20241124
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2012 október 23, kedd

Ha Illignek igaza van...

Szerző: Gregor Kristóf - Móricz Leó

„Zárszó kísérletek”

Zárszó helyett

Ha valami a legkevésbé állt szándékunkban, az az volt, hogy terjedelmes tanul-mányt – ha tetszik könyvet – írjunk egy régen volt kor történetírási csínytevéseiről.

Illig témája azonban oly kimeríthetetlen, az annak kapcsán felmerülő kérdések oly számos további kérdést vetettek fel, hogy igen nehéz - sőt képtelenség – volt ellenállni a szellemi kalandnak, mely kezdetben csak egy néhány oldalas cikknek ígérkezett.

A vázlat, melyet az esetleges történelemhamisítás hátteréről itt megadtunk, ter-mészetesen a legtávolabból sem kimerítő.

Szólhattunk volna még az állítólagos Szent Patric (beszédes latin alakján Szent Patricius) írországi térítésének anakronizmusáról, mely az V. században mintegy száz esztendővel előzte meg Gergely úttörő irányelvét az északi pogányság megtérítéséről.

Részletesen beszélhettünk volna még assisi Szent Ferenc különleges szemé-lyéről, kinek panteisztikus természetvallást idéző Naphimnusza a Nap fivérről és a Hold nővérről épp akkortájt születik meg, midőn az albigens eretnekséget kíméletlenül vérbe fojtják Dél-Franciaországban. Elmondhattuk volna miként keverték eretnekség és panteizmus gyanújába a pápa előtt Ferencet, kinek anyja történetesen épp a dél-francia-országi Marseilleből való volt.

Kitérhettünk volna arra is, hogy e himnuszból miként tör fel ismét az arianizmusból és a steppei természetvallásból jól ismert asztrális szimbolika és egyáltalán az a derű, mely az ariánus művészetből is sugárzik.

Ismét tanulmányozhattuk volna Artus mesés alakját, ki – ha élt – 537-ben vagy 542-ben halt meg (ld. Pallas Artus címszó). Olyan időben tehát, mely körülbelül hatvan évvel előzte meg a Gergely-féle britanniai hittérítést. Ha tehát a római térítők a sziget-országban is egy olyan keresztény uralkodóról szóló legendát akartak elterjeszteni, aki épp azért hihető mert már két emberöltő óta halott, úgy Artúr soha nem halhatott meg jobb időpontban, mint ahogy állítólag meghalt. Hivatkozni lehet rá, mert nem túl távoli, s hivatkozni lehet rá, mert nem is látta senki.

Ki lehetett volna még térni annak vizsgálatára is, hogy az ariánus kereszténység Jézus-felfogása vajon miért áll oly közel az iszlám Jézus-képéhez. E két felekezet ugyanis anél-kül tartotta, illetve tartja tiszteletben Jézust, hogy Őt az Atyával egylényegűnek tekintette volna, illetve tekintené. (Az iszlámban egyébként kellőképpen kidomborodik Jézus-Krisztus isteni jellege, hisz e vallás is elfogadja Mária szűzen foganásának tételét.)

Részletesen körüljárhattuk volna azt a kérdést is, hogy mindennek tükrében csupán véletlennek tekinthető-e az, hogy az arianizmust „megalapító” Arius püspök – noha tevékenységét az egyiptomi Alexandriában fejtette ki - vélhetően éppen annak az Arius folyónak a nevét viseli, mely a Kaspi tótól délkeletre folyt, a mai Kelet-Irán, Nyugat-Afganisztán és Dél-Türkmenisztán vidékén (ld. Justus Perthes Atlas antiquus von Dr. Alb. van Kampen, Gotha 1898., 8. Tábla F3), tehát pontosan azon az iráni (ariai) területen, melynek ugyan kevés köze van az arabsághoz, ám annál több magához az iszlámhoz.

Részletesebben megvizsgálhattuk volna az arianizmus és az iszlám kapcsolatait, melyek lehető összefüggéseire Illig is utalt (ld. Illig i.m. 389. oldal), illetve a lehetséges kapcsolat aspektusából külön elemezhettük volna az oktogonális építészetet, mely mindkét vallásnál kitüntetett jelentőségű.

Eltűnődhettünk volna azon is, hogy az 586 és 616 között uralkodó Ethelbert kenti király, de a többi hasonlóan kezdődő nevű angol uralkodó, Ethelwolf (Athelwulf, 836-858), Ethelred (866-871), Ethelstan (Athelstan v. Adelstan, 925-940) vajon miféle múlt emlékét őrzik nevükben. Az Angol-magyar nagyszótár szerint mindenesetre az ethel szó ősi/családi föld (birtok)-ot jelent, az ethelborn nemesi származásút.

Ugyanitt az atheling szó angolszász nemesember, herceg, jelentéssel van megadva.

Az angolban tehát az ethel, athel forma az előkelőségre, ősiségre vonatkozik. Ezeket az alakokat meglehetős merészség volna kapcsolatba hozni Attila/Etele/Etzel nevével, ha ugyanezen szótár az Ethel tulajdonnévnél magyar jelentésként nem ezt adná meg: „Etel(ka)” – tehát az Attila név közismert férfi és női változatát.

Az angol atheling (nemes, herceg) szóképzés továbbá ugyancsak egybecseng a karoling kifejezés genezisével, s ez aligha lehet puszta véletlen.

Alaposabban körüljárhattuk volna tehát azt a kérdést is, hogy az Attilának Izlandig is eljutó híre, miként élt tovább a VI. századi Angliában. Merthogy sokáig tovább élhetett, erről nem csupán az Ethel-, Athel- előtagú királyi nevek, s az Artus-mondának az Attila-pályával való egyezései tanúskodnak, de ezt valószínűsíti az a körülmény is, hogy – amint az Egyetemes történelmi kronológia írja – „Anglia kialakulása az angolszászok V. századi beözönlésével kezdődött.” (ld. Egyetemes történelmi kronológia 112. oldal) Ebben a „beözönlésben” pedig alighanem nagy szerepe lehetett az ugyancsak az V. században regnáló hun birodalomnak, Attila soknemzetiségű, ám viszonylag egységes steppei kultúrájú népének is. A már hanyatló és még félig pogány Róma maradék fényét egy-csapásra elhalványította az V. században a hun jelenség, mely haditudományában, ötvösművészetében, és még jó néhány sajátosságában a perzsa kultúrával rokon jelle-gével a kor barbár és pogány Európájába villámfényszerűen hozta el a lovagi életmód századokra ható sajátos művelődését: fegyverzetet, haditudományt, ruhaviseletet, állam-szervezési modellt, a hősi ének mintáját. (ld. Halász Előd: A Német irodalom története című munkáját, különösen annak Attilára vonatkozó részeit, Gondolat, Budapest, 1987., 13., 23, 33., 36., 38., 39., 45. oldalak)

Nem csekély munka lehetett mindennek az emlékét eltörölni – akár Angliában is. Az állítólagos Nagy Alfréd angol király (871-899) éppen az Illig által kitaláltnak minősített századok legvégén hatalmas munkát végez. Amint az Egyetemes történelmi kronológia írja: „Nagy Alfréd a klasszikus műveltség maradványait igyekszik átmenteni – maga is író; - a kolostorokban ókori szövegeket másolnak és javítanak.” (ld. Egyetemes történelmi kronológia 113. oldal)

De miért kellett javítani azokat az ókori szövegeket? Kik rontották el azokat? Honnan tudták, hogyan kell kijavítani, ha nem állt rendelkezésre hibátlan példány? Ha pedig rendelkezésre állt, miért nem pusztán azokat másolták? És kiknek a számára sokszorosították az iratokat a kolostorokban a IX. és X. század fordulóján, ha még év-századok múlva is legfeljebb, ha száz emberre jutott egy írástudó? Vagy amint szintén az Egyetemes történelmi kronológia írja:

„596 Megkezdődik a Rómától függő szerzetesek tevékenysége az angolszász államok területén, az ír-skót egyház viszont nem függött Rómától." (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 113. oldal) Némi iróniával hozzátehetjük: az írek és a skótok ennek megfelelően végezték – nem igazodtak, meg is lett a böjtje. De vajon e kolostorokban, melyeket – már ismét itt vagyunk – Nagy Szent Gergely idején alapítottak, vajon miért nem akkor folyt az antik műveltség mentése, amikor az antik világ úgy-ahogy épen állt, miért vártak a mentéssel 300 évet, egészen I. Nagy Alfrédig? Kérdések, kérdések, kérdések, amelyekre még kitérhettünk volna és további kérdések, amelyeknek még a megfogalmazására sem lehetett módunk e tanulmány keretei között.

Sok mindenről lehetett volna tehát még szólni, ám mindig lett volna „még valami”, ami további kutatásra vár. Ám azáltal, hogy a „hamisítás” okát pontosan megjelöltük, egyúttal behatároltuk az „elkövetői kört”, hogy megvilágítottuk az arab és a perzsa törté-nelem párhuzamosságait, rámutattunk az alkalomra is, mely szinte kínálta magát a 600-as esztendővel, s még számos egyéb mozzanat bemutatásával – úgy hisszük – elég-ségesen felvázoltuk az esetleges hamisítás történeti és kulturális hátterét ahhoz, hogy aki nem eleve elutasítóan viszonyul Illig teóriájához, az a kérdést továbbgondolkodásra al-kalmasnak elfogadja.

Egy zárszó helyett papírra vetett gondolatsorban azonban mindenképpen illő néhány – az eddigiek során érintett, ám kifejezetten meg nem fogalmazott – kérdésről legalább néhány mondatban megemlékezni.

Az első – s talán a legfontosabb kérdés a Katolikus Egyházat érinti. Itt a rövidség kedvéért csupán leszögezünk néhány dolgot – válaszként az esetleg megfogalmazódó kérdésekre.

1. Nem szabad összetéveszteni a hitigazságokat azokkal az eszközökkel és mód-szerekkel, amelyekkel azokat érvényre juttatták. Külön teológiai kérdés tehát az, hogy a katolikus dogma igaz-e, vagy az ariánus (esetleg albigens) illetve, hogy a katolikus vallás igazabb és magasztosabb vallás-e, mint a steppei természetvallás (mely ugyancsak tartalmaz monteisztikus vonásokat), és külön kérdés az is, hogy egy helyes hitelvnek mi módon szereznek érvényt.

2. Ami okfejtésünkben hipotetikusan felmerül, semmi olyan dolog elkövetésével nem gyanúsítja meg az Egyházat és Nagy Szent Gergelyt, ami súlyosabb volna az Egyház történetének kevéssé dicső fejezeteiben előforduló tetteknél (keresztes háborúk, inkvizíció, stb.)

3. Mindaz, ami emberek kezében van, óhatatlanul ki van szolgáltatva az emberi gyön-geségeknek és hiú aspirációknak. Amikor tehát feltételesen azt állítjuk, hogy Gergely Rómát (is) akarta megvédeni, csupán azt mondjuk, hogy hazafiként járt el, noha döntése utóbb tévesnek bizonyult, hiszen Róma csak haladékot kapott.

4. A mai Egyháznak semmi felelőssége nincsen egy több, mint ezer esztendeje esetleg elkövetett hamisításban. Felelőssége annyiban mégis felmerül, hogy a levéltári kuta-tást – érhető okokból – ezer évig kizárta, és ma is korlátozza. Ez azonban morális szempontból azért csupán kevéssé kifogásolható, hiszen nyomósabb társadalmi és erkölcsi érdek főződik ma ahhoz, hogy az Egyház tartását és autonómiáját megőrizze, mint ahhoz, hogy az egyházi levéltárakból olyan adatok kerüljenek elő, amelyek más úton – történeti, régészeti összehasonlító módszerrel - is megszerezhetők.

Egy másik kérdéskör a Nyugat valós szerepére irányul. Itt is csupán kijelentésszerűen rögzítjük álláspontunkat, a lehetséges kérdéseket megelőzendő:

1. A Nyugat egy része csupán passzív kedvezményezettje volt Gergely és Maurikiosz feltételezhető akciójának.

2. A műveletnek a nyugati területeken is megvoltak a maga vesztesei. Ide tartoznak a katalánok, a dél-francia terültek, a Baszkföld, Írország, Skócia, Wells, hogy csak a legnevezetesebbeket említsük. Portugália bravúrosan kikerült a történelem – törté-nelemhamisítás csapdájából. Csak magára és a nagyvilágra figyelt, hátat fordítva Európának. Hogy ebben erején túl szerencsés fekvésének is szerepe volt – vitat-hatatlan.

3. Hogy a hun birodalom kulturális fölényben volt az akkori Nyugathoz képest, s hogy a Nyugat idejében megkapta a hirtelen fejlődéséhez szükséges vitaminokat a római egyháztól, ez semmit sem von le a Nyugat olyan későbbi teljesítményeinek értékéből, mint a Shakespeare-i dráma, a Leibnitz-i integrálszámítás, vagy az olasz és német polifon hangszeres zene. Nietzsche sokszor kíméletlenül és a legtöbbször igazság-talanul ostorozta a kereszténységet, mint a Nyugatot degeneráló rossz szellemet. Ám találóan (bár a történetiséget tekintve kissé pontatlanul) mutat rá Jung: „Ha a germán népeknek valóban végképp nem passzolt volna az úgynevezett fajidegen kereszténység, akkor azt a római légiók presztizsének elhalványultával könnyedén ledobhatták volna magukról. Csakhogy az megmaradt, mert a meglévő archetipikus mintának megfelel.” (ld. Carl Gustav Jung: Mélységeink ösvényein, Gondolat Kiadó, Budapest, 1993. A kollektív tudattalan archetipusairól c. tanulmány, 60. oldal., fordította: Bodrog Miklós)

Nietzche a maga zseniális érzékenységével azt a sietséget és felületességet érezte meg, amellyel a Nyugat kereszténnyé vált egy 600-tól, ha tetszik 900-tól 1000-ig tartó száz éves akció keretében. Nem természetes akkultúráció volt ez, így óhatatlanul sérültek a korábbi kötődések, s magának a Nyugatnak az önazonossága is. A valódi múlt helyébe kapott egy Attilából formált fiktív Károlyt, mellyel voltaképp nem igazán tudott mit kezdeni – a sűrű emlegetésen kívül. A Nyugat önazonossága is sérült tehát, de utóbb, többé-kevésbé megtalálta önmagát, noha nemzetállami keretek között, háborúskodások és széttagoltság mellett. Örökre elveszett azonban Európa számára az a lehetőség, hogy egységét – Róma és Athén városához hasonlóan – egy valós szellemi központból teremtse meg.

Ezért van aztán, hogy ma azon folyik a vita, mi legyen az Európai Unió szimbóluma, a brüsszeli Pisilő fiú, vagy valami más hasonló fontos jelenség. Hiányzik ugyanis Európa közös mítosza, minthogy a valós mítoszt, az Attila-i hagyományt szerteforgácsolták és különféle alakban és név alatt provincializálták.

A Nyugat tehát méltán – de nem arányt tévesztve – lehet büszke bizonyos szellemi javaira, ez azonban sosem fogja kárpótolni a közös mítosz és közös emlékezet elvesztéséért. S hogy e javak mennyire, s mennyiben gyökereznek az eltemetett kora-középkor kulturális valóságában, a feledésre ítélt hun művelődésben, külön tanulmányt érdemel.

S az utolsó fontos kérdés, amit érintenünk illik: számunkra, magyarok számára milyen tanulsággal jár Gergely feltételezhető naptár-csínytevése. Itt is csupán néhány megállapítást téve:

1. Sem szerencsésebbek, sem – a szó anyagi értelmében – gazdagabbak nem leszünk azon felismerés által, hogy esetleg valóban Attila hunjainak örökösei vagyunk.

2. A történtek miatt – ha valóban megtörténtek – nem neheztelhetünk semelyik ma regnáló hatalomra: az antik Róma éppúgy, mint Bizánc a múlté.

3. Észre kell vennünk, hogy nem vagyunk testvértelen és rokontalan nép. Minden vallási és nyelvi különbség ellenére rokonoknak kell tekintenünk a ma szláv nyelvű ortodox bolgárokat éppúgy, mint a muzulmán vallású török népeket Kis-Ázsiától egészen Közép-Ázsiáig. Valamivel távolabbi rokonaink a finnek, az észtek, s a Nyugat azon térségeinek lakói, melyeken hajdan a gót-alánok szervezték meg államaikat, s nyilván nem hun elemek közreműködése nélkül.

Nem lehet véletlen az a rokonszenv sem, mely az íreket és a magyarokat ezer év óta összefűzi. Meséinkben mindketten a tündérek nyelvét beszéljük egy közös, vagy rokon ázsiai kultúra hagyatékaként. Vagy az Árpád-házi magyar szentek miért épp Portugáliában örvendenek különös népszerűségnek a Nyugaton?

És akkor még nem is szóltunk az ezeréves barátokról, horvátokról, szlovénekről, lengyelekről, bajorokról, hogy csak néhányat említsünk.

Ha Európáról beszélünk, ne csupán a keletkező és múló intézményekben gondolkodjunk, hanem rokonokban és barátokban is, és abban a bizalomban mely közöttünk és Európa számos vidékének lakója, népe között csodálatosan kitartó módon több mint ezer esztendeje fennáll.

Európa vagy Ázsia, Kelet vagy Nyugat - hamis alternatívák, amelyekkel szemben ott állnak a valós és természetes választási lehetőségek: rokonszenv vagy gyanakvás, együttműködés vagy alárendelődés. A kulturális, gazdasági orientációt nem célszerű ha a semmit, vagy keveset jelentő égtájak vagy földrajzi elnevezések határozzák meg, ám annál helyénvalóbb, ha egy közösség az együttműködés különféle lehetőségeit kutatja, függetlenül lehetséges partnerének földrajzi helyzetétől.

A Nagy Károly féle problémával kezdtük fejtegetéseinket, illik is, hogy e királlyal vegyünk búcsút a középkor világától. Idézzünk fel tehát egy mozaikképet III. Leó tricliniumáról, mely Nagy Károly talán legkorábbi és leghitelesebb portréját őrzi. S lám, a frank uralkodónak keleties vágású szeme, szakálltalan arca, ám hosszú egyenes bajsza mind olyan jegyek, amelyek kevésbé egy germán, de inkább egy keleti, esetleg éppen-séggel hun fejedelem külsejét teszik jellegzetessé. „Károlyt” olyannak ábrázolták tehát, amilyennek látták, vagy elképzelni bírták: keleties jegyeket magán viselő fejedelemnek. Néz ránk ez a kép Rómából, és sem ez, sem más nem ad kellő magyarázatot „Károly” keleti vonásaira, s a Károly és Attila pályája közötti feltűnő hasonlatosságra. Semmi, csupán Illig tézise a költött háromszáz esztendőről.

S ha Illignek igaza van…

Nos hagyjuk még nyitva a kérdést, de ne mondjunk le arról, hogy a múltat újra, meg újra vallatóra fogjuk.

 Zárszó?

Valószínűleg nem az, hiszen – mint említettük az Illig által felvetett téma kimeríthetetlen gazdagságban tárja elénk az újabb és újabb kérdéseket, illetve minden egyes közlés és adat, mely a kora-középkor világáról szól, ezután akarva-akaratlanul rákerül a kitalált középkor tézisének mérlegére.

Amit a dologról fontosnak tartottunk, nagyvonalakban felvázoltuk. Néhány apró kiegészítéssel azonban most mégis megtoldjuk gondolatainkat, elsősorban annak érdekében, hogy ha valaki e témában esetleg további kutatásokat óhajtana folytatni, annak a korábban elmondottakon túlmenően is bizonyos résztémákkal és támpontokkal szolgáljunk.

Kitüntetett figyelmet érdemel az érett középkor – különösen méreteihez képest tekintve – egyik legjelentősebb államalakulatának, a velencei köztársaságnak a korai története.

Ez az állam helyzeténél fogva mintegy észak-keleti bástyája volt Itáliának s voltaképp politikai egyensúlya a hihetetlenül erős Árpádkori Magyarországnak.

Amint a Pallas írja: „E csodálatos szigetváros nevét a venetáktól kapta, Velence városa azonban sokkal később, a népvándorlás korában keletkezett, amidőn Attila hunn király hadai Aquileja lerombolása után tűzzel-vassal járták be Felső-Itáliát. Az „Isten ostora” elől a parti lakosság egy része többnyire halászok és hajósok, a lagunák közötti szigetekre menekül.” (ld. Pallas Velence címszavát)

Az Attila-i pusztítás tényleges megtörténtéről és – ha volt – valós méreteiről nem lehet megbízható adatunk, hiszen az erről szóló közlések kivétel nélkül fantáziadús, ördögfestő római egyházi forrásokból származnak, illetve a legújabb olasz történetírás is immár bölcs mértéktartással látszik kezelni a kora-középkor nem minden propagandisztikus él nélküli elbeszélését a hun birodalomról.

Aquileia állítólagos lerombolása és Velence születése között már csak azért sem túl valószínű a közvetlen kapcsolat, hiszen Aquileia a mai Grado (egykori Gradus) városa felett helyezkedett el a tengerparton, tehát a mai Velencétől légvonalban is mintegy 90-100 km-re. Alig hihető tehát, hogy Aquileia egykori lakosai – ha úgy vélték, hogy számukra a lagunák nyújthatják az egyedüli biztonságot Attila hunjaival szemben – ne a Gradus környéki szigetekre menekültek volna, hanem inkább kb. 100 km-t gyalogoltak vagy hajóztak, hogy a semmivel sem védhetőbb Velencében telepedjenek le.

A lényeg szempontunkból mindenesetre az, hogy Velence Attila korában születik meg, avagy emelkedik ki a névtelenségből. Ezt követően Odoaker, majd Theodorich birtoka lesz, ám századokon keresztül jelentősége nem haladja meg bármely más halászfalu fontosságát. Az első jelentősebb esemény Velence életében, amikor 815-ben Alexandriából a városba szállítják Szent Márk evangelista földi maradványait. (ld. Pallas ugyanott)

E mozzanattal kapcsolatban azonban megjegyezzük, hogy ez történhetett akár a szent ereklyék iránt nem kevésbé fogékony VI. században is. Velence mindenesetre a szent csontok megérkezését követően is híven őrzi falusias jellegét, s amint a Pallas írja: „Velence felvirágzása Orsedo (lásd ott) II. Péter dogéval kezdődik, ki a dalmát hercegi címet vívta ki magának. Fia és utóda III. Péter doge (1009-26),, ki magát később bérmáló atyja III. Ottó német császár után szintén Ottónak nevezte (…) és Szent István hugát vette nőül.” (ld. Pallas ugyanott)

Velence városa tehát 450. Körül tűnik elő a történelemben és egészen Orsedo II. Péter doge megjelenéséig, tehát a X. század közepéig, több mint egy fél évezredig tengeti napjait a legnagyobb jelentéktelenségben, hogy azután a magyar királyság megalakulásával szinte egyidőben Európa egyik vezető hatalmaként pompázzon előttünk. Óhatatlanul felmerül tehát a gyanú, hogy Velence felvirágoztatására, megerősítésére Róma akaratából került sor, éspedig a magyar királysággal szembeni stratégiai okokból. Az Orseolo (eredetileg talán Orseolos) család egyébként alig több mint száz éves szereplés után ugyanolyan gyorsan letűnt a történelem színpadáról, ahogyan oda a X. század közepén felhelyeztetett. (ld. Pallas Orseolo címszavát)

Velence városának létrejöttét pedig egy állítólagos (vagy volt, vagy soha meg nem történt) Attila-i pusztítás történetéhez azért lehetett célszerű hozzákötni, hogy a magyar királysággal szemben megerősített városállam megfelelő történeti ideológiával is rendelkezzék küldetésének teljesítése során.

Velence létrejöttének és európai hatalommá válásának története tehát a legizgalmasabb kutatások lehetőségét ígéri azok számára, akik Illig teóriáját további vizsgálódások alapjául elfogadják.

De lássunk egy másik igen érdekes résztémát, amely szintén önmagában is megérne egy kötetet. Ez pedig szegény Nagy Szent Gergely kettős arca: az egyetemes egyházfőé és a római patríciusé, az építőé és a pusztítóé.

Hogy Gergely hitt az egyház egyetemes küldetésében – nem lehet kétséges. Vitathatatlan azonban az is, hogy ő egy római egyetemes egyházat óhajtott felépíteni. Patriotizmusa – ha tetszik lokálpatriotizmusa – Az itáliai atyák életéről és csodáiról írt dialógusok című munkájából is egyértelműen kiviláglik. Méltán írja Vanyó László Az ókeresztény egyház és irodalma című kitűnő munkájában: „A dialógusok megírásánál bizonyosan némi lokálpatriotizmus is vezette tollát az itáliai szentek csodáinak, vízióinak ecsetelésénél, Cassianus józan mértéktartásánál jobban hatott rá Sulpicius Severus Szent Mártonról írt életrajza.” (ld. Vanyó hivatkozott mű, Szent István Társulat, Budapest, 1988. 873. oldal)

Csakhogy észre kellene végre vennünk, hogy Gergely életének, cselekedeteinek szinte minden mozzanatát éppannyira áthatotta római, patrióta önérzete, mint keresztény hite. A keresztény középkor jelenségeinek megértése és tárgyalása során tehát a talán legnagyobb hatású pápa, Nagy Szent Gergely személyiségének eme kettősségét feltétlenül a további vizsgálódások homlokterében kell tartanunk. És eme kettősséghez hasonlóan a jövőben mindenképpen figyelemmel kell lennünk Gergely személyének és művének egy másik kétarcúságára is. Az építő hatalmas alakjában alighanem fel kell ismernünk egy mégoly méltányolható cél érdekében működő pusztítót is. Amint Vanyó írja: „Egy középkori legenda szerint Nagy Szent Gergely romboltatta le a palatinusi könyvtárat. Ha nem is igaz történelmileg az, amit a legenda mond el, de valamit kifejez abból, hogy hogyan értékelte a nagy pápa az ókor kulturális örökségét.” (ld. Vanyó i.m. 870. oldal)

Mint minden legendában, ebben is lehet valami igazság. S most, hogy gyanítani véljük az időszámítás átállítását, s a középkor egy jelentős részének kötöttségét, ugyancsak másként kell tekintenünk minden olyan adatra, legendára, mely Gergelyt a múlt eltörlője, s a jövendő megírójaként állítja elénk. S minthogy Gergely nagyműveltségű kultúrember volt, a környezetében serénykedő másolók munkája kapcsán nyugodtan feltételezhetjük, hogy mindazt, amit esetleg elpusztított, elpusztíttatott, kissé átalakítva egy új történelmi – és világképnek megfelelően átszínezve megőrizni, a „túlpartra átvinni” is igyekezett.

A palatinusi könyvtár kincsei immár örökre elvesztek, s mindaz, amit a múltról azok őriztek alighanem immár csak Nagy Szent Gergely látás- és láttatás módján keresztül hozzáférhetőek a számunkra.

Jogosan jegyzi meg Vanyó: „Egyetlen pápa sem értett hozzá annyira, hogy hogyan lehet áthidalni a túlcivilizált római múlt és a jelen barbár korszak közötti szakadékot, mint Nagy Szent Gergely.” (ld. Vanyó i.m. 873. oldal)

Csakhogy Gergely valószínűleg nem csupán áthidalt, de teremtett is – éppen egy háromszáz esztendős – szakadékot. Megtanult a barbárság csodákra éhes nyelvén beszélni, ám maga is csodát tett: a legnagyobb valószínűség szerint akként teremtett három évszázadot, hogy az több, mint ezer esztendeig a legkevésbé sem tűnt fel senkinek.

És még egy mondat erejéig idézve Vanyót: „A szenteket, ereklyéiket, képeiket lehet tisztelni Nagy Szent Gergely pápa szerint.” (ld. Vanyó i.m. ugyanott)

Ezzel kapcsolatban csupán két megjegyzés, illetve kérdés:

1. Nem valószínűbb-e, hogy Szent Márk ereklyéi az ereklyetiszteletet helyeslő Gergely idején és szorgalmazására került Velencébe, illetve az ő sugallatára mondatot ki az ereklye átszállításának valós vagy nem valós ténye, mint az, hogy egy ilyen fontos ereklye az akkor még az egyik legjelentéktelenebb „városba”, a 815. körüli Velence nevű halászfaluba került?

2. Nagy Szent Gergely kiállt a képtisztelet mellett. Tehát már az ő idejében is felmerült a képrombolás korának legfőbb dilemmája. Ismét kérdezzük: tarthatott-e a képrombolás a VI.-tól a IX. századig, tehát háromszáz éven át?

Szerény munkánk nem térhetett ki az Illig-féle teória által felvetett valamennyi kérdésre, ám bárki, aki ezután a Kr. u. I. évezred második felének jelenségeivel foglalkozik, alighanem bele fog ütközni mindazokba a problémákba, amelyeket ehelyütt csupán részben volt módunk érinteni.

Hogy végezetül-e vagy sem – nem tudhatjuk (hisz a kézirat lezárása esetünkben valószínűleg csupán a nyomdába küldés lesz): vessünk egy pillantást a görögkeleti egyház és Róma kapcsolatának egy érdekes fejezetére. Amint eddig is megbízható kalauzunk, a Pallas írja: „519. Nagycsütörtökén megtörtént ismét az egyesülés, de Konstantinápoly püspökeit nagyravágyásuk és uralomvágyuk azon törekvésre sarkallta, hogy a pápával egyenlő joghatóságra és méltóságra törekedjenek. Minthogy nagy Leót a kalcedoni zsinaton maguk a kelet püspökei is egyetemes pátriárka címmel illették, ezen címet használták (…) Nagy Szent Gergely minden tiltakozása dacára, noha ő Isten szolgái szolgájának alázatos címét vette föl, a konstantinápolyi pátriárkák nagy része ezután is használta a címet.

A római pápa felsősége ellen nyíltan először Photius lépett föl. Photius utóda, István pátriárka korától kezdve Kelet és Nyugat hitegységnek örvendett …”(ld. Pallas Görögkeleti egyház címszavát)

Ám amint szintén a Pallas írja: „Photius, konstantinápolyi pátriárka, született Konstantinápolyban 820 körül, meghalt 891.” (ld. Pallas Photius címszavát)

A Nyugati és a Keleti egyház rivalizálása tehát Gergelytől, 590-től Photiusig, a IX. század végéig „lejegelődött”, mintegy állóháborúvá alakult, majd Photius-szal ismét fellángolt, hogy utána kb. másfél évszázadig helyreálljon az egyház egysége.

Csakhogy ki teremtette meg ezt az egységet?

A Nyugat 900. körülre feltüntetett jelentéktelen római pápái karöltve a szintén kevéssé markáns István pátriárkával? Nem valószínűbb-e, hogy Photius – bármely név alatt – nem 820. és 891. között, hanem 520. és 591. között élt, s hogy az 590-ben a pápai székbe került Nagy Szent Gergely csupán az ő halála után tudta megteremteni az egyház egységét, majd másfél évszázadig hatóan?

Ha az egyház egységének helyreállítását valakiről feltételezhetjük, úgy az nem valamely „névtelen” pápa 900. körül, hanem inkább Nagy Szent Gergely 600. körül.

Gergely formálisan elismerte a kelet-római császár, s a császár képviselőjének, a ravennai exarchának világi hatalmát, ám – servus servorum ide servus servorum oda – az egyházi hatalom tekintetében egyetemességet hirdetett. Ebben Maurikiosz – bár nem minden vonakodás nélkül - partnere volt. Alighanem ez, a Gergely és Maurikiosz közötti egyezség tette lehetővé az egyház egységének helyreállítását másfél évszázadra (ám ezen egység létrejöttének háromszáz évvel későbbre való feltűntetése mellett).

Amikor tehát a XI. századi egyházszakadás okait kutatjuk, a leghelyesebben akkor járunk el, ha azt vizsgáljuk, mennyiben állottak fenn 1054-ben a Gergely és Maurikiosz közötti egyezség feltételei. És azt kell látnunk, hogy sehogy.

Bizáncnak végleg elenyésztek az esélyei arra, hogy valaha is ténylegesen birtokba vegye Itáliát, a keleti egyház pedig másfél évszázadon keresztül sem volt hajlandó átvenni a Gergely-féle liturgiai újításokat. S ami talán a legfontosabb: a magyar királyságról a XI. század közepére bebizonyosodott, hogy nincsenek a Kárpát-medencén lényegesen túlmutató hatalmi igényei, tehát Bizánc és Róma 600./900. körül megkötött szövetsége-egyezsége okafogyottá vált.

A hun birodalom egykor 450. körül véget vetett Róma hatalmának. Rá néhány évtizedre a hun birodalomban született Nagy Theodorich – a mondák Detre királya, Attila hű embere – valóságosan is kezébe vette a római birodalmat Hispániától Itálián át, egész a Balkánig. Ismét néhány évtized és 570. körül feltűnnek Európában az avarok, akik minden vonatkozásban az összetéveszthetőségig ugyanolyanok, mint az állítólag 870. körül a Kárpát-medencébe érkező magyarok.

Attila soknemzetiségű hatalmas királyságának emléke – mégpedig nemes (Ld.: athel, edel) emléke – évszázadok múlva is elevenen élt. Csak sokára lett ez az emlék az enyészeté, illetve lett ez az emlék Róma interpretációjában és érdekei szerint más értelművé és előjelűvé. Róma időt nyert, de a középkor költői itt-ott megőrizték a nagy kor, és a Rómát elhomályosító hatalom ábrándokkal is kevert valóságának emlékét.

S amint Nemeskürty kezdi az érett középkor magyar irodalmi hagyományait kutató munkáját, akként zárhatnánk mi is a kora-középkor Európáját felidéző (Nemeskürty kifejezésével) regényes nyomozásunkat. „Lehetséges, hogy ami az olvasó elé tárul, mesének tűnik. De a mese is egyfajta valóság. (…) E meséket is ki kell kutatnunk, fel kell mutatnunk. (…) De talán mégse mese az, amiről olvasni fogunk (olvastunk), ha egykor ábránd maradt is.” (ld. Nemeskürty Daliás idők – regényes nyomozás -, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989., 7. oldal)

Valóban: zárhatnánk ekképp is vizsgálódásainkat. Ám számosabbak és feszítőbbek a keresztény középkor kultúrájának létrejöttével kapcsolatos kérdések annál, minthogy egy mégoly költői és frappáns idézettel pontot tehetnénk gondolati utazásunk leírásának végére.

Idéztük már Focillont, aki vajmi kevéssé vett tudomást a nyugati kultúra közvetlen római eredetéről. Tisztességes kutatóként azonban ő sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy ez az új kultúra szinte egy központból irányított akciósorozat eredménye gyanánt jött létre. Mint írja: „A román korban igen jelentős Cluny politikai és morális szerepe. Egész monarchia ez, szerzetesek szellemi alapon álló monarchiája. A cluny apát, az apátok apátja, valóságos uralkodó Morális tekintélye még azon a szervezeten kívül is érvényesül, amelynek feje. (…) Cluny az, mondja Émile Mâle, ami a legnagyobb a középkorban. (…) Cluny lett a lelke annak a mozgó középkornak, amely folytonos hullámokban árad és terjed az utakon a compostelai Szent Jakab-székesegyház és a Gargano hegyi Szent Mihály-kápolna felé.” (ld. Focillon: A nyugati művészet, hivatkozott kiadás, 114-115. oldal)

Cluny-t, e szellemi központot azonban éppen a X. század elején teremtették. Amint Pálfy írja: „Talán felesleges is emlékeztetni, mit is jelentett Cluny az egyház életében s a középkor politikai-hatalmi harcaiban? Az Aquitániai Vilmos herceg által alapított (910) bencéskolostorból indult el a szerzetesi élet megreformálásának gondolata. Az apátságot Róma kivette a püspöki hatalom alól, s egyenesen maga alá rendelte, cserébe Cluny és a benedekrendiek lettek a pápák legfőbb támaszai a német uralkodókkal vívott invesztitúraharcban, valamint az egyház belső reformja tekintetében is.” (ld. Pálfy i.m. 407. oldal)

Cluny tehát Gergely rendjének, a Benedek-rendnek egy olyan „kihelyezett” részlege volt, amely a X. századtól kezdve mozgásban tartotta a szent zarándoklatok folytonosan áradó jelenségét. S amint Pierre A. Sigal Isten vándorai, Középkori zarándoklatok és zarándokok című kitűnő munkájában írja: „A XI. században a navarrai királyok is hozzá-járulnak ahhoz, hogy a Compostelába vezető utak biztonságosak és jó állapotúak legyenek. Az egyház részéről a nagy szerzetesrendek, mindenekelőtt Cluny, játszottak döntő szerepet.” (ld. P.A. Sigal hivatkozott mű, Gondolat, Budapest, 1889., 118-119. oldal)

Cluny és a Benedek-rend szerepe tehát felbecsülhetetlen a középkorban, s igen érdekes, hogy Cluny éppen az Illig szerint költött kort közvetlenül követő időben jelenik meg a történelem színpadán.

Ugyancsak Sigal írja: „Az ereklyekultusz a középkori zarándoklat egyik legszilárdabb oszlopa és alapvetően meghatározta e korszak gondolatiságát. (…) Az ereklyekultusz egyidejűleg jelent meg a keleti és a nyugati keresztény világban, de különbözőképpen fejlődött tovább. Keleten már a IV. században sem viszolyogtak attól, hogy holttesteket kiemeljenek a sírból (…).” (ld. Sigal i.m. 28-29. oldal)

Az egyik legjelentősebb zarándokhely természetesen Róma volt, ahol a katakombák és a városkörnyéki temetők nagyszámban övezték a korakereszténység szentjeinek és vértanúinak csontjait. És amint Sigal írja: „Ezek a sírok a kegyeletsértő cselekedetekkel szemben védtelenek voltak, különösen csúnyán feldúlták őket 537-ben a Rómát ostromló gót Vitinger (Wittich) hadai. A pápák ekkor úgy döntöttek, hogy a legnevezetesebb ereklyéket az új székesegyházakba szállítják.” (ld. Sigal i.m. 105. oldal)

Azt gondolhatnánk, hogy a becses ereklyék elmenekítése – minthogy különö-sebben nagy munkát nem igényel – néhány hónap, esetleg néhány esztendő leforgása alatt végbement. Ehhez képest – amint Sigal írja – „Ez a folyamat a IX. század közepén ért véget.” (ld. ugyanott) És megint csak érthetetlenül lassan folydogálnak az események akkor, amikor gyors intézkedésre volna szükség, és ugyancsak három évszázadot tölt ki egy folyamat, – és épp a sötét kor három századában - amelyre legfeljebb egy vagy két esztendő is elegendő volna.

De miként lett Santiago de Compostela a középkor egyik legfontosabb zarán-dokhelye? Amint Sigal írja: „Úgy tűnik, hogy a kezdet az ereklyék felfedezése volt, hozzá-vetőlegesen 788 és 838 között, egyes történészek szerint talán kevéssel 800. után. (…) Az ereklyék megtalálásának története azonban mégsem a IX. századbeli aszturiai krónikában vagy okiratokban található, hanem egy 1077-ben kelt, az antealtaresi monos-torra vonatkozó oklevélben. (…) Az oklevélben foglaltak szerint egy Pelagius nevű remete természetfölötti látomások után egy márványsírban állítólag felfedezte a szent holttestét.” (Sigal i.m. 115-116. oldal)

Doromby Endre szerint „Az elfeledett sír azonban, mint mondják, 813-ban csodálatos körülmények között, misztikus fényjelenségek és az angyalok karának éneke kíséretében felfedte titkát, s ekkor kezdődött Szent Jakab középkori diadalútja.” (ld. Doromby i.m. 227. oldal)

Ugyancsak egybecseng azonban a compostelai Jakab-ereklye 813. örüli feltűnése Szent Márk evangelista földi maradványainak 815. körüli Velencébe kerülésével. S a Jakab csontjait fellelő Pelagius remete kísértetiesen hasonlít az ereklye ügyekben szintén illetékes VI. századi Pelagius pápára, mely utóbbival kapcsolatban Sigal ezt írja:

„I. Childebert Meroving uralkodó 546-ban követet küldött Pelagius pápához, hogy ereklyéket kérjen tőle.” (ld. Sigal i.m. 106. oldal) Sigal forrása itt az évszámot illetően valószínűleg kissé pontatlan, mert 546-ban nem Pelagius, hanem Vigilius (537-555) ült Szent Péter trónján. I. Pelagius 556. és 561. között, míg II. Pelagius – aki Nagy Szent Gergely közvetlen elődje volt – 579-től 590-ig foglalta el a pápai széket. (ld. Gergely Jenő i.m. 425. oldal)

A compostelai Szent Jakab-ereklye megtalálásának történetével nagy valószínűség szerint Nagy Szent Gergely az általa nagyrabecsült elődnek, az őt diakonussá szentelő II. Pelagiusnak kívánt emléket állítani (Ld.: Gergely Jenő i.m. 50. oldal.)

Igencsak erre mutat ugyanis a compostelai Szent Jakab-kultusz homályos eredete. Amint Sigal írja: „A kegyhely legendája a VII. és a XII. század között, a muzulmánok ellen folytatott harc légkörében alakult ki, így ezt a harcot a szent védnöksége alatt vívják.” (ld. Sigal i.m. 115. oldal)

Csakhogy felettébb furcsa, hogy a „mór ellenes” Szent Jakab kultusza a VII. századra, tehát a 600-as évekre nyúlik vissza, holott az arabok állítólag csak 711. és 715. között hódoltatták meg Hispániát, s a sírt pedig állítólag csak a IX. században lelték fel.

Ne felejtsük Róma és Itália elsődleges érdeke volt, hogy Hispániában egy erős ariánus nyugati gót hatalom helyett a mórok és a „spanyolok” közötti erőegyensúlyon alapuló patt-helyzet alakuljon ki, s míg a mohamedánokat a dzsihád eszméje fűti, addig a „spanyolok” Szent Jakab oltalma alatt vívjanak.

A Rómából irányított Cluny által zarándokokkal ellátott Santiago de Compostela, ez a fontos zarándokhely tehát létrejöttének titokzatosságával, Pelagius remetéjével, csodás fényjelenségének Gergely-i nyelvezetűségével ugyancsak összekötni látszik a Kr. u. 600. és 900. éveket.

Aztán ott van azoknak az angolszász királyoknak a valószínűtlen sora, akik hitbuzgalmuktól vezetve lemondtak földi hatalmukról, s akik után hasonló módon egyetlen angol uralkodó sem vált meg méltóságától.

Amint Sigal írja: „Azok közül, akik azért utaztak Rómába, hogy ott fejezzék be életüket, elsősorban azt a hat angolszász királyt kell megemlíteni, akik a hagyomány szerint a VII. századtól a IX. századig terjedő időszakban lemondtak koronájukról, hogy elindulhassanak utolsó zarándokútjukra.” (ld. Sigal i.m. 106. oldal) Valószínűtlen cselekedetek és éppen a valószínűtlen évszázadokban, a 600-as, a 700-as és a 800-as években.

És miért mintáznak az Árpád-házi királyok pénzei nyolcágú csillagot már Szent Istvántól kezdve – Szent Lászlónál pedig hihetetlen egyértelműséggel?

A numizmatika szerint zavaros rajzolatú II. István-kori, illetve II. (Vak) Béla kori érmek miért emlékeztetnek olyannyira a perzsa pénzekre? Ezen érmék értelmezése során figyelembe vették-e valaha az iráni párhuzamokat?

Henri Focillon elismeréssel említi Baltrusuitis Tanulmányok Grúzia és Örmény-ország középkori művészetéről című művét, megemlítve, hogy: „Ugyan e szerző egyik utolsó munkájában (…) Sumer művészet, román művészet, (Paris, 1935.) nem csupán új és meglepő összefüggésekre mutat rá a középkori Nyugat és az ősi ázsiai Kelet közt, sumer pecséteket sorozatosan párhuzamba állítva templomaink domborműveivel, hanem rávilágít a morfológiai gondolkodás azonosságára is, amely annyi évszázadnyi távol-ságban, s egymástól olyan messze eső területeken létrehozta és kibontakoztatta e hason-lóságok dialektikáját.” (ld. Focillon i.m. 316. oldal)

Ha tehát a sumer és a középkori nyugati keresztény művészet között ilyen mély összefüggéseket láthatunk, nem valószínű-e, hogy a legfontosabb transzcendens sumer motívum, a nyolcágú csillag, és a kora-középkori nyugati művészet oktogonalitása és nyolcágú csillag motívuma között is éppúgy fennáll ez a kapcsolat, s az Árpád-házi királyok érmein is következetesen megjelenő nyolcágú forma is eme élő kapcsolat egy jelentőségteljes megnyilatkozása?

Kérdések, kérdések és újabb kérdések. És alighanem ezernyi kérdés fog még fölmerülni addig, amíg Illig teóriájával kapcsolatban – vagy így, vagy úgy – bárki is kimondhatja majd egykor a zárszót.

Recenziók és azok „recenziója”


A rovat további cikkei: « A szlávok apostola Arthur király »

Hozzászólás  

#10 naputDobos Csanád 2015-06-25 10:02
A zsidó nevek jelentős részéről joggal feltételezhetjük, hogy nem szemita eredetűek, hanem sokkal inkább sumér gyökerekkel rendelkeznek. E nevek az ószövetségi történetekből ismertek számunkra, mely történetek jelentős része a sumér-akád-babiloni írott emlékekből ismerős lehet számunkra. Ismerős, de nem ugyanaz, hiszen ezeket az említett szemita nép saját igényei és céljainak megfelelően átgyúrt. Az Eszter-Isztár kapcsolat történészek, nyelvészek által is elfogadott elve alapján pont ezt igazolja. Szántai felvetése is ezt támasztja alá, hogy Ábrahám feleségének SZÁRAI-SÁRA nevének váltásában is a „száraz-sár” szavakat vélhetjük felfedezni, igazodva a méhének aktuális állapotára…
Az előző hozzászólások Theodor, Theodora, Dóra... nevek megítélése körül bontakozott ki. A görög nyelvből kiindulva, „Zeusz ajándéka” jelentést lehet benne megtalálni. Az azonban elgondolkoztató, hogy a Kaukázusban, az első keresztény országok legrégebbi régészeti leletein, templom faragványain, kapu bélésein Szent Theodor és Szent György szinte mindig együtt szerepel. De míg Theodor a lova lábai alatt tekergő sárkányt szúrja át dárdájával, addig Szent György egy glóriával ellátott, a lova lábai előtt vergődő szentet. Tehát Theodor olyan kaukázusi területeken vált nagyon fontos szentté (leginkább Grúziát említeni), melyek szemita és zsidó befolyása nem volt ismert a kora keresztény időkben.
#9 néhány gondolatcartwright 2012-11-13 08:54
A kitalált középkor elmélete téves, ez a nagy igazság. Illignek az elmélete hibás, az ő állítása nem tartható, ez ma már világos. Nincsen kitalált történet 614-911 között.
A középkor időrendjében (a Krisztus szerinti időszámításban) van a tévedés, mégpedig Krisztus születési ideje óta (ha élő személy volt) nem telt el annyi év, mint amennyit számon tartunk.
Kéretik újra elővenni Illig könyvét és fellapozni, mit írt a keresztény világérákról.
Már ő is leírta (bár nem vezette le), hogy a keresztény időszámításban Krisztus születési (vagy keresztre feszítési) időpontját Eusebios majd utána Hieronymus eltolt az időben, 300 évvel visszább. Vagyis a teremtés utáni számításban, először 5500-ra jegyezték Jézus idejét (vmelyiket, l. előbb), ezt szépen visszatolták 5201-re. Vagy csak körülire, például toursi Gergelynél ez 5184 lett. Majd pedig ezt az időpontot is visszacsúsztatták 5001-re.
Mi következik ebből?
A bizánci és az alexandriai éráknál megmaradt a 5500 körüli érték, más keresztény krónikák 5200 körüli értékkel számoltak, végül pedig mindent átszámoltak 5001-es Jézus születésre.
Vegyünk pár dátumot példának.
Bíborbanszületett Konstantin a saját korát 6457-re (ekkor írhatta a DAI-t) tette, ez a Krisztusi időben a 10. század közepe (élt 905. szeptember 2.- 959. november 9.). Szerinte előtte 200 évvel volt a longobardok Itáliába vonulása 6257-ben Iréne császárnő (752 – 803. augusztus 9.) és az athéni Zachariás pápa (679 - 752. március 15.) idejében, és Narses ((Narszísz) élt 476-573) követte el, vagyis ő hívta a longobardokat Itáliába.
Mikor is vonultak a longobárdok az avarok miatt Itáliába?
Közismert dátuma 568. április 2-án Húsvét hétfőjén.
Itt lehet nyomon követni a második, azaz a kétszáz éves csúsztatást.
Nézzük az első csúsztatást.
Toursi Gergely krónikájának évszámai:
A kezdetektől - a vízözönig 2242 év
A vízözöntől - a zsidók kivonulásáig Egyiptomból 1404 év
A kivonulástól - az Úr feltámadásáig 1538 év
A feltámadástól - Szt. Márton haláláig 412 év
Szt. Márton halálától - az ő idejéig 197 év
azaz, összesen 5792 év.
Gergelynél már 5184 a Krisztus születését vagy újjászületését jelző dátum.
Gergely krónikájában van egy rész a X. könyv végén, hogy Antiókiát elfoglalták a perzsák.
Amit i.sz. 591-re tesznek a történelemkönyvek, de I. Sapur i.sz. 253 körül szintén elfoglalta a várost. Van egy másik történet, miszerint a perzsák egyik uralkodó jelöltje belső hatalmi harcok (testvérviszály?) a rómaiakhoz menekül Bizáncba. Ezt az uralkodót II. Huszrau-nak hívják és az 6. század végén Maurikiros császár segíti őt vissza a hatalomba a trónbitorló Bahrám ellen.
Csakhogy a szaszanida uralkodó listában 270 körül Sapor (Sabuhr, stb) után kezdődik a veszekedés Hurmuz (Hormisdas, Ormuzd) Bahrám (Baram) akiből mindjárt három is lett, és Narszész (Narses, Narsak) között. Ebben az időben az Örményországi uralkodók listájában szerepel Hurmuz aki Artabasdes (Artavaszdész) néven is uralkodott, itt van Narszész is, és a rómaiakhoz menekült II. Khoszroész (Chosrau, Khuszro). A párthus királyok listja ugyan csak 228-ig van vezetve, de a király akit a perzsák megdöntenek Artavazd (Artabasdes).
A Historia Augusta-ban Gordianus neve alatt szerepel a következő pár levél, Sapornak a perzsák királyának írta Artabaszdes az örmények királya, és még pár uralkodó, hogy ne harcoljon a rómaiakkal, mert azok rajtuk fognak bosszút állni, stb. Mivel Sapor volt, aki újraélesztette a perzsa birodalmat, az általa elfoglalt területekre nyilván perzsa vezéreket (a fiait például) rakott, akik belekerültek a királylistákba is. Az is lekövethető, hogy a perzsa történet a 270-es évekből azonos az 570-es évek történéseivel. Ráadásul megegyezik a személy is II. Huszrau (Chosroes, Khoszroész, akármilyen írásmóddal is írjuk), aki összeköti a két pontot.
Ide tehető még a „gótok” harcai 250-270 között, amit Theopylaktos (Theophülaktosz Szimokattész) Világtörténelem könyvében Maurikiosz (Mauricius élt 539 – 602. november 27) császár idejébe helyez csak avarok néven.
Vagyis a gótok harcai és az avarok (akiket következetesen hunoknak nevez a szöveg) harcai,
teljesen egymásra rímelnek csak 300 év különbség van közöttük.
Ezzel bezárul a kör, vagyis a időrend eszerint így nézhetett ki.
A kétszázas évek végén a háromszázas évek elején a dátumokat megtoldták 300 évvel, mivel Hieronymus munkája szerint 300 évvel korábban született Jézus, majd valamivel később a longobardok Itáliába vonulása is 200 évvel előbbre kerül az időben, mert Jézus születése visszább kerül 200 évvel.
Most lehet kezdeni a fejtörést, lehetett-e az előbb leírtak szerint a időeltolódás, és újra megvizsgálni a csillagászati jelenségeket (nap- és holdfogyatkozások).
Sok szerencsét …
cartwright
+2 #8 VÁ: Ha Illignek igaza van...donkisott 2012-10-30 22:46
Kedves Rékabea!

Engedd meg, hogy saját belügyednek tekintsem ellentmondó állításaidat!
Mivel annyira nyomsz itt egy könyvet, amit csak a szerzőjétől lehet megvásárolni, én is ajánlanék neked és minden érdeklődőnek egy könyvet. Talán beszerezhető nemzeti könyvesboltokban, antikváriumban, könyvtárban. Mesterházy Zsolt: A magyar ókor című művét. Magyar Ház Kiadó, 2002.
Részletek a könyv ajánlójából és összefoglalójából:
Idézet:

„Eljött az ideje Európa ókori történelme helyreállításának, és annak is, hogy bemutassam azt a több száz éves világégést, amely eredményeként az ősi magyar Európa az indoeurópaiak Európája lett.”
„A ma oktatott európai ókortörténet a görögökkel és a rómaiakkal kezdődik, (...) E könyv sokkal korábbi időktől veszi sorra Európa történelmének eseményeit, amikor még egynyelvű volt földrészünk. A szerző bemutatja a Keleti (kelta) Európa gyökereit, egységes nyelvét és műveltségét, amely a ragozó nyelvű népek alkotása volt. (...) Egy hatalmas nyelvi körképben teszi láthatóvá a sumér-kelta-magyar nyelvek minden képzeletet felülmúló jelenlétét a mai Európa nyelveiben, ugyanakkor megállapítja azt is, hogy a ragozók szavain túl azok nyelvtanát már nem vette át az újonnan kialakuló ókori Európa. A nyelvi anyagban talált ellentmondások segítségével megvilágítja azt a ma még kevéssé ismert tényt, hogy a felvett mai európai nyelvállapotok nem felelnek meg a ma oktatott köztörténetnek, helyenként súlyos ellentmondások keletkeztek. (...) A nem ragozók (ma indoeurópainak nevezett) megjelenésével szerinte megkezdődött az a hosszú folyamat, amelynek során Európa első magas műveltséget hordozó társadalmait az újonnan jöttek megsemmisítették a nagyókori világháború során, és a kelta (keleti) maradványokat, valamint Magyarországot részben leszámítva birtokba vették Európát. (...) A végül önmagát is felélő birodalmat azután Atilla hunjaival és germán szövetségeseivel számolta fel. Felszámolta ugyan a rabszolgatartókat, de a kelta (keleti) magyar Európát már nem tudta helyreállítani, (...) A szerző nyíltan vállalja, hogy magyar érdekű történelmet ír, szemben az indoeurópai érdekű történetírással.”


A fenti mű megírásakor még kevéssé volt ismert Illig elmélete, és a könyv idősíkjában nem is lett volna jelentősége. Viszont a Kelta Európa történetéről adott, bizonyító erejű adathalmaz megerősíti Gregor-Móricz-Tóth kutatásainak következtetését. A naptárhamisítás ennek a történelemnek továbbélő hordozója, a magyarság, a magyar nép ellen irányult.
#7 VÁ: Ha Illignek igaza van...Rékabea 2012-10-30 08:46
Én továbbra is kitartok amelett, hogy a mai Európa vezetö rétege, az elmúlt századok arisztokráciája
asszir-szemita-heber-szemita származású - ezek elnyomva az ösnépeket és azokat halomra gyilkolva, nyelvüket rákényszeritve azokra rabszolgasorba ( feudalizmus a római rabszolgatartás megreformált alakja volt !) taszitották öket - csak egyet tartottak meg maguknak ezen népek kultúráját - mert nekik az nem volt !!!!! - Elöször az Égeist foglaták el a hunmagyar népektöl (ezek voltak a dórok !) aztán
a mai Italiát (Latinok - szintén asszir szemita származékok!) - majd észak felé terjeszkedtek a Római Birodalom képében ( Militarista elnyomó,
rabszolgatartó nagyhatalom !!) - és foglalták el a kelta-
hunmagyarok területeit - beolvasztva azokat a birodalmukba, miután a vezetö réteget és vallási vezetöiket leöldösték. Aki pedig ezekböl behodolt nekik, az megkapta érte jutalmát, néptestvéreitöl elrabolt kincseket, és a kényelmes, pazarló, erkölcstelen asszir-szemita-héber-szemita életmódot.- Róma bukása után szétrajzanak az egész kontinensen, és újabb ezer éves müködésük eredményeként, az asszir utódok
arisztokráciája a történelmi középkorban minden európai államba beépülve, és az angol-szász, (indo)germán és (indo)szláv genetikai felülirás módszerével, az öslakossággal egybe olvadva létrehozzák (indo)euróba jelenlegi militarista államait. - az egyedüli Magyarország kivételével - és ezért folyik most a harc, hogy még hazánkat, azt a kicsit még, ami megmaradt belöle bekebelezhessék.
- Miért ne lenne igaz, amit Tácsi István ir? Nagyon is logikusan vezeti le, amit ir - És mitöl igaz szerintetek Illig, illetve Tóth Gyula irása ? -
Olvasta valaki is közületek Tácsi István könyvét ?!
Igen a Pallaszban benne van, hogy a dórok indoeurópaiak,- csak az nincs benne, hogy egyben
asszir-szemita származékok- ez van eltitkolva ugyanis !! - Hogy hogyan lettek a dórok - felülirva asszir/szemita vezetö réteggel - és hogyan keletkeztek az indoeuropai népek - asszir-szemita-heber -szemita vezetö réteggel az az általam ajánlott könyvben nagyon is logikusan le van irva.
Csak el kell azt figyelmesen olvasni !! -
Az pedig, hogy vannak ugye a hajlitó nyelvek és van a ragozó nyelv - ez a tény bizony elgondolkodásra érdemes, mert ha e két különbözö
nyelv ma Európában létezik, akkor nem lehetett valamikor régen Európa egységes testvérnépek hazája, márcsak ezen nyelvi különbség miatt sem.
Az egyiknek már régebben itt kellett, hogy legyen.
Ezért a szittya népek(szkiták) nem indoeuropai népek, ahogy azt a mai indoeuropa annyira szeretné magának kisajátitani.
+2 #6 VÁ: Ha Illignek igaza van...donkisott 2012-10-29 06:51
- A 'Theodorich' talán a 'dórok istene' jelentéssel bírhatna. Ha ezt jelentené és a dórokról semmi mást nem tudunk, csak hogy indoeurópaiak voltak, akkor ebben semmi rejtenivalót nem látok. Tehát akkor miért nem ezt a jelentést köti hozzá a névmagyarázat? Talán azért, mert mint írod:
Idézet:
A dórok származása titkolva van ma a világon, mert ezek is indoeurópai népek - ezek uralják ma a világot, és nem érdekük az igaz történelem feltárása.
Szerinted ez elegendő magyarázat? Szerintem annyi köze van a dórokhoz, mint Makónak az akóhoz.

További állításaidhoz:

- Ők uralják a világot, rendben.
- Mondták neked, hogy nem érdekük az igaz történelem feltárása? Honnan veszed? Ezzel is azt kívánod sugallni, hogy rejtőzködő szemiták. Ravasz!
- Miért és hogyan van titkolva a dórok származása, ha egyszer benne van a Pallasban, hogy indoeurópaiak? Azzal, hogy titkoltnak állítod a származásukat azt sugallod, hogy esetleg szemita népek volnának, mint azt korábban állítottad! De hát a szemiták nem kimondottan szemérmes fajta. Akkor miért titkolják? Az európai, hajlító nyelvű népek sem titkolják semmit nem jelentő indoeurópaiságukat. Miért a dórok? Te érted ezt? Mert én nem.
- A tudomány indoeurópai nyelveket ismer, de indoeurópai etnikumot nem. A nyelvcsalád viszont nem származás szerinti kategória. Ezért az általad használt jelentés félrevezető, megtévesztő, mert a közös származást sejteti, (ami egyébként igaz, csak másképp!) ráadásul a Tácsi István által lefektetett és általad itt képviselt indoeurópai>dór>asszír>szemita levezetés mentén, ami viszont biztosan nem igaz.
- Azzal, hogy korábban becsempészted az indoeurópai>dór>asszír>szemita levezetést és homályos fogalmazásoddal azt sejteted, hogy az indoeurópaiak is szemiták volnának és ezért bújnak a semmit nem jelentő indoeurópai fogalom mögé. Csakhogy az általad sugallt okfejtést továbbvíve elérkezünk a délorosz sztyeppére, amelyet az indoeurópaiak őshazájának tart a Pallas nagylexikon. Ez pedig már átvezet a szittya népek szállásterületére, azt sugallva ezzel, hogy ők is indoeurópai nép lennének abban az értelemben, amely a hun/magyar néptől való megkülönböztetésben nyeri el értelmét és veszélyességét. Tehát itt áll előttünk egy alattomos kísérlet arra, hogy a magyarságot továbbra is megkülönböztessék, kitaszítsák és leválasszák Európa népei közül - 'nyelvészeti megfontolások'? alapján.
- Történik pedig ez akkor, amikor Heribert Illig és kutatótársai feltárták a naptárhamisítás tényét és ezen a nyomon elindulva Gregor Kristóf, Móricz Leó és Tóth Gyula kutatásai feltárták a szittya/hun/magyar nép meghatározó szerepét a kora-középkor Európájának kialakulásában, a rabszolgatartó Római Birodalom megdöntésében, korábban nyugatra költözött testvérnépeik felszabadítása és önálló államiságuk megteremtése révén. A hun/magyar nép a mai Európa létrejöttének - azóta állandó kitaszítottsággal küzdő - vezető szellemi és katonai ereje volt. Ez a felismerés egyúttal arra is rávilágít, hogy a magyar nép közel 2000 éve tartó üldöztetése, történelmének elhazudása annak a rabszolgatartó mentalitásnak továbbélését jelzi amely a római birodalom szellemi örökségének része. Ennek a szellemi örökségnek azóta majd' a teljes európai népesség áldozatává vált.
- A magyar kutatók által megrajzolt új történelemkép új értelmet ad az indoeurópaiság fogalmának abban az értelemben, hogy eddig is csak indoeurópai nyelvekről beszélt a tudomány. A népek származás szerinti azonosságát, hasonlóan a finnugor elmélethez, a nyelvcsaládba sorolás szempontjai alapján (látszólag és félrevezetően) határozták meg. Ez pedig eredményezte azt, hogy az európai ókor és kora középkor etnikai térképét két részre osztva, megalkották a hajlító nyelvet beszélő indoeurópai régiót és mellette a ragozó nyelvű nép lakta régiót. A nyelvcsaládba sorolás a történelemhamisítással együtt eredményesen fedte el a terület népei egységes eredetének tudatát, ezzel leválasztva őket gyökereikről, kiszolgáltatva őket a rabszolgatartók továbbélő hatalmának.
- Ma már kijelenthető, hogy az indoeurópai elmélet a történelemhamisítás eszköze volt, mert a történelmi múlt keresésének zsákutcába terelésén túl eredményesen szolgálta az uralkodáshoz szükséges megosztását a korai történelemben egységes etnikumú, kultúrájú és nyelvű Európa népeinek.
- Ennek a történelemhamisításnak, megosztásnak kezdeményezői, végrehajtói és haszonélvezői voltak a szemiták. Európa nem volt szemita és ma sem az. Amiről beszélhetünk, az a gondolkodásmód szemitásodása, szemetesedése. Nem szemita múltat kell látni mindenütt, hanem hun/magyar múltat, amint az ténylegesen volt. A szemita múltat a történelemhamisításban érdekelt erők 'hasznos bolondjai' vízionálják. Aki szemita múltat lát mindenütt, az a pénzhatalom szekértolója ma is.
+1 #5 VÁ: Ha Illignek igaza van...makacs 2012-10-28 23:14
- Jaj annak a népnek, amelynek az ellenségei írják a történelmét!

- Vedd el egy néptől a múltját és téged fognak szolgálni.

- A magyar nép az egyetlen, amely jobban hisz az ellenségeinek, mint saját krónikásainak.
#4 "NEVEZD NEVÉN A GYEREKET !"Zoli 2012-10-28 12:07
Így az igaz ahogy Rékabea írta. Ha én egy zsidó történelemhamisító lennék én is a "MI" neveink közül adnák hamis nevet Csabának is meg Aladárnak is. Ez történt itt is nem kell elmenni Tácsi Pista bácsihoz sem Thedor név sem másik hasonló zsidószerűsége bizonyítására.

Ha nevén nevezzük akkor Csaba lesz :-)
#3 VÁ: Ha Illignek igaza van...Rékabea 2012-10-28 09:01
Ajánlom kedves "Ködszurkáló" olvasd el Tácsi István : Görög Mitoszok és Magyar Mondák Azonos
Gyökerei cimü könyvét. - Üzletben nem kapható, mert egyetlen kiadó sem merte felvállalni a kiadást,
viszont az írónál megveheted. Tácsi István honlapján találsz e-mail cimet :http://www.fiberweb.hu/taara
Ebböl könyvböl megtudhatod, hogy kik voltak az ionok és a pelazgok (magyarok) és azt is megtudhatod, hogy kik voltak a dórok(szemita-asszirok - ugyanigy az Itáliában élö latinok, akik
kegyetlen, harcos, gyilkos népek , akik az ott élö magyari népeket elnyomták, uralmuk alá hajtották,-
ezek leszármazottjai uralják, ma is Európát.
A nevek igen is sok mindent elárulnak hordozóikról-
különösen igy volt ez a régi korokban. Akkor még
nagyon is tudatosan választottak nevet a gyermeknek. - Ezért is a szólás : NEVEZD NEVÉN
A GYEREKET !. - Egyébként Aladár is Aladór.
A Tedor név szerintem nincsen, de a Theodor név is szemita-dór név és a régi korokban megmutatta viselöjének kilétét.
A dórok származása titkolva van ma a világon, mert
ezek is indoeurópai népek - ezek uralják ma a világot, és nem érdekük az igaz történelem feltárása.
Nem tartjuk az összes Dórát, Dorottyát, Teodort szemitának, de valljuk be a judeaiak ma is nagyon kedvelik a Dóra nevet ! - és, hogy melyik névet választják szüleink nekünk születésünkkor, abban
bizony valami más is közrejátszik, - nemcsak az,
hogy mi a mindenkori divatnév éppen.
+3 #2 Az igazi probléma a rosszindulat.Ködszurkáló 2012-10-26 12:54
- "A görög nép a nagy «indogermán» vagy árja népcsalád egyik tagja, s néprajzi tekintetben az italiaiakhoz áll legközelebb, (...) igen tekintélyes tudósok déli Oroszországnak a Fekete-tenger, Kaspi-tó és Aral-tó táján lévő vidékét tartják az indogermán nép őshazájának is.(...) Magában a görög hagyományban, már a legrégibb logographosoknál (mesés történetiróknál) szó van ugyan bizonyos ősnépességről, a pelasgokról, (...) a valószinűség a görögöknek szárazföldön, a Balkán félsziget északibb részeiről való bevándorlása mellett szól. Erre mutat a görög törzseknek az egész őskoron végigvonuló torlódása és húzása dél felé." Forráa: (NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET, II. KÖTET: A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A RÓMAI HÓDÍTÁS KORÁIG, I. RÉSZ. A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A PERZSA HÁBORÚKIG, I. SZAKASZ. A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A DÓR VÁNDORLÁS KORÁIG)
- "Hérodotos felfogása szerint athéniak őshonosak voltak Hellasban, a lakedaimóniak, vagyis a dórok csak jóval az iónok után vándoroltak a Peloponnészoszra." (tortenelemszak.elte.hu/segedlet/gorog-fogalmak.html)
"A mükénéi civilizáció összeomlása egybeesett több közel-keleti birodalom bukásával, köztük a legjelentősebbekével, a Hettita Birodaloméval és az Egyiptomi Birodaloméval. Mindez valószínűleg a vasfegyverekkel hadakozó tengeri népek inváziója miatt történt. Amikor a dórok Görögországba érkeztek, nekik szintén elsőrangú vasfegyvereik voltak, amikkel könnyedén elsöpörték a már amúgy is meggyengült mükénéieket." (hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93kori_G%C3%B6r%C3%B6gorsz%C3%A1g)
- "A dór vándorlás annak a főleg régészeti úton megfigyelhető jelenségnek a neve, aminek során a görög sötét korban a korábbi mükénéi civilizáció központi és déli, valamint a minószi civilizáció területeit a későbbi dórokkal azonosítható nyelvi és tárgyi kultúra váltotta fel az i. e. 12. századtól kezdődően. A folyamat pusztulással járt, de a konkrét eseményekről lényegében semmit sem tudunk. Ez az időszak a tengeri népek támadásainak kora és az északnyugati görög vándorlásé is. Mindezek valószínűleg egymással szorosan összefüggő folyamatok voltak." (Wikipédia)
---------------
Megjegyzéseim:
- A Nagy Képes Világtörténet szerint is, az indogermán népek őshazája a déli Oroszország területén lehetett. Azaz, a sztyeppeövezet keleti részén. Görögországba Északról nyomultak be. A görög kultúra saját forrásként a hyperboreus, azaz a szittya/szkíta kultúrát nevezi meg. A mükénei kultúra dórok általi megdöntése nem bizonyított, csak a felégetett paloták utalnak külső hódításra, egyébként a hódítók tárgyi kultúrájának nincsen nyoma. A dórok, akiket az ún. tengeri népekkel is próbáltak azonosítani ezek szerint már hatalmi vákuumba érkeztek. Más vélemények nekik tulajdonítják a mükénei civilizáció megdöntését. Fegyverzetük vasfegyverek és harci szekerek. Ezek biztosították hódításaik sikerét. Ebben a korban (ie. 12. szd.) ez korszerűnek számított.

A pelazg ősnépet palócnak nevezzük a magunk nyelvén és köztünk is élnek. Varga Csaba kutatásai alapján kijelenthető, hogy az ógörög nyelv megegyezik a régies csángó nyelvvel, amint ezt hasonló című könyvében igazolja. A korai magyar történelemben tapasztalható bizánci orientációban a földrajzi közelségen felül a rokonság tudata is szerepet játszhatott, amint ez a nyugati orientációt is befolyásolhatta. A kettős orientáció néprokonsági alapjának feltárásával kijelenthető, hogy hazugság és rosszindulatú rágalom, hogy a magyar nép idegenként érkezett volna Európába. Amint az is hazugság, hogy megmaradásunk és túlélésünk a judeo-kereszténység felvételén múlott volna.

Összességében kijelenthető, hogy a dór nép származása annyira bizonytalan, hogy sem a Pallas, sem a Wikipédia nem rendelkezik szócikkel. Ami a dór nép fogalmát megalkotta, az a görög hagyományban róluk elnevezett vándorlás és a dór stílusú oszlopfők. Tehát az asszír-szemita-dór levezetés nem egyéb, mint üres frázis, tartalom nélküli tudálékosság. Személynévre alkalmazva viszont a szemita/zsidó azonosítás pejoratív minősége miatt rosszindulatú rágalom. Olyan ez, mintha az összes Dórát, Dorottyát, Teodort szemitának tartanánk nevük alapján.

A névadásnak van mágiája, ezt régen még komolyabban vették. Arra viszont még közvetett bizonyíték sincsen, hogy a meghamisított krónikák szerinti névadás, a Theodorich név tényleges felvétele megtörtént volna. Arról van beszámoló, hogy a Konstantin nevet felvette a keresztség során Aladár. Ha a névadás mágiáját alkalmazni kívánták a történelemhamisítók, akkor sem feltételezhető, hogy a dór népnév elrejtésével kívántak volna mágikus hatást gyakorolni. A Tedor magyar keresztnév jelentése: Isten ajándéka. Ez a jelentés sokkal inkább megfelel a sorsalakítás feltételezhető céljának ebben az esetben is.
-4 #1 VÁ: Ha Illignek igaza van...Rékabea 2012-10-25 08:33
A probléma csak az, hogy Theodoric nevében benne van kiléte ugyanis dór volt Theodoric-
dór -asszir -szemita gót volt - tehát egészen biztosan nem lehetett hun - és Atilla unokája !!!!

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Hozzászólások

Honlap ajánló