Minden arra vall, hogy a magyarok-ujgurok vándoroltak a Kárpát medence és a Tarim medence (az Ujgurok hazája manapság, amit a kínaiak elfoglaltak illegálisan Tibet-el együtt) között ezer éveken át az úgynevezett Selyem utat megalkotva sokkal előbb, mint Marco Polo aki elnevezte ezt az utat, de nem felfedezte. Azt a magyarok csinálták kb. 4500 évvel ezelőtt!
Most már a genetikai közelségünk bizonyítva van az anyai ágon mtDNA-el és az apai ágon Ychromosome DNA-el is. Ezen már nem lehet vitatkozni. Ez már (a nagyon közeli rokonságunk) bizonyított tény. Ez nem igazán egy blog oldal vitatárgya. Ezt már a világ legokosabb tudósai eldöntötték!
Nagyon nagy rá a valószínűség, hogy a kazahsztáni madjarok azon három törzs leszármazottjai, akik úgy döntöttek, hogy nem jönnek Árpádékkal a hazajövetelre (nem a honfoglalásra) 895-896-ban.
Ők jobban ki voltak téve más törzsek, népek hatására, mint a magyarok és az ujgurok, akik egy medencében (Kárpát és Tarim) éltek és így védve voltak más népek belekeveredésétől.
Habár a magyarok a török hódoltság után kénytelenek voltak beengedni szlávokat, nagyobb részben (tótokat, szerbeket és horvátokat) feltölteni a kihalt, vagy kihalófélben levő falukat.
Szerintem is az ujgurokkal sokkal szorosabb kapcsolatot kellene kiépíteni minden alapon. Kulturálisan és állami alapokon. Nem elég csak, hogy egy két klub, vagy hasonló szervezet veszi fel a kapcsolatot velük, habár az is több, mint a semmi. /George Bela Kemeny/
Kína második Tibete
A Kína észak-nyugati határánál fekvő Hszincsiang tartományban élő ujgurok már régóta komoly gondot jelentenek a kínai kormány számára. Ez a népcsoport, mely a törökség délkeleti ága, a 7-8. század folyamán érkezett a Török Birodalomból a közép-ázsiai területekre. Később megalakult Turkesztán, melynek keleti része – ahol az ujgurok letelepedtek – idővel kínai befolyás alá került. Az ujgurok mindig gyarmatosítóként tekintettek Kínára és folyamatosan törekedtek a függetlenedésre, amire összesen két alkalommal került sor. Először 1933-ban kiáltották ki a Kelet-Turkesztáni Iszlám Köztársaságot, a következő évben azonban Kína megszállta a területet. 1944-ben kikiáltották a második Kelet-Turkesztáni Köztársaságot, de a kínai kommunista rezsim 1949-ben ismét megszállta a területet, majd 1955-ben Hszincsiang (új határvidék) Ujgur Autonóm Régió néven végleg egyesítették a Kínai Népköztársasággal.
Hszincsiang Ujgur Autonóm Régió
A több mint 20 millió lakosú Hszincsiang Kína területének mintegy 1/6-át teszi ki. A Franciaország területénél háromszor nagyobb régión összesen 13 etnikai csoport osztozik, melyek közül a legnagyobb az az ujgur etnikum, amely etnikai, nyelvi és kulturális szempontból sokkal közelebb áll a türkökhöz, mint a kínaiakhoz. A tartomány hivatalos nyelve az ujgur, mely a török nyelvvel rokon és kb. 10 millióan beszélik Kínában. Hszincsiangon kívül az ujgurok megtalálhatóak Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Mongóliában, Üzbegisztánban, Németországban, Törökországban, és kisebb közösségek élnek még Pakisztánban, Oroszországban, az Egyesült Államokban és Kanadában.
Kína Hszincsiangot régóta az ország elválaszthatatlan részének tekinti és folyamatosan arra törekszik, hogy növelje itteni befolyását. Az 1960-as évektől például Kína megindította a han kínaiak tömeges betelepítését a területre annak érdekében, hogy csökkentse az ujgurok befolyását. Az ujgurok szempontjából több negatív következménye volt a kínaiak betelepedésének: egyrészt mára már 40% fölé nőtt a kínaiak aránya a régióban, másrészt az ujgurok körében nőtt a munkanélküliség. Az ujgur nyelv, kultúra és vallás idővel egyre nagyobb veszélybe került. Peking a gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzésével is befolyása növelésére törekedett, hiszen a ’90-es években óriási összegeket invesztált a régió infrastruktúrájába, és a fejlesztések azóta is folyamatosak. Ezenkívül szoros diplomáciai kapcsolatokat alakított ki azokkal a Hszincsianggal határos országokkal, melyek esetlegesen támogathatták volna az ujgur szeparatista mozgalmakat.
Kína Hszincsianghoz való ragaszkodásának több oka van. Peking azért ítéli stratégiai fontosságúnak a területet, mert egyrészt hatalmas olaj- és ásványkincs készletek találhatóak itt, másrészt Hszincsiang egyfajta pufferzónát képez Kína és a szomszédos Oroszország között. A terület már a hidegháborúban is kiemelt jelentőséggel bírt Kína számára, hiszen a ’60-as évektől egészen a ’90-es évek közepéig a kínai atomfegyverek tesztelésére is szolgált.
„A tielők oguz-ujgur, valamint ogur törzscsoportjainak szétválása már igen korán, legkésőbb a Kr. e. 3. században megtörtént” (Czeglédy Károly). A keleti tielő csoportok közül a legfontosabb szerepet a tokuz-oguz és a kilenc törzsből álló ujgur törzsszövetség játszotta. Az ujgur – mint a legkeletibb török (türk, török nyelvet beszélő) nép régebben az Orkhon vidékén lakott, de már a Kr. u. 6. században délebbre, a Tarim völgyébe, a mai kínai Hszincsiang Ujgur tartomány területére húzódott, amely területről tudjuk, hogy legalább 422-től török (türk) lakossága volt. Ide, a Turfán oázis vidékére költözött a kagán is. Fővárosuk Ilihot volt, amelynek temetőjéből – mint előbb említettük – eddig 500 csontváz feldolgozása van folyamatban.
Az ujgurok később annyira megerősödtek, hogy Kr. u. 774-ben megdöntötték a türk uralmat, és nagy birodalmuk 840-ig fennállt. „A belülről bomlásnak indult ujgur kaganátust 840-ben egy újabb nomád törzs, a kirgiz megsemmisítette, illetve legyőzte. Az immár műveltebb ujgurok a frissen érkezett barbár uralmat nem vállalták, törzseik felkerekedtek és a régi legelőket odahagyva nyugat felé vándoroltak. A törzsek nagy része a Tarim-medence északi részein telepedett meg, idővel ott alakították ki tokhár örökségből új fővárosukat Bes-Baligot.
Magukkal vitték a manicheizmust, de nem telt sok időbe, s az új haza hagyományos vallása, a buddhizmus is terjedni kezdett közöttük, sőt visszhangra talált náluk a nesztorianizmus is. A módosított szogd írásból itt alakult ki az ujgur írás, itt készültek az írástudó ujgur papok gondoskodásából a szent könyvek fordításai Belső-Ázsia iráni és egyéb nyelveiből, amelyek idővel a kínaival bővültek. Röviden: a török régiség legműveltebb népe lett az ujgurból”(Ligeti Lajos). A kínaiak az ujgurokat „Belső-Ázsia arisztokratáinak” nevezték.
Az ujgurok további története viszonylag jól ismert, a 9–11. századokban utódállamokat szerveztek. Utódaik és alattvalóik magukba olvasztottak sok nyelvileg és gazdaságilag rokon török népet, törzset, törzstöredéket, melyeknek pontos hovatartozását ma már aligha lehet meghatározni. Mivel területük igen kedvezőtlen földrajzi adottságokkal rendelkezik, ezért viszonylag háborítatlanul megmaradtak. Ma zömében (7 milliónyian) a kínai Hszincsiang Ujgur tartományban, kisebb számban (280 ezren) a volt Szovjet Közép-Ázsiában – Kazakisztánban – és részben a kínai Kanszu tartományban élnek. Szállásterületük egy részén a Selyemút halad keresztül, ezért „tiszta” csoportjaikat az ettől távolibb vidékeken és főleg a Dzsungár-medencében találjuk meg. Fővárosukat 1209 körül a mongolok rombolták le, de az ujgurok hajdani kultúrája a mongolságnak sokáig vezéreleme maradt.
A Kr. u. 4. században a hunok helyébe a tinglingek húzódtak. A kínai források ekkor már söla, tielő vagy „magas kocsi népének” („magas szekér népének”) nevezték őket. Ez utóbbiak hat nagycsaládja közül az egyik neve jüenkh volt. Őket tartják a mai jogurok őseinek. 583-ban, miután az első nagy türk törzsszövetség felbomlott, a tielők nagy része a tung vagy keleti türkök uralma alá került; ekkor a jüenkheket már hojhóknak nevezték.
A hojhók egy része 627-ben Buza (Posza) vezetésével megerősödött, majd a 8. században a mai Csangje és Uve vidékére (Kanszu tartomány) költözött. 744-ben itt alakították ki a hojhók országát. Szállásterületüket hol az ujgurok (840-ben), hol a mongolok (1226-ban) foglalták el, hol pedig a kínai uralkodókkal kerültek ellentétbe. A kínai források a jogurokat (ahogyan ma magukat nevezik) 1081-ben „sárga fejű hojhóknak” hívják. Szállásterületük két megszakítással ma is ősi területükön – Kanszu tartományban –, részben a Csilien- (Mennyei-) hegységben, részben a Góbi sivatag délnyugati nyúlványában van.
Lélekszámuk ma már csak 9000 körüli. A sokszoros vándorlás során keveredtek ugyan a mongolokkal, a tibetiekkel, újabb időkben pedig a kínaiakkal, hatott rájuk a magashegységi környezet és a Góbi-sivatag sajátságos éghajlata. Ennek ellenére őrzik ősi türk biológiai jegyeiket. Azon embertípus legkeletibb ágát alkotják, amelynek a legnyugatibb ága a Kárpát-medencében él. A török népek olyan csoportját alkotják, amely a legősibb szavakat, az „ó-török” pentatón zenét, az ősi kézművességet éppúgy őrzi, mint ősi ételkultúráját és vallását. Ma még élő táltosaik vannak. Ballada-, hiedelem-, és meseviláguk a legősibb elemeket őrzik. 1988-as utunk alkalmával jártunk náluk; még nagyon sokszor vissza kell térni hozzájuk, hogy megőrzött szellemi, tárgyi, zenei és embertani jegyeiket dokumentálhassuk, megőrizhessük és átadhassuk az utókornak. Forrás!
Forrás: Szkíta-Hun