A történelem során az emberek többsége számára egyértelmű volt, hogy a természetfölötti világ meghatározó szerepet játszik sorsuk alakulásában, ezért törekedtek befolyásolni a természetfölötti erőket. E befolyásolás eszközei a különböző mágikus rítusok és varázslást szolgáló jelképes cselekedetek voltak a spirituális szempontból kiemelkedő fontosságúnak tekintett, úgynevezett jeles napokon. E napok egyike mindmáig május elseje.
Disznóáldozat és vigasság
A május hónap az ókori rómaiak tavaszistennőjének Maiának a nevét őrzi. (A katolikus hagyományban Szűz Mária nevével kapcsolják össze a májust.) Ünnepét május elsején tartották, amikor tiszteletére disznót áldoztak, ami a termékenység és az érzékiség jelképének számított. Ugyanekkor zajlott Rómában a Floralia ünnep (ludi Florales) április 28-a és május 3-a között, mely i. e. 173-tól vált állandó ünneppé.
Flóra a római vallásban a virágok, a tavasz, a termékenység, a természet istennője volt. Számára is áldozatot mutattak be, gabonakalászokat helyezve oltárára. Szobrát virágfüzérekkel felékesítve vitték az ünnepi felvonulásra, amelyen a termékenységmágia alapján az emberek is virágoktól elborítva vonultak fel, és állataikat is feldíszítve vezették. Az ünnepségek elmaradhatatlan részét képezték a különböző szórakoztató műsorszámok, színészek, táncosok közreműködésével. Az egész eseménysorozat meghatározó jegyei közé tartozott az érzékiség és a kicsapongás.
A Floralia egyes elemei bámulatos szívósságot mutatva mindmáig tovább élnek, nemegyszer a katolikus egyház közvetítésével. Olaszországban például május elsején a katolikus kegyhelyeket virágok özönével árasztják el és díszítik fel.
A "pogány" rítusok hasonló továbbélését mutatja, hogy Erdély egyes vidékein a marhákat mindmáig virágokból és zöld gallyakból font koszorúkkal díszítik fel május elsején. A franciaországi majálisnak is hasonló a tradíciója. A teheneket itt is gazdagon feldíszítették virágokkal, és ünnepi menetben vitték végig a településen. A szerencse megnyerésének érdekében az emberek igyekeztek megérinteni ezeket az állatokat.
Kelta tüzek
A kelta vallásban is kiemelkedő szerepet kapott május elseje. Ekkor tartották egyik legnagyobb ünnepüket, a Beltinét (Baál tüze). Az ókori Közel-Keletről elszármazott Baál istenséget (más névalakban Bel) ünnepelték, aki a keltáknál a fény istensége volt. Tiszteletére nagy tüzeket gyújtottak a határban, a fáklyás parasztok tüzes kerekeket gurítottak a dombokról szántóföldjeikre. Mindezzel az volt a céljuk, hogy termékenységet biztosítsanak földjeik, állataik és a maguk számára, valamint hogy e tüzek varázserejével elűzzék a gonosz szellemeket, illetve a boszorkányokat. Ezekről azt tartották, hogy május elseje környékén különösen aktívan tevékenykednek.
A termékenység mágikus biztosításának és egyben a gonosz erők távol tartásának másik bevett gyakorlata már a keltáknál is a zöld ágak május elsejei körülhordozása és kitűzése volt. E jeles napon a nép apraja-nagyja kivonult a környékbeli erdőkbe, rétekre. Sok-sok virágot szedtek, zöld gallyakat vágtak, s azzal díszítették fel házaikat és saját magukat termékenységvarázsló célzattal. A napnak fontos velejárója volt a bőséges dínomdánom, valamint a szexuális kicsapongás.
A zöld ággal folytatott mágikus célú rítusok tovább éltek a középkori és újkori Európában egészen napjainkig. Számos leírás maradt fenn például a középkori Angliából arról, hogy miként is vonult ki e jeles napon a falvak és városok népe az erdőkbe, hogy zsenge ágakat vágjanak, amelyeket aztán kürtszóval és dobpergéssel vittek be lakóhelyeikre, ahol házuk ablakaiba, ajtóira tűzték ki azokat.
A szokás legkorábbi magyarországi említése Temesvári Pelbárt 15. század végi prédikációgyűjteményéből ismert. Temesvári azt írja, hogy május elsején „a keresztényeknél ... szokás az ajtókat, a házak bejáratának környékét, hajlékaik kapuszárnyát zöldellő fák lombos gallyaival díszíteni".
A későbbi századokban is zavartalanul tovább éltek a "pogány" eredetű majálisok. József nádor például már 1795-től, nádorrá választásától kezdve minden esztendőben nagy mulatsággal ünnepelte meg május elsejét saját kis erdejében, a Nádorkertben, a korszak főtisztjeinek és főhivatalnokainak társaságában. Hasonló szokást gyakorolt a pesti köznép is. Egy korabeli újság 1843-ból származó tudósítása szerint: „Már hemzsegett a pesti nép reggeli négy órakor; zengett a katonamuzsika fővárosunk utcáin; mert tudni kell, hogy május elsőjét a budapesti közönség a budai Városmajorban szokta megünnepelni."
Sudár májusfák
Május elsejéhez kötődik a májusfaállítás is. Már a kelták gyakorolták ezt a szokást. Termékenységvarázsló célzattal istenségüknek állították fel a Bel-fát. E szokás a későbbiekben Európa-szerte elterjedt Skandináviától az Ibériai-félszigetig, Britanniától Kelet-Európáig. De Európán kívül is megtalálható volt Indiában éppúgy, mint Közép- és Dél-Amerikában.
Magyarországon szintén mindmáig élő ez a gyakorlat. A lehántott kérgű, csak a tetején meghagyott lombozatú, sudár törzsű, fiatal fákat a helyi szokásoknak megfelelően díszítették fel színes szalagokkal, hímzett keszkenőkkel, borosüvegekkel stb. A májusfák többségét szerelmi ajándékként állították lányos házak elé szerelmes fiatal legények. De állítottak közösségi májusfát is, a település főterére vagy a kocsma elé, ami lehetőséget adott közösségi ünneplésre, például a májusfa körüli táncmulatságra és ügyességi játékokra, így például a májusfa megmászására, s mindeközben nagyban folyhatott az evés-ivás.
Miközben a május elsejéhez kapcsolódó szokások nyilvánvalóan ősi "pogány" eredetűek, és lényegüket a varázslás, elsősorban a termékenységvarázslás jelenti, a katolikus egyház nem sok kísérletet tett az évszázadok során ezek kiiktatására a keresztények ünnepi gyakorlatából. Ehelyett inkább egyszerűen átnevezték, és egyházias értelmezést igyekeztek adni e szokásoknak.
A kelta Bel-fával kapcsolatos eljárás például a következő volt: május elsejére helyezték Jakab és Fülöp apostol ünnepét, a Bel-fát pedig átkeresztelték Jakab-fára, mondván, hogy a katolikus tradíció szerint Jakab is fa által szenvedett vértanúságot, mert egy gyapjúványoló fával ölték meg. Temesvári Pelbárt is ezt a magyarázatot visszhangozta kritikátlanul a 15. század végén a már említett prédikációjában. A 18. századi leírások szerint Magyarországon már a templomokban is szokás lett májusfát állítani, s ez a tanárok és diákok dolga volt.
Véráztatta nap
Az 1880-as évektől új jelentéstartalommal bővült ki május elseje ünnepe. Az addigi vonások döntő részét megtartva (kivonulás a zöldbe, evés-ivás, májusfa stb.) a munkásosztály ünnepévé lépett elő. Az Egyesült Államokban már az 1830-as években megjelent a munkások részéről a nyolcórás munkanap követelése, ezt azonban még hosszú évtizedekig nem sikerült kivívniuk. 1886-ban május elsején Amerika-szerte több százezer munkás kezdett tüntetni a nyolcórás munkanapért. Május 3-án Chicagóban rendőrsortűz dördült, melynek négy halálos áldozata volt, majd a folytatódó véres eseményeket követően a letartóztatott munkások közül többeket kivégeztek. Három évvel később, 1889-ben, a munkáspártok többségét tömörítő II. Internacionálé a chicagói véres eseményekre emlékeztetve minden országban munkásfelvonulást hirdetett meg a következő esztendő május elsejére a nyolcórás munkaidő kivívására. 1890-től egyre több ország munkásai csatlakoztak a május elsejei munkásdemonstrációkhoz. Így a 20. század első évtizedeire valóban a munkások nemzetközi ünnepévé vált e nagy múltú nap.
Diktatúrák szorításában
A 20. század egymás után megszülető diktatúrái azonban a maguk számára akarták kisajátítani ezt az ünnepet. Az 1917-től Lenin, majd Sztálin uralma alá került Szovjetunióban, ahol a munkások elvesztették minden érdekképviseleti lehetőségüket, a május elseje a dolgozó emberek legalapvetőbb jogait és érdekeit semmibe vevő rendszer propagandarendezvényévé torzult. Hasonló folyamat játszódott le 1922-től Mussolini Olaszországában, ahol szintén felszámolták a munkások érdekképviseleti szerveit, hogy így a fasiszta államnak kiszolgáltatott olasz munkások a Ducét éltetve vonulhassanak fel a hivatalos fasiszta ünneppé tett május elsején. Hitler is a munkások képviselőjeként igyekezett feltüntetni magát.
A náci lobogóban lévő vörös szín - csakúgy, mint a párt elnevezése - a szocialista jelleget volt hivatott hangsúlyozni. A nácik már hatalomátvételük évében, 1933-ban horogkeresztes zászlók alatt vonultak fel május elsején, hogy aztán másnap felszámolják a szakszervezeteket, majd a nyár közepére valamennyi politikai pártot. A totális fasiszta kontroll alá került német dolgozók számára hivatalos állami ünneppé tették május elsejét, amikor mindenki náci lobogók alatt ünnepelhetett.
1945 után a szovjet uralom alá került kelet-európai országokban is hasonló folyamat játszódott le. Magyarországon 1945-től állami ünneppé tették, majd az elkövetkező négy évtizedben teljesen kiüresítették május elseje munkásmozgalmi tartalmát. E jeles nap a rendszerváltás óta sem nyert határozott jelleget, annak ellenére, hogy megmaradt hivatalos ünnepnek és munkaszüneti napnak.
Kiemeléses és a "pogány" szó idézöjelbe helyezése a Magyar Megmaradásért szerkesztôtöl