(Megjelent: MAGYARSÁG, 1927. szeptember 18. vasárnap, 8. oldal)

Beszélgetés a legöregebb vörössipkással

Újpest… Szegényház… Reszkető vén keze megszűnik remegni, amikor megtudja, hogy cikket akarok róla írni. Világoskék gyermekszeme tágra nyílik, ezerráncú, barna arcára pedig pirosság ömlik.

- Negyvennyolcas honvéd vagyok, az utolsó pirossipkás. Mészáros Gábor a nevem, életkorom 107 éves.

- Nagy idők nagy tanúja, - mondjuk neki ünnepélyesen, - aki végigverekedett a szabadságharcban sok csatát, aki Petőfinek, Jókainak kortársa volt, - beszéljen nekünk a régi időkről, emberekről és csatákról…

Körülöttünk megszűnik a szegények halk beszélgetése, duruzsolása. Az élet hajótöröttjei is az utolsó vörössipkásra figyelnek.

Petőfi, Görgey, Kossuth

Azt mondja az öreg katona:

- Petőfit én jól ismertem. Mintha még most is látnám: három évvel volt fiatalabb nálam a fiu. Rákos mezején hallottam egyszer szónokolni, volt is ott rivalgás, majd szétszaggatták szegényt! Amikor szavalt, toppantott a lábával és nagydühösen támadta a zsarnokságot! Buzdító beszédet mondott minékünk, hogy fegyverünkkel verjük szét a sok támadó gyülevészhadat. Görgeinél szolgáltam, sokszor elbeszélgetett velem. Részt vettem a kápolnai, hatvani, gombosi és az isaszegi híres csatákban. Versegen állottam be katonának. Ösmertem én Rózsa Sándort is.

- Honnan?

- A váci nagy csatában vett részt gerilla csapatával. Együtt harcoltunk akkor a betyárokkal.

- Sebet kapott-e?

- Hogyne. Most is szégyeleném, ha akkor Kápolnánál meg nem lövik a jobb karomat! Gödöllőn voltam vele egy ideig a kórházban.

- Kossuthot ösmerte?

- Ösmertem, bizony. Kartalig kísértem a menekülő Kossuthot. Vele volt a két Kossuth-fiu és leánya: Gizella.

És Mészáros Gábor kipirosodott arccal emlékezik: még egyre fűti a diadalmas 48 heve. Mesél az isaszegi csatáról, epizód epizódot követ, imigyen:

Verbuválás 1848-ban

- 27 éves „tacskó” voltam még, amikor beálltam Vörös sipkás bakának. Hadnagyom harmadmagammal küldött regrutákat verbuválni. A fiatalság nagy örömmel és lángoló lelkesedéssel csapott fel katonának, úgy, hogy egymagam naponta 10-15 újoncot szedtem össze, pedig nyár volt és éppen a búzát hordták. Az öregek bizony sokszor sírva jöttek könyörögni és hozták a 40 forintot, az újoncválságdíjat, hogy engedjem haza fiaikat, de sem én, sem a legények hallani sem akartunk róla. Sőt, ők voltak a legjobb verbuválók! Hát bizony, öt forintot kaptunk egy újonc után a magyar kincstártól. Az új regrutákat Kecskemétre, Kálkápolnára, Gyöngyösre, Hatvanba és Gödöllőre küldtük kiképeztetésre. Innen azután már Isaszeg alá dirigálták hadtestünket, mert a lakósság már akkor suttogta, hogy az osztrák a muszkával cimborál és hogy a muszka már be is tört Biharba, Bukovina felöl.

Gödöllőröl, a királyi erdők felöl érkeztünk meg Isaszegre, éppen a templom elé. A templom mellett egy kis fehér zsupfedeles házikó állt, amelyben egy szegény özvegy asszony lakott. Alig, hogy leszálltunk a lóról, felénk futott és sírva panaszolta: "Édes katona uramék, nézzék, ott viszik az utolsó zsíromat!" Lóra pattanunk, hát látjuk, amint két „pikás uláner” kötélre fűzve viszi a nagy bödön zsírt. Utána ugrottunk, persze lefogtuk őket, az öregasszony elő vittük és visszaadattuk velük a zsírt és a karabély boldogabb végével kezdtük móresra tanítani őkelméket… Őszi reggel volt, amikor parancsot kaptunk, hogy fejlődjünk rajvonalba. Már messziről nagy porfelhő kerekedett és a napfényben megcsillantak a fegyverek. Az ellen gallopban jött felénk s amikor már közelebb jöttek, láttuk, hogy hosszú pikájú , boglyas süvegű kozákok. Féltizenegy lehetett, amikor megkezdtük a rohamot a muszkák ellen, ámde Gödöllő felől viszont osztrák ulánusok törtek reánk.

Felvonultak tartalékjaink az osztrák halálfejes légionáriusok és a lengyel dzsidások a mi szárnyainkra jöttek és közös erővel kezdtük meg az attakot az oroszok ellen. Hamarosan megingott az orosz rajvonal és félkör alakban közrefogva őket, Kartalon, Váchartyánon át, Vácig zavartuk. A váci állomással szemben, magas szőlődombokon állottunk fel, míg az oroszok a lapályosabb részen fejlődtek. Mi ágyúval kezdtük a tüzelést s a váci kápolna mellett hajszoltuk őket egyenesen bele a Dunába. Sokan megfultak, néhányan a monostori szigetre úszták át, a másik részét, a szőlődombokat megkerülve, a rákosi malomig zavartuk. Itt már újabb muszka csapatokkal találtuk szemben magunkat. Újra kezdtük a rohamot, de a túlerő szétszórta hadtestünket, amely Világos felé menekült, míg engem harmadmagammal az oroszok elfogtak és Kosdra vittek.

Szökés a fogságból

- Itt egy cseh káplár volt őrizetünkkel megbízva, akivel én hamarosan jó barátságot kötöttem. Egy este félrevont engem a többiektől és így szólt: "Mesar, van pénzed?" Erre én 7 forintot adtam neki. "Hol iszni bor?" - Ahun akarja, - feleltem, - ott az a bulik, oda megyünk!

Betértünk a kocsmába és a káplár egykettőre felhajtott egy ice bort. De ez neki kevés volt és még kért, én megkértem a kocsmárosnét, hogy adjon a legjobb és legrégibb borából még egy icét. A csehnek már keresztbe állt a szeme és elkezdett évődni az ivóban kiszolgáló cselédlánnyal. Nagy nehezen feltápászkodott és a lány után tántorgott az udvar felé. Az ajtóba érve azonban elbuktattam. A káplár, akinek orrán-száján dűlt a vér éktelen lármával kezdett káromkodni és mindenáron a szolgálót akarta megfogni. Én felemeltem őt s a cseléddel együtt bevittük a szobába, ahol hamarosan elnyomta őkelmét a buzgóság, - elaludt. Rázártuk az ajtót és a szentendrei pap fiával egy kendertörőt húztunk a magas kerítés alá és azon át megugrottunk. Aszódon és Kartalon át erdőkön keresztül bujkálva menekültünk haza, Versegre.

A szüleim Versegen laktak, ahol a bátyám bíró volt. Még haza sem értünk, már kuerrentáltak a csendőrök. Bátyámtól kérdezték, hogy merre vagyok, - de ő még nem tudta, hogy megszöktünk, - és azt mondotta, hogy ő bizony már egy éve nem látott. Én mind ezt az ablak alatt hallgattam végig a kalodába bújva, míg társamat a magas kenderkupacokban rejtettem el. Azután éjszaka idején édesanyámhoz surrantam és ő élelmezett minket, lopva, titokban. Öt napig égetett bennünket a szeptemberi nap és zuhogott nyakunkba az őszi zápor. Míg egy napon társunk vigyázatlansága folytán a csendőrök észrevettek, elfogtak és három forspontos szekéren Pestre vittek, Neu-Gebaudeba zártak. Édesanyám Albrecht főherceghez ment, kikért, mert apám közben meghalt, bátyámat a Lichtenstein-huszárokhoz sorozták, öcsémet pedig az Erste „Regimentbe” vitték, és így, mivel senkije nem volt, engem kiengedtek a börtönből…

Megkérdezzük, hogy hogyan került az újpesti szegényházba.

- Gróf Ráday Gedeon első bérese voltam sokáig, aztán a Podmaniczky bárónál szolgáltam. Utána Újpestre jöttem, 1870-ben és fuvaros lettem. Megöregedtem és… és ide kerültem… Engem csak egyszer ünnepeltek: 1919-ben a vörösök automobilon vittek be Pestre. Hál Istennek, én még ma is igen jókedélyű vagyok és jó borocska mellett bizony szívesen eldanolgatok és még most is huncutkodom, évődöm az asszonyokkal. Nevet a legöregebb vörössipkás és mi arra gondolunk, hogy a szegényház lakóin kívül senki sem tudja, hogy itt él az öreg katona, aki már megbirkózott egy évszázaddal és a másodikba lépett…

A lemenő nap utolsó sugára megpihen a fején…

Hogy írta Petőfi?

„Miként egy aranykoszorú, miként egy
Fényes meleg csók, Isten ajakáról…”

(Zs. Z.)