Wass Albert sorsa, születésének helye, ideje és módja, egyben végzete is volt. A Mezőség szívében, a Kolozs megyei Válaszúton született 1908. január 8-án, arisztokrata családban. A Wass család nemesi címét még Szent László királytól nyerte, annak érdeméül, hogy a család egyik őse, Buzátfia Lób, 1081-ben a kun betörés ellen harcoló királyt az általa egy, az orrán nyíllal megsebzett, felbőszült bölénybikától megmentette azáltal, hogy a bikát szarvainál fogva bedobta a czegei tóba. Tettéért orrán nyíllal átlőtt bölényfejes címerrel, amely azóta is a Wass család címerállataként szerepel, és a hatalmas testi erejére utaló Vas névvel jutalmazta Lóbot a király, s a kor szokásai szerint hivatalosan is neki adományozta a tavat, a körüllevő dombokkal együtt. (1) Ezeknek a domboknak az egyikén állt a vasas-szentgotthárdi udvarház, melybe maga az író is beleszületett, s ugyancsak ott terül el az az ötszáz hold mezőségi föld is, melyet művelni, szeretni tanult, míg az a bizonyos vihar ki nem tépte onnan. Itt született meg tehát Wass Albert, a Mezőség gyermeke, a kálvinista vallás jegyében, gróf Wass Endre és a Bánffy család bárói ágából származó Bánffy Ilona gyermekeként. Erdélyi arisztokrata családból származott tehát, amelynek nagy szerep korábban jutott Erdély történetének alakításában. Wass Albert annak az erdélyi arisztokráciának a képviselője volt, mely társadalmi állását sohasem a privilégiumok, hanem a kötelezettségek forrásának tekintette. Hasonlóan a Helikon-alapító báró Kemény Jánoshoz és a közéletnek állandóan áldozó gróf Bánffy Miklóshoz, ő is az erdélyi magyarság önvédelmében és felemelkedésében igyekezett meghatározó szerepet vállalni. Ennek a társadalmi rétegnek volt tehát szülötte úgy, hogy műveiben is megjelenített módon, igen éles kritikával látta elődei történelmi felelősségét.

Életének szűkebb színtere, amely meghatározó benyomással bírt egész életpályája során, a Mezőség, a magyarság nemzeti tragédiájának egyik történelmi színtere volt. Nem mintha véres csaták fűződnének hozzá, inkább lassú sorvadás és pusztulás fémjelzi sorsát.

"Egyik ősöm, írja Wass Albert, az 1600-as évek derekán Moldovából hozatott munkaerőt a földek művelésére, miután a sok háborúság során a Mezőség magyar jobbágyai kipusztultak. Papot is hozatott velük, templomot is építtetett nekik, s még a Szentírást is lefordíttatta számukra az oláhok nyelvére. Kétszáz esztendővel később ezeknek a moldvaiaknak a leszármazottai fölgyújtották a kastélyt, lerombolták a magyar templomot, s hiába billent helyre az idő múltával a világ: a magyar templomot már nem építette föl senki." (2)

A Mezőség a mind egyre nagyobb számban betelepülő és egyébként is szapora oláhok lévén először vegyes lakosságúvá, majd román többségűvé vált. Magyarok már csak szórványban maradtak. Ezt a szomorú folyamatot jeleníti meg többek között Makkai Sándor Holttenger című regénye is, de Sütő András Anyám könnyű álmot ígért című művének is ez adja a fő ideológiai mondanivalóját, és erről a tájról, s a táj fájdalmas pusztulásáról adnak képet Wass Albert regényei is.

A család régi kastélya ma már nem áll, lerombolták az oláhok, és helyén egy konzervgyár éktelenkedik. Nyomtalanul tűnt el tehát egy régi rend és egy régi szellem egyik utolsó jelzőköve, mint ahogyan Wass Albertnek még emlékezetét is igyekeztek kiirtani. Második otthona, a czegei kastély is áldozatul esett az oláhok rombolási dühének: nyoma sem maradt. Napjainkban Olténiából betelepített oláhok ólszerű házikói hirdetik a többezeréves dákóromán dicsőséget a magyar földesúr egykori hajléka helyén.

Tanulmányait a nagy múltú kolozsvári Farkas utcai Református Kollégiumban kezdte. Kiváló, tiszta magyar kálvinista nevelésben részesült itt és egy egész életre szóló értékrenddel vértezte fel magát. 1926-ban tett sikeres érettségi vizsgát azután, hogy az előző évben a román hatalom által kirendelt felügyelőbiztos hathatós közreműködése révén az érettségizni kívánó tanulók 86 százaléka elbukott. Különösen emlékezetes élmény maradt ez Wass Albert számára, melyet több művében is megemlített. Ezt követően gazdasági tanulmányokat folytatott a Magyaróvári, majd a Debreceni Gazdasági Akadémián, hogy felvértezze magát a föld tudományos igényű művelésének tudásával, melynek révén lehetősége lett otthoni birtokán mintagazdaság kiépítésére. Román hadkötelesként "nem váltja meg magát", hogy magyar vidékre kerüljön, hanem Bukarestben tölti le katonai szolgálatát, hogy eleven környezetben szerezzen tapasztalatot az oláh világ sajátosságairól, melyeket a későbbiekben nagy hatékonysággal volt képes alkalmazni. Majd Németországban és a Sorbonne-on végez tanulmányokat, és így megszerzett, elismert tudása révén 1944-ben az újra magyarrá vált kolozsvári egyetem díszdoktorává avatják.

Tanulmányai végeztével visszatért családi birtokára, s gazdálkodni kezdett megalapozott tervek nyomán, minthogy a nyugati egyetemeken erdészeti és kertészeti tanulmányokat is folytatott.

A gazdálkodástól azonban minduntalan az irodalmi pálya ragadta el. Első irodalmi élménye Selma Lagerlöf Gösta Berlings saga című romantikus regénye volt. Wass Albert pályáját versek írásával kezdte, melyeket gyakorta publikált a Pásztortűz, az Ellenzék, majd az Erdélyi Fiatalok című folyóiratokban. Ez utóbbi kettőnek később munkatársa is lett. Első verseskötete 1928-ban Virágtemetés címmel jelent meg Kolozsvárott. Azonban sem ez, sem a következő, 1930-ban ugyancsak Kolozsvárott kiadott, Fenyő a hegytetőn című verseskönyve nem keltett különösebb irodalmi szenzációt, de sejtetni engedte, hogy létrejöttük sokkal több, mint egy unatkozó fiatal arisztokrata unaloműző irodalmi próbálkozása. E verseskötetei és az 1932-ben megjelent A temető megindul című szavalókórusra írt színműve magára irányította az erdélyi helikonisták figyelmét, melynek révén meghívást kapott a gróf Kemény János marosvécsi birtokán megrendezett, vadászattal egybekötött, irodalmi és művészeti találkozóra. Wass Albert tagja lett ezáltal a helikoni írók társaságának, akik közül csak a legjelentősebbek nevét: Áprily Lajos, báró Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, Gulácsy Irén, gróf Kemény János, Kuncz Aladár, Molter Károly, Nyírő József, Reményik Sándor, Szabó Dezső, Tamási Áron.

Gróf Kemény János minden év nyarán meghívta az erdélyi minőségi írókat politikai, világnézeti felfogásuktól függetlenül a helikoni találkozókra. Az ott résztvevő alkotók által írt Erdélyi Helikon című folyóirat Erdély irodalmi életének egyik fő színtere volt. Három gyönyörű napot töltött el itt ezen találkozók alkalmával Wass Albert a hegyek varázslatos környezetében, leginkább Tamási Áron és Molter Károly társaságában. Emlékezetes beszélgetések és írói estek voltak ezek, a Kós Károly által faragott nagy kőasztal mellett. Meghatározó, életre szóló élménye fakadt ezekből, melyek közül egy igen emlékezetes alkalom, idős korára is tisztán megmaradt benne, egy interjú alkalmával a következőképpen mesélte el:

"Amit el akarok mondani, az különlegesen szép eset. Minden este valamelyikünknek fel kellett olvasnia valamit munkái közül. Ezen a bizonyos estén, azt hiszem 1933-ban vagy 34-ben lehetett, Dsida Jenőn volt a sor, és akkor felolvasta a Magyar Zsoltárt, a Psalmus Hungaricust. Tudod, abban az évben bejárta Franciaország legszebb vidékeit, és valahányszor szép vidéket látott, mindig Magyarország és Erdély fájt neki. Ez kijön a versben is. Mikor befejezte, könny volt mindenki szemében. Ekkor felállt Kós Károly 'barázdás arcán hullottak a könnycseppek', odament Dsida Jenőhöz, megölelte, és azt mondta neki: Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni!. Mindig elérzékenyülök, ha erre gondolok, és a szép napokra, amiket ott eltöltöttünk..."(3)

Meghatározó világnézeti felfogása, a transzilvanizmus életeszménye is ekkor forrott ki benne a maga teljes rendszerében. Elengedhetetlenül fontos tehát, hogy a transzilvanizmusról és annak Wass Albert általi felfogásáról néhány gondolat erejéig külön szóljak. A transzilvanisták az erdélyi magyarság önálló külön lelkiségét és jellegét tételezték fel, és ennek a külön karakternek a vizsgálata révén igyekeztek meghatározni az erdélyi lélek fogalmát (4), amelynek központi elemei: a történelmi szükségszerűség révén megvalósult, részint önálló erdélyi történelem, az erdélyi táj mindenre, de legfőképpen a gondolkodásra kiható, és azt formáló igen nagy szerepe, valamint az emberi magatartásformában megnyilvánuló különleges tolerancia elve. A transzilván ideológiai felfogás az erdélyi kultúrák és népek sorsközösségének gondozását vállalta fel célkitűzésként, melyből következőleg nem csak a magyar, hanem az erdélyi román és szász nemzetek körében is kívánatos lett volna annak a folyamatnak a megindulása, melynek révén létrejöhetett volna a transzilvanizmus eszméjének befogadására alkalmas szellemi közeg.

A transzilvanizmus eszméjét hirdető erdélyi írók hitvallása Wass Albertben egy életen keresztül megmaradt, s műveinek állandó eszmei vázát alkotta. Életének utolsó szakaszában is szilárdan kiállt a transzilvanizmus létjogosultsága mellett.

"(A transzilvanizmus) ma (1996-ban) talán még jobban időszerű, mert rengeteg hely van ezen földön, különösen Európában, ahol két-három nemzetiség él együtt. Többnyire kényszerűségből kerültek ebbe a helyzetbe, de mindegyik nemzetiség a maga életét szeretné élni. Svájcban meg lehetett ezt csinálni, tehát bizonyíték van arra, hogy nem képtelenség. Az akadályt csak abban látom, hogy a történelem ballépései kitermelték azt a fajta túlzó nemzetiségi érzést. (Ha a függetlenség) megvalósul, akkor lesz szép, gazdag Erdély. Mert Erdély legnagyobb baja az, hogy gazdag, mindenkinek kell. Kellenek a bányák, a természeti kincsek, szépségek, még az erdő is kell. Csak mi, erdélyiek nem kellünk senkinek, különösen erdélyi magyarok nem." (5)

Igen magas, misztikus szintre emeli gondolatvilágában Wass Albert Erdélyt, és az erdélyi szellemiséget. Mert Erdély számára nem csak egy földrajzi egység. Ebben a szóban nála benne van mindaz, ami igaz, jó és tisztességes. Nem véletlen, tartja, hogy a vallásszabadság is elsőként Erdély lelkéből fakadt. Nem lehetett véletlen, hogy a válságos időkben a magyar szellemiség utolsó mentsvára volt Erdély, a magyar kultúra menedéke, "ahol viharban is virágzott a lélek". Meglátása szerint erdélyi ember, legyen az magyar, szász vagy román, nem téveszti össze a kultúrát a civilizációval, a valóságot a látszattal, a hazafiságot az elfogultsággal, az igazat a hamissal, a jót a rosszal. Úgy érzi, Erdély levegőjében van valami láthatatlan, megnevezhetetlen transzcendentális erő, mely mintha a földből sugározna elő, belenő a fába, a hegyekbe, de legfőképpen az emberi lélekbe és gondolkodásba. Ez az erő az erdélyi lélek, az erdélyi szellem, amely által, ha idegen tényezők nem avatkoznak közbe, Erdély az "emberi lélek virágos kertjévé" válhat.

"Vannak a világon szebb vidékek, magosabb hegyek, gazdagabb vizek, fényesebb városok, írja. De békésebb esték, szelídebb szellők, kékebb égbolt, színesebb virágok, békésebb emberek sehol sincsenek Isten szabad ege alatt. De a hangsúly a szabadságon van. Ideje hát, nagyon is ideje, hogy helyrebillenjen a szabadság mérlege Erdély vérrel és könnyel öntözött földje fölött (...) S ez a vénember bízik abban és szívből reméli, hogy Erdély románjai eléggé erdélyiek ahhoz, hogy végre valahára megalkothassanak egy olyan pompás kis országot, melynek minden fiára egyformán süt a nap, s melynek háromnyelvű népe békés egységben élve, mindegyik a maga kultúráján keresztül közelítheti meg Isten országát."(6)

Közismert és általánosan elfogadott gondolatok voltak ezek a korban. Jászi Oszkár és Bajcsy-Zsilinszky Endre is hasonló önálló keretek között képzelte és tervezte el Erdély jövőjét, melyet azonban a nagyhatalmak politikai játszadozásai másként alakítottak.

1934-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, melynek 1935-től maga is tagja lett, Farkasverem című regénye, amely nevét országosan ismertté tette az irodalmi körök és a nagyközönség számára is egyaránt. E regényét a szakma akkora elismeréssel fogadta, hogy írójának a kor legnagyobb hazai irodalmi kitüntetését, a Baumgarten-díjat ítélték oda. A díj odaítélésének indoklása szerint e mű "olyan társadalmi kor- és kórrajz, amely Erdély tragédiájának gyökereit tárja fel". (7) Ebben a művében a Mezőségben élő magyar földbirtokosok életével vetett számot. Hősei általában "felesleges" emberek, akik nem találják helyüket az impériumváltás következtében megváltozott világban. Hétköznapjaikat mindösszesen a vadászatok teszik változatossá. A regény igen erős kritikai éle azon arisztokrácia életmódját veszi célba, amely éli megszokott életformáját, és vallja a múltból átörökített eszményeket. Utolsó mentsvárát a természet jelenti, amelyet az élet minden területére behatoló emberi beavatkozás még nem tudott megváltoztatni. Az erdő csendje, a vadak és növények világa a Wass Alberttől megszokott szuggesztív ábrázolással jelenik meg a műben.

A Baumgarten-díj csak az egyike volt a szakmai és társadalmi elismeréseknek. 1942-ben Klebersberg-díjat, 1944-ben pedig Zrínyi Irodalmi Díjat nyert. 1938-ban tagja lett az Erdélyi Helikonnak, 1939-ben az Erdélyi Irodalmi Társaságnak és a Kisfaludy Társaságnak, végül pedig 1944-ben a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai sorába választotta.

A Baumgarten-díj következményei kézzelfoghatóak voltak. Míg korábbi művei szűkebb hazájában, Kolozsvárott és Marosvásárhelyen láttak napvilágot, ezek után már a budapesti Révai Kiadó is szinte évenként adta ki irodalmi sikereket hozó regényeit.

A történelmi sorsforduló, mely Erdély egy részét visszahozta az anyaországhoz, a legváltozatosabb élmények részesévé tette az erdélyi magyarság szinte minde tagját. A Jönnek! című 1940-ben megjelent könyve az Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérésének tizennégy napjáról szóló írói beszámoló. Nem riport és nem is regény, hanem inkább irodalmi eszközökkel, pontos tárgyilagossággal, bölcs önmérséklettel megírt tanúságtétel, kortörténeti dokumentum Erdély nagy napjairól.

A Jönnek! című alkotással témájában párhuzamba állítható a Jóskáék ünnepelnek (8) című alig hat oldalas műve. Észak-Erdély visszatérésének örömteli pillanataiban az író azoknak a magyaroknak a sorsára irányítja figyelmünket, akik a történelem tragédiája folytán nem kerültek vissza az anyaországhoz. A minden körülmények közötti kitartó állhatatosság és tisztességes helytállás példáját állítja szemünk elé.

Wass Albert mint ifjú író, az Erdélyi Fiatalok mozgalmában keresett társakat, s e mozgalom erős közéleti érdeklődése, nemzeti felelősségtudata őt is magával ragadta. Meggyőződésévé vált, hogy az erdélyi arisztokráciának az erdélyi magyarság oldalán kell elkötelezett szerepet vállalnia. Ezt a meggyőződését fejezte ki Csaba (1940) című művében, amelyben a trianoni változások után felnövő nemzedék tennivalóját jelölte ki. Jól tudta, hogy a kisebbségi sors fokozott készültséget és elszántságot követel, s regényhőse megnövelt bátorságtudatával próbálja a magára maradt erdélyi magyarokat a kitartásra és önvédelemre buzdítani. (9) Fileki Ferkó gyermekkori Csaba-álmai bár megkoptak, de értelmük változatlan maradt. A Csaba-jelkép nem a harcban megsegítő királyfit, nem a fegyvert, hanem a szilárd helytállás fegyelmét hordozza.

A titokzatos őzbak (1941) című novelláskötete tíz rövidebb terjedelmű alkotást tartalmaz. Apró emlékképeknek, életének néhány emlékezetes, boldog pillanatának állít emléket az író. Olyan felvillanások szemtanúi lehetünk, melyek igen mély benyomást gyakoroltak az íróra. Személyek, események, érzések, hangulatok tárulkoznak fel, nyílnak meg előttünk, melyeknek hatásai hosszú időn keresztül megmaradtak az író képzeletében, s egyben egyéb más műveinek is fontos központi elemei lettek. Ezen művében természetleírása már teljes művészi szépségében bontakozik ki. Tökéletes atmoszférateremtését olyan emberek megelevenítésével éri el, akik valódi életükben még mindig a múltban élnek. Így tárulkoznak fel előttünk hitelesen egy letűnt kor emlékképei.

Wass Albert a Mezőség fia, szerelmese, regényeiben is a Mezőség arculatát jeleníti meg, a mezőségi ember életét, sorsát kutatja. Korábbi művei cselekményének idejeként választotta már az 1919-es megszállást és az azután következő nehéz évek korszakát, valamint a felszabadulás örömteli perceit. Mire a fák megnőnek (1942) című művében az 1848–49-es szabadságharc leverése utáni időkbe és a kiegyezés idejébe viszi vissza az olvasót. E kor kiválasztása nem egyedüli kezdeményezése Wass Albertnek. Báró Bánffy Miklós Erdély története, Makkai Sándor Ernyei trilógiája és Berda Mária A hajnal emberei című művének cselekménye is ebben a korban játszódik. E történelmi regénye nagy történeti példákat, távlatokat keresett a megváltozott erdélyi magyar sors megoldásához. E műve mintha számvetés kívánna lenni, melynek célja megvizsgálni azokat az utakat, melyek Erdély romlásához vezettek, hogy a baj még egyszer ne következhessen be. A műben a Varjassy család története adja a lehetőséget az általuk megformált társadalmi réteg, az arisztokrácia és a szélesebb értelemben vett magyarság történetének megismertetéséhez. Az író valódi célja, hogy rávilágítson az 1918-as összeomlás valódi okaira és összefüggéseire, a történelmi felelősség kérdését sem hagyva érintetlenül.

Az 1943-ban megjelenő, A kastély árnyékában című regénye az előbbi tulajdonképpeni folytatása, amely cselekményében már Wass Albert saját korában játszódik. Az előző rész által előkészített tragédia ebben a részben éri el csúcspontját. A vezető társadalmi réteg vaksága, a hivatalok köreinek magas elzárkózottsága és az idegenek tervszerű aknamunkája meghozta a kiszámítható eredményt: a falu magyar lakossága a teljes kisemmizettség szélére jutott. Visszafordíthatatlan folyamat zajlott le, melynek végső momentumaként megjelentek az oláh katonaszekerek oszlopai a falu országútján.

E két műve megírását követő elismertsége új lehetőséget bontakoztatott ki számára. A budapesti Nemzeti Színház darabot kért tőle. Ez meg is született, ám az 1944 karácsonyára kitűzött Tavaszi szél című színművének bemutatóját a nyilas hatalom betiltotta.

Wass Albert 1943-ban került ki a keleti frontra zászlósi rangban, 1944 hideg februárjában I. és II. osztályú német Vaskereszttel érkezett haza. Utóbbi kitüntetését akkor kapta, mikor a németek egyik belvízi uszályhajóját egy partizánmerénylettől megmentette, és egy lefülelt orosz révén az egész partizáncsapatot felgöngyölítette. (10) Hazakerülése után szülőföldjén vette fel a harcot a román és orosz katonák ellen. A szovjet előrenyomulás következtében a hazától, a szülőföldtől való kényszerű elválás utolsó pillanataira a következőképpen emlékezett vissza az író:

"Az orosz tankok ott dübörögtek már a feleki úton, zúdult a halál Kolozsvárra. (...) Az utcák üresek voltak, halálosan üresek, mint éjfélkor a temetők. A Mátyás szobor megett ott állt komoran, gyönyörű szépen a Szent Mihály templom, s szemben vele a Bánffy-palota, mellette mindjárt az apácák gondozásában lévő Központi Szálló és Étterem előtt két szürke apáca térdelt a szennyes járdán imára tett kezekkel, s néztek fel a templom tetején csillogó aranykeresztre némán, mozdulatlanul. Két apró kis megrettent emberi lélek a nagy üres térségben, ágyúszó és tankdübörgés közepette. (...) Abban a pillanatban éreztem, tudtam, hogy az a világ, az én világom, amiben felnőttem, menthetetlenül összedőlt, elpusztult, befejeződött." (11)

Kolozsvárról történő távozása után egységeivel a Szilágyságon át Szatmárig harcolt az oroszok ellen, majd a Tisza-vonalnál Fónagy vezérkari ezredes mellett, mint annak segédtisztje igyekezett az orosz előrenyomulás megállításában szerepet vállalni. Harca egészen addig tartott, amíg még mindig szülőföldjét védelmezve 1945 húsvétján fiaival együtt Sopronnál el nem hagyta Magyarországot.

Ettől kezdve, ami életében meghatározó és kitörölhetetlen érték volt, a szülőföld, a táj, a nyelv, az emberek, a hazai levegő, az otthoni gondok és gondolatok, műveiben éltek tovább ugyanolyan vagy hatványozottabb formában. Minden életviszonya és körülménye egy csapásra megváltozott. Egy dolog azonban mégis állandó maradt. Egyszerűen nem tudott és nem is akart másról írni, csak Erdélyről. Minden regénye, novellája, azoknak minden egyes mondata Erdélyről szól, Erdélyről mesél, Erdéllyel kapcsolatos.