A következõ és ennél valamivel súlyosabb kérdés az, hogy vajon a másik három különbözõség ezzel az elsõvel összhangban van-e, vagy ettõl teljesen független, véletlenszerû. Mert ha véletlenszerû és nincs összhangban ezzel az elsõ, alapvetõ kettõsséggel, azt kell mondjuk, tényleg lehet, hogy véletlenül állt így össze a koronánk, az egyik részét az egyik helyen és egyik idõpontban készítették, a másikat a másik helyen és idõpontban. De azt máris elõrebocsáthatom, hogy bizony nagyon szoros az összefüggés a négyféle kettõsség között.

A második ilyen kettõsség ugyanis abban ragadható meg, hogy az alsó korona-részen valamennyi szentnek csak a fél alakja látható, a felsõ részen viszont csakis teljes alakos képeket látunk. Tehát az apostol alakok valamennyien tetõtõl talpig ábrázolódnak. Mármost itt kezdhetnénk fölfigyelni arra, hogy azért ez nem egészen ilyen tiszta ügy, hiszen az elülsõ pártázat középsõ elemében

a Pantokrátornak nevezett - a világmindenségen uralkodó, hogyha le akarom fordítani ezt a szót - Krisztus teljes alakban szerepel, jóllehet szigorúan az alsó korona-részhez tartozik. Ugyanabból az anyagból is van kivágva a párta-eleme, ezt a legutóbbi ötvösvizsgálatok, Papp László és Péri József vizsgálatai derítették ki. Ami azt jelenti, hogy nem általános érvényû ez a második típusú kettõsség, hanem van egy átkötõ személyiség, ez pedig Krisztus személyisége, aki a felsõ rendet lehozza a földi világba, de attól még megõrzi a fenti világhoz való tartozás arányrendjét. Tehát a teljes alsó testével együtt szerepel.
Mármost vajon mi köze lehet mindennek, illetve van-e egyáltalán köze ahhoz, hogy a felsõ korona-rész a hatalom szférája, amely felülrõl adatik, az alsó rész pedig a bölcsesség szférája, amely viszont ember-ember közötti kapcsolatok igazgatására képesít? Hát természetesen. Akárhová keltezzük a Koronát, a képi program kialakítása mindenképp a középkor derekára fog esni. Ebben az idõben - és nálunk a népmûvészetben a mai napig - alapvetõ szabály, hogy az emberi testen belül három szint van, három egymástól nagyon határozottan megkülönböztetett „emelet". A nyakvonallal és az övvonallal választódik el egymástól ez a három réteg. Ami a nyakvonalon felül van, az a szellemiség szférája, a szellemiség birodalma. Ami a nyakvonal és az övvonal közé esik, az a lelkiség birodalma, és ami az övvonal alatt van, az a testiségé. (A kéz általában a lelkiség szférájában mozog.) Ez a hétköznapi életben azt jelenti, hogy a középsõ szint a lelkesedésnek, tehát az érzelem, a hangulat, esetleg még az indulat megnyilatkozásának a birodalma. A felsõ emelet az értelemé, a földszint pedig a testiségé, az ösztönvilágé. Ez egy példásan tiszta rendszer, külön tanulni sem kell, egyszerûen rá lehet ismerni. Na most ez azt jelenti, hogyha valakit csak derékig ábrázolnak, ott valami gond van a testiséggel. A középkorból ismerünk olyan ábrázolásokat, amelyek egyetemi hallgatókat figyelmeztetnek rá, a klasszikus ókorból vett példákkal, és ezt rajzon meg is jelenítik - nagyon ötletes, szellemes rajzok ezek -, hogy tanulhatsz te, fiam amennyi beléd fér, évtizedekig is, ha kell, elnyerheted a legmagasabb tudományos minõsítést, a test kísértéseivel szemben akkor is fölvértezetlen maradsz. Soha olyan oktondi ki nem jött az egyetemi padsorokból, aki ezzel tisztában ne lett volna, hacsak nem volt nagyon buta. (Nota bene: akkor is mûködött a kontraszelekció, ha talán nem is olyan eredményesen, mint ma!) Mindenesetre óva intették a nebulókat: nehogy azt higgyék, hogy a megtanulhatón túl többet is tud adni az egyetem. Akármit híresztel magáról, nem teljes tudást ad, hanem csak jólértesültséget, ez pedig két merõben különbözõ dolog.

Mármost ez azt jelenti, hogy ahol a görög nyelv használatához kötött bölcsesség a legfõbb erény, ott a test még veszélyek forrása. Ezért nem kerülhet ábrázolásra. Fölül, egy megtisztult világban, a test már nem veszélyek forrása, nyugodtan ábrázolható. De ha közelebbrõl megnézzük ezeket az apostol-ábrázolásokat, kiderül, hogy nincs is övük. Itt már nincs külön testiség és lelkiség. Ez már az átlelkesített test, a feltámadott test megjelenítése.
Ha a második szempontot ellenõrizni akarjuk - és hát nem árt majd ellenõrizni minden egyes szempontunkat -, akkor célszerû megnézni azokat a felsõ koronarészen látható apostolképeket, amelyeket a pártázat egy-egy eleme félig vagy egészen eltakar. Két ilyen kép van. Az egyik a hátulsó részen, ezt ma Dukász Mihály császár zománcképe takarja el, pontosan a nyakvonaláig.

Amennyiben az elõbbi feltételezésünk helyes - hiszen itt végig feltételezésekrõl van szó, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni! -, ennek az apostolnak valami vétsége kell legyen, amit szûretlenül nem lehet beengedni az emberlakta világba, és ez a testiségével függ össze. Hiszen ezt takarják el, a szellemiségével minden rendben van. Az elülsõ részen lévõ Pantokrátor Krisztus-kép pedig teljes egészében eltakar egy másik apostolt. No most így ez tûnhet véletlenszerû szerelési hibának is, így is szokták magyarázni. A hivatalos vonalban erre mind megvan a magyarázat: eredetileg itt két különálló korona volt, az egyesítést sebtiben, ügyetlenül csinálták, így eltakarták az egyikkel a másikat. Persze, hát ez a legegyszerûbb, legkézenfekvõbb magyarázat. Én nem azt mondom, hogy az ilyenfajta okfejtések logikátlanok, hanem azt mondom, hogy szûklátókörûek. Erre alkalmazhatjuk a bibliai passzust: legyen neked a te hited szerint! Ez a tudós generáció nem is érdemel többet. Mert neki ez elég is, boldog is vele, legyen is boldog. Én azt hiszem, hogy ez nem hat dehonesztálónak, de akár annak hat, akár nem, ezt egyszer ki kell mondani.

A hátulsó apostolkép, most már elárulhatom, Tamás apostolt ábrázolja, és gondolom, ezek után leesnek a tantuszok is, hiszen pontosan Tamás az az apostol, aki érzéki típusú bizonyítékot kért valamire, ami érzékfölötti. Tudniillik a feltámadás tényére. Ha ez a tulajdonsága szûretlenül kerül be az emberi társadalomba, abból nagyon nagy bajok fakadnak. Ezeket a bajokat ma már a szagukról ismerjük, hiszen velük van tele az életünk. Az elülsõ részen pedig Szent Bertalan az az apostol, akit teljes egészében eltakar az elõtte lévõ Pantokrátor-kép, és itt megint meg lehet kérdezni, vajon mi volt az a vétség, amit viszont teljes egészében ki kell szûrni az emberi társadalomból. Tehát a szellemi szinten is. Ennek nagyon komoly vétségnek kellett lenni, hát az is volt. János evangéliuma írja le, mindjárt az elején, ahol elhívják az apostolokat, hogy az egyik társa szólt ennek az ott éppen Náthánáel néven szereplõ Bertalannak, hogy hát gyere el, hiszen itt a betegek gyógyulnak, halottak támadnak fel, tehát eljött a Messiás. No most, ha ezt Tamás hallaná, akkor mit mondana? Azt mondaná, hogy hiszem majd, ha látom. Tehát neki egy érzéki tapasztalás kellett ahhoz, hogy a hite mûködésbe lépjen. De itt Bertalanról van szó, Bertalannak nem elég az érzéki tapasztalás. Egyáltalán nem is igényli az érzéki tapasztalást, hanem olyan értelmû választ ad, hogy Galileából nem jöhet Messiás. Tehát õ jobban tud, õneki van egy készen kapott tudásanyaga, és ezek után támadhatnak föl a halottak, gyógyulhatnak a betegek, õt ez abszolúte nem érdekli. Szeretném, ha észrevennénk, hogy ma ez a legnagyobb veszély. Ha ez szûretlenül érkezik be az emberi társadalomba, akkor jönnek a vörös könyvek, amelyeknek a nevében milliókat lehet kiirtani. De nem kell feltétlenül a mából venni a példát. Visszamehetünk nyugodtan fél évezredet és akkor egy szép fekete könyv tûnik a szemünkbe, címlapján arany kereszttel, átmegy vele valaki az óceánon, és kiirtat a nevében fél földrészt. És mind a kettõ dolgozik ma is: a vörös könyv is és ez a fekete is. Tehát nagyon kell vigyázni, mert amiket mi véletlenszerû elbarkácsolásnak tekintünk a Koronán, azok a mozzanatok nagyon komoly üzeneteket hordozhatnak, már annak, akinek az ilyenek valók. Aki lezárja a dolgot, azzal, hogy meg se nézem, meg se vizsgálom, az pontosan a Szent Bertalan-effektusba csöppen bele: õ jobban tudja, hogy az alsó korona-részen azért mellkép a mellkép, mert ott és akkor, Bizáncban, a császári ötvösmûhelyben éppen olyat lehetett kapni, fölül meg azért egész alakos az egész alakos, mert ezt Nyugat-Európában így csinálták szériában. Tehát megoldja a kérdést anélkül, hogy a felszínénél tovább jutott volna. Az ilyenekkel nem lehet vitatkozni, de nem is szabad vitatkozni, mert nekik most eddig terjed a tájékozódásuk. Itt tartanak. Lehetnek õk ettõl nagyon becsületesek, nagyon értelmesek, nagyon tisztességesek. Majd ha eljön az ideje, akkor õk is elgondolkodnak a mélyebben fekvõ dolgokon.
A harmadik különbség a két korona-rész között a zománctechnikában mutatkozik. Az alsó részen egy tepsiszerû mélyedésbe kerül bele az emberalak, ezen a tepsin belül rekeszeket alakítanak ki, aranyszalagocskákkal választják el egymástól az egyes színeket, a háttér pedig a feliratoktól eltekintve amelyek szintén zománcozottak maga a hordozó aranylemez. A felsõ korona-részen viszont, az apostol-ábrázolásoknál, végig az úgynevezett telizománc technikát alkalmazzák. Itt nemcsak a figura és a felirat zománcozott, hanem a háttér is. Sõt nagyon érdekes motívumok vannak ott, amelyekkel sajnálatos módon egyáltalán nem foglalkoznak a diplomás korona-kutatók. Holott a felsõ korona-részen a teljes zománcozott felületnek körülbelül a fele a hátterekre esik. Tehát az az üzenet, amely bennük rejlik, semmiképpen sem elhanyagolható.
Ahogyan az elõzõ, a kettes pontnál az elülsõ-alsó Pantokrátor volt a kivétel, a maga egész alakos megmintázásával, úgy a harmadik tételnél a felsõ Pantokrátor a kivétel.

Itt telizománcot kellene találnunk ehelyett azonban azt találjuk, hogy a hordozó aranyalap végig megmutatkozik a háttérben, mintha csak az alsó korona-részen járnánk. Mit jelent a pantokrátori cím - azon túl, hogy Világbíró, vagy a Világmindenségen Uralkodó -, attól függõen, hogy az alsó vagy a felsõ emeleten jelenik meg? Az alsó részen testi mivoltában tûnik elénk, a felsõ részen emberi szem számára láthatatlanul van jelen, hiszen a királyt senki sem kérheti meg arra, hogy ugyan már hajtsa le a fejét hadd nézzem meg, mi van a búbján. Tehát az eredeti jogrend szerint teljes lehetetlenség, hogy hétköznapi ember közvetlenül megtapasztalja mi van a Korona tetején. Ezt két személy tudhatja csupán (a koronaõrökön kívül, akikrõl késõbb még lesz szó!), és ezek közül egyik sem a király. Az egyik a világi hierarchia csúcsán álló személy, a nádorispán, aki a koronázási szertartás alkalmával párnán viszi a koronát. Ilyenkor, ha éppen kedve telik benne, hogy nézegesse, megnézheti. A másik pedig az egyházi hierarchia feje, az esztergomi érsek, mert hivatalosan és szabályszerûen csakis õ koronázhat.

Tehát õ a koronázás aktusában ugyancsak megnézheti. De hát õ nyilvánvalóan tudja is mi van rajta. Mindenesetre a kétféle Pantokrátor együttes jelenléte a koronán ez az egyik legsúlyosabb vádpont a Korona úgymond barkács-jellege témakörében. Elég lett volna egy is - ezt kb. így fogalmazza meg a jellegzetesen mai észjárású mûvészettörténész, történész vagy régész kolléga. A másik ilyen vád direkt megfogalmazásban is úgy hangzik, ahogy az imént idéztem, hogy tudniillik minek kellett egy ilyen fontos képet, mint egy Pantokrátor, olyan helyre tenni, ahol nem is lehet látni. Ez az okoskodás nyilván teljesen érthetõ és logikus egy mai észjárású ember számára. Csak egyet ne felejtsünk el. Ugyanaz az egyháztörténész, Kovács József, ugyanabban a cikkében nagyon szépen levezette már, hogy itt kétféle kifejezõdési módjáról van szó a teremtõ erõnek. Alul a föld felé közvetített emberszabású , a Fiúban testet öltött teremtõ erõ jelenik meg amire egyértelmûen utal a mellette lévõ két névjel, az IC és az XC. Fölül pedig a Nap és a Hold, a nappal és az éjszaka, a világosság és a sötétség jelei között jelenik meg a Pantokrátor, nincs névfelirata, ami egyértelmûen arra utal, hogy itt az elsõ gesztusában megjelenített teremtõ erõ vagyis az atyai tulajdonságrendszer jelenik meg. Most arra lehet rákérdezni, hogy ugyan már, hát akkor miért nem a teremtõ Atyát ábrázolták, miért ugyanaz a figura jelenik meg fönt is, lent is? Nos, nem árt, ha tudjuk, hogy az Atya, mint olyan, ábrázolhatatlan. Csak a reneszánsz, de különösen az ellenreformációs barokk vezette be azt az eléggé sete-suta gyakorlatot, hogy ha hosszú szakállú õsz embert látok, az az Atya, ha rövidebb és fekete szakállút, az a Fiú, és a kettõt külön is lehet ábrázolni, sõt az Atyát a Fiútól függetlenül is. Hát ezt a gyakorlatot nem akarom itt minõsíteni... Mindenesetre a középkorban ilyesmirõl szó sincs. Hanem az a tétel érvényesül, hogy az Atya a földi világ számára a Fiúban jelenti ki magát. Ez pedig azt jelenti, hogy ha valaki mégis kíváncsi, és azt mondja: én azért is megnézem, milyen az Atya, akkor az, ahogy mondani szoktuk, arcára zuhan, ugyanis az Atyát is a Fiú képében láthatja csak, emberi szem nem tudja a Teremtõt a maga sûrített mivoltában fölfogni. Ez annyira közhelyes dolog, hogy azon kell csodálkoznunk, miért nem lehet mindjárt elsõ látásra-hallásra megérteni.

Mindebbõl viszont, amit eddig elmondtam, az is kitûnik, hogy ahol a legmagasabb pontra érünk, ott nem szûnik meg a személyesség. Ugyanis amit itt technikai fogás és azon belül mutatkozó kettõsség címen kapunk az korántsem csak technikai fogás. Itt arról van szó, hogy az individuális megjelenés, az, hogy én a környezetemtõl élesen elválok, ez csak a földi életre jellemzõ. Ehhez földre kell születni. Amikor még csak útban vagyok a teremtõ központtól lefelé, a föld felé, vagy visszaútban vagyok, akkor ez a fajta kötöttségem megszûnt. Nem individuális létem van, hanem egyetemes létem van, és ott, abban a közegben, egy kozmikus fényjátékban én egyetlen komponens, egyetlen összetevõ vagyok csupán. De ugyanazokból az alapelemekbõl épülök föl, mint a környezetem. Nincs individuum abban az értelemben, ahogy a földi, hétköznapi létben találkozunk vele. Amint azonban a legmagasabb szintre érek, a kétféle lehetõségnek a szintézisét kapom. Ez az, amit a mai, túlracionalizált világban olyan nehezen értünk meg: hogy’ lehet az, hogy az Isten egyszerre végtelen és személyes? Itt megáll az ész! Ha személyes - így okoskodunk -, akkor nem lehet végtelen. Ha végtelen, nem lehet személyes. Nos, ha ennyire okos az érvelõ, hát akkor legyen neki az õ hite szerint. Mindenesetre ez a képzetkör, amelyik a magyar Szent Koronában kifejezõdik, nem a mi formállogikai alapon konstruált várakozásainkkal, hanem a középkor felfogásával van szinkronban, amely szerint bizony egyszerre személyes és végtelen természetû az Isten. Ha nem lenne személyes, nem lehetne közvetlen kapcsolatot teremteni vele, olyan tulajdonságai révén, amelyek bennünk is megvannak. Mármost ez nem teológia óra - és én igencsak botcsinálta teológus is lennék -, de hát bizonyos hittételek itt megfogalmazódnak, és viszont vak sem vagyok, tehát ezeket észre kell vennem.
Mint ahogy azt is észre kell vennünk, hogy ez a három eddigi tételünk végeredményben nem három tétel volt, hanem ugyanazon tételnek háromféle vetülete. Más szóval: nem egymástól független ez a háromféle különbözõség, hanem ugyanazt mondja el háromféle módon, mégis egymással összhangzatosan. És akkor még nem is beszéltem a negyedikröl.

A negyedik féle kettösség pedig éppen az, amelyet legörömestebb s talán leghamarabb észrevesznek a laikusok. Azt tudniillik, hogy az alsó korona-részen a látványhûség sokkal közelebb áll a hétköznapi tapasztalatunkhoz mint a felsõ részen. Tehát látványhû ábrázolást látunk alul, egészen odáig, hogy még a pszichológiai finomságok is ábrázolódnak, fönt pedig egy elvont emberkép fogalmazódik meg. Na most ezt már magyaráznom sem kell, gondolom, hiszen ez a fajta kettõsség a fenti, 2-es számú tételünkbõl egyenesen következik. Itt ugyanis nem arról az apostoli tulajdonságról van szó, amelyik úgy jelentkezett, hogy az apostol éppen a Genezáreti-tó partján taposta a homokot. Az a hétköznapi, földi élete volt. De azt már a bibliai szöveg is hangsúlyozza - maga Jézus mondja az apostoloknak! -, hogy „ti nem ebbõl a világból valók vagytok". Ez az a létforma, amelyben közvetíteni lehet a teremtés forrásától lefelé, az emberi élet színtere felé.