A fajmeghatározás tényezői

Testi és lelki jegyek. Vérközösség - nemzeti eszme

Az emberiséggel foglalkozó tudományok elsősorban az egyént vizsgálják. Az egyedeket sajátosságaik különböztetik meg egymástól és sajátosságaikban hasonlítanak egymáshoz. Ezek a sajátosságok az egyén testi és lelki - somatologiai és psichologiai - jegyei.

A beszéd pl. lelki funkció, - az értelem terméke, a gondolatközlés módja. Ilyen a szokás, a művészet, az intézmények, a szervezettség, a jóról, szépről, helyesről, igazról való egyező felfogás. Az egyedek ilyenfajta összegezett sajátosságai, megnyilvánulásukban a felfogásnak és akaratnak egy bizonyos általános típusát adják. A tényezők ilyen kombinációjában már népről beszélünk.

A fejlődés azon fokozatában, midőn az összesség cselekvése nem függ az egyének akaratának egyezőségétől, vagy többségétől, hanem az összességnek egy amazoktól elkülöníthető akarata alakul ki, az öntudatra ébredt összesség, az egyénektől s magától a néptől különálló személyiséggé - nemzetté válik.

A nemzet akarata és sajátos lénye önálló és önállóan nyilatkozik meg. Öntudatos és öncélú megnyilatkozása kihat az egyénre és a népre, s ezen hatásában államnak nevezzük. Mindezt Concha levezetése szerint akként is kifejezhetjük, hogy a sajátosságoknak céltudatos és hasznos megnyilatkozása a nemzeti eszme, amely egy földterületen anyagiasulva - állam.

A nemzeti eszme a lélek, a földterület és az állami szervezettség a test, amelyben a nemzeti eszme megnyilatkozik.

A szellem azonban a testnél hatalmasabb. Hibás ezért minden törekvés, amely a nemzet fogalmát elsősorban, sőt kizárólagosan a testi jegyeknek a vérszerinti közösségen alapuló hasonlóságából akarja megállapítani. A biológusok definíciója - mely pl. Méhely megfogalmazásában - azt mondja: »Népnek nevezzük (populus) valamely vidék egészet alkotó embertömegét.

Azt a tömeget, vagy annak részét, amely közös származás által polgári egésszé egyesült, nemzetnek (gens) mondjuk. «A nemzet meghatározó kritériuma ezen felfogás szerint csak a vérközösség. Tévesen. Ellentétben nemcsak a politikai tudománynak évezredek óta kiművelt és helyesnek bizonyult megállapításaival, hanem az írott történelem tanúságaival is, amely azt bizonyítja, hogy az állam elsősorban szellemi feltételek alapján, a népeknek egymás közötti reakciójaképpen alakult és csak akkor állandósult, ha ezek a szellemi feltételek elégségesek, illetve megfelelőek voltak.

De, már a nemzet vagy állam fogalma előtt, a néphez való tartozás tudata is funkció, szellemi tehát már ezen a fokon a vérközösséggel legalább is egyenlő tényező a szellem, pl. a nyelvnek, a kultúrának azonossága, a közös múltnak a tudata stb., stb.

Hiányos és hibás tehát minden faj meghatározás, amely csak a testi jegyek figyelembevételével történik. Elengedhetetlen tényezők itt a szellemi jegyek is, eredendő és maradandó értékük pedig a kombinációban a testi jegyekkel szemben fontosabb értéket biztosít számukra.

Összegezve a mondottakat: pusztán testi jegyeik alapján vérközösségben lévők több népre szakadhatnak, melyekben a lelki jegyek, főleg ha ezek között csupán a nyelv a jellemző, csak a nép fogalmának meghatározója, míg a nemzet fogalma ennél több, egy nép felett álló öntudatos személynek az állam fogalmában való megnyilatkozása.

Ha a mai európai nemzetek során végigmegyünk, valamennyiben ezen állítások példáit látjuk. Az oroszok, akik típusukban a X. században még északiak voltak, ma finn és mongolfajta egyedekkel vannak telítve, és az alpesi, keletbalti, riazan, ontrus, stb. típusok egyvelege. A francia az északi, az alpesi és földközi-, a germán az északi, alpesi és dinári-, a lengyel alpesi, keletbalti, ontrus, szudéta, az oláh földközi és dinári típusok összetétele, s. i. t.

Határozottan megállapíthatjuk, hogy egyetlen európai nemzetben sincs meg a vér szerinti egységes és egyenesvonalonvaló leszármazás pusztulátuma, sőt ebből a szempontból vizsgálva őket, valamennyi a mozaik képét mutatja. Mégis, egységes nemzetekről nem lehet beszélni?

A kizárólagosan testi jegyek szerinti fajosztályozás egyenlő lehet nemcsak u. n. rokonnépek, hanem minden más jegyben különböző és ellenséges népek között. A szülő és a gyermek különböző faj, illetve rasszbeli lehet. Végeredményében azt kell mondanunk, hogy a nemzet és az attól elvonatkoztatott általános fajfogalom meghatározásában a vérközösség csak egyetlen tényező, s a testi jegyek csak a szellemi jegyekkel való kombinációkban adhatnak helyes eredményt.

Az antropológia értékelése

Mégis az antropológia fontos, mint a történelem segédtudománya. Az antropológia a szociológia mellett pl. legfontosabb segédtudománya a történelemnek. De ha ennek célját tűzné maga elé, ferde vágányra jutna és olyan zűrzavart teremtene, mint teremtett a nyelvtudomány, midőn erőszakos és nyomorék analogizálásával máig tartó szándékos zűr-zavart teremtett pl. a magyarság őstörténete körül.

Viszont a történelem sok tévedésének és hiányosságának oka, hogy az antropológia nagy jelentőségét eddig nem, vagy nem kellőleg fogta fel. A testi jegyek merevebbek és maradandóbbak a szellemi jegyeknél, s odáig tudják visszavezetni a történelmi kutatást, ahol az utóbbiak már elenyésztek. A faji ellenszenv és rokonszenv ösztönszerűsége sok gyengén indokolt fordulatot magyarázhat meg.

A test adottságokat jelent, képességeket, hajlamokat, amelyekkel a szellem sokszor küzdelembe kerül. Végeredményében, a fajtudománynak nevezett antropológia ilyen értelemben való nagy jelentősége kétségtelen. Viszont: az antropológiának az ember csak »hulla a boncasztalon«, azaz megtagadja a lelki jegyeket, holott az ember, élő embert jelent, az élő embernek pedig lelke van. Ezért hiányos egymagában az antropológia vizsgálati anyaga, s következésként eredménye is.

A típusok maradandósága

Az antropológia alapvetőjéül Mendel Gergely szerzetest lehet tekinteni, aki kísérletei alapján felállította a korcsok széthasadásának tanát, amely szerint a kereszteződés eseteiben az ivadékok már a közvetlen generációkban a szülők tiszta fajaira ütnek vissza, illetve bennük a fajta tisztaságának visszaszerzése megkezdődik. Faji értelemben tehát asszimiláció nincs. Viszont lehetséges, hogy a kereszteződésnél a fajták tulajdonságai különböző mértékben és kombinációban érvényesülnek az utódokban, így egyes tulajdonságok élesebb formában, sőt új tulajdonság jelentkezésében.

Az ősök lényeges testi jegyei, u. m. színárnyalatok, termetadatok, koponyaalakok stb. generációk során visszaütnek, Az átöröklésnek ez a lényege- Á megtermékenyített petesejt egyik része - a somaticus sejt - felépíti a testet, a halhatatlan csirasejt állandó és a végtelen időből jön. Az öröklött testi és lelki sajátságok alapjai ezek.

Mégis az utódok között létrejött beltenyésztés, éghajlati, táplálkozási stb. változások egyidejű hatása alatt a széthasadás nem következik be, hanem tájfajta keletkezik, illetve állandósulhat. Ennek a variációnak maradandósága jórészt a miliőtől, a természeti viszonyoktól, gazdasági és politikai körülményektől is függ, viszont öröklődik a tapasztalat s a megszerzett tudás is, az »arravalóság«, »készség« ösztönében, a természetes ki-válogatódás tana szerint.

Az eltolódás okai

Ha a természeti - gazdasági - viszonyokhoz A) tipus fcevésbbé alkalmazkodik, mint a B), akkor például Gallton elméleti számítása szerint a gyermekszámot 3: 4, véve fel,

0 évben 50% 50%

100 évben 28% 72%

300 évben 7% 93%

arányban történik a két típus közötti eltolódás, vagyis a természet egyszerű rendje juttatja uralomra az alkalmazkodóbbat, hogy háború, politikai és gazdasági változásokról és a faj életerejének csorbulásáról ne is beszéljünk.

Így a típusok képződése, elterjedése, illetve az uralkodott típusnak a másikkal történt telítése az idők során megmagyarázhatók.

* * *

Messzire vinne és végeredményében közömbös is annak a kérdésnek az érintése, vajon a fajok egy ősből, egyik faj a másik fajból fejlődött, illetve alakult-e ki, vagy az emberi élet a fajokban a föld több pontján gyulladt ki, s ezen fajokon belül alakultak ki típusok, race - ok. Bizonyos ellenben, hogy a történelmi időkben az emberfajták maguk nem változtak, bár arányukban eltolódások megállapíthatók.

Antropológiai feloszlások

Az antropológia, sőt az egész mai u. n. »fajtudomány« a somatológiai jegyek azonosságán, illetőleg különbözőségén alapszik. Az ember-állat hasonlító jegyei határozzák meg ezt a tudományt. Pl. a bőr színe, amely szerint Blumenach a fehér (kaukázusi), a sárga (mongol), barna (maláji), fekete (néger) és veres (amerikai) emberfajtákat különböztette meg. (De generis humani varietate 1775.)

Blumenach az ember egységes származásának hitét vallotta, amellyel szemben mások azt a valószínű tételt állították fel, hogy az ember-élet a föld többi pontján, egymástól függetlenül kezdődött meg s ez a természeti emberfajták különbözőségének magyarázata. Morton Sámuel pl. ezen feltevés alapján 23 különböző emberfajtát sorol fel,

A ma általános felosztás megalkotója Retzius Anders svéd tudós, aki az agy- és arc-idomok szerint a hosszúfejű és rövidfejű embert különböztette meg. (Ethnologische Schriften 1860.) Mindenik főcsoportnak alosztályai vannak, pl. hosszú fej függőleges arcéllel, (dolichocephal ortognah), - hosszúfej előrenyúló arcéllel (dolicliocephal prognath), - rövidfej függőleges arcéllel, (brachicephal ortognagh). - Kultúrképes és kultúrát teremtő népeknek mindkét főcsoporton belül a függőleges arcélű fajt tekinti Retzius és iskolája. Ilyenek Európában: a hosszúfejű népeknél a germán népek, angolszászok, kelták, skótok, a régi rómaiak és görögök, bár egy későbbi osztályozásában már csak a germánokat találja ilyen dolichocephaloknak. Az európai rövidfejű népek közül az ugor, (?) az európai török, szláv, újgörög, albán, etruszk, rhaetus és baszk népeket sorolta ide.

Már itt meg kell jegyeznünk, Hogy nemcsak a különböző elméleteket jelentő iskolák, de az egyes iskolákba sorozható egyes tudósok is egész népeket illetően vannak különböző véleményen. Pl. Welcher Ármin kénytelen beismerni, hogy a németség nagyobb részében rövidfejű. Ő és az angol Davis Bernarth beiktatják Retius rendszerébe a mesoceplializmus, a középszerűen hosszúfej fogalmát, ismét alosztályokkal, s meghatározzák annak indexét. (Hossza: 100, szélessége 74-78.)

Mutter Frigyes a hajban látja a legjellegzetesebb testi jegyet, amely vagy sima, (egyenes és göndör), vagy gyapjas, (csomós, bundás). Ő azonban már a faj meghatározásához egy szellemi jegyben való egyezést is kíván és ezt a szellemi jegyet a nyelv azonosságában véli megtalálni.

Dacára, hogy dr. Müller ekként irányt mutatott a helyes u. n. faj tudománynak, mégis ezen fogalom alatt az antropológia, a szorosan vett testtan fejlődött tovább. Biztosabb alapokra helyezkedik azzal, hogy mindinkább több kritérium megállapításával határoz meg valamely fajt.

Keane a testmagasság, fejhosszúság, bőr, haj és szemszín egyezősége alapján három európai emberfajtát ismer fel: 1. a középtengerit (alacsony, hosszú fej, barna haj és szem), 2. alpesit (középtermet, kerek fej, barna bőr, haj és szem) 3. az északit (magas, hosszú fej, fehér bőr, szőke haj, kék szem). Legtöbbre tartja természetesen az északi fajtát.

Általában az antropológusok ezen véleményüket vagy kimondják és bizonygatják vagy az antropológiának másfajtája művelői ezt nem vitatják. Egyszerű magyarázata ennek az, hogy az előbbiek a tekintélyek, ők tették az antropológiát faj tudománnyá, amely náluk nemzeti büszkeségük öregbítője, a múlt magyarázója, politikai törekvések indokolása, szóval egyszerűen alkalmazott tudománnyá lett. Sőt még ennél is több: sok esetben egyszerű politikai érv. Helyesen mutat rá már Török Aurél, hogy az emberi test számtalan alaki sajátossága közül az u. n. »jellemző sajátosságokat« teljesen eltérően, sablonok felállításával határozták meg és ilyetén elméleteiknek a tudósok kongresszusaikon valósággal alkudozva szereztek híveket. Két nagy tudományos párt - német és francia - alakult, talán nem is egészen tudatalatti céllal. Sajnos, az antropológia tudományának ez az elferdülése tökéletesen hasonlóan alakult a nyelv tudományéhoz, amely szintén az ilyen pártoskodó tudomány hatása alatt erőszakosan teremtett ködöt és zűrzavart a magyarságot illető probléma körül is.

Keane a legtisztább északi embereknek a keltákat tartotta. Az alpesi fajtába Keane módszerét fogadva el, Deniker besorozza a magyarságot is. Deniker már hat európai emberfajtát különböztet meg, u. m.: 1. északi (hosszúfejű), - 2. keleti fajta (kerekfejű, alacsonyabb és egy szőke középfejű és testmagasságú alfaj), - 3. ibér-szigeti (barna, hosszúfejű, alacsony), - 4. seveni, vagy nyugati, (barna, alacsony, kerekfejű), - 5. tengerparti vagy atlanto-földközi (barna, magas), - adriai, vagy dinári (barna, kerekfejű, nagy termetű).

H. G. Wells világtörténetének bevezetésében a mongol, néger és ausztráliai fajokon kívül egységes fehér fajt ismer el. A kaukázusi fajtát, amelynek az északi, az alpesi és a déli csupán alfajai. Meggyőződésünk szerint a sok bizonytalan határvonalú felosztás között ez az általános osztályozás még a legelfogadhatóbb. Eredeti azon megállapítása is, hogy a hosszú- és rövidfejűség kérdése alapvető kritérium nem lehet.

Ezen összegező meghatározással szemben számtalan részletező felosztás ismeretes. Nálunk pl. Cholnoky Jenő a fehér fajra vonatkozólag I. európai alapfajt és II. mongoloid alapfajt különböztet meg. A mongoloid, a fehér alap fajtól élesen megkülönbözteti a sárga mongol fajt, viszont a dinári fajtának és a »keleties« fajtának a mongoloid alapfajhoz való tartozását maga is kétségesnek ismeri el. Az egész felosztás egy a sok közül és bizonyítja azon alaptételünket, hogy a somatologiai kritériumok halmozása nem elkülönít, csak összezavar és semminemű valóság, vagy gyakorlati eredmény megállapítására önmagában nem alkalmas.

A számtalan ismeretes felosztás között felemlíthető Dr. Gáspár János felosztása, aki »Fajismeretében« főleg Deniker rendszere alapján az 1. északi, 2. földközi, 3. alpesi, 4. dinári, 5. kelet-balti fehéreket különbözteti meg. Szerinte önálló a sémita faj, amelyhez a zsidók és a mongol-kaukázusi faj, amelyhez szerinte legnagyobb részükben a magyarok tartoznak. Feltétlenül helyes azon megállapítása, hogy nem 5-6 rendszertani fajta van, hanem számtalan tájfajta.

Végeredményében tehát sem a fajok számát, sem meghatározásukat illetőleg a tudósok közt nincs megegyezés. A fajt meghatározni csupán antropológiai kritériumok alapján, még azok halmozása mellett sem lehet. A természetben az ember egészben, tehát a maga szellemi jegyeivel együtt tényező és ezért az utóbbiakat elhanyagolni nem lehet. Bár kívánatos, hogy az antropológia, mint a történelemtudomány igénybevett és ellenőrző, segítő, segédtudománya, minél nagyobb szerephez jusson, de nem szabad, hogy benne a Hunfalvy Pál-féle filológiai iskola esete megismétlődjék. Az antropológia különben is még ma, fejlődésének kezdetén, inkább a testalakok elhatárolására, mint tökéletes osztályozására felkészült, sőt még terminus technikusainak értelme is vitát okozhat. Végül pedig: pusztán a testi jegyek meghatározása még nem fajmeghatározás, hanem annak csak egy tényezője, amelynek más tényezőkkel való eredője jelenti magát a fajmeghatározást.

A faj meghatározása

Szigorúan a testi jegyekkel csak elvont fogalmat, az eszmei fajt lehet definiálni. Ez a természeti nyers emberanyag, mint ahogy ennek az eljárásnak az ember valóban csak »hulla a boncasztalon«. Úgyde a puszta test, emberállat, vagy mondjuk hulla és - az ember között felmérhetetlen nagyságú különbség van: a lélek. Emberi, tehát élő egyedekről lévén szó, az azonos, vagy különböző lelki megnyilvánulásokat is figyelembe kell venni.

Ilyen sajátos szellemi jegyek, pl.:

1. történelmi múlt tudata,

2. nemzeti cél,

3. intézmények, szervezetek,

4. a) politikailag, vagy b) földrajzilag összefüggő terület,

5. nyelv,

6. felfogás a jóról, rosszról, szépről, igazról stb., azaz megnyilatkozásaiban közös kultúra, közös szokások, jellem, vallás, stb.

Ha az elvont, terminus technicusokkal megjelölhető fogalmakon belül beszélünk fajról, pl. germán vagy szláv fajt említünk, tudatunkban a testijegyek mellett máris megjelentek ezek a szellemi jegyek, mint tényezők. Magukban a szellemi jegyek csak más fogalmak alkotói. A 2, 3, 4 a) alatti szellemi jegyek a nemzet a 4 b), 5., 6. alattiak a nép fogalmát adják. Történelmi múltjának tudata és az impériumot gyakorló nemzetétől eltérő nemzeti cél a népet nemzetiséggé teszi.

A kifejtendők szerint a magyar lényegileg éppen olyan nép- és nyelvcsoportot jelent, mint a germán, vagy a szláv és maga a kaukázusi (antropológiai) faj. Ha tehát a vonatkozó, bizonyos variációikban nemzetet, vagy népet jelentő szellemi jegyeket összességükben, valamint a kaukázusi típusjegyeket (alpesi, dinári stb. alosztályok) vesszük, - a magyar fajt határoztuk meg.

Melyik típusú fehér ember teremtette meg a kultúrát?

A földön való emberi élet időtartamáról - a földkéreg megszilárdulásától máig - minimálisan, az évek tízmillióiban kell beszélnünk. Ebből a történelmi idő csupán pár ezer év. Az új kőkorszak előttünk mindössze 4-5 ezer év. Bruksch (Histoire d'Egypte) a Ménésszel kezdődő 4445. évet veszi a történelem kezdetéül. Ez a felfogás körülbelül csak 1000 évnyi fejlődést tételez fel a legprimitívebb korszaktól, holott ez nyilvánvalóan kevés.

A történelem leírt adataiból ekkortól ismerjük az emberi közösséget. Ezért eddig a történelem a fonál, amellyel haladnunk kell. Csak amint ennek vége szakad, kell igénybe vennünk az embertan, a régészet és a nyelvészet tudományait.

Az antropológia bizonyítja, hogy az ember hajlandó a differenciálódásra. Különösképpen a legkiválóbb fehér ember, amely megteremtette az emberiség kultúráját.

Ez az ember ugyanis üldözte a csodaszarvast: mozgalmas életében a klíma és a természeti miliő újabb és újabb meglepetése elé került, tehát tapasztalatai alapján új feladatok állandó megoldására kényszerült. Állandóan alkalmasabb eszközök kellettek neki. A természeti világ dolgait és jelenségeit gyorsabb tempóban ismerte meg, használta fel, alkalmazkodott azokhoz. Nagyszerű állandó küzdelem volt az élete és ezekben az őseinkben azért győzhettünk, mert izmaik erején felül korán használni tudták az eszüket is!

A hosszúfejű és kerekfejű fehérember

Minthogy a történeti időkben lényegileg az emberi fajták nem változtak, kétségtelen, hogy 3-4 ezer év előtt is az volt a fehér fajta antropológiája általában, mint ma.

Voltak ugyanis a fehér fajnak olyan népei, amelyek állandóan, vagy elégségesen hosszú ideig ugyanazon klimatikus viszonyok alatt és természeti miliőben éltek, táplálkozásuk, foglalkozásuk nem változott, népük egészének kisebb-nagyabb körén belül állandóan maguk között házasodtak. Az e fajta fehér embernek testi jegyei általában egyezőek lettek, kialakult egy »varietas«. Ahogy Gáspár János kifejti, ahhoz, hogy olyan nagy és annyi részletre kiterjedő különbség megállandósuljon, mint az északi és kaukázusi, vagy akár az északi és déli típus között van, hosszú időszak és az új formának teljes nemi elkülönödése volt szükséges.

Voltak viszont a fehér fajnak olyan népei, amelyeket a tengerpart zeg-zugos futása és hegyvidékek nem merevítettek kezdettől fogva egyhangú életre és beltenyésztett szaporításra, hanem egyéneiknek és nemzeteiknek állandó élete csupa változat és a magukonkívüli világgal való állandó küzdelem volt. Ezek - ismét az alkalmazott kép! - ha messze csalta őket a csodaszarvas, új tájon telepedtek, új lehetőségek, vagy veszélyek mutattak rést, új asszonyokat ismertek meg. Ezeknél nem volt meg a beltenyésztés lehetősége. Az ember itt nem mutatta az egységes varietas képét.

Az első típusú ember a földből, állatából, s a tengertől szűkmarkúan kapta meg a maga porcióját. Az volt a főértelme materiális életének, hogy rágóizmai működhessenek. Sikerült is ezeket konzerválnia, - fő testi jegyének így maradt meg a hosszú fej.

A második típusú fehér ember - amidőn szaporodásuk során állatai és a természet szükségleteit már nem kellően elégítették ki, kiterjeszti és elhagyja lakótáját. Megszünteti az addigi természetes autarkiát. Cserekereskedelem, háborús vállalkozások, népek, országok kialakulása kezdődik náluk.

Concha klasszikus meghatározása szerint az emberi állapot akkor kezdődik, amikor nem elég az, amit a természet nyújt, hanem annak határán túl többre törekszünk. Ezen munkásság az ember szellemisége, amely az ember világát jelenti, a természet világával szemben. Hosszú, ismeretlen, sötét idők után ezért jelenik meg a rövidfejű rasszban az öntudatos ember.

Ezen munkájában fegyvere tehát elsősorban az értelem. A primitív ember agya fejlődni kezd és a koponya az arc- és rágóizmok rovására karakterizálja az arcot. Kialakul a rövidfejű ember.

A rövidfejűség oka

Török Aurélunk az emberszabású lények koponyaalakulásairól írt értekezésében bebizonyította, hogy »az agyvelőtok elhatalmasodása - mint amely egyedül az emberi lénynek teszi kiváltságát - csakis úgy jöhetett létre, ha megelőzőleg a koponyában foglalt és a koponya alatt továbbhúzódó tengéleti szervek (fogazat, táptömlő) térméje megkisebbedett. A táplálkozásnak mennyiségi és minőségi megváltozása busás kárpótlásképp az értelmiség szervének, t. i. az agyvelőnek aránytalanul hatalmasabb kifejlődését tette lehetővé. De éppen a tengéleti szervek működésének eme csökkenése igen valószínűvé teszi azt is, hogy az emberiség eme előfutárjai nem lehettek erős és nehéz testtömegű lények. A véznább és hajlékonyabb törzsű lények az arckoponya megrövidülése és gömbölyded agyvelőkoponya elhatalmasodása következtében fejüket legkönnyebben, t. i. majdnem teljesen egyensúlyozva, egyenes, nemes tartást nyertek.«

A fejlődés útja tehát a rövidfejűség iránya volt és a homo ultimus - az egységes, illetve eszményi típus - a rövidfejű ember lesz. Az u. n. rövidfejűség a hosszúfejűséggel szemben ezek szerint a magasabbik fejlődési fok.

A többi fehér emberrel szemben a rövidfejű a térbeli és kulturális haladás állandó mozgásában van. Nála a természetes kiválogatódás nem az egyedek tökéletes rasszbeliségét, hanem a testi és szellemi erők harmonikus fokozását, az u. n. biológiai konstitució fokozottabb emelését eredményezte. Az egybeolvadás és osztódás, keveredés, illetve visszakeveredés a közületek funkcióival párhuzamosan történik. Így aztán ez a rassz további alosztályokra oszlott már az idők kezdetén, a beltenyésztés hiánya, illetve lehetetlensége okából.

A rövidfejű ember bányákat nyit és az érckorszakok munkája nyomán következnek. Fegyvereket, szerszámokat és ékszereket készít és tökéletesít. Birodalmakat alapít, írást ad az emberiségnek. Megalapítja az építészetet és a mérnöki tudományokat. Vallásuk elemei és a fogalmakkal kölcsönadott szavai szétáramlanak a fehér ember egész területén és a mind ettől szűzen maradt északi faj, midőn az előbbi évezred elején akként appercipiálta a rövidfejű ember munkájának eredményeit, mint pl. most a sárga a fehér emberfajét, vandál módon írtja, rágalommal tagadja és kisajátítja a kultúra megteremtésének bizonyítékait.

Tény, hogy a hosszúfejű népek rövidfejűekké változnak, helyesebben: rövidfejű egyedekkel telnek meg. Pl. Brennus korával szemben a császárság korabeli gallok már barnák és rövidfejűek. A lombardok néhány század alatt rövidfejűekké változtak. Az antropológia általában tanúsítja a rövidfejűség előnyomulását. Szemünk előtt keletkezett pl. a jenki. Franz Baras kimutatta, hogy az Észak-Amerikába kivándorolt hosszúfejűek koponyája átlagban már a második nemzedékben megváltozik. Hogy ez a jelenség a fejlődés, vagy a kereszteződés következménye-e, egyelőre nem fontos. Bizonyos, hogy a fajon belül másodlagosan keletkező változat a rassz, éghajlati, életfeltételi, vagy egyéb okokból. Pl. a tartózkodási hely magassága, a vidék hőmérséklete, táplálkozás, foglalkozás stb. hosszú idők folyamán maguk is rassz kialakító tényezők. Az ember ugyanis hajlandó a differenciálódásra. Másrészt azonban a keveredés megzavarhatja ezt a folyamatot. Így keletkeznek egyrészt a kitenyésztett -- zárt autarkiában élt - és a mozgás állapotában élő népek, amelynek rasszjegyei nem merevültek uniformálissá. Ezeknél a variánsok száma nagy, mert állandó keveredés és visszakeveredés folyik nép-tényező csoportjaik között.

Bármelyik típushoz tartozzon ugyanazon fajtájú ember, ősében kezdődött kifejlődéséhez ugyanannyi idő volt szükséges. Ezt a tételt a fajtákra is vonatkoztatva, micsoda óriási különbség támadt a kulturális fejlődésben pl. a fehér és fekete ember között? A neolith-korbeli leletek hosszúfejű embertípusa ezt a különbséget kb. 2000 év előtt behozta s valóban az emberi haladásnak kiválóan értékes tényezője ma. Sommázva tehát: bár a fajok a történelmi időkben nem változtak is, mégis azok állagában a rövidfejűség előnyomulása észrevehető eltolódásokat okozott, bár ezzel nem érintettük azon kérdést, hogy bizonyos körülmények között a keveredés új rasszt létrehozó tényező.

A ló felfedezése

A kultúra kialakulásához fontos tényező volt a ló felfedezése. A vadlóból előbb háziállat, majd közlekedési és harci eszköz lett, (a szekér és harci szekér) végül megjelent a magános, illetve hadbaszervezett lovas - mindezek egy-egy fejlődési állomás.

A világ egy pontján kezdődött meg ez a fejlődés. Ott, ahol a rövidfejű ember lakott, élt a ló őse, Dél-Európának az Ural és a Kaukázus közötti részén. Ez a vádló a tarpán (Equus Ferus). Rövid testű, ékalakulású fejjel, füle kicsiny, szeme élénk, farka tövig benőtt, végtagjának csontjai erősek. A kirgiz lapályokon ma is előfordul. A többi ismeretes vádló, a dsiggetai (Equus Hemionus), az onager, kulán, (Equus Hemmipus) Ázsia fennsíkjain él, de meg testi különbségei alapján sem lehetett a fehér ember Equus Caballusának őse. Bár Nyugat-Európában is élt egy - hosszúfejű - vádló, amely ott is primitív házi állattá tenyésztődön ki, bizonyos, hogy a rövidfejű dél-európai ember lova más volt, és a mai ló őse ez lett.

A természetrajz által ismert összes vadlótípusok közül csak a tarpán volt alkalmas a szükségeseknek bizonyult tulajdonságokkal ismeretes háziló kifejlesztésére. Hérodotosz is ezt a vadlovat ismerte, említvén, hogy a Hypanis (Bug folyó) Szkíthiából jő, egy nagy tóból ered, mely körül fehér vad lovak legelnek. (IV.., 52.) A felső Don vidékén még a múlt század közepén is megvoltak ennek az állatfajnak »utolsó bölényei«.

Az ásatások eredményei igazolják, hogy nemcsak őseink paripái, de fajtánk népeié is tarpán ló volt. - Ha az ógörög kentaur-szobrok kontúrjait a végső emléket jelentő Kolozsvári Márton és György (1373) szobrászművével egybevetjük, egyformán a tarpánvérű paripára ismerünk. - Viszont teljesen valószínű, hogy a keleti hun impérium alatt ezt a lófajtát, az egyebek mellett gazdasági kultúrához is jutott színesek, t. i. a mongolok és törökök a kulánnal keresztezve, kitenyésztették a róluk ismeretes lófajtát, a mokány mongol lovat (taki).

A lónak, mint közlekedési eszköznek birtokában aztán ez az emberfajta - amelyet a Kaukázusról is szokás nevezni, mert a Kaukázustól északra az Ural és a szintén Kaukázusnak nevezett Kárpátok között létezett - nemcsak saját hatalmas területén folytatta lüktető életét, nemcsak szomszédos területekre rajzott ki, ott birodalmakat alapítva, de az idők folyamán hatalmas lovas seregekkel nagyobb utakra kelt, s elvitte oda fegyverét, szervezetét, kultúráját és így a többi emberfajta tanítómestere lett. A ló ilyetén való felfedezésének óriási jelentőségét a szkíta fajtájú népek története szemlélteti. A keleti hunok Ázsiába jutása, a hun népek szétválása, a szkíta fajtájú népek egész életberendezkedése mind csak a lónak mint - főleg közlekedési - eszköznek figyelembevételével értelmezhető, s volt bár ez a népfajta a fejlődésnek bármilyen fokán, vadász, állattenyésztő, földművelő, vagy városlakó, a ló iránti régi szeretete s annak elsősége megmaradt. Szokás volt náluk a lóhúsevés és lótejivás, akkor, amikor már marhacsordáik voltak, ami másrészt erős konzervativizmusukat is bizonyítja. Valószínű, hogy az ógörög »lófejő« jelző is idevág, s a ló legősibb szerepére vonatkozik.

A nyelv

A testi jegyekben való egyezés mellett főfontosságú a szellemi jegyekben való megegyezés. A szellemi jegyek között vizsgálandó mindenekelőtt a nyelv.

Hunfalvy Pál „Magyarország Etnográfiája" előszavában így beszél: „Nem az agy idomai, nem a hajnak növése, nem a bőrnek színe teszi az embert, a népet, hanem a nyelv és a társadalmi lét. Etnográfiámban tehát igen kevés hely jut annak, hogy miféle állatban mutatja a természet az embert, annál több jut annak, hogy milyennek mutatja őt a történelem, vagyis milyennek mutatja maga - magát."

Kétségtelenül helyes a fajtudomány egyoldalúságának kifogásolása és az a megállapítás, hogy a nyelv, a társadalmi lét, a történelem (és még más lelki jegyek) teszik az embert, viszont Hunfalvy egész működése a nyelvészet hasonló egyoldalúságát jelenti. Hunfalvy és iskolája nem elégedett meg a nyelvészet tudományának önállóságával, azzal, hogy ez a történelemtudománynak is segítője, hanem ennek föléje került, s a történelem tényeit is csak akként fogadta el és magyarázta, amint az elméleteinek megfelelt. Az ember és a nép meghatározásának jogát nemcsak a testtantól tagadta meg tehát, hanem önmagát, illetve a nyelvet egyetlen lelki jegynek tekintette, amely az ember meghatározásához alkalmazható. Egyoldalúság és súlyos tévedés! A nyelv, a lélek sokféle megnyilvánulása között csak egyetlen forma.

A beszéd keletkezése

Bizonyos, hogy a beszéd az ember fejlődésének azon fokán kezdődött, midőn annak szellemi működése megindult, fogalmakat alkotott s azokat kész szavakban kifejezte. A bárgyú ember nem beszél. Gondolkodás nélkül nincs beszédre szükség.

A beszéd nem hangokkal, vagy szótagokban kezdődött, hanem már az első beszélni kezdett ember a fogalom képét teljes szavakban fejezte ki, sőt még valószínűbb, hogy a szellem megnyilvánulása már kezdetben a rövid, egyszerű - mondat volt.

A szó, az érzelem és a gondolat kifejezője. Míg gondolat nem keletkezett, pusztán az érzelem volt meg, s ennek kifejezésére elég volt a sírás, vagy a mozdulat. A hangutánzó szó is már a gondolat eredménye és ez minden nyelvben más. Amint az antropológia egyes művelői a testi jegyekre vonatkozólag teszik, úgy próbálják a nyelveket is egyetlen ős-nyelvre visszavezetni. De semmi idevonatkozó eddigi feltevés, vagy magyarázat nem elégit ki. Nyelveknek más-más a szelleme, kifejezésmódja, szerkezete. Az látszik természetesnek, hogy keletkezésüktől fejlődésükön át külön utakat futnak meg.

Természetesnek látszik az is, hogy mikor nyelvek egymásrahatásának körülményeit kell megvizsgálni és magyarázni, az adományozó és magasabbrendű nyelv csak az lehetett, amely a fogalmakat először megismerte és megteremtette. Tehát ugyanaz az ember, amelyik antropológiailag is magasabb rendű, - a színessel szemben a fehér (pl. a török-magyar viszony) és a fehérek közölt a brachicephal!

A nyelv az emberrel együtt fejlődik. A kultúra kiépülése megváltoztatja a szókincs állagát. Új szavak keletkeznek, s olyan irányban terjednek, ahogy maga a kultúra terjed. A kultúra középpontján új, vagy alkalmasabb szó keletkezik, viszont a távolabbi területeken megmarad a régi. Ezért van az, hogy a minél távolabbi vidék a legkonzervatívabb. A szavak jelentésének meghatározásánál ez sem elhanyagolható tényező.

Kétségtelen, hogy az a nép, vagy népfaj, amelyik kultúrát teremtett, az ahhoz tartozó fogalmaknak neveket is adott. A népek közötti érintkezés következtében ezen fogalmakkal azok nevei is másokhoz jutottak, nem beszélve arról, hogy a kulturáltabb és erősebb nép egész nyelvének vagy szókincse nagy részének átvételéről is szó lehet. De a népetimológia is működik, mely a nem értett szavakat, más fogalmakat fedő, de ismerős szóval hoz összefüggésbe. Végül előfordul, hogy nemcsak szavakat vesznek át, de a szóalkotás, vagy mondatszerkezet módját is.

Idegen népnél felfedezve tehát a saját nép szavait, vagy nyelvtanának részeit, önmagában véve a puszta érintkezésnél többet nem jelent!

A szavak útja

A szavak továbbjutásának útját meghatározni sokszor nem lehet, mert ezen út során formájuk annyira megváltozhat, hogy az eredeti szógyök maga sem marad meg. (Pl: age -aetas - kor, vagy archiepiscopus - érsek.) Sokszor körüljárják a világot és nemcsak hangzásuk változik meg, de jelentésük is az eredetinek ellenkezője lesz. Egyik nép a másiktól veszi át, s mire újra visszatér az őt szülő néphez, annál az eredeti forma már elavulhatott és megtörténhetik, hogy saját alkotta szavát idegenből újra átveszi. (PL: a szablyából: Saebel, vagy talán a kazár - gusar - corsaro - kalóz - huszár stb. vándorszó.)

Van tehát: szóvisszavétel. Itt is csupán az írott történelem deríthet világot. Ez a magyarázata annak, hogyan vannak nyelvünkben töröknek vagy szlávnak tartott szavak, amelyeknek nem vitásan ősi szavainkkal és fogalmakkal szerves kapcsolatuk van.

Közismert példaként említhetjük meg itt a: „huj-huj-haj-rá" ősi magyar csatakiáltást. Az orosz „urrá" - ból vette át a legtöbb nyelv. Azt hihetik, talán bizonygatják is, hogy íme: szláv átvétel (bár a németbe „airáh" alakban jutott). Bizonyos, hogy ez a kifejezés az összes szkítha népeké, tehát elsősorban a magyaré! Annyira jellemző volt ez ránk, hogy a mindenkori krónikák is feljegyezték, sőt a keleti hunokat a kínai krónikák ezért nevezték „huj-huj" népnek. A szóvándorlás és átvétel jó példája ez és a „szlávból jutott a magyarba" - féle megállapításokra elég tilalomfa. Maga a kifejezés vagy természetes indulatszavak halmozása, vagy eredetileg vezényszavak lehettek. Az első kettő a nyilazásra: „hülljhullj" (a nyílzápor), a harmadik a lovasrohamra: („hajtsd rá!"). Más ősrégi hangutánzó szavunk a sújt. Szinnyey ezt a finn „hühto" - ból deriválja! A határ szavunknál azonban még az effajta zsonglőrködés is hiába van.

A nyelvészet az antropológiával és az írott történelemmel együtt, talán majd meg fogja tudni magyarázni, hogy egyrészt melyik is volt Európa ősfaja és hogy mi az oka annak, hogy a magyar szavak, gyökeikben a legkülönbözőbb nyelvekben feltalálhatók.

Hogy csak néhány példát említsünk fel:

víz vete (finn), vit (vogul), vodd (szláv), Water (germán).

kert garden, garten, giardino, jardin, court.

név ném, nom, name stb.

árva (kopasz, tar) árpa, orpo (finn), orbus.

ág zweig stb.

A róni, írni szó nyomai a némettől a japánig minden nyelvben feltalálhatók, viszont, miért, hogy a madár, étel, vagy hegy szavaknak semmi nyelvben nem találják rokonát? Ugyanígy a szó vagy sző (amely utóbbi a ró, - rovásnál is régibb kultúrára - a szövés-írásra mutat, v. ö.: sző, szövet, szöveg, köt, kötődik stb.) Miért, hogy a magyar rovás kiejtésében és jelentésileg is egyezik a legtöbb népével? Pl.:

rovás=

rovás (cseh, szlovén, tót)

rabos (szerb)

rabos (horvát)

rábos (bolgár)

ravas (ukrán)

ravas (oláh)

rebusch, rabisch, robusch (délnémet) stb.

De maga a rúna szó is nemcsak, hogy ismerős, hanem a rúnáknak, a középtengeri rovásírással való összefüggése is tény ma már, (Vö. Dr. Sebestyén Gyula: A magyar rovásírás hiteles emlékei 150. lap) s bizonyíték a szavak vándorlására, a fogalmak átvételére, de sok másra is.

Nyomorult dolog idegenben keresni mindent, mikor a problémák kulcsa csak nálunk lehet Ha az európai kultúrát fehér ember és pedig a természetes fejlődés törvénye szerint a rövidfejű fehér ember teremtette meg a pártatlan tudomány és logika törvényei szerint, annak a nyelve lehet másokéhoz kulcs, nem pedig fordítva.

A szláv "cél-tudósok"

Miklosich Ferenc (Die Slavischen Elemente in Magyarischen) 956 szláv jövevényszavunkat állit. Tendenciája világos de maga a tényállítás világosan hazug. Több mint 2/3-ad része ezeknek szlávizált latin, görög, német szó, jórésze ma is idegen nálunk, a kis maradék éppen a magyarfajta nyelvekből került a szlávba és onnan csupán visszavétel, sokszor még ez is feleslegesen. („Fél" helyett pl. „barát", „gyér" helyett pl. „ritka".)

Még túlzóbb ilyen tudósuk Dankovszky Gergely, aki nevetséges buzgóságában 1898 szláv, 889 görög, 334 latin, 288 német, 268 olasz stb. gyököt sorol fel szavainkban. Kardoskodnak pl. amellett, hogy: acél, akol, baj, barlang, bánya, bika, csorda, csuka, gabona, halom, harc, ikra, járom, jászol, kanca, kard, király, kovács, lánc, marha, medve, molnár, rab, parittya, széna, ugar, vajda szavaink szláv eredetűek. Nem vitatjuk, szláv szavaink, pl. a szolga, cseléd. De az előbbiek inkább vándorútra kelt, azonban éppen olyan ősi magyar szavak, mint a kenyér, liszt, búza, bor, őröl, szór, eke, szérű, ötvös, varga, szabó, ács, meddő, jártó - gyártó stb. Hiszen mikor a primitív szlávság Európa földjén megjelent, a mi fajtánk népei régi, kiképzett kultúrájukban és nyelvükben rászorították őket mindezek megismerésére és megtanulására.

De mind emellett, a szókincs nem a legfontosabb a nyelvben. Az angol szókincs 3/5 részben latin, mégis az angol nyelv önállóságát ki vonná kétségbe? Legfeljebb az antropológiának, esetleg történelemnek bizonyíték ez arra, hogy mikor vették át a fehér kultúrát az európai hosszúfejűek. Minthogy a véletlen nyelvtani egyezés sem jelent sokat, sőt ahogy még a kétségtelenül megállapított nyelvrokonság sem bizonyítja egymagában a vérrokonságot.

Végeredményben is azt kell mondanunk, hogy a nyelv kifejlődése a népek békés vagy háborús, de állandó kölcsönhatásának következménye. Beállhatott ez még akkor is, ha ez az érintkezés nem volt közvetlen közöttük. Maga a nyelv a nép faji meghatározásához és őstör- ténelmének megmagyarázásához édes-kevés. Még annyira sem elég, mint az antropológia önmagában, mert hiszen „az anyag merevebb, mint a szellem" (Vámbéry). A nyelv és a faj lehet kettő, sőt: nyelv, faj és nemzet három. Az ír például angol nyelvű, de rövidfejű és nemzetiségére ír. Vagy az amerikai néger is jó példa.

A finnizmus kezdete

Súlyos tévedés tehát annak a köztudatba átment áltudománynak az inaugurálása, amely nyelvbeli, sokszor erőszakolt hasonlóságok alapján a magyarságot a finn néppel, illetve népekkel hozta rokonságba. A kiindulás mindenesetre érthető. Nagy idegenségünkben rokont kerestünk.

Reguly Antal (Jelentése a Magyar Akadémiához 1842.) miután a török-mongol nyelvekben búvárkodott, fordult, úgy vélte eredménnyel, a finn nyelvek felé. „Bizonyos - írja - annyi legalább, ha itt nem találunk rokont, másutt nem fogunk találni. „Igaz! Sem itt, sem máshol!..."

Az ő és az egész irányzat alapvető tévedése kitűnik következő mondatából: „a cél linguistikai... de mivel, hol a nyelv rokon, ott a népnek is, amely ezt beszéli, rokonnak kell lenni!"

Ezt erőszakolták tehát először is, hogy a nyelv rokonságát bizonyítsák. Viták és kétségbeejtő magyarázatok mentették ki a tudósokat és a közvéleményt. Ennek a korszaknak hangtani és jelentésbeli ábrándos szófejtései voltak a mai korénak megfelelő keresztrejtvények. Vámbéry Ármin: „A magyarok eredete" és a „Finn-ugor nyelvészét" című munkája körül kifejlett vitában helyesen mondja Budenz Józsefnek: „Etymologiai felfedezései, amelyeknek erőszakolt és észellenes voltát mindenkinek be kell látni, - melyeket ő maga időközönként desavouál, vagy más és másképpen magyaráz, s amelyek csak fölhevült és féktelen fantázia vakmerő hipotéziseinek tarthatók, - e felfedezéseket valóságos dogma alakjában tukmálja a közönségre, amely dogmák nemcsak felsőbb tanintézetekbe jutottak be, hanem okai lettek annak is, hogy rajtuk alapuló tanok és elvek a közép- és elemi iskolákat is elárasztották."

Tényleg az áltudomány egy gyatra dicsőségű hivatalos tudomány lett. Ennek az egész történetet teremtő nyelvészkedésnek fő zászlóvivője Hunfalvy Pál volt, aki 1851-ben állította fel dogmaként azon tanát, hogy a magyarság az altáji nyelvcsalád finn-ugor csoportjába tartozik, annak vogul és osztják ágával legszorosabb rokonságban. Ezen dogmának őstörténeti vonatkozásait is levonta, abban az állítólagos nyelvrokonsága a vérrokonságnak és a közös északi őshazának egyetlen bizonyítéka.

Hunfalvy fellépése

Hunfalvy kétségtelenül nagytudású ember volt. Szívós munkával életében elérte kitűzött célját, feltevését „a tudomány megállapítása" - ként fogadtatta el.

Az indiánnak adott pálinka nem volt ernyesztőbb és gonoszabb ajándék, mint az ő hivatalossá tett tudománya, a magában lévő, rokonait és önmagát kereső magyarnak. Korszaka, s az azt követő kor szelleme neki kedvezett. Felülről nem volt mit várni, értelmiségünk egyre inkább idegen, nemességünk tudatlan volt. A szkítha ősök emlékét megőrzött köztudat élő tiltakozását ledorongolta a szent betű.

Hunfalvy fellépésekor a nyelvészet volt az a divatos tudomány, mint ma az antropológia. Meghódította a kicsinyhitűek túlnyomó táborát, akiket előzőleg Horváth Istvánék sokat markoló és keveset bizonyító állításai még jogos hitükben is megingattak. A maga korában így aztán még ezek sem voltak ellenfelei, hanem azok, akik az általa is használt fegyverekkel a magyarság ár ja-volta mellett kardoskodtak.

Beregszászi Pál már 1794-ben rámutat arra, hogy olyan nyelvelemeink vannak, amelyeknek kapcsolatai szétágazódnak a Kelet csaknem összes népeinek nyelveiben. Követője Fessler (Ignác Aurelius) „Die Geschichte der Ungarn und ihrer Landsassen 1815." - a magyarokban található árja, így indiai, pehlevi, perzsa és szanszkrit nyomokat a magyarság indiai őshazájával és törökfajúságával magyarázza, szemben az akkor már finnista Schlöserrel, nálunk Prayval. De Cassel Selig (1848. Magyarische Altertümer) azt mondja, hogy a magyarság antropológiailag indogermán, sőt a finn máz dacára is nyelvileg is az, még pedig tiszta árja, mert nyelvének finnizálását csupán a kazár beolvadás okozta.

Őket is megelőzően Fischer János, Eberhardt, nálunk Kalmár György voltak lényegileg ugyanezen felfogáson.

Mátyás Flórián

Hunfalvynak legerősebb ellenfele Mátyás Flórián volt. Bár kifejezetten nem keres árja rokonságot, de szavaknak, mint: ármány, bűn, bán, tiszt, falu, manó, menny, vár, vám, vásár, kincs, jog, egy, hét, tíz, száz, ezer, iráni és szanszkrit hasonlatai és mások adatai és bizonyítékai alapján nyelvünket legközelebbi vonatkozásba az árja nyelvekkel hozza. Annyira kétségtelenül igaza van, mint azoknak, akik azt a finnel, vagy törökkel hozzák vonatkozásba, de mint ezek, úgy ő sem gondolt rá, vagy nem merte kimondani, hogy az effajta vonatkozásokban az alapanyag és az átadó csakis a magyar lehet.

Mátyás Flórián Hunfalvynál sokkal nagyobb látkörű tudós, mert nyelvész dacára hirdeti, hogy az árja rokonság meg nem áll, mert vallási és kultúrális műveltséget nem vettünk át, és például a magyarságnak más a jelleme.

Íme, már itt a lelki rasszjegyek felvetése, - amit a mai fajtudomány is mellőz - s amelyek közül pedig csupán egyetlen egy: a nyelv és amelyeket a testi rasszjegyekhez adva lehet csak fajrokonságot megállapítani. Jogosan tartja értelmetlen játéknak a finnisták szóelemezését és vitátlanul megáll azon tétele mellett, hogy a hasonló szavak épp úgy jöhettek a finnből, vagy máshonnan hozzánk, minit tőlünk oda. Továbbá, hogy az átjutás kereskedelmi, földrajzi, szomszédsági, stb. viszonyból keletkezhetett, nyelvbeli nyomok alapján azonban fajrokonságra józanésszel következtetni nem lehet.

Hunfalvyval való ezen tudományos harca nagyon kiélesedett. „A magyar nyelv finnitési törekvések ellenében" (1875, Pécs) című tanulmányában már nem objektív, s végül is Hunfalvy káros áltudománya felül maradt. Valóságos terrorral fojtanak el minden ellenvéleményt. Stílusukra csak egyetlen enyhe, de jellemző és megszokott példa. „Nem szólva arról az anomáliáról, hogy Hunfalvy Pál örökbecsű (!) fejtegetése után akad még komoly historikus, aki e képzelt rokonság meséjében hisz." (Borovszky Samu, az Etnográfiában Nagy Gézáról, aki „A hun-magyar rokonságról" írni merészelt.)

Ami valóban probléma: a finn!

Érdekes, hogy Hunfalvy tana az antropológus Lenhossékot is meggyőzte és ezért annak tendenciájában folytatta ez vizsgálódásait, holott már Budenz kénytelen volt belátni, hogy minden nyelvrokonság dacára testtanilag a finn és magyar egészen különbözők. Hiszen testtanilag a finn nép sokkal kevésbé határozható meg, mint a magyar, bár területe és lélekszáma alapján is az ellenkezőjét lehetne várni. Általában két részre, zömök, szőke, komor tavaszti és a szálas, sötét, vidám, karélire szokták csoportosítani. Westerlund további természetes csoportoknak tartja a nyugati finneket és a quáneket. Valamennyi a termetátlagban, koponyaformában és színben különbözik. Hilden sem tudja antropológiai rendszerébe illeszteni őket, csupán annyit mondhat az eddigi kutatásai alapján róluk, hogy nem valamely mongol rassz. Ezen megállapítása természetesen ellentétes másokéval, akik szerint a finn típus legtisztább népei a vogul és az osztják, mert ezek ma is primitív mongoloidok. És ez esetben az ősi fajkép nem lehetett az állított kelet-balti típus, amelyből később válhatott ki a riazán és az ontrus.

Pinka Károly („Origines ariacae...") a nagy százalékú szőkehaj színre és dolicocephaliara tekintettel, a finneket ősrégi árja kereszteződésnek tartja, vagyis hogy a finnek magyarnyelvű indogermánok. Elmélete szerint az árják a skandináv őshazából délre és keletre nyomatva részint beolvasztották az ottlakókat, részint beolvadtak azokba. Még a legvalószínűbb ez a feltevés. Köppen orosz tudós még tovább viszi ezt az elméletet és egye-nesen „az árja-finn népek" közös őshazájáról beszél.

A Köppen - féle teória ősi ellentéte a Hérodotoszé, aki a szarmata és szkítha kereszteződés népének jelöli meg őket, illetve szerinte ezekkel lehet azonosítani. Nyelvészetileg is érdekes magyarázatot nyújt. Igaz, hogy a finnség antropológiája szintén feldolgozatlan, de úgy látszik, azoknál az antropológia még nagyobb feladatok előtt áll, s kérdés, hogy legjobb esetben is belátható időn belül a tőlünk idegen finn problémára választ adhasson.

Török Aurél merő tévedésnek mondja, hogy a közelebbi nyelvrokonság vérrokonság lehetne, vagy hogy egyáltalán a nyelvészeti osztályozás egyenértékű volna a testi sajátságok szerintivel. A finnek mások a jellemző testi jegyei, más a jelleme, kultúrája, történelmi tudata, általában minden jellemző szellemi jegye is, mint a magyarnak. De Youffrow szerint a finn rassz lomha, közömbös., legtisztábban a vogulban és a zürjénben mutatkozik. Hozzájuk sorozza még Dzsingisz és Batu kedvenceit, a baskírokat, akik Baudouin antropológiai adatai alapján viszont tatárnép. Nevük is: bas - kir = piszkos fejű, török szó.

Ezek felett is dühöng tehát a finn-ugor és a török-tatár elmélet, bár itt nem alaptalanul. Mert soha kevesebb alapja lomtárba került tudománynak nem lehetett, mint a finn-magyar vérrokonság hamis tanának.

Az ellenhatás

A nemzeti köztudat ezt soha nem is fogadta el és ebbéli hiányérzete kielégítetlen maradt. Ez és az előbbi reakciója biztosított jelentős sikert Vámbéry Árminnak, aki a „halszagú atyafiság" helyett más fajtát akart közvetíteni.

A „Magyarok eredete" című etimológiai tanulmányában nem kevesebbet állit, és nem alaptalanul, mint hogy az egész finn-ugor elmélet Schlözer, Zeuss, Güdinger, Roessler, stb. külföldi tudósok magyarság iránti gyűlöletének eredménye, amelyet aztán vakon fogadtak el, s fejlesztett ki Sajnovits, Gyarmathy és Révay nyomán Hunfalvy Pál. Vámbéry az összehasonlító nyelvtudománynak, ennek a „csupa kétség tudomány" - nak hatásköri túllépését igen helyesen utasította vissza és helyesen tekintette a nyelvet csupán, más tényezők melletti egyik bizonyítási eszköznek. Utal arra, hogy a germán frank nyelve francia, a germán longobárdé olasz, a szláv poroszé német, stb. Ilyen tények mellett pedig a finnista elmélet meg nem állhat, viszont a faj meghatározására is kevés egymagában, amit az orosz nép faji zűrzavarával, az északi és déli olasz, vagy a porosz, bajor, sváb faji különbözőségével bizonyít.

Faji és nyelvi kritériumok összekapcsolásával való tudományos munkálkodása, nagy történelmi és etnográfiai ismeretei jelentős hatást keltettek. Hozzá, meglehetősen Hunfalvy stílusában is működött. A lenézett szóelemzést cáfolásnál és bizonyításban épp úgy alkalmazta, mint ellenfelei és vitáiban őt sem kötötte az objektivitás. Tétele minden irányban csupa megalkuvás. A magyar nyelv ugor (finn!) is, török is, ahogy kifejezi: ugor alapon török szókincs. Az utóbbi vonatkozás jelentené a török rokonságot a finn rokonság mellett. Úgy de ezen 50% -os megoldás mellett is maradtak problémák. Pl. a tatár rassz, illetve mongol faj antropológiailag áthidalhatatlan különbözősége, a szláv jövevényszavak nagy mennyisége. Ezért az utóbbiakat is be kellett venni a cégbe, s végül tételét akként formázta, hogy a magyarság finn, török és szláv elemekből itt, a mai Magyarország területén alakult ki. Tehát ifjú autochton nép lennénk?!

Ez a tétel megint csak szemen-szedett áltudomány, az írott tudomány meg nem indokolható, vakmerő tagadása s ezt az előadandók fogják bizonyítani.

Vámbéry érdemei

El kell ismerni azonban Vámbérynek kétségtelenül jelentős és sok részében maradandóan értékes munkálkodását. Így pl. tétele értelmében kétségbe vonta Richardus szerzetes XIII. századból kelt levelét, amelynek alapján Ottó és Julián barát utrakelve az állítólagos őshazában magyarságot talált. Pauler Gyulával szemben kimutatja ennek az egész Juliánusz barát legendának fogyatékosságait, és az a helyes véleménye, hogy az egész csak későbbi századok kompilációja. Ezzel kapcsolatosan az állítólagos baskír nyelvben nyoma sincs a magyar beolvadásnak, nem lehetnek tehát ezek az állítólagos őshazában maradt magyarok utódai. Ezen nyelvészeti megállapítás egyéb tényezőkre, főleg a testi rasszjegyekre tekintettel, kétségtelenül épp úgy helyes, mint amennyire helytelen az ő és követői, főleg Gr. Kuun Géza azon megállapítása, hogy a kunok - kizárólag nyelvükre tekintettel - török fajtájú nép lennének. Ezeknek faji és nyelvi alapon való magyar voltát, érdekes, hogy viszont Hunfalvy Pál hirdette helyesen.

Így tehát ki kell kapcsolnunk a magyarságot úgy a finn, mint a török közösségből és rábízni a nyelvészetre az újrarendezést. Talán ha nem leszünk elméleteinkben kapocs ezek között, azokat tudják összébbhozni, mint ahogy az antropológia és történelem egyes tudósai már nyilvánítottak is ilyen irányban véleményt. A finn-permi ősnép és a török-tatár ősnép mindenképpen közel is állottak egymáshoz, de sem azok keleti, sem emezek nyugati ágába bennünket nem sorozhatnak, s el kell ejteni a Kr. e. 1000 - 500 között a Tobol folyó környékéről kiköltözködő „előmagyarok" elméletét.

* * *

A lelki jegyek további vizsgálata

Nyilvánvalóan ősfoglalkozása volt a primitív embernek pl. a halászat. Így a magyarnak is. Helyes megállapítása az dr. Munkácsi Bernátnak, hogy : „Bárhonnan is jött légyen a magyarság, halászó vidékről kellett jönnie, s hogy az emberiség ősfoglalkozása a halászat, minden esetre e nemzetnek is ősfoglalkozásai közé tartozott és tartozik ma is."

Herman Ottó, dr. Jankó János foglalkoztak ismerten, a magyar halászat eredetével, szerszámaival, műszavaival. Utóbbiakat Munkácsi finn-ugor, török-tatár, szláv és német elemekre bontja szét. Pl. a szigony, szák, horog szerinte török szavak és így a halászatot lényegében a törökségtől tanultuk volna. De még különösebb, hogy finn elemeket is találni itt, mikor ezekhez a fémnevek germán közvetítéssel jutottak, holott - a finnista elmélet szerint is - e korban (a Kr. e. közvetlen századokban) már régen elváltunk volna egymástól, viszont a Kaukázusban sokkal hamarább voltak ismeretesek a fémek, pl. a vas. Vámbéry („A török faj") megállapítja, hogy a vogulok, osztjákok és zűrjének emlékezés óta és bizonyára már az őskorban is, a mai hazájukban laktak, nem délről költöztek oda, továbbá hogy „nem valamely egykor hatalmas népnek töredékei." Egyezik az övével Ahl Quist véleménye is (Unter Wogulen und Ostjaken). Területileg is közel van földjük a török őshazához, a Jenyiszej, Ob, Irtis forrásvidékéhez. A török alaptípus (kirgiz) alacsony, széles csontú, ferdevágású, apró szem, ritka szakáll és sárgás bőrszín, tehát a mongolra hasonlít. Az osztják és vogul, (Castrén: „Ethnologische Vorlesungen" 128. 1. szerint) tehát rasszbelileg a törökkel (ótörök) egyező. A nyelvhasonlítás is a mongolhoz vezeti őket.

Velük valóban összefüggnek a finnek, akik mai földjüknek szintén ősi lakói, akiknek antropológiája bármely irányba lehet átmenet, akik valóban és nem mondvacsináltan problémái a tudományoknak.

Az osztjákok primitív kultúrája és gyenge szókincse tehát török közvetítéssel egészülhetett ki a halászati eszközökkel és szavakkal, valamint más fajtájú fogalmakkal. A technikai kultúra haladásának útja mindig egy. De a kezdetet és a befejezést összecserélni nem kell. Azért, mert az indián jó lovas és a pampákon vannak vad lovak, még bebizonyíthatja a történelem, hogy Amerikában csak az újkorban lett ismerős a ló! A hipotéziseknél mindig fontosabb a megmaradt betű!

Így itt is a kiindulásunkat képező és ismertetett feltevések arra voltak jók, hogy pl. a horog alapján osztják - magyar etnográfiai vonatkoztatások és olyan hevenyészett őstörténetem legyen kisüthető, amely szerint a juan - juan hatalom kiszorította a törököket, ezek a hunokat, ismét ezek az osztják és magyar közé szoríttatva, szétválasztották ezeket. Így találja meg képzeletében Munkácsi „ezen eddigelé sűrű homályban állott törökséget" a szlávok szomszédságában, a Fekete - tengernél?! Philológia oh! Hipotézisek tudománya!

Logikusabb és könnyebben bizonyítható lett volna beismerni a szkítha kultúra kezdeményezését és hatását, amely átszármazott a szomszédokhoz és később megjelent népekhez. A technikai felfedezések mai korszaka igazolja, hogy a kultúra alkotásai mily gyorsan származnak át a feltalálótól a többi népekhez és lesznek az emberiség egyetemleges kincseivé. Még inkább így volt ez a kezdeti időkben. A szükséges problémát megoldotta egyik, s mint célszerűt vette át a többi. Amennyiben ez megfelelőbb volt, elhagyták érte a magukét.

Így volt ez az írással is. Volt nép, amely a középkorig nem jutott el szükséges voltának felismeréséig, volt, amelyik csak a szövés - írásig jutott (kicsua).

A kerekfejű fehér ember azonban már a történelmi kor kezdetén megvetette a mai írás, s ezzel a mai kultúra legfontosabb tényezőjének alapját.

Ma már kétségtelen, hogy a vésett ékírást Mezopotámia sémi népei, ezek között elsőnek az akkádok, készen kapták a kerekfejű kaukázusi fajtájú, ragozó nyelvű szumír nemzettől, amidőn a Kr. e. IV. évezredben ezeknek államába fészkelték magukat.

A nagy előnépek

A szumirok

A szumir nép babyloni hazájába még a történelmi idő kezdetén vándorolt be, - hegyes vidékről, nyilván a Kaukázusból. Ennek bizonyítékául azt vehetjük, hogy bár Babylonban nem volt hegy, a szumir kur szó hegyet és országot jelent, - később csupán idegen országot, - mint a mi náluk eredetileg azonos fogalom volt. Pantheonukban egy Ninharsag, "a hegy úrnőjét" "Harsagkalama" az "ország hegye-t" jelentette, amely ősi fogalmak az eredeti hazára utalnak. Államalkotó és erős államfenntartó nép voltak. Fénykoruk Kr. e. 4000 körül lehetett Urghán (Urkhammu) királyuk alatt. A sémitákkal folytatott 700 éves küzdelem után Hamurabbi alatt bukott el államuk az akkádokkal szemben, akik átvették és továbbterjesztették műveltségüket. Kr. e. 2000 körül nyelvük már csak a liturgia nyelveként maradt fenn.

Megállapítható testi jegyeik mellett különösen fontos a nyelvük, melynek hangállománya, szókincse, grammatikai szerkezete (genusnélküliség, magánhangzó-illeszkedés, stb.) az ismert nyelvek között leginkább, sőt egyedül a magyarral rokon.

Grotefend a szumir és élámi műveltségben, fa helyett cseréptáblákba égetett felirataiknak tömegében az ősmagyar műveltséget látta. Rawlison-nak (1850) Rónay Jácint a magyar szókinccsel segített a babyloni feliratok megfejtésében. Hommel Frigyes kijelenti, hogy "a lovagias magyar nép büszke lehet a világ legrégibb kultúrnépével való rokonságára." Oppert Gyula Sayce A. H., Lenormandt, Delisch, Haupt, Lehman, Bezold, Weissbach, - általában a legnevesebb szumirologusok szinte dogmává tették ma már a szumir-magyar rokonság fogalmát, köztük csak a zsidó dicsőséget féltő Halévy tagadta - megcáfoltan - ezt.

Míg külföldön tartott és ma is ébren van a szumirologia nagyfontosságú munkálkodása, addig a mi tudósainkat úgy látszik teljesen elernyesztette Akadémiánk hivatalos közönye.

Itt - sajnos - ismét a nagyszerű Hunfalvy hatását kell megállapítanunk, aki a szumir nyelvvel való mindén foglalkozás nélkül - á priori - kijelentette a tagadást. Az előbb említett idegen tudósok azonban helyettünk dolgoztak, míg a mieink Hunfalvy vagy Vámbéry tekintélye szerint helyezkedtek el, gyatra elméleteiken vitázva, amikor az egész magyar fajkérdést és vele az egész fehér emberi kultúrát megnyitó tudomány művelésére elsősorban voltak hivatottak.

*

A szumir-nyelv szókincsét megvilágítandó, iktassuk ide a következő szavaikat:

nap, nab = nap, ég, fény, isten

dingir = tenger, (tatár = dengir, etruszk = tinger)

paras = parancs

salád = család

seta = csata, csete-paté

adda = atya, anna = anya

pil - fül

ar = orr

id = itt

uru = ur

ohar = kar

nene = néne

akku = agg

aga = aga, vezér

árad = árad

ária = ár, áradat

bir (pir) = pir, pirkadás

bur = burok

gar = ugar

emega = terhes asszony

gasszan = asszony

gáz = gázol

gur = ország

gurug = gurul

ha = (meg)-hal

hal = hal

halam = megsemmisít

hir = hír, hirdet

hus = húsos, erős

irim = öröm

kat = két, kettő

kir = hir

lag = hatalmas (leg...!)

mag = magas

mar = út

nin = négy, ninin = negyven

nin = nő, néne

szi = szem, szi = látni

tud = tud

usa = hon

usu = hús

s. i. t.

A jobbról-balra haladó szumir írással szemben az akkád írás már balról-jobbra, halad, egyéb lényegbeli változás nélkül.

*

A szumir után újra két szkítha nép: a kosszeus és a káld lép fel. Utóbbiakat Lenormadt-tal szemben Hommel nem "turáni"-nak, de "alarodi"-nak mondja. Bármely megjelöléssel is azonban ez a nép is kaukázusi. Az alaródik Élám államot alapítják a szumirok többezeréves államának bukása után, melynek történetét az Ószövetségből jórészt ismerjük. Sokkal jelentősebb másik kaukázusi fajtájú nép a khiti, vagy khéta. Ezek írása egyenes folytatása a szumirokénak.

A khitik

A mai Bogharkői határában találták meg a khiti főváros romjait és nemzeti ékírásos feljegyzéseiket. Ezeken főleg Mutallu királyuk és II. Ramzesz harcai vannak leírva, amint a maga obeliszkein II. Ramzesz is leíratta a maga stílusában ezeket.

A khitik, khiták (khititák, héták, hetiták) voltak ennek az emberfajtának másik hatalmas népe, amely a Kaukázuson átkelve, Kis- és Előázsiában alapított birodalmat.

A khiták kaukázusi fajbelisége ma már nem vitás és kétségtelen, hogy a szkítha népek egyik legnagyobbika. Van felfogás, amely egyenesen a hun (chun, kun) népek (ez esetben a keleti hunok) ősének tartja őket. Ruházatuk - dolmány, süveg, görbeorrú csizma, tőr, fokos - reliefeken fennmaradt emlékek! - arra utal, hogy a Kaukázus északi oldaláról jutottak Kappadóciába. Viszont nevük körül elég nagy még ma a zavar. A khiti, kéta, khita (szkítha) nevek ugyanazon fogalmat takarnak, de khita, hetita, héta időbeli és fajbeli különböző népmegjelenések lehetnek. Sayse azt vallja, hogy a khéta nevet több nép viselte. Valóban: idő és térbeli megjelenések itt össze nem egyeztethetők. Az egyiptomiak a hikszoszokkal és a khétákkal azonosították őket (Renan), míg Tacitus ezeket asszyroknak mondja.

Úgy látszik, hogy az Egyiptomra támadott hikszoszok magukkal ragadták a khitik néhány törzsét, amelyek azonban a Jordán középfolyásánál, Hebron körül és a Holt-tenger környékén kiváltak azok tömegéből és végleg itt telepedtek le. (Marczali Henrik.)

A khiták zöme a Balikh és Orontesz között alapított országot, mely a Kelet legvirágzóbb kereskedő-állama lett. A karaván-utakat erősségek biztosították. Maguknak virágzó iparuk, előrehaladott műveltségük és irodalmuk volt. Mindent, amit eddig róluk tudunk, asszyr vagy egyiptomi, tehát elfogult forrásokból merítünk, - írásos emlékeiket eddig nem fejtette meg a tudomány.

A hosszú és kemény harcokat I. Ramses és I. Széti kezdte meg ellenük s azzal az eredménnyel jártak, hogy a nagy fáraó elvesztette az Orontesen túli területeket és békeszerződésben velük szövetségre lépett.

II. Ramzesz és Mutallu kádesi csatája (Kr. E. 1288.) és az ezt követő szerződés az ókor két világbirodalmának egyenlő hatalmát bizonyítja, amelyhez fogható csak a catalaunumi csata! (Atilla-Mutallu! A megismétlődő történelemben még a nevekben is megjelenik az örök faj!) Igaz ugyan, hogy az idevonatkozó egyiptomi írások továbbra is Szétit "a világ urának", ellenfeleit "khiti legyőzött" és "nyomorult khiti" néven említik!

II. Ramzesz idejében a khita Moruszár király után ennek fia Motur lépett trónra, akit azonban az elhunyt király fivérének Khitiszárnak hívei meggyilkoltak. (Khiti-Szár! Jellemző, ismét a név, de maga a tett is jellemző az Árpádok alatti - primogenitura, senioratus - trónviszályokra!)

Khitiszár felmondta a Szétivel kötött szövetséget és Maharától Trójáig Egyiptom ellen szervezte meg a népeket. Az egész akkori világ beletartozott a két táborba. Közel két évtizedig tartott a háború, melyet a tárgyilagosnak, vagy szerénynek éppen nem mondható egyiptomi forrásokból ismerünk. Ezek szerint 2500 harci szekérrel felszerelt, idegen népeket beszervezett, leseket, hadicseleket alkalmazó khitikkel nem bírt a legnagyobb hadvezér - fáraó - úgy, hogy békét és kölcsönös fegyveres szövetséget kötöttek.

Ez a khiti nyelven szerkesztett szerződés maga is diplomáciai remekmű, másrészt rávilágít a khiti birodalomnak az egyiptomival egyenlően fejlett kultúrájára. Kölcsönös fegyveres támogatás, kereskedelmi és gazdasági szerződés, igazságszolgáltatási viszonosság van benne kikötve. Valóságos nagyhatalmi szerződés, amely az akkori világot két érdekszférára osztotta fel. Mindezt megerősítette a dinasztiák rokoni kapcsolata, midőn Ramzesz a khiti király leányát feleségül vette.

A khiti fennhatóság sokáig fennállott hűbéreseik felett. A hómérikus költők pl. megemlékeznek a Dardanos alapította (Kr. e. 1400.) Tróját segítő "khéteiekről", akiknek vezérét, Achilles fia, Neoptolemos ölte meg. Újabb adatok alapján valószínű, hogy a hűbéres Trója közvetítésével tengeri főhatalmat is kívántak szerezni maguknak. A XX. dinasztia korában azonban birodalmuk szétrepedezett. Hatalmas ellenségük támadt délen az arámi és asszyr népben, akkor, amidőn (III. Ramzesz korában) Syriában és Kisázsiában a nagy tengeri népvándorlás különben is megingatta hatalmukat.

Tiglath Pilezar asszyr király (Kr. e. 1200 körül) erősen visszaszorította őket, bár utódaira az egyesült khiták hatalmas csapásokat mértek, annyira, hogy azok kezében Babylonon kívül alig is maradt valami.

A második assyr birodalom (Kr. e. 877.) korában Assurnazirpál alatt a khita hatalom ismét hanyatlik, gazdag, hatalmas országuk III. Szalmanuszor korában teljesen elgyengül, népe megfogyatkozik. Jeljentős része ottmaradt - Mészáros Gyula éppen napjainkban fedezte fel legvégső nyomaikat a kisázsiai törökségben -, más részük nyilván a régi hazába, a Kaukázus európai oldalára tért vissza, hogy kovásza legyen fajunk következő világotrendítő lényeinek. Az általuk felőrölt egyiptomi, majd asszír világhatalmakat pedig a most először fellépő árja médek és perzsák birodalmai váltják fel.

Kronológiailag utánuk Babylon és Asszyria versengése következett az elsőségért. Kr. e. 900-800-ra esik Média és Urartu fellépése, majd az újra megerősödött Asszyria legyőzi Urartut (714.) és lerombolja Babylont (689). 670-ben II. Szarukin asszyr király sógorával, Bartatu szkítha királlyal Urartuból kiszorítja a kimmerieket, 616-ban Média elbuktatja Assyriát, 539-ben Kyros perzsa király Újbabyloniát. 323-ban megjelenik Nagy Sándor.

A khiti obeliszkek hieroglifáinak megfejtése koruk történetének sok pontját fogja megvilágítani és főleg a mi fajtánknak ígér meglepetéseket. Ez az egész kérdés fontos problémája az idegen tudósoknak, akiknek nem egy kiválósága azt a nézetet nyilvánítja, hogy a hikszoszok, khitik és az etruszkok egy nép! Megállapítják, hogy a hikszoszok és khitik ruházata, ékszerei és istenei egyezőek és ők vitték be Egyiptomba új fegyvernemül a khiti harcikocsit. De a khiti-etruszk azonosságot még nyomatékosabb feltevések, sőt határozott megállapítások támasztják alá.

J. M. Mackay, Percy E. Newberry és John Garstang 1907-ben a Times-ben felhívást intéznek a világ tudósaihoz, hogy segítsenek ezen főfontosságú rejtélyekről a fátylat fellebbenteni. Az elsősorban érdekelt magyarság tudósai természetesen nem nagyon sietnek!

*

Kétségtelenül legnagyobb adóssága eddig a tudománynak az etruszk kérdés

amely dacára a rengeteg emléknek, (ősrégi sírjaik leletei, bennük borostyánkőékszerek, a tolnamegyei kurdi 14 cisztás kazán, több mint 10.000 etruszkfelirat, az archeológia bőséges egyéb anyaga) máig megoldhatatlan. Bizonyosnak látszik, hogy megoldhatatlan is marad, míg a tudomány mindenekelőtt a magyar ősmúltat fel nem tárja, el nem ismeri és ennek eredményei alapján a magyar nyelv és ősírás segítségével kezd itt is munkához.

Főleg a magyar nyelv kell, hogy kulcs legyen itt, hiszen a khiti fogalom a szumirnál lényegesen későbbi. Annyi máris kétségtelen, hogy az etruszk szavak a kaukázusi nyelvcsalád szellemét viselik. A ragozás, mondatszerkezet, szóképzés meglepően rokon a magyarral. A hangsúly a szó első szótagján van, a vezetéknév az első. Mindezeket a nagy germán nyelvész Müller Miksa állapit ja meg.

Szókincsükből néhány eddig ismeretes szavuk:

avi = év

haln = halni

apa = apa

kape = kupa

vacil = beszél

eise = ős

itun = edény

alpan =alap

tesze = tesz

hlel = halál

stb.

Az etruszkok saját legendája az, hogy Előázsiából jöttek Tarchan alatt.

V. ö. Az összes szkítha népek, köztük a magyarok ősi vezéri méltósága a "tarchon". A "tarchon" szó így megvan az ősi khita-elamita vallásban, ahol legendás mithológiai alak.

Valóban a khiti-hatalom egész Kisázsiára és Trójára is kiterjedt. Kréta és Cyprus gályái a Kr. e. II. ezredév vége felé már Byblosban horgonyoztak, talán már a phöniciaiak is járták a tengert. Tengeren odaérkezésüknek is megvan tehát a lehetősége és valószínűsége, sőt valószínűsített az is, hogy a khiti-egyiptomi versengés adta előbbieknek a tengeri hatalom megszerzésének a tervét s erre volt eszközük a hűbéres Trója.

Az etruszk vallás khiti, sőt szumir istentan.

Ton, á-ten: v. ö. egyiptomi Á-ton = Napisten = a magyar Ős (is)-ten. Emlékezetes ten-gir, ten-ger is. Istentanukat is átvették, fejlesztették, végül a görög (hasonló alapon keletkezett) istentannal egybeolvasztották a latinok. A Tarchan szóból Tarquin lett.

Első városuk Tarquinii volt, birodalmuk azonban a mai Ausztria, sőt Magyarország egy részére is kiterjedt. (A pécskörnyéki etruszk leletek egyik magyarázata.)

Fajtabéli utódaik a rhaetuszok, akik a rövidfejű fehér fajtát az Alpok vonalától tovább terjesztették, másrészt a baszkok, ez a szintén rövidfejű ősi fehér faj (sötéthajú, feketeszemű, kerekarcú, zömöktestű nép), akiknél nemcsak etruszk-baszk nyelvegyezést, hanem egyenesen baszk-magyar nyelvrokonságot állapít meg a baszk kérdés legalaposabb - egész munkálkodását ennek szentelt - tudósa: Bonaparte Lajos Lucián hrg.

* * *

Az etruszk-baszk kutatásból kiindult tudományos eredmények ma egyébként addig jutottak, hogy vitatják, miszerint Európa legrégibb három nyelve, az egymással rokon baszk, finn és magyar népeké, akik az európai ősi fehér fajnak maradványai. Ehhez tartoznak délen a kihalt etruszk és pelazg. Az Ázsiából előrenyomult árja-népek szorították vissza őket ezen földrészen. Nincs ellentétben ezzel az, hogy a kaukázusi fajta születési helye a két Kaukázus közötti Európa volt s a rövidfejű szkítha fajtájú ősnépek innen rajzottak ki. Legelőször a szumirok (Kr. e. VI. évezred), majd a khitik (III. évezred), azután az elamita, vanurarti, egymás után elmúlt népek, az akkori világ színhelyéire.

A szkítha alapnép az őshazában együtt maradt s csak lassan tagolódott két főágra, a hunra és a magyarra, az előbbiek pedig keleti és nyugati hunokra.

A szumirologiában ma már kétségtelen az a negatívum, hogy a kutatás alapja nem lehet a sémitáknak a nyelve, akik azokat tönkretették és kultúrájukat kisajátították. Épp úgy az etruszkologia is hova-tovább rájön - nélkülünk is - arra, hogy az ebben való kutatás soviniszta tudósok minden erőszakos tévedése dacára sem igazolhatja az indogermánokat és hogy itt a kutatási eszköz szintéin csak a magyar nyelv lehet.

A szkíthák

Az európai fehér rövidfejű típus a kaukázusi race. Földrajzi megjelölése és a legrégibb időktől vezetett történelem szerint ez a szkítha népcsoport. Nagy előnépeik letűnése után főleg földrajzi és ethnográfiai összetartozásuk alapján nevezik szkítháknak a Kaukázus feletti európai rövidfejű fehér népeket az auktorok.

Hippokrates, a hires görög orvos, már testi jegyek alapján megállapítja, hogy a szkítha nép teljesen különbözik a többi emberektől, azok csakis a magafajtájúakhoz - egymás között - hasonlóak, úgy, mint az egyiptomiak. Faji, sajátos testi jegyeik tehát oly erősek, hogy az idegen szemében az egyének szinte egyformáknak látszanak.

Kétségtelenül elfogadható Hippokratesnek ezen megállapítása annyiban, hogy az a saját árja fajától való különbözőséget akar kifejezni Ez a különbözőség a testi jegyek alapján is olyan éles, hogy pl. a régi görög írók közül soha egy se tévesztette össze a szkíthát az árjával, pl. a perzsával, vagy nem hozta őket rokonságba. Ami magukat a Hippokrates-féle testi jegyeket illetik, bizonyos, hogy azok helytelen általánosítások. Szerinte a szkíthák kövér, szőrtelen, vöröses-sárga színű emberek.

Lehet, hogy akkor valamely helység vagy vidék szkíthái ilyenek voltak, de nagyon helyesen véli Hommel, hogy Hippokrates az akkor politikailag már letűnt khitikről, a csupán népi életet élő, túlpolgárosult kalmárkodó khitikről beszél. Megállapítását Hommel a khiti régészeti emlékekre alapítja.

Meg kell itt jegyezni, ezt a kifejezést: "lóratermett". Azok életmódja még nem törte meg a "felesleges húst". Nyilvánvaló, hogy Hippokrates egy tájfajtát ismerhetett meg, amelynek megjelölését Hommel a szumirokhoz hasonlatosan leírt khitikben helyesen találta meg. Ezektől eltérő szkítha meghatározások, pl. maguk a görög regék kenturjai is, megcáfolják a hippokratesi leírást. A néppé alakulás fogalma általában bizonyos területen való megállapodást jelent, amivel a faji kitenyésztődés is folytatódik, esetleg megindul, viszont a szkítha lovas népeknek vándorlásai és harcai klimatikus változásokat és a tájfajták újabb és újabb keverődését jelentette. Nyilvánvalóan hozzájárult ehhez idegen fajták beolvadása is.

A hiung-nuk utolsó csoportjai, különösen a kunok és besenyők mongolfajtájú törököket hoztak maguk közt, a pártusokba és magyarokba már őshazájukban árja vér is került. Így tehát azt kell mondanunk, hogy a szkítha népek általános testi jegye a rövidfejűség, de egyéb testi jegyekben határozott szkítha típus ki nem alakult. Ez a helyzet a szkítha népek maradványösszességében ma is, sőt úgy lehet, hogy a mai szociális és politikai viszonyok inkább a kitenyésztés feltételei, mert a földhözkötöttség, foglalkozások, klíma stb. a fizikai és szellemi kialakulások természeti törvényeinek jobban kedveznek.

*

Már Homeros megemlékezik (Odysseia L. I. V. 20.) a szkíthákról, akiket az ókoriak fantasztikus feltevésével "Keleti Aetiophia"-ba helyez. Viszont Strabo szerint a görögök az összes északi népeket szkítháknak nevezték. Persze túl relatív fogalom itt az "észak".

Mégis a görögök azok, akik adatokat mentettek át az ősi szkíthákról. Azon 58 auktor között, akik ezt tették, legfontosabb Herodotos (IV. könyve), aki egyenesen a szkíthák megismerése végett utazott a Hypanishoz (Bug), Olbia görög gyarmatra.

Szerinte a szkíthák minden más népnél előbb éltek a Kaukázusban. Ebben egyezik vele Trogus Pompeius, aki azt mondja, hogy: "a szkíthák minden más nép előtt 1500 éven át egész Előázsiát bírták s hogy ők a világnak minden másnál, még az egyiptominál is régibb nemzete."

Ezt a megállapítást a felfedezett okiratok alapján magáévá teszi Francois Lenormandt (Histoire ancienne l'Orient jusque aux guerres mediques), azt mondván, hogy a Zagrosz hegység és a Kaspi-tenger közötti szkítha népeket csak a Kr. e. VIII. században hódították meg az árja médek. Szerinte ez az alapja a perzsa királyok három hivatalos nyelvének, amelyek egyike - mondja - a behisztumi tábla szövege szerint - a magyar szavakkal meglepően összevethető.

Mondai emlékek

A szkithák eredetéről Herodotos két, - egyik szkítha, másik pontosi görög - lényegében egyező mondát közöl. (IV., 5., 7., 8., 10.) Eszerint ősapjuk Targitaos király Zeusnak és a Boristhenes (Dneper) folyam nimphájátnak, tehát az égnek és a földnek fia volt.

A szkíthák születési helye tehát a Boristhenes környéke, "mely körül - mondja Herodotos - fehér vadlovak legelnek!"

Diodorus Siculus szerint (Lib. II. C. 43.) Zeus és egy kígyó-testű nő voltak szüleik, egy másik görög monda Zeus helyébe Heraklest teszi.

A lényege ezen mondáknak az, hogy őslakók voltak.

Targitaosnak három fiától származott a szkítha nép, a nyugati a legidősebb, a keleti a legfiatalabb ág. Az akatzirok és a magyarok történeti ideje igazolja ezen mondai magot.

Targitaos fiainak az égből arany eke és járom, arany csákány és arany csésze, a földművelés és állattenyésztés, a harc és vadászat jelképei hullottak alá, mint a foglalkozási ágakra elkülönülés, talán rendeltetésük jelvényeiként. A fiuk nevei: Lipaxais, Kolaxais és Árpoxais voltak. Herodotos szerint: Agathirsos, Gelonos és Skythes.

A kultúrát akkor felvett és folytatni kezdő görög, mondáiban csak sejtette, hogy a szkytháktól kapott mindent, mert u. n. kenturjaik voltak az őket megszemélyesítő Herakles tanítói. így mondákká változtak érintkezéseik momentumai és mitsem tudtak a korábbi szkítha kirajzásokról.

Ősi és állandó ethnográfiai és földrajzi fogalmat jelentett a görögnek ez a szó: szkítha. Történetükben tagolatlan az a számontartott ezer év, amely Targitaos és Idanthyrsos (Dárius ellenfele) között eltelt, s csak annyit tudtak, hogy a szkítha - él. Éppúgy a Herodotostól Priscusig letelt ezer év alatt.

Herodotos, Strabo, Plinius a szkítháknak nyugatról kelet felé terjedését az európaira és ázsiaira felosztás módszerével fejezik ki. Az európainak nevezett szkíthák (szántóvetők: georgii, a Boristhenes és Panticapas között, vándorlók: nomades és a királyiak: Basilei a Meotis körül.) Ezek közé sorolják még az alánokat, s némely kisebb törzseket. Megkülönböztetik tőlük a szarmatákat, az átmeneti népet jelentő roxalánokat, továbbá a jazigokat, budinokat és a "bastarnae"-kat.

Herodotos, könyvének 100. fejezetében, úgy szól, hogy a legrégibb szkítha föld a Taurus hegytől a tenger, Cimmerius, a Bosporus és Maetois tó határai között terül el és a Tanais választja el őket a szarmatáktól. Herodotos földrajzi elnevezéseit (pl. Boristhenes = Dneper, Tyras = Dnyeszter, Hipanis = Bug, Porata = Pruth stb.) azonosítani könnyen lehet, annál nehezebben népmegjelöléseit.

A szarmaták

De e nélkül is vitás, hogy kik lehettek a szarmaták? Azt mondja róluk: "szkítha nyelven beszéltek, de azt rosszul ejtették ki". (IV. 117.)

Aurelianus Marcellinus az alánokat is a szkíthákkal rokon-nyelvű szarmatáknak tartja és magas, széptermetű és "nézésükkel rettenetes" embereknek írja le. Ezek északi ága voltak a roxalánok.

A népvándorláskori keszthelyi, vitatlanul szarmata csontvázleletek azt mindenesetre bizonyítják, hogy ezek nem árja nép voltak. A roxalánok ugyan a IV. században a góthokkal jöttek hazánk területére, de a különbséget köztük a tudomány határozottan meg tudja állapítani.

A szarmaták származását a monda (Herodot. IV. 110-117.) így beszéli el: "az amazonok szkítha ifjakhoz mentek nőül, s azok megtanultak szkíthául, de nem tökéletesen. Gyermekeik aztán anyjuktól ezt a rontott szkítha nyelvet tanulták meg."

Minden esetre e monda - lényegében már történelem, - figyelmeztet arra, hogy mondvacsinált és erőszakolt felvetések helyett - a szkítha alapnéppel való érintkezésben kellene keresni az okot, amely a finnista nyelvészkedés eredményeiben mutatkozik!

*

Ha Herodotos három mondai testvérének, - Agathyrsos, Gelonos, Szkites - nevére figyelünk, a mondának valóság-magva sokat árul el. A legöregebb fiú Agathyrsos. A legnyugatibb nép az Erdélyben lakott agathyrsos. A középső Gelonos. A gelonok népe ellen vezetett hadjáratot Dários, ezeket hagyták cserben az agathyrsok. Herodotos, azt beszéli róluk, hogy az ő korában a gelonok már csak egy városnyira zsugorodtak össze, ami - mint látni fogjuk - tévedés lehet.

A legfiatalabb ág a legkeletibb: Skytes ivadékai. Ezek a szkítha népek - mint látni fogjuk - később két részre, a hunokra és a magyarokra tagolódtak.

Herodotos érdeklődése kiterjedt a szkíthák számára is. "A szkíthák számáról - írja IV. 81. - nem tudhattam meg bizonyosat, mert azt is mondják, hogy igen sokan vannak, azt is, hogy kevesen - már t. i. az igazi szkíthák."

Az utóbbi kifejezés épp úgy jelentheti a csak nyelvileg szkítha szarmatákkal, mint a királyi szkíthák testvérnépeivel való különbségtételt. Mindenesetre feljegyzi a történelem első népszámlálását a következő történetben: Pausanias, a plataeai hős 477-ben Byzantion meghódítása után a Bosporushoz ércedényt állított. Nymphis a III. században még látta s leírja. 40.000 fontnyi, Poseidonnak szentelt, 15.000 liter (8000-9000 kupa) tartalmú. Ez a hasonlított. Herodotos adatai szerint hatszor ekkora ércedény - mert 600 amphorát nyelt el könnyen - és 6 ujjvastagságú az, amelyet Ariantes szkítha király azon nyílhegyekből öntetett, amelyekkel megszámláltatta népét (IV. 81.) s ezt Exampaiosban ("Szent Utak", valószínűleg a Dneszter és Bug között állíttatta fel. Itt, számítani lehet, de az adat csak a szkítha népek egyikére vonatkozhatik.

A szkítha népek keletebbre húzódása már Herodotos korában észrevehető volt. Az agathirsek kijönnek Erdélyből és az a terület, amely még Idanthyrsos és Dárius harca idején a szkítha föld szíve volt, lassan határukká lesz, Tomiban Ovidius már nem talál szkíthát. Helyüket lassanként elfoglalják a Balkánról felnyomult thrákok hol géta, hol dák nevek alatt. Burvista királya alatt már szervezett hatalom a dák (Kr. e. I. század) amely legyőzi és kiirtja a bój és tauriszk népeket! E korban viszont az Alföldet megszállják a szkítha-szarmata jazigok, a Kárpát-vidéket a germán vandál, bur, ligius, victual, hakring, os és bess törzsek. A góthok Kr. e. 160. körül vonultak le a Keleti tenger mellől és a III. században helyezkedtek el a Don és az Alduna között.

A szkítha helyett lassanként a hun lesz gyűjtőnév, ethnográfiai és földrajzi fogalom, - pars pro toto.

Már Histaspes Darius (Kr. e. 520) megemlékezik a hunokról és Xenophon (Kr. e. 431.) az avarokról! De sok mindent megtudunk Nagy Sándor historikusaitól. Adrianus Flavius és A. Curtius, Nagy Sándor 334-i hadjáratáról írva, megkülönböztetnek királyi szkíthákat és szabad szkíthákat. Utóbbiak éppen azok, akikről legtöbbet kellene tudnunk!

Massagetáknak is nevezik ezt a szkítha népet, s megemlítik a "Sogdiani, Dahae, Sacae", szkítha törzseket.

A massageták a hunok mellett a nagy előnépek kiválása után együtt maradt szkíthaságnak - másik főága.

Herodotos elkülöníti tőlük a tissagetákat és a jirkákat (issedonok) - akikben Tomasehek a magyarokat sejti Munkácsival és Nagy Gézával egyezően. Utóbbiak azonban délről északra rajzolják meg ennek a népnek vándorútját, míg Tomasehek szerint a Tobol és Irtis közötti őshazából indultak el a Kr. e. V. században. Bizonyítási eszközeikre meg kell jegyeznünk, hogy a halászatnál fontosabb itt a ló! - Ezek a népek, a massagétával azonos szkítha népcsoport tagjai.

Főleg történelmi adatok alapján valószínű, hogy a szkíthaság ebbe a csoportjába tartozott a királyi szkíthák népe (Regii, Basilei, később a szkolot, kabar, majd palóc név alatt). Úgy látszik a "szabad szkítha" massageták első kirajzása voltak nyugat felé. Herodotosnak azt beszélik el, hogy fiatal nép, a massageták földjéről szakadtak oda és verték ki a kimmerieket, akiknek emlékeit a Tyras (Dnyeszter) mellett neki megmutatják. A nagy népek, (szumir, khiti, agathirs-kazár, kimmeri stb.) kiválása után az együttmaradt szkíthaság tehát két főcsoportra tagozódott.

Szkítha = hun

A szkítha helyett előfordul, különösen Sándor korának íróinál az ezzel egyértelmű szaka megjelölés. Az a 30.000 szaka ifjú pl., akik mint túszok és harcosok Nagy Sándort indiai hadjáratára elkísérték, massageták voltak. Vagy: a VI. században író byzantiak a türkökről azt jegyzik meg, hogy azelőtt szakáknak hívták őket.

Többen, pl. Nagy Géza képesek voltak emiatt arra a nehéz tévedésre, hogy a szakákban törököt lássanak, holott a szkítha-szaka, valamint a turk-magyar fogalmi egyezőségek érthetőek, sőt alaposan nem is vitathatók és maga az utolsó adat - turkok, azelőtt szakák - a magyarság identifikálásának fontos adata.

A szaka a szkíthákat megjelölő idegen szó. Más-más nyelvű auktoroknak különféle idegen elnevezései olyan zavart okoztak egyébként, mintha majdan egy új kultúra korában fognak esetleg vitázni a német, deutsch, allemánd, tedesco, neamcu népek különbözősége felett!

Hieronymus (Sophronius Eusebius; szül. Kr. u. 331.) a következőket írja: "Oriens totus intremuit ab ultima Maeotide inter glacialem Tanaim et Massagetarum immanes populos, ubi Caucasi rupibius feras gentes Alexandri claustra cohibent erupisse Hunnorum examina" s tovább "ab Orientali vero parte vicinae Schythiae fuerunt gentes Gog et Magog, quos inclusit magnus Alexander." Kénytelen volt ugyanis várakat emeltetni és őrségeket hátrahagyni ellenük.

De bármiként is nevezték a szkíthákat, vagy azok egyes népeit az idegenek, azoknak szomszédi, szövetségi, nyelvi, kulturális és faji összetartozandósága előttük és korukban kétségtelen volt. Ezt a tényt csak később és ma homályosították el. "Sogdiani, Dahae, Massagetae, Sacae sui iuris sunt, omnes hi simul si terga nostra viderint sequentur, illi enim eiusdem nationis sunt." stb. mondja pl. Curtius. (Historianum L. VI. I.)

Ha összevetjük a massageták elleni gyászos kimenetelű hadjáratot Herodotos, Strabo vagy Justinus leírásában, azt látjuk, hogy a más-más névvel való megjelölés a szkítha népek megkülönböztetését nem is jelenti, mert azokat állandóan összecserélik. Herodotos, Ptolomaeus, Plinius, Strabo, Periegéda Dénes határozottan ki is jelentik a szaka, daha, massagéta népek ugyanazon szkíthaságát. Mindezek helyett, általában a szkítha megjelölés helyett kezdték aztán a görögök az V. századtól, a hun elnevezést használni.

457-ben Constantinus, 475-ben Eusebius, Leó, illetve Zeus követei Perozes perzsa királyhoz, az addig szkíthának nevezett népet már hunnak említik és megkülönböztetik köztük az euthalitának, vagy cidaritának nevezett keleti hunokat.

Arra a kérdésre, - amely az eddigiek alapján is szinte felesleges - hogy hol voltak eddig a hunok és hogy hová lettek ettől kezdve a szkíthák, minden logika és a bizonyítékok tömege alapján csak egyetlen felelet lehetséges: az egymást felváltott két elnevezés ugyanazon népcsalád népeit jelenti, azzal, hogy az utóbbi mégis összefoglalóbb.

Megcáfolt elméletek

Ha megfigyeljük azt a zűr-zavart, amelyet a célzatos tudomány mesterségesen támasztott a szkítha kérdés körül, meg lehet érteni Fiók Károlynak a kifakadását: ("Az árják és ugorok érintkezéséről"), hogy "ez a kérdés ma az ethnográfia legelriasztóbb kérdése, mely a kutatót sokoldalúságával, határozatlanságával és megközelíthetetlenségével képes kétségbeejteni". Az árja tudomány - mert a tudomány nem mindig: "nemzetközi" - u. is kisajátítási kísérleteik kudarca után legalább el akarja azt érni, hogy a magyarság szkítha örökségélés folytonosságát megtagadja, illetve inkább mások kezére játssza. Wsewolod, Miller, Zeuss, Müllenhof indogermán-, K. Neumann mongol-, Schafarik finn-, Cuno szláv-, szkítha elméletei egymást buktatták meg. Niebur és Schifner elméleteinek bukása után Müllenhof ezt a szarvasokoskodást állította fel: - Ha Herodotos szkíthái nem mongolok, viszont ha a finnekkel azonosítható budinoktól is különböztek, - csak árják lehettek. Meglévén a tétel, - már csak bizonyítani kellett. Erre való lett volna a nyelvészet.

Hiszen a nyelvészet, amely - különösen - Humbolt Vilmos előtt - az összes nyelveket a szanszkrit nyelvformába próbálta leírni és a nyelvészetet mindenekfelett állónak tekintette, bizonyítási eszközül különösein alkalmasnak kínálkozott. A német tudományosság istenítése és az árja nyelvek kidolgozott tudománya, - a görög, latin, szanszkrit, zend és szláv nyelvekben - anyagot és tekintélyeket jelentettek. Csakhogy: az árja nyelvek éppen oly mértékben telítve vannak a szkítha nyelvcsalád szógyökeivel, mint a mienk árjákkal. "Végeredmény mindenesetre az, hogy a szkítha nevek nagy részét irán szótövekre eddig még nem tudták visszavezetni," - állapítja meg Nagy Géza. (A szkíthák nemzetisége) és hogy a kétségtelen (ősi) szkítha szavakra még megközelítő analógiát sem tudtak találni." A kölcsönhatásnál többet, vagy ennek mikéntjét újra csak bizonyítani kiellene, a tárgyilagos bizonyítás eredménye pedig legalább is nagyon kétes értékű volna tételükre. A nyelvészeti alap elégtelensége (ismert ősi szkítha szó mindössze 10-12 van) és kilátástalansága, az anthropologia határozott tiltakozása (rövidfejűség) után, tehát ethnologiai indokolást kerestek elméletükhöz és megfordítva a társadalmi fejlődés törvényeinek rendjét, azt mondják: "a szkíthák primitív árja nép voltak, amelynek eltérő jellemvonásai ősi nomád életmódjukból származtak." Valahogy így próbálják áthidalni azt a saját elméletünkben is kirívó tényt, hogy míg ők ázsiaiak, addig a szkítha európai. Az árják u. is Kr. e. 2000 költöznek be az Oxus és a Jaxartes (Sir Darja - Amu Darja) vidékéről, az akkor ismert világvégéről. A Tarim medence táján Leumann újabban is két indogermán nyelvet fedezett fel. A nyelvtudomány két főágát különbözteti meg az indogermán nyelvcsaládnak: az indoiránit (örmény, kurd, perzsa, afgán, cigány) és az európai árját (germán, román szláv.).

Az árja elmélet szerint a szkítha nomád életmód akként alakult ki, hogy a kezdetbeni földmívelés kifejlesztette az állattenyésztést, s az állatok birtokéban aztán normadizáltak! Müllenhof és társainak ezen felfogásával szemben (Zeuss, Tomaschek, Hommel, stb.) amennyiben egyáltalán érdemes vitába szállni, megtette azt Nagy Géza (Székfoglaló Akadémiai Értekezése), aki rámutatva az ellenkező sorrend törvényszerűségére, megemlítette a szabály alóli egyetlen ismert kivételt jelentő búrt, amely ugyan tényleg földmívelőből lett állattenyésztő, de nem lett nomád és hogy a nomád az vadásznép. Ha nem is tekintjük a nagy szkítha előnépeket, amelyek az akkori elképzelhető kultúra magaslatáig jutottak, az egy tömegben maradt szkíthaság népeinek (szabad szkíthák - királyi szkíthák) hegemóniára törekvése a törvényszerű fejlődést bizonyítja.

Említsük még meg Neumann, Niebuhr, Safarik mongol, - Schiffner, Potocky és Klaproth iráni elméletét, amelyet a szanszkrittal próbált alátámasztani. Utóbbi mégis a massagetákban finn-ugor népet lát és Atillát közülük származtatja. Egyszer hat nép között osztják szét őket, ismét mások három szkítha törzsben (kabarok) árjákat, a többiben uralaltájiakat, tehát mongol törököket látnak, csak egyetlen egyet nem akarnak feltételezni sem, hogy a szkíthaság sui generis - nép, sőt népfajta és nyelvcsalád volna.

A megfelelőnek látszó tudományos elskatulyázás meghiúsulta után a múlt század első felében, a magyarság északi származását kezdték el hirdetni és hogy maguk a szkíthák is Ázsiából vándoroltak a Pontoshoz és így tulajdonképpen ők az ókor törökjei. Továbbá, hogy különben sincs közünk hozzájuk, különösképpen nincs a szumirokhoz, mert mikor onnan - ahonnan, - északról, Ázsiából a szkítha földre értünk, ott már nem voltak szkíthák. Ezekben a vigasztételekben aztán nagy lett az egyetértés s az elsüllyesztett igazság helyett a "finnista" és a "törökista" elméletek kavartak nálunk is vitát a "nyugatiak" nagy megelégedésére.

A keleti hunok

A mongol faj

Az antropológia tudománya határozottan megcáfolja azt, hogy a magyarság törökfajú lehetne.

Huxley meghatározása szerint a mongol fajta kisközép termetű, kiálló pofacsontú, széles arcú, sárgás bőrű, sötét, kemény, egyenes hajú, ritka szakállú és szőrzetű, ferdeszemű. Mindezen testi jegyek együttes jelentkezése valóban szembeszökő és maradandó differencia a fehér emberrel szemben. A gyakorlati felismerés és a tudomány egyként kizárja azt a lehetőséget, hogy mongol fajta nép a fehér ember testi jegyeit vehette volna fel történelmi időkben, akár fejlődés, akár keveredés okából. Két faj keveredése (homomeria) csak korcsokat eredményezhet, amelyekben mindkét faj pregnáns jegyei felismerhetők, ha ez a korcsosodás állandósul is. Mongol fajú a japán, kínai, tunguz, török, szamojód, vogul, osztyák, votják, lapp, stb. Ide sorozhatok a malájok is. Maga a japán némely feltevés szerint mongol és maláj racevegyület. Peschel Oszkár a mongol faj egyik raceának tartja az amerikai ősnépeket is.

Mindezek egy-egy racet jelentenek a mongol fajtán belül, úgy, mint ahogy a fehér fajtára vonatkozólag is ismeretes racefelosztások vannak.

Ezek közül m mongol faj török típusa az, amellyel foglalkoznunk kell.

A mongol faj török típusa

A monda genealógiája szerint Jafet Türk nevű fiának ikreitől, Tatártól és Mogultól származott a török és a mongol nép. Nyelvüket, társadalmi és hadi szervezeteiket és egyedeik antropológiáját illetően a monda magva, hogy ikernépek, nyilván igazság. A mongol és a tatár, a baskír, kirgiz, turkomán, vagy más török ugyanazon faj-jegyeket és nem nevezetes racebeli különbözőségeket visel. A mongollal szemben még leginkább török race a turkomán, amely szó valóban is a nomád török fogalmát jelenti, a letelepült törökkel - türk - ellentétben. De úgy ez, mint a finn-ugornak ismert többi északi nép vitatlanul mongol, sőt Nagy Géza szerint utóbbiak még ennél is közelebb állnak az ajno-maláji japánhoz.

A mongol faj török típusának turkomán népéből szakadtak ki a szeltsuk törökök, akik az Abbaszida kalifák katonái és testőrsége lettek. Nevüket Szeltsuk vezérük adta, aki népét Kr. u. 1000-ben vezette Bokharába és térítette az izlámra. Utóda Togrul bég már Kisázsiában kalandozott és Togrul, Emir Al-Omra, a kalifa testőrparancsnoka lesz.

A szeltsukok útján indult el a turkomán sivatagból Ozmán népe, az ozmánli török. A XIII. században Khorasszánból I. Szolimán a mongolok elől 50.000 főnyi népével Örményországba vándorolt. Dsingisz-Khán halála után ide akart visszatérni, azonban Szolimán az Euphratesbe fúlt s így népe nagyobb része folytatja csak útját két nagyobb fiával, míg a kisebbik rész, két kisebb fiával az új hazában maradt. A szeltsukoktól nyert hűbéren Ertogrul alapit államocskát, de unokája, Ozmán már szultán. Ozmán fia Urchán(!) (1326-tól 1359.) megszervezi a janicsárokat és ezzel további sikerek útját nyitja meg, amely egy évszázadon belül a Keletrómai császárság megdöntéséig vezet. (1453 május 29.)

A »török«-nek! nevezett nemzet ezen pár mondatba foglalt történetét a—zért kellett ideiktatni, hogy abból némely következtetéséket levonjuk. Mindenek előtt ez a nemzet talán a legfiatalabb a világon. 1250 körül kezdődött kialakulása, most Kemal alatt 1934-ben fejeződött be, azon utolsó reformjával, amely elrendelte, a török hangzású családnevek felvételét. Addig, míg Kemal a kalifátust meg nem szüntette, a törökség fogalma tulajdonképpen a kalifátus szervezete, Mohamed zöld zászlaja volt. Ki állíthatja, hogy Ertorgrul 20.000 ozmanlija adta rövidesen a törökség 100.000-es hadseregeit, amely a pazarló hekatombák dacára meg nem fogyatkozott? Törökké lenni annyit jelentett, mint az izlamra térni és így most is! Kemál kisázsiai győzelme után tíz év alatt, a megmaradt Törökország 12 millió lakosa 5 és fél millió betelepülővel gyarapodott, akik kizárólag úgy lettek az elszakított területeken törökké, hogy ősük mohamedán hitre tért.

A 20.000 ozmanli katonarésze természetesen a seregek színe volt s lassan elfogyott; viszont földjüknek népe, minden fajta - árja, kurd és örmény, kaukázusi fehér és sémita - csupán nem mongol fajta és nem török volt. A többnejűség is tényező, a nők más, főleg kaukázusi fajtájúak voltak. Végeredményben tehát világos, hogy a töröknek nevezett nemzetben a mongol fajú, vagy török race-jegyek miért hiányosak és miért mondhatjuk, hogy testi jegyek alapján a török nép nem török fajú.

Ez a megállapítás még csak a faji leszármazás alapján történik, pedig bizonyos, hogy valamely faj megállapításához a somatológiai jegyeken felül lelki jegyekben való egyezőség is kell. Bár ezek nagy része - nyelv, vallás, kultúra, - tényleg a mongol-törökséghez utalja vissza a török nemzetet, mégis ezek is csak úgy, mint a testi jegyek, a kaukázusi fehér fajétól ellenségesen idegenek.

*

Nyelvészeti alapon inkább lehetséges volt vitát kezdeni a magyarság faji problémája felett és a magyar nyelv török jövevény-szavaival próbálni meg bizonyítást. Ezek azonban éppúgy alkalmasak az ellenkező bizonyítására is. A bizonyítékot jelentő szavak éppen a törökben jövevények, még pedig a szkítha ős-nyelv jövevényei, mely nyelv úgy a hun, mint a magyar nyelvnek egyaránt kezdete volt. Átvették pedig a mongol-török népek ezen szavakat és fogalmaikat a keleti hunságtól. Az u. n. köztörők nyelv egyező szavai tiszta magyar szavuk, amelyek minden szkítha nyelvnek is szavai voltak. Gombócz Zoltán ezen szavak legtöbbjéről kimutatta, hogy Lebédiában került nyelvünkbe. Ezen nyelvészeti megállapítás rendkívül fontos, mert összefügg a besenyőkkel való összeköttetésünkkel, amely népünk nemcsak a nyelvészeti, hanem az antropológiai törökösség behurcolója is volt. De ezenfelül is vitatjuk, hogy a szó-egyezések bizonyítanák, hogy besenyő-közvetítéssel jöttek ezen szavak, mert ellenkezőleg ez a közvetítés régebbi időben éppen tőlünk, feléjük vezetett. Hiszen szláv és különösen horvát szó-egyezések is vannak, amelyek szintén nyilván a stkítha nyelvből, sokkal a magyarság, vagy törökség fellépése előtt jutott azokba a nyelvekbe.

Ugyanez a helyzet állítólag törökeredetű személyneveinkkel is. Kartal, Álmos, Ákos, Karcsa, Bese, Zsongor, Kaplony, Kurd, Tege, Thonuzóba, tótem-nevek. Viszont: Tass, Tömör, Aba, Tárkány, Ajtony stb. törökségét valószínűsíteni sem lehet, mert ezen utóbbi tótem-neveket azok nem vették át.

*

De nézzük a szellemi nyomokat. A török fajtájú nép pl. nem államalkotó.

Temudsint fellelkesítette fajtája egykori urainak és tanítóinak a hiungnuknak példája, azok császárainak örökére vágyott. Sikerült egyesítenie 26 mongol törzset és 19 török népet, és belőlük megalkotta a kék-mongol nemzetet. Császára lesz ennek: Dsingiszkhán! Óriási birodalmát megszervezése után a Volga, Kaukázus és Káspi-tenger határolta. Kipcsakország feje Batu lett és ennek török lakossága adta a mongol vezérlet alatti hadsereg emberanyagát. Batunak 1241-i magyarországi hadjáratában mongol vezérlet alatt tehát török harcosok irtották ki jórészt a magyarságot, akik testi megjelenésükben (»kutyafejű tatár«) erkölcseikben és kultúrájukban, a magyarságtól kétségtelen határozottsággal idegenek voltak. Kultúrájukban egyetlen egy rész volt csupán tragikusan ismeretes a magyarság előtt: a hadi kultúra. Megdöbbentően eszméltünk ebben a sajátunkra, amelyet fajtánk alkotott, népünk, illetve népeink addig, a többi világ ellen eredménnyel alkalmaztak s amelyet a többi nyugateurópai újítás kőzött szintén elcseréltünk.

A mongol-török hadszervezet a hun (hiungnu) utánzása volt. Tíz lovas rajt, 10 raj századot, 10 század ezredet alkotott. Tíz ezred a töményt, a hadtestet, több tömény a hadsereget jelentette. A hadsereg élén fejedelmi, vagy kiváló hadvezér állott. Pontosan kidolgozott haditerv alapján, pl. 1241-ben a magyar honfoglalást utánzó, az északkeleti és délkeleti Kárpátok szorosain való átkarolással indul meg a támadás. Portyázókat, felderítőket, elővédeket alkalmaznak, - mindazt, ami Bölcs Leó feljegyzései szerint a magyar hadviselés volt. A régi magyar harckultúrával szemben maradt tehát alul a magyar.

Dsingiszkhán halálával megtorpan a mongol-török impérium és visszaszorul. Tamerlán hasonlóan csak életéig tartó birodalmat alkotott. Ezzel aztán körülbelül vége is lett a mongol-török népek államalkotásainak, maguk jelentéktelenségébe süllyedtek, idegen impériumok alá.

Az ozmanli törökség az izlám hatalmas lendítő erejével alkothatott világbirodalmat, de még ez sem volt elég annak fenntartására, s a kemali ország most, fajilag új nép alkotása. (V. ö. a mai Görögországot a klasszikussal.)

Az ozmánli törökség magjából fakadt török nemzettől eltekintve, - amelyből a török faji elem mondhatni, teljesen kiesett és amely csak az izlám hatalmas lendítőerejével haladt, - egyetlen török nép sem tudott soha maradandó államot alkotni és képtelen volt bármilyen kultúrát teremteni. Arra a kultúrára, amelynek el nem felejtett részével megéltek máig, - a kaukázusi fehér ember tanította őket, - a hunok!

A mongol-törökség megszervezése

Ezek a hunok a keleti hunok voltak, akik a Kaspi és az Ural közötti hazájukból - az erő hatása a legnagyobb ellentállás irányába! - az ókori világ másik nagy birodalmára, Chínára támadtak. Fellépésük körülbelül a khiti birodalom letűnésével esik egybe.

A chínai évkönyvnek hiungnuk-nak nevezik őket, s Chínának nagyon küzdelmes századait jelentik.

Kél sajátos kultúra összecsapása volt ez a harc, amelyben a hiungnuk nagyszerű szervezőképességével és fejlettebb hadiművészetével szemben a chínai diplomáciai ügyesség állott. A hiungnuk ellenségeik óriási tömegével szemben megszervezték és kitanították a primitív mongol fajtájú őstörök népeket, akik a hiungnu századok alatt kénytelenek voltak megtanulni ezeknek nemcsak hadi technikáját, hanem kultúrájuk jórészét is. A türk írásról pl. a T'Ang dinasztia Kr. u. 600-beli évkönyvei megállapítják, hogy az »a hu nép írásainak betűivel azonosak«, azaz rovás-írás. Dr. Sebestyén Gyula: (A magyar rovásírás hiteles emlékei) bizonyítja, hogy az ótörökség között nem keletről-nyugatra, hanem nyugatról-keletre terjedt el ez az írás-tudomány, t. i. a keleti hunok előrehaladásának irányában.

A fogalmakkal átvették az arra vonatkozó szavakat, sőt ezzel nyelvük telítve lett. Egyébként bizonyításra sem szorul, hogy a primitív nép a nyelv-változtatásra hajlamos.

Kr. e. 209-ben már a hiungnuk hatalmas birodalmat hódítottak és szerveztek meg az Uraitól Koreáig. Az ellenállást Si-Tong-Ti császár (Kr. e. 259-210) kezdi meg. Megépíti a chínai falat és diplomáciai ügyességgel destruálja a keleti hunok szövetségeseit. A kétszáz éves küzdelem során ezek lassan mind uraik és tanítóik ellen fordulnak, míg aztán Kr. e. 54-ben a chínaiak és szövetségeseik visszaszorítják a hunokat.

A keleti hunok visszavonulásának útját állta a régi hazájukban megtelepedett fajtájukbeli többi nép, ezeken túl a nyugati hunok, délen a másik világbirodalomnak a limesei. Ekkor már a kisebb ellenállás irányában Indiába, az árjákra vetik tehát magukat és már Kr. e. 56-ban Vikra alatt megalakul az u. n. Indo-Szkítha birodalom, amely uralkodóik pénzei szerint Kr. u. 178-ig tartott.

Ezek a pénzek és a Védák beszélnek az árja harcokról és az ekkor indo-szkíthának nevezett keleti hunokról, mígnem India népeiben elmerültek, mert Buddha - akivel, szkítha öltözetében Kaniska király pénzére együtt verette képmását, - nem volt népüknek annyira jó konzerválója, mint a töröknek Mohamed. Akik tehát Indiában magyar nyomokat keresnek, pl. Bálint Gábor, vagy újabban Zajthy Ferenc, kizárólag ezen az alapon - nem ok nélkül teszik!

* * *

Bizonyos, hogy az antropológiai race-bélyegek állandóbbak, mint az etnikai ismertető jegyek. Az öröklött race-beliség a születéssel hozott testi sajátságok bizonyos mennyiségének állandó kombinációját jelenti. Ezek, a mongol fajtájú népeket - a malájtól a törökig - a magyarságtól kezdettől és állandóan elkülönítették, minthogy ez a honfoglaláskor is mongoloid-jelleg nélküli, tiszta kaukázusi típus volt. (Török Aurél.) Figyelembe kell venni az etnográfiának idevonatkozó tanúságait is, amelyek a rokonságot szintén tagadják. A nyelvbeli és kulturális esetleges egyező adatok fennforgásának megmagyarázására elegendő az önmagában is bizonyító írott-történelem, amit az archeológia is támogat.

Végül: valóság a faji vonzalom és a faji ellenszenv, amelyek önkéntelenül érvényesülnek. Soha a magyarság egyetlen fajjal szemben sem bizonyította be egész életén keresztül faji ellenszenvét annyira, mint a tőle legmerevebben idegen törökkel folytatott véres harcaiban.

A szkítha írás kifejlődése

A khiti korszakba utalja az archeológia a karnaki palota feliratait és a persepolisi ékírásokat. Ezen a földön feküdt Hunorocerta (V. ö. Tigranocerta vagy Semiramocerta) és Hunor, a szakák földjén Sacassene városok, amint Calmet megemlíti (Commentarii in Genesim C. II.). Előbbit a Tigris és Euphrates forrásainál fekvő Colchis-sal azonosítja.

A mondák Eviláth földje, Hunor és Magyar születési helye ez. Nem tévedhetünk ezért, ha feliratok tartalmát is a szkítha népekkel, a hunokkal vagy a sabarokkal hozzuk összefüggésbe.

Az ékírást lényegében csak a megjelenítési formára tekintettel nevezik rovás-írásnak. Kínai adatok bizonyítják, hogy rovásírás volt a keleti hunoké, a hiungnu vagy hu népé, amelyet átvettek az ótörökök. Nyugatról keletre a keleti hunok útján terjedt ez közöttük (-orchoni feliratok-). Ugyancsak tőlük, de lehetségesen tőlünk, minden esetre fajtánkbeli néptől vették át s vitték magukkal az árják is, bár ezek a rúnák a már aránylag egészen késői korban, Wulfilának, a IV. században szerkesztett betűivel jelennek meg. A németek, magának a rune szónak eredetét keresve, természetesen csak éppen a magyar róni és rovás szavak mellett haladnak el.

Priszkos Rhetor előtt Atilla hun módon és nyelven pálcákba vésett névsort olvastatott fel szökevényeiről.

Menander Protector szerint a »turkok«, azaz magyarok fejedelme (V. ö. Géza koronáján: »A turkok királyának...«) Mányok^[1] vezetése alatt követséget és szkítha írású levelet küldött II. Jusztinusznak (569). A X. századból Ibn-Iszhák-el-Neddin jegyzi fel: »Szavahihető ember beszélte el nekem, hogy a Kabk (Kaukázus) hegység királyainak valamelyike a ruszok királyához küldte el s ez alkalommal azt jegyzé fel, hogy ezek írása olyan, hogy azt fába szokták róni. E szavak után fehér fadarabot vett elő s azt nekem átnyújtotta.«

Az ősi magyar irás

Ez az ősi írás volt a magyarság írása is, mint amelyet maga, minden esetre fajtája - alkotott magának. Hatalmas ősi kultúrájának többi termékeivel magával hozta ezt a mai hazájába is, ahol azonban ezt is üszökkel és fegyverrel irtotta ki a keresztény kultúra. A csiki székely krónika panaszolja, hogy Béla - Endre öccse - a rabonbán, gyula és horkáz méltóságokat és a helységek régi neveit eltörölte, ezeket a szentek neveivel felcserélni és a családok régi irományait összeégetni parancsolta.

A kultúrtörténelemnek, mindenesetre azonban a magyarság őstörténetének felbecsülhetetlenül fontos adatai pusztultak így el a száraz fák ősi rovásaiban. De a hegylakó, konzervatív székelység, - midőn a kereszténység pusztító dühe csillapodott, - újra alkalmazta itt-ott ősi írását, amelynek fennmaradt emlékeit Bonfini és Szamosi szkítha, Verancsics, Telegdy, Otrokocsi és Lakatos hun, Bél és Derzseczky hun-szkítha, Katona és Csipkés magyar, Tsétsi szkítha-magyar, Szabó Károly hunszékely írásnak neveznek.

A Bécsi Képes Krónika XIV. század azt mondja róla: »Ezek a székelyek a szkítha betűket még el nem felejtették - rovás-módjára használják.« A XVI. században Thuroczy János, B. Székely István, Oláh Miklós, majd Verancsics Antal és Szamosi István írnak róla, utóbbi (1569.) a következőket: »A székelyeknél van még ma is bizonyos írásmód, mely régi őseikről, a szkíthákról sok századon keresztül szállott az utódokra s ezen Európába a keletről behozott írásukat ma is fenntartják.« »...felülről kezdődve tart felénk, a betűk lefelé folyván s oly finomul, egymásbafonódván, hogy igen kevéssel sok értelem fejeztessék ki.« Geleji-Katona és Komáromi-Csipkés szerint az írás jobbról-balra haladt.

1931-ben felhívták Thomsen figyelmét egy konstantinápolyi állítólagos rúna-írásra! A szkítha-magyar írás alfabettjével sikerült is ezt pontosan megfejtenie így: »Ezer öczáz tizenöt esztendőben írták eszt ..... kedeji Székely Tamás fogoly.« (Dr. Sebestyén Gyula: »A magyar rovás-írás hiteles emlékei.«)

Rovásírásos emlékek pl. a csíkszentmiklósi felirat, (1501.) a debreceni könyvtárban volt régi magyarbetűs könyv, az enlakai felirat (1668.) a székelyderzsi rovásírásos tégla.

Teleki János »Rudimenta«-ja, amely a hangérték pontos megjelölésével összeállítja a rovásírás abc-jét s amelyhez baranyai Decsi János azzal írt előszót, hogy: »tanulja meg belőle a világ eredetünk dicső szkítha kapcsolatát.«

Geleji Katona »Magyar Grammatikájáét (1645.) így kezdi: »A székelyek a régi szkíthai magyaroknak igaz maradványai, úgy mint kiknél még az igaz tulajdon magyar betűk is megvagynak.«...

Ezek és mások kutató és bizonyító munkálkodása kihívták a tagadók ellenkezését. Hunfalvy Pál is tagad, mert hiszen ez az etimológiai fontos tényező ismét sehogyse illik be a finnista nyelvészkedésből levont következtetésekbe.

A török fajrokonság hirdetői vitátlan tényeket nem tagadnak ugyan le, azonban azt mondják: a »betű« török szó, - ez az írásmód tehát török és azt a kabarok hozták be (Nagy Géza).

Téve - tagadva ezen tétel első részét, - az, mint láttuk, semmit sem bizonyít, a következtetés hamis, hogy pedig a kabarok török nép lettek volna - látni fogjuk!

Igaz, hogy a rovásírás idegen kutatói közül Müller Konrád dr. és Babinger Ferenc is a székelyek kazárságát állítja, - pusztán a rovásírás alapján. Ez lényegében ugyanegyre vezet, de egyoldalú, mintha kizárólag más egyetlen psichikai jegy, vagy testi jegyek alapján akarnók meghatározni a fajrokonságot. Egyébként kívánatos, hogy igazuk legyen. Különös fontosságú eredmény volna a kazár-székely azonosság bebizonyítása!

Kétségtelen, hogy a rovásírás nem Erdélyben keletkezett, különösen, hogy nem ott s nem másoktól vettük át. Névtelen ugyan azt mondja, hogy: »azon föld lakosai az egész világon a leghitványabb emberek, mivel blachok és szlávok«, - de téved, mert a székely ottlakás kezdetén, sőt a magyar honfoglaláskor, - ezek nem voltak »azon föld lakosai.«

Debreczenyi Miklós, az ősmagyar Írás emlékeiről írott tanulmányában bizonyítja, hogy »Ősi írásunk már Atilla korában sőt előtte, kifejlődött, összes magyar betűivel«, holott a cyrill írás csak a IX. század derekán, az ótörök írás pedig a XIV. század végén fejlődött ki teljesen.

Ha tehát az antropológia mellett a nyelvészetet, általában az ethnográphiát, illetőleg az ebből törvényeket levonó etimológiát, az írott történelem segítségére hívjuk, népünket erőszakolt vonatkozásoktól máris szabadabban, természeti és faji hovatartozását bizonyosabban látjuk.

^[1] Ma is van két Mányok község.

Forrás: Betiltva.com