2:2

Figyelj no már!
Nézd a magyart,
s ott a román –
két vak gyarmat...
Nem bírunk mi egymással:
bírjunk együtt egy MÁSsal!

2013.03.23.

Európa, vigyázz!

Valakik csalitba csalták,
bűzölgő mocsárba lökték.
Hátába csapták a baltát,
szép szívét mozsárba törték.

Századok hajóin jöttek:
patkányok közé lapultak.
Ellepték titkon a földet,
ellopták csendben a múltat.

Aranyat csaltak a vámon,
kamattal fejték a tőkét.
Átléptek minden határon –
királyok legjavát ölték.

Összezilálták a nyelvet,
értelmét savakkal marták.
Meggyalázták a szerelmet.
Kikezdték Isten hatalmát.

Pusztul a Földön az élet:
latroké a földi kincsek.
Az ember halálba réved –
halomba gyűjti a nincs-et.

Európa, vigyázz! A véred
eresztik ünnepi tálba!
Kőszívük hiába kéred –
szemükben te vagy a szálka!

Belép a hóhér a pástra,
tőkére hajlik a szent ág.
Suhan a bitangok bárdja,
hangja a szférákon zeng át.

Egy választásra

Magyarország Isten erdejében
ezer éve kapitális nagyvad,
koronája aranyagancs.
Orvvadászok vágya sose lankad:
kell apránként akár, vagy egészben –
hajtóiknak örök parancs.

Magyarország Isten országútján
porban vonszolt zörgő kosárember,
szent zászlója lyukas inge.
Keze, lába helyén vérző sebbel
egy korty vízért túlad múltján –
másoké lesz minden kincse.

Magyarország Isten városában:
nyitott mellén árva szíve reszket,
némán alamizsnát koldul.
Kenyér, hajlék, áldás sose lesz meg,
kalapjában arany helyett sár van -
börtönajtó megnyikordul.

Magyarország Sátán szavannáján
szétszaggatott hús, bőr és csonthalom.
Száz hiéna körbeállja,
s kérdik tőle: azon a gyásznapon
ki legyen a hóhér, aki gyáván
majd agyarát belévágja?

Csíksomlyó előtt 2015

Vigyázzatok mind, ki Csíksomlyóra mentek,
még ha óvnának is rég-mogorva szentek –
már gyülekeznek a gyilkos eszementek.

Csak óvakodjatok, ha a Székely gyorssal
szembe mentek magyar és székely sorssal –
Kárpátok öblén ördögi tervet forral

a Gonosz. Zakatol csíksomlyói expressz –
mámorban lapul a lélekrontó lex stressz,
s aztán felhorgad félelem, hogy reszkess.

Tömegsorok közt kígyóznak vén utak,
régmúlt világok közt a szeretet mutat
irányt. Szívetek után Drakula kutat.

Egyre vár a csíksomlyói Szűz Mária –
a fából sugárzó. Ölében Szent Fia.
Ott ólálkodik körötte a Bestia!

És a nyereg: a Kis Somlyó és Nagy Somlyó –
tengernyi magyartól hullámzó angyal-tó!
Majd csend...A tömegben vegyül a hasonló,

s még is más – a bosszúra szomjazó-éhező,
ki űzni vágyik a magyarban létező
összetartó erőt: a mindig kétkedő.

Áldassék léptetek mindegyik fűszálon,
ahol röpke napra égre feszül álom –
s koppanó csizma tipor a gúnyhatáron!

Űzessen barlangjába: fekete tóba,
aki mosolyra káromkodással szólna -
nyissatok nekem ajtót a nagy titokra!

2015.05.20.

Csorba Tibor

Karácsonyi hit

Ne higgyétek, hogy Karácsonykor
épp a bejgli lenne a lényeg,
vagy kit ábrázol a képeslap
és milyen rajta a bélyeg?

Stühmer-e ott a szaloncukor
az égig érő nordmann fenyőn,
s ezer led lámpától izzik-e
éjjelente sok ablakredőny?

Aranylik-e az online rendelt
könyvön a csomagolópapír,
amiben idegen istenről
hamis pénzért rossz pap jókat ír?

A kedvesnek vett ajándékról
könyvelőnél van-e a számla,
vagy a „nem érek rá" bűnökért
a gyereknek boríték járna?

Én nem hinném, hogy Karácsonykor
ne lenne elég a szeretet:
meleg tekintet, egy ölelés,
s hogy most és itt élek Veletek...

2018.12.20.

A Karácsony törvénye

Mintha nagy fal lenne a Karácsony,
s a múló idő ott révbe érne –
fürge fény se juthat át a rácson,
oly sűrű az éter szövedéke.

Ott interferál az ember vágya
és az isteni teremtő szándék –
akkor egy pillanatra belátja
a teremtmény: élni szent ajándék.

Kettévágott világ: fény és sötét,
szeretet lobban tisztán egy lencsén –
maga a gyújtópont a végső tét:
törvény marad-e a vak szerencsén?

2018.12.16.

Magyarok! A kígyó nem enged:
új fattya szorítja testetek,
a gyűrűk friss vértől izmosak,
öröklik az ősi titkokat,
tüdőtök ütemre horpadoz,
a mellkas, ahol kell, ott lapos,
kidülledt, hályogos vak szemek,
néma száj - nem mond mást, csak nemet.
Kékülő kezetek mégis ad...
nézzétek: a hüllő él, s vigad!
Akárhány ezredév – megéri,
szittyavér erejét feléli,
átveszik nyelvetek igéit,
magyarként magukat idézik.
Duna-part, Balaton, Hortobágy –
betelik végül az orzó vágy...

Magyar vagyok

Magyar vagyok –
ez szenvedélyem:
erre kattog
a szívverésem,
erre szívom
a friss levegőt,
szüli kínom
mindennél előbb,
erre lobban
tűzbe az elmém
egyre jobban
az idő mellén,
ahogy présel,
szűnni nyomorít,
s űzni bérel
ősi nyomait
avult múltam
minden percének
agyafúrtan
betért vendéget.

2018.11.06.

Ima, ha nem lelem hazámat

Magyarok! Átkozott időben élők!
Emlékezzünk meg magunkról –
találkozzunk egy eszme-tisztáson!

Magyarok! Munkálkodók és henyélők!
Nem létezünk, mert magunktól
halált hoztunk szenny-böszme listákon:

üres anyakönyvek letagadott halmán,
ügyes népirtók fogadott hatalmán!
Ide jutottunk. Számoljuk meg magunk:
hány koporsó kong még? Lesz-e hozzá erdőnk?
Vagy kopár só ront szét, és rólunk bosszú-per dönt,
majd, ha rozsdás kályhánk kialudt, s megfagyunk?

Magyarok! Szólítsuk meg egymás szívét –
e beteggé tett élő harangunkat
a világért is csak mindig újra dobogót!

Magyarok! Keselyűk viszik a hírt szét:
feláldoztatunk! Végső haragunkat
váltsuk imára – s öltsünk magunkra lobogót...

2013.03.23.

 I.R.N.I.

Megint én rontom el a Karácsonyt –
ez nálam már ősrégi hagyomány.
Mert ahogy eddig, most sem hagyom ám
szó nélkül – bár lerágott, talált csont –
új kufároktól hangos a templom,
hazug igétől porlad a szent rom.

Nézzétek csak – hiába ordítom:
általa minden fejtetőre áll –
kereszt lényegül át a fordítón!
Ezer év jövőt ismét kőbe zár
a géntorzított tízparancsolat.
Most I.R.N.I. csupán múló karcolat...

Akkor megbízással feszítettek -
bár gyűlölik, most saját halottjuk –
odadobták a bosszús istennek.
Mégsem apadt el végleg a gondjuk:
újra bérbe adják a keresztet.
A bárány hallgat, a szíve reszket.

2017.12.17.

*

Dicsértessék a magyar nyelv

Magyar vagyok, az én nyelvem testvértelen –
szavam a Kárpátokról visszaverődik.
De mégis duruzsol benne az értelem,
s tisztán emlékezik el akárhány ősig.

E nyelv minden gyökét a négy elem adta,
ahogy elődeim buzgón belenőttek:
föld, víz, tűz, levegő álmukat befogadta,
s rebegő szájukon sorra neveződtek.

Nincs valóbb kötődés tér, idő, s az anyag
tapasztalatával emberi elmében:
magyarul nevezni sarat és aranyat,
s igét teremteni pontosat, szerényen.

Duna-Tisza táján kérgesült a szent törzs,
gyökérzete átszőtt pusztát, erdőt, hegyet.
Ahogy szóképet fest – egyszerű, de fennkölt,
s bölcs gondolatnak terít mondat-szőnyeget.

S míg a jámbor nép mondát, balladát regélt,
Istennel riasztott háborút, orv halált,
édes-bús dalokban égi csodát remélt,
maga körül lassan ölelő hont talált.

Szállt a rege szájról szájra, nőtt a lomb,
ezer ágat hajtott büszkén az ősi tölgy.
Arany búzatenger lepett el zöld vadont,
s ima szelídített káoszból szőtt időt.

Aztán keletről jött hömpölygő áradat –
egy idegen, mégis lélekben ismerős
nép, szelíd szándékkal, s a lassú, álmatag
földműves lakó velük lett itt erős.

S megszületett a rút, háborgó gyűlölet –
ezer éven átal nem kelt fel úgy a nap,
hogy ne lehelt volna kénszagú bűzöket
akármi hatalmon kifeslett úrharag.

- Mind kiirtassanak! – seregek tódultak –
nyelvükön át izzó vasszöget üssetek,
olvadt ólom marja üressé torkukat:
váljanak szótlanná, legyenek süketek!

Ha némaságban is, idegen szó alatt,
tapasztott szájakon akkor is dal fakadt,
fába rótt jelben bújt rege és gondolat:
dacból is élt a tölgy, s végig magyar maradt.

Kevély hatalmasok és ti hazug nyelvelők:
hiába tépitek honunk, szavunk, dalunk!
Mi itt éltünk korokkal mindetek előtt,
szánkhoz nőtt fohásszal – hogyha kell, úgy halunk!

2017.11.15.

Az okos hal
Verses mese Marcinak

Volt egyszer egy mesetenger,
nem járt arra sose ember,
nem láthatta volna úgysem –
nem vitt arra gyalogút sem.

Ha felette madár repült,
bíz a szeme elkerekült:
a nagy vizet köd takarta,
s nem tudta, mi van alatta.

A nagy folyók elkerülték,
épp csak megnyalták a csücskét,
s más vidékre hömpölyögtek –
úgy elmentek, ahogy jöttek.

Mivel ember nem ismerte,
így hát hajó sose szelte
hullámait, s halászcsónak
sem úszkált ott mutatónak.

Merüljünk le gondolatban
tükre alá – ne óvatlan:
ki sejthetné, hogy a mélyben
mi jár arra akkor éppen:

tengeri szörny ezer karral,
világbajnok vívó kardhal,
üllő fejű éhes cápa,
kinek hátán nőtt a lába?

Vagy tán mindent a sötétség
ural ott lent, nem a kékség –
élet nyoma sehol semmi:
fekete víz, s hideg – ennyi?

Úgy véli a mesemondó,
története csak akkor jó,
ha legalább van egy hőse,
még ha nem ismeri ő se...

Ereszkedjünk még mélyebbre –
egyéb dolgunk mi más lenne?
Ha valakit ez megnyugtat:
a képzelet meg nem fullad!

És láss csodát, ha még részed
nem volt benne – mintha részeg
lennél, s közben álmot látnál.
Váratlanabb minden vártnál,

amit ott lelsz közel, s távol:
fény árad szét nincs-lámpából,
szemed elé csoda tárul:
egy fura hal téged bámul.

Szemből nézve jó koponya –
iszonyú nagy az uszonya,
két oldala rézpikkelyes –
az egész hal olyan helyes.

Se nem kicsi, se nem túl nagy,
inkább jámbor, semmint dúvad,
a két szeme majd kigúvad,
tekintete még sem bút hagy.

Helyes volna, ha a szája
nem maradna folyton tátva,
s szája szélén négy agyara
nem vadászna jó falatra.

Na de körben sehol semmi –
mit tudhatna akkor enni?
Nincs rák, polip, se tintahal –
olybá tűnik, hogy itt a baj!

Ám de halunk okos jószág,
s víz alatt is igen jól lát.
Kavicsok közt, homok alatt
rejtőzik a finom falat.

Tengerfenék homokjába
négy agyarát belevájja,
ráharap a kavicsokra,
s rakja őket nagy halomba.

Kavics alján kagylórejtek,
kagylóhéj rejt kagylótestet,
kagyló húsa halat táplál,
s ott az étek már a szájnál.

De hiába roppantgatja,
az magát meg mégsem adja –
erős a héj, igen kemény,
fogyatkozik már a remény.

Ám a hal, ha nagyon éhes,
akkor bizony leleményes.
Volt már ilyen, emlékezik –
nem foghat ki rajta ez itt!

Foga közé kapja tehát -
izgalmában se hall, se lát,
hiszen érzi, hiszen tudja,
hogy haraphat kagylóhúsba.

Iramodni kedve támad,
csap a farka kettőt-hármat -
egy nagy kőhöz úszik gyorsan,
ott világít a homokban.

Körbejárja, folyton nézi,
nagy okosan méricskéli.
Erről hegyes, arról éles,
hogy lehetne eredményes?

Tenger alatt, nagyon mélyen
mi járhat egy hal fejében:
hogy segíthet egy kő rajta,
mielőtt még éhen halna?

Mókás, s egyben tanulságos -
komolyan ért a dolgához.
Olyat tett, mit hal még soha:
úgy vágta a kagylót oda

a nagy kőhöz kitartóan
egyre-másra mind buzgóbban
fogaival megsuhintva,
csak úgy reccsent a kalitja.

Kisebb-nagyobb szilánkokban
fogyott a héj, és a tokban
búvó puhatestű lakó
elővillant. – Ez biztató! –

könyvelte el az okos hal
(valljuk csak be: bizony joggal),
s utoljára víg kedéllyel
nézte, amint végre széjjel

hullott a héj és ebédje
tálalva volt. Nyúlt is érte,
s behabzsolta ott azonmód
a felbontott finom kagylót!

Hogyha egyszer arra járnál,
és a halra rátalálnál,
kiálts neki jó hangosat:
„halak közt a legokosabb"!

2017.11.07. Csabai Papa

A tél szaga

A tél, ez a hosszú éjszaka
elbódítja a fákat –
ahogyan terjeng a dér szaga,
úgy vetkőznek az ágak:

ruháik pikkelyét tépik,
szaggatják vadóc szelek,
s a fák tűrik, mert megértik:
túlélni csak így lehet.

Aludni kell álomtalan,
hidegben állva, pőrén –
télen minden fa hontalan
és jelet hord a bőrén.

A hulló levelek tánca
balett ég és föld között,
szétterül a fák suttogása
a lúdbőrző táj fölött.

Kiszáradnak a rost erek,
a szív megáll. Rozsdálló
avarban a bánat hempereg,
s ha sír, a könnye már hó...

2017.11.03.

Szép halottaim

Most minden az elmúlásra hangol,
a lelkemben száz halál barangol.
Szép halottaim a túlvilágon,
arcotok látni ma úgy kívánom!

Sodor az idő, megyek felétek
múltamat őrző kedves cselédek.
Apró mécsesek lángja világol –
látom a célt, mint hajnali vándor.

Hideg sírlakók rögök rejtekén –
ti már tudjátok, mit csak sejtek én:
befogad a föld, vagy tán mostoha,
s csak az élő remél, mert ostoba?

Halottak napja – e nap tiétek:
halott én vagyok, mostan ti éltek.
Gyertyát gyújtottam, hogyha szöknétek –
fogadjatok be társnak közétek.

Korhadt koporsók szikár rabjai,
ugye a halált be kell vallani?
Úgy igazul meg az élet bennünk,
s akár könny nélkül lehet temetnünk...

2017.11.01.

Halottak bálja

Sírváros utcáin kóboroltam mélán,
kerestem egy halott márvány otthonát.
Gyertyás gesztenyefák bólintgattak énrám,
hulló leveleik vezettek tovább.

Hideg kőlapokból épült szürke házak
homlokára vésett nevek, dátumok
láttán csak elfogott a tisztes alázat,
ahogy elmémen kódjuk átfutott.

Az őszi szél dalolt búsongó éneket,
szűk sikátorokban hömpölygött tova.
Hosszú, szürke szárnyain érkezett
a kivédhetetlen elmúlás oda.

Megálltam hirtelen, ha húzott valami
egy síremlék felől – talán sugallat,
ami temetéskor maradt itt vallani
arról, ki lent nyugszik idősúly alatt.

Képzelődni kezdtem, mint mesén a gyermek,
ha elalvás előtt kétség gyötrené:
a föld alatt utak futnak öblös termek
között, s járat kúszik itt-ott fölfelé.

Különös éjjelen útjukra lelnek mind:
halotti bálra mulatni gyűlnek.
Egymást keresik alant titkos rend szerint
sietve, buzgón – a gyors hajnal sürget.

Férfiak, asszonyok, néhai szeretők,
édesanya, gyermek találkoznak ott.
Ledobják magukról a kérges szemfedőt,
s elmondják, mi régen szívükben lakott.

Mit kétes szeméremből hordoztak magukban,
s végül akaratlan a sírba vittek
bezárt igazgyöngyként. Hiszen az úgy van:
míg él, rest kiadni a ritka kincset

szívéből az ember – szeretete lángját.
Csak szürkül a lélek örömtelenül,
bolyongnak szótlanul mind a lelki árvák,
s előlük közben az élet menekül.

Míg így képzelődtem, ráleltem a sírra –
anyámat rejti rég. Úgy ment el tőlem
egy tavaszi estén szívembe hasítva,
hogy a szent vigaszt nem adta meg ő sem.

Tudom, hogy vár engem egy majdani bálra,
én készülök, s híven eléje állok.
Ott nem lesz veszély, hogy én, vagy ő hibázna –
együtt gyújtjuk meg a szeretet-lángot...

2017.10.29.

Tékozló magyarokhoz

Egyél magyar sok-sok banánt
áhítattal manna gyanánt.
Nem ég adja, hajón hozzák:
azon terem – méltó hozzád.

Méltó ahhoz, ki a kertjét
gaznak adja, s álmot ver szét:
kert-hazának akarása
helyett földje lom rakása.

Hová lettek almafáid?
Átkozzák mind a gazdáit
kivágottan, eltüzelten,
őrültségtől istenverten.

Kiforgattad szőlőtőid,
mert fizettek rongy őrzőid.
Unokáid bora folyt el –
a jövődre sápadt Hold kel.

Akácodra fejszét fennek
megrontói jó mézednek,
s még tán te is nekilátnál –
„döntsd a tőkét" – kiabálnál.

Megmozdult a föld alattad:
ezer éved megtagadtad.
Elűz innen sivatagba –
málé magyar nézz magadra...

2017.10.27.

Anyámhoz
Halottak napjára

Temetőbe húz a vágyam,
a halasi csöndes temetőbe.
Ott van az én anyám sírja,
sírkövére neve írva,
megnyitom majd bús szívem előtte.

Ne kísérjen oda senki,
csak magamban, csak egyedül mennék,
engem vár ő minden ősszel,
most is hallom: „Fiam, jöjj el,
te vagy nekem az igazi vendég!"

Megyek anyám, ott leszek majd,
fölkereslek, én is nagyon várom -
elmondani, hogy hiányzol,
lelkem kertjében virágzol,
mindörökkön ezen a világon.

2017. 10.26.

Egyenleg
(1956 emlékére)

Sem jót, sem szépet, sem igazat –
nem adtatok,
nem hoztatok,
nem mondtatok!

Csak gúnyt, csak sebet, csak megvetést –
azt adtatok,
azt hoztatok,
azt mondtatok!

De hont, de szívet, de hódolást –
bíz loptatok,
bíz martatok,
bíz vártatok!

És pénzt és adót és kánaánt –
hát loptatok,
hát martatok,
hát vártatok!

Mi bort, mi búzát, mi szent békét –
úgy kínáltunk,
úgy arattunk,
úgy nyújtottunk!

Most csend, most szűz hó, most szent halál –
ezt hallgatjuk,
ezt kívánjuk,
ezt kivárjuk...

2017.10.27.

Hej diófa, diófa

Hej diófa, diófa
honnan a sok leveled?
Miattuk már mióta
perlekedek teveled:

nézd az avar, az avar
belepi a kertemet,
ne vedd zokon, ha zavar -
lassan mindent betemet.

Lám a zsákom, a zsákom
szakadásig megtelik,
de te lombos barátom
bepótolod reggelig.

Jer kedvesem, kedvesem
engedd magad akarnom –
úgy se bánod meg te sem,
csak a levél takarjon!

Bíz betakar, betakar,
a két karom marasztal –
se túl soká, se hamar:
majd kibújunk tavasszal.

2017.10.25.

Levélszőnyeg

Szőnyeget terít az ősz a fák alá,
pompás, tarka szőnyeget.
Az elmúlás szelleme őgyeleg
a köd lepte kert bánatában:
hangtalan hullik özvegyi fátyla rá.
Csupaszodnak az ágak.
Akár egy elnyújtott hosszú vasárnap –
amikor oly kívánatos a halál -,
a mélabús élet keresgél:
végül majd mely módjára talál?

Minden levél búcsú a nyártól,
a színekben néma szenvedély –
barna, vörös és sárga vádol
egy szőke asszonyt, ki elhagyta
a tájat, s az csókot már többé nem remél.
A fák meztelen, vézna testtel a fagyok
leheletére várnak megadóan.
Felettük hideg fényű csillagok,
mint a tél égi szikrái lesnek:
a levelek lent mozdulni mi restek,
s a szőnyeg hogy tűnik el majd a hóban.

2017.10.23.

Őszület

Íme az állapotom:
elkerült egy pár pofon,
s a gondom már csak potom.

Tűrhető most a sorom,
bár aggasztó a korom –
elvagyok egy kis boron.

A nő már hidegen hagy.
Megsúgom: idegen vagy,
a csábra idegem – zagy.

A pénzre se gerjedek,
a fene ott egye meg –
szerzek egy mozijegyet.

Társaim a csillagok,
ők tudják, hogy ki vagyok –
hívnak, s mindent itt hagyok...

2017.10.22.

Igaz október

Annak a zászlónak gonosz volt a szíve:
fekete árnyékot vetett három színre.
Üldözött, zaklatott, álmában is zavart
sok millió riadt, tépett lelkű magyart.

Annak a csillagnak tőr volt minden ága,
amerre nyilalltak: halott, özvegy, árva.
Iszamos, rút teste folyton vértől ázott,
vörösre festette a magyar világot.

Annak az istennek börtön volt a háza,
kápó a ministráns, a papja garázda.
Oltára vesztőhely, keresztje bitófa –
de sok igaz magyart küldött passióba.

Azzal a gólemmel szembe kellett szállni,
igaz októberben nem volt mire várni.
Magyar októberben felhasadt egy átok:
tíz körömmel tépték elszánt pesti srácok.

Annak a zászlónak kivágták a szívét,
annak a csillagnak lemosták a színét.
Annak az istennek beomlott a háza,
annak a gólemnek agyag volt a lába.

2017.10.23.

Diga dom

Egyszer beomlik a tető
diga dom,
az a ház lesz a temető
diga dom.
Másnak is van hegedűse,
másnak is volt ősibb őse,
diga diga dom.

Egyszer befagy az a tenger,
diga dom,
nem hasad meg úgy, mint egyszer
diga dom.
Rótt kőtáblák összetörnek,
morc tilalmak visszalőnek
diga diga dom.

Kihuny az a csipkebokor
diga dom,
elvész mind, aki kóborol
diga dom.
Sáska hullik manna helyett,
megindulnak mind a hegyek
diga diga dom.

2017.10.16.

Baj van!

Baj van!
Kés suhan a
vajban,
mész olvad a
tejben,
csontvelő a
fejben.

Baj van!
Fájdalom a
hajban,
homokszem a
vérben,
hóhér áll a
révben.

Baj van!
Jobboldal a
balban,
higanycsepp a
halban,
idegek a falban.

Baj van!
Idegen a
hajlam,
facsavar a
génben...
Felismertük?
Még nem!

2017.10.16.

Alma fáter

Híres Newtont megihlette
tréfás kedvű almafája:
telt gyümölcsét elengedve
lehullott az, s éppen rája.

Ki hinné el, ha nem tudná –
iskolában jól bevéste –
az az alma csak úgy sutty rá:
szeget ütött a fejébe.

Szikra pattant, s gondolata
átcikázott elme-halmán:
elmélázott ott motyogva
az eléje hullott almán.

Nem ugrott meg, nem szállt tova,
el se gurult úgy magától:
épp csak esett – onnan oda,
nem épp messze a fájától.

Elmélyült a tudás papja –
almát rágott, s nem főtt ételt –
gyümölcsfának lett a rabja
és kiötlött több főtételt.

Élt egy magyar költő – tudta:
visszahúz a föld a sírig.
Föl-földobott köve útja –
vágy ereje szívtől szívig.

2017.10.14.

Megzavart héjanász

Héjanász az avaron...
Ady Úr! Nem zavarom?
S Léda Asszony! Még ilyet!
Idenéz a fél liget.

Csattognak a szárnyak, mi?
Nem akarom árnyalni,
de nem való ez kérem!
Biz, nem vagyunk e téren

egymással egy platformon.
Tudom: a vér, a hormon...
Hogy mondják? Ez utolsó
őszük? Levél-utószó?

Kergetőznek, vijjognak!
Tetszene ez Villonnak,
de nem nekem, bölcs ősznek,
ki beállt erkölcscsősznek!

Góg, s Magóg kujon fia –
így kell csókot lopnia?
És kegyed, céda asszony –
csak, hogy férfit marasszon?

Egymás húsába tépnek.
Még, hogy ez kell a népnek?
Egyre jobb. S mit szól ehhez
Isten? Tán azt: jó lesz ez?

Rendezzék tollaikat!
Tollfésű? Lesz, aki ad.
Karmokat visszahúzni,
csukott a csőr – na, úgy ni!

És most pedig egy fészket
rakni, mit az enyészet
majd nem tud lerombolni –
ott tessék dorombolni!

2017.10.12.

Magyar ember miért sírsz?

Kamrában a körte, alma,
ott sárgul a fanyar birs.
Kazalban a széna, szalma –
magyar ember, miért sírsz?

Kiforrott a szilva leve:
dolgozhat a kis üst bíz.
A hordó is mindjárt tele –
magyar ember, miért sírsz?

Sikér lett a búza magja –
annyit enni meg se bírsz,
gyereked a földön hagyja –
magyar ember, miért sírsz?

Lelked nyugtát nem találod –
bor, s búzára békét hívsz?
Mégse múlik árvaságod –
magyar ember, ezért sírsz!

2017.10.10.

Marci ujjai

Marcikám, már nagy fiú vagy:
éved száma, mint az ujjad
egyik, s másik szép kezeden.
Felsoroljam? Figyelj, kezdem.

Első éved, mint a kisujj –
felfedeztél mindent, mi új,
tejet ittál, napot ettél,
mindenki kedvence lettél.

Második a gyűrűs ujjad –
azt jelenti, van már múltad.
Járni kezdtél, szóra kaptál,
bejegyzett a falinaptár.

Középső ujj a harmadik –
tied a ház faltól, falig.
Barátkoztál Mikulással,
kakaóval, font kaláccsal.

Negyedik jött – mutatóujj.
Tortát faltál, de habostul.
Messze láttál, túl a felhőn –
tudtad, a Nap reggel feljön.

Ötödik? Hát most van éppen!
Hüvelykujjad nőtt ez évben.
Vigyázz rá, mert ezzel fogod
meg a jövőd, boldogságod!

Ne hidd azt, hogy nincs több ujjad –
titkon akár százat bújtat
a vén idő: ott lakozik.
Csírázik már a hatodik....

Csabai Papa 2017.09.27.

Légy szürke

Akarod, hogy simogassanak?
Tetesd akkor bolondnak magad.
Vagy ha fejbe kólint a sorsod,
maradj úgy: szeretik a torzót.

Ne légy okos: letaszítanak,
s ellened megvetést szítanak.
Csavard le a lámpád fényét, épp
csak pislákoljon unt gyertyaként.

Ne szólj vissza, ha megaláznak –
irigység ellen hiába lázadsz.
Maradj higgadt, ha olyan vád sújt,
minek a vádló, ki alábújt.

Légy szürke, járj lesütött szemmel:
meglásd, szánni fog a sok ember.
Ne mond el nekik, mily ostobák:
csukott szemmel is te látsz tovább.

2017.07.07.

Az idő

Az idő örök, mindig friss virág,
élőhelye a kiterjedt világ.
Folyton nyíló és folyton elfogyó –
egyszer színözön, majd fakó bogyó.
Van, hol csábító, máshol elriaszt,
itt mérget csorgat, ott egy csepp vigaszt.
Kertésze lennék, hogyha kérne!
Nem várnék mást én cserébe érte:
engedné látnom mély titka kódját –
s szirmait elém csillagok szórnák...

2017.07.04.

Vonaton

Hatvan felé visz a vonat –
engem, meg a csomagomat.
Egykedvűen zötyög velem,
ide-oda leng a fejem.
Egyedül a kocsiban,
azt se tudom, hogy mi van?

Hogy kerültem ide vajon,
honnan indult ez a vagon,
milyen hosszú lesz a futam,
hol ér véget majd az utam?
Kitől kaptam a jegyet –
jót akar, vagy fenyeget?

Sivár a táj, itt-ott liget,
alig van, ki rám integet,
más meg követ hajít felém.
„Szép vagy fiam!" Tűnj el, kretén!"
Szeretnek és gyűlölnek –
megölelnek, megölnek.

Egyik oldalt besüt a Nap,
másik oldalt vihar dagad.
Hátam mögött emlék-kacat,
előttem a végzet kacag.
Látom már az egészet:
virágzás és enyészet...

2017.07.04.

Születésnapomra

Holnapután kerekül, kerekül –
most vagyok csak remekül, remekül:
ötvenkilenc befeszül, befeszül,
hozzá hatvan penderül, penderül.

Húz az idő legbelül, legbelül,
tűröm a kort emberül, emberül.
Mire volt jó? – kiderül, kiderül,
ha az ördög hegedül, hegedül.

Hagyjatok most egyedül, egyedül -
a jó kedvem szenderül, szenderül:
az ember mért menekül, menekül,
hogyha végül elvegyül, elvegyül...

2017. július 02.

Szorongás

Az esélytelenek nyugalmával,
mint a vágóhídra terelt barom,
várja végzetét a vén Európa.
Nyitott határain özönlik
az ismeretlen, sosem hívott
rongyos sereg, s a szívéig menetel.
Hercegek, királyok, grófok,
naplopók és burzsoák
kinyitottak minden kaput,
s guillotine fenyegeti a kapuőröket.
Valahol távol bombák hullanak
kiszámított koordináták szerint,
s a menekülők közé vegyülnek
az Allah nevében gyilkolók,
a fehér női testek marcona
meggyalázói, magjukat jövőnek vetve.

Miféle aratási ünnepre készülnek
az örök felforgatók ördögi papjai?
Ellentétes töltésekkel szikráztatnak
a fél világot felperzselő tűzvészt,
s fondorlattal elzárnak minden tűzcsapot.
Allah vérre szomjazó farkasai
Krisztussal bénított bárányokba marnak –
vajon hol lapulnak Jahve komondorai?
Szent életű, jámbor hitőrzők,
heurékás tudósai az ősi anyagnak,
lánglelkű poéták, palettás színvarázslók,
márványszelídítő vésős teremtők –
amit ránk hagytatok: most az enyészet
prédái lesznek. A kaukázusi
járomcsont évek multán lapossá puhul,
az okos homlok mögé babonás hit szorul.
A zengő bariton torokhangra rozsdáll.

Mi terem majd a búzatáblák helyén?
Ki fog ürgét a gátak oldalában?
Ki metszi borra a szőlők vesszejét,
s a fejszét ki élezi vénhedt fatörzsre?
Napra nap jön, mint ezer évek óta,
a Hold elfogy és újra megtelik.
Fekete-erdőtől Fekete-tengerig a Duna
tovább hömpölyög. Valami mégis más lesz –
mindent másképp nevez az új ember:
hegyet, folyót, gleccsert, tengereket.
Mást játszanak a mecsetek tövében
a rólunk már mit sem sejtő gyerekek.
Elnémulnak a Notre-Dame harangjai,
Michelangelo Dávid-ja könnyezni fog,
keresztek égnek dúlt városok terein –
s Atlantisz újra az óceánba süllyed...

2017.05.14.

Csenge 27

Huszonhét év csupán egy pillanat:
nem régen még hintázni hívtalak,
nyakamba ültél, a lovad voltam -
most ne nézz ide, mert meghatódtam...
Emlékszel, mikor szánkózni voltunk?
Azt hitted, a Hold csak a mi holdunk,
karonülőként már megcsodáltad:
képzeletben, mint labdát dobáltad.

Mindig úgy vártál, s féltél, ha késtem,
ovi ajtóban lested a léptem.
A cipőfűző kifogott rajtad,
két kicsi lábad néha sokalltad...
Szanazug felé sírtál a bringán,
mégis te voltál a hős tanítvány –
nyomtad a pedált, alig haladtál
és megpihentél minden kanyarnál.

Az Adria volt első szerelmed,
hullámai csak neked feleltek:
kérdezted tőlük, mi a boldogság,
s azok reggeltől estig locsogták.
Szent diákévek, sóhajos napok –
az ifjúság is: olykor oldalog...
Lásd, magához ránt a felnőtt világ,
aranyát, máskor sarát önti rád.
*
Egymást lökdösik sorra az évek:
menj, mikor hívnak, adjál, ha kérnek!

2017.05.12. Apa

Jog és igazság

A jog folytonos,
az igazság tépett:
Justitia kezén
hamis a mérleg.

A dézsma így jogos –
ugye egyszerű?
A juss igazságos,
ezért keserű.

2017.05.09.

Májusi hexameter

Piszkos és rongyos az orgona bokra a kertben,
reszket a rózsaszirom: nem neki kedvez a május.
Fél a világtól a birs kicsi kincse-gyümölcse,
s kérdi az ágat: tartasz-e még, vagy elengedsz...
Nem siet kint a határban bomlani szűz zuhatagba
lombos akácon a mámor: búvik a méz is.
Szürkül a repce ruhája: búsul a száron a sárga palást.
Halk neszezéssel telt puha fészek a tornác sarki zugában,
benne pihenget a béke: tollas öröm árad a kócból.
Szökne hamar, ha tehetné – pislog az égre madárszem:
éhes a két kicsi csőrös, de kérik a test melegét is.
Messze tekint a vetésen, gondja barázdát szánt szeme sarkán –
kérdi a föld rab szeretője: lesz-e kenyér az idén még?

2017.05.08.

Anyavágy

Köszöntenélek, hogyha elfogadnád,
s előtted állhatnék most izgatottan,
mint mikor szívem sokszor rád nyitottam,
ha szeretni illett minden jó anyát.

Emlékszem néha ódon májusokra –
lehettem bármily távol, messze tőled -,
s bár nem hozott madár se hírt felőled,
szavammal szél szaladt hozzád susogva.

Sosem tudom már megköszönni, látod:
lelkem rajongva, s oly tisztán imádott –
szemérmes csendre zárt, s néma volt a szám.

Késő most már bocsánatodra várnom.
Elmondanám, de túl vagy száz határon,
hogy gazdag vagyok nagyon, mert volt anyám...

2017.05.02.

Sárihoz

Unokám első születésnapjára

Boldogabb a Föld,
mióta rajta élsz,
futja ő a kört,
miközben révbe érsz.

Nem tudod ma még,
miért tiéd e nap –
rád tekint az ég,
s a fény te vagy magad.

Látod itt vagyunk,
s csodáljuk lényedet,
ömlik rád szavunk –
figyeld a lényeget:

elfogyott az év,
oly gyorsan elszaladt,
újra zöld a rét,
kacsák a híd alatt

lotyognak újra,
leng a fűzfa lombja...
A gyermek útja
így halad. Ha dombra

jutsz, majd messze látsz,
s megrészegít a kép...
Ne siess, te játssz:
az élet most a szép!

2017.05.06. Csabai Papa

Május elsején

Május elsején a szív kivirágzik:
tarka kert, körötte zöldell a rét.
Nőszirommal pünkösdi rózsa játszik,
s orgonabokor bólogat odébb.

Május elsején minden oly egyszerű,
a lélekre fénycseppek hullanak.
Színes angyalárnyékot vet a derű
és senkit nem érdekel a holnap.

Május elsején a felhők sem sírnak,
napkoronggal labdáznak az égen,
gyors fecskeszárnyak örömódát írnak,
s pacsirtáé a víg dalos érdem.

Május elsején szelíd minden emlék,
letűnt majálisok üzennek így –
copfos lányokat kergettem ott nem rég,
s bejártam a szűz tavasz berkeit.

Május elsején ébrednek a rózsák,
közéjük fekszik a kérges bánat.
Ó, csak még egyszer nyakam köré fonnák
a szirmaikból font bűvös sálat.

2017.04.30.

Magyar vigyázz!

Magyar vigyázz! Meg ne tévedj,
lugasodban el ne révedj –
esélyed ha maradt még egy!

Európa Pató Pálja,
ki a verést mélán állja –
övön alul lesz a párja!

Hazug szelek duruzsolnak,
csalárd szavak mérget szórnak –
zálog alatt van a holnap!

Magyar ébredj! Ég a házad –
gyújtogatók járnak nálad,
vized nincs: a kút kiszáradt.

Európa bamba népe,
kővel dobnak, mit adsz érte?
Ki előtt buksz folyton térdre?

Ármányt sző az idegenség –
őt illeti meg a fenség –
te vagy magadnak ellenség!

Magyar lázadj! Ne légy gyáva,
meddig leszel világ-árva?
Meddig taposnak a sárba?

Európa indiánja –
sorsa veti, sorsa hányja,
nincs ki óvja, nincs ki szánja.

Mozdulj, készülj új Mohácsra!
Ne bízd kereszted az ácsra –
kardért kiálts a kovácsra!

2017.04.28.

Gyöngyvirág

Megkértem a gyöngyvirágot,
csábítson el engem,
feledtesse a világot,
s áradjon szét bennem.

Takarjon be hóhajával,
gyöngymezőt terítsen,
álmot hintsen illatával,
s fehér ágyat vessen.

Leveleit szemfedélnek
hajlítsa szememre,
súgja meg a kósza szélnek,
leheljen szívemre.

Biztassa a teliholdat,
búcsúztasson csendben,
üzenjen a csillagoknak,
fogadják a lelkem.

2017.04.28.

Dante pokla

Nem tudni még azt, mi lesz itt végül,
de egy sunyi szándék ölni készül.
Az ősi vérszomj kutakat áskál,
s morajlik minden szívdobbanásnál.

Vérszagra gyűlnek éjjeli hordák,
szeletelik a fekete tortát.
Piszkos máglyaláng lobban a múltra –
sárba tiporva az Aranybulla.

Új Lenin-fiúk, ó bőrkabátok,
bitófát ácsolnak jóbarátok.
Andrássy út hatvanban a pokol
megnyílni készül: a Sátán pakol.

Bő termésű a retro gyűlölet –
Heródes ismét gyermeket ölet,
önkéntes Júdások véraranyért
megcsókolnak minden kóbor facért.

Robespierre nyaktilót simogat,
Richelieu trónért árul titkokat,
Marx minden tőkét egybegyűjtene,
s kísért Gavrilo Princip szelleme.

Lövészárkok hasítják a földet,
a magyarok felhők fölé szöknek,
Dali polgárháborút ecsetel,
s Sztálin orgonája sem vezekel.

Mit jeleznek a csíkok az égen?
Hogy nem menekülhetsz, mert már régen
nyirkos börtönné vált az otthonod,
s a bitó kötelét magad fonod?

Meglesz hát az Armageddon mégis –
Megiddo siralmas, s egyben szép is:
hisz jó és rossz csak tükörképek –
harcukból nőnek fekete fények.

Ember, színjátékod Dante pokla,
ne tartsd magad valami sokra –
reményed már akkor összetörted,
mikor még prímek voltak a törtek.

Édent hazudtál magadnak, s Istent,
aki elvette tőled a mindent,
mielőtt a semmit tudtad volna,
s most visszabontod magad a porba.

2017.04.25.

A kis tél meséje

Jégszívű tél virgonc fattya
fittyet hányva, mit mond atyja,
fölpattant a táltos fagyra.

Vágtatott a zúgó széllel,
megugrott a sarki fénnyel:
délen nézni kicsit széjjel.

Fiatal volt még, tudatlan,
mint a csíkos hátú vadkan,
ki már röffen az avarban.

Áprilisban télnek lenni?
pestiesen: ez nem semmi!
Próbálja meg – nem fog menni!

Hanem a mi telünk deli,
verme jéggel, faggyal teli,
s a kihívást is kedveli.

Kora nyárban széjjelnézett,
s a látványtól úgy elképedt –
körbeforgott tanács végett.

Az öreg tél azt mesélte
esténként, ha szépen kérte,
s zord beszédét épp nem félte:

amikor ő vonul, s támad,
kihaltak a messzi tájak –
megadóan rája várnak.

Itt meg minden zöldben úszik,
nagy folyótól keskeny útig,
s szerte virágszirom hullik.

Fent az égen tüzes korong,
aki ránéz, bíz az bolond –
ki szeret egy forró pofont?

Hátha eljött, ne hiába,
mint a vénlány heti bálba,
s aztán hétszer meg is bánja.

Összeszedett minden erőt:
rontó szelet, jeges esőt,
hóágyút is, tizenkettőt.
Három napig dúlt a tájon –
áthempergett hét határon,
lidérces volt, mint az álom.

Hanyatt lökött öles fákat,
reccsentek a vastag ágak –
megrémült az ember, s állat.

Zsenge vetésen taposott,
gyümölcsfáról jövőt lopott,
s a szőlőn is nyomot hagyott.

Elzárta a hegyi utat,
ösvényt, ami haza mutat,
járt-kelt, mint egy őrült dúvad.

Úgy tűnt, bizony itt a végzet:
„kutya tél ez, s nagyon képzett"-
Bálint gazda is csak nézett.

Aztán, mintha parancsolnák:
nem dühöngött onnan tovább,
de nem mondta el az okát...

Ahogy betört, olyan hévvel
vonult vissza egyik éjjel –
csak volt rajta némi kényszer...

Azt mondták az idősebbek,
atyja szólt rá: „hohó, gyermek
gyere csak, majd megnevellek!

Nézzél körül, lásd mit tettél,
rólam is rossz hírt keltettél –
tavasz van már fiam, nem tél!"

Kisütött a nap utána,
gyenge hava, mint a pára,
madár röppent ágról ágra...

Itt lenne a mese vége,
ha Holle anyó mesélne –
a télhez ő ért elvégre -,

ám a sok kár, amit hagyott -
törött fákat, búzán fagyot -,
megijesztett kicsit, nagyot –
vendégűző szidást kapott!

2017.04.21.

Fecsege

Az eső es,
a bolygó bolyg,
a forgó forg,
a hordó hord.
A bordó: bord?

A költő költ,
a hüllő hűl,
a sodró sodr,
a tojó toj.
A posztó: poszt?

A savó sav,
a lopó lop,
az úszó úsz,
a múló múl.
A borsó: bors?

Az író ír,
a pezsgő pezsg,
a zengő zeng,
a szántó szánt.
A túró: túr?

A korsó kors,
a hintó hint,
az olló oll,
a lottó lott.
A nyelvész: vész?

2017.04.19.

Sárember

Hiába már a bánat,
a múltra nincs bocsánat –
a bűn az el nem fárad,
a könny az fel nem szárad.
Ne higgy a Golgotának:
a tested fel nem támad,
fontold meg jól imádat –
beperlik majd a szádat.
Sorjáznak mind a vádak –
tagadd meg jó anyádat,
mutass örökre hátat:
feledd el szép hazádat.
Kihűl a régi lázad,
szemedben gyűrt alázat:
másnak építed házad,
fiad halálig fázhat.
Búzád ad erőt a lángnak,
kivágják diófádat,
rád küldik hű kutyádat.
Másnak veted meg ágyad,
s fattyát ott hagyja nálad,
megöli benned a vágyat,
s szegi egyre a szárnyad –
képzeleted sem szállhat.
Csillagod fénye sápad,
szívedre farkas támad,
végül is tűzre szánnak –
hamvad majd jó lesz sárnak.

2017.04.19.

Röpszerelem

Játszik a fácán,
látszik a táncán –
peckes a lépte,
dürrög az égre.

Kényes a páva,
széles a párta,
gőgnek a foglya,
körbe forogja.

Csélcsap a túzok,
asszonya duzzog.
Csapkod a szárnya,
kérleli nászra.

Hódol a gerle,
duzzad a kedve.
Kérdezi: kell-e?
- kész a szerencse...

Kattog a gólya,
sürget a dolga –
párja igézi,
fészke vitézi.

Fecske fecsegve
fröccsen a csendbe –
röppen ereszre,
csörtet: eressz be!

2017. 04. 16.

Hot dog

Megkérdezném egyszer a hot dogot:
a kifli, s virsli együtt boldogok?
Nem unják még az ősi formulát?
Nem haladnak a korral, oly mulyák!

Pedig, ha tudnának más módokról –
akár régebbi klassz korokból,
amikor forró a meleggel
ébredt, kifli zsemlével kelt reggel...

Uram! Hívjak orvost? Különben is –
látom, a trend nyomot hagy önben is!
Elnézést, néha elgondolkodok –
tehát: kérek egy ósdi hot dogot!

2017.04.14.

*

Orgona

A természet katedrálisában
orgonán játszik a tavaszi szél.
A virágok ájtatos imában
várnak – csendben figyelik, hogy zenél.

Sípok az orgona dús fürtjei –
az ütem rezgések egymásutánja.
A regiszter fennkölten ünnepi,
mint szentmiséken a Vox Humana.

Én csak szemlélem a liturgiát,
s hangok helyett illatokat érzek.
Nem láttam ennél tisztább orgiát –
bár lehetnék virágok közt érsek...

2017.04.14.

Keserűvíz

Ferenc József vizet iszom,
amit érzek, magyar iszony:
vér ízű az átkos nedű,
tengernyi könnytől keserű.

Évszázadok sóhajától
minden mérges korty vajákol –
felvillannak látomások,
feltárul az ősi átok:

hol keletről, hol nyugatról
császár, kán, cár, király latrol.
Tiszta szívű néma sereg –
örök eső – cseppje pereg.

Forradalmak dúlnak bennem –
végül aztán el kell mennem.
Ferenc Jóska ámul-bámul
befoly elől, kifoly hátul...

2017.04.12.

*

Halkan

Az idő bennünk: kés a vajban –
legyetek erősek, ha baj van!

A gondolat: fésű a hajban –
legyetek süketek, ha zaj van!

Az élet: lüktetés a dalban,
a halál: örök sikoly halkan.

2017.04.11. Csorba Tibor

Vádak

Anyám azt mondta: pogány vagy fiam,
s ez fáj nekem, mert hitem gúnyolod.
Anyám, az én szívem is úgy dobog:
egy ütemre élünk mindannyian.

Isten hű szolgája így szólt hozzám:
eretnekségtől éget a könyved!
Atyám, az én lelkem is oly könnyed:
egy Nap világol minden zsolozsmán.

A tanár riadtan húzott félre:
templomba jársz? ez rossz fényt vet rád!
Uram, csak szolgálok, nem érhet vád:
mi lenne, hogyha mindenki félne?

A tüzér hadnagy rapportra rendelt:
honvéd elvtárs, ön káros tan híve!
Jelentem, fehér a szabadság inge,
s a zubbony rajtunk vérre szentelt.

A Föld morajlott a talpam alatt:
pusztító nyomot hagysz vén testemen!
Meglátod majd: nyom és gyom sem terem,
ha az ember soká tapos rajtad...

2017.04.08.

A kerti festő

Egy hóbortos festő
szökken be a kertbe,
mikor a Hold feljő:
mindig éjjelente.

Láthatatlan mester
titkos palettával,
varázsos ecsettel –
nyomtalanul lábal,

csendben, némán oson,
s mégis tudni, hol van:
ahol fán, s bokrokon
álmos szellő horkan.

Zsengék még a lombok,
hajlanak az ágak,
játsszák a bolondot:
áprilisra várnak.

Ahol levél zizzen,
ahol cserje rezzen,
aranyecset libben,
holdszerelem lebben.

Hajnalodik – a Nap
bíbor köpenyében
araszolva halad
a világló égen.

Aludni tér a Hold –
hunyorog a szeme –
furcsa éjszaka volt:
hang nélküli zene.

Káprázat önti el
a kertet: ami színt
a sok lakó visel,
csupa kvart, csupa kvint.

Sárga aranyeső,
haragoszöld tuja,
kéklő ezüstfenyő,
s kecskerágó buja,

kevert zöldes bokra
virít a kerítés
oldalán, mint szoknya –
önszerelmes ítész...

És a lágyszárúak
száz-szín orgiája –
a szem majd kigúvad,
felfalni kívánja:

gyöngyhajú jácintok
lilában, fehérben –
nárciszoknak indok
megsértődni éppen -,

tulipánok bája
vigasztalja őket –
együtt mennek bálba,
ez most az előleg...

Égető a kérdés:
ki a titkos mester -
egy éjszaka és kész
a festmény kerettel?

Biztos nem kubista...
Manet, Monet, Van Gogh?
(keresésben van, hogy
túl hosszú a lista) –

talán Gauguin, Chagall?
Szirom-orgonista -
mit az ösztön sugall:
impresszionista!

2017.04.06.

A magyar poézis halála

„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga",
ha a bús magyar nyelv felelne,
s hangereje nem apadna.

Haldoklik rég az ősi líra –
baldachinja zuhanni kész,
kiásva várja már a sírja –
sorsa Vörösmarty-t idéz.

Körötte szellem-tanítványok –
az idő rabjai: lantos
mesterek, ajkuk szóvirágot
köt fonatba a szent hanthoz.

Jő a pap, hogy kenetet adjon,
csókra nyújtson csüngő stólát,
s hogy minden lanton húr pattanjon,
megálljanak csillagórák.

A seregnyi lánglelkű költő –
magyar szó holt kertészei -,
némaságukban is üvöltő
őrzők a strázsán – védeni

a haldokló dalt, körbefogják...
A pap keresztje lángra gyúl,
vad kígyóvá teszi a stólát –
malasztja sátánná fajul.

Lehullik hát a titok leple –
balladák, himnuszok, ódák:
mind áldozat! Örök kelepce
Bábel óta. Új helóták

igéi, jelzői, ragjai
egy piramisoknál is ősibb
nyelvnek. Rontás irigy papjai
írnak új szabályt és őrzik

a könyvtár kulcsait. S a népek
közömbösek – meghalt egy nyelv?
Csak vartyogás volt! Tiszta képlet:
az idő egy sóhajt lenyelt...

2017.04.04.

Hívogató bazsarózsa

Bazsarózsa kacérkodik-
pillogásom gyűjtögeti sorra.
Minél többet pillogok rá,
annál szebb lesz, dúsabb lesz a bokra.

Minden egyes pillantásom
apró szirmú virággá lesz rajta:
gyapjas fürtök sokasága,
s minden ága a bűvölet karja.

Langyos szélben lengedeznek –
olybá tűnik, mintha integetne.
Vonzereje babonásan
magához hív, s lépnék önfeledve.

Bazsarózsa ne hívogass –
rácsok mögött öregszik a szívem.
Hívtál volna, míg szabad volt,
amikor még új volt a gyolcs ingem.

2017.04.04.

Vers a bánat ellen

Régi elvem:
bánat ellen
kell a versem,

mert a világ
csak rút virág,
s nem cukiság.

Ha az ember
nem gazember,
csalni nem mer –

minden tette
rá vall persze,
szedte-vette
teremtette!

A valóság
szürke kórság,
böhöm porzsák

és a szívás
néma kínzás,
ez nem vitás.

Néhány pofon
felső fokon
szinte rokon,

s aki zokon
veszi vakon,
annak: Bakony:

égő erdő,
vértől sebző
kéklő mennykő.

Kell a vers hát,
azzal versz át
dühödt perzsát,

dúlt arabot,
éber vakot,
s héber rabot.

A vers gyógyszer,
különc módszer –
lelki kód, jel.

Fehér zászló,
mesét játszó
elme tápsó.

Minden sora
Bacchus bora –
hű cimbora.

Védi elmém,
dísz a kelmén,
belső termény.

Ne sírjatok
hát! Írjatok
sok biztatót,
de: tiszta szót!

S a tintafolt,
mi minta volt?
Unt kínt rabolt,
mint színt a Hold.

2017.04.02.

Kerti esküvő

Eladó a menyasszony,
száz forint az ára!
Kiabált az almafa
a cseresznyefára.

Irigy is volt kicsit rá –
szép volt a ruhája:
hófehérbe öltözött –
április havába.

Felfigyeltek mind a fák,
téli álmuk elmúlt,
csak a dió szundikált –
régen volt már feldúlt.

Hanem erre a meggyfa
bizsergetőt érzett –
oly távol a cseresznye,
szíve szinte vérzett.

Hogyha jön a kertész majd,
rácsap a fejére –
ültessen egy diófát
rögtön a helyére.

Ő magát meg vigye át
a cseresznye mellé:
táncolnának éjszaka,
s feleségül venné.

2017.04.02.

Érdek nélkül

Én már érdek nélkül szeretem a nőket:
elnézem az utcán, a tereken is őket,
amint kis fruskaként fecsegve libegnek,
vagy mint Holle anyó, fáradtan lihegnek –
örök Évái egy elherdált ligetnek.

Anyám jut eszembe – ő nem járt tereken,
csak tette, mit kellett, belül egy kereten,
s dolga végezetlen ott hagyva vasalót,
sok poros szőnyeget, s a fazékba valót,
egy nagyot sóhajtott – utolsó szava volt...

Nagyanyám, a kerti virágok mágusa,
rózsák bűvölője, piaci árusa –
teknőben dagasztott illatos életet,
s forró kemencében éveket égetett.
Égi jelek felől sohasem tévedett.

Szürke kis életem buzgó terelője,
könnyem itatósa, szívem szeretője,
egész-ségem fele, örök útitársam,
osztozóm sikerben, ostoba hibákban –
amíg mellettem él, hiszek a világban.

Lányaim kacaja: tündérek éneke.
Bűbájt varázsoltak, s kérdezték, kérek-e?
Arany hajuk lebbent, s fonatokba fogták,
csillogó szemeik fénnyel írtak kottát –
elszálltak a széllel...Jövünk néha – mondták.

Minden veszteséget kárpótol az élet,
ha kitartón vágyod és szerényen kéred -
visszajöttek, s még hogy: méhüknek gyümölcsét
kosárkába tették – íme, az üdvösség!
Mosoly a kosárból: az ínségre bőség!

2017.04.01.

Sárika nyam-nyam

Etetőszék Sári trónja,
parancsait onnan osztja.
Nem fogalmaz szabatosan,
csak ahogy a kedve szottyan:

tá-ti-tó-ta, me-mme-ma-mma...
Majd elolvad a nagyanyja:
„milyen ügyes, milyen okos" –
hangot emel, jelzőt fokoz.

Sári közben nyam-nyamot kér –
nem megy messze egy fintorért -,
úgy tesz, mintha nem ízlene:
hamm bekapja, majd ki vele.

Kulimászos az előke,
a nagymama is előtte –
széles mosoly ül a száján:
uralkodik felnőtt nyáján.

2017.04.01. Csabai Papa

A szabad szív szava

Álljunk meg egy rövid szóra:
nem stimmel itt valami!
Ne üljünk föl döglött lóra –
be kéne már vallani:

lelkünk még a régi szittya,
hiába a századok.
Néhány vendég persze szidja:
ódon szagtól áthatott,

korszerűtlen hit az alja –
ázsiai porba írt,
ezer év vonása rajta,
nem látott az még papírt.

Nem értjük a politikát,
Európa idegen!
Nem a miénk ez a világ,
azért hagy úgy hidegen.

Magyarhonban választás lesz:
pártok között dúl a harc,
s néhány bérelt, hitvány vátesz
megmondja, hogy kit akarsz

a trónon látni – mintha tudná!
Zsibvásárba csalogat,
s már az orrod alá dugná
fecnijét: add voksodat.

Nem nekünk való e játék,
s nem is játék: vérre megy!
Ne adjuk tovább a málét:
legyünk sokból végre egy!

Emlékezzünk őseinkre:
vérszerződés köttetett
vezéreik közt, s e dicsre
erős vár épülhetett.

Nagy törökverőnk fiából
közakarat tett királyt –
fénye még most is világol:
mutatja a szent irányt.

Sosem volt a magyar pártos,
s ki pártütő, az nem magyar!
Szóból értett szkíta, pártus –
a széthúzás som: fanyar.

Birodalmak buktak rajtunk –
hírük, hamvuk sem maradt.
Mikor mind egyet akartunk,
és csak egy zászló alatt.

Már csak ezt muszáj kibírnunk:
a kígyó roppant erejét
most maga emészti. Titkunk
a türelem – ezer év

tapasztalása. Éberen
tereljük vékony jégre,
és ne érje most sérelem:
hűségünk lesz csalétke...

Mikor farkcsapása gyengül,
s mérge magát issza át –
adjuk a világnak rendül
szép magyar szívünk szavát!

2017.03.31.

Só a szóban

Kór a korral
kéz a kézben,
zűr a testben,
űr az észben.

Kar a kárral,
ér az árral,
vár a vérrel,
bor a bérrel.

Méz a mázzal,
tűz a lázzal,
érv a sérvvel,
hat a héttel.

Nem a szemben,
szem a nemben,
báj a bajban,
száj a zajban.

2017.03.30.

Kérdések a korhoz

Él-e még költő, ki le meri írni:
„édes hazám, szerelmes nemzetem"?
Tud-e még poéta őszintén sírni,
s lenne-e Krisztus a feszületen?

Hová tűnik a szívből a rajongás,
miért vakulnak a lelki szemek?
Meddig oldoz kötéseket a rontás,
s imától a gége meddig remeg?

Hol enyészett el az őrzők példája,
akik kardra cseréltek láncokat?
A szent föld most kinek a prédája,
Istent, Sátánt mégis ki váltogat?

Van-e még pilises fő kereszt alatt,
ki nem csak égi mennyországot hirdet,
kinek az idegen bibliás szavak
csupán habjai az özönvíznek?

Ki ígér folyton szőlőt, lágy kenyeret,
s aztán jegyre ad bort és lisztet?
Ha békéről szól, a szava mérgezett,
s markába gyűlnek a közös kincsek.

A nép, ha űzik, porlad, mint az emlék -
kérges kezei ön sírját ássák.
Csak szelleme mard a tájon vendég,
hogy az új jövevények ne lássák...

2017.03.30.

Párbeszéd a pincében

Dugulj már el! – így szólt a bor,
s buborékolt egy nagyot.
Úgy érzem, hogy pimpósodok,
s ecet ízű is vagyok!

Savanyodj csak, én nem bánom –
rühellek már tartani.
Cudar lőre párologj el! –
így a hordó (nagy dagi).

Ugyan kérlek! Még te dohogsz?
Otromba vagy, vén pufók:
elszörnyedve húznának el,
ha látnának az ufók.

Buta vagy te: kövidinka!
Mondd meg, hány akós vagyok?
Tudod mi az: gönci hordó,
s mily fa adott alakot?

Feleseltek, perlekedtek –
addig-addig vitáztak:
szétszakadt egy pánt a hordón,
s a satnya bor kiáradt.

2017.03.25.