A lengyelekkel szimpatizáló magyar társadalomban egyre nőtt a feszültség, amit csak szított, hogy a megszálló szovjet csapatok Ausztria semlegessé nyilvánítása után is maradtak az országban. Hivatalosan ugyanis csak az Ausztriával való kapcsolattartás miatt tartózkodtak hazánkban.

Rehabilitálták, és október 6-án újratemették Rajk Lászlót és társait, az esemény kapcsán kétszázezren tüntettek a rendszer ellen. Szegeden október 16-án megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ), amely 20-án 10, pontban rögzítette követeléseit.

Amikor október 19-én újabb felkelés tört ki, amire Moszkva fegyveres beavatkozással fenyegetőzött, a hazai reformellenzék itthon is mozgásba lendült. A MEFESZ 22-én országos gyűlést tartott a Műegyetemen, ahol követeléseiket immár 16 pontba foglalták, és megállapodtak, másnap délután három órakor demonstrációt tartanak a budapesti Bem-szobornál.

Önjáróvá váltak az események

És reggel lett, 1956 október 23-ának reggele. A rádió hírt adott a magyar diákok lengyelbarát rokonszenvtüntetéséről, és beszámolt róla a legnagyobb példányszámú napilap, a Szabad Nép is. Az újság vezércikkében – némileg finomítva – a 16 pontot is közölte, valamint a Magyar Írószövetség közleményét, amelyben üdvözölte a lengyelországi változásokat.

A diákok széthordták az egyetemekre és a főiskolákra a 16 pontot, számos diákszervezet jelezte, csatlakozik a délutáni tüntetéshez. A Magyar Dolgozók Pártja heves viták után úgy döntött, betiltja a tüntetést – ezt délben bemondták a rádióban is –, de nem ad ki tűzparancsot.

De az eseményeket ekkor már nem lehetett megállítani. Ezt felismerve a kommunista vezetés meghátrált: mégiscsak engedélyezte a tüntetést, és felhívta a fővárosi tagszervezeteket, vegyenek részt, próbálják az eseményeket megfelelő mederben tartani. Közben az ÁVH megerősítette a fegyveres őrséget a rádiónál, illetve Budapest stratégiai pontjain.

„Hí a haza"

Az egyetemisták fél háromkor indultak a Műegyetem elől, első állomásuk a Petőfi-szobornál volt. Sinkovits Imre szavalt, és már itt 10-15 ezer ember dörögte vele a refrént:

„Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!"

Felolvasták a 16 pontot, majd a Kossuth Lajos utca – Bajcsy-Zsilinszky út – Nagykörút – Margit híd útvonalon érkeztek meg a Bem-szoborhoz. Útközben a délelőtti munkából hazatérő munkások tömegei csatlakoztak hozzájuk, egyszerű járókelők, akiket elsodort a pillanat. Budára már mintegy 50 ezres tömeg érkezett.

Az ablakokból az emberek integettek, sorra jelentek meg a magyar zászlók, amelyből kivágták a gyűlölt Rákosi-címert: megszületett a forradalom jelképe.

A házak között pedig, végig a belvároson zúgtak a jelszavak:

„Aki Magyar, velünk tart! Munkás-paraszt gyerekek, együtt megyünk veletek! Ruszkik haza, ruszkik haza! Bem apó és Kossuth népe, menjünk együtt, kéz a kézbe! Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba! Szabadságra szavazunk, Kossuth-címert akarunk! Szovjet sereg menjen haza, Sztálin-szobrot vigye haza!"

Szabadságot!

A Bem téren Sinkovits ismét a Nemzeti Dalt szavalta, a diákok megismételték 16 pontba szedett követeléseiket, Veres Péter, az Írószövetség elnöke pedig felolvasta a szervezet kiáltványát:

• Nagy Imrét miniszterelnöknek;
• a Szovjetuniótól független, nemzeti politika, demokratikus közélet;
• az erőszakos mezőgazdasági kollektivizáció leállítása;
• szabad parlamenti választások;
• a gyárak irányítását adják a munkástanácsok kezébe.

A tömeg percről-percre nőtt. Zbigniew Herbert lengyel író hazája nevében köszöntőt mondott, Sinkovits Imre a Szózatot szavalta, a diákok megkoszorúzták Bem apó szobrát, a csatlakozott katonák letépték egyenruhájukról a vörös csillagot. Nem volt kérdés, hogy ez a tömeg már nem fog békésen szétszéledni. Körülbelül 200 ezer ember indult Pestre.

Tömegek és tömegek, zárt sorokban, sokan karonfogva, ragyogó arccal, fegyvertelenül. [...] Gyökértelen, hazátlan, istentelen, téves eszméket hirdetők kezében gyúrt ifjúság, amely megtalálta önmagátamelynek ősi vére felszabadította gúzsba kötött tagjait. Hazát akar, Szabadságot akar, élni akar, és azért halni is kész – írta Andrássy Gyula unokája, Pallavicini-Andrássy Borbála.

Elszabadult a pokol

Több mint 200 ezer ember vonult a Parlament elé 17-18 óra között, ahol Nagy Imrét követelték. Ő végül 21 órakor jelent meg az Országház erkélyén: rutinszerűen az „Elvtársak!" megszólítással kezdett, mire a tömeg felhördült. „Barátaim!" – folytatta a politikus. Egy másik csoport a Városligetbe ment, este tíz órára nagy nehezen ledöntötte Sztálin óriási szobrát – darabokra szedték, fejét a Blaha Lujza térre vitték és egy zsákutca-táblát akasztottak rá.

A harmadik csoport pedig a rádió épületéhez ment, hogy beolvastassa a demonstrálók követeléseit. Az éterben azonban este 8-kor Gerő Ernő szólalt meg, aki nacionalista, soviniszta tüntetésről beszélt, elzárkózott minden követeléstől, és önmagát nevezte a reformok letéteményesének, és kemény megtorlást helyezett kilátásba. Ezzel pedig elszabadult a pokol.

Az épület őrzésére kirendelt katonák megpróbálták feloszlatni a többezres tömeget, majd kompromisszumot ajánlottak. Kiküldtek egy közvetítőkocsit, hogy akkor legyen, olvassák be, amit akarnak. Csakhogy ez átverés volt, a berendezés nem működött – innentől kezdve csak idő kérdése volt az erőszak.

Az első lövés tíz óra körül dördült el. Eddigre a tüntetőknél is megjelentek a fegyverek, az ellenük kirendelt katonák egy része is „átállt": letépte magáról a vörös csillagot, szétosztotta fegyvereit.

Megkezdődött a Bródy Sándor utcai épület ostroma, Budapesten kitört a forradalom. Az MDP Központi vezetősége az éjszakai hírek alapján szovjet segítséget kért, a Vörös Hadsereg alakulatai október 24-én hajnalban bevonultak Budapestre, és több ponton összecsaptak a felkelőkkel.

Márai Sándor írja Mennyből az angyal című versében:

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt."

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Forrás: delhir.info