Életem dióhéjban

Az én életem nem volt unalmas, de regénybe illő fordulatos történet sem. Szüleimmel és kis öcsémmel 1956-ban hagytam el hazámat, akkor még nem is gondoltunk arra, hogy talán örökre. A háború és a levert Szabadságharc után végre idegen földön kaptunk menedéket, megnyugvást és életlehetőséget. Nem akarok hálátlan lenni ez ellen a minket, ’56-os menekülteket befogadó ország iránt, de az igazi magyar hazát semmi nem helyettesítheti, mert ez az idegen tenger, -- bármennyire szép, gazdag, és a hivatalos megállapítások szerint még „demokratikus és szabad” is – az életem végéig örökre idegen lakóhely marad.

Szeretett szülővárosom, Ungvár

1938. novemberében, az első Bécsi Döntéssel a Felvidéken – egyelőre -- végetért a csehszlovák uralom. Fiatal szüleim a Magyarországhoz visszakerült ősi magyar történelmi városban, Ungváron kezdték házaséletüket, ahol 1941. januárjában születtem.

Az elmúlt 49 év alatt itt Kanadában minden hivatalos kérdőívbe, okmányba nem a szülővárosom eredeti nevét, Ungvárt kell írnom, hanem a szovjetizált „Uzhgorod” szót, jóllehet errefelé egyiket sem ismerik. Nekem örök időkre Ungvár marad.

- Születési helye? Nemzetisége? – kérdezi a hivatalnok.

- Magyar vagyok, Magyarországon, Ungvár városban születtem. - válaszolom büszkén, és érzem, hogy ebben a pillanatban kerültem szembe valakivel, aki sajtóból-televízióból pontosan ismeri a „fasiszta-náci, zsidóüldöző és 800 ezer zsidó-pusztító Magyarország” hivatalos történelmét. Még a Benes-féle külföldön elterjesztett magyarellenes hazug iskolai történelemkönyvekből tudja, hogy ez az ország, az én Magyarországom volt „Hitler utolsó csatlósa”. Ám a történelmi és földrajzi ismeretekkel felvértezett hivatalnok egyéb adattal nem dicsekedhet, ellenben érdekes, hogy szerinte ’a magyar főváros Bukarest’, Budapestről is hallott már, de az valahogy lecsúszott az ő térképéről.

Mielőtt a hivatalnok pontosan megérti, hogy honnan is jöttem ebbe az országba, a szülővárosom földrajzi fekvésének és történelmének rövid felrajzolása szinte elkerülhetetlen.

- Szóval Ön a mai Ukrajnában született, de nem ukrán, hanem magyar.

- Igen így van, és 1962 óta vagyok kanadai állampolgár. – válaszolom.

Ungvár

Hároméves korom szép emlékeihez tartozik, amikor még a békés időkben az Ung partján a kristály tiszta folyóvízben csillogó lapos kavicsokkal játszadoztam. Még most is érzem a folyóvíz friss illatát. Boldogságunk nem tartott sokáig, mert az ősi magyar város a háború és a terror sötétjébe borult, és az egykori tiszta levegőt a robbanások kormos füstje és az éjjel-nappal közlekedő harckocsik petróleumos fojtogató, bűzös szaga váltotta fel. Még ma is hallom a légitámadások félelmetes éjszakáiba beleüvöltő sziréna hangját, és érzem a pillanatnyi védelmet nyújtó hideg pincék, és bunkerok dohos szagát.

Mint kis gyermek arra még emlékszem, amikor a nyugodt életünknek vége lett, és csak évekkel később tudtam meg szüleimtől, hogy miért kellett bujdosni és menekülni. 1944-ben Ungvárra is bevonult a szovjet hadsereg és novemberben több ezer magyar férfit – közöttük Édesapámat - északra, az osztrák Neu Sandec (Galícia) városba, ma már Nowy Sacz (Lengyelország)-- hurcolták el a sztálinista Ilya Ehrenburg által felbőszített vörös hordák. Pedig Édesapám nem volt fasiszta, sem párttag… csak magyar, és ez akkor a legnagyobb bűn volt, akárcsak manapság! És a nemzetiségi tisztogatásukhoz ez elég volt. Arra is emlékszem, amikor néhány batyuval a Magyarország felé induló utolsó vonattal Nyíregyházára menekültünk a „felszabadító” horda elől. Az állomásról kiinduló vonat utolsó kocsijából magyar vasutas nyújtotta a kezét Édesanyám felé. Ez volt az utolsó vonat, az utolsó órában, az utolsó alkalom. Aztán a határt végleg lezárták, és soha többé magyar nem mehetett át.

Édesapám a gulágból való szerencsés szökése után a lezárt határ mögötti Ungvárra nem mehetett vissza többé, télvíz idején gyalog tette meg az utat Nyíregyházára. Félelemmel, rettegéssel teli életünket a bolsevizált, újból megcsonkított, megerőszakolt Magyarországon folytattuk, 1956. decemberig.

Iskoláim első osztályát még az angolkisasszonyok zárdájának katolikus iskolájában végeztem, de a második évben, amikor Péter Gábor (Auspitz Benő) és gyilkos bandája már javában kínozta Mindszenty hercegprímást az ÁVH pincéiben (1948), már megkezdődött a magyarok üldöztetése, gyilkolása, a vallásüldözés, az apácák civil ruhába való átöltöztetése és a sátán valóságos korszaka. Az iskolám bezárt és az apácákat közönséges ruhák viselésére kényszerítették. Ezután a nyíregyházi evangélikus templommal szemben lévő IV. számú általános iskola tanulójaként folytattam tanulmányaimat. Tiszta magyar lelkű tanáraimra még ma is szeretettel gondolok – kivéve a gonosz, pocakos, kopasz fejű orosz tanárra, aki valósággal gyűlölt bennünket. Igaz, hogy mi is gyűlöltük a ránk kényszerített cirill-betűs idegen nyelvet, és e nyelv kényszer-tanulása megkeserítette valamennyi magyar diák életét. Megbocsásson a világ, de ma már egy-két orosz szónál többre nem emlékszem. Egyébként mindig szorgalmas tanuló voltam: szerettem a magyar történelmet, irodalmat, és ezeknek a gazdagításában besegítettek otthon a szüleim is. Nyolcadik osztályom után középiskolába, a Zrínyi Ilona leánygimnáziumba kerültem, amelynek a második osztályát, az 1956-os események miatt már nem fejezhettem be.

Ausztria, 1956

1956. október 23-án a rádió hírekből értesültünk, hogy Budapesten tömeges felvonulások vannak, sőt már itt-ott gépfegyverekkel is lövöldöznek. Hogy a saját érdekében megvédjék a nemzetet, újra megjöttek az oroszok: a tankok százai éjjel-nappal dübörgő zajjal vonultak át Nyíregyházán. Tizenkét esztendő nem olyan hosszú idő és senki nem felejtette el a az 1944-ben ránk szabadult poklot.

Miután a szabadságharcosok felszedték az aknákat a nyugati határon, 1956. december elsején, szüleimmel és hatéves kis öcsémmel elhagytuk Magyarországot. Megérkeztünk a fényesen vakító gyönyörű Bécsbe, ahol én a 15 éves vidéki lány, szinte idegen bolygón éreztem magam. Nem tudtam elképzelni, hogy egy városban annyi villanykörtét lehetséges és szabad meggyújtani. A híres Bécsben ettem először déli gyümölcsöket, finom csokoládét és mivel fiataloknál ez gyorsan megy, néhány hónap alatt, úgy ahogy, még németül is megtanultam beszélni. Soha nem fogom elfelejteni az osztrák nép vendéglátó szeretetét!

1976 - W. A. Mozart: Don Giovanni operáját mutattuk be
a winnipegi (Manitoba) Centennial Hall színháztermében.
Középen, előrehajolva érdeklődéssel hallgatom Leporello áriáját.

A hatalmas olasz Ascania nevű luxushajón, 13 nap tengeri út után érkeztünk Kanadába, 1957. júliusában. Mivel már egy évet úgyis elmulasztottam az iskolából, az 1957-es tanévet én és még öt menekült magyar lány a québeci Joliette városka, francia apácák által vezetett intézetében kezdtük. Istenem, de nehéz volt kezdetben! Az én szeretett magyar anyanyelvem és pici német tudásom bizony nem sokat segített a francia nyelvű előadásokon!  Titokban vártam, hogy valamilyen okból szüleim majd meggondolják, és rövidesen visszamegyünk, legalább Európába, -- ahogy ezt nagyon sokan honvágyból meg is tették -- ha nem is Magyarországra, de legalább Bécsbe. De a visszatérés elmaradt. Aztán valamennyire sikerült a francia nyelvvel megbarátkoznom és 1959-ben sikerült leérettségiznem.

Ezután kezdődött az életem igazán az idegen világban, mert a francia mellett az angolt is meg kellett tanulni! Könnyű nyelv az angol, hiszen ebben nincs hímnem, nőnem, semlegesnem, csak a kiejtéskor kell arra gondolni, hogy forró krumplit forgatsz a szádban, és akkor tökéletes angol vagy! Milyen jó, hogy minden és mindenki „egynemű” - gondoltam.

Magyar tánccsoportban találkoztam életem párjával, és 1963-ban megesküdtünk. Az ezután következő évek voltak a legszebbek: a montreáli McGill egyetemen végzett mérnök férjemmel a mai napig mindig arra vigyáztunk, hogy idegen szavak lehetőleg soha ne keveredjenek a beszédünkbe. Az egész csak önfegyelem… Ha mi nem ápoljuk a magyar anyanyelvünk, -- gondoltuk -- akkor idő előtt már csak idegen nyelven társalgunk még egymás között is. Negyvenkilenc esztendő nagyon sok idő, mialatt az ember, ha nem vigyáz ebben az idegen tengerben, könnyen elveszítheti az anyanyelvét.

Aztán jöttek a szép évek: Montreál és Winnipeg. Megismerkedtünk magyar fiatalokkal, népi tánccsoportokban táncoltunk, gyönyörű ruháinkat magunk varrtuk és hímeztük. Az üvegestánchoz engem kértek fel, hogy festeném meg az agyagszínűre festett borosüvegeket népi motívumokkal. Ügyesek voltunk, soha nem ejtett le senki üveget, s még a rajongó közönség is meglepődött, amikor a tánc végén levettük a fejünkről a korsókat, amik nem voltak odaragasztva. Szinte hihetetlen, de Kanadában tanultam meg a magyar kézimunka fortélyait, és ma már számos díszpárna, és terítő ékesíti a lakásunkat.

Miután, mint számos bank pénztárosa elég jól megtanultam angolul, kórházba mentem megszerezni a röntgentechnikusi képesítést, amit két év után kitűnő eredménnyel végeztem. A hetvenes évek nagy részét a kanadai Manitoba tartomány Winnipeg városában töltöttük. Egyetlen kisfiúnk Józsika angol nyelvű első osztályba lépett, de a lelkem csak magyarul tudott beszélni, s néhány hónapig még a szorzótáblát is csak magyarul mondta. Akkor még nem tudtuk, hogy a magyar szorzótábla ellenére 15 éven belül mérnök lesz belőle.

Ebben a kegyetlenül hideg városban a zene gazdagította az életemet. Énekórák, színpadi szereplések, próbák… A winnipegi operakórus tagja voltam négy évig, tizenhárom operában vettem részt. De lelkes tagjai voltunk a helyi magyar katolikus közösségnek is, szinte mindenből kivettük a részünket: népitánc, templomi énekkar, magyar iskola stb.

Vissza Montreálba, (1979)

Újabb tapasztalatokkal folytattuk addig is eléggé fordulatos életünket. Itt már sem operakórus, sem népitánc nem jöhetett számításba, de annál jobban vonzódtam az egyetem felé, ami a Concordia egyetem Szépművészeti karának a zenetagozatára vezetett, ahol diplomát szereztem. Ez azt eredményezte, hogy a Magyar Bizottság (1983) felkért a helyi magyar rádióadás vezetésére. Ez alatt megindítottam a „Dobó Katica Tudósítója” című havilapomat. Talán ez késztette Dr. Fabó Lászlót az Új Hídfő kiadóját San Franciscóból, hogy az Új Hídfő és az Új Hídfő Könyvtár szerkesztésére felkérjen az elődöm Dunai Ákos hirtelen 1989 őszén bekövetkezett németországi autószerencsétlensége után. Kivetettségünk hosszú éveiben már fel se tűnt, hogy rám mindig mindenütt olyasmit bíznak, amihez nem volt képesítésem, de valahogy mégis elvárták tőlem, hogy sikeresen továbbvigyem a rám bízott feladatkört: pl. sem rádió vezetését nem tanultam, sem újságírást!

Montreál, 1961 - Színpadon az üvegestánc végén,
háttérben az ’56-os lyukas zászló és a Kossuth-címer.
Jóska és Judit középen meghajol.
volt minden nemzeti ünnep!

A nyolcvanas években a helyi angol egyetemi könyvtárban töltött rengeteg időm alatt nyíltak ki a szemeim, amihez hozzásegített a lapszerkesztés és a rádióműsor vezetése. A tantárgyaimhoz szükséges könyvek mellett, egyre-másra kutattam a Magyarország történetével kapcsolatos angol nyelvű műveket. Számos, főleg zsidó, szlovák és román történész gyűlölködő és hazug könyveire bukkantam, de annál kevesebb volt az objektív szemszögből feldolgozott anyag. Közben rájöttem, hogy hasznos dolog lenne felkutatni a különféle szemszögből megírt könyveket, azokban a tényeket, adatokat összehasonlítani, és saját magamnak levonni belőle a tanulságot. A végén mindig kilóg a lóláb, -- és arra is rájöttem, hogy a politikailag helyes irányzatban van két lehetőség: semleges, vagy pedig -- akkor kezdtem gyanítani -- egy befolyásos kisebbség által bitorolt hatalom érdekeinek, felsőbbrendűségének, a vélt vagy valós sérelmeinek az állandó ecsetelése.

Míg régebben a könyvtárakat és antikvár könyvesboltokat járva sikerült megtalálni a kutatásaimhoz szükséges anyagot, ma már a Világhálózat az, ami a munkámhoz pótolhatatlan. Külön szeretném megemlíteni az emigráció legnagyobb íróit, többek között Marschalkó Lajost, Fiala Ferencet, Alföldi Gézát, Padányi Viktort, Berzy Józsefet és a sok más kiközösített, bátor magyart, akik az ötvenes-hatvanas években papíron örökítették meg mindazt, amit a politikailag helyes judeo-marxista művek elhallgattak vagy meghamisítottak. A történelem párhuzamos ellenőrzését írói nagyságainknak köszönhetem.

Találkozásaim a valósággal

A montreáli magyar rádió heti egyórás műsorának tíz éves felelős szerkesztői munkájából egész életre szóló gazdag tapasztalatokra tettem szert: kevés embernek adatik meg az életében ilyen nagy megtiszteltetés. Az első hónapokban történt, hogy a „Canadian Scene” című Torontóban szerkesztett angol nyelvű hírlapban olvastam: ’11 éves kislány szemműtétre érkezik Magyarországról a montreali gyermekkórházba, és akik tehetik, látogassák meg.’ A magyar nevet viselő gyerek kicsit szégyenlős és óvatos volt, de azért röviden elbeszélgettünk.

Két nap múlva korán reggel csengett a telefon. Erélyes, szinte durva hangú hölgy jelentkezett a telefon másik végén és forró olajként fröcskölte rám a mondanivalóját:

- „Ki kérte fel vagy hatalmazta fel magát arra, hogy a kórházban meglátogassa a magyarországi kislányt?”

Isten látja lelkemet, hirtelen nem tudtam, miféle gonoszságot követtem el azzal, hogy az idegen kórházban búsuló kislányt meglátogattam, – valami sötét ’náci-fasiszta megmégezési tervezet’ gondolata nélkül! – s hogy miért volt a látogatásom megbocsájthatatlan. A hölgy németes neve viszont elárulta a rejtélyt. Rájöttem, hogy nem akármilyen kislány jött Kanadába magyar-honból, és akit nem látogathat meg akárki, főleg olyan egyén nem, aki igazi magyar szellemiségű keresztény műsorokat merészel szerkeszteni az éter hullámain! Megígértem a magából kikelt asszonyságnak, hogy nem fogom többé zavarni Ágicát, de a jövőben ingyenes orvosi műtétekre idehozott magyarajkú rokonait sem! Ez volt tehát az első, a ma már annyira közismert ’a zsidókat mindig kirekesztik’ és ’tiszteld a másságot és fajiságot’ leckém, ami nemcsak hogy alaposan kinyitotta a szememet, de a továbbiakban is komoly gondolkodást idézett elő. Elkezdtem kutatni. Először is tudomásul vettem, hogy egyidőben valaki nem lehet magyar és zsidó, annak ellenére, hogy ez utóbbi gátlástalanul használja a magyar nyelvet. Mert nem a nyelv, hanem a lélek, a gondolkodás, a szellem határozza meg a hovatartozást.

 Ezután még volt néhány feledhetetlen emberismereti tapasztalatom. Mint pl. amikor a ’80-as évek végén a Montreáli Magyar Bizottság tagja, Schnurmacher rabbi az egyik gyűlésen kijelentette, hogy az ő „felesége naponta imádkozott azért, hogy az oroszok maradjanak Magyarországon”. - Elképzelhető, hogy milyen zokon eshetett nekik, amikor a szovjet horda magyarországi „ideiglenes” jelenléte végre megszűnt!

A cserkészcsapat és 1956

Tapasztalataimhoz tartozott magyar egyházaink és egyesületeink tagságának megismerése.

1985-ben történt, hogy a montreáli cserkészcsapat vezetője fizetett hirdetéssel jelentkezett nálam: „vacsorával egybekötött cserkészbált rendezünk október 26-án cigányzenekarral.” A hirdetésre tiltakozással válaszoltam az éter hullámain.

Évek óta köztudott, hogy azok a magyarok, akik még a szívükben viselik 1956 emlékét, -- a kegyeletsértést elkerülendő! -- október 23. és november 4. közt sehol a világon nem rendeznek mulatságokat, dáridókat. (Valószínűleg, ma már ez sem szokás többé!) A fizetett hirdetést természetesen megtagadtam. Erre Montreál összes magyar egyháza, egyesülete és szervezete ellenem fordult és a nagy nyilvánosság előtt egyértelműen a ”cserkészet bomlasztó ellenségének” bélyegzett meg. A cserkész szülők a tudomásomra adták, hogy miért a sok hűhó, hiszen „az itt született gyerekeknek 1956 emléke nem jelent semmit.” Pedig a magyar katolikus egyház által támogatott cserkészvezetőség ezeket a gyerekeket egyenruhába öltöztetve évente kétszer, minden nemzeti ünnepen felvonultatta zászlókkal az egyház kultúrtermében. Kérdezem én: akkor mit jelentett nekik 1956 vagy Március 15-ke? Mindez megrendezett külsőség, jelentéktelen színpadi jelenet volt csupán? De amikor Ottawában több mint kétezer tüntető magyar vonult fel a csehszlovák és román követségek előtt, a mi cserkészeinket sehol nem lehetett látni! Miért? Azért mert a cserkészvezető, aki nyilván az állását féltette a kanadai csehszlovák repülőtársaságnál (Czechoslovak Airline) -- megtiltotta, hogy a gyerekek a felvonuláson cserkészruhában megjelenjenek! (Az utasítást a magyar katolikus templom hirdetőtábláján a saját szememmel láttam!)

Rádiós éveimben egyik nap hozzám jött egy 14 éves magyar cserkészfiú, akit érdekelte volna, hogyan készülnek a rádióműsorok. Örömmel fogadtam az ötletet és megígértem neki, hogy minden héten jöjjön el a stúdióba, a hatvan percből adok neki 15 percet cserkészhírekre, és lassacskán átadom a tapasztalataimat is. Mégegyszer eljött, de többé nem láttam a fiút… Kerülő úton jutott el hozzám a rejtély, hogy a cserkészfiú nem jöhet többé a stúdióba, mert a cserkészvezetőség megfenyegette: ’amennyiben tovább is járni szándékozik a rádióba, kidobják a cserkészetből.’ Ezt is megértettem és hozzáadtam az előző „leckéimhez”.

A magyar rádióműsor ’tulajdonosai’

A rádióműsoromat montreáli üzletemberek hirdetései tartották fenn. A kanadai CRTC (Canadian Radio and Television Commission) szabályai szerint a rádió fenntartására kizárólag kereskedelmi hirdetések jöhetnek számításba. Tehát, akiknek nincs üzletük, eleve nem fizethetnek be hirdetésekre, nem támogathatják a rádiót, így a kívánságuk sem számíthat. Az adást ezért semmiképpen nem lehet „közösségi rádiónak” nevezni! Sőt ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy van 8-10 üzletember, akik kifizetik a heti 50-60 dollárt, és ha a műsor nem az ő ízlésüknek vagy politikai meggyőződésüknek felel meg, (hiszen ők fizetnek érte), akkor megvonhatják a támogatásukat. Ezért történt az, hogy a nyolcvanas években bizonyos utazási iroda kifogásolta az adásom kommunista-ellenes jellegét. De ekkor már bizonyos érdekcsoportok a műsor magyar szellemét kifogásolták, ami odáig fajult, hogy egyik karácsonyi műsorban általam beolvasott Prohászka Ottokár püspök üzenete miatt pokolgépes robbantással fenyegették a rádióállomást. Az idegen nevű, de őszinte Hungarista szívű püspök beszédében volt az a mondat, hogy „Ha cionizmus létezhet, akkor Hungarizmus is!” A robbantás híréről a lakásomra jött montreáli rendőrség értesített. Kérdezték, hogy „árulja el nekünk mi volt az adásban, amiért valaki fel akarta robbantani az épületet.” Én ezt próbáltam megmagyarázni… Nagyobb volt a rémület, mint a veszély: az épület hála Istennek nem robbant fel és a sátáni terv kiagyalóját is elkapták, de különösebb botrány vagy kellemetlenség nem lett belőle. Ám ezután a rádió vezetőségénél valóságos hadjáratot indított ellenem a helyi „üldözött” kisebbség, amit üzleti vállalkozásnak elég nehéz figyelmen kívül hagyni. A magyar-ajkúak bebizonyították, hogy Prohászka püspöknek egyszerűen nem lehet igaza, de még a nevét se említse senki!

A nyolcvanas években értesültünk, hogy Erdélyben magyar katolikus papot félholtra vert a román titkosrendőrség. A pap három hónapon belül belehalt a sérüléseibe. Katolikus egyházunk plébánosát kértem, hogy hirdessen szentmisét az erdélyi magyar pap emlékére, mire azt a választ kaptam, hogy „sajnáljuk, de ez nem lehetséges, mert az egyház nem politizál!”

1990-ben Eugene Kaellis amerikai főrabbi „Toward a Jewish America” című, kizárólag zsidó újságban hirdetett könyvét vettem meg, ami kész tervezet Amerika teljes elzsidósítására. A könyvet olvasásra kölcsönbe adtam az egyik jezsuita papunknak és a véleményét kértem. Amikor a könyvet visszakaptam, az atya a legnagyobb megdöbbenésemre azt közölte velem, hogy „Judit, magának igazán nem kellene törődnie az ilyen dolgokkal.”

Tudtam, hogy valahogy jó úton járhatok, mert a ’90-es években, a torontói és montreáli katolikus templom bejáratánál a kiadványaimat bemutató két személyt egyértelműen elküldték az útból, mondván, hogy „ennek a fasiszta kiadványnak itt semmi helye nem lehet. Kérjük, távozzon a helyszínről!”

Mivel volt, aki mégis kitartott mellettem, a még megmaradt hirdetőimhez küldöttség ment. Jóval később megtudtam, hogy a társaság, amely évekig a hazai kommunistákkal szövetkezett, most hirtelen engem nevezett „kommunistának”. Erre végleg megszűnt minden támogatás. Az általam szerkesztett magyar rádióműsorhoz már két éve nem kaptam fizetett hirdetőket, s bár a vezetőség kért, hogy maradjak, mert a műsor egyébként igen népszerű volt, benyújtottam felmondásomat és a magyar rádióműsor utolsó adása kilenc és félév után örökre elhallgatott. Az egy órás helyünket afrikai négerek vették meg igen jó pénzért. Még ma sem tudom, hogy kilenc és félév vajon feleslegesen eltöltött idő volt-e? Érdemes volt-e?

Megtanultam, hogy csak az ismerheti meg igazán az embertársait, szerezhet gazdag tapasztalatokat, aki az emigrációban újságot szerkeszt. Nem tagadhatom: az 1983 és 2005 között életem leggazdagabb éveit éltem, nagyon sok örömmel és elég sok csalódással. Nem lehettem más, mint aki szívben-lélekben vagyok, s ez érezhető volt úgy a rádióműsoraimban, mint a kiadványaimban.

A Magyarok Istenének külön kegyes gondviselése volt, hogy a montreáli magyarajkú zsidók még időben kinyitották a szememet, és vérbeli revizionistát faragtak belőlem. Mert nem kétséges, hogy ezt csakis nekik köszönhetem! Ma már tudom, hogy ez halálos bűn, hiszen ha valaki a sokat hirdetett szólás- és sajtószabadság jogával akar élni, azonnal összeszaladnak a zsidó történészek, a B’nai B’rith, a Jewish Defense League, az Anti-Defamation League, a Human Rights Commission, és egyéb érdekképviselet, amelyek ’megvédenek bennünket önmagunktól’, mialatt a demokráciát és a szabadságot hirdetik.

Aggódom a teljes pusztulásra ítélt magyarságért, mert látom, hogy a már nem is olyan titkos erők a megsemmisítésünket tervezik. Titkos erők, amelyek ellen nincs védekezés… Aggódom azért is, mert – itt külföldön és otthon is, beleértve az egyházat -- olyan elemek szólnak a nevünkben és intézik a sorsunkat, akiknek nem érdekük a magyarság megmaradása, jóléte és szabadsága.

Havilapunk, a Hazánkért ma már a hatodik évfolyamát érte meg, és a kilenc éves internetes honlapunkon közel 300 cikk is megtalálható. Hűséges olvasóink segítsége, bátorítása nélkül az elmúlt 23 évben általam vállalt nehéz munka nem lenne lehetséges. Ezúton szeretnék hálás köszönetet mondani olvasóinknak, lelkes támogatóinknak és barátainknak, akik a hosszú évek alatt mellettem álltak.

Tóth Judit, szerkesztő
Montréal, Kanada
2005 tavaszán

Dobó Katica Tudósítója - 1990 június PDF (41,3Mb)