20241123
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2011 február 10, csütörtök

Az Etruszk nép őszinte története

Szerző: Zászlós-Zsóka György

8. Etruria végnapjai

 

Vei elestével Etruria elvesztette déli védőbástyáját. Ennek ellenére Róma terjeszkedése így is még hosszabb időre akadályokba ütközött. Etruria egyik legfontosabb államának az ellenség kezére kerülése, s így magának Etruria területének megszállása az egész etruszk nemzetet Róma ellen fordította és a korábbi barátságos, vagy legalábbis közömbös viszony megromlott. De Róma közvetlen környezetében is általános nyugtalanság uralkodott, mert a latiumi etruszk népek, sőt maguk a latinok is szűnni nem akaró felkelésekkel nyugtalanították őket. Szomszédainak állandó gyűlölködése és felszabadulási kísérletei Rómát is állandó készültségben tartották, de egyben erősítették is, hiszen a háborúskodásban rendkívüli haditapasztalatokra tettek szert és katonáikat edzett harcosokká fejlesztették.

Bár közvetlenül Vei eleste után a volszkiak és aquanok békét kértek, azt inkább azért kapták meg, mert a sok háborúba belefáradt rómaiak egy kis lélegzethez kívántak jutni, ám előre látható volt, hogy az ellenségeskedés hamarosan kiújul közöttük. Capénával és Faterivel a hadiállapot meg sem szűnt, s már 392-ben hadjáratot kellet indítani ellenük. Ennek során Róma Capéna ostromát nem kísérelte meg, mert tudatában volt annak, hogy a jól megerődített várost úgy sem tudták volna bevenni, ehelyett termőföldjeit pusztította, úgy, hogy egész területükön "egyetlen gyümölcsfa, vagy használható zöldség" nem maradt. Ennek következtében a capénaiakat kiéheztetéssel kényszerítették a békére. Faterivel tovább folyt a harc.

Időközben Rómában újabb belviszály dühöngött, ezúttal Vei városával kapcsolatosan. A katonák földjeikből szerettek volna részesülni, amelyek "termékenyebbek és nagyobb kiterjedésűek voltak, mint Rómáé." Vei "fekvését, jól körülzáró falait és pompás köz- és magánépületeit is" különbnek tartották sajátjukénál. Terveket készítettek, hogy "mind a két várost római nép lakja", s ennek érdekében a közlakosság és a szenátus felét át akarták telepíteni Veibe. A tetszetős terveket a patríciusok egyelőre meghiúsították, ám Rómának a gallok által történt felégetése után ismét felszínre kerültek.

391-ben a szenátus elhatározta Faleri ostromát, főleg a belső bajok orvoslására. Római szakértők is számoltak azzal, hogy Faleri legalább olyan ellenállást fog tanúsítani, mint Vei, helyzeténél fogva azonban a Veinél alkalmazott mérnöki munkálatokat nem lehetett volna megismételni, s a város - köztudomásúlag - élelemmel is igen hosszú időre el volt látva. Egy különös esemény azonban minden erőfeszítés nélkül a rómaiak kezére játszotta Faterit.

A város vezetőinek gyermekei egy bizonyos görög nevű tanító felügyelete alatt tanultak, aki egy gondosan előkészített terv szerint egy napon átvezette a gondjaira bízott gyermekeket a rómaiak táborába, azzal a szándékkal, hogy ily módon a várost a rómaiak kezére játssza át. A római tábornok azonban visszautasította a nevelő ajánlatát - a fateri gyermekek túszként való hasznosítását - mint becstelen, a római jellemhez nem illő módszert, A tanítót megleckéztette és, tanulói felügyeletére bízva, visszaküldte Fateriba. A római tábornok nagylelkűségén felbuzduló fateri vezetőség viszonzásul - feladta városát és behódolt Rómának.

Egy év múlva Latium lakossága, elsősorban pedig a volszkiak és aequanok ismét fegyverben álltak, s a következő három év váltakozó szerencsével folyó csatározásokkal telt el, amikor újabb ellenség érkezéséről jöttek hírek, az addig sohasem hallott gallokéról.

A gallok már korábban átkeltek az Alpokon, s boi és fingani nevű törzseik," miután a Pótól északra elterülő vidéket az etruszk erők teljes egészében megszállva tartották és véderő-rendszerük a gallok letelepedését meggátolta, átkeltek a folyón és Clusium területére léptek. Vei ostroma idején, amikor a veiiek másodszor kérték az egész etruszk nemzet segítségét a rómaiak ellen, ez az addig ismeretlen, nagyszámú és jól felfegyverzett ellenség nyugtalanította Etruria északi határvidékét, s erre való hivatkozással utasította el a voltumnai nagygyűlés a Róma elleni háborúban való részvételt.

388-bar Clusium követeket küldött Rómába, hogy szövetséget ajánljon-: és segítséget kérjen a Rómát is fenyegető veszély elhárítására. Róma a' kérelmet elutasította ugyan, de követeket küldött Clusiumba, hogy a gallokkal vegyék fel a kapcsolatokat, kémleljék ki őket és igyekezzenek megszerezni barátságukat, s járjanak közbe Clusium érdekében is.

A római követek előadták küldetésüket a gallok gyűlésén, akik annak ellenére, hogy sohasem hallottak Rómáról, elismerték, hogy "nagyon bátor nemzet lehetett", ha a clusiumiak az ő segítségüket kérték. Egyébként sem volt kifogásuk a békés megoldás ellen, abban az esetben, ha Clusium hajlandó lemondani területének egy részéről a gallok javára, hiszen - mint mondták - több földjük volt, mint amennyire szükségük lehetett. A római követek megkérdezték, hogy milyen jogon követelnek másoktól földet, s mi keresnivalójuk van Etruriában, mire a gallok felhevülten azt válaszolták, hogy "jogaikat kardjuk hegyében tartják, s minden a bátrak tulajdona."

A tárgyaló felek ellenségként hagyták el a gyűlést, késedelem nélkül csatarendbe álltak és megütköztek egymással. Így történt, hogy a három római nemes és követ az etruszk csapatok élvonalában harcolt a gallok ellen. A csata során egyikük az arcvonal elé ugratott és az etruszk zászló ellen éppen dühös támadást vezető gall generálist dárdájával ledöfte. A gallok felismerték a római követet, s híre futótűzként terjedt végig a gall táboron. A következmény az lett, hogy a gallok- megfeledkezve clusiumiakkal fennálló ellentéteikről - visszavonulót fújtak és úgy határoztak, hogy egész erejükkel Róma ellen indulnak. A hadjárat azonnali megindításának tervétől azonban elálltak, mert a vének tanácsa úgy határozott, hogy előbb követeket küldenek Rómába, ahol elégtételt követelnek - és a három római követ kiadatását - amiért megsértették "a népek törvényeit".

A római szenátus úgy találta, hogy a gall követeknek igazuk van; tekintve azonban a római követek magas rangját, vagyonát és befolyását, a döntést, és a vele járó felelősséget elhárították maguktól és a népgyűlés elé utalták. A népgyűlés - ahol a követeknek még nagyobb befolyásuk volt - a kiadatás helyett mind a hármat katonai konzullá nevezte ki, s ezzel mind a gall követek, mind pedig a gall nemzet haragját és bosszúját Rómára szabadította.

A szokatlan gyorsasággal meginduló gallok megpihenés nélkül átvonulnak Etruria közbeeső államain és a nagytömegű, de sebtében összeverbuvált római sereggel a tizenegyedik mérföldkőnél, ott ahol az Allia beleömlik a Tibérbe, összetalálkoztak és azonnali csatában megütköztek.

Már a gallok szokásos "fülsértő zenéje és lármája" félelmet keltett a római csapatokban, amelyeket a gallok egy vitézséggel és nagy katonai szakértelemmel vezetett csatában szétvertek, s a Tibérnek szorított rómaiak sorában nagy mészárlást rendeztek. Még több volt azonban azoknak a száma, akik a folyóba vetették magukat és fáradtságuk, vagy nehéz vértezetük következtében a Tibér hullámaiban lelték halálukat. Ennek ellenére balszárnyuk nagy része megmenekült, mert megfutamodott. Ezek Vei falai közé vették be magukat; e seregrész megmeneküléséről azonban semmit sem tudtak Rómában, mert hírmondó sem érkezett belőlük a városba. A sereg másik része, amelyik a jobbszárnyat képezte, megállás nélkül Rómába rohant, még pedig olyan rémületben, hogy a kapukat is elfelejtették bezárni.

A gallokat annyira meglepte a vitéznek gondolt ellenség gyáva menekülése, hogy nem akartak hinni a tényeknek. Valami csapdát, vagy cselvetést sejtettek, ezért csak másnap vonultak be a nyitott kapukon keresztül.

Az éj folyamán Róma megrettent lakossága úgy határozott, hogy a fegyverfogásra alkalmas fiatalság a városban fellelhető élelemmel a fellegvárba vonul, a többiek házaikban várják be a gallok érkezését, hogy ne legyenek a harcolók terhére és ne éljék fel élelmüket.

A papság összecsomagolt és kincseivel, szent edényeivel kivonult a hátsó kapun, hogy Caerában keressen menedéket a maga és az istenek kincsei számára.

A reggeli derengésben a meglepetésükből alig-alig magukhoz térő gallok "minden harag és szenvedély nélkül", csendben és lassan végigvonultak az elhagyottnak látszó városon. Mindent szemügyre vettek, végig sétáltak a Fórumon, majd elérkeztek a citadella alá, anélkül, hogy a legkisebb ellenállásba ütköztek volna. A házakban talált lakosságot megcsodálták, de bántatlanul hagyták őket, mígnem az egyik díszruhájába öltözött szenátor egy csodálkozó gallt hivatali jelvényének elefántcsont nyelével fejbevágott, amivel kiváltotta haragjukat. A feldühödött gallok öldöklésbe kezdtek, zsákmányoltak és néhány házat felgyújtottak. Maga Róma elkerülte azt a bánásmódot, amelyben "egy elfoglalt várost részesíteni szoktak" abban az időben, sőt úgy tűnik, mintha a kevés tűzgyújtással is csak a fellegvár őrségét akarták volna megadásra késztetni." A belső őrség magaslati állásaiból mindent végignézett, azonban semmiféle védelmen vagy ellenállást nem tanúsított, sőt elfordították fejőket, hogy "ne lássák", hogyan esik minden, ami kedves volt nekik, az ellenség hatalmába."

Néhány napi ődöngés után a gallok kísérletet tettek a fellegvár bevételére, azonban az előnytelen terepen visszaszorították őket, mire blokád alá vették a védőket. A kevés élelemmel rendelkező őrség napról-napra gyengült s minthogy segítség sehonnan sem volt kilátásban, hamarosan dönteniük kellett, hogy megadják magukat, vagy békét vásároljanak a galloktól. A szenátus gyűlésén a katonai tribunok utasítást kaptak a megadásra és tárgyalásba bocsátkoztak az ostromlókkal. A gallok vezére ötszáz kiló aranyban szabta meg a római nép váltságdíját, annak a népét "akik később a világ urai lettek." Ez alkalommal történt az a híressé vált jelenei amikor - az arany lemérése folyamán - az egyik római tribun hamis súlyok használatával vádolta meg a gall vezért, mire az kardját is a serpenyőbe dobta örök érvényű szavainak kíséretében: "Jaj a legyőzöttnek! Vae victis!"

Időközben Camillus, a Vei háború diktátora komoly haderőt szervezett Latium lakosságából és a Veibe menekült katonákból, s az élelmiszer beszerzésére vidékre küldött gall különítmény táborát egy éjjel rajtaütéssel elfoglalta, majd váratlanul megjelent Róma falai alatt. Éppen akkor érkezett, amikor a gallok, gyanútlanul, az arany átvételével voltak elfoglalva. Camillus a meglepett rómaiaknak megparancsolta, hogy az aranyat vigyék el, a gallokat pedig felszólította, hogy hagyják el a várost. A feldühödött gallok csak bosszúra tudtak gondolni, fegyvert ragadtak és megtámadták a rómaiakat.

Az alkalomra felkészült római erők azonban győztek és kiszorították a gallokat a városból, majd üldözőbe vették őket. A más éghajlathoz szokott gallok különféle betegségektől és járványoktól legyengített csapatait a Gabi felé vezető úton a nyolcas mérföldkőnél döntően megverték, s a mészárlás folyamán "egyetlen személyt sem hagytak életben, aki a vereség hírét elvihette volna."

A gallok által felégetett Rómát Camillus lelkesítésére és irányításával rövid idő alatt újjáépítette lakossága. 386-ban már készen voltak ismét a háború viselésre. Ebben az évben híre érkezett, hogy Etruria különböző államainak vezetői összeesküvést szőttek Voltumnában abból a célból, hogy ellenségeskedést kezdjenek Róma ellen s ugyanakkor a volszkiak is fegyvert fogtak. Róma, válaszul, három hadsereget állított fel. Egyet az etruszkok ellen küldtek, hogy várható támadásukat feltartóztassák, egyet Vei területén tartottak minden eshetőségre készen, eggyel pedig megtámadták a volszkiakat Lanuvium közelében, Admarciumnál. A volszkiak táborát, amelyet fából épített erődítéssel vettek körül, felgyújtották s a kedvező szél következtében könnyen végeztek vele. Hasonlóképpen megverték az időközben fegyverbe lépő aequanokat is, akiket Bolaenál megleptek.

Ezalatt az etruszkok ostrom alá fogták és elfoglalták Sutriumot. A segítségül hívott rómaiak ugyan elkéstek, de a kevés erővel rendelkező etruszkoktól visszafoglalták a várost.

Egy év múlva a legyőzött aequanok ellen ismét hadjáratot indítottak, "csupán gyűlöletből", nem azért, mintha újból hadba léptek volna, hanem, hogy területüket tönkretegyék, "nehogy megint erejük legyen fegyvert fogni."

A római haderő azután Tarquiniába vonult, ott elfoglalták Cortuosa és Cortenebra városát és mindkettőt földig rombolták. Cortuosát váratlanul érte a támadás, így könnyen végeztek vele, Contenebra azonban ellenállt. A kevés védőt a nagy római sereg azzal a taktikával merítette ki, hogy csapatait hat csoportra osztotta és így állandóan, éjjel-nappal pihent csapatokkal támadták.

383-ban Antium városának lázadásáról érkeztek hírek, ahova az összes; latin állam "privátim" küldte fiatalságát, hogy megsegítse őket. Camillus a szenátusban a hadsereg kibővítését sürgette: "Róma városát minden oldalról ostromolja szomszédai rosszakarata és gyűlölete. A birodalom ügye tehát több generálist és több hadsereget követel:" A megnagyobbodott hadsereggel Camillus személyesen vezette a hadjáratot a latinok és a volszkiak ellen. Az első csatának, amely egyforma esélyekkel folyt és döntést egyik oldal sem tudott kicsikarni, egy hirtelen vihar és sűrű eső vetett véget, aminek következtében mindkét fél visszavonult. Az éj folyamán a latinok hazavonultak és magukra hagyták a volszkiakat, akik így kénytelenek voltak elhagyni táborukat és Satricum falai mögé vonultak vissza. Camillus követte őket és minden oldalról támadó túlerejével a volszkiakat megadásra kényszerítette.

Camillus ezután Antium ellen szándékozott hadbaszállni és mindent elkövetett, hogy az etruszk ellenállás fő fészke ellen a szenátus hadat üzenjen. Mielőtt azonban a szenátus határozatot hozott volna, Neptéből és Sutriumból követek érkeztek és segítségért könyörögtek az etruriai sereg ellen, amely a két várost váratlanul ostrom alá vette.

A két említett etruszk város éppen római kézen volt és birtoklása igen fontosságot képviselt mindkét fél számára, mert Vei eleste után ez volt "az akadály, vagy kapu Róma és Etruria számára egyaránt. Amíg római kezén voltak, a rómaiak onnan kezdhették hadműveleteiket Etruria ellen; viszont Etruriának védelme szempontjából végvárakként szerepeltek s római támadások ellen. E helyzetnek fordítottja állt elő, amikor az etruszkok kezére került a két város. Lakosságuk szintén egyforma esélyt jelentett a küzdő felek számára, mert az elő-ázsiai új lakók Róma pártján álltak, az etruszk őslakosság pedig Etruria oldalán. Az Antium ellen szánt római erőket a szenátus tehát most Etruria ellen indította.

Camillus kissé elkésve érkezett Satrium alá, mert a város egy részét az etruszkok már elfoglalták, s a rómaiakkal szövetséges városi polgárok csak nagy nehézséggel tudták visszatartani az ostromlókat. Camillus két részre osztotta seregét, s egyiket a falakra küldte ostromlétráival, ott, ahol szövetségeseik harcoltak, másik részével hátba támadta az ostromlókat. A két tűz közé szorult etruszkok - különösen miután a rómaiak benyomultak a városba és erősítést adtak belülről is a védőknek, kénytelenek voltak kivonulni a városból az egyetlen kapun keresztül, amely még nyitva volt számukra.

A győztes római sereg most Nepte ellen vonult, amelyet időközben az etruszkok teljesen elfoglaltak. Camillus üzenetet küldött a város lakóknak, hogy váljanak külön az etruszkoktól, s amikor azok nemleges választ adtak, földjeiket kezdték pusztítani, hogy félelmet ébresszen bennük. Miután ez nem sikerült, előkészületeket tett az ostromra. A környékről összehordott bokrokkal feltöltötték a védőárkokat, majd minden oldalról általános támadást intéztek és elfoglalták a várost. Minden etruszkot, tekintet nélkül arra, hogy fegyverrel, vagy anélkül találtak, kardélre hánytak. Ugyanez lett a sorsa az etruszk-szövetségben lévő őslakosságnak is.

370-ben a volszkiak ismét hadban álltak a latin és hernici szövetségben. A volszki erők Pomtine területén gyülekeztek. A túlerőben lévő rómaiak ellenében a volszkiak meghátráltak, s "amíg kötelékekben vonultak vissza, a gyalogság üldözte őket, amikor azonban észrevették, hogy fegyvereiket elszórták és szétszéledtek, a lovasságot küldték utánuk... teljes megsemmisítésükre."

A foglyok legnagyobb számban latin nemes emberek voltak, tehát nem zsoldosok, s "ebből a rómaiak megállapíthatták", hogy a volszkiak megsegítése a latinok és herniciek részéről hivatalos állami segítség volt.

Ugyancsak több fogolyra találtak, akik Circei és Velitrae városából valók voltak, ezért Camillus egy helyben tartotta seregét, mert azt várta, hogy a szenátus hadat üzen ezen városok ellen. Időközben azonban Róma belső bajai kiújultak, s a hadüzenet egyelőre elodázódott. Camillus visszatért tehát Rómába és ő lett "az uzsorások patrónusa a köznép ellenében." A társadalmi bajokhoz egy járvány kitörése is hozzájárult, s így a háborúskodás néhány évre szünetelt.

380-ban a volszkiakon kívül, "akik valamely végzetesség következtében állandóan foglalkoztatták a római katonaságot", s a circei, velitraei és latin "lázadásokon" kívül új ellenség bukkant fel a lanuviumi lakosok személyében, akiknek Róma-hősége eddig rendkívül biztosnak tűnt. Még ebben az évben másik négy város is felkelt Róma ellen: Praeneste, Tusculum, Gabi és Lavici. 379-ben tehát kivonultak a római légiók, először Velitrae ellen. A római haderő egy része visszamaradt Róma biztosítására, hogy készenlétben álljanak egy esetleges támadásra Etruria részéről, ahonnan mozgolódásról érkezett híradás. A velitraeiekkel megütköztek, s a csatában nagyszámú Praenesti segédcsapattal is szembekerültek. A római túlerő ellen városukba visszavonuló velitraeieket nem vették ostrom alá, mert "az ügy bizonytalannak látszott", hanem a táborból a szenátusnak küldött jelentés alapján amelyben nagyobb ellenségességgel beszéltek a praenestinek ellen, mint a velitraeik ellen - Róma hadat üzent Praenestinek. Ezek a következő évben a volszkiak segítségével elfoglalták Satricumot a római kolonisták elkeseredett védekezése ellenére, ezért még ugyanebben az évben hadüzenet ment a volszkiaknak is.

Róma négy légiót állított fel, mindegyiket négyezer fővel, s a hatalmas haderő Satricum alá vonult Camillus vezetése alatt. A volszkiak, amint hírét vették az ellenség érkezésének, azonnal kivonultak a mezőre, s abban bizakodtak, hogy katonai szakértelmükkel kiegyenlítik az ellenség nagy számbeli fölényét. Az első összecsapás után a volszkiak félelmet színlelve meghátráltak és a közöttük és táboruk közötti emelkedőre csalták maguk után a könnyű győzelemben bizakodó ellenséget. Ugyanakkor nagyszámú csapat várta készenlétben, hogy a táborból megtámadja a csapdába csalt rómaiakat. A haditerv tökéletesen sikerült s a győztesen előnyomuló légiók hamarosan "megfeledkezve korábbi önteltségükről és hírnevükről, mindenütt hátukat mutatták és fejveszett rohanással menekültek vissza táborukba." A kis létszámú etruszk erők azonban a hatalmas római sereget megsemmisíteni nem tudták, s a megvert római katonákat Camillus újra csatarendbe állította és megfordította csata sorsát. "Nagyarányú mészárlást rendezett" az etruszkok között, mind az ütközetben, mind pedig az azt követő üldözés folyamán.

A foglyok között tusculumi katonákat is találtak, akik a vallatás során bevallották, hogy nem önkéntesek voltak, hanem Tusculum "hivatalosan" küldte őket az etruszkok segítségére. Camillus e "vallomások" alapján a szenátussal hadat üzentetett Tusculumnak. Bár kiderült, hogy az értesülés hamis volt, mert Tusculum a római légiók elölt megnyitotta kapuit és nem volt hajlandó fegyveres védelemre, a várost mégis bevették és "békét" kötöttek vele.

377-ben Róma ismét belső harcok színtere. Az uzsorások ellen folyó belháború hírére a praenestiek gyors menetben megindultak, hogy a kedvező alkalmat kihasználják. Csapataik egészen a Collins- kapuig nyomultak, s megjelenésükkel nagy rémületet keltettek Rómában. Azonnal "diktátort kreáltak" és a diktátor vezetésével kivonultak az Allia folyó partján táborozó praenestiek ellen, akik a nyomasztó fölényű római gyalogság és lovasság támadása elől városuk falai mögé vonultak, mire a rómaiak a fennhatóságuk alá tartozó nyolc várost vették egyenként ostrom alá, majd Velitraeát foglalták el. Ezután a komoly erődítésekkel nem rendelkező Praenast sem állhatott sokáig ellent.

376-ban a volszkiakat akarta felszámolni Róma, s megindította hadait ellenük. Ennek során a volszkiak megverték őket és csak "a római nép szerencséjén múlott", hogy egész seregük el nem pusztult. A légiók volszki területen tábort ütöttek és egy csapatukat kiküldték harácsolásra. E csapatot a volszkiak elfogták, vagy megsemmisítették, majd egy latin embert küldtek a római táborba, hogy előre küldött erőik nevében segítséget kérjenek a táborból. A sebtében kivezényelt felmentő sereget a volszkiak előkészített csapdájukba ejtették, másik részük ugyanakkor a római tábort támadta meg és dúlta fel. Helyzetüket azonban nem használták ki és hagyták a megvert római sereg maradékát visszavonulni Rómába. Ugyanennek az évnek a vége felé a praenestiek a latin államok támogatásával felújították a hadiállapotot Rómával.

A következő évben a volszkiak ismét római területre léptek. A rómaiak két hadsereget állítottak és vezettek a volszkiak ellen, az egyiket Antium és a tengerpart irányába, másikat Ecetre és a hegyek felé. Egyik sem talált ellenségre, így mindegyik az etruszk terület pusztításába fogott. Ez alkalommal nem "banditák módjára, ahogy a volszkiak tették... rajtaütésekkel, hanem a "reguláris" hadsereggel, gyűlöletüknek teljes latbavetésével..." Teljes módszerességgel "minden házat felégettek..., egyetlen gyümölcsfát sem hagytak...még magot sem a földben, hogy az aratásnak még a lehetőségét is elvegyék. Minden embert és állatot zsákmányul ejtettek, akit a városok falain kívül találtak."

374-ben az etruszk és latin erők egyesítették csapataikat és Satricum alatt gyülekeztek. Róma három hadsereget állított fel; az egyiket Róma biztosítására rendelték, a másikat hadászati tartalékként minden eshetőségre készen tartották, a harmadikkal pedig megindultak Satricum felé. A rómaiakat csatarendben váró etruszk erők azonnal megütköztek a rómaiakkal, de egy erős vihar véget vetett a küzdelemnek. Másnap a harc kiújult és hosszú ideig egyenlő esélyekkel folyt, végül is a római túlerő ismét fölénybe kerül és az etruszk erők a két mérföldre mögöttük fekvő Satricum falai mögé vonultak vissza. Még azon az éjjelen azonban a jobban megerődített Antiumba mentek át. A rómaiak kísérletet sem tettek a város bevételére, ehelyett a vidéket dúlva visszavonultak Rómába.

Antiumban az etruszkok és latinok között súrlódás támadt, mert a hosszú háborúskodásba belefáradt antiumiak nem akarták tovább folytatni a harcot míg a latinok, akik "..csak nem régen fogtak fegyvert, előtte pedig hosszú békét élveztek...elszántabbak voltak a háború folytatására." Végül is úgy határoztak, hogy a latin erők elvonulnak és Antiumot szabadon hagyják a rómaiakkal történő egyezkedésre, amit ők magukra nézve becstelennek tartottak volna. Haragjukban azért, hogy a rómaiakban nem tudnak kárt tenni és a volszkiakat sem tudták tovább fegyverben tartani, először felgyújtották Satricumot, majd a latin szövetségből kiváló Tusculum alá vonultak és a fellegvár kivételével birtokba vették a várost. Amint erről a rómaiak értesültek, azonnal hadsereget küldtek és megtámadták a latinokat Természetesen az ostromló és ostromlott állapotba, két tűz közé került latinok nem tarthatták sokáig magukat a kettős ellenség ellen és az utolsó szálig küzdve megsemmisültek.

A latin erők felszámolása után ötéves szélcsend uralkodott, mert nem volt több erő, amely Rómával szembeszálljon, Róma pedig belső bajai miatt nem volt képes terjeszkedésre és külső háború viselésére. 367-ben azonban, a római belső viszonyok és a katonaság állapotán felbátorodva Velitrae érettnek ítélte a helyzetet, hogy kísérletet tegyen egy Róma- ellenes kezdeményezésre. Több becsapást hajtott végre Róma területére és ostrom alá vette Tusculumot. A rómaiak, heves viták után, csapatokat küldtek Tusculum felmentésére és sikerült is nekik a velitraei erőket visszavonulásra kényszeríteni. A rómaiak további erősítésekkel, hatalmas sereggel ostrom alá vették Velitraeat, azonban nem tudták bevenni és kétéves ostrom után, 365-ben, minden eredmény elérése nélkül, hazarendelték csapataikat.

363-ban a herniciak elég erősnek érezték magukat, hogy felkeljenek Róma ellen. A következő évben azonban Rómában járvány ütött ki és néhány évre szünetelt az ellenségeskedés. 359-ben a szenátus hadat üzent ég megindította légióit a herniciak ellen, akik azonban csapdába ejtették őket és a pánikba esett légiók fölött fényes győzelmet arattak. A csata folyamán magát a hadjáratot vezető római konzult is megölték. A konzul halála miatt a herniciek elbízták magukat és győzelmüket annyira biztosra vették, hogy minden elővigyázatosság nélkül megindultak a a római tábor felé, ám az ellenük ellentámadást végrehajtó római katonák könnyen visszaverték őket. Időközben Rómából megérkezett az erősítés, így a nagy herniciai győzelem kiaknázatlanul maradt, s a római erők megmenekültek.

Az ismét óriási erőfölénybe került rómaiak ellen az egész herniciai népet fegyverbe szólították és a fegyverfogásra alkalmas fiatalságból négy- négyszáz főből álló egységet állítottak fel, csupa nemes ifjúból, különleges alkalmazásra. A csatát a herniciaiak és rómaiak tábora között elterülő négyszögletes síkon vívták meg. Hosszú ideig egyforma esélyekkel küzdöttek, akkor a római lovasság nyeregből szállt és gyalogos harcmodorral folytatta a támadást. "Nem is tudtak volna ellenállni nekik", de akkor a herniciaiak elitcsapata közbevetette magát, s megakadályozta a római győzelmet. A csata sötétedésig folyt, mindkét oldal nagy veszteségével. A római katonák egynegyede elesett. Az éjszaka folyamán a herniciaiak elhagyták táborokat.

A következő évben újabb hadsereget küldtek a herniciaiak ellen, de mivel nem találták meg őket, egyik városukat, Ferentinumot foglalták el. Amint hazatérőben voltak, Tibur városa bezárta előttük kapuit, ennek következtében hadat üzent nekik a római szenátus. Ebben az évben a gallok jelentek meg és Rómától a harmadik mérföldkőnél, az Anio túlsó oldalán a Só-úthoz vezető híd mellett ütöttek tábort. A diktátor a gallok érkezésének hírére hatalmas sereggel vonult ki ellenük és az Anio innenső partján velük szemben foglalt állást. A csata eldöntetlenül végződött. A következő éjszaka a gallok Tiborba vonultak és miután a várossal szövetséget kötöttek és megfelelő ellátást kaptak tőlük, Campániába siettek. A következő évben a rómaiak Tibur ellen indítottak hadjáratot, azonban a megtámadott város segítségére a gallok visszatértek és a tiburiakkal együttesen végigdúlták Lavici, Tusculum és Alba környékét. A gallok ismét magát Rómát is fenyegették, ezért a diktátor a római légiók egy részét Tibor közelében hagyta, hogy a tiburiak ne csatlakozhassanak a gallokhoz, a többivel - s az újonnan toborzott haderőkkel -pedig megütközött a gallokkal a Colline- kapu közelében. A csatába Róma városának minden erejét bevetették, s a Róma falai alatt kibontakozó csatát a katonák családtagjai végignézték. A nagy vérengzéssel folyó ütközet egyforma erővel folyt, végül azonban a gallok visszavonultak Tibur felé, ahol a tiburiak kirohantak segítségeikre. Ennek ellenére azonban a két római hadsereg egyesült ereje elől a város falai mögé húzódtak vissza. A rómaiak nagy győzelmi ünnepet ültek, azonban a tiburiak nem csak, hogy kétségbe vonták a római győzelmet, hanem hamarosan, még az éjszaka leple alatt, harcra készen megjelentek Róma falai alatt és az álmából felvert lakosságot - amelyik azt sem tudta, hogy ki az ellenség és honnan jött - egész éjjel rettegésben tartották. Reggel azonban tisztázódott a helyzet és kiderült, hogy csak egy kis csapat tiburi okozta a pánikot, mire a rómaiak nagy erővel kivonultak ellenük. A merész vállalkozás résztvevői visszavonultak városukba.

Nem sokkal ezután újabb támadás érte Rómát. A tarquiniaiak egy csapata özönlött római területre és feldúlta az Etruriával szomszédos vidéket. 355-ben Róma hadat üzent Tarquiniának. A taquiniaiak elsöprő győzelmet arattak a római légiók fölött, s - amit azóta is emleget a világ, mint az etruszk kegyetlenség példáját és bizonyítékát- háromszázhét római foglyot is kivégeztek. A római vereség növeléséhez járult ezután a privernatiak, majd a velitraeiek hirtelen megjelenése, akik végigdúlták Róma vidékét.

A következő évben a fennálló háborúkhoz járult még a faleriek ügye, akiket azzal vádoltak, hogy fiatalságuk együtt harcolt a tarquiniaiakkal és a vereség után hozzájuk menekülő római katonákat a római heraldok követelésére sem voltak hajlandók kiadni.

354-ben Privernum városa ellen indított hadat Róma, amelyik eddig kimaradt a háborúskodásból és virágzó helyzetben volt a többi hadviselő várossal összehasonlítva. Privernum alatt a római tribun a városfalak alatt erős, jól megerődített tábort üttetett, s amikor készen voltak vele, összehívta a katonákat egy nagygyűlésre és beszédet tartott nekik. A beszéd ezzel a mondattal kezdődött: "Ezennel rátok ruházom az egész zsákmányt, ami az ellenséges táborban és városban található." Privernum, természetesen, a római túlerővel szemben nem állhatott meg és hősi küzdelemben elesett.

353-bar a tarquiniaiak és faleriek ellen viselt hadat a római haderő. Az első összecsapásnál az etruszkok szokatlan harceljárása következtében a rómaiak fölött fényes győzelmet arattak. A fáklyákkal és kígyónak öltözötten kivonuló etruszk papság megjelenésével és különös mozdulataival borzalmas félelmet keltett a római katonákban, úgy, hogy fejveszetten menekültek vissza állásaikba "mintha eszüket vesztették, vagy villámcsapás érte volna őket". Miután azonban a tribunok rájöttek, hogy mi történt, nem volt nehéz a szokatlan, de jelentéktelenül felfegyverzett papságot szétverni és az etruszk tábort birtokba venni. Erre az egész etruszk nemzet fegyverbe lépett és a tarquiniaiak és faleriek vezetése alatt a rómaiakat megverték, majd Salinaeig nyomultak előre. Az új római diktátor a fenyegetett Rómából hatalmas sereggel indult ki a Tiber mindkét partján és a kisebb csoportokra oszlott etruszk sereget meglepetésszerűen támadta, mialatt azok szétszóródtak a vidéken, sőt táborukat is sikerült meglepni és elfoglalni. Nyolcezer embert szedtek össze ily módon, a többit vagy lemészárolták, vagy kiűzték a római területről.

A legyőzött tarquiniaikon kegyetlen hosszút álltak. Miután borzalmas mészárlást végeztek közöttük, a nagy számú fogoly közül kiválasztottak háromszáz-ötvennyolcat, akik "születésüknél fogva a legelőkelőbbek voltak", s Rómába küldték őket, a többi foglyot könyörtelenül kardélre hányták. A Rómába küldötteken, akik minden bizonnyal az ősi etruszk nemességet alkották, hasonló sors teljesült be. Először mindet botokkal félig agyonverték, majd a Fórumon lefejezték őket, "viszonzásul a római katonák kivégzéséért Tarquinia Fórumán".

350-ben a volszkiak készültek újabb háborúra Róma ellen, s amikor erről Róma a latinok útján tudomást szerzett, megindította légióit ellenük. Ugyanakkor kiderült, hogy a tarquiniaiakat Caere is megsegítette, tehát ellenük is megindultak a légiók. A bekövetkező események elterelték a volszkiakról a figyelmet, mert időközben a caereiek megtámadták Salinae környékét és zsákmánnyal megrakodva visszatértek Caerébe. Erre Róma visszahívta a volszkiak ellen küldött haderőt, "diktátort kreált" és hadat üzent Caerének. A rómaiak közeledésére a nyilvánvalóan elő-ázsiai emigráns kezekbe került caerei szenátus követeket küldött Rómába, hogy békéért esedezzen. Megfeledkezve arról, hogy az ő zsákmányolásuk miatt kerültek háborúba Rómával, a tarquiniaikat hibáztatták mindenért, majd arra hivatkoztak a követek, hogy a gall háború idején megőrizték a római papság kincseit. Főleg az utóbbi érv hatására Róma százéves fegyverszünetet engedélyezett Caerának, s ezzel ez az egyik leghatalmasabb etruszk állam római uralom alá került - örökre.

348-bar Faleri és Tarquinia került sorra. Az etruszkokkal nem ütköztek meg a csatatéren, hanem feldúlták és felégették körülöttük a vidéket. Ezzel a módszerrel mindkét államot úgy legyengítették, hogy "eltökéltségük alábbhagyott" és kénytelenek voltak fegyverszünetet kémi. Mindkettő negyven éves fegyverszünetet kapott Rómától.

343-bar Latium államai még egy utolsó kísérletet tettek szabadságuk és függetlenségük visszaszerzésére. Ez természetesen csak akkor lett volna lehetséges, ha magát Rómát is legyőzik. A kezdeményezés Antiumból indult ki, Róma azonban értesült a tervekről és hadat indított, mielőtt a latiumi szövetségesek egyesülhettek volna. Az antiumiak és volszkiak ugyan tartottak egy erőt arra az esetre készenlétben, ha Róma közbelépne, s ezek kötelességszerűen meg is ütköztek a római légiókkal, azonban a túlerő előtt nem bizonyulnak elégségesnek és visszavonultak Satricumba. A gyengén megerősített várost a rómaiak hamarosan rohammal bevették. A fegyvertelen tömeg leszámításával négyezer katona adta meg magát, akiket hadizsákmánynak nyilvánítottak. A győztes tribun, dicsőségének kihangsúlyozására, kocsija előtt láncokba verve hajtotta őket Rómába, ahol rabszolgának adták el őket.

A Vei eleste óta eltelt kerek ötven esztendő történetéből láthatjuk, hogy Etruria déli részének jelentős hányada római uralom alá került. Vei, Tarquinia és Caere a "fegyverszüneti szerződés" megkötése után elvesztette függetlenségét és lakosságuk Róma "behódolt" népei sorába kerültek.

Az etruszk nép szempontjából azonban hasonló jelentőségű veszteségnek számított Latium teljes leigázása is, mert ezzel összeköttetésük a szárazföldön Campániával megszakadt. Az etruszkok déli érdekeltségének sorsa az anyaországgal fenntartott kapcsolataitól függött, amelyet most már nem csak a rómaiak által meghódított déli területei választottak el, hanem Latium is.

Az elszenvedett veszteségek ellenére is igazságtalan azonban a későbbi történészek és etruszkológusok elmarasztaló ítélete az etruszkok rovására, akik azt állítják, hogy az etruszk nemzet tehetetlenséget mutatott, sőt gyáván viselkedett és megérdemelte sorsát! A tárgyalt fél évszázad története ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja, s az adott körülmények között a világ egyetlen népe sem tehetett volna máshogy és semmi esetre sem különbül. Találunk-e a világ történelmében szerepelt népek táborában még egyet, amelyik annyi évszázadon át, szakadatlanul, nemzedékről-nemzedékre, annyi önfeláldozást és vérveszteséget mutathat fel, mint az etruszk? Ítélet helyett inkább azt kérdezzék kritikusai, hogy honnan támadtak azok a hős nemzedékek; honnan vették az utánpótlást arra, hogy szinte maradéktalan kiirtásuk ellenére, minden egyes vereség után újult erővel tápászkodjanak fel a , földről, s a reményt, a harcot utolsó leheletükig ne adják fel hazájuk védelmében?!

Az etruszk nemzet-politikailag és társadalmilag megbontottan, külső és belső ellenség ellen egyformán és szakadatlanul védekezve, erejét messze meghaladó túlerővel szemben, magas katonai szaktudást megkövetelő halogató harcaival, Vei védőinek tíz éven át tartó hősies kitartásával nem kritikát érdemel, hanem elismerést a politikai és hadtörténelem dicső lapjain.

9. Campánia felszámolása

Jézus születése előtt 340-ben a rómaiak "...először fogtak fegyvert a szamniták ellen... (E háború) okai, Rómát tekintve, másoknak az ügyéből eredt; nem közvetlenül közöttük (indult), akik addig szövetségben és baráti viszonyban egyesülve éltek. A szamniták igaz ok nélkül, csupán azért, mert erejük nagyobb volt, (először) a szidiciusok ellen indítottak háborút. Minthogy a gyengébb fél, (a szidiciusok), kénytelen volt segítséget keresni, a campániaiakkal szövetkeztek, akik szövetségesük megsegítésére inkább csak névleges, semmint valódi erőt hoztak; mivel pedig fényűző életmódjuk folytán elpuhultak, a fegyverekhez szokott ellenség megverte őket. Úgy történt, hogy attól fogva magukra vonták a háború minden terhét és következményét, mert a szamniták, megfeledkezve a szidiciusokról, fegyvereiket a campániaiak ellen fordították, amely a szomszédos államok vezetőjének számított, s akikkel szemben éppen olyan könnyű győzelmet vártak, csak nagyobb részt a zsákmányból és dicsőségből. Miután erős őrséget állítottak a Tifatán, egy Capua fölé nyúló hegyvonulaton, négyzetes alakulatban, cselekvésre készen, lemeneteltek arra a lapályra, amelyik Cápua és a Tifata között terül el. Ott még egy csatát vívtak, amelyben a campániaiakat megverték és bekergették a városba; és mivel (a cápuaiak) semmiféle segítségre sem számíthattak, (s minthogy) ifjúságuk virága számban erősen megfogyatkozott, szükségesnek érezték, hogy a rómaiaktól esedezzenek segítséget."

Túlságosan szégyenteljes volna idézni Líviusz könyvének további idevonatkozó szakaszait, amelyekben leírja, hogyan ajánlották fel Rómában a campaniaiak városukat, földjüket, vagyonukat és saját személyüket minden biztosíték vagy ellenszolgáltatás említése nélkül - azok barátságáért, amely barátságtól azt remélték, hogy távoltartja városuktól a rómaiakkal szövetséges szamnitákat.

A cápuai követek szolgai alárendelést és feltétel nélküli megadást szorgalmazó ajánlatát a római szenátus meglatolgatta abból a szempontból, hogy "...Cápua, Itália legnagyobb és leggazdagabb városa, a tenger közelében fekvő termékeny földjeivel Róma lakosságának magtára lehetne, amely mindenfajta szükségleteik kielégítésére alkalmas lenne", de először ügyes diplomáciai sakkhúzásként nemleges választ adtak. A szamnitákkal fennálló szövetségre és baráti viszonyra hivatkoztak, ám jóindulatúlag - megígérték, hogy követeik útján megkérik szövetségesüket, hogy ne erőszakoskodjék velük tovább.

A tagadó válasz esetére is felkészült cápuai követség, utasításai értelmében, a következőket adta elő: "Jóllehet ti nem tartjátok helyénvalónak, hogy minket és a mi jogainkat megvédjétek az erőszak és igazságtalanság ellenében, azonban okvetlenül meg fogjátok védeni a sajátotokat. Mi tehát ezennel alávetjük magunkat a ti fennhatóságotoknak... és a római népnek; Cápua városát, földjeinket, az istenek templomait és minden egyéb dolgainkat, mindent, ami a miénk, akár isteni, akar emberi. (Ha tehát) bármilyen szenvedésnek leszünk kitéve mostantól fogva, ez azoknak az embereknek szenvedése lesz, akik a ti uralmatok alá tartoznak:"

A római szenátorokat "mélyen megrendítette" a könnyező és előttük földre boruló követek beszéde - s mint mondották - becsületbeli kötelességüknek tekintik, hogy ne hagyják el azokat, akik most már Róma alattvalói lettek. Ezért igazolhatatlan viselkedés lenne a szamniták részéről, ha továbbra is ragaszkodnának ahhoz, hogy folytassák az ellenségeskedést azzal a várossal szemben, amelyik megadása következtében a római nép birtoka lett. Megígérték, hogy azonnal elküldik követeiket, hogy - tekintve az új szövetséget és kapcsolatokat államaik között - "...kíméljék meg alattvalóikat és ne vigyenek fegyvereket abba az országba, amelyik most már a római állam része lett." Ha pedig a szép szó nem volna elég, követeik utasítást kapnak arra is, hogy "szólítsák fel a szamnitákat - a római szenátus és nép akaratából - Cápua városának és Campánia területének elhagyására."

A követjárás eredménye előre látható volt. Amikor a római követek a szamnita szenátusban előadták megbízatásukat, azok "vadul" visszautasították a kérést, s - a követek jelenlétében - azonnal utasították a katonai parancsnokokat, hogy vonuljanak Campániába és dúlják fel azt.

Cápua és Róma összjátékában nem nehéz felfedezni a szándékosságot, amely a szamniták egyenes kihívását szolgálta. A "legális" háborús ok tehát meg volt, s a meginduló ellenségeskedésért a felelősség a szamnitákra hárult. Ennél is fontosabb, hogy az addig csak Cápuát ostrom alatt tartó szamniták haragját és csapatait egész Campánia ellen fordították és ettől fogva Cápua városa helyett az egész Dél lakossága, azokkal együtt a görögök ellen alapított etruszk erőd-városok védereje is - akaratán kívül - háborúban állt a szamnitákkal. Ennek az agyafúrt tervezésnek eredményeként a római csapatok keresztes lovagok módjára, a jóindulatú felszabadító jelmezében jelenhettek meg, a campaniaiak hívatlan bár - de valódi szövetségeseiként.

A szamnita invázió következtében a római szenátus azonnal felfüggesztett minden egyéb ügyet és heraldokat küldött, hogy a szamnitáktól elégtételt követeljen. Mint várható volt, a szamniták ezúttal is gorombán elutasították őket, amire Róma csak hadüzenettel válaszolhatott. Egyik hadseregük azonnal megindult Campánia felé, egy másikat pedig Szamniumba küldtek. Ezzel Róma kilépett az addig csak Latium területére korlátozódó politikai és katonai érdekköréből, véglegesen a hódítás útjára lépett, s birodalmának határai többszörösére tágultak.

E pontnál ismét meg kell állnunk, ha Campánia tragédiáját meg akarjuk érteni, az összefüggéseket fel akarjuk fedezni és a sok ellentmondást tartalmazó adathalmazból és leírásból a való történéseket ki akarjuk hámozni.

Elsőként szükséges lesz tisztázni, hogy kik is voltak a szamniták. Lakóhelyüket illetően nincsen semmi kétség, hiszen mind az ókori szerzők, mind a modern kori etruszkológusok megegyeznek abban, hogy a picenektől délre éltek, mielőtt Campániát elözönlötték, annak keleti szomszédságában, az észak-déli irányban húzódó Apenninek völgyeiben. Több forrás vad hegyi törzs népének nevezi őket, amin nem csodálkozhatunk, mert kívül estek mind az etruszk, mind pedig a római kultúrterület közvetlen hatáskörén. A szakértők szerint nem az etruszk nyelvet beszélték, hanem amit ők "italic" nyelvnek neveztek el, s így az "indo-európai nyelvcsaládba" sorolták őket. Eredetükről több adat nem áll rendelkezésre.

Mi eddigi vizsgálódásaink alapján biztonsággal állíthatjuk, hogy a Kr. e. 1200 körül lezajlott népvándorlás azon csoportjának leszármazottai, akik az Anatóliából történt kirajzás után a Balkán felé vették útjukat és először Thessaliában telepedtek meg, majd nyugat felé terjeszkedtek és átkeltek Közép-Itália Adria-felőli partvidékére. Ennek az állításnak alátámasztására két nyomós ok van, egyik az "adriai vaskori" kultúrájuk, másik az adriai partokon visszamaradottak "proto szabellic" nyelve. Minthogy a szamniták nem érték el az őslakosság biológiai életterét, hanem az üresen talált hegyvidéken telepedtek meg, ezért nem etruszkosodtak el, s nyelvük is a közös ősnyelvtől más irányba fejlődött, mint az etruszkoké. Ugyanennek a népnek nyugatabbra vonult részei alkotják Latium lakosságát, - s mint láttuk - ezek egyes részei, zárt településük következtében, csak bizonyos mértékben etruszkosodtak el, míg a többiek mint a volszkiak, faleriek, aequanok, stb. -nem csak kultúrájukban, hanem nyelvükben is hasonultak az etruszkkal, hiszen a rómaiak már etruszk néven emlegetik őket.

A Kr. e. 340-es évszám a rómaiak hadba lépését jelöli a szamniták ellen, viszont tudjuk, hogy a szamniták már 420-ban elfoglalták Cápua városát. Erröl Líviusz IV könyvében így ír: "...Volturnumot az etruszkok városát, ami ma Cápua, a szamniták elfoglalták... A mód, ahogy urává lettek, a következő: korábban, amikor az etruszkok háborús zavarokkal voltak elfoglalva, a városnak és a városhoz tartozó földeknek egy részét átengedték nekik; ezek az új telepesek, kihasználva egy ünnepség alkalmát, megtámadták és lemészárolták az első lakókat, akik mozdulni is alig tudtak az alvástól és a sok evéstől."

Három évvel a szamniták aljas tette után, Kr. e. 417-ben viszont "Cumaeát - amely város akkor a görögök birtokában volt- a campániaiak elfoglalták." Ez a rendkívül érdekes és fontos adat világosan bizonyítja, hogy Cápuát az oda beengedett telepesek vették birtokba és nem a szamnita nép, vagy nemzet külső támadásáról volt szó, a másik tanulság pedig, hogy Cápuát nem lehet Campániával azonosítani, sem a cápuaiakat a campániaiakkal. Abból viszont, hogy a cápuai küldöttség szolgalelkűségre valló kérését mintegy hatvan évre a szamnita telepesek árulása után adta elő a római szenátusban, arra következtethetünk, hogy a campániai védrendszer központjának, Cápuának kiesése esetén és utána is érintetlenül erős maradt, sőt a görög veszedelmet teljes mértékben fel is számolta Cumae birtokbavételével. Itália védelmét tehát az etruszkok - Vei ostromállapota, az északról fenyegető gall veszély és Latium Róma uralma alá kerülése ellenére is - maradéktalanul ellátták, s Dél-Itáliát az elszigetelt Campánia továbbra is ellenőrzése alatt tartotta.

Közelebbről meg kell vizsgálnunk még az etruszk népre és a campániaiakra szégyenteljesnek tűnő cápuai követek római szereplését is, mert az sehogyan sem egyeztethető össze az etruszk nép eddig másképpen ismert jellemével. A campániai etruszkoknak nem volt szüksége Róma szívességére, s ha történetesen mégis lett volna, azt nem a cápuaiak. viselkedésére jellemző szolgai alázattal és megadással kérték volna.

Kétségtelen, hogy a perzsák elől menekülő elő-ázsiai bevándorlók Campániában, elsősorban pedig annak "nagy és hatalmas" fővárosában; Cápuában is megtelepedtek és az elpuhult, fényűző életmód - s majd amit a római hadsereg megrontásáról még hallani fogunk - ezekre és nem az etruszkokra vall. Cápua első lakói az etruszkok voltak, akiket azonban 420-ban lemészároltak, akik pedig életben maradtak, azok csak e késői bevándorlók lehettek. Nincs kizárva, hogy a szamnita telepeseket ők hívták be, amikor az etruszkok "háborús zavarokkal voltak elfoglalva", azok gyengítésére és görög barátaik megsegítésére, s akkor a 420-as vérfürdőnek és az etruszkok legyilkolásának is ők voltak az értelmi szerzői. 340- ben az történhetett, hogy a primitív és vad szamnita lakosság fellázadt a gazdagságban és fényűzésben dúskáló elő-ázsiaiak ellen, akik azok erőszakoskodásai, basáskodása és fényűzési cikkeik felprédálása miatt fordultak a rómaiakhoz védelemért, vagy pedig - mindemellett mindez egyelőre megfontolt terv érdekében történt, hogy Rómának előkészítsék a háborús okot a campániai ügyekbe való beavatkozásra és kedvezőre fordítsák a viszonyokat a görögökkel fölényben lévő campániaiak elleni háborúra. Erre pedig a szamniták és szidiciaiak ellentéte adott alkalmat, amikor a gyengébb félnek szövetségüket felajánlották.

A Rómaiak Campániába küldött serege a Gaurus hegy tövében ütött tábort. A szamniták azonnali támadása elől. Vaieriusz, a római parancsnok, kitért és néhány napig kisebb összecsapásokban igyekezett kiismerni az ellenfelet. Közben katonáit buzdította, önbizalmukat élesztgette. Amikor végre csatára került a sor, hosszú ideig egyforma esélyekkel és lelkesedéssel harcolt mindkét oldal. A küzdelemnek végül is az esti sötétség vetett véget. Az éj folyamán a szamniták elhagyták táborukat és elvonultak, aminek következtében a rómaiak magukat jelentették ki győzteseknek. A Szamniumba küldött sereg először csapdába esett és csak nagy nehézség árán kerülte el a megsemmisülést, végül azonban ott is a rómaiak győztek, sőt egy harmadik csatában is, amit Suessula város közelében vívtak meg a rómaiak most már egyesült seregei. Ezzel a római- szamnita háború első szakasza lezárult. A római csapatok egy része Cápuába vonult téli szállásra, azzal az ürüggyel, hogy a lakosokat a szamniták további támadása ellen megvédje.

A cápuai beszállásolás nem sok jót hozott a rómaiaknak. A mindenféle élvezetekben részesülő katonák között a téli pihenés alatt a fegyelem fellazult, sőt "saját hazájuk iránti vonzódásukat is elidegenítette". A hirtelen jólétbe került katonaság terveket kezdett szőni, hogy "elvegyék Cápuát a campániaiaktól éppen olyan gonosz módon, ahogy azt ők elvették régi tulajdonosaiktól." Nem volna semmi igazságtalanság abban, érveltek, "ha saját példájukat ellenük fordítanák: mert miért is élvezik a campániaiak, akik képtelenek voltak megvédeni saját személyüket és vagyonukat, Itália legtermékenyebb földjeit és azzal arányban lévő városát a győzedelmes hadsereg helyett, amelyik izzadt és vérét ontotta és a szamnitákat kikergette?" Az összeesküvés a Campánia többi részébe küldött csapatok között is követőkre talált, s hosszú időbe telt és ravasz módszerek alkalmazását tette szükségessé, amíg a római hadvezetés a hatalmas méretű összeesküvést hatástalanította és felszámolta.

338- ban a szamniták ismét Róma barátságát keresték és csak annyit kértek, hogy a szidiciek ellen szabadon háborúskodhassanak. Ezek először Rómától kértek segítséget, annak fejében, hogy uralmuk alá vetik magukat. Miután ezt megtagadták nekik, a latinokhoz csatlakoztak, akik éppen készen voltak egy Rómával történő összecsapásra. Ehhez a készülő szövetséghez a campániaiak is csatlakoztak és a résztvevő államok katonáiból összeállított hatalmas közös hadsereggel szamnita területre léptek. A latinok által vezetett szövetséges haderő néhány győztes ütközet és az ellenség földjének feldúlása után kivonult, a lélegzethez jutott szamnita állam pedig Rómához fordult panaszával. Követelték, hogy kötelezzék a campániaiakat és a latinokat Szamnium területének elhagyására, "ha azok a népek valóban a rómaiak uralma alatt állnak", s ha nem engedelmeskednének, fegyverrel kényszerítsék arra őket. A követelésekre a rómaiak "határozatlan" választ adtak, mert "keserves lett volna nekik elismerni, hogy a latinok nem voltak hatalmuk alatt". A campániaiaknak ugyan megtiltották, hogy háborúskodjanak, de - mint a szamniták üzenték - a latinokkal fennálló szerződésükben nem volt olyan cikkely, amelyik megtiltotta volna nekik, hogy bárkivel is háborúba lépjenek.

A római szenátus szamnitáknak adott válasza súlyos következményeket vont maga után. A római-szamnita háború óta Rómával szövetségi szerződéses viszonyban álló campániai etruszkok feldühödtek, a latinok pedig - látván, hogy a római szenátus semmiféle erőfeszítést nem tesz megfékezésükre - felbátorodtak és a szamniták ellen, indítandó háború ürügye alatt Róma ellenes felkészülésbe fogtak. E készülődéshez a campániaiak is teljes támogatásukat adták, noha azt igyekeztek titokban tartani.

Az összeesküvés természetesen - "magánúton" - a rómaiak fülébe jutott, ezért 337-ben, "az ügy tisztázása érdekében" a latinok vezérei közül tízet Rómába rendeltek, hogy "átvegyék parancsaikat " Amikor a római konzul felszólította őket, hogy a szamniták ellen szüntessék be a háborúskodást, Annius latin praetor - "mintha csak hódító volna, aki a Capitolt fegyverrel bevette, nem pedig egy követ, aki biztonságát és szólásszabadságát a nemzetközi jognak köszönhette" - így válaszolt: "...itt az ideje, hogy ne úgy bánjatok velünk többé, mint egy olyan néppel, amelyik parancsaitok alá van rendelve; tekintsétek Latium virágzó állapotát, amelyet az istenek kegyelméből jelenleg élvez, mind számban, mind erőben; a szamnitákat meghódítottuk fegyvereinkkel; a szidiciaiak és a campániaiak és most a volszkiak is, szövetségben egyesültek velünk; sőt a ti kolóniáitok is Latium kormányzatát kívánják, inkább, mint Rómáét. De ha ti nem látjátok helyénvalónak, hogy véget vessetek a ti önkényes uralmatok imperialista megnyilatkozásainak. Mi, jóllehet képesek volnánk Latium függetlenségét fegyveres erővel is megvédeni, mégis leszünk annyi tekintettel a közöttünk létező kapcsolatokra, hogy társulást ajánlunk az egyenlőség feltételeivel... (ezek pedig, hogy) a konzulok egyikét Latiumból kell választani, a másikat Rómából; a szenátus pedig mindegyik nemzetből választott, egyforma számú szenátorból kell, hogy álljon; és annak érdekében, hogy a kormány székhelye mindkettőnek ugyanaz legyen és mindkét (nemzetnek) egy neve legyen, minthogy vagy az egyik, vagy a másik félnek engedni kell... Róma legyen mindkét fél fővárosa és római legyen mindnyájuk közös neve"

Róma válasza hadüzenet volt. Seregeiket egyesítették a szamnitákéval és táborba szálltak Cápua közelében, ahol a latinok és szövetségeseik erői már gyülekeztek. A döntő csatát a volt görög területen, a Vezuv tövénél vívták meg. A latinok a csata során többször fölényben voltak, azonban, hosszú küzdelem után első soraikat sikerült megbontani, s azután már a rómaiak könnyen elbántak velük. Kegyetlen vérengzés következett, s a szamniták - akik némi távolságban csatarendben, támadásra készen álltak - még bele sem avatkoztak a küzdelembe. Reménytelen helyzetük következtében menekülésre fogtak a latinok, s ezzel a csata sorsa végképp eldőlt, mielőtt a várt erősítés Laviniumból megérkezett. A szamniták, miután megvárták a csata kimenetelét, végre rászánták magukat, hogy a győztes rómaiakhoz csatlakozzanak.

A menekülő latin töredékek Vesciaban gyülekeztek, ahol Numisius nevű tábornokuk még egy elkeseredett erőfeszítést tett. A felfogott erőkkel és a latin és volszki városok sebtében összeszedett fiatalságával szándékozott meglepni a rómaiakat, azonban azok tudomást szereztek róluk és Trisanumnál megütköztek velük. A halálra fáradt, szedett-vedett erőket hamarosan megsemmisítették, s ezzel a háború kimenetele is eldőlt. A latin erők megadását hamarosan követték a campániaiaké is. Büntetésképpen mindkét nemzet területének egy részét elvették és kiosztották a római katonák között.

A földjüktől megfosztott latinok 336-ban még egy elkeseredett kísérletet tettek és a ferentumi síkon megütköztek a rómaiakkal, ahol elszenvedték végső vereségüket. Ugyanazon a síkon fogadták a győztesek az összes latin állam megadását is. A legyőzött lakosság nehezen tudta elviselni a háborút is, amelyre nem volt többé ereje, de a békét is, amely büszkeségét sértette. Középutat kerestek tehát és úgy határoztak, hogy városaik falai mögé vonulnak, nehogy kihívják a rómaiakat maguk ellen, azonban megállapodtak abban, hogy ha valamelyiküket mégis megtámadnák, a többiek annak segítségére sietnek.

A rómaiak - látván a legyőzöttek magatartását - megfogadták, hogy addig nem pihennek, amíg az ellenség földjének utolsó talpalatnyi helyét is birtokba nem veszik. A megtört latinok igen kevés ellenállást tanúsítottak ellenük.

Az elfoglalt városokba helyőrségeket hagytak, a többiek visszavonultak Rómába. A szenátus úgy határozott, hogy a legyőzöttek további büntetése helyett állampolgáraik számát növelik velük. Ezt a politikát későbbi terjeszkedésük során is sikeresen alkalmazták. A terv érdekében minden érdekelt állam ügyét külön-külön, azok érdeme szerint bírálták el. Volt amelyiket államisággal ruháztak fel, volt amelyikben csak az állampolgári jogokat nyirbálták meg; az antiumiaknak megtiltották, hogy hajózási ügyekkel foglalkozzanak, de állampolgársági jogokat adtak nekik; volt olyan város is, amelyet földig romboltak, szenátusát elűzték és lakóinak - súlyos büntetés terhe alatt - megtiltották, hogy átlépjék a Tiber folyót. A campániaiaknak, amiért 1600 főből álló lovasságuk nem vett részt a rómaiak elleni csatában, államiságot engedélyeztek, azonban szavazati jog nélkül. A lovasok mindegyike római állampolgárságot kapott és táblát helyeztek el a római Castor-templom falában emlékezetükre. Az elfoglalt területekre mindenhova Róma lakosságából kiküldött kolóniákat telepítettek - a már említett helyőrségeken kívül - és idővel, a kialakuló társadalmi rétegeződésben, ezek a betelepített idegenek képezték az uralkodó osztályt, míg az őslakosságból lett a köznép.

Campániának a rómaiak és szamniták által történt közös megszállásával az itáliai görög háború is új szakaszába lépett. Sybarist - amelynek lakossága az elő-ázsiai görögök beözönlése után szintén gyökeres változáson esett át és az "új erkölcsök" erkölcstelensége következtében "rút szibarita vázzá" aljasodott - már 510-ben megtámadták és lerombolták a crotoniak, s ezzel az egész tarantói öböl a görögök kezére került. Északi irányú előnyomulásukat azonban a campániai etruszk véd-városok - elsősorban pedig Nola - továbbra is sikeresen elzárták, sőt az öböl térségében is tért nyertek, mire a szorongatott görögök Spártához fordultak segítségért. A 338-ban megérkező Archidamus vállalkozása nem sok eredményt hozott, maga pedig gyilkosságnak esett áldozatul.

334-ben a görögök a tirréni oldalról próbálkoztak. Alexander, Epirus királya Lucaniában szállt partra seregével és megütközött a campániai etruszk- görög háborút megöröklő szamnitákkal, akiket egyetlen heves csatában meg is vert. Ezután barátsági szerződést kötött a régi szövetségessel, Rómával, ám itt - első esetben - kétségtelen előjelei mutatkoztak már annak, hogy a görög és római terjeszkedés érdekei ütköznek. Líviusz meg is jegyzi erről a barátkozásról, hogy "nehéz megmondani, milyen fokú hűséggel tartotta volna be azt (Alexander), ha vállalkozásának további része is sikerrel járt volna."

325-ben a cumaeaiak által alapított Neapolis (Nápoly) és Palaepolis laki -akik a Campániát megszálló szamniták jóvoltából minden bizonnyal felszabadultak az etruszkok uralma alól - a szamnitákkal egyetértésben a rómaiak ellen fordultak és kihasználva a Rómában kitört járvány okozta nehézségeket megtámadták a római telepeseket egész Campánia és Falernia területén. Miután az elégtétel adás követelésére Palaepolisban megjelenő római heraldoknak a görögök kihívó választ adtak, a római szenátus hadat üzent nekik és azonnal egy hadsereget küldött ellenük.

Róma számára váratlan segítség és szövetséges érkezett Lucaniából és Apuliából, akiknek földjét már évek óta az epirusi görög király csapatai dúlták, s a rómaiaknak emberanyagot és fegyvert ígértek a közös ellenség ellen. A tárgyalások eredményeképpen barátsági szerződés jött létre közöttük.

A cumaei görögök sem várták tétlenül az események kibontakozását. Neapolist és Palaepolist megerődítették és megtömték katonasággal. Szamniumból négyezer, Nolából kétezer ember érkezett.

A lázas háborús készülődés, a végsőkig csigázott feszültség és a kirobbanásra általánosan megérett helyzet arra enged következtetni, hogy a görög-római hatalmi versengés és katonai erőmérés számára közelgett a végső leszámolás órája. Ez azonban csak látszat. Mint látni fogjuk, a görög-római ellentét és háború csak elenyésző epizód a dél-itáliai egyéb eseményekkel összehasonlítva, valójában pedig a porondon későn és váratlanul megjelenő szamniták és Róma váltak főszereplőkké.

A Bruttiumban és Lucaniában harcoló Alexander hadműveletei eltörpülnek a római és szamnita tervezés méretei mellett, serege sem fogható azokéhoz. Az utolsó itáliai görög expedíció sorsa egyébként is- rövid két '" éves hadjárat után - megpecsételődött. "...Miután Alexander gyakran legyőzte Bruttium és Lucania csapatait és visszavette Heracleát, a tarantóiak kolóniáját, majd Potentiát és Metapontumot a lucaniaiaktól, Terinát a Bruttitáktól... csapatait három egymástól nem messze álló dombon helyezte el, Pandosia közelében és nem messze a bruttiumi és lucaniai határtól, hogy onnan be- be csapjon az ellenséges területek minden részére. Ebben az időben környezetébe tartozott mintegy kétszáz főnyi lucániai száműzött, akiket hűséges segédeinek tekintett... Történt, hogy egy hosszabb esőzés olyan árvizeket okozott a lapályon, hogy hadseregének három külön hadosztálya között teljesen megszakadt az összeköttetés. Ebben az állapotban az a két seregrész, ahol a király nem tartózkodott, ellenséges támadást kapott és a túlerővel szemben nem tudta tartani magát. A támadók, miután lerohanták és kardélre hányták őket, összevont , seregükkel a király által személyesen vezetett dombot vették ostrom alá. Erről a helyről küldték a lucániai száműzöttek küldöttségüket földijeikhez, azzal az ajánlattal, hogy kiszolgáltatják nekik a királyt személyes biztonságuk biztosítása ellenében... a király, válogatott embereivel áttört az ellenséges.., és szétszóródott embereit összegyűjtvén egy folyóhoz ért... amikor egyik kísérője a lucániaiak csoportja felé mutatott, akik éppen az alkalmat várták, hogy ellene árulást kövessenek el... amikor a király visszanézett és látta, hogy azok egy csoportban feléje tartanak, kihúzta kardját és lovát a folyó közepe felé irányította. Éppen elérte a sekély vizet, amikor egy lucániai száműzött, távolabbról, dárdát vetett felé, ami átszúrta testét; ilyen állapotban, miután lebukott lováról, holttestét a víz sodra az ellenség táboráig vitte. "

Alexander halálával az epiruszi expedíció is kudarcba fulladt, s csak a cumaei görög erők maradtak Itália földjén. A görög háború tehát jelentéktelenné zsugorodott, s az igazi versenyre a rómaiak és szamniták között került sor. Hogy mindezt a rómaiak is így látták, arra bizonyíték, hogy amikor Róma hadat üzent a szamnitáknak, "sokkal hatalmasabb előkészületekbe fogott, mint a görögök ellen." Még ékesszólóbban fejezték ezt ki maguk a szamniták, amikor a helyzet tisztázására a rómaiak követeket küldtek hozzájuk, közvetlenül a hadüzenet előtt: "Mit takargassuk érzéseinket? Rómaiak, sem a követek gyűlésezései, sem bárkinek közbenjárása nem tudja eltörölni a köztünk fennálló ellentéteket, csak Campánia síkságai, ahol le kell számolnunk egymással: találkozzanak seregeink ezért Cápua és Suessula között; és döntsük el ott, hogy vajon a szamniták, vagy a rómaiak lesznek-e Itália szuverén urai." Erre válaszolták a római követek, hogy ők "nem oda mennek, ahova az ellenség hívja őket, hanem ahová parancsnokaik vezetik."

A Szamniumba küldött római sereg sikerrel járt, mert rövidesen három várost elfoglalt; ugyanakkor a görög háború már végső befejezéséhez közeledett. A Neapolis és Palaepolis közötti összeköttetést ugyanis az ellenük küldött római csapatok elvágták a közbeeső erődmű birtokbavételével. Ehhez járult még, hogy a görögök többet szenvedtek szövetségeseiktől a falakon belül, mint amivel a külső ellenség fenyegette őket. A görögöket nem túlságosan tisztelő nem görög erők "olyan szélsőséges bánásmódban részesítették őket, hogy az felért egy elfoglalt város kirablásával". Amikor tehát híre jött, hogy Tarantóból erősítés érkezik és Szamnumból is, "azon a véleményen voltak, hogy az utóbbiakból már több volt falaik között, mint amennyit kívántak." A tarantóiak azonban "akik ugyanolyan görögök voltak, mint ők maguk" örültek, mert abban reménykedtek, hogy segítségükkel féken tudják tartani a szamnitákat és nolaiakat, akik ellen a védekezést "éppen olyan fontosnak tartották, mint a római ellenség ellenit".

Ezért végül is a rómaiaknak való megadás mellett döntöttek, amit a kisebbik rossznak ítéltek. Két vezető emberük, Charilaus és Nymphius, előkészítették a terveket és kiosztották a szerepeket. Ezek szerint Charilaus titokban felkereste a rómaiak vezérét és elmondta neki határozatukat, hogy "előnyösnek, szerencsésnek és örömteljesnek remélték mind a palaepoliak, mind pedig a rómaiak számára, ha az erődöt átjátszanák kezeikbe... Hogy cselekedetével elárulja-e, vagy megmenti hazáját, az a rómaiak becsületén múlik." A római generális tetszését, mint várható is volt, megnyerte Charilaus terve. Háromezer római katonát bocsátott rendelkezésére, hogy a szamniták által megszállva tartott városrészt - amint a tervek szerint sor kerül rá - elfoglalják.

Mialatt Charilaus a rómaiakkal tárgyalt, Nymphius egy hajóhaddal római területre vitorlázott volna, hogy mialatt a rómaiak Palaepolis ostromával és a szamniumi hadjárattal vannak elfoglalva, a tengerpart vidékét, sőt Róma közvetlen környékét is megtámadja és feldúlja. Hangsúlyozta, hogy a terv sikere érdekében a hajóhadnak még az éj leple alatt útra kell kelni. A szamniták helybenhagyták a terveket, s hogy mindent a legnagyobb sietséggel előkészíthessenek, a csekély városőrség kivételével az egész szamnita katonaságot kivezényelték a tengerpartra. Mialatt Nymphius az időt húzta és egymásnak ellentmondó parancsaival a szamniták között zavart és fejetlenséget keltett, Charilaus a római haderővel bevonult a városba. Miután a rómaiak a kulcspozíciókat a magasabban fekvő részeiken elfoglalták, megkapták a jelet a támadásra. Csatakiáltásuk elhangzása után a tervekbe beavatott görögök helyükön maradtak, a nolai csapatok azonban pánikba estek a rómaiak váratlan megjelenése miatt, s mivel mindent veszve hittek, a Nola felé szándékosan szabadon hagyott úton kivonultak a városból. A megszállással kirekesztett szamniták még rosszabbul jártak, mert fegyvereiket a városban hagyták, s így sem védekezni, sem csomagjaikat magukkal vinni nem tudták és kiszolgáltatott menekülésükben nem csak a görögök, hanem később saját honfitársaik gúnyolódásainak is célpontjaivá váltak.

A cumaeai görögök története ezzel - Itália elfoglalására tett, ötszáz éven keresztül szakadatlanul folyó eredménytelen erőfeszítés után - véget ért és, mint a terjeszkedés útjára lépett Római Birodalom első görög alattvalói, minden további ellenállás nélkül beolvadtak Itália lakosságába.

Meg kell emlékeznünk még a tarantói öböl görögjeiről is, akiknek hajóhada Palaepolís falai alatt horgonyzott a város ostroma idején. Amikor megtudták, hogy Palaepolis saját honfitársaik árulása folytán római kézre került, határtalan haragra gerjedtek. Haragjuk és elkeseredésük valódi oka az volt, hogy a cumaeaiak kiestével a görög imperializmus ügyének harcában magukra maradtak, s most már őket fenyegette a közvetlen veszélye annak, hogy a rómaiak - vagy, mint ellenség, vagy mint uraság - saját kapuik előtt jelennek meg.

Haragjuk még fokozódott, amikor megtudták, hogy a lucaniaik és apuliaiak, akik addig az ő kényszerszövetségeseik voltak, szintén átpártoltak a rómaiakhoz. Egyetlen bizalmukat a szamnitákba helyezték, akik még ellenálltak Rómának és abban is reménykedtek, hagy talán a lucaniaiakat is, ügyes cselszövéssel, sikerül visszahódítani a római táborból. Tervük végrehajtása érdekében néhány közismert családból származó lucániai fiatalembert felbéreltek, akik egymás testét kölcsönösen csíkosra vagdalták, mintha megkorbácsolták volna őket, s ilyen állapotban, meztelenre vetkőzve berohantak a lucániaiak ülésező nagygyűlésére, ahol elmondták, hogy a rómaiak táborába betévedve gyalázatosan bántak velük, sőt majdnem fejüket vették. A rómaiak kegyetlenségének és ellenséges érzületének ilyen kézzelfogható bizonyítéka láttán a lucánaiak éktelen haragra lobbantak. Az egész ország lakosságát fellázították a rómaiak ellen, majd követeket küldtek a szamnitákhoz és felajánlották segítségüket Róma ellen. A gyanakvó szamniták az új szövetségest csak úgy fogadták el, ha túszokat adnak és erődítéseikbe szamnita helyőrség telepítését engedélyezik. Miután teljesítették a szamniták feltételeit, a tarantóiak cselszövése kiderült ugyan, a lucániaiak azonban többé a szamniták uralmától megszabadulni nem tudtak.

A tarautói hajóhad még egy ideig kisebb kellemetlenségeket okozott a római partok közelében, azonban hamarosan véglegesen elűzték őket a Tirréni- tenger partvidékéről. Ezzel az utolsó görög ellenállási fészek is jelentéktelenné zsugorodott, megszűnt tényező lenni, végül pedig a cumaeai görögök sorsára jutottak.

Etruria campániai erőfeszítését eredményesnek kell ítélnünk, mert, hogy Itália nem lett görög kolónia, s a "görög veszély" megszűnt, az az ő érdemük volt. A campániai etruszk lakosság váltakozva a szamniták és rómaiak "behódolt népeivé" váltak ugyan, az anyaország etruszk lakosságának sorsát azonban - a teljes felszámolást és kiirtást - elkerülték. Kultúrájukat - a hosszú szamnita megszállás következtében - szamnita kultúrára változtatták, majd a Római Birodalom egész Itáliára kiterjedő hódítása során részeseivé váltak a Birodalom lakosságának és kultúrájának.


A rovat további cikkei: « Rokonaink Kínában A svájci hunok »

Hozzászólás  

#1 LUDAS MATYI 2012-03-10 13:39
Ma tartanak 2napos előadást Debrecenben, igaz történelmünk kutatói, tanítói: "Szkítiából kijöttek" címmel, amelyet magán pénzadományokból rendeznek.
UGYANAKKOR a finnugrista balatoni rendezvény állami költségvetési támogatást élvez
Ergo, a gengszterváltás hajszálrepedést sem ejtett a "hazugság várán!"

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.