Nekem még soha senki nem volt annyira igaz, amikor Nemzetem sorsáról, a rámért csapásokról, nemes tettekről és karácsonyról volt szó, mint Wass Albert. Mint ahogy az előbbi idézet elmondja, olyanokká váltunk mi is. Elmegyünk naponta egymás mellett, hogy aztán az év kicsengése előtt újra találkozzunk, a karácsonyfánál. Szülők, nagyszülők, gyerekek, és unokák. Kicsik és nagyok. Generációk.

Csak egy baj van, mi megválunk egymástól! Naponta, egy hosszú éven át, minden évben, már évtizedek óta, és bizony, nehezünkre esik újra együtt lenni, nem is vagyunk igazán! Hisszük, úgy teszünk mintha nem kellene megválnunk egymástól, soha többé!

Aztán a tánc, a modern, élet élettelen kényszertánca, a pénz hajhászása, újra kezdődik. Elfelejtjük egymást, és egy valószerűtlen ismeretlen álmot kergetünk, miközben elengedtük egymás kezét.

A karácsony gyönyörű varázsa, mely igenis hogy létezik, illatával, az együttlét gyönyörű létével együtt, elhagyja lelkünket. Majd lesz egy következő karácsony, csupa okostelefonok, tabletek és tévék szépen becsomagolva, ajándékként az új fa alatt, az új év, végén!

„Küszöbön áll a nap, az az egyetlen egy nap az évben, mely hivatalosan is a szereteté. Háromszázhatvanöt nap közül háromszázhatvannégy a gondjaidé, a céljaidé, munkádé, és a szereteté csupán egyetlen egy, s annak is az estéje egyedül. Pedig hidd el, Ismeretlen Olvasó, fordítva kellene legyen. Háromszázhatvannégy nap a szereteté, s egyetlen csak a többi dolgoké, s még annak is elég az estéje.”
(Wass Albert)

Wass Albert után  / Pataky Zoltán