Karácsony és a karácsonyfa
A karácsonyfa Jézus urunk születésnapján a Megváltó eljövetelét, a fény diadalát jelképezi a sötétség felett. Ennek ellenére a karácsonyfa állítás mindössze félévezredre megy vissza, de széles körben csak az 1700-as években, Németországban kezdett elterjedni. Magyarországon először az 1800-as évek közepén állítottak karácsonyfát. Addig az „istenfával" - életfával - és termőágakkal díszítették a házat. Az 1900-as évek első felében még nagyon szerény volt a karácsonyfa feldíszítése, a maihoz viszonyítottan. Megelégedtek néhány almával, aranyos színre festett dióval, angyalhajjal, gyertyával és csillagszóróval. Az ajándékozás is szerény volt, mert a jelképiség, az eszmei és lelki tartalom volt a fontosabb.
A fenyő jelképezése az újkőkortól Babilonig
Karácsonynak az ősvallásba visszanyúló gyökerei vannak. Eredetileg az ünnepségek a téli napfordulóhoz, és nem Jézus születéséhez kötődtek. A nappalok ugyanis ekkor kezdenek hosszabbodni. Rómában Saturnalia és a perzsa eredetű Mithra istenségeknek rendeztek nagy ünnepséget mulatozással, jókedvvel, ajándékozással, mert ők is a fény, a megújulás istenségei voltak. De, ahogy a kereszténység erősödött, és eme „pogány" istenségekhez kötődő ünnepségek tömegvonzása a keresztények körében sem gyengült, ezért - egyes vélemények szerint - a 350-es évek elején I. Július pápa Jézus születésének ünnepét január 6-ról december 25-re tette át, azt remélve, hogy az ünnepi külsőségeket a meghitt és bensőséges lelkiség veszi át.
A zöldágakkal való díszítés, számos műveltségben visszamegy legalább 4000 évre, az ilyen és ehhez hasonló ünnepségek alkalmával. Sőt, az örökzöld fenyőfa már az újkőkori régészeti leleteken is előfordul, valószínű, mint az örök élet jelképe. Mindenkor a fény győzelmét jelképezve a sötétség felett. A fény és sötétség küzdelmének számos jelképisége van istenségek vonatkozásában is. Mezopotámiában például Dumuzi, vagy a babiloniaknál Marduk istenségnek újra és újra meg kellett halni, hogy újra és újra feltámadhassanak, mint ahogy a természet is újra és újra meghal, hogy újra feltámadhasson.
Az is figyelemreméltó, hogy ezen meghaló/feltámadó istenségeket rendszerint az örökzöld fenyőfával jelképezték, mint az örök élet megtestesítőit, mert ők a győzedelmes fény. E két szó: fenyő és fény eszmei kapcsolata is nyilvánvalóvá válik, ha a fa nevét felbontjuk így: FÉNY Ő! Ami e fa és szó kapcsolatának ősi eredetére utal, és ezen ősiséget éppen a magyar nyelv őrizte meg a legtökéletesebben.
Maga a karácsony szavunk is ősi műveltségünkből származik. Hajdanában komoly mesterségnek számított a solymászat. Királyainknak is voltak solymászai. A sólyom a leggyorsabb reptü ragadozó madár, ezért a betanított sólymok kiválóan alkalmasak vadászatra. E ragadozók egyike a kerecsensólyom. A solymászok meglesték a fészkelő sólymokat, és kiszedték belőlük a fiókákat. Felnevelték, és betanították őket vadászatra. A fiatal sólymok első nagy próbatételére a téli napfordulón került sor, ünnepségek közepette. A fény újjászületése napján a táltos áldását adta rájuk és az ünneplőkre, miután a fiatal kerecsensólymokat a magasba röppentették. A kerecsen = karácsony szónk kapcsolata kézenfekvőnek mutatkozik. Mondabeli istenjelképünk, a Turulmadár is a kerecsensólyommal hozható kapcsolatban.
Radics Géza
Forrás: http://www.polgarinfo.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=13543
Hozzászólások megtekintése a régi honlapról