A háromágú tölgyfa tündére videón
A háromágú tölgyfa tündére (meseelemzés)
Az alább következő meseelemzés a mese rendkívül gazdag mivolta ellenére nem törekszik teljességre, hanem az általunk legfontosabbnak tartott mély rétegre a gnosztikus -transzfigurista üzenetre próbál összpontosítani. Biztosak vagyunk abban, hogy több értelmezés, és értelmezhető sík, keret található a mesében. Számunkra azonban az a legfontosabb, hogy mindenki által átélhetően, és mindennemű előképzettségtől (pl.: asztrológiai) mentesen, pusztán a gnosztikus értelemben vett megkülönböztető képesség és intuíció révén kíséreljünk meg behatolni a mese világába. Időnként, ahol ez szükséges a magyar hagyomány lesz a segítségünkre.
I. A vadászat
A legtöbb szakrális hagyományban, így a magyarban is a vadászat az én-önmagam keresésével, végső soron a valóság keresésével van összefüggésben. A mese is azzal indít, hogy a királyfi -aki mellesleg unatkozik, tehát nem találja helyét a világban- fogja magát és elmegy vadászni. Ám már az elején kezdhetünk gyanakodni, hogy ez nem szokványos vadászat lesz, hiszen a királyfi megkegyelmez az első célba vett áldozatnak. Aztán a második, harmadiknak is...
A szakrális vadászat célja ugyanis éppen az, hogy minél mélyebben fölfedezzük a körülöttünk, és bennünk lévő valóságot, végső elemzésben önmagunkat, ahol is nem maga a célpont- az elejteni kívánt vad- a lényeg, hanem az út, amit megteszünk, és a döntés(ek), amit az úton meghozunk. Sőt, mint láthatjuk, a helyes döntés kifejezetten az lesz, hogy nem lőjük le a vadat, hanem csak célba vesszük és követjük. Ahogyan a Csodaszarvas legendában is Hunor és Magyar űzik, hajtják a vadat, ám az messzire csalja őket, míg végül föltárul számukra egy másfajta valóság. A Képes Krónikában is fölbukkan egy csodaszarvas, „agancsa égő gyertyákkal teli", ahol a vitézek rányilaznak ugyan, de nem találják el, végül (Szent) László és Géza hercegeknek mutatja meg, hol kell templomot alapítani. A jelenés tehát itt is a szakralitás irányába mutat. Mesénk királyfia számára is a harmadik jótett után föltárul a misztérium, és az űzött vad megmutatja a háromágú tölgyfa rejtélyét.
II. A háromágú tölgyfa
„Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá"
A háromágú tölgyfa az erdő közepén, a mikrokozmosz közepe, az emberi létezés közepe, szíve, ahol a királyfi (minden ember) megkaphatja feleségét, azaz másik felét, végső soron másik létezésből származó felét. Ez az őselv, vagy lélek mag, illetve ennek háromszoros megnyilvánulása, mint három tündér, az emberi bukás óta fogságban van:
„Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszabadulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja."
III. A vízkeresztség avagy a lélek születése
Amint föltárul a királyfi számára a rejtély, azonnal útnak indul, hogy beteljesítse azt. Ahogy a vadászaton is, most is újabb háromszoros próbatétel következik, melynek során föltárulnak a királyfi hiányosságai, melyek komoly akadályok az ösvényen. A tündérlányt, a lelket, ki kell szabadítani a fából, azaz meg kell születtetni. A kísérők, a korábbi vadászati célpontok hálából mindig figyelmeztetik a királyfit a víz fontosságára, de ő ezt nem veszi eléggé komolyan, ezért az első két eset kudarccal végződik: a tündérlányok nem kapnak vizet, ezért megfulladnak.
Itt érkezünk el ahhoz ponthoz, ahol azok számára is, akiknek eddig esetleg kétségei voltak a történet üzenetét, és valódi tétjét illetően, félreérthetetlenül megmutatkozik a lényeg:
„No kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg hol van az élő víz."
Erről van tehát szó. Csakis az élő víz segít, csakis az élő víztől születhet újjá a lélek. A nyúl tehát elvezeti a királyfit az élő víz forrásához, visznek belőle a tölgyfához, s végül harmadszorra sikerül kiszabadítani a tündérleányt a fából, aki miután iszik az élő vízből életben marad. Ám figyeljünk föl a tényre: segítséggel jut a királyfi az élő vízhez, és nem a királyfi, hanem a nyúl itatja meg a tündérleányt (miután az előző két alkalmat a királyfi elügyetlenkedte), ami azt jelzi, hogy messze van még a királyfi az önállóságtól.
IV. A hazaút
„No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát."
A fiatal párt a nyúl is elkíséri a hazaúton, ami továbbra is azt jelzi, hogy szükség van egyfajta óvó, éber, útmutató segítségre. A kútnál a számvetés ideje jön el. A nyugalom, a töltekezés, a fölkészülés ideje. Ugyanis, hogy tartósan egymásé lehessen menyasszony s vőlegény, szellem és lélek, ahhoz minden eddiginél nagyobb próbatételen kell átjutniuk. Nincs még meg ugyanis az „arany menyegzői ruha"!
„Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát."
El kell tehát válniuk egymástól, hacsak reményeik szerint rövid időre is. A királyfi előre megy ruhát csináltatni, mialatt a lélektündér várakozik. Ez a lélek Mária állapota, amikor nem tehet mást csak vár.
V. Az áldozathozatal
E várakozás teli állapot a legkiszolgáltatottabb helyzet, hiszen a lélek még gyenge (nincs ruhája), és a királyfi (a személyiség) is magára hagyja. Meg is jelenik a boszorkány (a sátán), mintha csak megérezné, hogy most jött el az ő ideje. Észreveszi a tündérleányt, és kikérdezi, hogy mit keres itt. A tiszta, ártatlan, újszülött lélek nem tehet mást, minthogy elmondja az igazságot töviről -hegyire, ahogyan az történt vele. Nem tud mást tenni tisztaságánál fogva, ugyanakkor ez a védtelensége is. A boszorkány beledobja a kútba a tündérlányt, és a saját lányát ülteti a helyébe, várja meg az a királyfit, és lépjen ő a tündérlány helyébe. A visszatérő királyfi, ha vonakodva is, de beveszi a cselt, és elfogadja a hamisítványt párjának. A sátán látszólag győzött, a léleknek pedig újra alá kell merülnie a sötét éjszakában...
A démonok ideje.
A boszorkány, a sátán (az aurikus én, a Parzifal Kundry-ja), eljátsza a lélektündér szerepét. A királyfi elveszi feleségül, és együtt élnek. Hány, és hány alkalommal nem vagyunk képesek megkülönböztetni az igazit a hamisítványtól? Hány, és hány alkalommal kell ilyenkor az új léleknek visszahúzódnia, és meghoznia áldozatát? Amíg nincs meg a teljes megkülönböztető képességünk úgy járunk, mint a királyfi, noha ő is érzi, hogy valami nincs rendjén.
A sátán és az új lélek küzdelme a királyfi (személyiségünk) tudta nélkül, a tudatos élet mögött zajlanak, ám van befolyásunk az eseményekre, amennyiben hiányzik nekünk a
fele-ség, a Másik. Ez a hiányérzet, ez az űr az, ami a lelket, a tündérleányt minduntalan föltámasztja, újra születtetni segíti, hogy közeledni tudjon hozzánk.
„Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki: Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam-mondja a lánynak-, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja."
E rész átalakulás folyamatai arra utalnak, hogy a halhatatlan szellemszikrát, a már megszületett lelket már csak időlegesen lehet távol tartani a személyiség embertől, a királyfitól, elpusztítani már nem lehet. Rendkívüli jelentőségű, hogy a boszorkány tulajdonképpen csak megérzi a tündérleányt, a másik létsík, az isteni erő jelenlétét, látni nem látja, és a folyamatot sem ismeri, mérhetetlen önzésében csak arra futja, hogy ösztönösen megakadályozza a különböző átalakulásokon átment lélektündér királyfihoz való közeledését, nehogy lányának hamisítvány mivolta lelepleződjék.
VI. A tűzkeresztség
Az aranyhalból egy pikkelyecske révén csodálatos aranyalmafává változó lélektündér azzal kelti föl a királyfi figyelmét, hogy gyümölcsét éjjel a tündérek elhordják, vagyis ezen a létsíkon az nem tud hasznosulni:
„Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának: Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát!"
A fát kivágják és elégetik. De a sors megint úgy hozza, hogy a szegény ember, akivel a fát kivágatták eltesz egy darabkát belőle, és hazaviszi. A tűzkeresztségen emígyen átment lélektündér számára, most újra kissé nyugodalmasabb időszak következik, és ebben a békében újra képes lesz megnyilvánulni. Érdemes elidőznünk a szegény ember házánál:
„A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember: Bizonyára ez a kis fadarabocska világít. Úgy is volt."
A mese ismét elég világosan tudtunkra adja, hogy ahol a lélektündér újra meg tud nyilvánulni, annak jelentősége van. Első éjszaka csak világít, majd másnap, amikor nincs odahaza senki, a kis darab fából előbújik a lélektündér és takarít, rendet rak, „az ágy felékesítve." A szegény ember háza a tisztes szegénység, becsületesség, egyszerűség, a hűség háza. Ezek az ösvény kulcsai. Itt nyeri vissza erejét, és megnyilvánulását a lélektündér. A hamis különbségtevő-agyonbonyolított elmébe nem tud a lélekfény áttörni. Ahogy a szintén gnosztikus ihletettségű dán író Anker-Larsen mondta: „Egy béres szintjére kell süllyednünk." Csuang-ce történetében is a Sárga császár elveszett talizmánját se tudós, se vitéz, se ékesszóló nem találja meg, egyedül az „üresfejű". Az evangéliumban a gazdag ifjúnak is nehezebb a mennyek országába jutni, mint a tevének a tű fokán átjutni. A gazdagság nem kifejezetten anyagi gazdagságot jelent itt, bár az anyagi jólét és bőség az ösvény ellenében hat, hanem mindazokat a tehetségeket, képességeket, amelyek minél zseniálisabbak, annál kevésbé vezetnek a helyes útra, de amelyeket ezen a világon az önérvényesítés, és önmegvalósítás legnagyszerűbb eszközének tartanak.
VII. A megvilágosodás
A szegény ember házában serénykedő lélektündért a háziak kifigyelik, és megakadályozzák, hogy visszabújjon a fába. Nincs is már mitől félnie, hiszen ebben a házban biztonságban van. Ez a légkör tökéletesen megfelel neki. Most már a királyfin a sor, hogy fölébredjék...
„No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába."
Mindennapi élménnyé válik tehát a kettejük közelsége, noha a királyfi még nem ismeri föl a párját.
„Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király: No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben."
A királyfi szájából elhangzó mondat a jel a lélektündér számára, hogy fölfedheti magát, hiszen immár őt tartja a legszebbnek (és nem a hamisítvány feleségét), és valójában nem is mesét kér tőle, hanem élete történetét.
„A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal...-És végig mondta az egészet addig, hogy: Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!"
A királyfi tudatát elönti a fény, most már látván lát, és tudván tud. Itt van az ő kedvese, aki túlélt mindent őérte. Menyasszony s vőlegény, szellem és lélek egybekelt örökre.
Forrás: https://magyarokfenykuldetese.wordpress.com/2012/02/10/a_haromagu_tolgyfa_tundere/
Hozzászólás
Inkább tűnik egy titkos szerző innen-onnan lopott hamisítványának. Mégpedig a szilárd ősnépi magyar erkölcs felbomlasztásának tárgyi eseteként.
Ez az idézet a meséből: " hogy adjon neki vagy száz forintot", bizony nagyon is az elmúlt ötven év szellemi termékeként azonosítható.
Kedves Rékabea,
Sajnos, nem értem mi az, amit kifogásolsz hozzászólásomban. Azt veszem ki szavaidból, hogy nem ugyanarról a kottáról olvassuk a zenét. Nem szívesen fecsegek katonai doktrínákról polgári eszmecserékben (főleg a két értékrend közti különbségek miatt), de itt most úgy látom összhangra van szükség.
Az én kottámon az "önvédelem" egy ("proaktív") több, sokszor egybefont de egymástól különálló mesterkedésből álló hadászati (stratégiai) terv és annak végrehajtása. Sajnos, lehetetlen néhány sorban leírni mind azt, amit a hadászat magába foglal, tehát, csak a legszorosabban idetartozó eszmékről szólok egy pár szót:
Úgy az irgalom mint a kegyelem hasznos hadászati eszközök. A katonai értékrend szempontjából nézve, az irgalom (együttérző részvét) azért hasznos a hadászatban, mert elősegíti ez ellenség gondolatai - gondjai, igényei, vágyai, tervei, stb. - megsejtését; a kegyelem, pedig, azért, mert a legyőzött de megkegyelmezett ellenség képes a károk jóvátételére; a legyőzött de megkegyelmezett ellenfél egyén hajlamos az elpártolásra az ellenségtől; és mert a kegyelem nem igényel jelentős erő-bevetést.
A te kottádon, viszont, ha jól látom innen, a "védekezés" zenéje van leírva, ami egész más. A védekezés egy ("reaktív"), támadást hatástalanító harcászati (taktikai) szakképzettség. A védekezés lehet az önvédelem egyik tantárgya (a sokból) - és általában az is -, de a kettő nem fölcserélhető. Hangsúlyozom: Védekezésre vagy védekezés közben nem tanácsolom se a figyelmet az irgalomra, se a (harcászatban különben is ésszerűtlen) kegyelemet. Kegyelemről legföljebb csak sikeres védekezés után lehet szó, és akkor is csak abban az esetben, ha a támadó a védekezőnek teljesen ki van szolgáltatva.
Remélem ez a néhány sor ugyanarra a kottára tereli valamennyiünk figyelmét.
ÖNVÉDELEM !! erröl van szó - jogos önvédelem !
Ilyen esetben senki sem beszél sem kegyelemröl, sem irgalomról !
Köszönöm, hogy elolvastad hozzászólásomat. Ennél többet nem is remélhetek. Ha helyére talált, majd teszi ott dolgát.
A mesével magával nem foglalkoztam; intelmemre a hozzászólások késztettek - senkit sem célozva. Az úgymondott "paraszti" ész háborgását is megértem; nem volt, most sincs szándékom afölött ítélkezni. Ami aggasztó az az irgalom- és a kegyelem-megtagadás javaslat.
Merészelem föltételezni, hogy nem magával a magyarul gondolkodással van baj, hanem annak rendületlenségével. A zsidó és zsidó-felkent (júdeokrisztián) szervezetek - pl. egyházak - fölforgató tevékenykedése a magyar erkölcsi fogalmak meghatározásában is zűrzavart keltett és kelt. Szerintem főleg emiatt ingadoznak a magyar erkölcs pillérjei, melyek fenntartják pl. az irgalom és a kegyelem eredeti fogalmát. Ezek az erények ismertek mióta ember él a Földön; az ábrahámista vallásoknak semmi közük hozzájuk - azon kívül, hogy átfogalmazzák - és a kicsavart fogalmakat terjesztik - saját érdekük hasznára.
E zűrzavarban csak akkor láthatunk tisztán, ha újra megkeressük az erények eredeti eszméit - itt most csak az irgalom és a kegyelem fogalmát: Az irgalom egy együttérző részvét valaki nehéz sorsa iránt, míg a kegyelem egy kiszolgáltatott büntetésének nagylelkű enyhítése, vagy a bosszúról való lemondás (A magyar nyelv értelmező szótára, 1966, lerövidített meghatározásokban). Ezen meghatározások és máshonnan szerzett tudásom szerint, ha jól értem, az irgalom egy lelki távlat, egy érzelmet-keltő s emiatt lelkierőt igénylő tapasztalat, melyet a kellő lelkierő (nem tudatos) bevetése erény szintre emel. A kegyelem, pedig, tudatos cselekvés, melynek indítéka lehet az irgalom, de az irgalom nem szükséges a kegyelem gyakorlásához (pl. Atilla együttérzés nélkül kegyelmez meg III. Valentinianus császárnak és küldöttjének, a római egyház fejének, I. Leónak, amikor ezen utóbbit megdorgálja, de Rómát megkíméli az elrabolt magyar szakrális kincsek visszatérítése ellenében).
Habár, úgy az irgalom, mint a kegyelem előnyös lehet a nehéz sorsban szenvedő illetve a kiszolgáltatott számára, e két erény tulajdonképpen az irgalmas illetve a kegyelmes lelki fejlődését - és közvetve, a társadalmat - szolgálja. Tehát, aki pl. félelemből, lustaságból vagy elfogultságból tudatosan elhatárolja magát az együttérző részvéttől valaki nehéz sorsa iránt (az irgalomtól), azaz, szándékosan elkerüli az efféle lelki állapotot, vagy ha már érzi annak hatását, kimenekül belőle, vagy gonoszságból, gyűlöletből, bosszúból vagy hasonló kezdetleges erkölcstelen vágyaknak engedve megtagadja a kiszolgáltatottól a kegyelmet, az tudva, nem tudva, saját lelki fejlődését akadályozza.
Ha a fönti meghatározásokat és értelmezéseket elfogadjuk, akkor a zsidó-felkent egyházak által tanított "Uram irgalmazz nekünk"-féle fohászkodások, pl., fogalmi képtelenségek, és az efféle képtelenségekből származik pl. a szintén képtelen irgalmatlan eljárást sugalló "nem lehet irgalom" javaslat. Lehet valaki "irgalmatlan (lelkű)", de gyakorolni csak kegyelmet lehet. Hozzáadom, hogy a zsidó-felkent egyházak bűne az is, hogy ma már e két, ős idők óta ismert, erényt sokan tévesen a zsidó szekták (pl. római egyház) dogmáiból származtatják.
A bosszúideológia-szült gondolkodás veszélyére azért is hívtam föl a figyelmet, mert a kegyelem fogalom egyik értelme a bosszúról való lemondás. Mivelhogy a bosszú a júdaizmus egyik alapelve, aki a kegyelmet már eleve (azaz, már elvben) megtagadja, ténylegesen júdaizmust gyakorol. Nem mondom, hogy jelen esetben erről lenne szó - nem tudom -, de egy kategorikus "nincs kegyelem" javaslat félelmetesen a kegyetlenséget - és tágabb távlatban, az erkölcstelenséget - szítja.
Záróban, kérem tartsuk szem előtt, hogy a kegyelem gyakorlás föltétele a kiszolgáltatottság: Ésszerűtlen kegyelmezni annak, aki nincs a leendő kegyelmezőnek kiszolgáltatva. Egy ártalmazó vagy letámadó pl. semmiképp sincs kiszolgáltatva áldozatának, tehát ilyen esetekben abszurdum a kegyelem - és semmiképp sem ajánlott.
A történet Vlagyimir Megre: Anasztázia sorozatának egyik kötetéből származik. A kerettörténet szerint az író egy szibériai kereskedelmi út során megismerkedik Anasztáziával, akitől fiú gyermeke lesz. A kisfiú anyjának, Anasztáziának védikus szemlélete szerint nevelkedik. Apjával való egyik találkozása során apja kérdésére, hogy min töpreng azt a választ adja, hogy a létezők szerepét próbálja meghatározni a létezésben.
Ennyi a történet, amiből - számomra - az a tanulság, hogy minden teremtett lénynek szerepe van a létezésben. Ennek a szerepnek a felismerése pedig mindannyiunk egyéni feladata mindaddig, amíg az oktatás részévé nem válik a létezők szerepének ismerete. Tehát nem a csípőből való elutasítás, hanem a létezés értelmének keresése az intellektus feladata. Ha felismerjük a létezés értelmét, akkor az irányt mutathat számunkra, milyen hibánk, hiányosságunk teremtette értelmét létének. Ezzel javíthatunk saját életünk minőségén, ha a nemkívánatos jelenségek mélyebb értelmét feltárjuk és okainak megszüntetésén dolgozhatunk.
Nincs itt semmiféle judaista szemet-szemért fogat fogért ideológia. - Csak az egyszerü józan "paraszti" ész háborog -e csaló mese kapcsán!
Le fogadom hogy ez a mese is, ugy mint sok más mondánk és mesénk a judeo-keresztény egyház egyik "iróiskolájában" készült !!!
Ahogy Máté is irja,- "irgalmasságot akarok"-
igen, de kihez is kell mindig irgalmasnak lennünk a judeo-egyház tanitása szerint ? - Mindig azokhoz akik bántanak, irtanak, gyilkolnak, becsapnak bennünket. - Ezen nézet ellen a józan magyar ész
tiltakozik - ÖNVÉDELEM !! - Védd magad Testvér!
Védd magad !- GONDOLKOZZ !!!!!!!!! - Ne hagyd, hogy ellenségeid, rosszakaróid helyetted gondolkozzanak - és téged azzal ámitsanak, hogy neked és testvéreidnek ez a jó - és ne hagyd, hogy gyermekeidet, unokáidat ilyen mesékkel manipulálják, - az sugallva, hogy irgalmasnak kell lenni, az ellenünk sorozatban vétkezökkel !!!!
Az irgalmatlanság erkölcstelen ha alapja a gyűlölet, a bosszú, a bibliai Dávid- vagy a makedóniai Sándor-féle beteg élvezet-vágy, vagy a sötétség birodalmában tenyésztett értékrend bármelyik elve. Az irgalmatlanság még a katonai értékrend szerint is erkölcstelen ha nem egy kétségtelenül fertőtlen hadászati vagy harcászati célt szolgál.
"Irgalmasságot akarok és nem áldozatot" (Máté 9:13)
Ne attól féljünk hogy a gonosz mit tehet velünk - lényegében semmit -, hanem attól hogy mivé tehet (magyarmegmaradasert.hu/szerzok/o-sz/oszkatona/item/1834-v%C3%A1llalkoz%C3%A1sok-kezel%C3%A9se-4, utolsó sor.)
tudom a magyar nep nagy lelkü,
de az ellenseg ki meg ölt azt meg eletben hagyni
nagy hiba lenne,
nincs kegyelem,
föleg a gyilkosokkal,
[*****]sag a vege, sertö,
negyeles utanna kenszavas fürdö,
addig mig nem lesz pepes,
ez lenne a javallatom.
Kutyából nem lesz szalonna ! - A cigányleányból
sem lesz tündérkisasszony.- Szerintem a cigányleányt kövé kellett volna változtatni, de legalább is ivartalanitani !