20241123
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2012 január 22, vasárnap

Hunok és magyarok a Kaukázusban

Szerző: Obrusánszky Borbála

A történeti Azerbajdzsán területén már a bronzkortól letelepedtek sztyeppei lovas népek, akik meghatározó szerepet töltöttek be a térség politikájában. A késő ókortól, a Kr. u. 2. század elejétől egészen a Kr. u. 8. századig a hunok uralták a kaukázusi térséget,[1] akik mély nyomot hagytak a korabeli történeti forrásokban, a földrajzi nevekben. Fontos kiemelnünk, hogy ellenük épült fel a Szaszanida Nagy Fal az 5-6. század folyamán, mely a Derbent környéki síkságot volt hivatott megvédeni.

Mivel a fenti adatok jól ismertek a nemzetközi szakirodalomban, azért magam röviden néhány olyan földrajzi név elemzésére vállalkozom, mely Azerbajdzsánban a hunokhoz köthető, illetve bemutatom azt, hogy a magyar történeti krónikákban lejegyzett hun-magyar rokonság nem a történetírók szüleménye, hanem történeti tény.

Földrajzi nevek értelmezései

Az azerbajdzsán kutatók több olyan törzsnevet gyűjtöttek fel a Kaukázustól északra és délre, melyet a nagy hun birodalom időszakához lehet kapcsolni. Bár máig van olyan nézet, amely ezt cáfolni próbálja, és néhány nyelvész tagadja azt, hogy a hunok Kaukázusontúli térségben[2] letelepedtek. Néhány nyugat-európai és egyesült-államokbeli kutató és a legtöbb magyar történész is máig azt állítja, hogy a hunok 453. után szinte nyom nélkül eltűntek a történelemből. Ezen, főleg nyelvészeti alapon kitalált elméleteket azonban a helyi, azerbajdzsán és dagesztáni kutatók adatai nem erősítik meg, és azokat a korabeli források sem támasztanak alá. A hunok emlékeit őrzik a helynevek, mellyel kapcsolatban átfogó munkát jelentetett meg az azerbajdzsáni Gejbullajev, aki hun eredetűnek tartja a következő földrajzi neveket: Hunakert, Huni, stb.[3] de a fenti adatokon kívül ismertetett néhány hunnak vagy hun utódnéphez kapcsolt törzsnevet, mint a csol/csul,[4] kujvar, csakar, kurigir, kul, kazan, iszkil, stb.[5]

Baski Imre egy azerbajdzsán műre hivatkozva megemlítette a hunokhoz tartozó sal törzsnevet.[6] Kezdjük a sal név vizsgálatával. A mai Észak-Kínában, az egykori hunok szállásterületén, Gansu és Qinghai tartomány határán él a salar (szalar) törzs, akik saját hagyományuk szerint a szalir törzsből erednek, akik az oguzokhoz tartoztak. Első említésük 542-ből való,[7] és akkor a Kína északi területeit uraló Sui-dinasztián belül éltek, és onnan nyugatra vándoroltak. Eredetük tehát a türk korhoz köthető, de elképzelhető, hogy korábban a hun törzsekhez tartoztak, mert területük a déli hun birodalomhoz tartozott egykoron. Abban az időben, vagyis 542-ben még hun törzsek is szerepelnek a forrásokban, akik ráadásul közel éltek a szalarokhoz.[8] Érdemes lenne újra elemezni a sal szóval kapcsolatban a salgir/salgó[9] szavakat, utóbbi magyar földrajzi nevet a magyar nyelvészek „finnugor" eredetűnek tartanak, pedig ennek párhuzama, vagyis a salgir megtalálható a szkíta és hun területnek tartott Krím-félszigeten, ahová aligha vándoroltak finnugor népek. Azt egy átfogó nyelvészeti vizsgálat deríthetné ki, hogy milyen kapcsolat van a fenti szavak között.

A kurigir vagy a kürin törzsnév néhány hun-utódnépnél előfordul. Szádeczky Lajos a Zichy-expedíció idején felfigyelt a Kaszpi-tenger közeli kürin-re,[10] melyet a helyiek hun eredetű törzsnek mondtak, és azt Szádeczky a magyar kürttel és a bolgár[11] kürigirrel találta rokonnak. A szó a kör/kür gyököt rejtheti magában, mely a sztyeppei népek fontos települési rendje is egyben.[12] A kurigirrel kapcsolatban Szádeczky megjegyzi, hogy abban ő kercsi hun Gordasz királynak, az akatzirok fejelmének nevét látja.[13] A hun törzsnevek közül talán legjobban dokumentált név a csakar név,[14]melyet Gejbullajev bolgárnak vélt,[15] de egy kazak példa idézése után a kipcsak eredetet sem tartja kizártnak.[16] A régi bolgár törzsnevek között valóban szerepel a csakarar,[17] de annak párhuzamai nem a kazakokig, hanem a mongolokig nyúlnak, egészen a mai Belső-Mongóliáig követhetők, ahol a csahar a mongol törzsek irodalmi nyelve. A mongol párhuzam és a régi bolgár adat miatt a kipcsak eredet megkérdőjelezhető, viszont felvetődik egy másik eredet, a hunoké, akik központja sokáig éppen a mai Belső-Mongóliában volt. Csahar törzset egyébként találunk Afganisztán területén is, akik ma már inkább ajmagnak hívják magukat.

Azerbajdzsán északkeleti részén lévő térség neve Kacsmaz. A helyiek szerint a kacsmataki név egykoron egy hun törzs neve lehetett.[18] A Kaukázus északi peremén élnek a hunzák, akik három országhoz – Dagesztán, Grúzia és Azerbajdzsán- tartoznak. Az oroszországi szakirodalom szerint már a középkorban a mai lakóhelyükön éltek, és nevüket sokszor az avarokéval együtt említik.[19] Az ő nevük sem egyedülálló, hiszen ilyen népcsoport máig a Karakorum magas hegyláncai közötti völgyekben él, utóbbiak a hunok utódainak tekintik magukat.

A fenti rövid példák alapján is látható az, hogy az azerbajdzsáni hun eredetű helyneveknek párhuzamai Közép- és Belső-Ázsiában megtalálhatók, ami arra enged következtetni, hogy e belső-ázsiai eredetű törzsszövetség magával vitte földrajzi neveit. Érdemes lenne a közeljövőben egy nemzetközi kutatócsoportnak ezeket az egyezéseket pontosan feltárni, és lehetőség szerint korszakolni azokat.

A hun kutatás fontos kérdései

Bár a hunokról nagyon sok publikáció jelent meg az elmúlt két évszázadban, azokban azonban jelentős ellentmondásokat találunk. A forrásokat és a régészeti emlékeket eltérően értékelik a keleti (kínai, mongol, azerbajdzsán, dagesztáni, koreai, stb.) kutatók, a nyugat-európaiak vagy Egyesült Államokban élők. Utóbbiak sajnos nem mindig elsődleges forrásokból dolgoznak, és nem veszik figyelembe a keleti kutatási eredményeket, ezért nem eredményeik nem tekinthetők feltétlenül pontosnak. Ráadásul a nemzetközi szakirodalomban előfordul az is, hogy az állítások egy része csupán feltételezéseken alapulnak, és nem a korabeli forrásadat azokat sokszor nem igazolja. Máig nagyon elterjedtek az olyan tudománytalan kijelentések, hogy a szkíták és hunok műveltségük elemeit az iráni vagy kínai néptől vették át, vagy a sztyeppei népek a földművelést, vagy éppen az államszervezeti modellt átvették a szomszédos népektől. Sajnos, nagyon sok kutató ezen kijelentéseket kritikátlanul átveszi, és nem vizsgálja meg, hogy egy-egy adott termék, vagy technológia pontosan honnan hová került, és ki volt az átadó fél.

Az utóbbi évtizedekben kiderült, hogy éppen az egész eurázsiai térséget uraló sztyeppei népek voltak az átadóak például a fémművességben, vagy éppen a hadi technikában,[20] de a Selyemúton is ők monopolizálták a távolsági kereskedelmet. A történeti adatok alapján mára az is világos, hogy az ókorban nem volt etnikailag és történetileg egységes kínai vagy iráni nép, hanem inkább az a reális kép, hogy a fenti térségben élő népeket jelentős sztyeppei, szkíta és/vagy hun hatás érte. Irán esetében történetileg kimutatható a többszörös szkíta hatás.[21] A perzsák későn, a Kr. e. 7. században tűnnek fel a forrásokban, és viszonylag rövid ideig, mindössze két alkalommal uralkodtak a közel-keleti és elő-ázsiai területen. Az egyik nagy dinasztiájuk az Akhaimenidák állama volt Kr. e. 6 -3. század között, a másik pedig a már fent említett Szaszanidák (224-651). Ezen államok sokat tanultak a szkíta eredetnek tartott pártusoktól és médektől, melyek a térségben már legalább a Kr. e. 14. századtól jelenlévő kimmer-szkíta örököseinek tekinthetők. A kínai történelemből pedig közismert, hogy alig volt kínai eredetű dinasztia az országban, többnyire idegen, északi népek (hunok és utódaik) uralták a sárkányos trónust, sőt a kínaiak mitológiájában, vagy éppen államszervezetében sok hun hatás fedezhető fel.[22]

Szintén jelentős problémának számít a hunok kutatásában az, hogy Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban sok kutató csak az anyagi kultúra tárgyait vizsgálja meg, és az alapján mondanak véleményt egy-egy népről, és a kutatásuk már nem terjed ki a szellemi műveltség átfogó vizsgálatára, pedig a társadalomszerveződés elemeinek feltárására, a jogszokások kutatására, vagy éppen a szellemi műveltség összehasonlító vizsgálatára. Pedig ezen elemek ismerete nélkül nem kaphatunk teljes képet a szkíta és a hun nép civilizációjáról. Talán a fenti hiányosságoknak köszönhető az, hogy a világ kutatói között egyelőre nem született olyan összegzés, amely bemutatná a hunok páratlan civilizációját és örökségét.[23] A legnagyobb eredménynek azt tekinthetjük, hogy ma már kétségtelenül elfogadott tény az, hogy az ázsiai forrásokban lévő xiong-nu[24] név és annak vezető rétege azonos az indiai hunákkal és az európai hunokkal. Másik egyértelmű álláspont pedig az, hogy a kutatók döntő többsége elismerte, hogy létezett nomád állam, és annak alapjait a hunok teremtették meg.[25]

Ahhoz, hogy a hunok történetét és műveltségét újra tudjuk értékelni, számos fogalmat is újra kellene értékelni, melyek nagy részét a 19. századi kutatók alkották meg, és ezek mára teljesen elavulttá váltak. Talán a legfontosabb kérdés az, hogy vajon olyan gyakran történt-e elsöprő erejű népvándorlás, illetve beszélhetünk-e szinte állandó népmozgásról a hunok megjelenése után? A források a 376-os nagy hun támadás után egészen a 7. század közepén meginduló arab invázióig nem írnak hasonló jellegű nagy, kontinenseket érintő mozgásról, és úgy tűnik, hogy a 8. századig nem érkeztek új népek, akik az egész Közép-Európai térséget átalakították volna.[26] Az avarok Kárpát-medencei megtelepedése szinte harc nélkül zajlott le, kivéve a gepidákkal történt harcot a Délvidéken. Az egész Kárpát-medencét benépesítő, vélhetően szarmata és hun népelemek nem tartották ellenségnek Baján kagán bejövetelét, hiszen nem tanúsítottak ellenállást. Baján igazi nagy csatáját Sirmiumnál, a gepidák ellen vívta. Döntő jelentőségű volt Közép-Ázsiában, vagy a Kaukázus térségében az arabok hódításai, akik teljesen átváltoztatták a térség történetét, kultúráját, és az átrendezte a sztyeppei viszonyokat a 8. század folyamán. Az arabok mozdították ki helyükről a kazárokat, akik a magyarok helyére költöztek Levédiába, mely a mai Dagesztán területe lehetett, ahogyan ezt már Thury József és Szádeczky Lajos is felvetette.[27]

Figyelemreméltó azon eredmények, amit a mongol és a kínai kutatók, de az orosz szakemberek is bizonyítottnak tekintenek, az pedig nem más, mint a sztyeppei népeknél a történeti folytonosság megléte. A szkíta népeket követő hunok, türkök, mongolok, és magyarok mind az Eurázsiai füves sztyeppén kialakult ősi szkíta-hun műveltség örökösei, államszervezetük alapját már nagyon korai korszakban lefektették, és ezen ősi közjogi forma fejlődött tovább a különböző korszakokban.[28] A mongol és kínai kutatók a források alapján azt is elismerik, hogy létezett egy olyan sztyeppei birodalmi tudat, (íjfeszítő népek, jurtafalú népek egyesítése, stb.)[29] mely alapján a történelemben feltűnt pusztai lovas népek az egykori szkíta-hun területi egységet akarták helyreállítani, a nagy hódítások, hadjáratok ezt a célt szolgálták,[30] és nem céltalan rabló hadjáratok voltak.

A hun birodalom korszakolása

Néhány külföldi és a magyar szakirodalomban máig azt találjuk, hogy a hun birodalom csak Kr. e. 209-ben alakult meg, és az rövid virágzás után a Kr. e. 1. század közepén kettévált, majd a hunok hirtelen eltűntek a történelemből. Ezzel szemben a kínai források alapján a mongol és a kínai történészek azt látják bizonyítottnak, hogy a hunok a Kr. u. 5. század közepéig megőrizték államiságukat,[31] és utána még évszázadokig törzsi-törzsszövetségi keretek között a mai Észak-Kína területén éltek. Még a 8-9. század folyamán is hallunk a hunokról.[32] A kínai eredményekkel jól párhuzamba állíthatók az azerbajdzsáni és dagesztáni kutatók eredményei, akik szintén a 8. századig tartják jelentős elemnek a hunokat a Kaukázusban. A numizmatikai eredményeknek köszönhetően pedig világos, hogy a 8-9. században léteztek hun királyságok a közép-ázsiai és észak-indiai térségben.[33]

Kései hunok

A nyugati szakirodalomban, de a magyarban sem tisztázott máig az, hogy mi lett a hunokkal az Attila halála utáni korszakban. Tavalyi tanulmányomban részletesen foglalkoztam ezzel a kérdéssel, ahol bemutattam, hogy a hunok helyére 463-ban nem érkezett új nép, így nem szakad meg a folytonosság Attila hunjai és a kései hun törzsszövetségek, az onogurok (hungárok, hunugurok) és a szabírok között. Mivel a magyar történészek elismerik, hogy a magyarok szoros kapcsolatban álltak az onogurokkal, érdemes a kérdéssel behatóan foglalkozni, hiszen a 453-463. közötti évtized a magyar őstörténeti kutatás legvitatottabb része, pedig éppen ebben a korai korszakban lehet világosan kimutatni a sokáig vitatott hun-magyar rokonságot, melynek emlékét a magyar történeti hagyomány évszázadokon keresztül megőrizte.[34] A keleti és a nyugati kutatói vélemények szintén eltérően nyilatkoznak a fenti kérdésben. Sok angol nyelvű szakirodalomban Attila hunjainak történetét csak 460-as évekig követik, majd Attila fiának, Dengiziknek a halálát tartják a dobrudzsai, kelet-kárpátoki hun törzsszövetség végének. A Kaukázus előterében maradt hunok történetét a szakirodalom az ún. ogur vándorlással zárja le, és úgy állítja be a történéseket, mintha egy új nép, az ogurok érkeztek volna a térségbe, és a hunokat eltüntették volna onnan.

Az elméletnek a legnagyobb hibája, hogy nem vette figyelembe a bizánci, albán, perzsa, stb. forrásokat, akik máshogyan szólnak az 5. század közepének eseményeiről, azok nem tudnak egy új népről és azok még a 7. században is beszélnek hunokról. A keleti kutatók, így az azerbajdzsán Dzsafarov, a dagesztáni Gmirja és Gadzsijev, de a német Haussig is a korabeli forrásokra hivatkozva azt állítják, hogy nem volt 463-ban új népvándorlás. Utóbbi azt állította, hogy az onogurok (hungárok) még a hunokkal érkeztek a Kaukázusba, előtte a Szír-Darja felső-folyásánál éltek.[35] Az ogur vándorlás ellen foglalt állást a magyar Szádeczky Lajos történész, aki 1895-ben részt vett a Zichy-expedícióban, valamint Thury József történész-turkológus is. A fenti kutatók jogosan kételkedtek az ogurok, mint új népcsoport megjelenésében, hiszen a nyugati kutatók csupán egyetlen forrásadatra építették fel elméletüket: Priscos rhétor művére. Sajnos, az önmagában nem tekinthető hiteles forrásadatnak, hiszen a mű mai, ránk maradt változata nem eredetiben, hanem egy 9. századi másolatban maradt fent, és abban olyan adatok is belekerültek, melyek nem az 5. hanem a 6. században történtek, ilyen például az avarok megjelenése a Kaukázus előterében. Az egy évszázados ugrás miatt több történészi hiba is keletkezett, így például az, hogy az ogurokat a történészek türk népnek vélték, és azonosították őket a belső-ázsiai tie-le néppel. Ez az újabb hibás feltételezés szintén vakvágányra terelte a kutatást. Meg kell azt is vizsgálnunk, hogy az ogurok azonosak-e a tie-le néppel. Még a 19. század végén azonosították a két népet, és azóta a szakirodalom zömében a két nép azonossága elfogadott, pedig a korabeli források adatai ellentmondanak a fenti elméletnek. Nézzük meg, hogy mit mondanak azok. Pseudo-Zacharias rhétor 6. századi művében a következőt olvashatjuk: „A hunok közé tartoznak és a kapukon belül vannak : ungur, ugar, saber, abar, eftalit....".[36] A forrás szerint a szabírok, az ungurok és az ogurok vagy ugarok ugyanúgy hun népek, mint a heftaliták (fehér hunok). Dobrev szerint is a fenti törzsek mind hunok voltak.[37] A forrás a hunokhoz sorolja az akkoriban feltűnt avarokat is, mint a bizánci források. Theophylactus Simocattes 582-602. között írt művében leírja, hogy a türkök által legyőzött ógor nép két legrégebbi fejedelmei Uar és Huni voltak, és azok után az ogorok törzsei is felvették a két nevet. Ebből világosan kiderül, hogy az ogorok hun törzsek voltak, akik rokonságban álltak a heftalitákkal és az avarokkal. [38] A forrás egyben utal arra, hogy az uarhun elnevezés személyi eredetű. Ha az ogurok hunok, akkor kik lehettek, és hol élhettek a tie-le-k?

A kínai kutatók szerint a tie-le nép őse a dingling volt, mely a Bajkál-tó környékén élt, és a donghu szövetséghez tartozott. Elképzelhető, hogy a későbbi xianbei-ek egyik törzse lehetett.[39] A donghu-k Maodun alá kerültek a Kr. e. 3. század végén. A tie-le szövetségi rendszer csak az 5. században tűnik fel az írásos forrásokban, amikor Bajkál-tó vidékén éltek. Egyik részük délre vándorolt, és őket nevezték gao-che, vagyis magas kocsijú népnek, amely valószínűleg a magyar kocsi szó rokona. Az nem kizárt, hogy a dinglingek és a tie-le-k között szoros kapcsolat volt –már csak lakóhelyük azonossága miatt - azt azonban nem tudni, hogy ugyanarról a népről volt-e szó. Számunkra most a tie-le-k a fontosak, ezért nézzünk meg még néhány forrásadatot róluk. A Kr. u. 4-6. század eseményeit leíró Wei shu azt írja róluk, hogy anyai ágon hunok voltak. A korabeli kínai források szerint hun nyelven beszéltek, csak kis eltérés mutatható ki közöttük. [40]

A Tang-shu szerint a tie-le -k 15 törzsszövetségből álltak össze, ezek közé tartozhattak a türkök és az ujgurok ősei.[41] A tie-le és a gao-che nép az 5. század közepéig biztosan Belső-Ázsia keleti vidékén élt, tehát a fenti népek nem lehettek azonosak a Kaukázus északi felén feltűnt ogurokkal. A türkök korai történetéről egyébként a kínai források szintén részletesen beszámolnak. Onnan tudjuk, hogy eredetileg a mai Gansu-tartományban élhettek, és uralkodóházuk, az Asina hun eredetű volt, akik az Északi-Liang dinasztiához tartoztak. Ez a déli hun dinasztia azonban nem a hun főkirályi családból, csupán a csugu méltóságtól eredeztette magát. Uralkodóik ezért nem viselhették a főkirályi, vagyis a danhu (shan-yu) címet, hanem csak a wang[42] méltóságot. A Sui-shu szerint a türkök őse kevert hunokból állt. Az Asina pedig a hunok egyik törzse volt.[43] A Wei-shu pedig a gao che népről azt mondja, hogy elődjük a vörös di, és a dingling, nyelvük pedig a hunokéhoz hasonló, csak kicsit tér el tőle, hiszen őseik a hunok leányági rokonai voltak.[44] Az Északi-Liang dinasztia tagjai az 5. század közepén a zsuanzsuanok támadása elől az Altaj-hegységbe húzódtak, és egy évszázad múlva, 552-ben vették át a hatalmat a sztyeppén. A történeti forrásokból azonban tény az, hogy a türkök az 5. század közepén még éppen átköltöztek Gansu-tartományból az Altaj-hegységbe, tehát a Kaukázus közelében biztosan nem voltak.

A történeti tények azt mutatják, hogy nem új nép érkezett Ázsiából, hanem a felbomlott nagy hun birodalom törzsei, törzsszövetségei próbálták meg kisebb szövetségi keretek között stabilizálni hatalmukat a térségben, és talán Bizáncba is azért jelentek meg, hogy szövetséget kössenek a kelet-római birodalommal. Az 5. század második felétől a hun-hunugur (onogur), majd a szabírok emelkedtek fel. A Kaukázus Albánia történetében az onogurokról (Hunugur) azt írják, hogy II. Sapur (309-379) idejében a hunok közül néhányan Perzsiába (perzsa fennhatóság alatt álló területek) mentek, azokat honagur néven emlegetik.[45] Majd a 6. század elején az írott forrásokban feltűnik a magyarok neve is, ami azt jelenti, hogy őseink már akkor jelents erőt képviseltek és önálló politikát folytattak.

A térségben az ogur vándorlás helyett egyéb jelentős esemény történt. Ilyen volt éppen Attila halála előtt kitört albániai felkelés 450-451. között, amikor is a felkelők a hunoktól kértek segítséget. Hasonló megmozdulás későbbiekben is történt. Hun szempontból meghatározó eseménysorozat volt az 5. század második felétől egészen a türkök megjelenéséig (560-as évek) Közép-Ázsiában és a Kaukázusban a Szaszanida-birodalom küzdelme Bizánc ellen, hiszen a perzsák legtöbbször a hunoktól kértek katonai segítséget. Ugyanúgy hozzájuk fordult a kelet-római birodalom is, így a hunok, majd a 6. század elejétől a szabír-hunok mindkét féltől jókora összeget kaptak.

A kaukázusi hunok mellett a bizánci, de a perzsa forrásokban az 5-6. század folyamán, egészen 567-ig gyakran szerepelnek a heftaliták, a fehér hunok, akik a Szaszanidákkal háborúztak, illetve a kidariták és a csol hunok. Ezen adatok egyértelműen cáfolják azt az elméletet, hogy a hunok eltűntek volna a történelemből 453. után.[46]

A hun törzsszövetség volt akkoriban az a harmadik erő, mely mind a Kaukázus vidékén, mind Közép-Ázsiában meghatározó szerepet játszott. A hunok hatalma az 520-as évekig egészen a Fekete-tenger partvidékére kiterjedt, Procopius szerint Derbenttől egészen a Meotist-mocsárig húzódott.[47] A Krím-félszigeten a mai Kercs városában hun királyság virágzott. Magyar szempontból ez azért lényeges adat, mert abban a városban tűnik fel a magyarok említése, Muagerisz király nevében. A hun törzsszövetség tagja volt onogur (hungárok, hunugorok, stb.) nép, melyet mind a magyarok, mind a bolgárok elődeinek tekinthetünk, hiszen mindkét nép ősének tartja Irneket, a magyar Csabát, az Attila-ág örökösét.[48] A hungárok, hunugorok mellett hun nép volt a szabír, akik a szakirodalom állításával szemben nem Szibériából vándoroltak a Kaukázusba a Kr. u. 5. század végén, hanem már a kaukázusi uralom idején ott éltek, majd Attila birodalmának összeomlása után önálló törzsi néven is jelentkeztek. Ugyanez vonatkozik a kazárokra is, akik szintén a késő-hun korban tűnnek fel a forrásokban, mint a Kaukázusban élő népcsoport. Láthatóan nem Belső-Ázsiából vándoroltak ki, hanem a történeti Azerbajdzsán volt egykori uralmi központjuk, két fővárosuk Balandzsar és Szemender a mai Dagesztán területén volt. Onnan az arab hódítás mozdította ki onnan őket a 7. században. Ezen adatok alapján már érthető Bíborbanszületett Konstantin azon adata, mely szerint a kazárok a magyarok régi szállásait szállták meg,[49] mely egyértelműen a mai Dagesztánra irányítja a figyelmet, ezek szerint előbb a magyarok, majd a kazárok menekültek oda az arab invázió ellen. Sőt, az a sokat vitatott mondat a bizánci uralkodótól, hogy a magyarok három évig együtt harcoltak a kazárokkal. A708-711 közötti kaukázusi kazár-arab háború kapcsán érthetővé válik a bizánci császár fenti mondata, hiszen akkor a kazárok más türk népekkel szövetséget kötöttek, hogy együtt tartóztassák fel a délről jövő ellenséget.[50]


Prev Next »

Hozzászólás  

#2 YGyula 2012-02-08 11:13
Bocs, a forrásmunkákat később olvastam el.
#1 YGyula 2012-02-08 11:10
Lásd még Dr. Szentkatolnai Bálint Gábor egyetemi tanár: A honfoglalás revíziója.. c művét. Kolozsvár, 1901.

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.