20241125
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2012 november 25, vasárnap

A magyar népek őstörténete - Ötödik könyv

Szerző: Baráth Tibor

EURÓPA NYUGATI RÉSZÉBE IS MAGYAR AJKÜ NÉPESSÉG ÉRKEZETT ELŐSZÖR

Miért nem tudtuk ezt mindezideig?

Európa nyugati része alatt ezúttal azt a területet értjük, amely a kontinenst észak-déli irányban átszelő két folyótól, a Rajnától és a Rhóne-tól nyugatra esik. Tehát a mai Franciaország és Belgium területét, az Ibériai félszigetet (Portugália, Spanyolország) és a Brit-szigeteket. Ez az elhatárolás persze csak előadásunk gyakorlati célját szolgálja, ezért hozzászámítjuk még az itáliai Pó folyótól délre a Tiberisig terjedő területet is. Kontinensünk e nyugatinak mondott darabja az ókori történet folyamán sok közös vonást mutat fel. Egyforma e tájak fejlődésének ritmusa, egyforma népességük is, amely túlnyomó részben tengeri úton érkezett a Régi Keletről. Szabadjon előrebocsátani, hogy a Rajna vonalától keletre a Visztuláig és a Kárpátok ívéig érő középeurópai tájat a Duna és mellékfolyói uralják s ez a dunai Európa is szorosan összetartozó táj az ókorban és szintén a Régi Keletről kapta lakossága túlnyomó többségét, de főleg szárazföldi úton és sokkal korábban mint a nyugateurópai, azonfelül sok eredeti vonást mutat fel. A harmadik ókori történeti európai nagy táj Kelet-Európa; ez is különálló egész, amelyben a turániak jelenléte erősen színezi a viszonyokat.

Európa nyugati részében jelenleg főleg román nyelveket (franciát, spanyolt, portugált, olaszt) és angolt beszélő népek laknak. Ez a helyzet azonban csak a jelen időszámítás 4. és 5. századában kezdett kialakulni és a 10. században fejeződött be, tehát alig idősebb ezer esztendőnél. Előtte több mint két és fél ezer éven át egy más Európa létezett, az Európa-I, amelynek nyelvét és népét a kézikönyvek még nem ismerik és csak körülírással utalnak rá, „latin előtti" (pre-latin) vagy „indo-európai előtti" (pre-indo-európai) nyelvnek és népnek mondva. Az őseurópaiak történeti alkotásait is túl rövidre fogva tárgyalják, azt a benyomást keltve, mintha a civilizált világ itt csak Rómával kezdődne, az élet pedig az „indo-európaiak" pompázó bevonulásával.

Európa ókori történetének elhanyagolásáért nagy részben a múlt századi történetírás a felelős, amely a természettudományok igézete alatt maga is abszolút tárgyilagos akart lenni. Ebbeli törekvésében a száraz adatokat tartalmazó iratokat - elsősorban az okleveleket - becsülte, viszont a visszaemlékezéseket tartalmazó elbeszélő kútfőket aláértékelte, tehát éppen azt a forráscsoportot vetette el, amely az ókor értelmezéséhez a legtöbb gondolatot szolgáltatja. Ezt a történetírói beállítottságot Theodor Mommsen német tudós szavaival szokták jellemezni, aki az elbeszélő kútfőkre kimondta a súlyos ítéletet: „Ki kell sepernünk a történettudományok csarnokából ezeket a meséket, amelyek színleg történeti előadások, de valójában nem egyebek, mint együgyű koholmányok." (18) Különösen kárhoztatták, hogy ezek a források "őslakókról" is beszélnek, akik a latinok, angolok, germánok előtt már helyben voltak, s ezeket népnevükön is megjelölik (Pelasgok, Piktek, Brithonik, stb.), sőt honfoglaló vezéreikről is tudnak (Ascanus, Romulus, Remus, Brutus). Mindezt "dajkamesének" (contes de nourrices, 246m 10 sk) nyilvánították, kisöpörték a tudományból, minek következtében aztán a régi Európa tárgyi bizonyítékai előtt teljesen érthetetlenül álltak.

Ez a helyzet ma már szerencsére nem áll fenn a régi nyerseségében. Az elmúlt húsz év alatt Nyugat-Európa ókori történetét jobban kidolgozták és az újabb kiadású munkákban a „latin előtti világ" egyre nagyobb körvonalakban bontakozik ki. Ez a változás a történészek, nyelvészek és régészek közös erőfeszítésével ment végbe, a tudományos illemszabályok betartásával és nem fordult elő, hogy az egyik vagy másik tudomány konzervatív képviselője az új irányban kutató kollégáját sértő megjegyzésekkel halmozta volna el. E kedvező fordulat elsősorban a régészeknek köszönhető, akik megállapították, hogy Nyugat-Európában az újabb kőkor kultúrája később következett be, mint a Duna-medencében. Náluk a csiszolt kőkor érettebb szakasza tulajdonképpen csak Kr. e. 2500 táján kezdődött, a bronzkor csak Kr. e. 1500 táján s az úgynevezett korai vaskor Kr. e. 500-tól. Megállapították azt is, hogy e három művelődési forma Európa nyugati részein nem belső fejlődés eredményeként állt elő, hanem a bevándorló népek hozták magukkal. Azok honosították meg a kenyérmagvak termelését, a szelídített állatok tenyésztését és vezették be a letelepült életformát. E nagy fordulat eredményeként megszűnt a korábbi gyűjtögető életforma (food gathering), vagyis a halászatra és vadászatra alapított élet és helyet adott a „magasabb kultúra" néven ismert termelő életformának (food production). Ahonnan a magas kultúrát hozó nép érkezett, arra a földrajzi tájra a művészettörténet mutatott rá legkorábban. Észrevették, hogy a délfranciaországi román stílusú építészet a Régi Kelet befolyását tükrözi, Szíria és Kisázsia példáit utánozza, amelyek viszont egyiptomi forrásokból táplálkoztak. (19) Rámutattak arra is, hogy a heraldika bizonyos elemei, elsősorban az oroszlánok szerepeltetése a családi, nemzetségi és királyi címereken szintén a Régi Keletről behozott szokás volt, hiszen ez az állat Európában nem honos. Az emberi csontmaradványok vizsgálatából viszont az antropológusok derítették ki, hogy a kőkori és bronzkori változásokkal egyidejűleg kerek koponyájú emberek jelentek meg nagyobb számban Európában. Mivel ez utóbbiak ősi tartaléka a Régi Keleten élt, ebben a körülményben is útmutatást láttak arra, hogy az Európa nyugati részeiben megjelent népesség a Régi Keletről származott. A szomszédos tudományok eredményei alapján tehát a történészek rájöttek arra, hogy az elbeszélő kútfőkben megőrzött hagyomány mégis csak igaz és nagy hiba volt e kútfőket mellőzni. Európa első művelt lakossága valóban a Földközi-tenger keleti partvidékéről érkezett s mint hajósok Európában is főleg a tengerek partvidékeit szállták meg s csak később terjedtek át a beljebb eső vidékekre (198m 46, 50 sk, 169).

Kik voltak és milyen nyelven beszéltek ezek a keleti bevándorlók? Ennek eldöntésére a nyelvészek tettek kísérletet. De mivel a Régi Kelet nyelvi viszonyai még ma sincsenek tisztázva, az elemeknél kezdték munkájukat. Megállapították, hogy Európa nyugati részében a legrégibb helynevek - vizek, hegyek és egyes városok nevei - a jelenlegi román és angol-szász nyelvekből nem magyarázhatók meg. E nevekben olyan szavak, képzők és jelzők szerepelnek, amelyek egy egészen más nyelv sajátságai. Adataik térképre vetítése alapján meglepetéssel észlelték, hogy ez az ismeretlen nyelv Európa egész nyugati részét elborítja, vagyis ott az ókorban mindenütt azonos nyelven beszélő népesség lakott, bár fajilag talán nem volt egységes (46m 10-12).

Francia és angol nyelvészek országaik ókorinak minősült helyneveit elemeire bontották és úgy találták, hogy e „névelemek vizsgálata a legizgalmasabb kérdés, amit a helynévkutatás napjainkban felvet", mert „forradalmi jellegű" eredményekhez vezethet és új látószöget nyit meg előttünk. (20) Kiderítették ugyanis hogy e nevek az Égei-szigetvilág és a Földközi-tenger keleti felének helyneveivel mutatnak rokonságot, szóval a kultúra bölcsőjével, a Régi Kelettel való korai kapcsolatokra utalnak. Azt is megtudták, hogy mit jelentenek a helynevekben sűrűn előforduló egyes összetevő elemek, pl. a mező, talaj, pala, csúcs és kő, mert ezek rendszerint azonos földrajzi környezetben voltak használatosak. Ennél tovább azonban nem tudtak eljutni a kulcsnyelv ismerete nélkül és így nem tudták kideríteni a latin előtti ismeretlen („X") nyelv személyazonosságát. Arra nem gondoltak, hogy munkájukkal tulajdonképpen a magyar nyelv őskoráról hántják le az évezredeket borító leplet s talán éppen a magyar nyelv segítségével tudnának átütő eredményt elérni.

A népneveket vizsgálva meglepődtek a sok Úr összetételű néven, aminők a Lig-Ur-i, Hét-RÚr-i, Tig-Úr-i, és mások. Az Úr szó ismétlődéséből arra következtettek, hogy a keresett indo-európai előtti „X" nép és nyelv árja nép és árja nyelv lehetett és a baszk nyelv lenne ez ősrégi nyelv egyik élő maradványa, amelyet Esc-Ar-i nyelvnek neveznek beszélői, az Úr szócska beiktatásával. Ez a baszk nyelv pedig - teszik hozzá - a magyar (Mag-Ar-i, Hung-Ar-i) nyelvvel mutat szerkezeti azonosságot (238ml49). (21) A kutatások közben ismét mások arra jöttek rá, hogy az indo-európainak tartott angol-szász nyelvben a szavak igen nagy csoportja, ha ugyan nem többsége, se nem angol, se nem szász, hanem „brithoni", vagyis régibb mint az indo-európai réteg, s ez a régi szókincs is keletről származott. (22) Másszóval hogy indo-európai előtti nyelv tulajdonképpen régi magyar nyelv lehetett; a latin, angol-szász, germán nyelvek pedig úgy alakultak ki, hogy ehhez a régi nyelvhez egy más nyelv keveredett. (23) Ezen a ponton kapcsolódhatunk be mi, magyarral rokon nyelvet beszélő észtek és finnek a nyugateurópai titokzatos ősnyelv személyazonosságának kiderítésébe. Mi ugyanis a nyugateurópai tudósok által kielemzett őseurópai gyököket gyakran megértjük és az ezrével előforduló Kr. e. hegy-, víz- és helyneveket értelmezni tudjuk.

A Montreálban élő Edgar V. Saks észt kutató két nagy kötetben összeírta Európa latin előtti időkből származó folyóneveit és azokat a nagy folyók: Weswr, Rajna, Szajna, Loire, Garonne, Rhone, Themse és Duna vízgyűltő medencéje szerint csoportosította. A folyónevek értelmét aztán az észt nyelv segítségével megvizsgálta. Megállapította, hogy a szóbanforgó nevek nagy része finnugor istenneveket tartalmaz, vagy finn, észt és magyar nyelven kifejezett földrajzi mozzanatokat (víz, mező, forrás). A helynevek vizsgálatából levont következtetései között ezeket olvassuk: „A régi Brithonik és Piktek eredetileg finnugorok voltak, az egész Európában otthonos finnugor népesség törzsei, akik a Visztula völgyében élő észtek beszédéhez közelálló nyelvet beszéltek" (212m 207, 217). Azt is mondja Saks, hogy nemcsak a Brit-szigetek, hanem a spanyol, olasz és görög területek is szerves részei az észt-Európának és népi szempontból eredetileg azok is finnugorok voltak (212m 218). Majd így folytatja: „Európa legrégibb lakosai emberemlékezetet meghaladó idő óta a finnugor törzsek", akiket a latin és germán népek utóbb kipusztítottak vagy északi fekvésű területekre szorítottak (212m 216 és olv. 17). Manapság Európa őslakosságából, a finnugor törzsekből csak töredékek maradtak fenn: magyarok a Duna-medencében, finnek és észtek a Baltikumban, mordvinok és egyéb töredékek a Volga folyó és az Ural-hegység környékén. Az európai finnugoroknak ezen a kontinensen hat-hétezer éves folytonosságuk (continuitás) van. (24) Amikor örömmel mutatunk rá arra az újabb nyelvészeti irányra, amelyet a nyugateurópai (angol, francia) tudósok és finnugor rokonaink nyelvészei képviselnek, kissé restelljük a csonkaországi magyar nyelvészek maradiságát, akik ezekhez a fontos kérdésekhez még csak hozzászólni sem tudtak.

Saks dr. nyelvészeti kutatásait régészeti oldalról alátámasztja R. Indreko, az úgynevezett Kunda-kultúra búvára, aki Észtország területén a Kr. e. VII. évezredben fennálló kőkori kultúráról megállapította, hogy a bronzkorban és a vaskorban is zavartalanul folytatódott és kétségtelenül a finnugor etnikummal kapcsolatos (R. Indreko, The Prehistoric Age of Estonia, 1962). Indreko állítja, „hogy a jelenleg Észtországban élő észtek lényegében azoknak a finnugoroknak utódai, akik e helyen legalább 9,000 évvel ezelőtt vagy talán még annál is régebben éltek" (idézi: 212m 16) és hogy a Kunda-kultúra elemei nem az Ural-hegység vidékéről eredtek, hanem Nyugat-, Közép-, és Kelet-Európából. Saks dr. megrója azokat a finnugor nyelvészeket, akik még ma is M.A. Castrén és E.N. Setälä elméleténél tartanak és a finnugorok vándorlását későbbi időkre helyezik, kiindulópontjául pedig a Káma, Volga és Oka folyók vidékét jelölik meg. Ez a nézet - mondja Saks - elavult, téves, sohasem volt bizonyítva és nem is egyeztethető össze a való tényekkel. (25) Az újabb észt régészek és nyelvészek nemcsak szembefordultak az ural-szibériai eredetet hirdető nyelvészekkel, hanem mellőzték az ő segéd-elméleteiket is, nevezetesen a "kölcsönszavak", az "utazó szavak" elméletét (loan words, traveling concepts), amelyeket a latin-germán-angolszász tudósok saját nézeteik védelmére állítottak fel s amit a finnugor nyelvészek gondolkodás nélkül elfogadtak (212m 216 sk). Mennyivel jobban látták a való helyzetet a 19. század első felében működő régibb nyelvészek és historikusok, mint pl. Rasmus Rask, bár kezdetlegesebb módszerekkel dolgoztak, mint a modern nyelvészek és történészek. Ezekre a klasszikusokra térnek most vissza és haláluk után elismeréssel adóznak bámulatos éleslátásuknak.

Végeredményben tehát a nyelvészeti kutatások hátramaradottsága miatt nem ismerjük kellő módon Európa őskorát népi vonatkozásban. Az újabb vizsgálatok azonban már elegendő adatot hoztak elő, hogy megértsük, miért fontos éppen nekünk magyaroknak, hogy tovább vizsgáljuk az Európa nyugati tájain élt, csiszolt kőkori és bronzkori lakosság kilétét. Ha ugyanis kiderül, hogy Európa-I felépítésében az e kontinensre jött magyar ajkú népek (finnugorok) vitték a főszerepet, akkor Európa egész történetét újra írhatjuk. Olyan feladat ez, amely megéri, hogy néhány tudós annak megoldására szentelje életét.*

* E könyv műszaki előállítása már a befejezéshez közeledett, amidőn kezünkbe került A. Dolgopolski orosz nyelvész "Boreisch-Ursprache Eurasiens" c. tanulmánya (Bild der Wissenschaft. Stuttgart, 1973 október, 1140 s köv. I.). Szerinte a különféle eurázsial nyelvekben kb. 600 közös gyökszó észlelhető s ezek a szavak a mintegy 10.000 évvel ezelőtt beszélt ősnyelvből erednek, melyet a szerző "boreális" (Boreisch) nyelvnek nevez. E nyelv jellemzésére a következő mozzanatokat említi: (1) a nyelv a Régi Keleten alakult ki, az Eufrátesz és a Perzsa-öböl környékén; (2) legjellemzőbb két alapszava az edényt jelentő *KÁD és a vizet jelentő *VET (ezek pontosan egyeznek a magyar Kád illetőleg Víz szóval); (3) a magyar nyelv eredete bebizonyítottan "boreáIis" (Boreisch Ursprung bewiesen). Vagyis a magyar nyelv kialakulása az orosz kutató szerint a Régi Keleten ment végbe, miként mi is hangoztatjuk. Az a nagy fokú egyezés azonban, ami a boreális és a magyar között fennáll, szerintünk, akik jobban tudunk magyarul mint Dolgopolski, indokolttá teszi, hogy a szóbanforgó ősnyelvet egyszerűen "magvar ősnyelvnek" nevezzük és ne bonyolítsuk a kérdést egy újabb műkifejezés forgalomba hozásával.

A "fekete magyarok" bejövetele

Ezidő szerint Nyugat-Európa legrégibb lakóiról csak annyit tudunk, hogy Spanyolország és Franciaország területén barlangokban kerestek menedéket és azok falára emberi alakokat és állatfigurákat rajzoltak. Az emberi alakok mezítelenek és feketék, állataik pedig nem az Európában honos állatok voltak, hanem afrikaiak: elefántok, orrszarvúk és gazellák. A tudósok ezekből az adatokból bizonyosra veszik, hogy az Európában megfigyelhető első állandó lakosság Afrika területéről érkezett és talán az ott lezajló klimatikus változás (a Szahara kialakulása) kényszerítette őket északabbra fekvő tájakra. Bármi volt elvándorlásuk oka, tény az, hogy ez a sötétes színű, de kaukázusi arcú lakosság elözönlötte Európa déli és nyugati tájait (198m 46; 213m 42). Az is valószínű, hogy az afrikaiak Európába való átvándorlása a csiszolt kőkor elején is folytatódott (Kr. e. 3000-2500), amikor már Európa beljebb eső tájain is megfigyelhető jelenlétük, nevezetesen a Brit-szigeteken és Franciaország területén. Kilétüket az angol és francia szakemberek régóta kutatják, de még nem tudtak pontos feleletet adni a kérdésre. (26)

L.A. Waddell vizsgálatai szerint (Who were the Picts, 182m 91-126), az angliai piktek sötétes arcú, alacsony termetű emberek voltak. Nevüket a legrégibb angliai iratokban Picti, Pehiti, Pechty és hasonló változatokban találják, de értelméről semmi biztosat sem tudnak. E nép lakóterületeit hatalmas földhányásokkal, sáncokkal vette körül (nyomuk a helynevekben fennmaradt, 182m 95) és elsősorban állattenyésztéssel foglalkoztak. Még Cézár idejében sem törték magukat a földműveléssel, hanem főleg tejen és húson éltek, s testüket állati bőrökkel takarták be. (27) Társadalmi szerkezetük anyajogú lehetett s egyik első írországi vezetőjük, Cesair asszony volt. A Brit-szigeteken eredetileg Al-bionban éltek, ahonnan azonban a nyomukban következő bevándorlók átszorították őket az Ír-szigetre és Skóciába. (28) A jelen időszámítás 6-8. századában úgy emlékeznek meg róluk, mint akik az Antonius-féle római faltól északra eső terület urai. A piktek a mai Franciaország területén is nagy tájakat tartottak ellenőrzésük alatt. Egyik terjedelmes hazájuk délnyugaton az óceán, Loire, Charente és Vienne folyók közt terült el, ahol még Cézár idejében is ők laktak. Területüket Picton néven nevezték, a lakosokat pedig Pictoni embereknek. Emléküket máig őrzi a Poitou területnév. Ugyancsak ők laktak a Garonne-medencéjében, ahol Brutus vándorlása idején (Kr. e. 1103) egész Aquitania felett egy pikt király, Goffarius Pictus uralkodott (59m 154). Végül a Párisi-medence felett elterülő Picardia is piktoni tanyákból állt.

Mi magyarok kitűnően értjük a Picti, Pechty nevet, ha figyelemmel vagyunk a szókezdő P-hangnak ma F-ként való hangzására. E kulcs szerint ugyanis a rejtélyes név mai helyesírásunkkal egyszerűen Fekete, ugyanaz mint amellyel az egyiptomi magyarok nevezték sötét arcú honfitársaikat. A Franciaországban alkalmazott Picton pedig, a H-hang beiktatásával (Pict-Hon) annyi mint Fekete Hon, s a Pictoni Fejcete Honi lakos. Az európai piktek (Feketék) nemcsak névben és színben egyeznek az afrikaiakkal, hanem abban is, hogy az ő népi szimbólumuk is kígyó volt s ők is elsősorban állattenyésztéssel foglalkoztak, nagyszarvú (egyiptomi) marhákat legeltetve sáncokkal körülvett hatalmas udvaraikban. Nincs tehát semmi kétség, az Európában észlelhető sötétes arcú népesség Afrikából jött, kus fajta emberek lehettek, akik kaukázusi vonásokkal bírtak és magyar nyelven beszéltek (olv. 264m 45; 213m 42).

A Brit-szigeteken élt piktek történetéből ismerünk egy-két figyelemre méltó mozzanatot. Az egyik az, hogy társadalmi szervezetük nélkülözte a magasabb politikai összefogást, amennyiben ők még az „államtalan társadalom" korában éltek, bandákban kóborolva, akárcsak núbiai rokonaik. Emiatt a nyomukban következő árja népelemek, amelyek már ismerték a hatalom összpontosításának magasabb formáját, hamarosan föléjük kerekedtek. A huszonkilenc nevet feltüntető pikt királyjegyzéken például minden második király neve előtt az Úr szó áll. Talán úgy kell ezt értelmeznünk, hogy az úr királyok fehér magyarok lehettek, a többiek viszont a feketék soraiból kerültek ki. (29) Amikor a rómaiak Cézár vezetése alatt Kr. e. 54-ben megpróbálták Britanniát meghódítani, az ellenállást egy kus főember szervezte meg, név szerint Cassi-Vellanus. A római légiók Britanniából való kivonulása (A.D. 411) után a felszabadult területeket a piktek igyekeztek uralmuk alá vonni ami hosszas háborúskodással járt. A 9. század közepén a szigeteken élő pikteket a skótok véglegesen leigázták és beszüntették a pikt név használatát. E név helyett a KALEDONI, Kelet Honi elnevezést vezették be, de területükön, Kaledóniában ezután is a piktek maradtak a főnép. A skótok, akik a pikteket legyőzték, maguk is Régi Keletről származó népcsoport lehettek, a fehér magyarok csoportjából. A hagyomány szerint ugyanis a skótok őse egy egyiptomi királyleány volt, Skota fejedelemasszony, aki nagy kísérettel érkezett új hazájába és Skócia névadója lett. Következésképpen a kaledoni = kelethoni kifejezés illett a skótokra és piktekre egyformán.

A piktek eredeti sötét színe az évezredes keveredés folytán mára már javarészben elmosódott. E folyamatban azonban kétségtelenül közrejátszott az is, hogy bőrük pigmentáló tevékenysége idők múltán a mérsékelt égövi klímához alkalmazkodott. Francaországi emléküket őrzi talán az a 205 darab "fekete Madonna" is, e 20 cm-től 80 cm-ig terjedő istenszobrok, amelyek közül 190 a kereszténység előtti korból ered és 76-nak az a különlegessége, hogy Franciaországban nem található fából vagy köböl készült. Ezek a szobrocskák valószínűleg a fekete istenanyát, az afrikai Setét Asszonyt ábrázolják s talán még az ó-hazából kerültek át Európába. (30)

Akármennyi tehát a Franciaország területén és a Brit-szigeteken megállapodott piktek történetében a hiányosság, a rendelkezésünkre álló adatokból mégis kihámozható a lényeg. Ez abban foglalható össze, hogy a Nyugat-Európában történetileg észlelhető első népesség szintén a Régi Keletről elhúzódó lakosság volt, kus fajtájú emberek, akik magyar neveket viseltek és magyar nyelvemlékeket hagytak hátra. Nem tévedett tehát Saks dr., amikor ezt az első nyugateurópai népességet a finnugor nyelvet beszélő őseurópaiak közé sorolta.

A fehér magyarok első hulláma

1. Kr. e. a III. évezred közepe táján egy újabb néphullám borította el Európa nyugati területeit. Ezek is tengeri úton érkeztek, hajóik a Régi Keletről indultak ki és első pihenő állomásuk Itália valamelyik szigete volt, rendszerint Szicília vagy Szardínia. Második megállójuk Franciaország és Spanyolország, s akik ott sem tudták megvetni lábukat, továbbhajóztak a végállomásra, a Brit-szigetekre. Az irodalomban ezeket a fehér embereket a mediterrán emberfajtába sorolják és az árják hamita ágának mondják. Ők maguk azonban, mint a történeti forrásokból látjuk, leginkább Magyarnak (MAGAR, MAKAR, MAHAR) nevezték magukat. Mivel azonban a nevükben lévő torokhang, a G, K, H, a kiejtésben gyakran elhalkult, a Maúr, Maor, Mór forma állt elő. Ebből a körülményből arra kell gondolnunk, hogy ezt a keletről jött néphullámot főleg a Kánaánban, Szíriában és Föníciában letelepült magyar csoport szolgáltatta, amely ott váltakozva Magyarnak és Maúrnak nevezte magát. Ezek a maúri-magyar bevándorlók az apajogú társadalom első képviselői lettek Nyugat-Európában és a magyar népek ősi szimbóluma, az oroszlán és a madár kísérte őket. Az utódok úgy emlékeznek rájuk mint óriási emberekre, a Napisten híveire. Kísérjük figyelemmel utazásukat.

Akik az első államáson, Szicíliában állapodtak meg, egyik legnevezetesebb városukat MEGARA, Magyar névre keresztelték el. E név gyakori előfordulását megelőzőleg már a Balkán-félszigeten haladó magyar csoportnál is észleltük. A szicíliai Megara két másik régi település között foglalt helyet, az egyik SYRACUSA volt, Az Urak Háza, a másik CATANA, Katona. Fontos hely volt még a déli oldalon lévő GELA vagy GELO, ahol fejedelem székelt. Ez a név is ismerősen cseng fülünkben, hiszen az európai Magyarországon, Erdélyben is volt egy azonos nevű fejedelem a honfoglalás idején. Szicília keleti felét a SIKELOI nevű nép birtokolta, nyugatit pedig a SICANI nevű. A tudósok e két népet azonosnak veszik és tőlük származtatják a sziget Szicília nevét (265m 9, 16). Nagyon valószínű, hogy e népnevek tulajdonképpen vallási megjelölések s az első : S-Ike-Ló-i, Az Égi Ló vagyis az égboltozaton robogó Napisten, a második viszont, S-Ic-An-i, Az Égi Anya híveit jelenti, amint az Égei-szigetvilágban is szokásban volt. Feljebb a térképen, az Olasz-félsziget láb alakú részében, a láb holdjában, nevezetes ókori város volt MATARA Magyar, ahol a kőkortól a bronzkorig bezárólag ugyanaz a népesség lakott (150m 49). A láb sarkában, KALABRIÁban, (Kö láb ura, azaz láb alakú föld ura) két másik ókori helynév vonja magára a figyelmet: MANDURIA és URIA. Úgy látszik, Olaszország földrajzi alakját régen is az emberi lábhoz hasonlították, mielőtt még csizmának képzelték el. Cato elbeszélése szerint az Itália északnyugati részében élő népességet is Magyarnak nevezték, így: VERTA MOCORI (102m II 30). A Spanyol-félsziget nyugati részében egy nagy terület neve ESTE-MADURA (Esti azaz nyugati Magyar) s a főváros MADRID neve is a régi Magyari-Ta (Magyar Föld) kifejezésre vezethető vissza. Úri népek laktak LIGÚRI néven a Spanyol-félsziget északi sávjában egy kb. 150 km széles és 700 km hosszú területen; IBERI néven pedig ugyane félsziget délkeleti sávjában az említett tájnál is nagyobb területen (102m I 349 térképe). A Magyar-név ilyen feltűnő gyakori előfordulása felett talán mégsem lehet vállvonogatással napirendre térni és mindezt a véletlennek tulajdonítani.

bt_mno3_04

Az Európa nyugati tájaiba Igyekvő kő- és bronzkori bevándorlók első pihenő állomása rendszerint Itália volt és a közelébe eső szigetek. Feltűnő, mily gyakran fordul elő az itteni régi helynevekben Is az "Úr" összetevő elem és hangtani változatai.

Nem, mert ugyanez a név a mai Franciaország területén is léptennyomon elénk bukkan. A jelenlegi Bretagne-félsziget pl. akkoriban még AR-MORI-CA, azaz tenger menti Maúri-Kö(ország) volt s mai lakosságát, a barna szemű, sötét hajú, kissé matt arcú bretonokat az egykori őslakók leszármazóinak tartják. A francia nyelvészeknek is feltűnt, hogy milyen sokszor szerepel a régi Armórika helyneveiben a Magyar név: MAGOR, MOGER, MAGOAR, MAGWYR, MOGUER-I-ON (Magyari Hon), stb. alakban. Ez a név a nyugat felé eső három breton megyében nem kevesebb mint kettőszázharminchat (!) esetben fordul elő, a következő elosztásban: Finistére 89, Côte du Nord 78, Morbihan 69. Utóbbi megye ma is őrzi nevében a Mauri nevet (78m 48 sk; 46m 56). Franciaország más részében is előbukkan a Magyar-név, például ilyen alakban: MAZAIR-AC (Magyar Ág) és MESOR-ES(Magyar Ős). (31) Egy további ősmagyar terület volt a Garonne és a Pireneus között elterülő AQUITANIA, Vízi Tanya, melynek fővárosa BURDIGALA (ma: Bordeaux) a víz (Bor) partján állott. Plinius egy alkalommal azt mondja, hogy valamikor Aquitaniát is Armórikának nevezték (Aquitania, Ar-morica antea dicta, 102m I 291), tehát az is egy maúri ország lehetett.

A Brit-szigeteken is számos helyen ismerünk Magyar-elemmel alkotott helyneveket. Britannia délnyugati részében, Cornwallban van egy MAKAR és MAGOR alakban szereplő helység, amely azonos a welsh Magwyr, az ó-welsh Macyrou és az ó-breton Macoer névvel, - magyarázza az angol szerző (248m 93). West-Mor-Landban, amely neve szerint is maúri település, fennmaradt a MOZERGH, Cumberlandban pedig a MOSSER falu neve. Skóciában, Aberdeen katedrálisának védőszentjét ST. MACHARnak és ST. MACKERnek nevezték. (32) Waddell vizsgálatai szerint a Mihály (Michael) név a Machar változata, amelynek betűit Hétországban és Egyiptomban Makhúr, Makhiár, Mekhir alakban ejtették ki, noha a helyes forma „Machar". (33) A Don nevű skóciai folyó Aberdeennél ömlik a tengerbe s Urie nevű mellékfolyója azért híres, mert völgyében rovásírással ellátott kőoszlopot találtak, amiről majd külön szólunk. Az Ir-szigeten, annak északi részében, az egyik megye neve AR-MAGH, régi vallási központ, ma is az: ott székel a prímás. Egyenes szórendben természetesen ez is Magár. Derry megye fontos városa MAGHERA. Az Ir-szigeten általában északon összpontosulnak a Magyar helynevek, a Brit-szigeteken a nyugati oldalon (Cornwall, Cumberland, Westmoorland), Skóciában északon. Ebből az elhelyezkedésből az látszik, hogy a maúri bevándorlók hajói a szigetcsoport között lévő vizekre futottak be.

A szakirodalomban ezeket a Nyugat-Európában létrejött magyar telepeket általában fönicei telepeknek szokták elkönyvelni. Ez a vélekedés, ha nem is egészen helytálló, mégsem mondható tévesnek, mert a föniceiek maguk is a Kánaánban és Szíriában megtelepedett maúri-magyar nép része voltak. E hajós magyarok Európában legszívesebben a tengerpartok közelében lévő érclelőhelyek körül szálltak meg és a bányák kitermelésére felhasználták a helyben lévő pikt munkaerőt. Ez az együttműködés magyarázza meg, hogy a régi brit ércbányák környékén pikt helynevek is találhatók. Az első fehér magyarok brithoni telepei gyakran csak időszaki jellegűek voltak: tavasszal megérkeztek embereik a hajókkal, kirakták keleti árucikkeiket s helyettük a nyár folyamán berakták az elszállításra váró érceket, ősszel aztán eltávoztak. Csak a központi fekvésű helyeken alakultak ki állandó telepek, amelyek főfeladata az volt, hogy vigyázzanak a hatalmas raktárakban összegyűjtött, elszállításra váró anyagra. A hajósok, ha idejük engedte, felmentek a Balti-tengerig és elszállították az ott összevásárolt ámbrát.

2. A fehér magyarok első nyugateurópai szerepléséről tanúskodnak az általuk készített óriási kőemlékek, az úgynevezett megalitok. Hatalmas kőtömbök ezek, amelyeket Kr. e. 2500 és Kr. e. 1500 között állítottak fel, rendszerint a tengerparti sávban. Meglehetősen sok példányuk fennmaradt az eredeti helyen: Franciaország területén 6,840 darab, Portugáliában és Spanyolországban körülbelül ugyanannyi, a Brit-szigeteken kevesebb, együttvéve több mint 10,000 kőtömb. Az effajta történeti emlékek céljáról, építőiről nagyon bizonytalanul szólnak a szakemberek, mert nem tudják megérteni neveiket, sem elolvasni p. rájuk vésett mértani alakú (rovás) írásjeleket. Az a tudós például, aki az óriáskövekről legutóbb összefoglaló tanulmányt írt, ezekkel a szavakkal zárja mondanivalóját: „A megalitikus emlékek az ókori történetnek máig legnagyobb rejtélye." (34)

Magyar tudásunkkal az óriáskövek titokzatos világába is behatolhatunk. E köveket típusuk szerint három csoportba osztják. A legegyszerűbbek a merőlegesen felállított és társtalanul álló oszlopok, amelyek föld feletti része átlagban öt-hat méter, beásott része egy-két méter. Elvétve akadnak ennél magasabb kőoszlopok is, amelyek húsz méter körüliek és vannak kisebbek is, ember nagyságúak. E magánosan álló faragatlan kőoszlopok sokféle elnevezés alatt ismeretesek, de újabban mindenki egykorú nevükön ménhírekneknevezi őket. Vannak olyan ménhírek, amelyeket nagyjából szobor alakra faragtak s rájuk az emberi arc legjellemzőbb elemeit vésték fel : a két szemet és az orrot (a száj soha sincs ábrázolva). Egyes ménhír szobrokon csillagászati jelek is láthatók. A szobor megjelölés azonban csak bizonyos megszorítással illik rájuk, mert a fej, váll, a két kéz és a láb - a szoborról alkotott fogalmunkkal ellentétben - nincs kiszabadítva az anyagból. Az ilyen emlékek olyanféle benyomást keltenek, mintha egyiptomi múmiák lennének, csak éppen kőből. Az egyik legszebb, épségben ránkmaradt ménhír-szobor a franciaországi Saint-Sernin faluban (Aveyron) áll (Okmánytár 3; 240 m 104), vörös színű kőből készült, magassága 120 cm. A csillagászati jeleket magán viselő ménhír-szobor jó példája a skóciai Don folyó völgyében előkerült szobor (Okmánytár 4; 182m 20). Az egyszerű ménhíreken néha írásjelek is szerepelnek, mint pl. az Urie folyó völgyében (Skócia) álló, ma Newton oszlopnak nevezett példányon (képe: 182m címlap előtt). Ha a ménhírek csoportosan fordulnak elő, többnyire egyenes vonalban vannak elhelyezve, több kilométer hosszú szakaszon.

Az óriáskövek második főtípusa az, amikor a köveket kör alakban helyezik el. Az ilyen megalitikus emlékek neve kőkarika, egykorú kifejezéssel kromlek (cromlech). A leghíresebb kőkarika (Stonehenge) Angliában a Salisbury-síkságon áll s Kr. e. 1800-1650 között készítették. Befejezett állapotában a kövek két koncentrikus kört alkottak, azon belül pedig két lópatkó alakú csoport volt, ölükben egy hatalmas, oltárkőnek mondott kőtömbbel. Az emléket egy 300 m átmérőjű sánc vette körül (Okmánytár 7). (35) A megalitikus emlékek harmadik főtípusa négy hatalmas lapos követ foglal magában, amelyek közül három merőleges helyzetű, a negyedik pedig a három tetején, mint egy óriási asztallap helyezkedik el. Az irodalomban ezt a formát kőasztalnak mondják, de rájuk vonatkozólag is a régi elnevezés kerekedett felül s ma dolmen néven emlegetik. A dolmen típusú óriáskövek a leggyakoribbak, számuk egyedül Franciaország területén 4,460. A három főtípus nevét - ménhír, kromlek és dolmen - jó megjegyeznünk, mert hátrább is foglalkozunk velük.

Mit tudunk e tündéri pompában álló óriáskövek készítőiről? Először is azt, hogy ők egy és ugyanazon nép fiai voltak. A kövek ugyanis Nyugat-Európában mindenütt teljesen egyformák és mindig a leírt három típus valamelyikét testesítik meg. Ez csakis úgy lehet, hogy a Kr. e. II. évezredben a Brit-szigeteken, Franciaország területén s az Ibériai-félszigeten ugyanaz az emberfajta lakott. A másik észrevétel: ugyanilyen típusú óriáskövek találhatók a Régi Keleten, nevezetesen Kisázsiában, Föníciában, Kánaánban, a régi Mauretániában (Afrika északi terület-sávjában) és India nyugati részeiben is (ld. az Okmánytár 5. és 6. sz. térképét), ahol egyúttal mindenütt a maúri-magyar népek jelenlétét figyelték meg. Ebből viszont az következik, hogy az európai óriásköveket is a maúri nép részei állították fel. A nyugat-európai megalitépítökről a hagyomány is azt tartja, hogy óriások voltak, nagy tudással és bámulatos erővel rendelkező emberek (240m 111). A kelták emlékezete szerint a kőemlékeket Európában azok állították fel, akik Franciaország nagy félszigetének, Bretagnenak az Ar-Móri-Ka nevet adták, vagyis szerintük is a maúrik (249m 21). Ezek a határozott nyomok egyeznek azzal a további észrevétellel, hogy a kőemlékek ott fordulnak elő a legsűrűbben, ahol egyúttal a leggyakrabban szerepel a Moguer, Magar, Maúr, Mór név: a három breton megyében, a Brit-szigeteken Cornwallban, Welshben, továbbá Skóciában és az Ir-sziget északi részében. Más forrásokból merített bizonyítékok alapján L. A. Waddell is a maúri népben jelöli meg az európai megalitok szerzőit (182m 169, 414). Hubert francia kutató pedig, aki a kelta nevet erősen kiterjeszti és minden keletről jött népben egyúttal keltát lát, a megalitépítőket „korai keltáknak" nevezi (102m I 272). A nemzetközi nyomozással egyetértve, mi is azt véljük, hogy az óriáskövekkel készített emlékeket a Régi Keletről Európába érkezett fehér emberek maúri (magyar) ága hagyta hátra, vagyis hogy az építők magyar nyelven beszélő emberek voltak. Ez utóbbi állítást az alábbiakban nyelvészeti adatokkal bővebben is igazoljuk.

3. Az irodalomban meglehetősen eltérő vélemények olvashatók arra nézve, hogy milyen célra szolgáltak az óriáskövek. Csak annyi látszik bizonyosnak, hogy azok nem határt jeleztek és nem is valamilyen különleges temetkezési szertartás tartozékai. Közelebb jutunk a lényeghez, ha a megalitok típusainak nevét és a vele kapcsolatos egyéb nyelvi emlékeket vizsgáljuk meg s azokat a magyar kulccsal próbáljuk értelmezni. Ekként eljárva, a MÉN-HÍR szó első eleméből azonnal látjuk, hogy az az egyiptomi Mén isten nevével egyezik, második eleme pedig Hír szavunk. A kettő együttvéve tehát a teremtő Isten hírét, nevét, létét idézte szüntelenül az egykorúak emlékezetébe. Az egyiptomi Mén isten, csakúgy mint krétai megfelelője Minos, elsősorban valóban a termékenységi gondolat kifejezője volt s leggyakoribb szimbóluma a bika. A szakemberek a nyugateurópai ménhír oszlopokkal kapcsolatban megfigyelték, hogy azoknak igen gyakran valóban phallikus kiképzésük van. (36) Hogy az ilyen oszlopok nevében valóban az erős hímet, teremtőt jelentő Mén magyar szó szerepel, az is bizonyítja, hogy nevükben a Mén rokonszava, a Ló is előfordul. Egy franciaországi városkában (Locmariaquer) például kör alakban elhelyezett ménhír oszlopokat találtak (neve: Mané Lud) azzal a sajátossággal, hogy mindegyik ménhír tetején egy kis lófej áll (230m 59). Még azt sem vette észre senki, hogy e városka Loc-Maria-Quer neve is a kör alakban elhelyezett lovak nevét örökíti meg a Maúri névvel együtt magyar nyelven, hiszen annak összetevő elemei „Lók-Maúri-Köre" s az emlékcsoport saját neve is tartalmazza a Mén és a Ló (Lú) magyar szavakat.

A Brit-szigeteken a magánosan álló ménhír oszlopokat általában AMBERIC névvel nevezik, de nem tudják e szó jelentését. Magyarul: Emberek. Ismerünk olyan oszlopot is, amelyet MEN-AMBERnek neveznek. Stonehege kövei szintén AMBERIC (10m II 180) és azt is tudjuk, hogy a kelták Ambernek nevezték főistenüket (10m II 141). Ezek a helyi nevek azt mutatják, hogy a ménhír oszlopok valóban a teremtő istenre emlékeztető jelek. Ugyanerre az eredményre jutunk, ha emlékezünk arra, hogy az istent Egyiptomban igen gyakran a Nap képében képzelték el, akinek szimbóluma a kocsikerék, forgó kereszt, napkorong vagy egyéb csillagászati figura volt. Nyugat-Európában a ménhírekre pontosan ugyanilyen szimbólumokat rajzoltak, hogy jelentését és értelmét kézenfekvőbbé tegyék. Az oszlopokat néha olyan istennevekkel ékesítették fel, amelyekben a magyar Mása szó bennefoglaltatik (240m 101). Mindez megerősíti és világossá teszi, hogy a magas kőoszlopok Isten képei, másai voltak s elsősorban az ő teremtő szerepét idézték az egykorúak szemei elé.

Az a körülmény, hogy a ménhír oszlopok a pogány isten jelképei voltak s lépten-nyomon az ő nevét, hatalmát és erejét idézték a járókelők elé, arra indította a későbbi kereszténység aszketizmust hirdető buzgó terjesztőit, hogy ezeket a számukra zavaró kőoszlopokat eltüntessék az emberek szemei elől. Az 5., 7. és 8. századi egyházi zsinatok valóban számos határozatot hoztak, amelyek elrendelik a ménhírek eltemetését, elásását, szakadékba dobását vagy folyók medrébe való süllyesztését. Ez ismétlődő rendelkezések ellenére mégis sok ménhír fennmaradt korunkra. Ez annak tulajdonítható, hogy eltávolításuk roppant nagy súlyuk miatt nehezen végrehajtható feladat volt. Másrészt sok ménhírt megkereszteltek, azaz felékesítettek keresztény szimbólumokkal és így beillesztették az új világ képébe. (37)

A megalitikus emlékek második nagy csoportját a dolmen nevű kövek alkotják. E névben is azonnal észrevesszük az isten Mén nevét, amiből előre gondolhatjuk, hogy ezek a kövek is valahogyan az isten-hittel kapcsolatosak. A régészek az ilyen emlékek mellett valóban gyakran találtak apró tárgyakat: korongot, bárkát, fokost s bizonyos cserépedényeket, amelyek mind a Napisten (Mén) ősi szimbólumai. Arra nézve viszont, hogy a dolmen szóban lévő első szótag, a DOL mit jelenthet, az ilyen típusú megalitok helyi elnevezései adnak választ. A dolmeneket ugyanis több helyen az „óriás ágyának" és az „óriás hálószobájának" nevezik (lit du Géant, chambre du Géant, 240m 13-15). E kifejezések azt a régi-keleti felfogást tükrözik, hogy amikor a Napisten (az égi óriás) nem kocsikázik a mennybolton, vagyis amikor éjszaka van, akkor ezekben a fedett megalitokban mint megannyi hálószobában aluszik. Eszerint a DOL-MÉN értelme annyi lehet mint Hál-Mén. Ugyanaz az elgondolás jelentkezik itt Nyugat-Európában, mint amelyről Herodotos értesít bennünket a mezopotámiai Babilonból, ahol a nagytemplom legfelsőbb emeletén egy hatalmas hálószoba volt. Abban a szobában - mondja a mester - csak egyetlen bútordarab állt, egy óriási ágy és a helyben lakók hite szerint a Napisten éjszaka folyamán abban aluszik. Nem látszik tehát különösebb rejtélynek a dolmenek célja sem: szent helyek voltak azok s arra szolgáltak, hogy a Napisten éjjeli pihenőhelyei legyenek.

Ugyancsak az istenséggel alkotott világba tartoznak a kör alakban elhelyezett óriáskövek, amelyek ősi KROMLEK, CROMLECH nevét magyarul szintén jól értjük: Kör-emlék. Ezek legszebb, legtökéletesebb és legjobb állapotban maradt példánya az angliai Stonehenge (Okmánytár 7). Ezt az építményt Waddell alaposan megvizsgálta, más köremlékekkel is összehasonlította és megállapította, hogy az egy hatalmas ókori csillagvizsgáló - solar observatory, jó magyar kifejezéssel : napvárta, - melynek elsődleges célja az annyira fontos nyári napmegállás (solstitium, június 10-20) megfigyelése volt. (38) Az építmény ugyanis akként volt tájolva, hogy főtengelye pontosan arra az égtájra mutasson, ahol az óriás, vagyis a Napisten, az említett tizenegy napon kel. Nagy ünnepségekkel volt ez a dátum kapcsolatos, az emberek örömtüzeket gyújtottak, körültáncolták az égő lángokat, átugráltak a parázson, hogy jó egészségben maradjanak és szerencsések legyenek, mint hasonló alkalommal másutt is tették, nevezetesen az Égei-szigetvilágban és a Balkán-félszigeten. A vonalba állított ménhírek is gyakran úgy vannak tájolva, hogy a nyári napmegállóra mutatnak. Volt olyan napvárta is, amelynek kövei nemcsak a nyári napmegálló idejét mutatták, hanem a tavaszpontot, meg esetleg más ünnepnapok vagy bizonyos fontos mezőgazdasági munkálatok idejét is. Ilyen esetben a köremlék már valóságos naptárnak minősíthető (182m 226-231, 234; 240m 35 sk).

A megalitikus emlékekkel kapcsolatban talált magyar szavak - Mén, Ló, Ember, Hír, Mása, Kör, Hál, Emlék - egészen bizonyossá teszik, hogy ezeket az óriásköveket magyar nyelvű népek állították fel. Ezt a benyomást az óriáskövek egyéni nevei megerősítik, a kövekre írt szövegek pedig vitán felül eldöntik. Az olyan megalitokat például, amelyek csak két merőlegesen felállított kőből és egy rájuk borított hatalmas asztallapból állnak s alattuk át lehet látni, Franciaországban hagyományosan LICHAVEN névvel nevezik (240m 12), ami csodálatos pontosan őrzi az eredeti magyar kifejezést: Lika van (lyukas). Az angliai Stone-Henge köremlékben - mint egyébként minden óriáskőben - Isten lakott, ezért talán annak neve is magyar eredetű: Isten Honja. Magyar alkotóra mutat a már említett Loc-Maria-Quer és Mané Lud név is. A Saint-Sernin határában lévő szomorkodó subás ember ménhír-szobrát pedig (Okmánytár 3) már olvasni is tudjuk. Képírással írt szövege így hangzik: A magyar föld Ura siratja a bátrakat subában. (39) Sajnos, e szöveg közelebbi értelmét nem tudjuk megállapítani.

Jobban értjük a két-méteres Newton-kő üzenetét, melynek 60 cm széles lapos oldalán rovásjelekkel írt hat soros szöveg szerepel (Okmánytár 8-9; 182m 29). Az írásjelek formájából ítélve a felirat a Kr. e. II. évezred közepébe tartozik, vagy talán még annál is fiatalabb időbe. Hasonló írásjelek láthatók a Locmariaquerben lévő dolmenen. A Newtonszobor szövegét a magyar kulcs szerint a következőképen olvassuk: Ki az az öreg, aki Rosszat e szoborból figyeli, a Nyüvet elrabolja erről a tanyáról, a Leprát nappalra(?) egészben elnyalja(?), akit senki étellel kell várjon? - Régi idők írása. A kőben lakó öreg természetesen az Isten, aki védelmezi a lakosokat a gonosz szellemek hatalmától.

A Nyugat-Európába érkezett első fehér emberekre vonatkozó vizsgálatainkat azzal zárjuk, hogy ők az árja fajta maúri nevű ágából eredtek, magyar nyelvüket, vallásukat és írásukat az új hazában is megőrizték, s magukról tízezernél több emléket hagytak hátra, köztük egy ragyogó szép, ősi magyar nyelven írt hat soros üzenetet, istenhitük csodálatos bizonyítékát.

Szántó-vető fehér magyarok érkezése

Bár már a Nyugat-Európába érkezett első két magyar nyelvű néphullám - a pikt (kus) és a maúri (magyar) - is eltörölhetetlen nyomokat hagyott hátra maga után, mégsem mondhatjuk el, hogy egészen benépesítették volna ezt a területet. Az ő telepeik elsősorban a tengerpart közelében helyezkedtek el, úgyhogy a kontinens belsejében még nagy területek maradtak lakosság nélkül. A nyugateurópai tájak teljes benépesítése és állandó jellegű lakossággal való feltöltése a Kr. e. 13. és 12. század fordulóján kezdődött és több évszázadon át szakadatlanul folytatódott. Az új gyarmatosok ez alkalommal is a Régi Keletről jöttek, hazájukat a szemiták fokozatos térfoglalása miatt voltak kénytelenek elhagyni. Bevándorlásuk beszivárgás jellegű volt, vagyis nem tömegben, nem egyszerre érkeztek, hanem kisebb-nagyobb csoportokban. Az első jelentősebb rajok mindjárt Asszíria nagyhatalommá alakulása idején távoztak el szülőföldjükről, I. Tiglathpilesar király (Kr. e. kb. 1116-1078) uralkodása alatt. Ő volt ugyanis az a szemita király, aki először hódította meg Libanont, Kappadóciát, Hétország nagy részét és tömeggyilkolási módszereivel halálfélelmet keltett a lakosság körében.

Ezek a földműves életformájú menekülők tengeri úton mentek Nyugat-Európába és legszívesebben a könnyen művelhető, porhanyós földeken szálltak meg, a nagyobb folyók völgyeiben, mert a magukkal hozott szerszámok csak az ilyen laza szerkezetű talajok megművelésére voltak alkalmasak. A folyók és tavak mellékére való településre az is ösztönözte őket, hogy megelőző hazájukban a mezőgazdálkodás öntözéses formáját gyakorolták. A kötöttebb, de jobbon termő földekre csak később, a Kr. e. I. évezred közepétől kezdve vonultak be, miután megismerték és megtanulták a Duna-medencében kialakított öntözés nélküli, úgynevezett „száraz mezőgazdálkodást" (dry farming). Azok a nagyobb szántó-vető népek, amelyek Nyugat-Európában alakultak ki, Itáliában, a Brit-szigeteken és Franciaország területén észlelhetők. Mit tudunk róluk tárgyunk szempontjából előadni?

1. Itáliában az etrúri (etruszk) néven kialakult népre összpontosítjuk figyelmünket, melyre nagy bőségben maradtak fenn hiteles történeti adatok. E nép azért is figyelemre méltó, mert ő alkotta meg Itália földjén az első magas kultúrát s jelentőségét emeli az a körülmény is, hogy belőle sarjadt ki a római civilizáció. (40) A bevándorló etrúri népesség első csoportjai Kr. e. 1000 körül már helyben lehettek, az utolsó csoportok viszont a Kr. e. 6. században futottak be. E különböző időben érkezett csoportok a Kr. e. 8. században többé-kevésbé egy közös politikai keretben helyezkedtek el s Etrúria néven országot alapítottak. Az ország az Appenin-hegységtől nyugatra, a Tiberis, Arno és a tenger által határolt területet foglalta magában. Függetlenségét a Kr. e. 1. századig tudta megőrizni, azután Róma tartománya lett és néhány évszázad elteltével eredeti egyéniségét elvesztette. A lakosság elfeledte atyái nyelvét, átvette a latint és beolvadt Itália főnépébe.

Honnan jöttek az etruszkok Itáliába? A klasszikus írók - Herodotos, Vergilius, Dionysius Halicarnassus - meglehetős egyöntetűséggel a Régi Keleten jelölik meg a kiindulópontot, Kisázsiát (Lydiát) említve első helyen. Az újabb történetkutatók a népet a pelasgokkal is kapcsolatba hozzák és egyes etrúr törzsek korábbi lakóhelyét az Égei-szigetvilágban jelölik meg. E nép kerek pajzsai, fokosai, továbbá a Mén-név általuk való gyakori használata valóban az Égei-térségre utalnak mint kiindulópontra. A kisázsiai és Égei szigetekről való eredetet támogatja az etruszkok minden egyéb ismert körülménye is: a nép vallása, vonalas vagy rovásírása és nyelvük ragozó jellege. Így ha az etruszkokkal kapcsolatban még mindig rejtélyről beszélhetünk, az nem az ő földrajzi eredetükre vonatkozik, hanem kizárólag népi személyazonosságukra, elsősorban nevükre, nyelvükre és hátrahagyott írott szövegeikre. (41) Bennünket dolgozatunk céljánál fogva éppen ezek a még meg nem oldott rejtélyes néprajzi mozzanatok érdekelnek s rájuk magyar tudásunkkal próbálunk világosságot deríteni, amely eddig mindannyiszor segítségünkre szolgált, valahányszor olyan probléma merült fel, amely előtt a nyugati szakemberek megtorpantak.

A klasszikus irodalomban az etrúri népet legtöbbször TURSENI, TYRSENI és TYRRHENI néven emlegetik, rövidebb szóval RASENI-nek, legendás honfoglaló vezérük pedig TYRRHENUS volt. Ugyane források az országot ETRURIAE és HETRURIAEnek mondják s abból keletkezett az országlakók másik neve: ETRUSCANI. Vegyük vizsgálat alá előbb a Tyrrheni nevet, amelynek két R-hangja a nép régibb, Tur-seni alakjában szereplő RS összeolvadásából keletkezett, vagyis az eredeti névalak Turs-Heni, Tyrs-Heni lehetett, amit viszont azonnal értünk magyarul, mert jelentése Társ-Honi. A név tehát olyan emberi kötelékedet jelent, amelyek mindegyike eredetileg egy-egy külön honban élt, akik egymással szövetkeztek, összetársultak s így lettek valamennyien „társ-hon-i" emberekké. Hasonló ez a kifejezés a mai honfitárs szavunkhoz. A Tursheni név értelmének megállapításából logikusan következik, hogy az országalapító vezér Tyrrhenus neve eredetileg cím volt: Társhon őse jelentéssel.

A szakemberek a Tyrs, Turs alakban megőrzött Társ nevet kapcsolatba hozzák az Égei-térségből Kr. e. 1230 és 1270-ben sokféle irányban menekülő TRS.W emberi kötelékekkel (150m 50), amelyek egyik részlege Egyiptomot is megtámadta. A tudósok e név mássalhangzóit Tu-rusa, Tursa alakban hangzósítják, ami természetesen ezúttal is Társ értelmű és közös feladat elvégzésére szövetkezett nemzetségeket jelent. Hogy a szónak valóban ez volt egykori jelentése, arra Waddell egy kitűnő példát hoz fel. Ez az angol tudós előadja, hogy a kisázsiai Cilícia (Kilikia, Kelő Kője, vagyis Napország) kikötőjét a helybeliek és a föniceiek közösen használták és e társas használatra való tekintettel TARSUS (Társas) kikötőnek nevezték (az Otestamentumban: Tarshish). Azt is hozzáteszi Waddell, hogy a cilíciabeliek és a föniceiek egymásnak jó barátai, bajtársai voltak (brothers) és ennek alapján a kikötőt még PART-HENIA (Barát Honja) néven is emlegették. (42) A Társ és Barát szavunk ilyen együttes előfordulása világosan magyarázza a Tyrs-heni név „Társhoni" értelmét és egyúttal rávilágít arra az igen lényeges mozzanatra, hogy Etrúria honalapítói közös célra összetársult, különböző vidékről eredő, magyar nyelvű emberi kötelékek voltak, akiknél az eredeti vérségi kapcsolat a Régi Kelet tragikus eseményei miatt megszakadt. Hasonló jelentése van az ország Hetruriae nevének, amelyben az először összeállt hét kiskirály, azaz „hét úr" uralmi területe (Uria) öröklődött meg. Nagyon jól utal erre az eredetre a latinos forma (Uriae), amely mindig többes számban említi az országot, ekként utalva összetevő elemeire. Az Etruscani név ezek szerint nem lehet más, mint a Hét úrös hona, H nélküli alakban. (43) Az etruszk szövetségbe tartozó eredeti hét kiskirály vagy hét hon száma további társulások révén aztán kibővült s már tizenkét úr illetőleg hon tartozott bele, végül még ennél is több, de a Hétúr elnevezés akkor már elvesztette eredeti értelmét és a konföderáció neveként megszilárdult, így az ország neve az újabb csatlakozásokkal nem változott. A nép Rasena, Raseni neve az előadottak alapján aligha lehet más, mint az Úrőshoni eredeti kifejezés tájszólási alakja, amely egyúttal jól érzékelteti az ősi magyar nyelv folyton romló formáját, illetőleg az új - etruszk - nyelv kialakulását

A tizenkét hon szövetségét Tyrrhenos fia vagy testvére alkotta meg, aki címe a TARCHON, azaz Társhon (ura) lett, latinos formában Tarquinius. Tarchon meggyőző erejű tárgyaló fél lehetett, felesége is nagy műveltségű jósnő, aki a források szerint jó tanácsokkal látta el férjét s bizonyára ebbeli szerepe miatt emlékeznek rá TANQUIL, Tanácsoló néven. Minden szövetséges hon élén egy-egy főember állt, LUKO-MON, azaz Lak Méne (lakóhely fejedelme) címmel. E főemberek tanácsának élén a legfőbb lukomon állt, aki magát királyi jelvényekkel ékesítette. Koronát viselt, ujjain gyűrűt hordott és kezében jogart tartott, akárcsak a Régi Kelet királyai, s ünnepélyes alkalommal díszes ruhát öltött magára. Ha bíró minőségében működött, kísérete rőzsenyalábokat vitt magával és tanácskozások alkalmával ezekre az összekötözött vesszőkre - fa-székekre - ültek le. Ez a régi magyar szó, faszék lehet a későbbi latin Fasces szó eredete. (A kelták is vessző- vagy nádnyalábon ülve tanácskoztak, 102m II 329. A középkori Magyarországon is ez volt a szokás, amíg a nemesek faszékeit IV. Béla király el nem égette.) A Hétúriába tartozó népesség egységes kultúrával élt, magas műveltségű nemzet volt, de gyenge államalkotó. Náluk a nemzetet alkotó egyes csoportok eredeti vérségi tudata, vagyis a városhoz, törzshöz tartozás előbbrevaló volt, mint a nemzeti közösségbe való tartozás. A nemzet-és államtudat gyengeségéből Róma nagy előnyt húzott, mert külön-külön tudta meghódítani az etruszk városokat anélkül, hogy akár csak egyszer is szembe találta volna magát Etrúria egyesült erejével.

Az etruszk nyelvről eleinte azt hitték a tudósok, hogy a latin és germán nyelvek családjába tartozik. Ez a nézet ma már elavult és nem szerepel sehol az irodalomban, mert rájöttek arra, hogy e nyelv szerkezete nem az indo-európai, hanem az „uralaltai (finnugor) csoport" szerkezetével mutat rokonságot, vagyis a ragozó nyelvek közé tartozik. (44) Azt is megállapították, hogy az etruszk nyelvben erős hangharmónia érvényesül, a hangsúly a szavak első szótagjára esik, a kemény hangok gyakran átalakulnak lágy hangokká, hogy továbbá a szavak elején a később ott szereplő H-hang a régibb korban még hiányzik és így tovább (I50m 261 sk), ami mind azonos a magyar nyelv sajátságaival. Amennyire erre mód és lehetőség nyílt, megvizsgálták az etruszk szókincset is és több szó pontos értelmét sikerült megállapítaniok. Tudják, hogy az istent AISER, EISERnek nevezték, ami szerintünk azonos az egyiptomi Osir és a krétai Zeus istennévvel és mindnyájan a magyar ősúr származékai. További etruszk szavak értelme a szótárban szereplő megfelelő angol illetve francia szavak kíséretével (zárójelben a magyar megfelelővel): TEZ, TEZI "to make" (Tesz) ; CARSI "pottery" (Korsó) ; SUPLU "piper" (Sípoló) ; CUPA "cup" (Kupa) és HUD "six" (Hat) (150m 161, 275 sk) ; NAPER "jour" (Nappal, Nap); FALAS "manger, avaler" (Falás, Falni); MENA "passer, marcher" (Menni); TANNA "instruire" (Tanít); AME "s'arrêter" (Állj meg) (265m passim). Ezen felül AVE annyi mint Év; ALPA Alap; ITUN Edény; VACIL Beszél (164m 269). Kúr Géza (Cleveland) szerint, aki Jules Martha etruszkológus irányát követi, az etruszk nyelvben előforduló szavak "kb. ötven százalékának gyökere ma is közismert magyar szógyökér és vannak közöttük egészükben használt magyar szavak is" (265m 4). összegezve a nyelv szerkezete, hangtana és szókincse tekintetében tapasztalható sajátosságokat és figyelembe véve azt a körülményt is, hogy a nép a magyar nyelvű Régi Keletről érkezett Európába, az etruszk nyelvet határozottan a magyar nyelvek nagy családjába kell helyeznünk s csak azt kell eldöntenünk, hogy a magyar nyelvnek milyen közeli vagy távolabbi változatát képezi, mielőtt még nem esett szét egymástól eltávolodott nyelvjárásokra. Erre nézve az etruszkok hátrahagyott írásaiból nyerhetünk tájékozódást, ha azokat megkíséreljük magyarul elolvasni.

Az etruszk írás a mértani vagy rovás rendszerű grafika csoportjába tartozik, akárcsak a krétai, mikénei s általában az Égei-tengeri, kisázsiai, fönicei írások, és természetesen a szkíta-hun-magyar írások is. Egyes etruszk írásjelek alakja és jelentése teljesen azonos a fönicei jelekkel, mint az I, L, M, N, 0, V, Z és a T hangoké. Az ő írásuk is fonetikus, vagyis szövegeik a nyelvjárásokat tükrözik. Bár az etruszk írásjelek hangértékét ismerik a tudósok, eddig még nem sikerült nekik egyetlen szöveget sem megérteniök, nyilván mert nem magyarul próbálták azokat szólásra bírni. (45) Mi magyarul közeledünk a szövegekhez és az alábbiakban mutatjuk be eredményünket.

Első rövid szövegünk (Okmánytár 10; 150m 141) egy előkelő etruszk ember sírkövén szerepel, amelyen az elhunyt személy alakját is látjuk, jelvényeivel együtt. Az illető kerek pajzsot és fokost tart kezében, lábai között a földre állítva a Nap jelképeként gyertyaláng ég. A szöveget a kép keretére vésték s annak alsó vízszintes sora elkerülte a nagyobb mérvű rongálódást, úgyhogy ott a betűk világosan kivehetők. Ezeket az írásjeleket az Okmánytárban megismételtük, helyreállítva a kopás előtti V/U jelet és kipótolva a harmadik szó végéről lepattant T-jelet. Balról jobbra olvasva, e három szavas részleg azt mondja az elhunytról : aL-U-M-I-N I-M-M-A-U-A N-A-P-oT, A lómén imádja a Napot. Mivel Lumin az etruszk társadalomban rangos embert, a város vagy hon élén álló kormányzót jelent, e cím azonos lehet az egyiptomi Ra-Mén, azaz Napkirály címmel, csak éppen lágyított hanggal szerepel. - Második elolvasott etruszk szövegünk is balról jobbra halad, egy Bulgáriában talált sírfelírat (Okmánytár 12; Fáklya, USA, 1972 1-3 sz.) s három sora így hangzik: (1) Barát (?) volt e király. (2) E lak az ő sírja. Fia él. (3) Árva. Megható felírat, melynek rövid mondatai érzékeltetik a mély bánatot. - Elolvastunk egy további etruszt feliratot is, melynek szövegébe egy ló és egy emberalak van belekombinálva, vagyis képírás a vonalas írással elegyítve (Okmánytár 11; 266m 44). Ezt is balról jobb felé haladva kell olvasni, így: Az úr a ló elé es(ik). Ez a képe. A lovat el akarta lopni. Ez a nyűgje.

Még hosszabb, de szintén jól olvasható az az etruszk szöveg, amely egy bronz íróvessző négy oldalán szerepel (Okmánytár 13; 162m 146), amelyet már a magyar tudósok is régebb idő óta ismernek Sebestyén Gyula rovásírásról szóló úttörő munkája révén. Sebestyén bemutatja könyvében az íróvesszőt, megismétli annak négy oldalán (a, b, c, d) szereplő betűket, átírja ábécésen az ökörszántás módján menő sorokat, de mégsem veszi észre, hogy magyar nyelvű szöveghez jutott. A betűket az ő átmásolása szerint mi megismételtük és szavakba tagoltuk, de a négy sort fordított sorrendben olvastuk. Átírásunk ez: E vessző rovó, az sokat tud. Egy-kettőre ír, ha a murok élő. No jó, de ha az őre éjjel ruhába rakja (?) be, megőrzi Ön azt jó soká.

Végül bemutatunk egy etruszk síremléket (Okmánytár 14), amelyen egy előkelően öltözött fiatal leányka alakja látható heverő helyzetben. Az alak bájos tekintettel szembe néz és jobb kezében valami szív alakú tárgyat tart. Az urna két soros felírása balról jobb felé haladva magyar nyelven így olvasható: (1) A szíve, a szeme fénye, a leányka ruhája (2) elárulja, ki a váza álmodója. Érdekes megfigyelni, az író ugyanazokat a mozzanatokat említi - a szívet, a bájos tekintetet és az előkelő ruházatot, - amelyeket a szobrászművész is hangsúlyoz ábrázolásával. Ez az eljárás gyakori a képpel kísért feljegyzéseknél s az egyezés bizonyíték arra, hogy a feliratot helyesen olvastuk el. De van a sikeres olvasásra egy más bizonyíték is. A felirat szavai szerint ugyanis megtudjuk, ki a váza "álmodója". Elárulja ezt az első sor, csak éppen visszafelé kell olvasni a betűket. Így eljárva kiderül, hogy az ábrázolt hölgy: Egy árja királylány, övé a művészi váza.

E magyarul elolvasott öt szöveg alapján határozottan úgy véljük, hogy az etruszk nyelv a magyar nyelvcsaládba tartozik és annak itt megnyilatkozó dialektusa annyira közeli árnyalata a magyar nyelvnek, hogy vele teljesen azonosnak vehető. Ez nagy eredmény, mert igazolja, hogy az Olasz-félszigetre a Kr. e. 1000 után tömegesen betelepedett és ott magas kultúrát alkotott szántó-vető nép is magyar volt, akárcsak az Égei-szigetek és a Balkán-félsziget első népessége, valamint Nyugat-Európa első két néphulláma. Amint tehát magyar talajból nőtt ki a későbbi görög kultúra, ugyanúgy magyar talajból nőtt ki a római civilizáció.

2. Körülbelül ugyanabban az időben, amikor Etrúria kialakult, ugyanolyan földműves életformájú emberi kötelékek érkeztek a Brit-szigetekre. A brit elbeszélő kútfők, nevezetesen Albanius (A.D. 5. század), Nennius (A.D. 822) és Geoffrey püspök krónikája (1140) határozottan szólnak az országukba tengeri úton érkezett bevándorlókról. Előadják, hogy azok Kisázsia, Kánaán, Fönícia és Hétország különböző vidékeiről indultak el, földművesek voltak és hajóflottáik a Kr. e. 12. századtól kezdve futottak be a brit kikötőkbe. Ezek is sorsüldözöttek voltak, új hazát kerestek és mint közös feladat megoldására vállalkozók, ők isTársak, Barátok, az ügyet Pártolók és hasonló nevek alatt utaztak. Amikor felszálltak hajóikra, még nem tudták hol fognak véglegesen megállapodni és milyen sors vár rájuk: fennmaradnak-e vagy elpusztulnak. Kikötöttek a Földközi-tenger egyes szigetein, aztán Itáliában és Spanyolországban is, de sehol sem tudták megvetni lábukat, így tovább hajóztak az utolsó alkalmas helyre, a Brit-szigetekre. A krónikák elbeszélése szerint ez volt az útvonala és sorsa annak a flottának is, amely Brutus vezetése alatt Kr. e. 1103-ban érte el Albion partjait.

Brutus trójai származású volt, de már Itáliában született. Unokája annak az Ascaniusnak (őshoni ős), aki Trójából menekülve, az itáliai Latiumban szállt meg. Brutusnak azonban az új hazát el kellett hagynia és híveivel együtt tovább kellett vándorolnia, mert véletlenségből megölte apját. Nyugatra vivő útjában előbb a Loire torkolatába futott be flottájával, ahol akkoriban még piktek uralkodtak. Szabad helyet azonban nem talált, ezért megütközött a föld lakóival és győzelmesen eljutott a mai Toursig, amely a krónikák szerint az ő alapítása volna. A feketék nagy száma miatt azonban nem tudott magának végleges helyet biztosítani, ezért népével együtt felszállt a hajókra és átevezett Albionba. Brutus ott is piktekre akadt, de azok megijedtek és elszaladtak a sziget beljebb eső tájaira, úgyhogy csak az "óriások" leszármazói (a maúri magyarok) álltak ellen. Brutusék szerencsésen győzedelmeskedtek és egész Albiont elfoglalták. Az ország területét azután maguk között felosztották és szántó-vető életmódjukhoz híven azonnal hozzáláttak a földek megműveléséhez és házak építéséhez. A hont, amelyet így megszereztek, honalapító vezérükről, Brutusról BRITAINnek nevezték el, ők maguk pedig a BRITHONI név viselői lettek. (46) Berendezkedésük után fokozatosan birtokba vették a sziget északi részét és Skóciát s ezzel megalapították Nagy-Britanniát, Új-Trója nevű fővárossal, melynek helyén ma London áll. A britek honfoglalása a krónikák leírása szerint nem lehetett nagy áldozatokkal járó vállalkozás, hiszen a sziget akkoriban még csak gyér lakossággal rendelkezett, tehát bőven volt hely új bevándorlók számára. Brutus és társai betelepedésével kezdődött Nagy-Britanniában a rendszeres termelés, a letelepedett életmód, az ország állandó jellegű gyarmatosítása, egyszóval a magas kultúra bevezetése, a mai Anglia alapjainak lerakása, - mondják a krónikák.

Brutus nagy hajóflottája után még több kisebb-nagyobb flotta is érkezett a szigetre, a legnevezetesebbet Partolon vezette, Kr. e. 395-ben. Ez utóbbiak spanyolországi megállás után az Ir-szigeten kötöttek ki és Cilíciából hoztak lakosságot. A bevándorlókat állítólag a spártaiak űzték el hazájukból, akik Kisázsiában akkoriban katonai hódításokat hajtottak végre. Partolon honfoglaló vállalkozásában mintegy ezren vettek részt, vagyis ennyien voltak a társak, akik a vállalkozást pártolták és akikre PARTOLOIM Pártolóim néven is történik utalás (182m 76, 79, 82, 91). Írországból azután egy részük átment Skóciába - Pártolóm állítólag ott lett király - egyik fia pedig, akit Pártainak neveztek, az Orkney-szigeteket népesítette be.

Mi volt e századokig tartó bevándorlás népi jellege, azaz milyen nyelven beszéltek Nagy-Britannia és Írország első földművesei, akik itt a magas kultúra alapját lerakták? Erre a kérdésre a brit nyelvészek és történészek vizsgálatai már majdnem teljes világosságot derítettek, úgyhogy reánk csak a végső következtetés kimondása marad. Az angol tudósok ugyanis egyhangúan megállapították, hogy az ő honfoglalóik nem latin vagy germán típusú nyelvet beszéltek, hanem árja típusú úr nyelvet. A krónikák ezt az ősi nyelvet valamilyen ok miatt nem nevezik meg saját nevén, hanem körülírással trójai vagy nyers görögnek mondják, amely utóbb brit néven lett ismert (Trojan or rough Greek which was called British, 182m 176 és 143, 150, 155). Mit jelent ez a kritikus szó "Brit",- kérdik az angolok, amelynek PRWT, PRAT, PRIT változata ezernyi angol helynévben megtalálható (182m 191-197). A nevet rovásjelekkel három mássalhangzóval írták: P-R-T (182m 53), aminek helyes hangzósítását és egyben a Brit szó eredeti alakját Waddell a BARÁT formában állapítja meg, hosszú ékezettel a második magánhangzón. E szó illetőleg név jelentése pedig, ugyancsak az angol szerző szerint annyi mint "társ, barát, szövetséges", valamilyen közös vállalkozásban résztvevő. Akik tehát Barát néven a Brit-szigeteken új hazát foglaltak, vérségi kötelékeikben éppúgy megbolygatott, egymástól elszakított családok és nemzetségek voltak, mint az Itáliában megtelepedett etruszkok, akik szintén új társulás nyomán kapták Európában használt összefoglaló Hetrúri nevüket. Azt is biztosan tudjuk, hogy az új társulás megkötését ünnepélyes szerződéssel - vérszerződéssel - szokták megpecsételni, amely jelképesen helyreállította a szerződő felek között a vérrokonságot, az ókori politikai szervezkedés alapját. (25)

Ha a Barát szó annyit jelent, mint társ, szövetséges, akkor Britain, Brittain, Brython annyi mint Barát-Hóna. Ezt sem e sorok írója találta ki, bár előtte is világos, hanem az angol Waddell, akit szószerint idézünk: "A Britain-név eredeti alakja... BARAT-ANA volt, vagyis a Barátok országa" (The original form of this name Britain was... Barat-ana or Land of the Barats, 182m 169). Az Ana-részleg (magyarul: Hona, Huna szókezdő H-hang nélkül), magyarázza tovább Waddell, minden esetben "ország" (Land) jelentésű, éppúgy mint ezekben a nevekben: Rajput-ana, Cata-onia, Susi-ana, Ir-an (182m 65, 364). Az ország Brython (Baráti Hon) nevéből továbbképzéssel jött létre a lakosok neve: egyes számban BRYTHONI, Barát-honi, többes számban BRYTHONIC Barát-honik. A szó eredete, értelme és minden eleme, képzőivel együtt a magyar nyelvből származik és nagyon világosan utal arra, kik is voltak és milyen nyelven beszéltek Nagy-Britannia honalapítói. A mai Brit szóban az eredetileg benne szereplő első "a" magánhangzó a hangsúly első szótagról való eltávolodásával kiesett és így öltötte fel a szó a Brat, Brit alakot, ugyanazon szabály szerint, amelynek értelmében a magyar Köremlékből az angolban Cromlech lett. (48)

A felsorolt adatokat áttekintve, ezúttal is az a határozott benyomásunk alakul ki, hogy az az árja fajú nép, amely a Régi Keletről a Kr. e. 12. századtól kezdve Barátok, Pártolóim és egyéb nevek alatt egymás utáni rajokban Nagy-Britanniába érkezett, szintén a magyarul beszélő népek családjába tartozott. Vagyis a magyar népek nyugatra vonulását most már nemcsak Krétában, az Égei-szigetvilágban, a Balkán-félszigeten és Itáliában, hanem Nagy-Britanniában is világosan látjuk. Mit tudunk a közbeeső láncszem, Franciaország első benépesítőiről ?

3. Az eddigiek ismeretében szinte feleslegesnek látszik részletekbe menően bizonyítani, hogy a keleti népek nyugatra tartó harmadik hulláma, amelyben szántó-vető Barátok jöttek, Franciaország területén is magyar nyelven beszéltek kezdetben és még jó sokáig azután is. Sokan lehettek, hiszen több helyen úgy foglaltak maguknak hont, hogy a régibb lakosokat a jobb földekről elűzték, vagy leigázva szolgáikká tették. Egész Ármórikát például oly sűrűen szállták meg, hogy annak régi nevét feledésbe merítették és saját magukról Brithonnak, azaz Barát-Honnak nevezték. Ebből a szóból lett aztán a mai Bretagne név.

Ezek a Franciaország területén megszállt földműves bevándorlók a maguk általános megjelöléseként a LIGÚRI nevet is használták. E név összetevő két eleme közül az első (Liga) átment a latinba és ott is „szövetség" értelemben lett használatos. A Lig-úr-i értelme tehát annyi, mint a „szövetség királyának alattvalója." Ligúri néven főleg a Moselle völgyébe, a Rajna bal partjára és a Rhőne alsó folyására települt földműveseket nevezték. (49) A Szajna és a Garonne között elterülő hatalmas vidék is egy nagy LUGDONIA volt; talán ez a név is a Liga és a Honja magyar szavak összekapcsolásából keletkezett, mintegy a „szövetségesek országa" értelemben. A nem-magyar kutatók azt is megállapították, hogy a különféle ligúriák népe ugyanazt a nyelvet beszélte, bár politikailag külön egységekként szerepeltek, egy-egy kiskirállyal az élen. Mindezek az egymással közeli rokonságban álló Barátok, Ligurak és egyéb szövetségesek nem alkottak közös nemzetet, egy állammal és egy kormánnyal. Politikai tekintetben Franciaországban ugyanolyan volt a helyzet, mint Etrűriában és Nagy-Britanniában, ahol a független sok úri hon csak alkalom adtán tömörült egy-egy laza konföderációba meghatározott cél elérésére. (50)

A Franciaország területén élt úr törzsek egyéni neveit Cézár leírásából ismerjük, aki a Szövetség szót "Civitas" névvel adja, ami talán éppen a magyar szó latin füllel való lejegyzése. A Cézár által feljegyzett neveket eddig még nem sikerült a latinból értelmezni, noha látszólag latin szavak. Ez nagyon jellemző a helyzetre és érthetővé teszi, hogy viszont a magyar nyelvből a szóbanforgó neveket, vagy legalább is azok nagy részét jól megértjük. Ilyenek a következők: 1. CALETI, magyarul Keleti, amely név viselői a Szajna alsó szakasza felett, az óceánra támaszkodó földdarabon éltek; 2. BEL-LOVACI, akik Cézár szerint lovas nép voltak, nevükben is ez a mozzanat, valamint a keleti Bál isten neve nyert megörökítést, Bál Lovasai értelemben; 3. az EDUI vagy AEDUI szövetség, a szókezdő H-hang hozzáadásával a Héti, akik saját hagyományaik szerint trójai eredetű, hetita-fajta nép voltak, nyilván a hét törzs szövetségébe tartozó emberek (251m 124; 102m I 31 sk) ; 4. a REMES törzsek, akik neve az egyiptomi Ra-mása névvel egyezik; 6. a BITURIG vagyis a Bátrak, valószínűleg szintén egyiptomi eredetűek, ahol a Bátor név (Potur, Patra) gyakori fejedelmi cím volt; 6. az ARVERNI vagy Úr-vér-Hon-i szövetségbe tartozók, akik magukat az úr népek leszármazóinak tartották; 7. a SANTONES, akik egy előkelő királyi ivadék uralmi területébe, a Szent-Honba tartoztak; 8. több szövetség nevében az alkotóelemek száma jutott kifejezésre, leggyakrabban a négyes szám, mint a NAM-NETES, VE-NETES, CAR-NUTES nevében; 9. jól értjük a sátrakban azaz szállásokban lakó SALLASI nevét; és 10. megjegyezzük, hogy már Szíriából is ismerjük a Franciaország területén felbukkanó RUTENI és VOLOQUE nevet, amelynek viselői majd a középkori Magyarországon is szerepelnek(rutének és vlachok), de ez utóbbiaknak ez csak ráruházott nevük; végül 11. értjük a svájci konföderációt - szövetséget, társulást - létrehozó három törzs legfontosabbikának, a kezdeményezőnek ÚRI, Úri nevét. Mindezek tehát nem latin, hanem régi magyar nevek. Ezt a ragyogó tényt azonban a mi saját mulasztásaink miatt még nem tudja a világ és a nemzetközi irodalomban a magyar nevek az ismeretlenség fátyla alatt rejtőznek mint „latin előtti nevek."

A népnevekből levonható következtetésünket, hogy ti. Franciaország területén az ókorban még magyar nyelvű népek laktak, megerősítik a francia nyelvészek is. Azok egyik csoportja ugyanis arra vállalkozott, hogy országuk latin előtti ismeretlen nyelvét közelebbről meghatározza és hovatartozását kiderítse. Vállalkozásuknak eleve nagy fontosságot tulajdonítottak és nagy buzgalommal láttak hozzá a kutatáshoz, hiszen tudták már, hogy a mai franciák testileg egyenes folytatása a titokzatos pre-latin népnek, amely a római hódítás következtében nyelvet cserélt, de csak nagyon kevés latin vért vett fel magába. Azt is tudták, hogy az "X" nyelvet beszélő nép földműves életformájú volt és elsősorban, folyóvizek mellé települt, tehát tőlük származik minden valószínűség szerint a legtöbb francia folyó neve, meg a különféle földfajták elnevezése is (46m 16). Összegyűjtötték tehát a latinból meg nem fejthető vízneveket és földneveket, azokat összetevő elemeik szerint csoportosították és megkísérelték az elemek értelmét a földrajzi környezet alapján kideríteni. Az eredmény meglepő lett.

A nyelvészek vizsgálatai szerint ugyanis a pre-latin víznevekben leggyakrabban a következő négy szóelem vagy gyök valamelyike szerepel. Az első az APA, ABA, amely Franciaország egész területén használatos volt, sőt még annak határain túl is (46m 106 sk) és ebből a latin előtti gyökből származott a víz jelentésű latin Aqua. A Régi Kelet szóhasználatát ismerve és tudva a magyar nyelv sajátosságát a szókezdő H-hanggal kapcsolatban, világosnak látszik, hogy ez a latinba átment latin-előtti Apa, Aba azonos az ősi magyar Hab szóval. Abi, Api és Habi volt pl. a Nílus egyik leggyakoribb neve, Habúr volt az Eufrátesz legjelentősebb északi mellékfolyója és több más őshazai folyó neve. Ugyancsak Ab (Hab) volt hajdan a pap által működése közben használt víz neve, maga a pap pedig (h)abos, - a latin Abbas (apát) szülője.

A Franciaország területén sűrűn használt második latin-előtti víznévképző a BOR (46m 125-127). Nem kell sokat magyaráznunk, hogy ez is magyar szó, hiszen teljesen azonos a miBor szavunkkal, amely a Régi Keleten nagyon gyakran szerepelt Bor és Bahr alakban és a mai székelymagyar szóhasználatban is forrásvizet jelent. Ezt a Bor-gyököt őrzi Franciaországban Bordeaux városa is, a Garonne torkolatában. A vizek megjelölésére használt harmadik latin-előtti szó maga a VIS (46m 117), amely alakban és értelemben szintén tökéletesen egyezik a magyar és finnugor Víz szóval. Ezt a szót találjuk pl. a Visére folyó nevében, melynek régibb formája a Visara és Visura és ez szerepel a világhírű ivóvizek forrásvidékén Vichy város nevében és sok más - Franciaországon kívüli - folyó nevében is, ideértve a jól ismert Visztula (Vistula) folyót is. A negyedik nagyon elterjedt franciaországi pre-latin víznévképző az AR, amely a magyar Ár (árvíz, áradat) tökéletes megfelelője. Ezt a nevet főleg a Rajna-Saöne-Rhőne árka által alkotott folyosó területén használták. (51) Ilyen Ar-ral képzett folyónévre sok a példa: Arara (ma: Saône), Savara (Sévres), Samara (Sambre és Somme), Isara (Isaar), stb.

A föld minőségére, szerkezetére és formájára mutató "indo-európai előtti" szavak közül említsük meg a réteges kőzetet jelentő PALÁt, amely magyarul is pontosan Pala; aztán a TALA szót, amely viszont Talaj szavunkkal egyezik és a CAMPUS szót, amely két magyar szó, a Hon és Fű (régen: Pu) összetételéből jött létre mint Hon-Fűn azaz füves hon, füves terület, mező értelemben, amint ezt az értelmet a nyelvészek szintén egész pontosan megállapították (pays herbeux, 46m 59). Igen gyakran előforduló pre-latinnak elkönyvelt szó a magyar is, amely főleg a CARA elemmel kapcsolatban szerepel. Nem feledhetjük el említeni a Csúcsot, kiemelkedő kerek hegyet vagy kiálló sziklát jelentő pre-latin CUCC szót sem (46m 78, 89), mert az is teljesen egyezik a magyarral.

A franciaországi régi települések neveit vizsgálva meglep bennünket az, hogy azokban milyen sokszor fordul elő a Bál (Bal, Bél), Szem (Samo, Sama) és Úr (Ur, Our) szavunk (46m 144-148), amelyek jól ismert keleti pogány istenek emlékét őrzik. De más pre-latin nevek is érthetők magyarul, mint pl. a Plou-val (Falu) összetettek, meg a Baita (m. Pajta) részleget tartalmazók, vagy a Namour (Nem Ura) és a Saumur (m. Szem-úr) nevek. E munka szerzője áttanulmányozta a francia helységnévtárban (247m) szereplő sokezer helynevet és minden várakozást felülmúló eredményre jutott. Azoknak a települési helyeknek a száma ugyanis, amelyekben a magyar Úr (Ra) szó és rokonai (Ló, Mén) fordulnak elő 2874 ; a Mag, Magar gyökű helynevek száma 450 ; a Bál, Bél elemet tartalmazza 200; a Bor gyök szintén 200-szor fordul elő, a Szem (Sem) ugyanannyiszor, a Falu 75-ször, a Barát (Brad, Prat) 50-szer, egyéb magyar gyök további 200 esetben. Együttvéve a franciaországi magyar értelmű helynevek száma igen óvatos vizsgálattal a hihetetlennek látszó 4250-re rúg. Tessék ehhez hozzáadni a helységnévtárban nem szereplő és így a fenti összegből is hiányzó folyó- és hegyneveket, amelyekben a Hab, Bor, Víz, Ar, Pala, Csúcs, Talaj, Kő, Fű szavaink hemzsegnek, akkor fenntartás nélkül el kell ismernünk Dauzat professzor megállapításának helyességét, hogy ti. a francia helynévkutatás "szédületes látványt tár elénk." Szédületeset, mert elemi erővel bizonyítja, hogy Franciaország első kultúrnyelve is a magyar volt, bármennyire is meghökkentő ez az eredmény tudományunk mai állapotában. (52)

A Kelta-név az Európába költözött magyar népek összefoglaló neve

Európa őstörténészei, mint már többször láttuk, szinte minden néprajzi probléma előtt megtorpannak és azt írják, rejtéllyel állnak szemben. A keltákkal kapcsolatban is minden rejtélyes : a nép földrajzi eredete, faji hovatartozása, nevének jelentése és Európában való szétáradása. Egy dologban mégis minden kutató egyet ért, abban, hogy a kelták szerepe Európa történetében főbenjáró jelentőségű, mert a mai európai nemzetek népi állománya legnagyobb részben az így nevezett népek leszármazóiból alakult ki. Nagyon fontos tehát, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a kelta kérdést és közreadjuk magyar szempontú adalékunkat

A Kelta néven szereplő népesség tudományunk mai álláspontja szerint Európában alakult ki, a már régóta ott lakó népekből. Ez nagyon lényeges és alapvető megállapítás. Az a közelebbi táj pedig, ahol a név első viselőit tömegesen észlelik, a Duna középső és felső völgye, tehát a történelmi Magyarország és Dél-Németország területe, hozzá, véve Bohémia területét (251m bis 11 sk). Erről a meglehetősen terjedelmes középeurópai tájról áradt szét a név használata a Rajna völgyébe s onnan tovább Franciaország területére. Egy másik irányban az Elba, Odera és Visztula mentén északnyugatra, végül egy harmadik irányban, a Dráva és a Száva felső völgyén át a Pó vidékére, Itáliába. A nevet viselő népesség a Kr. e. 3. század végén érte el legnagyobb földrajzi kiterjedését.(53)

A keltákról a régibb kutatók úgy vélekedtek, hogy egy külön emberfajta voltak, az inkább magas termetű, világos bőrű, árja fajú népesség. Valószínűleg ama részükre vonatkozik ez a megállapítás, amely a Dunamedencében és egyebütt már a bronzkor óta otthonos volt, vagyis elsősorban a földműves úr törzsekre, amelyeket a Kelta nevet hozó, illetve elterjesztő néphullám bekeretezett és rájuk is kiterjesztette saját nevét. Az embertan újabb kutatói ugyanis megállapították, hogy a Kelta nevet eredetileg viselők nem voltak árja fajú, sem világos megjelenésű emberek, hanem inkább sötétes arcú, alacsonyabb termetű, kerek fejűek, bár ők is árja (magyar) nyelven beszéltek (182m 127-133; 102m I római 10; 152m 151 és 251m bis 20 sk). Az akkori viszonyok között e második csoportban csakis turániakat láthatunk, akik a Kaspi-Oxus térségében alakultak ki árja és kus fajta elemek összeolvadásából és akik első nagyobb hulláma, a szkíták, éppen a Kelta-név elterjedése kezdetén, a Kr. e. 6. században érkeztek a Duna vidékére és a Kárpátok fölé, Dárius perzsa király Kr. e. 512-ben lezajló támadása idején.(54) Az első kelták (szkíták) nyugatra vonulásakor nincs szó komoly háborúkról, súlyos fegyveres összetűzésekről, a megelőző lakosság kiirtásáról vagy elűzéséről, sem új politikai keretek felállításáról. Ügy látszik, minden csendben zajlott le s a szabály a meglévő keretekbe való beilleszkedés volt, összevegyülés a régibb, de azonos nyelvű lakossággal, a Társakkal, Barátokkal, Ligúrokkal, Hétúrokkal és Magyarokkal akik valamennyien közös nyelvet beszéltek és mindnyájan a Régi Keletről eredtek. Talán nem is annyira a népesség áradt szét és keveredett, hanem lényegében inkább egy új, divatos név elterjedéséről volt szó. Ezt tükrözik az ilyen kettős nevek, amelyekben a Kelta szó mint jelző és értelmező szerepel, pl. a kelto-ligúr, kelto-szkíta, kelt-iberi.

Ilyen körülmények között döntő fontosságú a Kelta szó jelentésének tisztázása. A nyugati tudósok nagy erőfeszítéseket tettek, hogy megtalálják a név eredeti értelmét, mert ők is úgy vélték, az adhat végeredményben választ a zavarosnak látszó kelta problémára. Bár a megoldáshoz minden szükséges adatot összegyűjtöttek és a lényeget is megállapították, mégis eldöntetlenül kellett hagyniok a kérdést, mert eltévedtek a látszólag sokfelé vezető úton. Megállapították a név legrégibb írásbeli alakjait: Kelti, Keltai, Keltoi, Caleti, Caledi, Caledoni és Galati, Galli. Minden nép nyelvében keresték aztán értelmét csak éppen a magyarban nem. Mégis, a magyar ismerete nélkül eljutottak oda, hogy első és legvalószínűbb magyarázatként azt a nézetet fogadják el, amely szerint a Kelta név, mint szó, a 'Kel' gyökérből származik s a "kelni, felemelkedni" jelentést foglalja magában (une racine QUEL, impliquant l'idée de lever, 102m I 27). A magyarul tudók megértik, hogy a teljes név, a Kaleti vagy Keltoi azonos a magyar Keleti szóval, amely Kelet alakjában azt a tájat jelenti, ahol a Nap fölkel s ami a régi Kelet (Orient) szokványos neve. A Keleti pedig jelenti az olyan népet, törzset, vagy embert, amely Napkeletről, Orientről, a Régi Keletről érkezett Európába. A Kelta név értelmének tisztázása valóban kulcs a kelta-kérdés megoldásához, mert abból megtudjuk, hogy a kelták nem külön emberfajta voltak, hanem e név alatt foglalták össze azokat, akik valamennyien ugyanarról a földrajzi tájról, a Régi Keletről eredtek és Európában egymással újra összefonódtak.(55) Ezek ugyanis bármikor és bármilyen úton jöttek Európába, a kőkorban vagy a bronzkorban, a nevet minden zavaró mozzanat nélkül felvehették és magukénak mondhatták, lettek légyen piktek, maúrik, társak, barátok, ligúrik vagy szkíták s valamennyien joggal használhatták összefoglaló, általános megjelölésükként.

A Kelta név egyébként nem Európában keletkezett; ismert volt az már az őshazában is, ahol a Habúr folyótól keletre elterülő vidéket, egész Mezopotámiát jelentette s az odavaló lakosokat hívták egyebek között Caleti, Khalti, Káldi embereknek. A Habúrtól nyugatra lakókat viszont Esti, Esthoni azaz nyugati népeknek is nevezték. A Keleti-név használata Európában sem a Kr. e. I. évezred közepén kezdődött; forgalomban volt az már ott is kezdettől fogva, a piktek idejétől szakadatlanul, csakhogy inkább mint alkalmi elnevezés szerepelt. Így érthető, ha azok a kutatók, akik a kelta név első európai előfordulásai után nyomoztak, már a pikteket is keltáknak, „korai keltáknak" nevezik. Hasonlóképpen keltának minősültek a később érkezett népelemek (251m bis 12-14). Nincs tehát semmi logikátlanság vagy zavar a név használata tekintetében ha tudjuk a lényeget, hogy a név egyszerűen földrajzi eredetre utal s ilyen értelemben szolgált a Régi Keletről érkezett népek közös megjelölésére.(56)

A fenti eredményekkel teljesen összhangban áll az a tény, hogy a szakemberek a külön kelta nyelvnek sehol semmi nyomát nem találták; nem is találhatták, hiszen a kelta népeket azok alkották, akik magyarul beszéltek. A Szajna felett lakó belgák például jól megértették a tőlük délre lakó és Garonneig terjedő gallokat és mind a ketten értették a brithonik nyelvét (102m I 266). A kisázsiai galaták (keletiek) az A.D. 4. században még mindig úgy beszéltek, mint a Rajna vidékiek, akiktől hétszáz évvel korábban elváltak, amint ezt Szent Jeromos tanúságtételéből tudjuk (102m I 50). Ezt látva, a nem-magyar tudósok maguk is megállapították, hogy az ókori Európában, a kelta időkben egymás megértésének komoly nyelvi akadálya még nem volt. Az „európai nyelvi egység" így a kelta irodalom egyik alapvető tétele. Camille Julien francia ókori történész becslése szerint akkoriban ezt az egységes nyelvet "száz millió ember" beszélte. Kétségtelenül túlzás ennyi embert feltételezni az akkori Európában, de a lényeg helytálló: a kelta időkben, Kr. e. 6.-Kr. e. 1. században, Európában még magyarul beszéltek az emberek - és nem indoeurópaiul.(57)

A nem-magyar nyelvek kialakulása Nyugat-Európában

Ha Európa nyugati részében a jelen időszámítás első századaiban megszűnt az ott több mint másfél ezer esztendőn át virágzó magyar nyelv és helyette kialakultak a ma használatos angolszász és latin nyelvek, felelnünk kell arra a kérdésre, hová lett a magyar nyelv és miből keletkeztek az úgynevezett „indo-európai" nyelvek.

Az indo-európai nyelvek jellemző vonása nem a ragozás, hanem a hajlítás. Közéjük tartoznak az angolszász és román (azaz latin eredetű) nyelveken kívül a germán és szláv nyelvek is. Mindezek kialakulását régebben úgy képzelték el, mintha egy közös ősnyelv leszármazói lennének, az indo-európai ősnyelvé, amelyből Kr. e. 2000 után váltak ki és önállósultak fokozatosan (filiáció elmélete). A közös indo-európai nyelvet beszélők őshazája, ahol szétszakadásuk előtt még valamennyien együtt éltek, "valahol" Közép-Európában lehetett, mások szerint valahol Kelet-Európában, ismét mások szerint a Kaspi-Oxus vidékén. Ebből a feltételezett őshazából aztán egy feltételezett népvándorlással közelebbről még meg nem határozott időben diadalmasan behatoltak Európa legtöbb tájába, leigázták az ott élő barbárokat (?!) és lerakták, ők (!), a máig tartó magas kultúra alapjait.

Ezt az indo-európai elmélet-halmazt néhány ortodox tudóson kívül ma már senki sem vallja s diszkréten napirendre térnek felette. Itt-ott azért megjegyzik, hogy indo-európai ősnyelv a valóságban sohasem létezett, ilyen nyelven senki sem beszélt, ezen a nyelven egyetlen okmányt sem írtak s e nyelv nevét a régi források sohasem említik. Az „indo-európai" ősnyelv csak a nyelvészek kitalálása, akik prototípusokra vezették vissza az európai nyelvek közös szavait és a prototípusokból teremtették meg az állítólagos ősnyelvet. Mivel nem lehetett beigazolni, hogy ilyen ősnyelv és ősnép létezett volna, logikus, ha a fiktív nép őshazáját sehol sem tudták megtalálni. Ezért ma az indo-európai ősnyelv, ősnép és őshaza fogalmait elvetették. (58)

Az újabb kutatók a nem-magyar típusú európai nyelvek kialakulását a jelen időszámítás I. évezrede folyamán képzelik el, de nem az ótestamentumban gyökerező leszármazási elmélet (filiáció) alapján, hanem úgy, hogy az Európában általánosan elterjedt korábbi nyelvhez (mi tudjuk: a magyar nyelvhez) valamilyen idegen nyelv keveredett és e kettő összeelegyedéséből állt elő az új nyelv. Erre mutat az angolban, franciában, latinban, csakúgy mint a germánban és szlávban egyformán megtalálható rengeteg; pre-latin (azaz magyar) szó. Ez újabb látószögben tehát nagy nyomatékkal kerül előtérbe Európa őslakosságának nyelve.(59) A nyelvészek ezért most egyrészt az ősi európai nyelv kilétét kutatják, annak eredetét, szókincsét és rokonságát, másrészt szeretnék megtudni, melyik volt az a keveredő második nyelv, amelynek hatására itt is, ott is előállt egy-egy új nyelv. E téren a kutatások nehezen haladnak előre, mert hiányzik az a felismerés, hogy az európai ősnyelv a magyar nyelv volt és hiányzik az a második felismerés is, hogy a reá ható erő a magyar népek nyomában érkezett szemita népek voltak. A nyugati tudósok annyira eredetinek képzelték el a múltban az ő nyelvüket és azt annyira mindenek felett állónak vélték, hogy most valóságos lelki mártíromságot szenvednek az új valóság láttán.

Akik mégis ezen az új vonalon haladnak, vagyis a leszármazás (filiáció) helyett a hozzávándorlás (admigráció) alapján képzelik el az indoeurópai nyelvek kialakulását, bizonyos törvényszerűségeket már megállapítottak, nevezetesen azt, miként születtek az európai ősnép (magyar) szavaiból indo-európai (angol, francia, latin, szláv, német) szavak. Látják például, hogy a keveredés folyamán a szókezdő mássalhangzó gyakran elváltozott és rendszerint valamilyen lágyabb formát vett fel. Észrevették, hogy a hangsúly a szavak első szótagján meggyengült és hátrább került, minek következtében az első szótagban szereplő eredeti magánhangzó elnémúlt s ott mássalhangzó-torlódás keletkezett. Így jöttek létre az indo-európai nyelvekben a Br, Dr, Kr, Fr, Sr, Tr, Kl, St, sőt Str hangokkal kezdődő szavak (78m 13 sk). Akik ugyanebben a szellemben a latint vizsgálták meg, rámutattak arra, hogy e nyelv szerkezetében (akárcsak a germánban) feltűnő nagy szerepet játszik az őseurópai (magyar) nyelv Úr szava, különösen a szenvedő igealakban, pl. It-ur, Loquit-ur, ahol ezzel a szóval az általános alanyt fejezik ki (102m I 74). Előadásunk során mi is számos esetben rámutattunk már olyan magyar szavakra, amelyek a latin, német, francia és angol nyelvek szókincsében is szerepelnek. Most jelezhetjük, hogy már mások is feljegyeztek több olyan latin szót, amely éppen úgy hangzik, mint a megfelelő értelmű régi magyar szó. Ilyen például a latin Cap(ere) és a magyar Kap(ni); a latin Da(re) és a magyar Ad (ni); a latin Filius és a magyar Fiú; a latin Lassus és a magyar Lassú; a latin Saxa és a magyar Szikla. Az igazság az, mondja az egyik meglepődött nyelvész, hogy az őseurópai (magyar) nyelvből oly sok elem ment át a latinba, hogy kettőjük között közeli rokonság keletkezett (étroite parenté, 78m 12.) Akik pedig a francia nyelvet elemezték, megállapították, hogy abban a pre-latin örökség a hangtan tekintetében oly elemi erővel érvényesül, hogy a francia nyelv voltaképpen kelta ajakkal kiejtett latin (le français est du latin prononcé par les Celtes, 102m I 18).

Az európai őslakosság nyelvi hatását az angolra szintén kezdik behatóbban vizsgálni. Egyes közös angol-magyar szavak nem szükségszerűen a latinból kerültek a két nyelvbe, mint pl. az angol Pine, amely azonos a magyar Fenyő szóval, a P-nek F-fé változása előtt. Hasonló az angol Seat, amely a magyar Székkel azonos; és az angol Wall, amely a magyar Fal megfelelője. Samuel Reiss, aki az "idea-komplex" módszerrel végzett angol-magyar összehasonlító nyelvészeti vizsgálatokat (252m 282-285), megállapította, hogy az azonos gondolatot a két nyelv feltűnő gyakran azonosan hangzó szavakkal fejezi ki. A magyar Gömb és Golyó angol megfelelői között említi a Globe és Knob szavakat; a Gyűjteni magyar szó fogalmi csoportjában szerepel az angol Gather; a Kötni fogalom kifejezői között van a Knit; a Kör és Karika fogalom angol szavai között van a Circle és annak tájszólási alakja a Chare, meg a Crook (hajlított); a Gyűrűnek megfelel az angol Ring és Gyre; Görbe szavunk angol megfelelője a Curved; a Kerté a Garden, amely dialektusban Garth (bezárt udvar); és így tovább. Itt egy új kutatási terület nyílik, melynek kifürkészését már a múlt századi magyar nyelvészek elkezdték, de ami azután az ismert ok miatt nem folytatódott.

Az európai alapnyelvből (a magyarból) különösen a szláv nyelvek vettek át hatalmas örökséget, amelynek mértéke minden képzeletet felülmúl. A közös magyar-szláv szavakat már régóta jegyzékelik a magyar nyelvészek, de helyes iránytű hiányában eddig általában azt hitték, csak egyszerű kölcsönzéssel állnak szemben, amelynek iránya mindig a szlávból a magyarba vezet és nem fordítva. Tipikus megnyilatkozása a rossz iránytűvel végzett kutatásnak Kniezsa István kétkötetes nagy szótára, amely a "szlávból eredő magyar kölcsönszavakat" foglalja magában. Ezt a munkát mai látószögünkben teljesen újra kellene írni és mindent éppen fordítva kellene magyarázni. A latin, francia, angol és szláv nyelvekre tett rövid kitéréssel nyomatékosan akartunk rámutatni arra, hogy valóban helyes, a tényekkel teljesen összhangban álló dolog, ha az indo-európainak elnevezett nyelvek kialakulásában az egyik leghatalmasabb tényezőt a pre-latinnak mondott őseurópai (magyar) nyelvben jelöljük meg, amelyet az ókori Európában nagyjából mindenütt egyformán beszéltek.

Az indo-európai nyelveket kialakító második tényező kikutatása bonyolultabb problémának látszik. De talán annak körvonalait is felismerhetjük, ha visszagondolunk a görög nyelv kialakulásának folyamatára. Az is a helyszínen, hasonló folyamat eredményeként állt elő: az őslakos magyar nyelvű népek közé telepedett szemita népelemek hatására. Ügy látszik, a szemiták szerepe Európa nyugati tájain is észlelhető s ott is annak tulajdonítható a változás. Már ismerjük a szemiták nagy szerepét Itáliában, különösen Rómában, s tudjuk Cézár velük való szoros kapcsolatait is. Az is ismert, hogy milyen széles körű publicitása van a "brit-izrael" gondolatnak, amely szerint a szemitáknak döntő szerep jutott az angolszász népek és nyelvek kialakításában. A szemiták két irányból érkeztek Nyugat-Európába a Régi Keletről: egyrészt közvetlenül tengeri úton, másrészt szárazföldi úton, keleteurópai kerülővel. Bevándorlásukat az ő saját emlékeikből, más elbeszélő kútfőkből és a szemita törzsnevek szerepléséből következtették ki. A törzsnevek között különösen a Dán-nevet emelik ki (ebből erednének a dánok és Dánia neve), Juda törzsét (annak leszármazói lennének a jutok), Benjamin törzsét (ezek utódai a normanok), Izsák törzsét amely viszont a szászok őse volna (Isakson annyi mint Saxon), a Union Jack pedig Jákob úniója s egész Britannia a "Szigeten lévő Izrael" (Israel in the Isles, 253m 22 sk, 150 sk). E különleges irányú kutatók hangsúlyozzák, hogy a szemita befolyás az angol nyelv hangtanára döntő mértékű volt s megítélésük szerint: "Az angol nyelv egész alapvetése, úgy amint az ma ismeretes, héber vagy káldeus" (the whole foundation of the English language as we now use it is Hebrew or Chaldee, 215m 125). Hasonló a véleményük az angolszász népről is, amit így összegeznek: "Nagy a valószínűsége annak, hogy az angolszász nép valójában izraeli nép, bár ennek tudata idővel kiveszett a nép emlékezetéből" (A very strong presomption exists that this Anglo-Saxon people is in reality Israel, however she may have come to be unaware of it, 215m 84).(60) Ez is az újabb kutatási irány hangja, amelyben sok a tapogatózás és beleütközik régi meggyőződésbe, de mégis tudomást kell vennünk róla annál is inkább, mert a szemiták Régi Keletről Európába jött tömegei a magyar őstörténet tételeit is támogatják.

A nyugateurópai ősi árja nyelv és nép a szemitizáló hatásnak egy-két területet kivéve nem tudott sikeresen ellenállni, sem vele politikai vonatkozásban megbirkózni, hanem az érintkezés folyamán öntudatát elvesztette és egybeolvadva új népekké lett. E tünet - a gyenge ellenállás - tényét az árják vérségi kapcsolatokra felépített laza társadalmi és politikai szervezetével magyarázzák. Azzal, hogy Európa hatalmas ősnépessége nem tudott összefüggő, nagy államokat létrehozni, hanem mindvégig belső összetartó erő nélküli, könnyen széthulló mozaik maradt. Amint az Égei-szigetvilágban elég volt egynéhány szemita különítmény partra dobása a nyelvi és néprajzi helyzet megváltoztatására, úgy itt nyugaton is elég volt Cézárnak egy-két légió ahhoz, hogy a hatalmas gall világot szétszabdalja.(61) Cézár (Kazár? Kozár?) a római zsidók meghitt barátja volt és a Galliában összerabolt pénzeket az ő segítségükkel hozta forgalomba Itáliában (28m II 199 sk). A kelták (gallok) anyagi kifosztásán kívül Cézár az ő fizikai tönkretételüket és tömeges kiirtásukat is rendszerré tette, akárcsak az asszírok a Régi Keleten az árjákkal szemben. Behatolva Galliába, elsősorban a katonákat és a politikai élet vezetőit ölette meg, azután különösen a kelta papok elpusztítására törekedett, mert azok voltak a nemzet tudói, nevelői és a hagyományok fenntartói.(62) Miután a keltákat így megfosztotta vezetőiktől és öntudatuktól, a köznép felett razziákkal és terrorral uralkodott. Szereplése nyomán a római név Galliában a legnagyobb gyűlölet tárgya lett és Cézárt légionáriusaival együtt közönséges banditáknak nevezték (Latrones, 28m II 122 sk, 48). Cézár galliai rablásait és esztelen öldöklését a római szenátus undorító eljárásnak bélyegezte és több ízben elhatározta, hogy biztosokat küld ki a helyzet felülvizsgálására. Egyes szenátorok azon a véleményen voltak, hogy Cézárt szolgáltassák ki az ellenségnek (28m II 186). Nem kétséges, Cézár prototípusa volt az "új Európa" (Európa-II) későbbi konkvisztádorainak, a Pizarroknak és Cortez Fernandoknak, a perui és azték civilizációk elpusztítóinak. A régi Európa lerombolása és az indo-európai vezetésű új Európa kialakítása hasonlóan zajlott le másutt is. A rómaiak A.D. 43-tól fokozatosan meghódították a Brit-szigetek déli részét, a későbbi Angliát. Hódításuk északi határán egy 74 mérföld hosszú falat építettek, az ún. Hadrián-falat, a mi korunkban készült Berlinifal őstípusát. Meghódították a Duna-medence jelentős részét és Európa nagy részén kívül még Észak-Afrikát is. Karthágóban házról-házra ment az ostrom Kr. e. 136-ban és ezt a várost tökéletes romhalmazzá változtatták, - prototípusaként a későbbi Budapest ostromának.

Amikor a rómaiak világuralma összeomlott, az angolszász és germán néven következő indo-európaiak folytatták a régi Európa pusztítását. Miután Britanniából a római légiókat 410-ben visszavonták, nyomukban az angolok és szászok szálltak partra. Mozgalmuk 450-600 között invázióvá terebélyesedett. Bevándorlásukat a skandinávok és dánok beözönlése követte a 8. és 9. században, utóbbiak 1016 és 1042 között Angliában a politikai főhatalmat is kezükbe kerítették. E mozgalmas idők során az ősi brit lakosság jórészét kiirtották, utolsó maradványaik a 7. században tűntek el (248m 87). A Rajna vidékén és a Baltikumban a németek terjeszkedése járt ugyanilyen következményekkel, akik lovagrendjei az új militáns vallás, a kereszténység terjesztésének ürügye alatt halomra ölték a finnugor népeket, egyes ágaikat teljesen kiirtva. Azt az időt, amely az ősi Európa pre-latin (magyar) népének és nyelvének elpusztítása és az indo-európai vezetésű Európa létrejötte között eltelt, a régibb historikusok "sötét középkornak" (dark age) nevezték s az új honfoglalókat a "barbárok bejövetele" felirat alatt tárgyalták.

Európa nyugati részeinek benépesítését átvizsgálva, főbb megállapításainkat a következő pontokba foglalhatjuk össze. E nyugati táj története azokkal az állattenyésztő, kereskedő, iparos és földműves életformájú népekkel kezdődik, amelyek ide a Régi Keletről Kr. e. 2500-tól kezdve egymás utáni hullámokban érkeztek, századokig tartó folyamatos bevándorlással. Az első európaiak valamennyien magyar neveket viseltek és magyarul beszéltek, úgyhogy az ő idejükben Európa magyar nyelvi egységet alkotott. E magyar nyelvű régi európai honfoglalók érdeme a kontinens első magas kultúrájának megalkotása, a rendszeres termelés bevezetése és a hegyek, folyók, lakóhelyek névvel való ellátása. Társadalmi és politikai szervezetük az egyéni szabadságok fenntartására törekedett és az önkéntes társulás (föderális) elvét hangsúlyozta. Mivel azonban a szabadságok korszerű korlátozását elmulasztották, nem tudták fenntartani népi személyiségüket, hanem szétaprózódva elpusztultak.


A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.