Zászlós-Zsóka György
Toszkánai harangok
Az Etruszk nép őszinte története

A szerző előszava a magyar olvasóhoz:

Ebben a szerzői előszóban különféle szokatlan dolgokkal hívom ki magam ellen a tisztelt kritikusaim haragját, ám meg kell vallanom, hogy véleményükre nem sokat adok. Könyvemet nem az ő számukra írtam, éppen ezért vitába sem szállok velük. Népszerűségre, anyagi sikerre nem tartok igényt, mert tudatában vagyok annak, hogy túl sok megkövesedett érdeket sértek, s pontosan azokét, akik népszerűséget és anyagi sikert volnának képesek biztosítani. Támogatásukért azonban, általában, túl magas árat kell fizetni; nekem az őszinteséget - és mindazt, amit igaznak, becsületesnek és szépnek tartok kellene áruba bocsátanom.

Tudom, hogy tudományos kérdéseket felvetni és azokkal foglalkozni ma már csak a "tudományosoknak" szabad, s lesznek, akik engem - aki nem történetírásból élek és még csak egyetemi katedrám sincsen - a "laikus" jelzővel kísérelnek meg "lekezelni" és félreállítani. Nos, ezeket megnyugtathatom, hogy a - legalábbis általam legértékesebbnek tartott - "hazai" diplomámon kívül nem kevesebb, mint hat "nyugati" egyetemen végeztem tanulmányokat és képesítéseimet, diplomáimat csak azért nem említem, mert könyvem újszerű meglátásainak és igazságainak felderítésében vajmi keveset segítettek azok a kurzusok, amelyeket nem kis nehézségek árán kutattam fel annak reményében, hogy belőlük valamit tanulhatok. Ezeknél sokkal többre tartom a lassan már négy évtizede folytatott magán kutatásaimat a történelem és összes segédtudományai terén.

Mindez azonban inkább a kedves, de kétkedő olvasóimnak szól magyarázatul, mert a kritikusaimmal szemben az érveim egészen mások.

Egyénileg, élek azzal az - egyelőre még - elvitathatatlan jogommal, amely biztosítja, hogy egy olyan közösség szabályai és megállapodásai, amelybe nem tartozom bele, kötelezők lennének számomra. Eleve elutasítok tehát minden olyan kritikát, amely korlátozni kíván abban, hogy miről írjak, mit írjak és hogyan írjak. Ugyanezen jog alapján nem veszek tudomást a tudományos körök "akadémikus standard" néven ismert korlátozásait sem, amely "elv" a jelenben fennálló tudományos meghatározások szerint megállapítja, hogy mi elfogadható és mi nem, s ami ezen az önkényesen meghúzott határon kívül esik, azt nem csak, hogy elítéli, hanem minden rendelkezésre álló eszközzel üldözi is. Ennek az üldözésnek egyik megnyilatkozása az - ugyancsak önkényes - állásvesztés a kihágást elkövető " hivatalos" szakember részéről. És éppen ez az "akadémikus standard" az, amely eddig is távoltartott a hivatalos tudomány mezejétől, mert az irányított és korlátozott tudomány - nézetem, s legtöbb "szakmabeli" nézete szerint is - nem lehet igazi tudomány. De ugyanez a "standard" az oka annak is, hogy nem kértem fel egy "befutott", nemzetközileg elismert szaktekintélyt az előszó megírására, amely pedig a legtöbb olvasó szemében nagyobb súlyt adna az ilyen fajta könyveknek. Levelezésem alapján közölhetem, hogy ilyen nem egy akadt volna, azonban akkor ennek a szaktekintélynek nézeteit is figyelembe kellett volna vennem, ami bizonyos mértékig okvetlenül befolyásolta volna megállapításaimat, pedig a szabadság itt minden ajánlólevélnél fontosabb.

Lesznek, akik azt kifogásolják, hogy a szerző előszava nagyobb terjedelmű, mint általában megszokott, s kompozíciója sem felel meg egészen az elfogadott előírásoknak, hiszen olyan mezőkre kalandozik, amelyek kívül esnek a tárgykör határain. Azután meg, a szerző a tudományos tényeken felül egyéni beállítottságával is terheli az olvasót; irányt akar szabni, ahelyett, hogy a következtetések levonását az olvasóra bízná. Mindezt a "rendkívüliséget" azért kockáztatom meg, mert rendkívüli időket élünk. Rendkívüli már magában az, hogy idegen országokban, sőt világrészekben magyar történelmi - s hozzá őstörténeti - problémákkal foglalkoznak egyének, akik mindennapi megélhetési elfoglaltságuk mellett, szabadidejük feláldozásával kitartóan dolgoznak egy, a foglalkozásuktól messze eső kérdés megoldásán. A hazai rezsim megítélése szerint mindez azért történik, mert a hontalanságban elfoglalt munkakör nem elégíti ki a hazájából kitaszított szerencsétlen magyart, s ebben igazuk is lehet! Csupán abban tévednek, hogy az indító ok, az igazi hajtóerő nem az "alacsonyabb rendű munka" végzése következtében előálló kielégületlenség, hanem a haza-vesztésbe bele-nem-nyugvás és az otthon idegen függőségben élő testvérek iránti kötelességérzet. E különös rendkívüliségre azonban azért is szükség van, mert szétszórtságunkban, szervezetlenségünkben, közéleti szegénységünkben, s szétesett gyengeségünkben nincs mód másképpen szólni az olvasóhoz, mint a könyvön keresztül, s ami annak keretében nem fér el, vagy nem illik bele, azt az előszóban vagyok kénytelen elmondani, másképpen nem érzem munkámat befejezettnek.

A rendkívüliségek további vizsgálatára elég felhozni a magyarság jelen helyzetét. Rendkívüli, hogy egy országot lakosságával együtt négyfelé daraboltak és szétosztottak a környező országok között. Rendkívüli, hogy egy ország egy szomszédos nagyhatalom függőségében él immár évtizedek óta, gazdaságilag, politikailag, katonailag és kultúrailag. Az a tény, hogy a magyarság egy jó hányada emigrációban él, már magában rendkívüliség.

A második világháború elvesztése után politikai cselekvési szabadságát hamarosan visszanyerő "nyugati emigráció" napjainkra jórészben eltávozott, maradéka pedig távozóban van, olyan tudósok hátrahagyása nélkül, akik a nemzet faji tradícióit hajlandók, képesek és felkészültek is lennének továbbvinni. Hogy ez a tény a pusztuló emigrációt milyen súlyosan terheli, azt nem szükséges különösebben kihangsúlyozni, ám - sajnos - ez nem az egyetlen jóvátehetetlen mulasztás. Megítélésem szerint emigrációnk két - létjogosultságának igazolására és hivatásának maradéktalan betöltésére kiválóan alkalmas, de soha-vissza-nem-térő lehetőséget kapott a Gondviseléstől és szalasztott el - szemmel láthatólag - anélkül, hogy ezek jelentőségét a maga teljes valóságában felismerte volna. Ezek egyike az 1956-os magyar forradalom, másik pedig Mindszenty hercegérseknek és az általa képviselt egész erkölcsi értékrendszernek a Vatikán részéről történt szégyenteljes cserbenhagyása.

A rossz bánásmód miatt moszkvai gazdáik ellen felkelők 56-os forradalmát az 1945-ben szinte tejes egészében emigrációba vonult honvéd tisztikar és civil intelligencia - az 1948-49-es utánpótlással - valóban szabadságharccá emelhette volna, ha a már otthon magasabb pozíciókba került vezetőit tömjénező emléklakomák helyett kellőképpen felkészült volna az előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkező eseményekre és az otthon bennük bízó tömegeknek biztosította volna a megkezdett harc sikeres befejezéséhez elengedhetetlen - és magasabb képzettségük következtében birtokukban lévő képességekre alapozott vezetést. Az 56-os tragédia kapcsán megnyilatkozó tehetetlenségre a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége tette fel a koronát azzal a körlevéllel, amelyben határozottan visszatartja tagjait attól hogy bármiféle vállalkozásba fogjanak otthon végveszélybe került véreik megsegítésére mégpedig azzal a megokolással, hogy - szerintük - az otthoniak nem kívánják az emigrációban élő magyarok segítségét. Ezzel a magatartással az emigráció örökre eljátszotta a korábban kétségtelenül kiérdemelt vezető szerepét a magyarság további életében.

Ám - ha a háborúval elrontott világot a két világháborúba belefáradt emberiség 1956-ban képtelennek bizonyult egy harmadik árán helyreállítani - nem kisebb alkalom kínálkozott a magyarság számára a hetvenes évek elején a magyar jövő szolgálatában az István király kora óta nélkülözött magyar egység megteremtésére és a magyarság lelki megújhodására, amely az adott körülmények között az egyetlen útja és záloga lehetne sokat szenvedett népünk egyébként menthetetlen pusztulásából való szabadulásának. Mindszenty hercegérsek, akit megszálló szovjet hatóságokkal és rendszerrel szemben tanúsított, mártíromságig menő bátorságával kiérdemelte hontársain túlmenően az egész világ becsületes részének bámulatát, minden nehézség nélkül létrehozhatta volna a magyarság nemzeti egyházát amelynek, gondolata és szükségessége Mátyás - sőt Aba Sámuel - király óta vajúdik. E tettével pedig - amelyre a huszadik század kiraffinált poklát megjárt főpapnak minden oka, joga és alkalma meg volt - nem csak saját népe számára tárta volna szélesebbre a szebb jövő kapuját, hanem a júdai kereszténység jármában vergődő és nemzetközi szocializmus materialista posványaiban fuldokló katolikus egyházát is átmenthette volna a Jézus-i erkölcsök számára. Egységes nemzeti-vallás, Magyar Egyház nélkül sem az emigrációnak nem lehet elég hite, amely az egyébként rendkívül nagy anyagi és szellemi erőinek összefogására képesítené, sem az otthoni magyarság nem tud hatásosan ellenállni a fojtogató ateizmus és materializmus erkölcsi rombolásának és nemzetirtó politikájának.

Rendkívüli idők azonban nem csak rendkívüli tragédiákat eredményeznek, hanem - mindig újabb - rendkívüli lehetőségeket is kínálnak azok számára, akik a jelen tragédiák nyomasztó súlya alatt nem roppannak össze, hanem bizakodva, "csoda-várással" néznek a jövő elé. Különösen vonatkozik ez ránk, végveszélybe jutott magyarokra. Nekünk nem lehet kétségbeesni; nekünk nem szabad a harcot feladni! Nem tűrhetjük, hogy sorsunkat mások - általában ellenségeink - irányítsák helyettünk: nekünk kell a világ fordulásait kémlelnünk s az új fordulatokra felkészülni.

A sok eredménytelenség után ilyen új reménysugár számunkra az a világjelenség, hogy az emberek figyelme egyre inkább a rég múlt, felé, fordul. Ez lehet talán jól fizető üzleti vállalkozás azok számára, akik a közlekedés meggyorsulása következtében az eddig csak múzeumokban megtekinthető anyagot jó haszon ellenében a világ körül utaztatják; lehet kíváncsiság az unatkozó nyugati polgár számára, amelyet a "házhoz szállított" múzeumi anyag - mint Tuthenkamen sírja, az inka arany tárgyai, vagy az Ermitage szittya kincseinek megtekintése felidézett; lehet az egyetemes emberi lélek ösztönös megrezdülése, amely a "szuper-hatalmi" politikai törekvések halálszele nyomán magát a múltban keresi, nekünk élet-halál kérdése. Nekünk a múlt nélkül nincs, nem lehet jövő! Nekünk megkeresni múltunkat múlhatatlan szükségesség, ha országunkat meg akarjuk tartani; nekünk, "mit rákentek a századok", sőt ezredek, le kell mosnunk róla a gyalázatot, ha népünket meg akarjuk menteni. És még ez sem minden, mert ha egyszer megtaláltuk magunkat, össze kell hangolódnunk történelmünkkel, hogy élni tudjunk vele, s hogy élni tudjunk egymással A mi múltba fordulásunk tehát alapjában különbözik a másokétól, akik szórakozást keresnek, mi életet.

Ennek megfelelően e könyvemnek is kettős célja van. Egyik az, hogy kielégítse az iskolázott idegen kíváncsiságát és kulturális igényét, másik azonban, hogy tanítsa a mi népünket, amelynek saját történetéről - annak egy szakaszáról - van szó. Egyiknek sincs ideje és módja követni a szakirodalmat és az egyetemi szakfelkészültséget igénylő tudományos eljárásokat, viszont, - különösen a magyar olvasó nem elégedhet meg egyszerű, alá nem támasztott kijelentésekkel, meg nem alapozott axiómákkal, vagy leegyszerűsített összefoglalásokkal; ezért - bár igyekeztem a szöveget minél élvezetesebb és szórakoztató olvasmánnyá tenni - a nehezebben emészthető alátámasztást is meg kívánom adni a jegyzetekben; azok számára pedig, akiknek érdeklődése további tanulmányozást igényel, megfelelő bibliográfiát adok. Minthogy pedig szakembert, az őstörténetben járatos műkedvelőt és szórakozni vágyó nagyközönséget egy műben kielégíteni igen nehéz feladat - rendkívüli helyzetünkben azonban múlhatatlanul szükséges - előre is elnézését kérem azoknak, akik nem találják meg benne azt, amit keresnek.

Egy ilyen mű nem lehet más, mint tárgyilagos és politikamentes, hiszen másképp "kilógna lóláb" és legyintve félretennék, mint irredenta-darabot, ami a mi részünkről - különösen manapság - elítélendő magatartás, hiszen senki sem szereti, ha igazságtalanságokat emlegetnek. Különösen azok nem, akik az igazságtalanságokat elkövették. Az előszó azonban nem tudomány, inkább vezércikk, ezért talán felvethetem azt a kérdést. hogy ha már minden tudományos művet, különösen a történelmi tárgyat, politikára lehet felhasználni és mindig fel is használják nekünk magyaroknak ez szintén megengedett-e, s ha igen, éljünk-e vele?

Az én megítélésem szerint a történelem nem más, mint a múltban követett, s a jelentől elválasztható politika, míg a politika a jelenben történő, még lenem zárt történelem. A hivatalos történetírást mindig a jelenben domináló fél diktálja, a másik félnek azonban jogában áll a politikát belátása szerinti ideig nyitva tartani, vagy akár a már történelemmé nyilvánított politikát megnyitni és felújítani, ha saját érdeke úgy kívánja. Ez a jog pedig az Istentől származó önvédelmi joggal azonos, amelyet emberi hatalom és törvény el nem vitathat, s élni vele minden népnek nem csak megengedett, hanem szent kötelesség is.

Ha pedig nekünk szent kötelesség a magyar juss visszakövetelése és e követelés állandó felszínen tartása, akkor arról is döntenünk kell, hogy azt milyen formában csináljuk. Erre a legfőbb irányelvet egyik nagy költőnk adta meg, igen röviden és tömören: "ahogy lehet". Mindig, mindenhol, a környezethez és körülményekhez rugalmasan alkalmazkodva, óvatosan, vagy bátor kiállással, de mindig kitartóan, szívósan és szakadatlanul.

Kiváló történészünk, dr. Padányi Viktor úgy írta: "Egy egyetemes történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja is van, abszurdum. De egy nemzeti történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja nincs, szintén az."

Nekünk azt kell bizonyítanunk - mégpedig túlzások nélkül, csupán az igazság erejével - hogy létjogosultságunk van az életre, helyünk van Európában és a Kárpátmedence a mi jogos tulajdonunk. Minden, ami ezen túlmegy, nem tesz jót ügyünknek, s minden, ami származásunk kutatásával kapcsolatosan dicsekvés-számba mehet, ellenszenvet vált ki ellenünk és jogaink érvényesítését megnehezíti.

Nem lehet célravezető az az irányzat, amelyik - az egész világon található "magyar" földrajzi nevek alapján - azt kívánja bizonyítani, hogy az egész világ magyar volt, sem az, amelyik minden nyelvet a magyarból eredeztet. Hogy ez a feltűnően érdekes és tagadhatatlanul létező jelenség honnan származik, arra megfelelő magyarázatot talál az olvasó a jelen tanulmányban. Azonban ha történetesen sikerülne elfogadtatni, hogy minden nép és minden nyelv a magyarból származik vajon előbbre vinné-e népünk élet-halál küzdelmének ügyét?! A válasz e kérdésre csak nemleges lehet.

Ma már - a finn-ugor elmélet néhány elszánt védelmezőjének leszámításával - általánosan ismertek és elfogadottak kapcsolataink a sumir kultúrával és nyelvvel. Túlzásnak kell tekintenünk azonban azt az állítást. hogy a magyar nép azonos a sumir néppel és a magyar nyelv egyenes nyelvfejlődési leszármazottja a sumir nyelvnek; sőt túlzás a túlzásoktól mindig óvó és óvakodó dr. Bobulának az az elképzelése is, hogy a mezopotámiai sumirok lóra pattantak és elnyargaltak volna a Kárpátmedencébe. Sumir kapcsolatainkra sokkal kézenfekvőbb, elfogadhatóbb, főleg pedig bizonyíthatóbb magyarázatot talál a kedves olvasó az etruszk történetet bevezető fejezetben, amelyet "Ami a történetből kimaradt" című könyvemben közlök, s amely könyvben e tárggyal bővebben foglalkozom.

Ám - ismét csak elérendő céljaink szempontjából vizsgálva a kérdést - hasznos volna-e a sumir-magyar faji és nyelvi azonosság bizonyíthatósága számunkra? Segítene-e bennünket európai pozíciónkban, kárpátmedencei tulajdonjogunkban? A válasz csak határozott "nem" lehet, mert....azt is bizonyítaná, hogy Európában téridegenek vagyunk, hiszen Dél- Nyugat Ázsiából "törtünk be" a Kárpátmedencébe, a "betolakodás" vádja csak annyiban módosulna, hogy az időpontja néhány ezer évvel korábbra tolódna el. Azt jelentené, hogy nem tartozunk a fehér fajhoz, hiszen a sumir erősen keveredett nép, elválaszthatatlan a "színes" "semitától"; s a velük való azonosság azok malmára hajtaná a vizet, akik előszeretettel cigány népnek híresztelik a magyart.

Nagyjából ugyanez vonatkozik az Egyiptomból származtató elméletre is, s a török rokonság és azonosság hirdetői alátámasztják azt a fennforgó vádat, hogy "barbárok" voltunk, amikor bejöttünk és elfoglaltunk egy darabot a "nyugati népek kultúr Európájából."

Nekünk az etruszk rokonság, az etruszk faji és kulturális kapcsolatok, az etruszk szétszóratás és bevándorlás - jövőnk szempontjából - sokkal értékesebb, hiszen a velük fajilag nyelvileg és kultúrailag azonos népállomány képezi a magyarság zömét, ez pedig ugyancsak őslakosság a Kárpátmedencében, s ugyancsak európai eredetű! Mi vagyunk az első bevándorlók Európában, mi már ott voltunk, mielőtt a cromagnon-ember elérte volna az Atlanti partokat. Mi itt még üres földet találtunk!

Ehhez az etruszkkal azonos magyar népállományhoz - ami azonban nem jelenti, hogy az etruszkok vonultak be a Kárpátmedencébe, vagy a magyarok alapították Etrúriát - járul a Sumériában kialakult korai magas műveltség behozatala a Káspi-térségi őshazából és a zömmel török "honfoglalók" vitézsége. Ezekből az összetevőkből ötvöződött a nemes magyar nép, s ez az ötvöződés tette lehetővé, hogy a megfogyatkozott ősi erő és birodalom Árpád alatt újra felvirágzott, s újabb ezer éves hazát biztosított magának. De ehhez el kell fogadnunk a negyedik összetevőt is, meg akkor is, ha nem olyan "ősi ", még akkor is, ha fájdalmas történelmi emlékeink vannak, s ez a nyugatról bejött, nálunk maradt, vérségileg, kultúrailag hozzánk hasonult, szívvel lélekkel magyarrá lett, német, spanyol francia, angol olasz, vagy akármilyen nemzetiségű testvér, ha már másért nem, hát azért, mert ez is erősíti jogainkat, erősíti érveinket a "nyugattal" szemben. Velük élnünk, nélkülük pusztulnunk kell!

Az már csak a végső elkeseredés eredménye lehet, hogy Nyugat mostoha bánásmódja, s a világháborúk elvadult légkörében árulásig menő cserbenhagyása láttán egyesek "kelet felé fordulást", távolkeleti orientációt emlegetnek és hirdetnek. Átállást..., de hova? Noha van bennünk a mongol és barna fajból is, a fehér ősfaj egyik legtisztább leszármazottja vagyunk, nyelvünk és kultúránk pedig a legtöbbet őrzi a fehér ősfaj ősnyelvéből és őskultúrájából! Fajilag ma is tisztábbak nagyunk, mint a franciák, az olaszok, vagy spanyolok. Nemzetiségünket könnyebben feladhatjuk, mint faji hovátartozandóságunkat, s e faji elrendeltetés legalább annyira kötelez, mint magyarságunk! A Kelettel való kacérkodásunk számunkra jót nem hozhat, sőt egyelőre láthatólag elkerülhetetlen faji összecsapás esetén, végső pusztulásba dönthet!

Súlyos, de nem reménytelen helyzetünk mérlegelése után nyilvánvaló, hogy bizonyos feladatok várnak ránk, amelyek megoldására az emigráció hivatott. Szerencsére az otthoni íróink megtanultak alkalmazkodni az adott helyzethez, és megtanultak nem csak írni, de mindent "megírni" is. A hazai légkör azonban nem alkalmas arra, hogy mindent "elvégezzenek" otthon. Az emigráció kötelessége, hogy ebben kiegészítse őket. E magyar kötelességek némelyikét szeretném az alábbiakban röviden körvonalazni.

Minden eszközzel rá kell nevelni a magyarság egyedeit hogy történelmünket tanulmányozzák és kötelességüknek érezzek, hogy azt magyar szempontok szerint értelmezzék, tekintet nélkül egyházi és politikai érdekekre, amikor azok a magyar faj és nemzet érdekeivel ellentétben állnak.

Meg kell értetni a magyar egyedekkel, hogy ne a "vezetőségtől" várják az irányítást- ahogy erre évszázadokon át ránevelték őket hanem az egyedek kényszerítsék rá vezetőiket a magyar történelmi és politikai érdekek figyelembevételére és betartására, különösen az emigráció egyesületeiben és egyházaiban, amelyek vezetősége hajlamos a "békés együttélés" és kényelmesebb, könnyebb megoldások érdekében a megalkuvásra, már csak azért is, mert a nyomás rajtuk van, amikor a magyarságot érintő ügyekben az illetékes - legtöbbször ellenséges érzületű - idegenekkel tárgyalnak.

Meg kell akadályozni, hogy az "új erkölcsök" hirdetői elnémítsák nemzeti és faji törekvéseinket olcsó jelszavaikkal. Ha a pygmiket meg kell menteni, mert feketék és pusztulóban vannak, ha a japán őslakosságot meg kell menteni, mert sárgák és pusztulóban vannak, ha az ausztrál őslakosságot meg kell menteni, mert barna és pusztulóban van, a magyart is meg kell menteni, mert fehér és pusztulóban van! E magyar-mentés egyik mozzanata, az etruszk kérdés igaz megvilágítását, az etruszk becsület tisztára mosása, hisz mi vagyunk ugyanannak az ős fajnak máig is életben maradt leszármazottai. S ha már nem " létezik "tiszta" magyar faj, az ne bátortalanítson el senkit, mert népünk ma is egy és ugyanazon fajból származott rokon fajok keveredése, s a "nyugati" népek belénk olvadása ezen a tényen semmit sem változtat. A fehér az egyetlen faj, amelyiknek érdeke a faji tisztaság fenntartása, s aki e jogát kétségbe vonja, az ellensége a fehér fajnak és mint olyan, nem hivatott véleménynyilvánításra, főleg pedig nem alkalmas vezetésére.

Tudomásul kell vennünk hogy a kezdeményezők csak mi lehetünk, a nemzetmentő munkát senki más helyettünk el nem fogja végezni. Ebben a munkában a legnagyobb segítségünkre éppen a nyugati népekből belénk olvadt véreink lehetnek, elkülönülni tőlük, vagy éppen kizárni magunk közül őket minősíthetetlen tévedés volna, függetlenül attól hogy milyen történelmi események, melyik időpontban sodorták őket közénk. Történelmi mélypontunkról csak felfelé ívelhet az út, de csak velük együtt emelkedhetünk fel, egy akarattal, egységes fellépéssel vállvetett harc árán. Új vérszerződést kell kötnünk mindenkivel, akiben csak egy cseppnyi magyar vér is folyik, s mindenkivel, aki ebben az új honfoglalásban. részt kíván venni. Ha ezt az új vérszerződést elmulasztjuk vagy megszegtük az Árpádi vérszerződés átka fog beteljesülni rajtunk és elpusztulunk, mint a vérszerződés ceremóniájában felkoncolt kutyák.

Az idő, s vele együtt a világ változásával a politikai stratégia és taktika és törvényszerű változáson kell, hogy átessen. A megfogyatkozott emigráció nem képes többé komolyabb politikai súly képezésére, a közösségi, "kollektív" politikai hadműveletek helyett a szellemileg képes, főleg történelmileg képzett egyének kezdeményezésének és munkába állításának ideje érkezett el. Ezek - természetesen csak akkor tudnak sikeres küzdelmet vívni, ha erejük nem egymás elleni harcokban őrlődik fel, hanem közös terv szerint, e közös terv részlet-munkáinak tervszerű felosztásával, a felmerülő problémák egységben történő megoldásával, széthúzás helyett összefogással sokszorozzák meg az egyén teljesítőképességét. Ennek érdekében itt teszek javaslatot egy központi tudományos szerv felállítására, amely hivatva lenne a szétágazó magán és társasági őstörténeti kutatások összehangolására és a vitás kérdések tudományos tisztázására, s ugyanez a szerv volna illetékes a már tisztázott és elfogadott anyag legszélesebb körben történő terjesztésére.

Ugyancsak itt teszek javaslatot arra, hogy a magyar írók, pedagógusok és mindenki, aki a magyar közvélemény irányításában tevékenykedik vegyen részt egy harcos magyar közvélemény kialakításában, amely politika mentésen, pusztán a tudományos kutatások eredményei alapján gyakoroljon nyomást az otthoni Magyar Tudományos Akadémiára őstörténeti álláspontjának felülvizsgálatára. Ne feledjük el. hogy az idegeneket semmiképpen sem tudjuk meggyőzni semmiről mindaddig, amíg magunk meg nem vagyunk győződve. Külföldön pedig mindaddig valóságos eredményt elérni nem tudunk, amíg a Magyar Tudományos Akadémia álláspontja ellentétben áll a mienkkel.

Massimo Pallottino professzor szerint "Franciaország esetében (például), amikor az eredet kérdéséről beszélünk, figyelembe vesszük ős-európai, ligúriai és ibériai alaprétegét, a proto-történeti kelta réteget, a római foglalást és uralmat, a gallok latinizálását, és megkeresztelését, az egymásra következő germán inváziókat (frankok, burgundok, vizigótok és normannok), a monarchia által végrehajtott egyesítési folyamatot és így tovább. Mindez a néprajzi és történelmi tényező hozzájárult a francia nép kialakításához. Az is világossá válik, hogy ebben a folyamatban egy lényeges összetevő a földrajzi: EGY NEMZET VALÓSÁGOS TERÜLETE AZ, AHOL KIALAKULÁSÁNAK FOLYAMATA VÉGBEMENT."

Javasolom, hogy a fenti irányelvekét alkalmazzuk a magyar nép kialakulásának folyamatára is a Kárpát-medencében és ez legyen az alapja azoknak az előmunkálatoknak, amelyek a magyar őstörténeti kutatások összehangolására irányulnak. Ennek érdekében bocsátom útjára jelen tanulmányomat is, amelynek meglátásai és magyarázatai nemzeti szempontokból is kedvezőek és kiindulási pontul szolgálhatnak.

Függetlenül attól, hogy az etruszk és magyar nép közös származása és így rokonsága kétségen felül áll - talán éppen ezért - a két nép jelleme, vérmérséklete, vitézsége és áldozatkészsége, de történelme és sorsa is, bámulatos hasonlóságot mutat. Ha azután azt is tudomásul vesszük hogy az etruszkológiában irányt szabó olasz tudósok az etruszk történelmet római szempontból nézik, a magyarok illetékessége nyilvánvalóvá válik, azzal az elkötelezettséggel, hogy a "méltó régi" etruszk hírnevet felszínre hozzák és megfelelő fénybe állítsák.

Az etruszk nemzet eltűnt, a toszkánai harangok elnémultak. Hosszú évszázadok, egymást követő generációk soha nem szűnő küzdelme, a mindig ugyanazért a célért. a szabadságért, a függetlenségért és életért folyó harc a magyar nép számára is láthatólag utolsó szakaszába lépett, s a magyar nemzet eltűnésének folyamata is megindult. Ahogyan az etruszkok hagyományait a rómaiak magukra vették, ahogy a krétait a görögök kisajátították, úgy vetkőztetik ki most ősi örökségéből a magyart az " utódállamok". Előttünk, a szemünk láttára változik az ősi magyar kultúra szlovák-szlávvá Észak-Magyarországon, s románná Erdélyben és Kelet-Magyarországon. Szemünk láttára veszik ködbe a magyar népi zene, népviselet, népművészet, középkori építészetünk, s őstörténetünk...

Nézhetjük ezt tétlenül? Ezt akarjuk, hogy történjen? Szólaljatok meg még egyszer Toszkána harangjai!

Kiáltsátok világgá a magyarság félrevert-kongású riadóját, kongassatok észveszejtő hangon, hogy a Nyugat és a fehér ember lelkiismeretét is felébresszétek mindenhol! Mert ha az etruszkok után a magyarok is levonulnak a színről utánunk most már ők következnek, törvényszerűen, hiszen velünk szemben alkalmazott többségi elv alapján az egész fehér faj is halálra van ítélve!

Egy ördögi agyban megszületett "elv" erősebb lehet, mint a fehér ember egész atom fegyvertára!