Pusztamaróti csata 1526 szept. 13-15.-ig 

A település az 1526. augusztus 29-én bekövetkezett mohácsi csatavesztés után vált a történelem jelentős és tragikus emlékű helyszínévé. Buda várának szeptember 12-i elfoglalása után Szulejmán szultán rabló csapatai végigpusztították a Dunántúl északi részét egészen Győrig.

Itt, a természet által is jól védett Marót falu térségében sok menekült, köztük a mohácsi csatából visszatért katonák és Tolna, Fejér, Esztergom és Komárom megyék menekülő civil lakosai sáncolták el magukat.

A szekérvárral megerősített település három napon át védekezett hősiesen a törökökkel szemben, akiknek egyik vezére is elesett az itteni csatározásban. A törökök végül a Budáról hozott ágyúkkal törték meg a magyarok ellenállását 1526. szeptember 15-én. A végsőkig kitartó védekezők közötti kegyetlen vérengzésben egyes források szerint 20 ezren, a korabeli leírások szerint 25 ezren haltak meg és sokan kerültek török rabságba is. E kegyetlen csata emlékét őrzi a terület mai neve, az Emberölő-völgy is. Az elkeseredett harcok egyik név szerint is ismert hőse a Dobozi Mihály nevű Fejér megyei kisnemes volt, akinek emlékét országszerte utcák, közterületek és intézmények is őrzik. A legenda szerint Dobozi feleségét, Farmos Ilonát a lovára kapva menekült az üldöző törökök elől. Amikor a ló a teher alatt roskadozni kezdett, az asszony könyörgött neki, hogy ölje meg őt, nehogy a török kezére kerüljön és meneküljön. Amikor az üldözők már majdnem utolérték őket, a nő hirtelen leugrott a lóról, akkor férje teljesítette kérését, nem akarta elhagyni őt, inkább keresztüldöfte kardjával, ő pedig az utolsó erejéig küzdött a túlerő ellen és hősként esett el.

Méltatlan Marót

Úgy mondják, huszonötezer embert öltek meg a Marót melletti táborban a törökök. Azaz nagyjából tízezerrel többen pusztultak el ott, mint Mohácsnál. A fémkeresősök erősen vizslatják a környéket. Lépni kellene, mielőtt elhordják a múltunkat.

Két címszó, 15/12. és 15/13. alatt jelöli az 1979-ben az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent Komárom-Esztergom megye régészeti topográfiája című könyv Pusztamarótot. Mielőtt tovább lépnénk, nem árt tisztázni, ez a terület nem ott van, ahol ma a térkép mutatja – attól lényegesen előrébb, a Bajnát-Bajóttal összekötő út felé található, egy nagy völgykatlanban, szemben a Hajdúugratónak nevezett sziklaorommal. A száraz adatok szerint a korábban Emberölőnek nevezett tagban 1908-ban emberi csontokat, gyűrűket, sarkantyúkat és II. Lajos korabeli dénárokat vetett ki magából a föld. A lelőhelyet 1953-ban Zolnay László is bejárta, s az 1526-ban elpusztult Maróttal azonosította. Hogy ez mennyire helytálló, bizonytalan, sok szakember úgy véli, errefelé inkább a templomosok zárdáját és a körülötte lévő kiszolgáló épületeket, mezőgazdasági ingatlanokat kellene keresni, s magát a falut innen jóval távolabb teszik.

Arra a kérdésre pedig, hogy pontosan hol terült el Marót, senki sem tud határozottan felelni. Holott erre nagy szükség lenne, hiszen e nélkül nehéz megtalálni azt a helyet, ahol Brodarics és Istvánffy szerint a Mohácsot követő gyászos események lezajlottak. Mint korábban megírtuk: 1526. augusztus 29-ét, majd Buda szeptember 12-i elfoglalása után a szerencsétlen kimenetelű ütközetet túlélő katonák, az ország déli részéből menekülő lakosság és a környékbeliek a Marót települést körülölelő, hadászati szempontból jól védhető völgyben zsúfolódtak össze, és szekérvárral sáncolták el magukat. A portyázók három napig nem bírtak eleinkkel. Utóbb aztán ágyúkat hozattak, s úgy gyűrték le az ellenállást, majd iszonyatos vérengzést rendeztek a védtelen tömegben.

A térképet böngészve két olyan hely lehetséges, amelyet a tragikus csatához köthetnénk: a korábban említett Hajdúugrató és az Emberölő. Padányi Lajos nyergesújfalui helytörténész szerint azonban ezek az elnevezések könnyen tévútra vihetik a kutatókat.

A Hajdúugratóhoz Dobozi Mihály hőstette mellett egy másik legenda is kapcsolódik: e szerint egy vitéz egy Metternich kisasszonnyal akart erre menekülni, ám mindketten odalettek, az Emberölő pedig arra utal, hogy az elszegényedett templomos lovagok az erre tévedt utasokat, kereskedőket fosztogatták.

Ami bizonyos: a környéken nem akad olyan ember, aki emlékezne, hogy valahol nagy mennyiségben találtak csontot, pedig az említett völgykatlan még néhány évvel ezelőtt is mezőgazdasági művelés alatt állt. A csata helyét hivatalosan nem nagyon keresték – egyedül a Pusztamaróton felállított emlékmű tiszteleg a huszonötezer hősi halott előtt. Szép, de kevés, s a mai nemzedéknek erkölcsi kötelessége lenne, hogy kikutassa, hol volt pontosan az ütközet, s legalább egy kopjafát leszúrjon a gyásztér közepére.

Közben a fémkeresősök nem zavartatják magukat, s visszatérő vendégként járják az erdőt: amit találnak, zsebre teszik. Számadás nem készül, de az biztos, hogy nem apróságokról lehet szó.

Egy-két becsületes ember akad csak. Közülük egy csipogós talán olyasmit talált, amely közelebb visz a megoldáshoz.

Lázin Miklós András

Csatahely a légből

Sokáig kellett várni rájuk, de végül megjöttek a HM Térképészeti Közhasznú Nonprofit Kft. által az 1526-os maróti csata kutatásához ajándékozott légifényképek. Igaz, az átadás-átvétel időpontjának folyamatos csúszásához bokros teendőim okán magam is jelentősen hozzájárultam, de a lényeg, hogy immár itt vannak a gépemen, s bármikor felhasználhatók. A hét, roppant részletes fotót Zsilvölgyi Csaba és Sipos György bocsátotta a rendelkezésünkre az intézet parancsnokának engedélyével – ezért mindenképp köszönet illeti mindhármukat, de hála jár a hihetetlenül részletes szkennelést végző, általam ismeretlen hölgyeknek is. (Zárójeles megjegyzés: a felvételeken sok minden látszik – így olyan „dolgokat” is megleltünk, amelyeket nem kerestünk. Hogy ezek pontosan micsodák, megtartanám magamnak, mert a szememben patkányhorda kategóriába tartozó megélhetési kincsvadászok bizonnyal egy hétvége alatt lerabolnák a lelőhelyet.)

Tavaly ősszel és az idén tavasszal barátaimmal gyalogosan tüzetesen bejártuk a szóba jöhető helyszíneket. A kutatásban sokat segítettek a Földmérési és Távérzékelési Intézet két munkatársától, Bognár Erikától és Csornai Gábortól kapott műholdas- és légifotók. Kirándulásunkon rábukkantunk négy középkori halastó földgátjára, öt katlanra, ahová eleink a töröktől való félelmükben bezárkózhattak, s még jó néhány mesterséges tereptárgyra, amelyek mind biztatóan domborodnak az erdőkben és a közeli réteken. A legnagyobb meglepetésünkre a középkori leírások két (esetleg három) helyre is stimmelnek – ám hogy ezek közül hol zajlott le az ütközet, majd Négyesi Lajos ezredes, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadirégésze mondja meg, miután az összes szükséges engedélyt beszerezte az ásáshoz.

Talán nem lesz érdektelen fölidézni, mi is történt Marót közelében, Esztergomtól nem messze, csaknem félezer esztendeje. Mint többször megírtuk, Buda 1526. szeptember 12-i elfoglalása után a mohácsi ütközetet túlélő katonák, az ország déli részéből menekülő lakosság és a környékbeliek megpróbálták elállni a török csapatok útját. A krónikások szerint mindezt egy hadászati szempontból jól védhető helyen tették, amelyet szekérvárral torlaszoltak el. A támadók, látva a számottevő erőt és azok kitartását, eltökéltségét, a harmadik napra ágyúkat hozattak Budáról, s azokkal gyűrték le az ellenállást, majd döbbenetes vérengzést rendeztek a védtelen tömegben. Állítólag tizenöt-húszezer ember esett el vagy került fogságba – s csak alig néhányan tudtak elmenekülni a pagonyokon keresztül. Négyesi Lajos ezredes tavaly egy interjú során azt mondta, kételkedik a számokban. Szerinte legföljebb kettő-ötezer emberről lehetett szó. Úgy gondolja, tömegsír sincs, hiszen az áldozatokat biztos nem földelték el azonnal – utóbb pedig már nem kellett ezzel bajlódni: a vadállatok mindent eltakarítottak. Legföljebb az utak szélén, a jártabb földek közelében található csontokat gyűjthették össze jámbor keresztények, hogy egy közös ossariumban pihenjenek a hősök. De ez is csak feltételes mód, mint annyi más a maróti ütközettel kapcsolatban. Az érseki nyaraló helyét Zolnay László, a budavári szoborlelet napvilágra hozója lelte meg – s a középkori leírások szerint valahol ennek környezetében sáncolták el magukat eleink.

Eddig rendben is volna minden, s látszólag könnyű az azonosítás – ám ez a forrás amennyit segít, pont annyival teszi homályosabbá a tisztázást. Hiszen annyi eszük bizonnyal volt a vitézeknek, hogy nem a nehezen védhető, hegyoldalban álló épületben és az előtte fekvő lapályon állították föl szekérvárukat, hanem valamelyik oldalvölgyben. Ebből pedig három (négy?) is szóba jöhet. Öreg erdőjárókkal beszélgetve senki nem említett olyan helyeket, ahol nagy mennyiségben emberi csontok köszöntek ki a körül hajladozó rengetegek földjéből. Márpedig kettő-ötezer koponya, medence vagy lábszárcsont (hogy csak a nagyobbakat említsük) nem tűnik el nyomtalanul, annak valahol illik meglenni. Kérdés, merre túrjuk föl a talajt a névtelen hősökért? Négyesi Lajos szerint itt a legmodernebb fémkereső, sőt a talajradar sem segít: a halottakat kifosztották – ha pedig mégis lelünk egyszer eldobált ezt-azt, az nem feltétlenül a harc színhelyére utal, mert a menekülők is elhagyhatták azokat. A csontok pedig javarészt láthatatlanok az elektronikus műszerek előtt. Az új adatok, értve alatta a tízezer méter magasságban elkattingatott felvételeket remélhetően támpontul szolgálhatnak a szakértő szemeknek.

Lázin Miklós András

Marót:

A Maróti csata, az ott harcoló Dobozi Mihály és felesége, Ilona története több krónikában is fennmaradt. 20-25 ezer áldozatról beszélnek. „A Pilismarót mellett elesettek számát egy másik forrás ötezerre becsüli.”[A Mohács emlékezete jegyzete, 55o]. 
Jókai Mór A magyar nemzet története regényes rajzokban c. könyvében így ír:

„A szekérsánc egyik szöglete a most Basaharcnak nevezett hegy oldalának támaszkodott, a hátát pedig a Kis Hegyen emelkedı Dobozy-vár védte. Bevehetetlen táborhelynek látszott az.”

A kortárs írások alapján valószínősíthetı, hogy mindez nem Pilismaróton, hanem a Gerecse aljában, Pusztamaróton történt, ahogy ezt Sörös Pongrácz is 1912-ben megállapította (lásd: Századok, 1912). Verancsics így ír:

„Az Vértesben, az hol a szegínsíg táborral meggyőlt vala egy tó mellett Héregynél és Marótnál, az terekek sok keresztyén győlt népet táborban megvevík, és mindnyájokat levágák.”

Héregy a mai Héreg. Brodarics szerint:

„A Magyarországon ekképp dühöngı ellenséggel sehol sem szállt szembe úgy, mint egy helyen, melynek Marót a neve, nem messze Esztergomtól. Az esztergomi érsekségnek van itt egy kellemes üdülıje abban az erdısségben, melyet Vértesnek nevezünk, mindenütt erdıvel, berekkel övezve;”.

Azaz Brodarics sem említi a Dunát. Olvassuk tovább: „a mieink közül néhány ezren, a hely eldugott voltában bizakodva, itt húzódtak meg feleségükkel és gyermekeikkel, ezekkel nemegyszer vívott súlyos csatát az ellenség, súlyos veszteségeket szenvedve, végül, mert semmiképp sem tudta bevenni a mieink szekerekkel körülvett táborát, kénytelen volt ágyúkat is vontatni oda, és így aztán a tábort szétrombolta, és csaknem mindenkit lemészárolt. A hatalmas hullahegyek, melyek ott ma is látszanak, kézzelfoghatóan bizonyítják az öldöklés nagyságát; a mieink – mint azok, akik egynéhányan elmenekültek, elmondják – körülbelül huszonötezren voltak.” A mára már elnéptelenedett Pusztamarót mellett ma is jelez a térkép egy Emberölınek nevezett területet

Forrás: Lapunk.hu