Kedves honfitársaim! Mivel „A Szkíta-magyar kereszténység alapelvei” cikkeinkhez a tárgytól egy kicsit eltérő – elterelő de nem figyelmet nem érdemlő vitatéma merült fel így úgy határoztam felteszem ide a szerzők rovatába a szintén Lajdi Tamástól a; „Szent István kora, alakja, és a római térítés mítosza” című írásnak mindkét részét, mert amit eddig találtam erről, ott nem lehet hozzászólni. Lehet nem jó helyen kerestem. Így itt felboncolhatjuk van e benne számunkra olyan amit megtartsunk amit elutasítsunk vagy akár megkérdezzünk a szerzőtől. Hiszen egy és ugyan az az író. Tegyük ezt magyar módra.  Amit én már is a szerény tudásom szerint elutasítok, az az, ahol azt állítja, de semmi kútfő megadásával a szerző, hogy "Koppány megölésének legalább két nemzetstratégiai oka volt." Majd ezeket úgy sorolja fel mintha bizonyított tényeken alapulna, mint például amikor úgy kezdi, hogy; "Az egyik az, hogy Koppány vérfertőző házasságra akarta bírni a halott Géza király feleségét, István anyját, ami a magyar szokásrendtől idegen dolog" Gézának legalább két felesége volt. Már az is kérdés lenne, hogy melyik volt Vajk édesanyja és melyiket követelte volna Koppány, (ha egyáltalán követelte)? >Zoli<

A pogány magyar vérből és a pogány magyar családból származó Vajk herceg, a nyugati kereszténységgel szimpatizáló Géza fejedelem fia, ifjú korában a Németrómai Birodalom és azon belül is a bajor királyi ház vendégeként megismerte a római vallás hitelveit, s mivel atyja már áttért erre a vallásra, mely kikeresztelkedés során az István nevet nyerte el, ő maga is felvette a római keresztséget. Aztán királyként despotikus módszerekkel kényszerítette népét is az áttérésre, a magyar emlékeket, kiváltképpen a történelmi és vallási feljegyzéseket, a rovásfákat pusztította, a táltos papságot üldözte és fizikailag kiírtotta. Megtiltotta a "régi vallás" gyakorlását, s minden tíz falunak templomott építtetett, melyeknek lakóit arra kötelezte, hogy részt vegyenek a vasárnapi latin szentmiséken. Ez alól csak a járóképtelen betegek és öregek, valamint a ház tüzének őrzői voltak kivételek. Idegenek tömegét, idegenvérű nemesi dinasztiák sokaságát hozatta az országba, hogy velük tiporja el a saját népét, s ezáltal aláásta a magyar őskultúra és őskultusz túlélésének lehetőségeit is. Bár haza- és nemzetáruló király volt, de nagyon bölcs, ki apja útmutatásai alapján észrevette, hogy a magyar nép csak a "nyugati kultúrába" és kultuszba helyeződve élhet túl, s ezért tett meg mindent uralkodása idején, fittyet hányva a népakaratnak, mely őt a trónra emelte, a római vallási jelenlét biztonságának szavatolásában. Vénségére már annyira elege volt a lázadó népéből, hogy fia halála után trónra alkalmas rokonát megvakítatta, majd annak fiait külföldre száműzte. Helyettük, feleségének rokonát, a velencei Pétert tette meg örökösének.

Körülbelül ennyiben foglalhatóak össze a hazug, s magyart megosztó, aljas tanítás, s az abból levonható logikus következmények, melyeket az akadémiai és a római katolikus történetírás a zsidó vérségű és elkötelezetten zsidókeresztény Habsburg hatalom árnyékában nemzetünk ellen, egy előre megfontolt, aljas szándékkal végrehajtott lélekgyilkosság keretében elkövetett az elmúlt évszázadok folyamán.

Ebben a fejezetben ennek a történelmi hamisításnak a helyreigazítását tűzöm ki célomul.

A helyreigazítás:

Ennek az eljárásnak az alapja, hogy idézem mindazokat a krónikai és legendai részleteket, melyeket az akadémiai történetírás az istváni térítés bizonyítékaként állít fel, s aztán megnézzük együtt, hogy valójában mit is mondanak ezek az idézetek.

1. Képes Krónika: "...a sokféle kincsből Szent István király felette meggazdagodott, dússá tette a maga alapította fehérvári székesegyházat, ellátta arany oltárokkal, kelyhekkel és keresztekkel,..."

Az 1500-as évekből származó Fehérvár-ábrázoláson jól láthatók a háttérben magasodó hegyek. Egyes elemzők erről megállapítják, hogy e város természeti környezete alapján a középkorban "Ó-Budá"-nak nevezett területen állhatott, bár ennek tényszerűségével kapcsolatban különböznek a vélemények, s ezzel homlokegyenest ellentétesek is láttak napvilágot. Az egykori Ó-Budáról tudjuk, hogy Atilla király népének Szikambria nevű szakrális központjával volt azonos. Ez a város az árpádi hazataláláskor is fontos szerepet játszott, hiszen Árpád is szállása központjául tette meg Atilla városát. Thuróczy János krónikája erről így számol be: "Árpád a többi magyarral legyőzte és megölte Szvatoplukot -mind fentebb mondtuk-, majd tábort ütött a Noé hegyén, Fehérvár közelében, ez volt az első hely, amelyet Árpád kiválasztott magának Pannóniában, és ezért alapította ennek közelében Fehérvár városát Szent István király is, aki tőle szármzott."

Egyértelmű tehát, hogy István király igyekezete Árpádéhoz hasonlóan az ősi, atillai kultikus örökség megőrzése volt, s ennek azzal is kifejezést adott, hogy azon a helyen, vagy legalábbis annak közelében rendezte be saját korának szakrális központját, ahol az ösöké, s köztük az egyeneságú elődé, Atilláé állott.

A világtörténelem megszokott ténye, hogy minden újkeletű dinasztiával új főváros, új kultusz, új székhely, új szenthely keletkezik, mely az előzőtől gyakran sok száz km távolságban fekszik. Így volt ez már Mezopotámia őstörténetében is, ahol a szenthely központi jellege némelykor halványult, más helyre tevődött át, majd egy újabb dinasztia ismét a régi helyen építkezik újra, de jó példa erre az ó-egyiptomi hatalmi központ állandó áthelyezgetése is. István esetében ez a kontinuitás -a hivatalos történetírás időszámítását elfogadva- több, mint 600 éves, s ha tudomásul vesszük, hogy Atilla korától Istvánig nem csupán évszázadok futásáról beszélhetünk, hanem az akadémiai feltételezés szerint egy teljes nép, a hunoké, merült évszázadokra feledésbe, egy birodalom hullott darabjaira, s az elpusztult, elmállott épületekkel, településekkel együtt a teljes állami organizációt is belepte a feledés füve. Ez azonban mégsem egészen így történt. Birodalmak épülnek és széthullanak, a tájban élő ember azonban ragaszkodik a sajátjához, földecskéjéhez, házához, hagyományaihoz, övéihez, közösségéhez, a tájhoz, melyben otthon van, s melyet úgy ápol, hogy az elkövetkező generációk is büszkén élhessenek javaival. Innen csak elűzni lehet, vagy kiírtani. Akkor azonban az új uralom is sokat veszít, mert minden hatalomnak szüksége van megművelt földekre, arató kezekre, nyájakat, kondákat, gulyákat, csordákat terelő férfiakra, s a történelemben tényleg csak a legbrutálisabb módon aljas, állati szint alá süppedt antropomorf bandák írtanak ki minden őslakót, ha elfoglalnak egy-egy területet. A medence népessége tehát jórészt helyben marad, tovább éli életét. Ez az oka annak az élő hagyománynak is, miszerint a visszatérő árpádi néprészt testvérként fogadták a bentlakók. A székely hagyomány válasza arra a kérdésre, hogy miért pont a Kárpát-medencében állapodott meg Árpád népe, az, hogy: "...Mert idetalált a nyelve.".

Az Árpáddal föllépő magyar törzsszövetség tehát évszázadokkal később örökségként veszi vissza ezt a területet, s nem változtat a szakrális központ helyén, majd az ezredfordulón -az állítólag római hitre tért- Vajk-István még mindig nem tágít a korábbi szenthelytől. Magával hozott hagyományának igényeibe belefér, hogy egyházi központjaként is magyarországi, mégpedig pilisi központot tesz meg: Esztergom hun-avarok által épített szenthelyét. Tehát mind a vallási, mind a királyi központ tökéletesen illeszkedik a régi elődök hagyományaiba. Így hát azt kell mondanunk, hogy a hiba abban a történetírási igyekezetben van, hogy a történetírás nemhogy e három történelmi tartópillért - Atilla-Árpád-István - között nem látja meg a vallási-kultuszbeli-kultúrális és hatalmi folyamatosság töretlen vonalát, hanem egyenest ennek a kontinuitásnak ellenkező irányban haladva szövi a történetek fonalát. Azt tanítják, hogy éppen az atillai-árpádi szent hagyomány törik meg Istvánnal, s aki ezt megtöri, az maga a szent király. Így a magyar történelmi kontinuitás fonalát tépik szét - a történelemkönyvek papírlapjain. Ezért elódázhatatlan István szerepének teljes tisztázása, s annak kimutatása, hogy István valójában nem tör meg semmit, hanem éppenhogy beteljesíti a múltból növő folyamatokat, s hogy személyének teljes komplexuma büszkén vállalható fel Koppány-István ellentétre épített kettősségben tengődő, mindkét magyar, nemzeti front számára is.

Tudjuk viszont azt is, hogy ezzel optimálisra szélesítjük az István vallásáról alkotott képünket, hogy egy-egy szenthely, szakrális központ újra felfedezése mindig az ott ősidők által lakozó istenképnek és rituálénak teljes átvétele, megélesztése is egyben. Így vándorol pl. Mezopotámiában is a szenthely egy darabig, s a központ Uruk-ból a Djemet-Nasr priódus idején Ur-ba, aztán az akkád korszakban I.Sargon idején Aggade lesz a szakrális és politikai központ. A sumerekkel rokon "guti", vagy "kuti" nép Lagas-ban rendezkedik be, de Kr.e. a XVIII.sz. második felében, a semmita Hammurapi birodalmának központja Bab-Ili, a Bibliában annyiszor emlegetett Bab-ilon lesz. A Pártus birodalom arszakida uralkodói aztán a birodalom kultikus fővárosát a Sippar hegyén található káldeus-sumer romváros területén építik fel, tehát visszahelyezkednek az egyik óhungár szenthely rituális világába. Ez a hely a káld korszakban Én-Lil-nek (Én-Lélek = az Első Létező, azaz Isten), a Teremtő Istennek szentelt szakrális központ volt, s ennek a helynek szenthelyként való elismerésével a szkíta pártusok voltaképpen az ősi HuNGáR mágus-kultusz megélesztését végezték el. A hely szelleme a "genius loci" az újra működtetéssel felébred, s hatni kezd, ami az uralmi-társadalmi formák által felélesztett kultuszban ölt testet. Ugyanez történt István kontinuitás-vállalásában is. Ezzel azt mondjuk ki, hogy amennyiben István saját uralmi kultikus központja helyének vállalta az atillai kultikus központokat, sőt az emberiség egyik legősibb vallási központját, majd építkezéseket, felújításokat indít el ezen a centrális helyen, ebben az erőtérben, akkor ezzel együtt istenképe is azonos annak a képletnek az istenképével, mely az atillai kor óta töretlenül a magyar nemzet sajátja volt. Bizonyít-e ez valamit? Bizony, hogy bízonyít, ha közvetetten is, ám el kell ismernünk az ebben nyugvó igazságot!

Leszögezhetjük tehát, hogy István nyíltan felvállalta a atillai-árpádi hagyománnyal együtt a szenthely sugárzó, élő vérrel áterezett tradicióit, kultuszát is, s ez történettudományosan bizonyítható tény.

2. Milyen krónikai kitételek alapján lehet arra következtetni, hogy István felvette volna a római kereszténységet, s erre kötelezte volna népét is?

Ezek a római katolikus történetírási téveszmék a következő krónikai idézetekre alapozódnak:

a. A krónikák sok helyütt hangsúlyozzák, hogy István feleségével, I.Gizellával, ki jóságos, szentéletű, hűséges feleség és anya volt, gyakorta végiglátogatta a szent helyek katedrálisait, templomait, s az épületben, ill. a felszerelési tárgyakban szenvedett hiányosságokat azonnal pótolták, s a hibákat azonnal rendbe hozatták. Ez azonban nem bizonyítja, hogy Magyarországon ekkor a római egyház uralkodott volna.

Mit bizonyít tehát?

Pusztán annyit, hogy István idején Magyarországon állottak kőtemplomok, monostorok és kolostorok, egyházi központok, melyekben egyfajta szerzetesség, egyfajta papi rend gyakorolta a szert, s hogy ezek a királyi pár személyes és közvetlen támogatását élvezték. Ezen templomok közül igen sok, már eleve ott volt, s eredetük a hunok korára vezethető vissza, kik a párthus birodalom egykori kerektemplomi hagyományának megfelelően építették fel szent helyeiket szerte az országban.

Ennyit és semmi többet, hiszen ezek a közlések nem tartalmazzák, hogy a papság milyen kultusznak hódolt ezeken a szent helyeken!

Csak az évszázados súlykolás és agymosás kötelezi tudatunkat, hogy ilyenkor automatikusan a római központú, latin kereszténységre gondoljunk. Így amiként a római történetírás megengedi magának a feltételezést, hogy itt római keresztény intézményekről van szó, mi is megengedjünk magunknak azt a feltevést, hogy az iménti hazugság, s keressük ehhez a bizonyítékokat, melyeket majd a legendárium szállít nekünk. Annyit azonban ezek után megengedhetünk magunknak, annak a kiemelésével, hogy ez -bár logikus, de mégiscsak- feltételezés, hogy az a király, aki ilyen gondosan kezében tartja a szent helyeknek még a fizikai gondozását is, nem lehetett más, mint a kultusz főpapja. Legalábbis jó darabig az, amíg a főpapi és a politikai uralkodó státusa el nem különült egymástól, s a főpapi központ át nem kerül Esztergomba. Ismerünk-e Európában Istvánon kivül más uralkodót, aki egyben főpapja is népe egyházának?

Zámbori Gusztáv

Forrás: http://www.rimaszombat.polgarinfo.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=4755

2. rész

Ismerünk-e Európában Istvánon kivül más uralkodót, aki egyben főpapja is népe egyházának?

A Képes Krónika kifejezetten kiemeli, hogy "Az Óbudának nevezett városba élt a Szent király, fiával Szent Imrével és a királynéval. És midőn nem talált semmi Krisztusban kegyes művet, melyben dicsérhetnék a mindenség alkotóját, e nagyszentségű király azon nyomban a város közepén nagy monostort kezdett építeni Szent Péter és (Thébai) Pál apostolok tiszteletére..."

Az a kifejezés, hogy "Krisztusban kegyes művet" pusztán annyit jelent, hogy ti. a krónika írója, ki a XIV. században, 1342-ben trónra lépett Nagy Lajos királyunk számára, az ő személyes felkérésére készítette ezt a prózai művet, a római egyház papja volt, s emiatt nem tudott kitörni az erre jellemző frazeológiai hagyományból. Az sem véletlen, hogy kizárólag a római egyház igényeivel írott krónikák maradtak fenn, hiszen a többit, s az eredeti ősgesztát is köztük, éppen a római egyház papjai pusztították el olyan korokban, amikor idegen király ült a trónon, s az országban a római befolyás erősödött. Így, amikor ezeket a krónikákat olvassuk és értelmezni próbáljuk, teljes erővel be kell kapcsolnunk forráskritikai érzékünket, hiszen enélkül sosem derülhet ki a teljes igazság.

Mivel a többi fennmaradt krónikák is nagyjából ugyanezt közlik, nem térünk ki ezek részletes elemzésére.

Szent Péter és Pál tiszteletére emelt monostor ténye mit sem bizonyít jobban, minthogy István felvállalta az atillai hagyományt, mely annak idején célul tűzte ki maga elé az "egy pásztor, egy akol" megvalósítását, s a nyugati páli és keleti péteri vallási hagyományok egyesítését tartotta életműve céljának. De nem hagyhatjuk ki a név adta lehetőségek számításából ama másik Pál hagyományát sem, aki a magyar pálosságnak adja nevét: Thébai Szent Pált, kinek testét 1240-ben éppen Nagy Lajos királyunk hozatja haza Magyarországra Velencéből, s a budaszentlőrinci pálos házban helyezték örök nyugalomra. Az a tény azonban, hogy az idézetben szereplő monostor egyszerre említi Péter és Pál nevét, jobban valószínűsíti az előbbi feltevés igazát.

Ma is meghatározó hely Magyarország e lelki középpontja, Európa földrajzi centruma Pilis, hiszen ma is ide tervezik a keleti és a nyugati egyházfők találkozását. István szintén ebben a kategóriában kellett, hogy gondolkodjon, hiszen életén végigvonuló egész tevékenysége ezt célozza: tiszteletben tartani a másét, soha fel nem adni a sajátot.

A krónikás irodalomban ennél többet, azaz az "istváni térítés"-sel kapcsolatban egyáltalán semmit sem találunk. Nézzük hát meg a legendák közléseit!

A legendákról tudni kell, hogy a római egyház középkori történetírói fogalmazták meg őket. Minden esetben a római egyház megrendelésére született írásművekről beszélünk, melyek tehát egyfajta előre meghatározott "program" szerint építkeztek: tanítani akartak velük, mégpedig a saját szájuk ize szerint. Így tulajdonképpen a legendákat egyáltalán nem kellene komolyan vennünk, mégis ezt tesszük. Miért? Mert nagyon nehéz, de nem reménytelen dolog kifejtenünk a programnak megfelelő megfogalmazás alól az ős-igazságot. Így meg kell szoknunk, hogy a legendákban sok a véletlen elszólás, melyek alapján levonhatjuk következtetéseinket.

lyen elszólás Szent István nagy legendájában található szöveg is. Ez Géza fejedelemmel kapcsolatban így ír: "Volt akkor egy Géza nevű fejedelem, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak Pannóniába jövetele idején első vezérük volt. Minthogy Jézusban is hitt, hatalmaskodva bánt ővéivel, de irgalmasan és bőkezűen az idegenekkel, kiváltképp a keresztényekkel, ámbár belesüppedt a pogány életmódba, mégis a lelki kegyelem fényének közeledtére, figyelmesen kezdett tárgyalni a körös-körül fekvő valamennyi szomszédos tartománnyal a békéről, melyet korábban sosem kedvelt, úgyhogy már ebből felismerhető, kinek a fiává vágyott válni.... Ezenfelül elrendelte, hogy a többi keresztényt, ki királyságába be akar lépni, a vendégbarátság és a biztonság kegyében részeltessék, felhatalmazta a papokat és szerzeteseket, hogy elébe járuljanak, szívest-örömest hallgatta meg őket, kedvét lelvén abban, hogy az igaz hitnek keble kertjében vetett magja kicsírázik."

Miről van itt szó? A szöveg elmondja, hogy Géza király, keményen bánt saját népével, hiszen nem akarta, hogy házanépe és nemzete harcok híjával elpuhuljon. Bölcsen tudta, hogy a háborúk kora lejárt, s a béke, a belső építkezés és az államszervezet belső egyensúlyának megszilárdítása tovább nem halogatható. Azaz pontosan és intelligensen felmérte, hogy miben rejlik az adott pillanatban a történelmi szükségszerűség lényege. Ez pedig az erőnlét megtartása mellett az európai diplomáciai kapcsolatos udvarias, távolságtartó felvétele volt. Tudta, hogy a "tempora mutantur" igazsága a magyarokra is vonatkozik. Tudta, hogy amit beenged, az felettébb káros, de beengedi, mert küldetése teljesítéséhez szükséges ennek a lépésnek a megtétele. Milyen küldetésről beszélek? Atilla megölésével félbeszakadt küldetésének befejezéséről: az európai vallási szintézisről, melynek következtében Ázsia eme félszigete - Európa - alárendelődik egy egyeneságú jézusi kereszténységnek, s megszüntethetőe k az elhajlások. Uralkodói hozzáállását illetően ennyit tudhatunk meg ebből a részletből, s nem többet. Az, hogy a "pogány" megjelölés ebben a szövegrészletben is szerepel és máshol is, nem jelent többet, mint vidékit, a "paganus" latin szó egész egyszerűen "vidéki"-t jelent.

Ugyanakkor fontos információ az, hogy ".... elrendelte, hogy a TÖBBI keresztényt, ki KIRÁLYSÁGÁBA be akar lépni, a vendégbarátság és biztonság kegyében részeltessék..." Ebben a magyar lélek ismeretében nincsen semmi csodálkoznivaló. Ezen kivül, ha belépni szándékozó többi keresztényről beszélünk, akkor azt is tudni kell, hogy ott bent már keresztények voltak, kik nem olyanok voltak, mint a belépni szándékozók. Aztán az is nyilvánvalóvá lesz, hogy az eredeti szövegben alkalmazott "regnum" kifejezés nyomán Géza nem fejedelem volt, hanem király. Egy királyság akkor királyság, ha király uralkodik benne. Géza tehát nem fejedelem, hanem koronázott király volt, mint Atilla óta minden vezetője a magyar népszövetségnek és az országnak. Az a kitétel, hogy "Jézusban is hitt", nem jelent többet, mint hogy az ősi szkíta-magyar hitvilág (a szkíta ószövetség) istenképét nagyszerűen képes volt Jézus tanításával egy folyamat részének tekinteni. A zsidók a mai napig nem fogadják el Jézus t anítását ősvallásuk folytatásaként, ezzel kihangsúlyozzák, hogy Jézus szövetsége az emberrel nem a zsidó isten ószövetségének megújítása volt, s hogy Jézus új szövetsége nem a zsidó, hanem egy másik őshagyományra épül. Annak ellenére, hogy a zsidók Jézust fattyúnak nevezik, Máriát pedig leszajházzák, a magát ma kereszténynek mondó római egyház és annak protestáns szektái mégis saját közvetlen előzményüknek, s idősebb testvérüknek tekintik a zsidó vallást és a zsidó népet.

Géza királynak viszont nem esett nehezére Jézus tanítását elfogadnia, mert olyasmit kellett ezzel elfogadnia, ami eleve az övé volt, szerves folytatása a magyar őshagyományoknak. Hogy Géza királyt ki, mikor, hol, milyen szertartás keretében keresztelik az István névre, azt nem írják a krónikák, s a legendárium sem közli, így hát arra gondolunk, amire akarunk, s ami logikusnak tűnik. Hogy az István név miért játszik ilyen hihetetlen fontos szerepet az Árpád-ház történetének e pontján, hogy apa és fia is ugyanazt a nevet veszik fel, arra később visszatérünk, hisz meglehetősen nagy fontossága van ennek a ténynek.

Szükség volt tehát rendeletben való kimondásra, hogy a latin rítusú keresztények betérhetnek az országba, hiszen ez a pillanatnyi nyugati diplomácia keretében szükségszerűnek látszott, s hogy ezeket az eredeti ösztönzések szerint ne bántsák azok a keresztények, akiknek ezzel kapcsolatban ekkorra már megvoltak a kellemetlen élményei. Két vallási elképzelés: a sauli és a péteri, két mentális: az új-barbár nyugati és az ősi, autentikus, jézusi alapú szkíta-magyar csapott össze ekkor a Kárpát-medencében. Nyilván egy ilyen találkozás, melynek során egy térítő és egy tanító egyházi alakulat találkozik, előre kódolja a konfliktusokat, a harcokat, a leszámolást.

Az említettek beengedése szükségszerűnek látszott, azonban végzetszerűnek mutatkozott, hiszen a római egyházi vezetőség hatalmi éhsége nem ismert határokat. Első dolguk az adó kivetése volt azokon a területeken, ahol lábukat megvetették, s ezután ugyanígy maga a pápa is adót követelt a magyar államtól. Ezt azonban a magyar uralkodók sorra megtagadták, amiért olyannyi Árpád-házi királyunk, s néha a teljes magyar nemzet is átkot kapott a római püspöktől.

Géza tehát rendeletben fejezte ki, hogy ezeket nem szabad bántani. Ilyen rendeletet pedig csak akkor szoktak hozni, ha nagy veszélye van annak, hogy bántani fogják őket. De ha ezek a "többi keresztény" kategóriájába esők a bennélő "nem többi" keresztényektől bántást kell, hogy elszenvedjenek ilyen rendelet nélkül, akkor hogy lehet a két kereszténység azonos? Ezzel Géza fejedelem előre jelezte István számára is azt a diplomáciai álláspontot, melyet a nyugattal kapcsolatban érvényesíteni időszerű volt: kemény fölkészültség befelé, udvarias, jószándékú közeledés, diplomáciai engedékenység kifelé, főként nyugati irányba. Ezt a diplomáciai jószándékot fejezi ki a 973 húsvétján Quedlinburgba érkező, 12 magyar főemberből álló küldöttség, mely I.Ottó császárnak tartós békét kínál fel, melyet az el is fogad. Ennek a békének logikus következménye, hogy Vajk herceg eljegyzi a bajor herceg, IV.Henrik hugát, az Árpád-ház egyik oldalágából származó Gizlát. Ennek természetes velejárója, hogy a béke keretében megindulnak a nyugat-keleti kereskedelmi kapcsolatok, s az országba megérkeznek az első germán főurak, kik magukkal hozzák latin vallásuk papjait is. Megérkeztek, de nem a hatalomba, nem az országba, hanem kizárólag a királyi udvarba. Az istváni Intelmek azon mondatának félreértelmezése, hogy ti. "az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő", abból ered, hogy a latin szövegben szerepeltetett "regnum" kifejezés egyszerre jelent országot is és királyi udvart is, s így csak a szó szövegkörnyezetéből tudjuk kiolvasni, mit is kell jelen esetben értenünk alatta. Mivel a király itt nem az országról, hanem a királyi udvarba érkező követségekről szól, nyilvánvaló, hogy itt a "regnum" alatt nem az "ország"-ot, hanem "udvar"-t értünk. A szöveg helyesen tehát így szól: "...mert az egynyelvű és egyszokású királyi udvartartás gyenge és esendő.". Ezzel a megfogalmazó arra az igazságra utal, hogy egy király sem teheti meg, hogy meg ne ismerkedjék a körülötte fe kvő nemzetek szokásaival, nyelvével, nemzeti kultúrájával, hiszen ahol állandó követjárás, diplomáciai tevékenység folyik, ott ez az ismeret adja a diplomáciai sikerek elengedhetetlen feltételeit. Atilla maga is sok európai és ázsiai nyelven beszélt, s a magyar Árpád-ház királyai szintén.

Mivel azonban a római egyház a szkíta kereszténységgel ellentétben, térítő egyház, elindul egyfajta térítés is az országban. Az idegenek kiutasítása az országból diplomáciai okokból ekkor azonban még nem időszerű, s bár erőszakos fellépésük ellenállást szül a nemzetben, az uralkodói türelem időt hagy magának az ítélkezésre. Ez azonban -s ezt alaposan ki kell emelni- puszta diplomácia volt, s nincsen alapja a legendaíró igyekezetének, miszerint Géza lelkében a római vallás iránti igény csírázgatott volna. Hiszen éppen ő volt, aki kijelentette, hogy elég gazdag ahhoz, hogy egyszerre két istent is szolgáljon, amivel jelezte, hogy semmiképpen sem hajlandó feladni nemzeti istenképét. A két istenkép ugyanis olyan arányban különbözött egymástól, amilyenben Jézus szerető Atyja és a gonosz Jahve különböztek.

E részben tehát bizonyitékot kapunk arra vonatkozólag, hogy már Géza király korában merev határ választotta el a magyar- és a római kereszténységet. Így hamisnak bizonyul az az akadémiai és egyháztörténeti szándék, mely már Géza Magyarországának korában nyugati berendezkedésű államról papol.

A kor magyar belviszonyai még csak nyomokban sem hasonlítanak arra a farizeusi eszmék alapján berendezett, kaotikus belső szerkezetű nyugati államformával, mely legjobb esetben is feudális anarchiának jegyezhető. Nyugaton István korában egész egyszerűen nem létezett államiság abban az értelemben, amely István Magyar Királyságát jellemezte.

Adalbert cseh-morva püspök beengedését a legendaíró mítoszi keretekbe helyezi. A legenda történet szerint angyali jelenés jelzi Gézának érkezését, s közli, hogy a nagy térítést nem Géza végzi majd el, mert az ő kezéhez vér tapad, hanem születendő fia, aki "az Úrtól választott királyok egyike lesz...". Ez a történet már a legelején megbukik, hiszen István még királlyá kenése előtt megöli az életére támadó Kupa vezért, Somogy urát, s testét négy felé vágatja, s általában szentségének kiépülését nem akadályozza meg, hogy ellenségeivel nemigen gyakorol kegyelmet, ha kiderül, hogy ezek a nemzet és az ország biztonságát veszélyeztetik.

Így nekünk, szkíta-magyar keresztényeknek, nyugodtan lehet maga István is, s a hozzá kapcsolódó szokásrend is példánk, útmutatónk, ha ellenséges támadásnak vagyunk kitéve. István kezéhez tehát szintén tapad vér, s nem is kevés, hiszen már ekkor sok akadállyal kellett a magyarságnak megküzdenie, s a király kötelessége ezeknek az akadályoknak elgördítése a nemzet fejlődése, boldogulása útjából. Ilyen akadályt jelentett az ország hatalmas hányadán uralkodó Kupa, vagy más formában Koppány vezér jelenléte is.

Koppány megölésének legalább két nemzetstratégiai oka volt.

1. Az egyik az, hogy Koppány vérfertőző házasságra akarta bírni a halott Géza király feleségét, István anyját, ami a magyar szokásrendtől idegen dolog. Otthonos azonban ez a szokás a zsidó hagyományban, ahol a testvér halála után a másik testvér támasztott utódot a meghaltnak, annak feleségétől, ezzel vallási kötelezettséggé téve a vérfertőzést és a bujaságot. Mivel azonban István létezett, szülei nem utód nélküli szülők voltak, ezért még a zsidó hagyományrend szerint se lehetett volna ildomos Koppány közeledése István anyjához.

2. A másik ok, hogy István nem akarta, hogy a római szertartású Koppány, aki ekkorra már a fél országnak ura volt, királyként olyan helyzetbe sodorja a magyar nemzetet, ami a késő avarokkal már egyszer megtörtént. Koppány ugyanis nem volt pogány fejedelem. Ilyen minősítéssel nagyúr Géza és fia, István korában egy sem volt Magyarországon. Kolostor- és monostor építtető, templomalapozó Koppány pedig elkötelezett híve volt a római latin kereszténységnek, hiszen uralmi területén az ő korában gombamód szaporodott a római ritusú egyházi intézmények száma. Talán beszédes az a körülmény, hogy a leigázott, meghódoltatott és megtérített avarok két utolsó uralkodóját Ábrahámnak és Izsáknak hívták, s vallási életük központja Passauban volt.

A késő avarságnak, mint a németrómai császári hatalom vazullusának, de ugyanúgy a Magyarországon Koppány által képviselt római kereszténységnek is szakrális központja tehát Passauban volt. István ennek a központnak a szellemi alapkövét Esztergomban helyezte le, s ott is tartotta meg. Ez a szakrális magyar érseki székhely a XX.sz. végéig meg nem inog, amikoris az istentelen zsidó Paskai érsek-főrabbi elsőként helyezi át az esztergomi központot Budapestre, a szabadkőműves páholytestvérei kívánságára létrehozza az Esztergom-Budapesti érsekség sosem halott fogalmát. Az urak azt remélik, hogy Budapest mellől idővel majd teljesen kikopik Esztergom, s az erőforrás megszünik létezni. Ettől kezdve a magyar érseki központot kívánságműsor-szerűen oda lehet majd helyezgetni, ahová csak akarják. Nem tudom, de elképzelhetőnek tartom, hogy Paskai az EU-ba készülő Magyarországon olyan reményeket táplálhatott, hogy talán korrigálhatja István rendeletét, mely a magyar szakrális centrumot a Pilisbe definiálta örök időkre, s végül kikerülhetne német földre, de legalábbis külföldre. A hamis remény csalódást fog hozni a gyalázatos páholytestvéreknek!

Forrás: http://www.debrecen-megmaradas.hu/content/view/1740/67/