20241123
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2009 február 21, szombat

Gondolatok a szkíta nép-nemzeti szertartásrendről

Szerző: Pap Gábor

"Tehát Mánész elutasítja az Ószövetséget és az egész teremtéstörténetet, az ember megalkotását, rágalmazva, hogy az nem a Jóistené, mivel pusztulás és változás alá van vetve, az Újszövetséget viszont, vagyis a Jóság Istenét, elfogadja..."

Nos, a teljes igazság az, hogy Mani - eltérõen némely elõdjétõl (például Markiontól ), illetve az úgynevezett újmanicheista eretnekmozgalmak egyik-másik (leginkább a bogumilizmusra jellemzõ) radikális megnyilatkozásától - nem vetette el kategorikusan az Ószövetséget, mint üdvtörténeti szempontból elsõrendûen fontos kinyilatkoztatási formát. Csupán nem biztosított a részére kizárólagos érvényt, hanem mint vele lényegileg egyenértékût, mert végsõ soron vele egy irányba mutató és mozgósító tényezõt értékélte a mindenkori megtérítendõ emberközösség saját, helyi hagyományanyagát. Ezzel a gesztusával viszont emlékezzünk csak a fentebb megtanultakra! - maga állította ki magáról a "pogányság" bizonyítványát.

Hogy tisztábban lássunk ebben a kényes kérdésben, érdemes kissé sarkítva újraformuláznunk az üdvösségre vezérlés kétféle - a "nagyegyházi", illetve a "manicheista pogányság" által javasolt - útvonaltervét. Eszerint az elõbbire a "biztonságos", az utóbbira a "toleráns", azaz "engedékeny" jelzõ fog a legtalálóbbnak mutatkozni. Távolinak látszó, ezért elõítélet-ballasztoktól mentes analógia segíthet jobban megvilágítanunk a helyzetet.

"...igen sokszor nem vág neki egyenesen a matematikus az adott feladatnak, hanem addig formálja, gyúrja, míg át nem alakul olyan feladattá, amit már régebben megoldott... Ezt gúnyolja ki a matematikus körökben ismert találós kérdés: »Elõtted van egy gáztûzhely, egy vízvezeték, egy doboz gyufa és egy fazék. Vizet akarsz forralni. Mit csinálsz?«...»Meggyújtom a gázt, megtöltöm vízzel a fazekat és a gázlángra helyezem.« »Eddig helyes. De most módosítom a feladatot: minden úgy van, mint az imént, csak az a különbség, hogy már van elegendõ víz a fazékban. Most mit csinálsz?« »Meggyújtom a gázlángot és ráhelyezem a fazekat.« Ekkor kell fölényesen lecsapni rá: »Így a fizikus jár el! A matematikus kiönti a fazekat és ezt mondja: ezzel visszavezettem az elõbbi feladatra. « " ( Péter Rózsa , 1978. 74. o. - kiemelések tõlünk).

A helyettesítéseket nem nehéz elvégeznünk. A "feladat, amelyet már régebben megoldott" a térítõ egyén vagy intézmény: az Ószövetség sajátos történeti etnikai feltételrendszerre íródott és ahhoz hézagmentesen illeszkedõ üdvtörténeti programja. A "feladatmódosítás" ebben a vonatkozásban így konkretizálódik: "Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást." ( János evangéliuma 13:34.) A "nagyegyház" megoldási javaslata: "kiönteni a fazekat", azaz radikálisan számításon kívül hagyni a mindenkori helyi feltételrendszer újszerûségét, az elõzõtõl elütõ jellegét, s ezt mindenestõl törölve ("fölényesen lecsapva" a megtérítendõre), "visszavezetni" a kérdést az elõbbi egyszer már sikeresen megoldott - feladatra. Egészen konkrétan: elõbb minden üdvösségre vágyót zsidóvá teszünk, hogy azután zsidóból - a már ismert és biztonságosnak látszó úton - kereszténnyé tehessünk. Minden egyéb útvonal bizonytalan, tehát gyanús, tehát tilalmazott. A receptúra félelmetesen bevált: ezt alkalmazta a "nagyegyház" nyugati hadoszlopa a "két Indiák", a keleti, ortodox szárny pedig Szibéria térítésekor, olyan átütõ sikerrel, hogy itt is, ott is mintegy fél kontinensnyi népesség lett az effektív áldozata. Az ilyenfajta "üdvösség-szolgáltatásban" részesültek következõ generációinak azután a saját múltjukkal ("õsatyáik tévelygéseivel") szembeni állásfoglalás tekintetében az adomabeli Madárfejû Jancsika szolgál útmutatóul, aki "megölte apját-anyját, hogy részt vehessen az árvák szeretetlakomáján"...

A másik útvonalterv, a manicheusoké, arra a felismerésre alapozza a stratégiáját, hogy mindenkinek akár egyénrõl, akár néprõl essék szó - a maga útját kell megtalálnia a ,,Fényhon" felé, s egyik út nem helyettesíthetõ a másikkal, éppen ezért egyik a másikra semmilyen ürüggyel sem "vezethetõ vissza". Ha valaki történetesen zsidónak született, az magától értetõdõ módon a zsidó hagyományon (az Ószövetség tanításrendszerén) át jut el a tökéletesség magasabb fokára, ha viszont nem zsidó, akkor ugyanilyen magától értetõdõ biztonsággal használhatja útravalónak a saját szakrális örökségét. A kétféle elképzelés, mint látható, csakis a "túloldalról", a "nagyegyház" szemszögébõl nézve tûnik összebékíthetetlennek.

A jelentéktelenebb részletkérdésektõl eltekintve, mindenesetre legalább még egy olyan jellegzetességére fel kell figyelnünk a manicheista tanrendszernek, amely alapot szolgáltathatott a másik fél elítélõ - konkrétan: "pogánnyá" minõsítõ - megnyilatkozásainak. A keresztelés problematikájáról van szó. "Úgy tartják - írja az egyik, ellenük fogalmazott, görög nyelvû vitairat -, hogy a vízkeresztség senkinek sem hoz üdvösséget; és azt gondolják, akit õk félrevezettek, annak nem kell megkeresztelkedni." Jóllehet egyéb forrásokból pontosan tudjuk, hogy itt nem a keresztség szentségének teljes és merev elvetése forog fenn, hanem csupán a szó hétköznapi értelmében vett víz- (azaz H2O-) használat szükségessége kérdõjelezõdik meg, s ez is kifejezetten a mindenütt jelen lévõ "Jesus patibilis", a "természetben szenvedõ" jézusi tulajdonságkör, létezésmód kímélése érdekében, a tény mégiscsak tény marad: a manicheisták nem keresztelnek (abban a formában, ahogy azt a "nagyegyház" teszi). "Akkor hát - hangzik a verdikt nem is keresztények!" Hanem'? "Mi mások lehetnének, mint pogányok?"

Amikor tehát a mi Szent Istvánunkról azt olvassuk hangsúlyos fogalmazásban -, hogy "keresztvíz alá terelte" (hajtotta, kényszerítette - a választék bõvíthetõ) a magyarságot, akkor vegyük figyelembe a "kereszteletlen", "meg nem keresztelt" minõsítésnek azt az értelmezési lehetõségét is, amellyel most megismerkedtünk. Ha arról olvasunk, hogy valamely nyakas magyar nem volt hajlandó "keresztvíz alá hajtani a fejét", akkor ez a makacsság nem kizárólag azzal magyarázható, hogy gyûlölte, utálta vagy megvetette a Krisztusban hívõket, hanem esetleg azzal is, hogy a maga módján tisztelte, s tovább is így kívánta tisztelni a mindenütt és mindenkor jelen lévõ, nem csupán egyszeri történeti jelenségként tudomásul vett Jézust. És éppen ennek a Jézus(ság)-nak a megsértését nehezményezte a keresztelés "nagyegyházi" aktusában.

Ezzel már egészen közel jutottunk Rasdi asszony "esetéhez", még mindig rejtély azonban, hogyan függ össze mindez - konkrétan a manicheista színezetû pogányság - a "szkítiai" eredettel. Nos, bármilyen furcsán hangozzék is, a manicheizmus forrásvidékétõl egyenes út vezet a "szkíta nemzeti-népi szertartásrendhez". Ez az út pedig egészen tisztán, félreérthetetlenül kirajzolódik a vallásalapító Manira (görögösen Mánészra) közvetlenül vonatkozó, az õ, illetve tanai származását taglaló hagyományból. Forrásaink - a már említett Suidas Lexikon mellett a vele nagyjából egykorú Photiosz, konstantinápolyi pátriárka, a korábbi Theodor bar Konai (790 körül) és a késõbbi Sziriai Mihály ( 1195) - jóval elõbb élt szerzõk beszámolóira támaszkodva, lényegében véve egybehangzóan ismertetik ezt a leszármazási vonalat. Eszerint Mani (eredeti nevén Kurbikosz, illetve ennek valamely hangalaki változata) egy özvegyasszony könyvtárát örökölte, s abban készen találta mindazokat a könyveket, amelyeket késõbb a saját neve alatt tett közzé. Az özvegyasszony néhai férje (élettársa, sorstársa - a változatok itt is eltérõek) egy bizonyos Buddasz (változatokban Budasz, Budész stb.) nevû "tudományos" férfiú, aki viszont korábban közvetlen tanítványa volt a manicheista bölcsességek õsforrásaként tisztelt Alexandriában élõ és munkálkodó - Scythianusnak (!), az említett könyvek valódi szerzõjének. Aki kicsit is járatos a mitikus néptörténet szövevényes, ám nem logikátlan szabályrendszerében, az nyomban ráeszmél, hogy mindkét "szellemi elõd" esetében beszélõ névvel állunk szemben. És itt nyugodtan átadhatjuk a szót századunk egyik kiváló mûvelõdéstörténészének, az antropozófus iskola nagy hatású képviselõjének, Albert Steffennek , aki Mani címû, 1930-ban megjelent könyvében idevágólag a következõket írta (11. o.):

"Ki volt az a Skythianus? Egy szkíta, aki népe nevét mint sajátját viselheti, mert annak egész bölcsességét magában egyesíti." - Ehhez nem kell kommentár, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy maga a manicheus hagyomány jelöli meg a saját tudománya õsforrásának a "szkíta bölcsességet". Ennek - Scythianusnak - pedig már nincs földi tanítómestere, mert nincs is rá szüksége. Az õ bölcsessége "nem e világhól való".

Ez az "õstudás" - amint arra Steffen is rámutat közvetlen átadással kerül tovább a "buddaszi" (értsd: buddhai, buddhista) tanrendszerbe, s onnan, most már csupán áttételesen, könyvek közvetítésével, jut tovább Manihoz. Amit tehát a manicheista hagyomány közvetít felénk, az másodlagos , mellékúton érkezõ tudás. A szkíta õsbölcsességnek azonban van egy közvetlen, egyenes ági örökösödési vonala is, s ez Atilla népén át vezet a magyarsághoz. "A hun-magyar azonosítás általános elterjedtsége ellen szól az a körülmény is, hogy e nézettel egy idõben élt az avar-magyar és a szkíta-magyar azonosság gondolata is" - írja az egyébként e tekintetben szélsõségesen szkeptikus Györffy György Krónikáink és a magyar õstörténet címû tanulmányában ( 131. o. kiemelés tõlünk).

Ami mindebbõl bennünket most közvetlenül érdekel: a szkíta-magyar kontinuitás ( mondai, azaz újjászületések sorozatában megvalósuló létfolytonosság) tudatos vállalása, meg-megújuló hullámokban ugyan, de az elmúlt évezredben mindvégig érezteti jelenlétét a nemzet gerincét képezõ magyar nemesség dokumentált eszmevilágában. Ha a "szkíta nemzeti-népi szertartásrend" mélyebb értelmét, s vele Rasdi asszony és sorstársai végzetterhes helyzetét - féI évszázaddal a "keresztvíz alá hajtás" után - tisztán akarjuk látni, akkor a mondottakat mindenesetre nem árt alaposan fontolóra venni.

Továbbmenve: azt is érdemes kihüvelyeznünk a ránk maradt - bizony, hellyel-közzel igencsak hézagos dokumentumanyagból, mi az, ami közösnek tekinthetõ ama bizonyos "szkíta bölcsesség" sámáni, illetve manicheista leszármazás-vonalában.


Hozzászólás  

#1 VÁ: Gondolatok a szkíta nép-nemzeti szertartásrendrőlKödszurkáló 2012-08-06 22:39
Idézet:
"megparancsolta, hogy minden magyar avagy jövevény Magyarországon, ki a scythiai osi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallására nyomban vissza nem tér és nem hallgat a szent törvényre, melyet a dicsoséges István király adott vala, feje és jószága vesztésével bunhodjék." (Magyar Törvénytár: Elso Endre parancsolatja vagy rendelései.)
- Badiny Jós Ferenc idézi 'Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum' című középkori műből: az evangélium hirdettetik a szkíták és a dákok között Azaz Jézus-hitű keresztények voltak, az Újszövetség alapján.

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.