Megdöbbentő? Az. A szerző Németországban hatalmas vihart kavart könyvének tézisét azóta sem tudták megcáfolni a középkorkutatók. Merthogy Illig úr rendkívül alapos munkával bizonyítja be: kik, hogyan, hol és mikor követték el minden idők legnagyobb történelemhamisítását. Naptárunk szerint elmúlt 2000. Valójában alig jutottunk túl 1700-on. Habár ez a lebilincselő történelmi krimi arra is rávilágít, csínján kell bánnunk az olyan szavakkal, mint például a "valójában". Hiszen az is kiderül: nem csupán Nagy Károly és kora kitalált, de időszámításunkhoz is kapcsolódik jó néhány meglepő rejtély.

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Heribert Illig: Das erfundene Mittelalter (Econ Ullstein List Verlag GmbH, 2001)

Heribert Illig: Wer hat an der Uhr gedreht? (Econ Ullstein List Verlag GmbH, 2001)

Magyar kiadás: Allprint, 2002. ISBN 963 202 529 6, 560 oldal)

Hogyan válik kérdésessé egy időszak? (25. oldal)

Részletek a könyvből

Forradalmian új elméletek születéséhez nem szükségesek forradalmi körülmények – az egész oly ártatlanul is kezdődhet.

Dr. Heribert Illig1990 októberét írtuk. Semmi rosszra nem gondoltam, amikor felhívott egy berlini barátom azzal, hogy megtalálta Horst Fuhrmann-nak, a nagy középkorkutatónak azt a záróbeszédét, amelyet egy középkori hamisításokkal foglalkozó 1986-os kongresszuson tartott. Címe: „A hamisítók igazságáról". Ebben a tanszéke által ismert legnagyobb hamisítványokkal foglalkozik, és megállapítja: „Szilveszter-legenda konstantini ajándékozással, szimmachiáni hamisítvány, ál-Kelemen-levelek, ál-izidori hamisítványok: vég nélkül folytathatnánk ezt a felsorolást. Mindezen hamisítványok sajátsága, hogy keletkezésük idejében alig hatottak. Születési idejüket tekintve megelőző jellegűek voltak." [1]

A hívástól az elméletig

Mit is jelent mindez? Azt állítja Fuhrmann, hogy a IV., V., VIII. és IX. században a hamisítók olyan szövegeket találtak ki, amelyek semmiképpen sem illettek keletkezési idejükbe, hanem csak sokkal későbbi, évszázadokkal későbbi időpontokba. Így a Szilveszter-legenda Konstantin megkereszteléséről a IV. századba nyúlik vissza, de csak a VIII. századtól válik érdekessé. A szimmachiáni hamisítvány 500 körül keletkezett, de csak a XI. században fejtette ki „áldásos" hatását; a konstantini ajándékozólevél 750 körül íródott, hogy aztán – úgy, mint az ál-Izidor, amelynek 10 000 kivonatát a IX. század közepén gyártották –, a XI. században képezze vita tárgyát. [2]

„Minden ilyen iratnak úgymond várnia kell, amíg felvirrad az ő napja." [3] Csakhogy ezeknek az okmányoknak évszázadokig kellett várniuk.

Itt valami nagyon nem stimmel. Az efféle hamisítványok ellentmondanak minden törvényszerűségnek. Hogy egy hamisító öt évszázaddal gondolkodik előre, ahogy ez a szimmachiáni hamisítvány esetében történt – nos, ezt az elképzelést nyugodtan kizárhatjuk. Elvégre az mégiscsak igen fura lenne, ha egy hamisító nem csupán a legravaszabb kortársak közé tartozna, de egyszersmind a leghíresebb próféták közé is. Vagy hamisítónk egy egész fióknyi variánst produkált volna, hogy aztán a kései utódok valamikor kiválaszthassák a megfelelőt? Nem, ez még sokkal mulatságosabb feltételezés. Egy hamisító azért dolgozik, hogy munkája gyümölcsét ő maga vagy megrendelője záros határidőn belül élvezgethesse. „Az ember nem hamisít előre!" – csapott az asztalra Johannes Haller, Fuhrmann azonban visszadobta a labdát: „Ez így meggondolatlan, általánosító kijelentés, nem helyes." [4]

Akkor viszont mi lenne helyes? Olyan hamisítókról beszélni, akik biztos kezű látnokok is egyben? Komolyan hinni abban, hogy az egész nyugati fejlődés előrejelzése, forgatókönyvének kidolgozása egyházi írószobákban vagy királyi kancelláriákban folyt? Erre Fuhrmann már a kongresszuson választ kap: „A nem szándékos hamisítás jelenségét még egyszer fel kellene találni." [5]

Niemitz barátomnak ezek szerint nagyon is igaza volt, amikor gyanakvását fejezte ki az évszázadokra előrelátó hamisítókkal szemben. [6] Különben hogyan indokolhatnánk az ilyesfajta hamisítványok létezését? Telefonbeszélgetésünk akadozott. Az antik kronológiákkal kapcsolatos megjegyzéseim egyszer már nagy vitát generáltak. [7] Akkor azt kifogásoltam, hogy az egyiptomiaknál, görögöknél és babiloniaknál mindig akkor lehet felismerni a hibás kronológiát, ha hirtelen az ok és a hatás között űr tátong. Elképzelhető vajon ez a kora középkorban is? Lehetséges, hogy a hamisítás évszázadokkal későbbi realizálása – amelyet az „anticipációval"* lehetne magyarázni – egyszerűen csak abból ered, hogy a hamisítás és az általa elért eredmény megszületése között egyáltalán nem teltek el évszázadok, csupán egy hibás, netán hamis kronológia választja el a kettőt egymástól?

Az ókorral ellentétben ez a gondolat a középkorban jól ellenőrizhető lenne – végül is létezik a keresztény időszámítás, lapozgathatjuk kedvenc naptárunkat. Persze a mi naptárunkat 1582-ben a régi Julianus-féléhez képest tíz nappal korrigálták. Ekkor elhatároztam, hogy utánaszámolok a gergelyi változtatásnak.

Több hétig vesződtem vele. Nem a számolás nehézsége miatt, hanem mert túl kézenfekvőnek tűnt, hogy a gergelyi javítás helytelen, s így ezt gyorsan el is vetettem. Gergely pápa korában ugyanis nem 10, hanem 12, sőt, inkább 13 napot kellett volna átugorni ahhoz, hogy – elvben – a naptár és a csillagászat ismét harmóniába kerüljön. De nem: a szentatya csak tíznapos ugrást írt elő – mégis egyezett és egyezik (!) a csillagok állása a naptár képével. Ez legalábbis különös. Ettől fogva már nem tudtam megszabadulni e problémától.

Merthogy ez esetben két-három napnyi különbségnek is óriási jelentősége van. Hiszen minden egyes, a Gergely által helyesbített nap kb. 133 naptári évnek felel meg, ennyi ideig tart ugyanis, amíg a Julianus-féle naptár a nem tökéletes átváltás miatt egy nappal lemarad a csillagászati év mögött. Ezen a helyen az olvasónak ezt még nem kell megértenie, mert később részletesebben visszatérünk erre a kérdésre, de annyi bizonyos, hogy a lehetséges következtetések már most döbbenetesek és világosak.

Ha Julius Caesar és XIII. Gergely között, azaz Kr. e. 45 és Kr. u. 1582 között az előbbi által megalkotott naptár nem 12,7, hanem csak 10 nappal maradt volna le a csillagászatilag helyes idő mögött, akkor a két naptárreformer között lévő 1627 év 2,7-szer 128, azaz kb. 345 évvel kevesebb lenne. Még ha a bizonytalansági intervallumot beleszámoljuk, akkor is azt találjuk, hogy az indokoltnál 256–384 év közötti értékkel többet számolunk történelmünkben!

Amikor e beláthatatlan következményeket ígérő felfedezésre rájöttem, érthető módon szédülés fogott el. Újra és újra számoltam, forgattam a csillagászati könyveket, a naptárral foglalkozó és egyéb szakirodalmat. Azonkívül elkezdtem a két naptárhelyesbítés közötti időszak történelmét tanulmányozni, azaz a Caesar és XIII. Gergely közötti időket ebből a szempontból kutatni, célom pedig egyértelmű volt: megtalálni, mely pontokon ingatható meg a kérdéses periódus.

Gaius Julius Caesarral kezdtem. Kételkednem kellene az ő utódaiban, a római császárok korában? Hiszen ez az időszak kifejezetten homogénnek tűnik. Csak a birodalom bukása után – amelyet általában 476-ra teszünk – válik lyukacsossá a nyugati történelem folyamata. Keleten, Bizáncban, a császárok sora minden zűrzavartól függetlenül 1204-ig, sőt 1453-ig rendben folytatódik, még akkor is, miután Bizáncból Isztambul lett. Elvben tehát kétségeim nem leltek táptalajt.

Csakhogy már az első vizsgálódás is hozott néhány érdekes eredményt, holott az sem aprólékos, sem átfogó nem volt.

* „A VII. században egyszer csak kihunyt a bizánci irodalom. Már nem írtak többet, nem építettek többet." [8]

* „Nem tehető semmiféle valamennyire is biztos állítás a bizánci építészettel kapcsolatban 610 és 850 között." [9]

* „Görögországban 580 körül kezdődött a sötét időszak. [...] Az egyik ásató (H. A. Thompson) az athéni Agorán beszél egy »periódusról, amelynek során majdnem kihaltak az emberek, amíg a terület a X. században újra be nem népesült«." [10]

* „A »sötét évszázadokként« jelölt korszak – 600 és 800 között – legszembeötlőbb mulasztása a történelmi tradíció elhanyagolása. E korszakból önálló történelmi művek egyáltalán nem maradtak fenn." [11]

Más kutatók, mint Frank Thieß, „sötét századoknak" nevezik a Justinianus utáni korszakot 565-től 741-ig [12]

Nyugaton a Meroving-korszak a krónikákat és a régészeti leleteket tekintve hovatovább értékelhetetlen. Gyermek- vagy „árnyékkirályai", mindenekelőtt II. és III. Dagobert emlékei mintha nem is léteznének [13]: a „hivatalos" genealógia sokáig – 1655-ig – egyszerűen I. Dagoberttől (639) III. Dagobertig (715) ugrál [14], mialatt Reinhard Schneidernek „katasztrofális forrásszegénységről" kell beszélnie a kb. 600 és 750 közötti időszakban. [15] Jobb híján néhány ásatási leletre korlátozódik az időszak, ám a föld felett gyakorlatilag semmiféle maradványt nem találtak. Pierre Riché így adja vissza a VII. századdal kapcsolatosan megfogalmazott uralkodó véleményt: „Az állam és intézményei, valamint az egész kultúra teljes hanyatláson megy át." [16] Wilhelm Wattenbach Károlyról és koráról írott fejezetét sóhajtozva kezdi: „A sötétség hosszú ideje van mögöttünk. Csak csekély és szegényes bizonyítékokkal rendelkezünk." [17]

643-ig egyetlen homályos történelmi forrás marad, az ún. „Fredegar", miután a krónikák néhány évtizedre teljesen megszakadnak, „amiért is az ember a VII. század második felét »a középkori történelem legsötétebb korszakaihoz« számítja". [18]

A pápák sora ugyan megbízhatónak tűnik, ettől függetlenül a Szentszék hajlékából sem árad fény a VII. század sötét éjszakájában, „egyetlen szűkszavú forrásaként" a „Pápák könyve" említendő, igen kevés bejegyzésével. [19]

És maga Itália? „A legsötétebb évszázadok közben elsősorban a longobárdok adták az ország hőseit, fejedelmeket, érsekeket, történetírókat, költőket, s végül a szabad köztársaságokat." [20]

Mindenütt ugyanaz: átláthatatlan, teljesen áthatolhatatlan sötétség. Ugyanez érvényes a skandinávokra, akiknek sagái és királyi listái épp ezekről az évszázadokról hallgatnak.

Hanem bizony, amikor Nagy Károly 771-ben átveszi a hatalmat, hirtelen lőn világosság.

„Nagy Károly megjelenése villámfényhez hasonlítható, amely az éjszakából előbukkanva egy ideig megvilágítja a földet, hogy aztán újra éjszakát hagyjon maga után." [21]

„Mint egy különleges jelenség a legsötétebb éjszakában, úgy jelenik meg hirtelen a IX. század irodalma. Nemcsak az egyháziak, hanem a világiak is írtak könyveket, ami évszázadok óta nem fordult elő, és évszázadokig nem fog újra előfordulni." [22]

Károly „Naphoz hasonló" fényében minden világosan szem előtt van, az európai történelem minden gáncsoskodó kritika ellenére fenséges, és annak számít ma is. Újra minden szokatlanul biztos, minden ideális, minden tiszta. Csak a kutatás véli tudni, mily vékony a földréteg, amely e hatalmas császárt hordozza: „Károly történelmi alakjának túlzott nagysága [...] mindig azt idézi, hogy a vékony forrásbázist agyonstrapálják, vagy egészen el is felejtik." [23] Az ő idejére is érvényes „a szörnyű forrásszegénység, éppen az agrárvilág történetével kapcsolatosan". [24]

Károly után a hatalmas hódítások árán összekalapált birodalom meginog. Félelmetesen gyorsan hunynak ki a Karoling-kezdeményezések fénycsóvái, hogy egy új, „sötét periódusban", egy valódi „saeculum obscurumban, történelmünk egyik legrejtélyesebb periódusában" aludjanak ki véglegesen. [25] A 823 utáni korszakról szólaltassuk meg ismét Ferdinand Gregoroviust, a római középkori történelem legjobb ismerőjét: „Róma ebben az időben olyan mély sötétségbe borult, hogy a város története csak a birodalommal összefüggő események alapján következtethető vissza." [26]

Harald Zimmermann a majdnem áthatolhatatlan sötétséget, a maga „sötét évszázadait" kissé későbbre, 850 és 950 közé helyezte. [27] Ez az a száz év, amely Ernst Adam számára „sötét évszázadnak" tűnt a német építészetben. [28] Erwin Panofsky még rá is tesz, „sötét időszak a »sötét középkoron belül«" – ezt a nevet adta neki [29], és siránkozott a 877 után következő korszakról, hogy kiesett, „terméketlenül, mint a VII. század". [30]

Más kutatók csatlakoztak Baroniushoz, aki már 1603-ban úgy beszélt a X. századról, mint sötét időszakról. „Az írók hiánya miatt" jutott erre a véleményre. [32]

De nemcsak az írók hiányoznak. Johannes Fried szerint az emberek éppen hogy csak vegetálnak, alig van ruhájuk, büdös lakóhelyként római romokat használnak, aládúcolt kunyhókban, sőt, földbe vájt bányaházakban laknak, világítóforrás és fűtőanyag szinte alig kerül hajlékukba. [33] Az uralkodó álnokság, hazugság és csalás, szitkozódás és mészárlás miatt Rudolph Wahl úgy érezte magát Kr. u. 900-ban, mintha a legvadabb homéroszi időkbe tévedt volna. [34]

„A keresztény üdvösségtan lényegéből, a megváltásmítoszból és etikájából a X. század embereinek többsége még alig értett valamit. Néhány egyházi szokás ismét a pogány idők kísérteteire emlékeztet." [35]

Végül Werner Goez az egész Ottó-korszakot (919–1024) „sötét évszázadnak" nevezi. [36] Ha a Karoling-uralkodók kezdeményeztek is valamit, azok e szánalmas időkben maradéktalanul feledésbe merültek.

Csak ez után a sötétség után halad Európa megint energikusan előre, Goez véleményével ellentétben 1000-től. A különböző országokban számos templom épül, az irodalmi alkotások követhetetlen ritmusban szaporodnak, minden művészet virágzik, a skolasztika fejlődik, a történetírás egyre újabb és jobb műveket produkál. A zsidó történelemkutatás, amely Európában kb. 600-tól egészen a X. századig „dark ages"-ről beszél [37], most újra bőséges anyagot talál zsidó közösségekről, kereskedelmi és egyéb tevékenységekről.

A további út egészen a reneszánsz és a barokk korig mondhatni kikövezett, habár nem mindig szép, de kellőképp világos ahhoz, hogy követni lehessen egészen az 1582-es gergelyi naptárreformig. Egyébként csak a naptárreform után alakul ki a ma már magától értetődő „középkor" fogalom. 1688-ban Christoph Cellarius megírja „Historia medii aevi" című művét, amely a 306-tól 1453-ig terjedő időszakot taglalja [38], és három részre osztja az ókori, középkori és újkori történelmet. [39] „Zavaros konstrukció, sebtében ácsolt szükséghíd, hogy az ókortól eljussunk az újkorig." [40]

Ma a „középkor" fogalmat már az egyik középkorkutató is „tiszta értelmetlenségnek" nevezi. [41]

Ezzel világossá vált, hogy ha egy korszakot keményen ki kell vallatni, akkor ez csakis az 500 és 1000 közötti időszak lehet, vagyis a kora középkor. Éppen itt kell rejtőzködnie a mi „uchróniánknak", hogy modern szóval éljünk. Szó szerint ez azt jelenti: „a nem évek", egy „soha", és analógia az utópia szóra, ami azt jelenti: „nem hely, semmi". [42] Az ilyen különösen hangzó uchróniák széles mezőt képeznek, amely ugyanúgy magába foglalja a történelmi részletezéseket és a bolsevista történelemhamisításokat, mint minden lehetséges vázlatot [43], amelyek közül tán Alexander Demandt kifejezése – „A meg nem történt történelem" – jellemzi a legjobban a korai középkort. Úgy tűnik azonban, hogy az uchróniák a tudományokban is tanyát vertek, ha egy középkorkutató arra a következtetésre jut, hogy a X. század kevés forrása „folytonosan »megtréfálja a XX. század tudósait«". [44] A kora középkor időszakát tehát, időt és energiát nem sajnálva, az inkvizíciót idéző kínvallatásnak vetjük alá. Az eredmények időről időre megjelentek az „Előidő – Koraidő – Jelenidő" című folyóiratban 1991 januárjától (1995-től „Időugrások" cím alatt). A kutatásban prof. dr. Hans-Ulrich Niemitz és Angelika Müller vett részt közvetlenül, mindketten Berlinből, valamint Manfred Zeller Erlangenből. Rajtuk kívül be-bekapcsolódott prof. Dres. Gunnar Heinsohn Brémából, valamint a berlini Christian Blöss és Uwe Topper.

Az eddig megjelent munkák minden olyan néppel foglalkoznak, amelyek a keresztény naptárat használják. Ebből több kerekedik ki, mint amennyit az ember az első pillanatban várna. Az természetes, hogy elsősorban a nyugati és keleti keresztény világot térképeztük fel Izlandtól Szicíliáig és Örményországig, ám betekintettünk a hittérítők megjelenése előtti időszakokba is, sőt, nem álltuk meg, hogy tovább tekintsünk: a zsidó szórványok és az arab–perzsa világ, a sztyeppei népek a Fekete- és a Kaszpi-tengertől északra, a kaukázusi népek és az elő-ázsiai területek, beleértve Indiát is. Ilyen messzire érnek a nyugati naptárból kihúzott szinkronizmusok. Még Kína is összeláncolta magát a nyugati történelemmel egy csata által, melyet 751-ben vívott Szamarkandnál az arabok ellen. Ezen érintkezések miatt minden javasolt naptárkorrektúrának olyan eredményt kell hoznia, amely az egész régi világ számára kompatibilis megoldást kínál.

Röviden és tömören fogalmazva, 1991 januárjától a következő elméletet képviselem: az európai históriában a VII., a VIII. és a IX. század mesterségesen kitalált időszakot képez. Nem tartalmaz valóságos történelmet, pótlás nélkül ki kell húzni, és az előtte és utána lévő időszakot közvetlenül, vagy némi kiigazítással össze kell kötni.

A kérdéses intervallumot a jelenlegi tudásom alapján pontosan be tudom határolni: a fiktív, kitalált időszak 614 szeptemberétől 911 augusztusáig tart. Ám egy ilyen precíz állítást csak további kutatások fényében lehet megerősíteni vagy megváltoztatni. Vagyis a kérdés nyitva marad, hogy a két időhatárt közvetlenül össze lehet-e vonni, vagy eltelt közöttük néhány évnyi idő, amelyet váltakozva töltöttek meg a VII., illetve a X. század eseményeivel, már amennyire ránk hagyták ezen időszak korrekt krónikáját.

Jól észrevehető, hogy csak az Európára érvényes időszakról beszéltem. Ugyanakkor a világ más részein esetleg más időszakok a kitaláltak, Perzsia története például olyannyira össze van kötve a bizáncival, hogy a perzsáktól „levonandó" intervallum időben eltolódik. Valószínűleg ez a helyzet Kínával is, amelynek Tang-dinasztiája majdnem pontosan a kérdéses időben – 618-tól 907-ig – uralkodott, márpedig regnálásuk régészetileg viszonylag jól alátámasztható.

A tettek embere is munkakerülő – avagy téli hadjáratok és sakkjáték (93. oldal)

A következő 794-es év is dús eseményekben. Június 1-jén Károly mint világi és egyházi fő Frankfurtban megnyitja a Reichstagot és a Szinódust. Nemcsak az adoptiánizmust ítéli el, hanem a bizánci képrombolás ellen is állást foglal, megátkozza a niceai második konzíliumot (787) és a bizánci császárságot. Azonkívül felszólítja a pápát, hogy tagadja ki az egyházból a keletrómai császárt. [411] Augusztus 10-én meghal felsége, Fastrada, ez azonban nem szegi kedvét, és szeptemberben további hadjáratra indul a szászok ellen.

Ugyanebben az évben még egy nagy érmereformot visz végbe, Aachent fővárosnak választja, mivel pápaként, császárként és kalifaként szeretne egy székesfővárost (amit utódai elfelejtenek), felrajzolja az első terveket új várához, és újra megnősül, bár ezt már csak érintőlegesen említik. [412]

Nyilvánvalóan ért ahhoz, hogy herkulesi energiáját egész hadseregére átvigye. Másképp nehéz megérteni, hogyan tudott a tél közepén kétszer is átkelni az Alpokon. A hadsereg „rendesen" márciusban, később májusban szállt hadba, mert korábban a lovakat és lovasaikat nem lehetett élelmezni. [413] „Hadsereg" alatt 500–800 nehézlovas, 1500–2200 könnyűlovas és 6000–10000 gyalogos értendő [414], bár K. F. Werner összességében 50 000 lovast számol. [415] Egyébként csodálatra méltó ezen évenkénti felvonulás pontossága, hiszen a lovasság tíz órán belül kelt útra, és ismerte az összes gyülekezőhelyet és útvonalat. [416] „Ebben az utakban szegény és gyakran átláthatatlan országban a hírrendszer olyan jó volt, és az ellenőrző intézkedések olyan hatásosak, hogy a fegyverszolgálat alól nehezen lehetett kibújni." [417]

Később a szerző arról panaszkodik, hogy a nagyon rossz hírrendszer és közlekedési nehézségek ebben az időben az együttműködést igen megnehezítették [418] – de hát nincsen rózsa tövis nélkül...

Hogy a logisztikai körülmények valójában milyenek lehettek, erre nehéz választ adni – ami biztos: Károly nem ismert akadályt. Először 775 karácsonya után: „Villámgyorsan, a kedvezőtlen évszakra való tekintet nélkül" áttört lovasságának magjával. [419] Tizenegy évvel később a longobárdok ellen indult egy téli hadjáratra. „Kemény télidőben tört be Itáliába" [420], ráadásul nem a Brenner-hágón keresztül, hanem a sokkal magasabb francia hágókon át.

Az, hogy a téli hónapokban az Alpokon keresztül bármely átkelés lehetetlen, tán a kereskedőket lelombozta – nem úgy Károlyt. Mindkét utolsó olasz hadjárata, mindenekelőtt a 800–801-es, télen történt. [421] Számára az sem jelentett veszélyt, hogy hadseregét megossza, és két különböző hágón át küldje Itáliába [422]; neki az sem volt sok, hogy gyors menetben vonuljon a Frank Birodalomtól Itáliáig, és egy sikeres hadjárat után éppen olyan gyorsan visszasiessen, hogy rögvest egy másik hadjáratot indítson a szászok ellen. [423] Aki ilyesmit olvas, legalábbis Caesar és Hannibál mellett érzi magát, de ha Batmanra esküszik, akkor sem vitatkozhatunk vele. Ezt a benyomást egyéb dolgok is alátámasztják. Károlyon és emberein kívül a földnek mely csapata volt akkoriban képes arra (és melyik manapság?), hogy egy napon belül egy olyan kápolnát húzzon fel olyan magasságban és kivitelben, amelyhez bárki másnak egy teljes esztendőre lett volna szüksége? [424]

Bármennyire is hajszolta azonban seregét – népével szemben tudott kegyelmet gyakorolni. Mivel egyetlen napig sem maradt tétlen, mert tévedhetetlenül gürcölt az általános jólétért, a frankoknak megtiltotta a vasárnapi munkát. [425] Miután még „több körlevelet bocsátott ki, amelyben a szegények és gyengék jogait biztosította a nemesség támadásaival szemben" [426], az ember Károlyt az első szocialistának és szakszervezeti vezetőnek nevezhetné.

A játékos kedvű virágzó és késő középkor a kardforgató és stratéga Károlyból munkakerülőt és sakkjátékost csinált, aki a lovaknak nem csupán a harc-, de a fekete-fehér mezőkön is hódolt. Ez nyilvánvaló a legendaköltés, mert a számos megtalált figura az 1000 utáni időkből származik [427], lévén a sakkjáték csak a kora XI. században jelent meg Európában. [428]

Az avarok (109. oldal)

Nyilvánvaló, hogy az avarokat teljesen felőrölték, olyan nyomtalanul tűntek el a történelemből: „Erről tanúskodik az egészen lakatlan Pannónia, és azok a helyek, ahol azelőtt a kagánok királyi vára állt, és amely most olyan pusztaság, hogy nyomát sem lehet felfedezni emberi lakóhelynek. [...] A frank nagyok közül ebben a háborúban csak ketten lelték halálukat". [521]

Károly tehát olyan háborúkat vezetett, amelyek az ellenfelet elsöpörték a föld színéről, saját serege azonban jóformán egyetlen vércseppet sem hullatott. Einhard különös módon nem avarokról, hanem hunokról beszél, miközben a VII. századból Fredegar hun melléknevű avarokról szól. [522] Vajon a későbbi krónikások elfelejtették, hogy a hun előrenyomulás már 469-ben véget ért? [523] Vagy, hogy az avarok 558 és 601 között vezették támadásaikat? Nem tudhatták, hogy a kutatás ma megkülönbözteti az avarokat, a pszeudo-avarokat és a késő avarokat, és hogy ezeket elkülöníti a bolgároktól, anélkül, hogy ezen népeket teljes egészében „felfogná". Manfred Zeller a sztyeppei népekről írt munkáiban rámutat, hogy e lovasnépek létszáma az I. évezredben megduplázódott – megtöltendő az üres évszázadokat. [524]

Éppen ezt a meglepő érdektelenséget várnánk el egy túlterhelt hamisítótól, aki „művészi" figuráit – itt az avarokat – csak addig kíséri, amíg azok bűnüket el nem követik. Akinek ez a végkövetkeztetés túl merésznek tűnik, gondolkozzon el egy másik tényen.

Károly anonim vazallusai

Walther Kienast életét a kora középkori vazallitás problémájának szentelte, kutatott, hogy a földbirtok létrejöttét megértse. A kapott okmányokból kinyomozta, hogy az egyes királyoknak vagy császároknak milyen sok néven nevezett vazallusa volt. Valószínűleg Donald Bullough kijelentését tartotta szem előtt: „Számunkra ezek a férfiak (a vazallusok) természetesen csak nevek, vagy ehhez hasonló bábfigurák, amelyek a krónikás fonalain táncoltak. Csak két laikus lép elénk hús-vér emberként Károly udvarából": Wibodus harcos, és a könyveit vonszoló Einhard. [525]

Nagy Károly esetében Kienast 24 ilyesféle „vassi dominicit", azonkívül még egyetlen utóvazallust tudott azonosítani név szerint. [526] Vajon ez kielégítő szám? K. F. Werner megpróbálta felbecsülni az egykori összvazallusi mezőnyt: „A ténylegesen meglévő 189 érsekségből, 200 királyi kolostorból, 140 jelentős várból és 500 grófságból indultam ki. Ezek után Nagy Károly vassi dominiciéinek a száma alig lehetett kevesebb, mint 1000. A nemesi vazallitás összerejét 30 ezerre becsülöm." [527]

Kienast nem volt igazán elégedett azzal, hogy az összes királyi vazallus 97,6%-a névtelenségbe burkolózik, rendületlenül kutat, hatvan esztendő után sem adva fel a harcot. [528] Mi pedig csendben megkérdezzük: lehetséges, hogy a Nagy Károly által sorban megnevezett vazallusokat [529] nem lehet azonosítani?

Még elégedetlenebb lett volna, ha a fiktív évszázadok koronatanújaként idézik meg. Hiszen a Károly-időkre, valamint az utána következő évszázadra vonatkozó kutatási eredményeit aligha lehet másképpen értelmezni, mint a hamisítók lustaságának tökéletes bizonyítékát. Egyetlen gazdaságosan gondolkodó hamisító sem találna fel 1000 vagy még inkább 30 ezer személyt hozzátartozóikkal és leszármazottjaikkal együtt, hogy szerep nélküli statisztákként vegye velük körbe a hősöket. A virágzó középkor hamisítóinak így is éppen elég dolguk volt azzal, hogy a geneológiákat minden akkori nemesi család esetében praktikusan Károlyig vezessék vissza.

Európa testi ősatyja

Károly dicsőítése – Világ Ura, Krisztus, Világ Bírája – földi alapvetésre támaszkodott. Személyes morálja ugyan éppenséggel nem felelt meg a keresztény tanoknak, ebből azonban nem lehet semmire következtetni. Többnejűsége még mindig salamoninak nevezhető. Állítólag dinasztikus okokból nem szerzett lányainak házasságot [530], a frigy még Rotrude és VI. Konstantin császár között sem jött létre. [531] Viszont nagyon kedvelte a házasságon kívüli kapcsolatokat, az így született három „zabigyerekét" igen szerette: Nithard például történetíróként kötődött az udvarhoz, Ludwig pedig tekintélyes abbé lett Saint-Denisben, és 867-ig élt. [532]

Leszármazottainak sokasága azonban nem hatványozódik a következő generációknál, hiszen tizennyolc gyermeke után csupán tizennyolc unoka következett. Utóbbiak közül csak hatan házasodnak meg, miután hárman papi hivatást választanak, míg hat leányunoka érthetetlen módon feledésbe merült. Mindezek dacára 13. utódgenerációja már 984 főre dagasztja az aktuális famíliát.

És Károly utódainak száma feltartóztathatatlanul növekszik. „A németek fele gyakorlatilag Nagy Károlytól származik", erről egy olyan kutató biztosít, mint Herber Stoyan. [533] Sőt, Károly leszármazottjai még az első generációkból is szaporodnak. Ezt akkor ismerjük fel, ha a biztos utódokról készített három listát összehasonlítjuk. [534]

„Az az ezer (a 13. generáció), a »késő középkor« kezdetén, majdnem az egész európai főnemességet magába foglalta. ők – ez egy további eredménye Brandenburg kutatásainak – nemcsak egyszer származnak Nagy Károlytól, hanem általában többszörösen is. Mert Károly utódai mint a legmagasabb réteg hozzátartozói, mindig egymással kötöttek házasságot, és ennek az volt az eredménye, hogy átlagon felül »megszaporodtak«." [535]

Halála után 400 évvel az egész európai főnemesség közvetlenül, sőt gyakran többszörösen híres arról, hogy Nagy Károlytól származik. [536] Így ő Európa uralkodóinak nemcsak lelki, hanem testi ősatyja is. „Europapának" az sem ártott, hogy a királyi családfa tekintélyes ágairól egyszerűen elfeledkeztek. Így nincsenek híreink Károly fiáról, Itáliai Pippinről és öt lányáról, akárcsak Együgyű Károlynak a 907-ben, Friderummal kötött házasságából származó hat – vagy négy [537] – lányáról. [538] Ennél az uralkodónál (879–929) a 911. évtől a forráshelyzet ugrásszerűen javul [539], hiszen következő öt lányának utódait geneológikusan gondosan regisztráltatja.

Károlynak nemcsak a férfierejére volt szüksége ahhoz, hogy a kontinensen túl is célirányosan terjessze magvát, hanem aktív és hamisító kezekre is. Így Károly császár Karoling-leszármazottságát Theoderich istenkirályra, később pedig a trójaiakra vezeti vissza. [540] Ezt éppen az a 101 Károly-okmány bizonyítja a rendelkezésre álló 270-ből, amelyek bizonyíthatóan hamisak. Ilyen magas hamisítási aránynál az ember elvárhatná az óvatosságot azon történészektől, akik végül is hamisításnak tartanak egy egész Károly-konzíliumot a kánonokkal együtt. [541] Valójában inkább elcsendesedtek: „Újabban ismét felkapott tény, hogy a kb. 270 okmányból, amely Nagy Károly neve alatt maradt ránk, nem kevesebb, mint kb. 100 darab hamisított, és a hamisítványokat több mint három századon át készítették." [542]

Őshamisítás

E tény, mondhatni, bombasztikus. Elsősorban az az érdekes, hogy a hamisítványok nagy részét a XII. században állították elő, és hogy 23 hamisítvány szemtelenül eredetinek mutatja magát. [543] Itt kizárólag arra az óriási mennyiségű középkori hamisítványra utalunk, amelyet már eddig is lelepleztek. [544] Csak az 1986-ban tartott müncheni hamisítványkongresszus jegyzőkönyve több mint 3700 oldalas. [545] Ha meghallgatunk egy olyan kívülállót, mint Wilhelm Kammeier [546], arról, hogy hány további hamisítványt fedeztek fel kiderül, hogy a hamisítások indítóoka már régóta ismert: „A XII. században különböző egyházi intézményekben, mindenekelőtt a birodalmi apátságokban foglalkoztak okmányhamisítással, hogy a család (és a kisnemesség) jogainak megállapítását elősegítsék. Ezeknél a hamisítványoknál előszeretettel használták császárok és királyok neveit, akik régebben uralkodtak, sőt még Nagy Károly és Jámbor Ludvig nevét is." [547]

Tézisemből következik, hogy idáig nem különítették el az eredetieket a hamisítványoktól, hanem csak a jó hamisítványokat a rossz hamisítványoktól. Ami nem felel meg egy eredeti feltételeinek, azt kimustrálták. Miután a feltételeket a diplomatikusok állandóan finomítják, ezért állandóan új hamisítványok lepleződnek le. Összességében felismerhető, hogy a három fantomévszázadban csak hamis okmányok készültek, vagyis ezen okmányoknak nem csupán a 30, 50 vagy 70 százaléka hamis.

Egyes kutatók szerint a hőskeresők a XII. századtól Nagy Károlyhoz hasonlóan Nagy Sándorra is ráfanyalodtak. „Történelmi vonatkozásban ez a német nyelvterületen 1150 után kezdődik, műfaji vonatkozásban az udvari epikától a drámáig, a farsangi játéktól a mesterénekig, a történeti bibliáig, krónikákig, bohózatokig és a példázatirodalomig nyúlik." [548]

Ezek szerint ez a hőskereső folyamat a Barbarossa-időkre esik. Sándor már abból a „Fredegar-krónikából" hozta magához közelebb a középkori ember világát, amely a VII. századból származik [549], és amely a trójaiakat szintén a frankok őseiként emle-geti.

A megjelölés, mely szerint „Fredegar után", biztosan abból a századból származik, amikor először használja J. Scaliger 1598-ban. Mivel „Fredegar" 613-ig tűrhetően, 642-ig legalább megszakításokkal tudósít [550], és egyetlen történelmi műve a VII. századot mutatja be, így tanácsos a sötét évszázadokból származó szerzőt nem sokkal az 1150 előtti időkbe átköltöztetni. Így nem fordulhat elő, hogy a trójai frankokról költött híradása 350 évvel korábban szülessék meg a kelleténél.