A mindenszentek keresztény ünnep

     A mindenszentek vagy mindenszentek napja (röviden mindszent; latinul Festum Omnium Sanctorum) keresztény ünnep, amelyet a katolikus egyházban november 1-jén, más egyházakban más napokon tartanak a valaha élt igaz emberek tiszteletére.

A mindenszentek a kelta kultúra őszre (november 1-jére) eső újév Samhain ünnepéből ered. Ezen az éjszakán, úgy hitték, hogy az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjelen vándorolnak a holtak birodalmába. Az emberek a szellemeknek ételt és állatot áldoztak, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat. Britanniának Rómával való kapcsolata idején két rokon római ünnep is elvegyült a halloweennel, úgyhogy mai állapotában ez az autentikusnak ismert kelta ünnep komoly mediterrán elemeket tartalmaz. Az első a római Feralia, a holtak emléknapja (innen a holtakról való emlékezés rituáléja), a másik pedig Pomonának, a gyümölcstermésért felelős númennek a napja (az ő szimbóluma volt a mai halloweeneken fontos szerepet játszó sok alma).^[1]
A kereszténység terjesztésekor a hittérítők azt a feladatot kapták, hogy lehetőség szerint a keresztény szokásokat a pogány ünnepekhez igazítsák azok betiltása helyett. Így ez a pogány ünnep a keresztény mindenszentek ünnepe lett (omnium sanctorum). III. Gergely pápa a 8. században a korábban május 13-án ünnepelt Szűz Mária és a mártírok emléknapját október 31-ére helyezte át. Írországban ez az éjszaka All Hallow's Eve, „Mindenszentek éjszakája” nevet kapta. November első napja volt az ünnepnap, All Saints' Day (All Hallow's Day, „Szentek napja”). Később ez a kettő sok helyen összemosódott.

A keresztény Keleten már 380-tól megtartották az összes vértanú ünnepeként. A nyugati keresztény egyházban 609-től ünneplik, attól az évtől, amikor IV. Bonifác pápa Rómában átvette és május 13-án Mária és az összes vértanú tiszteletére felszentelte az eredetileg a pogány istenek tiszteletére épült Pantheont.

A 8. században uralkodó III. Gergely pápa tette a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává. A rákövetkező században IV. Gergely pápa a mindenszentek ünnepét november 1-jére helyezte és egyetemes ünneppé tette.

A hagyomány szerint VI. Leó bizánci császár terjesztette ki az ünnep hatályát a vértanúkról minden szentre, miután templomot emeltetett szent életű felesége emlékére. Mivel azt nem engedték, hogy a templomot a császárnének szenteljék, Leó úgy döntött, hogy a mindenszenteknek dedikálják.

A halottak napját előzi meg. Estéjét a halottak estéjének (halottak vigíliájának) is nevezik, ilyenkor sok helyen hosszan, akár 1-2 órán át szólnak a harangok a halottak emlékezetére. A mindenszentekhez és a halottak napjához kötődő szokásokat nem csak a hithű keresztények gyakorolják.

Magyarországon több évtizedes szünet után 2001-től újra munkaszüneti nap.Ezzel az összeállítással emlékezünk és emlékeztetünk szeretteink, barátaink. kortársainkra …

moderator

Márai Sándor: Halotti beszéd

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek Toldi - t olvasod és azt feleli: oké!
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk

____________/Possilipo, 1951. nyara./___________________________

Halottak napján

Dr. Pungur József
(ref. püspök, Canada)

Október végén, november elején kigyúlnak a gyertyák és mécsek temetőinkben, elhunyt szeretteinknek az emlékezés őszi virágjaival borított sírhantján. Bár szép és illő dolog kegyelettel emlékezni az előttünk elment szeretteinkre, mégis az embernek igazi vigasztalása csak akkor lesz, ha hittel és reménnyel túl tud nézni a síron, az elváláson és az elmúláson a feltámadás, az új teremtés, és az örökélet hajnala felé!

Három bibliai igéből szólaljon meg a keresztyén reménység amikor a temetőkert sírjai, az enyészet szimbólumai között járunk.
Az első ige: I. Mózes 2:7. verse: „Formálta az Úristen az embert a föld porából és lehelett az ő orrába az életnek leheletét. Így lett az ember élő lélekké”. Nem élő testté – hiszen az állatok is élnek isteni lehelet nélkül is –, hanem élő lélekké. Ez az ige kategorikusan kijelenti, hogy bennünk Istenből való lélek rejtezik. Ez az ember mibenlétének alapvető meghatározása. Ez minősít minket embereket. Ez emeli az embert az állatvilág fölé. Ez határozza meg helyünket az életben. Ami azt jelenti, hogy a Teremtő az embert „kevéssel tette ... kisebbé az Istennél” (Zsoltárok 8:6). A modern ember elfelejti, vagy számításba sem veszi, hogy úgy önmaga, mint minden egyes ember Isten lelkéből kapott egy parányit a teremtésekor, sőt elnyomja azt magában, s megkísérli helyettesíteni maga- kitalálta vallásokkal, elméletekkel, filozófiákkal vagy éppen ideológiákkal. Ez a legmélyebb oka annak, hogy az emberiség lezuhanóban van az állatvilág hordáinak mélységei felé, melynek tragikus illusztrációja a mai világ.
Hívő ember az, aki tudja ezt a titkot s akörül építi ki a maga életét, s ez a központ összefogja az egyébként széthulló személyiségét és életét.

A második ige: a Prédikátor könyve 12: 9. verse: „A lélek pedig megtér Istenhez, aki adta volt azt”. Ez a kijelentés azt az üzenetet hordozza, hogy a bennünk lakozó isteni lélek nem pusztul el a halálban, hanem visszatér Istenbe, aki azt adta volt. Azért, mert ami Istenből való az nem pusztulhat el, ugyanis az Istenből származó lélek nincs a halandóság, az enyészet és az elmúlás evilági törvénye alá vetve, mint ahogy Isten se. Így a földi kötelékektől megszabadult lélek természetesen visszatér Istenhez – akiből származott. Ez azt jelenti, hogy van tehát bennünk egy „isteni szikra” amint azt Paul Tillich, a múlt századi harvardi egyetem neves protestáns professzora nevezte, ami elpusztíthatatlan és örök része emberi mivoltunknak. Az ember feladata az, hogy ekörül az isteni szikra, mintegy központ körül alakítsa ki, építse fel életét. Ez a központ mint mágnes a vasreszelékeket, elrendezi maga körül az ember életét. Enélkül az emberi személyiség és élete darabjaira hull szét: a rend helyett a rendetlenség, a káosz, majd a kétségbeesés lesz úrrá benne. Amilyen mértékben válik istentelenné világunk, olyan mértékben veszíti el összefogó és rendező központját, s hullik darabjaira az ember és vele kicsi és nagyobb világa. Nem látjuk-e ezt a világban, mely bizonyítja e tételt?
A nagy kérdés az, hogy az Istenhez az emberből visszatérő lélek mit visz magával? A mai fogyasztói társadalom, s benne az egyedi ember megszállottsága a minél többet bírásra azt mutatja, hogy az elveszett spirituális központ helyére keres valami alternatív materiális központot – de ezt semmiben nem tudja megtalálni. Minél többet bír az ember, annál inkább kiábrándult, elkeseredett és ideges lesz – elégedetlen az emberekkel, a világgal s végül magával, s lesz örök rebellis, és örökké meghasonlott. Csak a isteni központot – az isteni lelket magában megtalált ember lesz olyan aki jól forgatja talentumait amiket kapott, elsősorban nem a maga javára, hanem az emberek javára és Isten dicsőségére!

A harmadik íge János evangéliuma 11: 25. verse ahol Jézus ezt mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él”. Ez a kijelentés különösen nekünk szól. Az a tétel, hogy az élet csak élettől származhat érvényes a mi földi világunkra. Erre az életre jutni csak születés, tehát szülő által lehet. S ez érvényes az örökéletre is. Oda nem vezet tudás, praktika, meditáció vagy misztikus élmény, csak a Szentlélek által való újjászületés a „második Ádám” – Krisztusban való új életre. Mindez az Egyházban történhet meg, mely Krisztustól alapított üdvintézmény, amely az isteni kegyelem eszközeivel, mint amilyen az igehirdetés, a szentségek s a hívők közössége segíti az újjászületést. Az Egyház nem egy idejétmúlt intézmény, egyesület, múzeum vagy klub, hanem az örökélet kapuja itt e földön. Aki az Egyházba lép, s átesik az újjászületésen, s élete a megszentelődés folyamatába kerül, annak a lelke élete befejezése pillanatában az utolsó lehelettel kilehelve a múló testből hazaérkezik Istenhez, az örökkévalóság világába – Isten országába.

Az ember életének tartalmas, értelmes és fenséges útja az lehet csak amely Istentől, Istennel, Istenhez vezet!

Dr. Pungur József
 

Beküldte: Laporzó