Valahol a Bajkál táján, burját földön találtak egy sírt, aminek a felirata szerint Alekszander Sztyepanovics Petrovics alussza örök álmát.

Kedves Magyar Testvéreim!

"El kell temetnünk Petőfi Sándort!" címmel szólította a magyarokat megemlékezésre a Magyarok Világszövetsége. S nem hagytuk el a teret esőben, erős, hideg szélben - a Szózat utolsó hangjáig. Mi kevesek, szomorúan kérők.

Ma az MTA előtti parkolóban néhány tucatnyian gyülekeztünk a reggel kilenc órakor kezdődő megemlékezésre, a Magyarok Világszövetségének hívószavára. Jeles dátum ez a mai, hiszen a nemzet egyik hatalmas költője ezen a napon tűnt el a fehéregyházi csatatéren.

Nem szeretnék a Magyarok Világszövetsége által kiadott hivatalos közleményekből idézni, mert azok remények szerint sokakhoz eljutnak majd, remélhetően a lehető legtöbb magyar emberhez. Mindazok, akik ma megszólaltak ott a téren, történelmi tényeket idéztek, s mindazokat a történeteket, amelyek Barguzinhoz kapcsolódnak. Morvai Ferencnek, Kéri Editnek, Patrubány Miklósnak és sokaknak még elévülhetetlen érdeme, hogy ez a megemlékezés mindennél időszerűbb kényszerítő körülményként tárta a világ elé Petőfi Sándor igaz történetét.

Egy maroktelefonnal készült fényképet kínálok, ami szíven ütött, és fejet kellett hajtani előtte. Amikor láthatóvá vált a doboz tartalma, megálltak a felhők az égen, nem hallottuk az autók és villamos zaját. Egyetlen kép tükröződött minden szemben, Petőfi Sándor koponyájának másolata.
A képen a Petőfiről készült egyetlen dararotípia másolata mellett a Barguzinban talált Petőfinek koponyájáról készült másolat, ami 0,4 mm-es pontossággal jeleníti meg a becses csontokat.
Csak a koponyán talált, és törvényileg előírt 5-nél több embertani azonosító jegy van, egyéb csak Petőfire jellemző testi adottságról nem szólva.

S ma e honban nem elég mindez az egyezőség, hogy nemzetünk végre fejet hajthasson nagy halottjának földi maradványai előtt?
Ha nem elég a bátor Kéri Edit művésznő által beigazoltan létező hajtincs, hogy a Fiumei úti sírkertben álló Petrovics sírbolt megbontása nélkül kétséget kizáró módon igazolható legyen a megtalált csontok alapján a személyazonosság, akkor nincs mit mondani a magyar tudományos élet minősítésével kapcsolatban.
Mindössze három hajszálat kért a Magyarok világszövetsége erre a vizsgálatra. Három hajszál, ami alapjaiban rengeti meg a magyar irodalomtörténetet, és általában a XIX. századi magyar történelemírást.

Ha mindez az erkölcsi parancs nem elegendő erre a vizsgálatra, akkor a Magyar Tudományos Akadémia létesítésére és építésére fordított gróf Széchenyi Istvántól nemes felajánlás által juttatott egy esztendei grófi jövedelmét a család leszármazottainak visszafizetni nem késlekedhet a magyar állam. Ugyanis nem érdemli meg egy intézmény a létét, ha ha a nemzet lelkét ilyen módon csúffá teszi.
Az egész tudományos intézményi rendszer mit sem ér, az összes kitüntetéssel együtt, ha az egyik legnagyobb költőnknek nem jut egy szentelt nyughely magyar földben. Akkor azt az intézményt az összes alkalmazottjának munkaviszonyával együtt meg kell szüntetni.

A történet attól kenetett szutyokkal Petőfi kapcsán, hogy gróf Széchenyi István a magyar anyanyelv ápolására és felvirágoztatására ajánlotta fel a hatalmas összeget a pozsonyi országgyűlésen. Mai áron is óriási összeg volt az, s most százhatvankét esztendővel Fehéregyháza után irdatlan summát tenne ki.
Ugyan ki vállalná azt a felelősséget, hogy ezt meg kellene tenni?

A megemlékezés méltóságát emelte jelenlétével Dinnyés József daltulajdonos, Szél Pál és Tomanek Gábor színművészek. Avatott előadásukban hallhattunk részleteket a költőfejedelem írásaiból.
Gyetvai György Geregely, az MVSZ budapesti szekciójának vezetője hősiesen dacolt az esővel és széllel, amikor sorra szólította a tenyérnyi emelvényre a felszólalókat. Sárospatakról, Baselből. Hallottam a sorrok között, volt aki Kanadából érkezett erre az alkalomra.

Végül ne felejtsük el a gergényi ivadékokat, akik bősz tekintetek kíséretében sétálva köröztek a maroknyi megemlékező körül. Megszámoltam, a békés rendezvényt nyolc autónyi egyenruhás biztosította.
Ahogy a sárospataki levéltár igazgatója mondta, Petőfi ma is annyira félelmet keltő szellemi jelenség, hogy megjelenése esetén Budaházy Györggyel sínylődne rögvest a rács mögött. Vinnyognának eszméiről kirekesztést, terrorizmust, bármit, csak igazat nem.
Igen, Petőfi Sándor, a mi Sándorunk ma is félelmetes hatással bír, idézzék bármikor, bárhol, bármely betűjét.

A régész, aki ott volt a barguzini sírnál, szomorúan említette, hogy a feltárást követő fél órán belül eltűnt a koponyáról a néhány hajtincs, valamint a bal térdkalács. Ez azért nem egészen az amerikai vagy orosz hivatalos szervek óvatlan mozdulata volt.
Valahol a Bajkál táján, burját földön találtak egy sírt, aminek a felirata szerint Alekszander Sztyepanovics Petrovics alussza örök álmát.

Ez a barguzini sír, a mérhetetlen nyitottságával, égre tárt örökkévalóságával ma sem enged minket nyugodni.
Petőfi Sándort gyötri a honvágy.

Jöjj hát, Petőfi, hogy végre befogadjon szerelmetes Hazánk.
Hiszen ma is élnek magyarok e földön, akik lassan megfogalmazzák a szörnyűséges kérdést: "Mit keresek ezek a tájon? Ó Hunnia fogadj magadba!"
Igen, Budaházi György szól így, aki ellen huszonöt hónapnál régebben folytatnak koncepciós eljárást a vörös hordalékok vádjai alapján a jaffai talárosok.

Azt üzenjük a Széchényi térről Petőfi Sándornak, és Budaházy Györgynek, hogy bár e földi lét hihetetlenül rövid, és minden perc aranyba metszi tetteik,
soha nem adjuk fel az Igazsághoz ragaszkodó szavakat kiáltani, s ha kell azért tenni.
Egyébiránt változatlanul makacs véleményem, hogy Budaházyt és hazugul terroristának bélyegzett társait haladéktalanul szabadon kell engedni, a velük szemben minden bizonyítékot nélkülöző vádeljárást azonnal szükséges megszüntetni, majd tisztességesen, és kifogástalanul kártalanítani tartozik az állam.
Mint ahogy a történeti Igazságnak tartozik az egész magyar nemzet nemes költője okán, erkölcsi kötelességtől vezetve a végtisztességgel vagyunk kötelesek a hamis tanok miatt Petőfit kárpótolni.

S most a mai naphoz képest szeretnék újat mondani. Tennék egy ajánlatot Magyar Testvéreimnek, mint a régész, aki a saját nyughelyét kínálta a zaklatott sorsú költőfejedelemnek.
Miután - reményeink szerint - hiteles és független vizsgálatok lefolytatása nyomán beigazolódik a barguzini csontváz és az MTA által titkolt hajfürtjei között a személyi egyezőség, temessük el mi magunk Petőfi Sándort.  Mondom, mi magunk, a hatalom, az állam kizárásával.

Mondom néktek magyarok, elég a kérésből, elég a hitszegő hatalomból. Petőfi is bólintana, mikor azt mondjuk majd, hogy ő akkor marad örökre a magyarok szívében Sarkcsillagnál fényesebb vezérlő jel, ha magunk, a két kezünkkel kaparjuk ki a gödröt, bárhol temessék majd nyugalomra, s azonmód szintén kezünk hordja rá az ezerszer áldott és átkozott rögöt. Lássuk hát, lesz-e elég magyar ember, aki hajlandó erre az engesztelő áldozatra, hogy erkölcsi alapvetést tehessen az utánunk jövő nemzedék szívére örök zálogul?

Tegyük meg mi magunk! Mi magyarok! A szertartás minden költségét pedig szigorúan nemzeti közadakozásból kellene fedezni, hogy az államnak ne lehessen szava sem igazunkról.

Petőfi örökre a miénk, s nem adjuk semmi jöttment hazug szaváért!
S mint ahogy Orosházi Ferenc kiválóan fogalmazott, "... szabad Hazában!..."


Budapest, 2011. július 31., Széchenyi tér, az MTA előtt



* * * * * * * * * * * *

JÖJJ PETŐFI!

Jöjj Petőfi Sándor, tüzes homlokoddal,
írjál fiainknak egyre hű dalokat,
s lengene lelked bőszült árnya körben,
ölelnél holtan is nyíló honi földet.