20241122
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

1999 november 30, kedd

A finnugorizmus versus szkítizmus csatazajhoz

Szerző: Cser Ferenc

Mit mondanak hát a krónikák?

Nem állítják, hogy a magyarok szkíták, csak azt, hogy Szkítiából érkeztek. Anonymus tekinti Attilát szkítának. Viszont egyértelművé teszi: neki a magyarok csakis a magyarság nemesi rétegét jelentik.

Szkítia önmaga pedig krónikáról-krónikára különbözik. Minél későbbi a krónika, annál keletebbre tevődik az eredet. Ugyanakkor ne feledjük: Perzsia nem határos a Meotisz mocsaraival! Közben van még a Kaukázus – és közel 1000 km.

Nem idézem, de a krónikák alaposabb vizsgálatából két dolog egyértelmű: a magyarság eredetét alapvetően a babiloni, biblikus hitvilág határozza meg. Itt a Nimród-Hunor-Magor eredethit meg az ún. csillagmítoszokat tükrözi. (Giorgio de Santillana & Hertha von Dechend: Hamlet malma – Értekezés a mítoszokról és az idő szerkezetéről ) A csillagmítoszok általánosan ismertek voltak a Kárpát-medence környezetében, csak éppen a magyar népi regékben, hitvilágban, mesékben nem jelennek meg.

A másik jelenség, hogy a krónikákban említett események – a fenti biblikus eredetet nem tekintve – semmit sem említenek Attila hunjainak Attila halálát követő és a hun származású Álmos és Árpád magyarjainak a Kárpát medencébe való visszatérése közti időszak eseményeiből. A krónikákban csakis azok az események jelennek meg, melyek a Kárpát-medencében történtek, holott ha valóban Árpád katonanépének emlékezetét tükröznék, akkor a sztyeppei eseményekről is meg kellene emlékezniük. Nem teszik. Miért nem emlékszik a katonanép Attila és Álmos közti, a Kárpát-medencén kívüli eseményekre?

Hogy a magyar népi műveltség nem sztyeppei azt részletesen bemutattuk a fentebb már idézett könyvekben, azokra itt nem kívánok kitérni. A magyar nemzet kettős szerkezete nem idegen Európa korabeli nemzeti szerkezetétől, hiszen Európa valamennyi népénél akkor a nemesi elit és a letelepedett nép más műveltséget folytatott, gyakran még a nyelvük sem volt azonos. Pl. a Balkánra az avarok által telepített szlávok elitje a turk nyelvű bolgár katonanép volt, aki aztán a nyelvét hamarosan elveszítve beolvadt a szlávságba.

A magyar nyelv és műveltség alapvető jellemvonása a mellérendelés. Ez Európában a magyar államalapításkor csupán itt található meg – de aztán ez a jellemvonás az Árpád-házi királyok idején átragadt a nemességre is. A Könyves Kálmán idejétől ismert Szent Korona Eszme mellérendelő és az európai keményen alárendelő hűbériségnek a Magyar Királyságra alkalmazott mellérendelő változatát jelenti. Itt kell arra hivatkoznom, hogy ez a mellérendelés Európában már évszázadok, évezredek óta általánosan csakis a Kárpát-medencében és annak keleti külső övezetében volt ismeretes. A hunok megjelenéséig követhető ezen a területen annak uralkodó jellege.

A mellérendelés viszont nem volt jellemző a szkítákra. Míg a mellérendelő népművészetet a növényi elemek, a lélek-jelképek (madár, hal, virág, folyondár, stb.) uralják, az alárendelő népművészetben uralkodó a ragadozó állatok – oroszlán, sas, turul stb. – ábrázolása. A magyar népművészetet az előbbi, a szkítát az utóbbi jellemzi.

A szkítákról sokkal kevesebbet tudunk, mint amit a bennük való hit fölemlít. Az orosz sztyeppén a Kr. e. IX-VIII. évszázadban jelentek meg és váltották fel a kimmereket. A szkíta törzs kifejezetten sztyeppei, harcos katonatörzs volt, melynek hatalmi központja a Don középső vidékén terült el. Az azonos területen korábban uralkodó ún. kurgán kultúrát folytatták. Kemény hierarchia volt rájuk jellemző, királyaik voltak és a királyokat hatalmas pompával temették el földhalmok alatt kialakított sírokba (kurgánok) – melyekbe mellé temették lovait, lovászait, feleségeit, stb. Az itt egyértelműen megnyilvánuló emberáldozat a magyar kultúrától idegen! De a népmeséink királyai sem mindenható uralkodók – és főleg, nincs nevük.

A szkíták nyelvét nem ismerjük, hiszen nem hagytak hátra írott emléket. Csakis a görög leírásokból következtethetünk néhány névre, esetleg isteneik nevére. A vallási rítusaik jobban ismertek. Ezekből az jön ki, hogy a vallási felfogásuk az északi, ún. nordikus hitvilággal harmonizál. A hitvilágukban kiemelt szerepe volt a fegyvernek, isteni áldozatokat végeztek a kard előtt – feláldozva esetleg foglyaik tucatjait, mert vérrel kellett a kardot táplálni – és ez megint csak idegen a magyar népi kultúrától. De idegen a huntól is.

A sztyeppe kultúrája a jégkorszak fölmelegedése után: kurgán. A kurgán temetkezési formát jelent és ez a sztyeppe teljes területén megtalálható volt. Innen ered az az elképzelés, hogy már a Kr. e. 5. évezredben itt 'hatalmas birodalom' létezett volna, egységes nyelvvel, egységes hatalmi szerkezettel. Holott csakis a főnökök temetkezési rítusa volt hasonló. Hasonló módon a fegyver imádata, a férfinek a nő fölé helyezése jellemezte ezt a társadalmat. A sírok egyenrangúságát felváltotta a született előkelők nagyobb pompát felmutató temetkezése és a sírokban megjelent az emberölő fegyver. Kezdetben kőkés, majd réz-, majd még később bronzfegyver. A kardimádat jeleit láthatjuk, a kard, a tőr isteni rangra emelkedett.

A kezdetben táplálékként fogyasztott ló később közlekedési eszközzé vált. A nagy területre kiterjedő viszonylagos egységes műveltség alapjául a lovaglás 'feltalálása' révén biztosított jobb közlekedés szolgálhatott. A Dnyeper kanyarjában lévő sztyeppei település, Dereivka temetőjében találták meg azt a legrégebben sírmellékletként odahelyezett lókoponyát, melynek fogazatán a zabla nyoma kétségtelenül kimutatható volt. Kora kb. Kr. e. 4000.

Ellenben a sztyeppei pásztorok nem szervezhetők olyan mértékben egységes 'birodalommá', amilyenek a hasonló korban a letelepedett társadalmakban jöttek létre. Az első sztyeppei 'birodalom', mint törzsszövetség a Kr. e. 2-1. évezred folyamán, a kimmereknél ismerhető fel, korábbról birodalomra utaló jelekkel nem találkozott a régészet. Ez az uralmi terület viszont aligha terjedt túl a sztyeppei övezeten és talán még az ázsiai részre sem terjedt át. Egy sztyeppei 'nép' (törzs, törzsszövetség) a maga területét családi, szövetségi jelleggel védi, onnan elüldözhető, de birtokba nem vehető. Az erősebbel vagy szövetséget köt, vagy elmenekül, vagy elpusztul. A sztyeppei 'birodalmak' ismereteink szerint mind törzsszövetségen alapultak. Ennek köszönhetően bomlottak fel általában ugyanolyan gyorsan, ahogy létrejöttek. De ez már a Kr. u. 1. évezredre vonatkozik.

A sztyeppei lovasok azonban az emberölésre átalakított kőbalta és a lovaglás birtokában a Kr. e. 5. évezred közepe táján (Kr. e. 4500 körül) elindultak a környezetükben élő immár rézműves letelepedettek ellen. A kurgán kultúra kezdetben a Balkán letelepedett műveltségeit fölégette (I. kurgán invázió), hogy állataik számára így szerezzenek legeltető területet, majd ez a műveltség életképtelennek bizonyult a dombos, földművelésre alkalmas területeken és elhalt. A letelepedett műveltségek visszatértek a kurgán I. invázió által fölégetett területekre.

Az egy évezreddel később, a bronzkorban elindult II. kurgán invázió már nem égette fel a földművesek telepeit, hanem rájuk telepedve alakította ki a kettős társadalmakat – melyeket politikai terminológia szerint rabszolgatartó társadalomnak tekintenek sokan. A II. kurgán invázió már határozottan nyugatnak tartott és fokozatosan beolvasztotta a menekülésre nem hajlandó földműves társadalmakat, az akkor még vonaldíszes kerámia emberét, aki már rézművességet is folytatott. Így a harcibalta immár réz, majd hamarosan bronzbaltává alakul, a kőkésből bronztőr és bronzkard lett.

A III. kurgán invázió a bronzkor kezdetét követően, Kr. e. 3000 körül indult el Európa nyugati felét átalakító útjára. Ezáltal, ettől kezdve Európa műveltségeire – a Kárpát-medence Dunától északra és keletre fekvő dombos, hegyes vidékeit és a Keleti-Kárpátok külső löszös folyóvölgyeit kivéve – egységesen alárendelő, kettős társadalmak voltak a jellemzőek.

Az európai kurgán inváziók eredményeként ötvöződött műveltségeke a következők:

A Kárpátoktól északra elterülő síkságon a szvidéri kultúra – rajta a mai szlávsággal. A Germán-alföldön lakók a későbbi kelta műveltséggel.
Nyugat-Európa harangedényes műveltsége, majd ezt követően a kelta. Dél-Európa a – később a dór invázióval göröggé vált – pelagézzel.
Közép-Európa dunántúli része a harangedényes műveltséggel.

A fegyverkovács keleti Kárpát-medencei és külső dombvidéki műveltség nem ötvöződött a kurgánnal, önállóan megmaradt.

Figyelemreméltó, hogy az orosz sztyeppéről keleti irányba addig az időig nem indult el invázió! Ennek föltehetően a földrajzi helyzet a magyarázata. Ugyanis az orosz sztyeppét részben a Fekete-tenger, részben a Kaukázus masszív, zárt hegytömbje zárja le a déli oldalon. Pásztornépek sem a tengeren, sem a magas hegyi hágókon tömegével nem közlekedhetnek, mert egyszerűen élve nem jutnak át. A Káspi-tó rendkívül keskeny partmenti sávján sem tudnak száz kilométereket araszolni, mert az ott élők ezt nem teszik számukra lehetővé. Az északi 'átjáró' az ural hegység déli lejtői és a Káspi-tó északi partja között igénybe vehető, viszont éppen onnan érkeznek folyamatosan a keleti sztyeppéről távozók és gyakorolnak nyomást az orosz sztyeppén pásztorkodókra. Az Aral-tó északi partja felett vonul a sztyeppe. Elvileg lehetőség lett volna arra is, hogy a Káspi- és az Aral-tó között délnek vonuljon a pásztornép, de ez rendkívül csekély csapadékú, szinte sivatagos terület és ezen karavánok, könnyűlovassági egységek ugyan átkelhetnek, de nagy tömegű pásztornép nem. Amikor a Volga-könyöktől az oda időközben keletről betelepült pásztornép kiszorult és a szocialista kormányzat idején lehetővé váltan visszaindult Mongóliába, az útra kelt közel 300 000 embernek alig a fele érkezett meg – a XX. század elején! A száraz sztyeppe nem tréfál!

Az orosz sztyeppéről az utolsó masszív – késő Jamna műveltségi – népmozgás a Kr. e. 1900-as évek környékén indult el, melynek embere immár a Balkánon keresztül Anatóliára ment át, majd onnan tovább keletre, délkeletre. Ezt követően jelentek meg az ún. árja törzsek Indiában, fejtettek ki nyomást az észak-iráni, a közép-ázsiai hegységek északi peremén élőkre, akik aztán maguk is részben keletre tovább vándoroltak. Ez utóbbiak utódai a ma turk népeknek tartottak, akik Anatóliától egészen a mongol sztyeppéig népesítik be a keskeny megművelhető területeken felül a félsivatagos, hegylábi és sztyeppei területeket Ázsiában.

A szkitákról csak ez után hallunk: Kr. e. VIII. században jelennek meg az orosz sztyeppén – föltehetően keletről – a kimmereket a sztyeppe addigi kurgán urait leverik és maguk lépnek azok hatalmi helyzetébe.

A szkíta is ötvöződött kultúra. Csak a katonai elit a szkíta – ők a királyszkíták. A meghódítottak más kultúrájúak, más embertani képet mutatnak, föltehetően más a nyelvük, csak a 'birodalom' alapján szkítának neveztetnek. Hatalmukat – ahogy egy évezreddel később a turk kazárok – kiterjesztik a sztyeppét övező földművesekre is és a sztyeppei pásztornépek szokását követve valamennyi nekik behódolt, vagy csatlakozott műveltség, törzs, népcsoport fölvette a szkíta nevet. Lakóhelyük Szkítia és ők addig szkíták, amíg egy másik törzs kellően erőssé nem válik, és át nem veszi tőlük a sztyeppei 'birodalom' uralmát. Már pedig az erőváltás mindig fegyverváltást jelentett.

A szkíták azáltal lettek a sztyeppe urai – és maradtak ebben a helyzetükben fél évezredig – hogy kidolgozták a visszacsapó íjat. Ez a Kr. e. IX. századra tehető. Homérosz az Odisszeában Odüsszeusz íjaként hivatkozik erre a trójai háború idejére téve a fegyvert. A trójai háború a szkíta időket közvetlenül megelőző időre tehető. A szkítákat felváltó szarmaták viszont a páncélos, lándzsás hadakozást hozták Európába a Kr. e. IV. században. A Kr. U. IV. században viszont az Európát elözönlő hunok a kengyelt hozták magukkal és ezzel a lóhátról való test-a-test elleni harcban remekeltek.

A szkíták nyelvére csak következtethetünk. Mindenekelőtt van az a néhány név, melyet Hérodotosz leírásából állítólag görögösített változatban ismerünk. Ezekben az -isz, -osz, -asz végződés ismerhető fel, mely mind a görögben, mind a korábbi hettitában és a modern lett-litván nyelvben ma is személynévvégződés, azaz az indoeurópai nyelvcsalád sajátja. Magukat szkíta utódnak határozzák meg a mai oszétok, akik az alánokon keresztül vallják magukat annak. Vélekedésüket alátámasztják az oszét legendák, melyek mind a csillagmítoszokat, a fegyver imádatát, isteni jellegét, mind pedig a szent kehely legendáját visszatükrözik (Littleton, C. Scott és Malcor Linda A.: Szkitiától Camelotig; Az Arthur királyról, a Kerekasztal lovagjairól és a Szent Grálról szóló legendák eredetének radikális újraértelmezése ) – és melyek a magyar népi felfogásból konokul hiányoznak. A szent kehely legenda Nyugat-Európába az alán törzsek szállásterületein keresztül elterjedve ismert. Az oszétok nyelve nem ragozó, hanem hajlító, az indoeurópai nyelvcsaládhoz köthető.

Mindebből arra következtethetünk, hogy sem az ún. honfoglaló Árpád népe, még kevésbé a Kárpát-medence letelepedett, magyar nyelven beszélő, mellérendelő műveltségű népe nem lehetett szkíta – még akkor sem, ha esetleg ez utóbbi élhetett is szkíta fennhatóság alatt.

Éppen csak érintenem kell a hazai körökben nagyon kedvelt felfogást, miszerint a szkíta pedig a sémik által elzavart sumérokat jelenti. Hogy mi támasztja ezt alá? A puszta hiten kívül semmi. A hit alapja pedig az a felfogás, hogy a magyar nyelv a sumér utódnyelve. Mindezt több 'próféta' ragozza hazánkban. Elegendő itt annyit megjegyezni, hogy a sumér nyelv semmivel sem áll közelebb a magyarhoz, mint a finn, mert az alapszavakban oly kevés az azonos tőre visszavezethető szó. A sumér-magyar kapcsolatnak már akkor meg kellett szakadni, amikor a sumér még nem is létezett.

A másik tévhit, hogy a sumérok elmenekülve sztyeppei lovas pásztorokká váltak és ők alkotják a sztyeppe népességét. Cáfolatként elegendő annyit felhozni, hogy a sumérok szamarat hajtottak, a lovat csakis a sztyeppei kultúrának a délkeletre áramlása idején ismerték meg. De ez egyben a sumér civilizáció alkonyát is jelentette. Semmi jel nincs arra vonatkozóan, hogy a sumérok tömegesen elhagyták volna a Folyamközt és pásztor műveltségre tértek volna át ott, ahol egyébként már évezredek óta folyt a lovas pásztorkodás. Így az a 'rejtély', hogy mi lehetett a szkíták nyelve, a sumér közvetítésével sem oldható meg.

Következtetés:

A magyar nyelvű műveltség Európa ősműveltsége és ennek forrása a Kárpát-medence. A magyar népesség az ún. 'honfoglalást' követően kulturálisan bizonyíthatóan kettős társadalmat alkot: az alapnépesség letelepedett, mellérendelő műveltségű, a rátelepedett, vele ötvöződött katonai elit sztyeppei, alárendelő műveltségű.

Végül ki kell térnem arra, hogy ha eddig is tudtam mindezeket, miért nem mutattam be? Miért most állok elő a szkíta eredet kritikájával?

Az ok pedig az elmúlt években merült fel. Egyre-másra hangzik el, – nem csak a szomszéd államok mesterkélt történettudománynak nevezett hamisításai alapján, hanem jelentősebb forrásokból is, – hogy a magyarok, 'Árpád barbár sztyeppei népe' az ún. honfoglaláskor a Kárpát-medencében letelepedett életet folytató magasrendű kultúrát taposott el. Ez a magasrendű kultúra aztán a változatok szerint lehet román, szlovák, általában szláv, de újabb időben megjelent a héber jellege is. Ugyanis találtak egy sír falán menóra ábrázolást. Minthogy a Kárpát-medence megfelelő a zsidó hitvilág tejjel-mézzel folyó Kánaánja céljára, a mai történelemhamisítás szépen oda vezethet, hogy ’Árpád barbár népe’ utódait kitessékelik a Kárpátok közül, vagy örök büntetésül örökös rabszolgaságra kényszerítik.

Holott Árpád katonanépe nem taposott el magasabb rendű kultúrát, hanem azzal szövetségben hozta létre a Magyar Királyságot. Az a 'magasabb rendű' kultúra viszont magyarul beszélt, rovásírással írt, mellérendelő szemléletű népművészete volt, több százezer népdallal, mesével rendelkezik – és lélekhívő volt. Mindez se nem szláv, se nem román, se nem héber, hanem magyar.

A magyar nyelvű népesség és műveltség forrása a Kárpát-medence. A Szkítiából érkezett katonai elit nem szkíta, hanem minden bizonnyal a turk nyelvcsalád egyik ága, hun vezérkarral. A Magyar Királyság vezető nemességét a sztyeppei katonatörzs, lakosságát a Medence őslakói alkotják. Műveltségük az őslakókét folytatja.

Cser Ferenc

http://www.magtudin.org/cser_ferenc_finnugorizmus_v_szkitizmus.htm
http://www.nemenyi.net/default.asp?SID=0&Cal=&AID=0&Direkt=A_finnugorizmus_versus_szkitizmus_csatazajhoz__61319
* Beküldte: Dubicz István egy Magyar megmaradásért oldal olvasó


« Prev Next

Hozzászólás  

+1 #2 VÁ: A finnugorizmus versus szkítizmus csatazajhozHungarus1 2012-09-23 10:32
Továbbá a hunok se voltak türk népek, ahogy az avarok sem. A türkök csak a 600 as évek után kezdtek terjeszkedni, jóval azután hogy a hunok feltűntek. Illetve a szerző kihagyta hogy Árpádék szabírnak hívták magukat, és szabír hun törzs pedig létezett, és források is említést tesznek róla.
ÉS természetesen Árpád magyarjai sem türkök voltak, bár nyelvi hatás érhette őket. ( hiszen addigra a türkök már elterjedtek a sztyeppén )

TEhát a cikk tele van , pontatlansággal, hazugsággal.
#1 VÁ: A finnugorizmus versus szkítizmus csatazajhozHungarus1 2012-09-22 21:55
Az a "baj", hogy a szkíta kapcsolatot, pl Pap Gábor a népi művészet szintjén is kimutatta.
Illetve az is hazugság, hogy nem maradt hátra a szkítáktól írásos lelet, mert maradt, még hozzá rovás írás. A sumer kapcsolatot meg nyelvi szinten, és pl Badinyi az Esztergomi templom oroszlán ábrázolásával motívum szinten is igazolta. A hunoktól is megmaradt írás leletek rovás írással íródtak, még hozzá a mi rovás írásunkkal és nem a törökkel, az Avar nagyszentmiklósi lelet szint úgy.

Tehát azon állítása, hogy a keleti kapcsolat csak az elit szintjén létezett, bukta.
Hiszen a kárpát medencei ős kultúra amire a cikk is hivatkozik, nyomon követhető kelet fele, ( pl a gravettiek ) illetve nyugat fele is ( Etruszk ).

Tehát nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy a cikk írja.

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.