20241112
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2009 február 21, szombat

Gondolatok a szkíta nép-nemzeti szertartásrendről

Szerző: Pap Gábor

A magyarok közül elsõként a Szõlõs várából való Vata szentelte magát az ördögnek; pogány szokás szerint leborotválta a fejét, és haját három varkocsba fonva hordta. Ennek János nevû fia azután, jóval késõbb, az apja vallását követve rengeteg varázslót, bûbájost és jövendõmondót gyûjtött maga köré, s ezek ráolvasásai miatt igen kegyelt volt az urak elõtt. Sok boszorkánya közül azután az egyiket, név szerint Rasdit a legkeresztényibb Béla király elfogatta, és addig tartotta börtönbe zárva, míg le nem rágta a saját lábát, és meg nem halt."

GONDOLATOK A SZKÍTA NÉP-NEMZETI SZERTARTÁSRENDRŐL

A cikk szerzője Pap Gábor művészettörténész. (Eredetileg az Őshagyomány c. újságban jelent meg.)

Rasdi mesél

Ügyét magyaroknak, magyarok Istene,
Azki Szkíthiából voltál ki vezére:
Szánd meg! légyen elég ennyi büntetése,
Add meg szabadságát, régi segítõje!

(Ismeretlen szerzõ: Papvilág Magyarországon, 1671.)

 

 

Ki is ez a Rasdi, és mirõl mesél nekünk?

Pontosabb adatokért a XI. század közepéig, az úgynevezett "pogánylázadások" koráig kell visszalapoznunk történelemkönyveinkben. Közvetlen forrásunk ezúttal legyen az 1358-ban írt és festett Képes Krónika. A bennünket most közelebbrõl érdeklõ idõpont 1046. A "velencés" Péter rémuralmának végnapjait éljük.

"Ekkor Magyarország nemesei, látva népük bajait... az egész Magyarország nevében ünnepélyes követséget küldtek Oroszországba Andráshoz és Leventéhez, s azt üzenték nekik, hogy az egész Magyarország hûségesen várja õket, s az ország összessége mint királyi sarjaknak készségesen engedelmeskedik nekik. Csak jöjjenek Magyarországra, és védelmezzék meg õket a németek dühétől... Mikor... Abaújvárhoz értek; amit Aba király alapított, íme, a magyarok egész sokadalma csapatostul tódult hozzájuk és az ördög ösztönzésétõl föltüzelve makacsul azt kérték Andrástól és Leventétõl, engedjék meg, hogy az egész nép a pogány vallás szerint éljen, hogy a püspököket és a papokat megölhessék, az egyházakat szétrombolhassák, a keresztény hitet elvethessék és a bálványokat tisztelhessék. Azok pedig engedték, hogy a "szívük vágyakozása szerint" járjanak és az "õsatyáik tévelygéseiben" elpusztuljanak, másként ugyanis nem voltak hajlandók harcolni Andrásért és Leventéért Péter király ellen.

A magyarok közül elsõként a Szõlõs várából való Vata szentelte magát az ördögnek; pogány szokás szerint leborotválta a fejét, és haját három varkocsba fonva hordta. Ennek János nevû fia azután, jóval késõbb, az apja vallását követve rengeteg varázslót, bûbájost és jövendõmondót gyûjtött maga köré, s ezek ráolvasásai miatt igen kegyelt volt az urak elõtt. Sok boszorkánya közül azután az egyiket, név szerint Rasdit a legkeresztényibb Béla király elfogatta, és addig tartotta börtönbe zárva, míg le nem rágta a saját lábát, és meg nem halt." ( V. Kovács 22I-222. o. - kiemelés tõlünk.)

Egyelõre hagyjuk nyitva azt a kérdést, hogy egy "legkeresztényibbnek" mondott király miként büntethet ilyen embertelen módon egy õsei hitéhez ragaszkodó, egyéb bûnnek viszont híradásunk szerint is híjával lévõ nõszemélyt, inkább figyeljünk fel a kivégzés jellegzetesen képmutató módjára. "Én nem nyúltam hozzád, te magad pusztítottad el magadat, az én kezemhez nem tapad vér!" - hallik át az évszázadokon az ítélethozó mentegetõzése, s a mûvelõdés egyetemes történetébõl máris kezd elõnyomakodni egy nevezetes analóg példa.


De ne vágjunk a dolgok elébe.

Elõször nézzük meg, mit is jelenthetnek az olyan kifejezések a XIV. századi (Anjou-kori) tudós klerikus szóhasználatában, mint "pogány vallás", "pogány szokás", vagy - Vata fia Jánosra vonatkoztatva - "apja vallása", illetve a már krónikásunknál is idézetként szereplõ "õsatyáik tévelygései". Hogy tisztábban lássunk, érdemes visszalapozni a Corpus Jurisban I. Endre királyunknak addig a rendeletéig, amelyben "megparancsolta, hogy minden magyar avagy jövevény Magyarországon, ki a scythiai õsi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallására nyomban vissza nem tér és nem hallgat a szent törvényre, melyet a dicsõséges István király adott vala, feje és jószága vesztésével bûnhõdjék." (Magyar Törvénytár: Elsõ Endre parancsolatja vagy rendelései.) Tehát nevet is tudunk adni az "õsatyák tévelygéseinek", s ez így szól: "a szkítiai õsi pogány szokás". A nyereség azonban egyelõre csak látszólagos, valójában inkább a feladat-csomagunk gyarapodott egy újabb tétellel. Most már nem csupán a "pogány" kifejezést kell megmagyaráznunk, hanem azt is, mit jelenthet az adott összefüggésben a "scythiai" jelzõ.

Menjünk hát sorban.

"Egyszer már alaposan meg kellene vizsgálnunk - írja László Gyula egy 1976-ban, az Új Írásban megjelent tanulmányában (Különvélemény õsvallásunkról) -, hogy mit is értünk »pogány« voltunkon? Mit jelent ez a szó? Úgy látom, csak negatívumot, azaz: »nem keresztényt«!... Ebbõl következõleg »pogány« voltunk egyelõre tartalom nélküli álomkép, amelyet mindenki úgy képzel el, ahogy s amilyen párhuzamok alapján jólesik neki." (László 1990. 160-161. o.) Járjunk hát utána alaposabban a kérdésnek: mi mindent is jelenthet az a szó, hogy "pogány"`?

A kifejezés latin eredetijének, a "paganus"-nak az alapszava, a "pagus", Páriz Pápai Ferenc 1782-ben Nagyszebenben kinyomtatott szótára szerint egyetlen jelentésû, ez pedig: "Falu". Az ókori latin nyelv szókincsét egybegyûjtõ újabb kori szakkönyv (Györkösy Alajos, 1984.) kínálata bõségesebb: "1. járás, kerület, vidék; 2. község, falu". Ebbõl fakadóan a "paganus" jelentései ez utóbbi szakmunkában: mint melléknév "1. falusi; 2. pogány"; mint fõnév "falusi ember". Páriz Pápainál: melléknévként "Falusi, Falun-való", fõnévként "Kûl- földi, Paraszt. Item. Pogány, Nem Keresztyén". Ugyanitt további származékszók is találhatók: "paganicus" = "Falúbéli, Kûl- földi", illetve "paganalia" = "Falusi Egyház napok, Ünnepek, Butsú járások".

Elsõ nekifutásra bizony eléggé meglepõ felismerésig juthatunk el. Eszerint a "pogány" megjelölés a falusi, a paraszti) szinonimája a klasszikus szóhasználatban. Ugy is mondhatnánk, némi aktualizálással: egyfajta antik "népies-urbánus" kettõsségben a pogányság a népiességnek feleltethetõ meg. Mindazonáltal egy ilyen feltételezés nem sokat érne, ha nem tudnánk megtámogatni más forrásokból származó érvekkel.

Lássuk, a szó mai, szigorúan vallástörténeti értelmében vett "pogányság" vajon mit jelenthetett eredetileg, azoknak a száján, akik a rá vonatkozó keresztény szóhasználatot kialakították. Forrásunk ezúttal az Újszövetség lesz, annak is az utolsó könyve, az Apokalipszis. Kiemelt példamondatunk a 2. rész 26. versében olvasható, Károli Gáspár modernizált fordításában eképpen: "És a ki gyõz, és a ki mindvégig megõrzi az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányokon..." ! Az eredeti görög szövegben a mi "pogány" szavunknak megfelelõ helyen az "ethnosz" szó áll, ennek a jelentését pedig a Dr. Kiss Jenõ szerkesztette Újszövetségi görög-magyar szótár így adja meg: "nem, nép; tá ethné= a pogányok (pogány keresztények) szemben a zsidókkal..." Az 1875-ben Sárospatakon kiadott Soltész Szinyei-féle ógörög-magyar szótárban a megfelelõ tételnél még ezt találjuk: "sokaság, sereg, csoport, nyáj, falka; nép, néptörzs, nem, nemzet, nemzetség; tá ethné: népek, pogányok"; ugyanitt az "ethnikosz" származékszónál: "népi, népies; külföldi; pogány". (Az Újszövetségbe ez utóbbi választékból már csakis a "pogány, mint nem-zsidó" jelentésárnyalat örökítõdött tovább! - vö.: Dr. Kiss Jenõ, i.h.)

Nyilvánvalóan az "ethnosz" megfelelõjeként ruházódott fel a latin "gens=nemzetség" szó már a maga többes számú alakjában is a "gentes=a pogányok" (Páriz Pápai) jelentéssel, hogy azután származékaiban ilyen jelentésváltozatokat produkáljon: "gentilis=egy nemzetnek túlajdona, pogány" (uo.) ; "gentilis= egy nembõl-valók, egy nemzetûek, pogányok" (uo.); "gentilitas=nemzetség, pogányság" (uo.) .

Újból megtaláltuk tehát az imént rekonstruált "népies urbánus" kettõsség "népi-népies", sõt "nép-nemzeti" elemét is a pogányság ókor óta folyamatosan vezetett káderlapján.

Ha ezek után az újabb kori indoeurópai nyelvekben is utánanézünk címszavunknak, akkor rendre visszacsatolódunk a fenti szinonima-láncolatok egyikéhez vagy másikához. A francia nyelvben például "gentil", mint melléknév, egyszerre jelent "pogányt" és "csinosat, takarost"; fõnévként viszont "nemes embert" ( Újváry Béla, 1903.). Angolul a neki megfelelõ "gentile" szó jelentése viszont a modern zsebszótárban már csupán ennyi: "nem zsidó" ( Országh László , 1977.). Mindkét kifejezés, illetve jelentésük láthatólag az újszövetségi "nemzetek=nem zsidók, nem-zsidókból lett keresztények" stb. formulázásra megy vissza. (Vö.: Pál apostolnak a Rómaiakhoz írott levele, 2:24; 3:29-30.) Õsforrása pedig még ennél is korábbi idõszakban, az Ószövetség szóhasználatában lelhetõ fel. "Az Ótestamentumban a gôjîm gyûjtõfogalma azoknak a népeknek, akik Isten népétõl (héberül ăm) különböznek" (RGG., Heidentum címszó). A pogányság ebben a megközelítésben tehát - az RGG. jó nevû szerzõje, G. G. Diehl szerint - eredetileg a "gój"-ság szinonimája.

A német fejlemény ezzel szemben mintha a latin "pagus"-hoz igazodnék: ugyanaz a "Heide" szó jelenti, hímnemû névelõvel a "pogányt" (fõnévi értelemben), mint nõnemûvel a "pusztaságot" ( Halász Elõd , 1960.).

Az igazi meglepetést mégis az orosz szótár tartogatja számunkra ( Gáldi László , 1974.). A magyar-orosz részben keresgélve a "pogány" szó megfelelõje után, ilyen alakzatra bukkanunk: "jazicseszkij". Ennek az alapszava pedig nem valamiféle "falu, puszta" vagy "nép, nemzetség, paraszt" stb. jelentéssel kínál meg bennünket, hanem azzal, hogy - "nyelv" ("jazik")! Származékai közül érdemes szemügyre venni néhány árulkodó tételt: "jazicsesztvo= pogányság "; "jazicsnyik= pogány (férfi)" - viszont "jazicsnij= nyelv " (például "jazicsnije misci= nyelvizmok"); "jazicsók= nyelvecske... nyelvcsap" stb.

A rejtélyesnek látszó jelenség megfejtéséhez a kulcsot ezúttal is alighanem az ókori görög-latin szóhasználatban kereshetjük. Az "idegen, vidéki, durva, paraszti" jelentés láncolaton át ugyanis nemcsak az "ethnikosz", illetve "gentilis" szavakhoz lehet eljutni, hanem a hasonló értelmû "barbár" - görögül "barbarosz", latinul "barbarus" - szóalakhoz is, és akkor a származékszavak között már a nyelvi sajátosságokra utaló jelentésárnyalatok is felbukkannak. Például: görögül "barbaridzó= barbárként viseli magát... idegen nyelven beszél " (az "idegen nyelv" itt nem-görög nyelvet jelent! - P.G.); "barbariszmosz= idegen nyelven beszélés, hibás beszéd " ( Soltész-Szinyei ); latinul "barbaricus= idegen nyelvû, paraszt, kietlen "; "barbarizo= parasztúl szólok "; "barbarus= szólásban parasztos, nem nyelvünkön szóló " ( Páriz Pápai ).

Ha most már össze akarjuk foglalni a szótárazás során nyert tapasztalatainkat, akkor azt kapjuk, hogy aki pogány, az deficiószerúen a következõ sajátosságokkal rendelkezik: idegen (külföldi), vidéki, falusi, pusztai, népi, paraszt(i), nemes, nemzetes (nemzetséghez, illetve nemzethez tartozó}, csinos (megnyerõ), nem zsidó (gój), illetve nem zsidóból (gójból) lett keresztény, és végül: valamilyen - közelebbrõl meg nem határozott, de nyilvánvalóan fontos - kapcsolatban áll a nyelvvel, "mint olyannal", a szónak tovább nem szûkített, de utalásokból kikövetkeztethetõ értelmében (tudniillik hogy olyan nyelven beszél, amelyik nem az õt "pogánnyá" minõsítõ személy vagy embercsoport saját nyelve). "Nyelvében és a pogány" - mondhatnánk az utolsó tétel parafrázisaként, alig esvén túlzásba, hiszen, mint láttuk, a "pogány" szó egyebek közt "nemzetit, nemzethez tartozót" is jelent, s így a mondat torzulásmentesen fordítható át abba az ismerõsebben csengõbe, hogy "nyelvében él a nemzet".

Mármost akik egy ilyen definíció-sort megalkottak, akikhez képest tehát "idegen", illetve "más beszédû" a pogány, azok értelemszerûen mindezen felsorolt sajátosságoknak híjával kell hogy legyenek, vagy polaritás lehetõségének fennállása esetén az adott sajátosság ellenkezõjével kell hogy rendelkezzenek. Konkrétan: a "pogánnyá" ilyen módon minõsítõ egyén vagy embercsoport - ismét csak definíciószerûen belföldi (egyvalamilyen zárt, azonos érdek által összetartott csoportosulás tagja), városi, népiséggel nem rendelkezõ (esetleg azt elveszített), nemzethez nem tartozó (nemzeti kereteket el nem ismerõ), rút (visszataszító), zsidó (ăm), illetve zsidóból lett keresztény, és végül: az adott érdekközösség nyelvét (kizárólagos érvénnyel) beszélõ. Túlságosan erõsnek tûnnek a meghatározás kontúrjai? Gondoljunk az elõzményekre: következtetéseink "kõkemény", szigorúan adatolt premisszáira! Példázatunk mindenesetre kényszerítõ erõvel hívja elõ a "fõpapoknak és írástudóknak" adott szûkszavú krisztusi választ: "Ti mondjátok" (Lukács evangéliuma 22: 70).

Ha mindezeket figyelembe véve most már visszalapozunk I. Endre királyunk "parancsolatjához", akkor megnyugvással tapasztalhatjuk, hogy a "scythiai õsi pogány szokás" az eredeti szövegben csupa ismerõs formulát tartalmaz. Itt ugyanis szóról szóra ez áll: "scythico, gentili et ethnico ritu". Ezt fordíthatjuk ugyan olyanformán is magyarra, ahogyan a Törvénytár (Corpus Juris Hungarici) tette a maga hivatalos szövegében, de úgy is, hogy "szkíta nemzeti és népi szertartásrend".

Ezek után viszont valóban jó lenne megtudnunk, mit is jelenthet hát - ebben a vonatkozásban, illetve általánosságban - a "szkíta", "szkítiai" jelzõ, s a vele kapcsolatba hozott szertartásrend ("rítus"). Felvilágosításért elõször célszerû lesz a kérdés nemzetközi hírû hazai régész szakértõjéhez, Bakay Kornélhoz fordulnunk, akinek Szkíta sámánok címû tanulmánya idevágólag a következõ sorokat tartalmazza:

"Úgy tudjuk, hogy az eurázsiai nomád népek - így a szkíták, a hunok, az avarok, a magyarok - sámánhitûek voltak...

K. Meuli 1935-ben tüzetesen kielemezte Hérodotosz szkítaföldi leírását, s talált néhány különleges részletet: »a szkíták felállítanak három karót, egymás felé hajlítják õket, majd nemezlapokat erõsítenek rájuk, s amilyen szorosan csak lehet, összekötik õket. Azután izzó köveket dobnak... a karók között álló edénybe. A szkíták... a kendermagvakat az izzított kõre vetik; ezektõl a magvaktól olyan füst és gõz keletkezik, amilyet semmilyen hellén gõzfürdõ nem múlhatna felül. A szkíták nagyon élvezik a gõzfürdõt és sikongva ugrándoznak«... »a szkíták tábortüzet gyújtanak, és körülülvén azt, gyümölcsöket tûzbe dobálnak; a tûzbe dobott és égõ gyümölcs illatát belehelve ugyanúgy megittasulnak, mint a hellének a bortól, mind részegebbek lesznek... végül táncolni és énekelni kezdenek«.

Aligha tévedett a német Meuli - s nyomában többünk - abban, hogy a fenti leírások sámán szertartások emlékei. Mindez hihetõ, logikailag elfogadható. Egyvalami azonban hiányzott az érvek közül, mégpedig a sámánizmusnak valamiféle tárgyi emléke! Nos, én a szkíta csörgõk és csengõk rejtélyét abban véltem meglelni, hogy ezek a tárgyak sámán eszközök voltak. A rúdra erõsített csörgõkkel a narkotikum kiváltotta eufórikus révületet fokozhatták, az õrjöngésig erõsödõ tánc ritmusát szabályozva; míg a szépen szóló csengõk, a dobbal együtt a zenei aláfestést szolgálhatták.

Feltevésemhez erõsítõ alapot szolgáltatott a magyar hitvilág õsi eredetû regös-hagyománya is, hiszen a láncos, csörgõs regös-bot nem egy helyütt máig ismert...

E. V. Perevódcsikova és D. Sz. Rajewski néhány éve megjelent tanulmánya... meggyõzõnek látszó érvek sorozatát vonultatja fel a szkíta sámánizmus megléte mellett, elismerve feltevésem létjogosultságát. Sõt, még tovább is lépnek, mondván, hogy a sámán botja a sámán fája, amelyen a varázsló az égbe jut." ( Bakay 1989. 41-43. o. )

Azt hihetnénk, ezzel már végére is jártunk kérdésünknek, s kimondhatjuk: Rasdi asszony sámánnõ volt, az úgynevezett "pogánylázadások" pedig a szkíta hun-avar-magyar mûvelõdési folyamatosságban töretlenül továbbörökítõdött sámánizmushoz, mint egyfajta "õsvallási gyakorlathoz" kívánták visszavezetni népünket a XI. század közepén. Vannak kutatóink - hogy csak a legnevesebbet idézzem, ilyennek számított a maga idején a nemzetközi sámánkutatás egyik vezetõ szaktekintélye - Diószegi Vilmos -, akik valóban így rekonstruálják a helyzetet. "Mint két egymásba illõ fogaskerék, amelynek nincsenek hiányzó vagy fölösleges fogai, úgy vágnak egybe a pogány magyarság hitvilága és a rokon népek samanizmusa köré fûzõdõ képzetcsoportok" - olvassuk Diószegi A pogány magyarok hitvilága címû, elõször 1967-ben megjelent könyvében ( 135. o.). A kérdés azonban, úgy tûnik, nem ilyen egyszerû, s hogy mennyire és miképpen nem az, arra vonatkozóan hallgassuk meg ismét László Gyula vélekedését.

"Míg a magyar õsvallás kutatói a múlt században még - nagyon helyesen - a Teremtõtõl kezdve fi gyelték a vallásos jelenségeket, a XX. század kutatói »kiszûrték« a kereszténységben meglévõt elképzelt õsvallásunkból, csak azt kutatták, ami rajta kívül rekedt... Róheim Géza már megmaradt a rontás-varázslat körében; a mitikus lényekben és a nagy ünnepekben is csak azt kereste, ami bennük nem keresztény. Mintha eleve feltette volna, hogy régi hitünkben semmi olyan nem lehetett, ami a kereszténységben is megvan. Ha a tételt így sarkítjuk, rögtön kitûnik elfogadhatatlan volta!" ( László , i.m. 159. o.)

Sajnos, e sorok publikálása (1976.) óta a helyzet alig javult valamit. Pedig a pogányság-kereszténység viszony alapjait érintõ megállapításaival László Gyula már ekkor (sõt voltaképpen már fél évtizeddel korábban) kijelölte azt az utat, amelyen a kérdés elfogulatlan búvárlóinak a jövõben érdemes elindulniuk.

"...sorra vettem a magyar nyelv egyházi jellegû szláv jövevényszavait, és kiderült, hogy azok nem annyira a hitre és vallásra, hanem inkább az egyház szervezetére vonatkoznak, és - ami most fontosabb - a magyar nyelv honfoglalás elõtti vallási mûszavaival akár az egész Bibliát le lehetett volna fordítani, annyira sokrétûek a hit képzetkörében (lásd a Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971., .281-294. ) ...Folytassuk a szavak puszta felsorolásával: harang, böjt, bûn, bocsánat, ige, kegyelem, szánni, üdvözül, üdvösség, szerzet, szerzetes, jószág (eredeti jelentése »jóság«, a középkorban »erény«), áldozás, egyház, mennyország stb.stb" (László, i.m. 161. o.) - Hogy itt voltaképpen a "nyelvében él a pogány" tételhez csatolódtunk vissza, azt nem szükséges külön hangsúlyoznunk.

A fentebb idézett Krónika-hely folytatásából azután arról is képet kaphatunk, mennyire fontosnak bizonyult a beszéd -elem a "pogánylázadások" második felvonásának kibontakozásában.

"A legkegyesebb király (I. Béla - P. G. ) kikiáltókat is küldött az egész Magyarországra, hogy minden helységbõl hívjanak meg két ékesszóló öreget a királyi tanácsba. Ennek hallatára nemcsak azok, akiket hívtak, hanem jóformán az összes paraszt és szolga Magyarország köznépének összességével együtt eljött a királyhoz Fehérvárra. A király, valamint a püspökök és a fõurak a mérhetetlen sokaság láttán megrémültek, hogy azok esetleg rájuk törnek. Ezért visszavonultak a városba, s onnan figyelték a tömeget.

A nép pedig vezetõket választott magának, akiknek fából emelvényeket készítettek, hogy az emberek láthassák és hallhassák õket. A vezetõk azután követeket küldtek a királyhoz és a fõurakhoz, mondván: »Hagyd meg nekünk atyáink szokását, hogy pogány módra éljünk...«.

Ezek hallatára a király elkomorodott, és háromnapi fegyverszünetet kért, hogy elgondolkodhassék a dolgon. Közben a nép vezérei a magas emelvényre telepedve ocsmány rigmusokat kiabáltak a hit ellen, mire az egész nép nagy lelkesen így helyeselt nekik: »Úgy legyen! Úgy legyen!«

A harmadik napon azután, amikor a választ várták, a király parancsára fegyveres katonák rontottak rájuk; sokat lemészároltak közülük, vezetõiket a magasból lehajítva összetörték, a többieket pedig megkötözve kemény ütlegekkel megkorbácsolták, de még így is: öldökléssel, megkötözéssel és megkorbácsolással is épp hogy csak le tudták törni a katonák a lázadásukat." ( V. Kovács, 235 236. o. - kiemelés tõlünk.)

Nos, akár a nyelv ("ékesszóló öregek"), akár a szertartásrend formai jellemzõi (emelvény!), akár Rasdi asszony kivégzésmódja (börtönbe zárás, éhhalálra ítéltetés) irányából közelítünk a felidézett jelenetsorhoz, mindegyik út ugyanahhoz a megoldáshoz vezet el bennünket; s itt ráadásul fedésbe hozható egymással a "pogány", illetve a "szkítiai" jelzõ széles körû jelentéshozadéka is, valamint az a sommás megállapítás (László Gyula), hogy a nyugati - "Szent István-i" - térítést megelõzõ magyar szókinccsel "akár az egész Bibliát is le lehetett volna fordítani". Olyan vallásalakulatról pontosabban fogalmazva: eszmerendszerrõl és vele szorosan összefüggõ szertartásrendrõl - beszélünk, amelyre vonatkozóan a legtöbb érdemleges híradást a "manicheizmus" címszava alatt találjuk meg a vallástörténeti profilú szakmunkákban. Itt kap különös jelentõséget a rítusban, s éppen a fõ ünnepeken, a "béma", vagyis a szertartások fõ kellékéül szolgáló emelvény (külön liturgikai mûfajágazatot képeznek az úgynevezett "béma-himnuszok"!); ennek az "eretnekség"-vonulatnak az elindítója és egyben névadója, Mani végzi földi pályafutását - legalábbis a róla szóló megemlékezések leghitelesebbnek látszó válfajában - Rasdihoz hasonlóan, börtönben, éhhalálra kárhoztatva. (Nota bene: õ nem várta be a megalázó végkifejletet, hanem miután rendre meghagyta tanítványainak, hogyan foganatosítsák a szellemi végrendeletét, csendesen elszenderült.) És ugyanitt, a vallásalapító egyenes utasítására válik térítési alapszabállyá, hogy kinek-kinek a maga nyelvén kell hirdetni az örömüzenetet. Más szóval: a nyelvi kérdés valóban központi kérdése a manicheista igehirdetési gyakorlatnak. De hitelt érdemlõ dokumentumaink vannak arra vonatkozóan is, hogy Mani önmagát "Jézus apostolának" hirdette, s írásban kifejtett üdvtörténeti rendszere, beleértve annak legfontosabb szereplõit, illetve cselekménymozzanatait, igen messzemenõen egybevág az úgynevezett "nagyegyházi" keresztény tanításokkal. Olyannyira, hogy egy-egy frissen felbukkanó írás- vagy képtöredék esetében olykor a lehetetlenséggel határos annak a megállapítása, vajon a "megbízható", vagy inkább az "eretnek" vonulatból származónak minõsíttessék-e. Példaként hadd idézzünk egy rövid részletet Herakleidész kopt nyelvû zsoltáraiból ( Böhlig 1980., 250-251. o. ).

" .. Az Isten emberré lett, bejárta mind e Földet.
Emberi formát öltött, szolgakülsõt.
Elhívá tanítványait, nyájának elseit.
Végigvándorolt Júdeán, (ék)kövek után kutatva.
A tengerpartra ment le, gyöngyöket keresett.
Elõször Pétert lelte, egyházának alapját.
Meglelte Andrást is, elsõ szent oszlopot.
Meglelte Jánost is, szüzességnek virágát.
Rálelt Jakabra, új bölcsesség kútfejére.
Rálelt Fülöpre is, ki nagy a türelemben.
Meglelte Bertalant, a szeretet rózsáját.
Tamásra is rálelt, jóillatúra, õrá, ki Indiába ment el.
A másik Jakabot is megtalálta, az Úr igaz testvérét.
Simont, a Kánaánit is, élet után igyekvõt.
Rátalált Lévire, a hitnek trónusára.
Adá Júdásnak a, falást, s elvette tõle amije volt, kevéske fényét... "

Ha viszont mindez így igaz, akkor miért nevezik az ilyen tanrendszert "pogánynak", és vajon mi köze lehet Szkítiához?

Az elsõ kérdésre könnyebb válaszolni, hiszen láttuk már, miféle logika szerint minõsül pogánynak az ember fia. Ha tovább akarjuk pontosítani a képet, esetünkben külön súllyal esik a latba az a vádpont, amelyet most két, egymáshoz képest több mint fél évezredes korkülönbséget mutató forrásból fogunk idézni. Az elsõ a híres-hírhedt eretnek-ostorozó salamisi Epiphanius 375 körül kelt munkája ( Adam , 1969., 61. o. - A görög nyelvû szövegeket itt és alább Nagy Gábor fordította.).

"Akkor megint azt mondja Mánész: nem lehetséges, hogy egy tanítónak egyszerre legyen egy régi és egy új végrendelete, mert amaz egyik napról a másikra elévül, míg emez napról napra megújul; ugyanis a régtõl való és elöregedett dolog közel kerül a pusztuláshoz, ám míg ez az egyik istené és egyik tanítóé, addig az egy másik Istené és másik tanítóé."

Következõ kútfõnk az egyéb vonatkozásban is fontos híranyagokkal szolgáló Suidas-Lexikon ( 1000 körül Adam , i.m., 79.0.).


Prev Next »

Hozzászólás  

#1 VÁ: Gondolatok a szkíta nép-nemzeti szertartásrendrőlKödszurkáló 2012-08-06 22:39
Idézet:
"megparancsolta, hogy minden magyar avagy jövevény Magyarországon, ki a scythiai osi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallására nyomban vissza nem tér és nem hallgat a szent törvényre, melyet a dicsoséges István király adott vala, feje és jószága vesztésével bunhodjék." (Magyar Törvénytár: Elso Endre parancsolatja vagy rendelései.)
- Badiny Jós Ferenc idézi 'Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum' című középkori műből: az evangélium hirdettetik a szkíták és a dákok között Azaz Jézus-hitű keresztények voltak, az Újszövetség alapján.

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.