20241124
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2012 március 30, péntek

A külföldi magyarság ideológiája

Szerző: Baráth Tibor

A kereset állandósítása a legfontosabb mai munkásprobléma

Aki a munkásság újabb szociális törekvéseit figyelemmel kísérte, észrevehette, hogy az erőfeszítések középpontjában az a kérdés állott, miképpen biztosítsák a munkás megélhetését, amidőn valamilyen okból kifolyólag — pl. betegség, rokkantság, gazdasági pangás következtében — átmenetileg kereset nélkül marad, vagy öregség miatt többé nem dolgozhat. Ezt a kérdést a megfelelő társadalombiztosító intézmények felállításával Európa legtöbb országában kielégítően megoldották. Ezek az intézmények nem vették le azonban a munkás válláról sorsának legnagyobb keresztjét: a kereset folytonos ingadozását.

A mai vállalatok annyi merev elemet vittek már bele árkalkulációjukba, hogy abban tulajdonképpen csak egyetlen rugalmas tényező maradt: a munkabér. Ha tehát a fogyasztás valami okból csökken, a vállalat úgy védi magát a veszteségtől és a bukástól, hogy munkaóráinak számát csökkenti és a felesleges munkaerőt elbocsátja. A munkás keresete így állandóan ingadozik és folyton feje felett lebeg a damoklesi kard: lesz-e kenyér a jövő héten? Beruházási tervet éppen ezért nem készíthet, hosszabb lejáratú programot nem kezdhet.

Az 1929-től 1936-ig lezajlott gazdasági világválság az amerikai kontinensen borzalmas következményekkel járt és nagyon kézzelfoghatóan megmutatta, mit jelent a bizonytalanság, a jövedelem csökkenése, vagy máról holnapra való teljes megszűnése. Ez az idő mély benyomást hagyott az amerikai munkásság emlékezetében és ennek tulajdonítható, hogy éppen az amerikai munkásszervezetek lettek azok, amelyek kiegészítették a társadalombiztosítás programját és arra törekszenek, hogy a kereső munkás jövedelmét állandósítsák. Azt igyekeznek elérni, hogy a munkaadó biztosítson nekik bizonyos időtartamra — rendszerint egy évről van szó — állandó összeget, azaz fix keresetet.

Az évi fizetés rendszere

A rendszer lényege az, hogy a munkaadó biztosítja a munkásnak, hogy egy teljes esztendeig kap fizetést és ez a fizetés hetenkint egy bizonyos összegnél nem lehet alacsonyabb. Vagyis a munkás, ha egyszer felvették, egy évig biztos lehet affelől, hogy nem marad kenyér nélkül s a fegyelmi utat kivéve, nem bocsátják el. így a munkás hosszabb lejáratú tervet is készíthet, vásárolhat hitelre és nem kell tartalékolnia "bizonyos esetre."

A rendszer gyakorlati megvalósítása többféle módon történhet. Legismertebb a következő három terv-típus: bizonyos számú hetiórát biztosítanak, pl. hetente 40 órát; vagy bizonyos számú munkaórát az évben, pl. évente 52x40, azaz 2080 órát; vagy pedig egy bizonyos pénzösszeget, pl. 52 hét x heti 40 óra x órabérrel.

Az első esetben a munka arányosan oszlik el az év minden hetére. A második megoldás lehetővé teszi, hogy a munkás bizonyos számú héten többet, más hetekben kevesebbet dolgozzék, a munkamennyiség időszakonként való hullámzása szerint. Ebben a megoldásban a túlórák nem naponta vagy hetente adódnak, hanem csak a garantált évi óramennyiség (2080) ledolgozása után. A harmadik megoldás évi összeget biztosít s lehetővé teszi a túlórák szokványos beszámítását. A kétszeres bérrel fizetendő munkaóra pl. annak megfelelően számít be a garantált összegbe. Ha ebben a rendszerben munkacsökkenés vagy éppen munkanélküliség áll elő, a munkás akkor is tovább kapja fizetését a garantált mértékig. A vállalat hitelezőjévé lesz a munkásnak s ez utóbbi a hitelt a nagyobb ütemű termelés megindulásakor munkaórákban fizeti vissza, illetőleg egyenlíti ki.

A rendszer sokféle kombinációt tesz lehetővé és gyakorlati alkalmazása is változik a különféle iparágak szerint. A kombinációkat és a kérdésre vonatkozó újabb irodalmat felsorolja E. Bouvier munkája: Le salaire annuel garanti (Montreál, 1953), míg az amerikai kísérletekről F. Beatrice Brower számol be Annual wage and employment guarantee plans c. munkájában (New York, 1946).

Mik a rendszer előnyei, hátrányai és nehézségei?

Bár az évi fizetés követelése erkölcsi szempontból igazolt, mégis meg kell vizsgálni alkalmazásának gazdasági következményeit. A terv hívei felemlítik, hogy az évi fizetés rendszere megjavítja a munkateljesítményt, mert az eddigi munkásjelszó: "Lassan dolgozzunk, hogy holnapra is maradjon" elveszti jelentőségét, hiszen a munka és a fizetés holnapra is biztosítva van. A jobb munkamorál mellett az állandóság azzal az előnnyel is jár a vállalatra, hogy a munkaerő folytonos mozgása (elbocsátás, felvétel) által előálló költségek elmaradnak, amelyek olyan iparágakban, ahol a betanítás hosszabb időt vesz igénybe, elég jelentősek. Végül az is figyelemre méltó, hogy a munkás vásárlóerejét színvonalon tartva, elkerülhetők lesznek a fogyasztásban előálló úgynevezett ciklikus válságok s a termelés ezáltal egyenletesebbé válik. Az állandóan egyforma iitemü termelés nagy pénzmegtakarítást jelent a vállalatoknak, hiszen a biztosítási díj, a helyiség bére, a világítás, gáz és fűtés költségei alacsony óraszámnál éppen akkorák, mint magasabb óraszám mellett. Tehát a befektetett tőke kihasználása előnyösebb lesz. Egyszóval a terv hívei az éves fizetés rendszerével egyúttal a termelés, az alkalmazás, a fogyasztás és a jövedelem egyenletességét is elérni remélik s megszüntethetik a kapitalista gazdálkodással együttjáró zökkenőket.

A tervet ellenzők viszont rámutatnak arra, hogy a munkaerő mozgásának megszűnése lehetetlenné teszi az erős hullámzásnak alávetett iparágak, az úgynevezett szezonipar működését, mert ennek számára nem akad majd ember a munkapiacon. Az ellenzők főérve mégis az, hogy a terv megvalósítása igen költséges, mert óriási pénztartalékolást tesz szükségessé, ez viszont megdrágítja az árucikkek előállítási árát és kétségessé teszi a vállalat hasznothajtó voltát, rentabilitását. Az éves biztosítás bevezetése az amerikai acéliparban a jelenlegi fizetések 17.6%-ába kerülne, míg a bútoriparban 19.2%-ba, a textilben 6.6%-ba. Végül azt is kifogásolják, hogy a vállalat kötött munkaerő esetén elveszti rugalmasságának utolsó biztosítékát s válság idején nem tudja magát életben tartani, tehát gazdasági összeomláshoz vezethet.

Kezdhetik-e ilyen körülmények között a terv bevezetését az egyes magánvállalatok? Avagy inkább egyes iparágak? Vagy egyszerre kellene az új rendszert az egész gazdasági életbe bevezetni? Bár egyes vállalatok már kísérleteznek a tervvel, az általános nézet mégis az, hogy az egyes vállalatok nem kezdeményezhetik az éves fizetést, mert a velük azonos termelést végző más vállalatok, ha azok nem tesznek hasonló lépést, olcsóbban termelve leverik a versenyben a szociális vállalatot. Az az elgondolás, hogy a terv költségeit a profitmargóra táblázzák, nem vihető keresztül, mert az üzleti haszonnak 25%-os csökkentése sok vállalatot már a bukás szélére sodorna. így a mai gondolkodók abban látszanak egyetérteni, hogy az évi fizetés rendszerét egyszerre kell bevezetni az egész gazdasági életbe, vagy legalább egész iparágakba, korporációs alapon vagy állami hatalommal, törvény útján. A reform mindenesetre nagy, átfogó és szervezett megoldást kíván.

A reform adminisztratív kivitelezése mégis inkább csak technikai kérdés. Nehezebb leküzdeni a gazdasági ellenálló erőket, melyek iparágak szerint kisebbek vagy nagyobbak. Vannak pl. olyan iparágak, ahol a termelés az egész éven keresztül körülbelül mindig ugyanolyan ütemű.

Ilyen a lábbeli ipar, az élelmiszeripar, a fehérneműipar és a szappangyártás. Ezekben az iparágakban volna tehát a legkisebb a kockázat és a legolcsóbban bevezethető a reform. Nem így áll a helyzet az időszakos iparban (szezoniparban), ahol a megoldás sokkal drágább. Úgyszintén azokban az iparágakban, ahol a piac telítettsége esetén előálló ciklikus válságok nagy ingadozást idéznek elő a termelésben, következőleg a munkaerő foglalkoztatásában, ahol tehát az évi garancia bevezetése tetemesen nagyobb költséget jelent, mint az ingadozásnak kevésbé kitett iparágakban.

Az alábbi statisztika érzékelteti, hogy a gazdasági világválság idején az egyes amerikai iparágakban az 1929-es normális évhez képest a munkában maradottak száma mennyire visszaesett:

Amerikai foglalkozási statisztika iparágak szerint százalékban kifejezve

ÉV Autó Lábbeli Kémia Vas-Acél Fehérnemű Élelmiszer
1929 100 100 100 100 100 100
1932 49 89 76 66 81 79
1935 87 98 101 89 105 95
1937 107 104 113 120 112 104

Amíg tehát a válság mélypontján, 1932-ben, az autóipar 1929-es munkáslétszámának csak 49%-át tudta alkalmazni, addig a lábbeli ipar megtartotta létszámának 89%-át. Ebből az következik, hogy az úgynevezett tartós javakat gyártó iparágakban sokkal költségesebb és sokkal kockázatosabb az évi fizetés rendszerének bevezetése, mint a nem-tartós árucikkeket gyártó iparban.

A probléma általános elemzése arra mutat, hogy az éves fizetést a maga legegyszerűbb formájában, az 52 hét x 40 óra x teljes munkabér formulája szerint nehéz, szinte lehetetlen jelenleg megvalósítani. Ezért egyelőre megelégednének azzal, ha kisebb garancia lépne életbe az alábbi formula szerint: 50 hét x 40 óra x órabér x 80%. De ezt a tervet kapcsolatba hoznák a munkanélküli segély rendszerével. A munkanélküli segélyt az állam adja, ez a segély levonásba kerülne a vállalat által garantált pénzösszegből, s azt természetesen nem kellene visszafizetni, "ledolgozni" a vállalatnál. Mivel továbbá a különböző iparágakban más és más összegbe kerülne a biztosíték bevezetése, a költségek kiegyenlítéséről is gondoskodni kellene, hogy így a terhek az egyes iparágak között arányosan oszoljanak meg. Végül az is kétségtelen, hogy az állami pénzügyi politikának is közbe kell lépnie, hogy adók és vámtarifák segítségével a nemzetgazdaság a külföldi áruval szemben itthon és a külföldön egyaránt versenyképes maradhasson. — Ezek az utalások eléggé érzékeltetik, hogy a felvetett munkásprobléma megoldása nem olyan egyszerű dolog, mint aminőnek esetleg az első pillanatra látszik. Es sejtetik azt is, hogy az államhatalom szerepe újabb bővülés előtt áll.

Mindezen felül itt a nagy kérdés, vajon azt a mélyreható átalakulást, amit az évi fizetés és garantált állás maga után von, elbírja-e a szabad vállalat elvén nyugvó jelenlegi gazdasági rendszer? Avagy olyan változásokat hoz a gazdasági élet szerkezetében, mint hozott az állami életben a társadalombiztosítás ügye? Ez utóbbi kérdést az amerikai szakirodalom nem mérlegeli, mert a szabad vállalat (free enterprise) és a kapitalizmus álláspontján áll. így a mondottakkal egyelőre be is fejezzük tanulmányunkat, melynek célja pusztán az volt, hogy a szociális gondolat ez újabb fontos ágát bemutassa az országos feladatok megoldása iránt érdeklődő olvasóknak.


Hozzászólás  

+4 #2 Kuki Atilla 2012-05-08 23:56
Én olvastam Prof.Dr. Baráth Tibor:A magyar népek őstörténete-egyesített kiadását! 62 éves vagyok de ilyen csodálatos és megalapozott munkát rég láttam! Remélem, lassan ráébred ez a tompa agyú magya nép, hogy a mi történelmünk, sokkal magasabb szférákban lakozik mint amiről mi halandók, tudtunk és hallottunk! Én ezeken az írásokon nem is nagyon lepődtem meg, és rájöttem, hogy miért: hisz benne van a génjeimben!Köszönöm ezeket az írásokat! Kuki Atilla
+2 #1 Bela 2012-04-09 00:27
A külföldön elö jelenlegi magyarsag epp olyan alul iskolazott mint a helyi lakosok,
mert a diak az lusta,
es nem akar tanulni,
Tudom van kivetel,
de a többseg magyarul sem tud beszelni, nem hogy elolvasson olyan ertekes könyveket,
melyek az östörtenettel vagy az igaz törtenettel
kapcsolatos igazsagot irjak meg.
Ezt a sajat csaladom tapasztalatara irom,
nem hogy meg masokat is itt sertegessek.
Ezek a megrazo tapasztalataim.
Nem is erdekli öket
semmi, csak az melyet eppen ele meg a szajaba
tesznek.

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Hozzászólások

Honlap ajánló