..."maga a szerző, Fehér Mátyás Jenő kijavította önmagát még 1968-ban (!), kijelentvén, a latin szövegek mágus szavát hibásan fordította sámánnak! "A mágus szó nyelvünkben ma is használatos és nem annyira idegen, mint a szibériai peremnépeknél oly nagy szerepet játszó sámán kifejezés, amelyet sokszor túlzottan kidomborítanak és általánosítanak. Ezek alapján tehát, a könyvben szereplő sámán kifejezés helyére az eredeti mágus szót kell visszahelyezni."...
Középkori magyar inkvizíció
Vázlatos tartalom.
Fehér Mátyás Jenő (1913-1978) nevét általában hiába keressük az életrajzi lexikonokban, csak a legújabb Encyclopedia Hungarica vette fel címszavai közé, méltatván érdemeit is, de a Kassai kódex külön itt sem szerepel.
Domonkos rendi szerzetes volt eredetileg, akit 1945 előtt már jó nevű rendtörténészként tartottak számon, bár önálló szakmunkája akkoriban még, mint fiatalember, kevés jelent meg. 1942-ben került Kassára és Madarász István megyés püspök kérésére a kassai dóm-plébánia kódex és ősnyomtatvány gyűjteményét kellett felleltároznia. Eközben bukkant rá a Collectio Dominicana nevű anyagra, amelyet 1852-ben P. Rassovszky kikölcsönzött és magával vitt Miszlókára, a plébániára. E Kassa melletti kicsi faluban talált rá 1944-ben Fehér M. Jenő egy régi "egérrágta, molyette, rossz ládában" a nagyon megviselt kéziratra, amelynek egy részét ő nevezte el később Kassai kódexnek. (A Syngrapha Dominicana-t /Domonkos gyűjtemény/ 1227-ben kezdték vezetni, amelyet 1556-bon helyeztek el a kassai városházán, ahol 1690-ben Hoffman Tamás domonkos szerzetes előbányászta, s a birtokrészeket a leleszi konventtel lemásoltatta, a többi részt pedig rövidítve ő maga másolta le. (Ezek közé tartozik a Liber Inquisitorum is.). Az akkori miszlókai plébános a régi kéziratot Fehérnek ajándékozta, aki azonnal hozzálátott a kézirat lemásolásához és a lapokat a kassai Boross Dezső fényképésszel le is fényképeztette, mégpedig úgy, hogy egy kópia Borossnál maradt. Nem sokáig dolgozhattak azonban a régi feljegyzések lemásolásán, mert 1945. február 11-én Kassát is megszállták az orosz csapatok. A nagy értékű régiségek mentését már korábban elkezdték, a Kassai kódexet azonban a megszállás idején mentették át, végül is, (4) Bodrogszerdahelyre, majd onnan Budapestre itt, a domonkos-rendi kolostorban, "páter Böle Kornél segítségét igénybe véve, négy hét alatt sietős munkával" befejezte a másolást. Az ún. Hoffman féle másolatot Fehér M. Jenő a budapesti anyakolostor könyvtárában helyezte el, a saját kezűleg készített másolatot és a Boross által készített fényképeket azonban magával vitte Sopronba. Amikor azonban menekülnie kellett, a holmiját hátra kellett hagynia s az iratait és jegyzeteit csak apránként tudták utána küldözgetni. Az utolsó csomag azonban elveszett, tehát még a másolat másolata is hiányos lett!
A Kassai kódexről első ízben 1967-ben jelent meg publikáció az Egyesült Államokban, s amikor is Látód fia Hanis mágus ellen lefolytatott vizsgálat jegyzőkönyvét és az eredeti latin nyelvű szöveget is közzétette a szerző, valamint még két per teljes anyagát magyarul, ellenben a többi kilenc per anyagát sem eredetiben, sem magyar nyelven teljes egészében nem adta ki. Ezt követően jelent meg fő műve, vagyis a most kiadott kötet (1968). Ebben, teljes egészében, egyetlen eredeti szöveget sem közölt, csak tartalmi kivonatot 59 per anyagából, noha a hétszáz jegyzetből 212 a kódexet idézi. Később hozzákezdett a latin szövegek közléséhez is, ez azonban - sajnos - abbamaradt. Az első szövegközlés alkalmából Fehér M. Jenő megjelentetett három szövegtöredéket, amelyeket a kódex hátulsó bőrkötéses táblájának tömítéséből szedtek ki. Ezen iratok közlésekor hibákat követett el.
Itthon a Magyar Kurír már 1967. Szeptember 23-án hírt adott az akkor még "nagyjelentőségűnek" nevezett dokumentumokról, mélyrehatóbban azonban csak 1968-ban foglalkozott vele az ugyancsak szerzetesből lett történész, Schram Ferenc (1923-1975), aki Igazán illetékes volt az értékelésre, mivel ő adta ki a magyarországi boszorkányperek iratait. Schram Ferenc elismerte a kódex vonatkozó anyagának fontosságát.
"Nyolcvanhárom per anyaga elegendő az egész ősmagyar hitvilág rekonstruálására, ... sok fehér foltot eltüntetve meghatározhatja a kutatás további irányát, de akár forradalmasíthatja is a tudomány eddigi álláspontját.... Ezért igen nagy jelentőségűnek kell a gyűjteményt mondanunk, Fehér Mátyás derekas munkát végzett annak lemásolásával." Ilyen értékelés után több, mint meglepő - bár ne feledjük: 1969-et írtunk akkor, a Kádár-diktatúra második hulláma zajlott s ekkoriban aligha lehetett szabad és független véleményt alkotni egyháziakat érintő kérdésekben! - hogy Schram Ferenc súlyosan és meglehetősen alattomosan megtámadta Fehér M. Jenőt, azt sugalmazva és sejtetve, hogy a "korábban megbízható kutatónak" ismert Fehér Mátyás valójában egy csaló-hamisító, aki talán egy soha nem létezett kódexből idézget és csapja be a világot: "nem tudjuk, hogy ki másolt rosszul és értelmezett helytelenül annyi kifejezést és szót: Hoffmann Tamás-e 1690-ben, avagy Fehér Mátyás 1944-ben? Vagy talán...?" S ez a vagy talán bárki által úgy folytatható, ahogy néki tetszik. Csakhogy a tudományos etika ilyesmit nem enged meg! Schram ugyanis azért fordult szembe Fehérrel, mert "ma már szinte teljes bizonyossággal állíthatjuk, ... hogy őseink vallása a sámánizmus volt."
Először is a sámánizmus nem vallás, másodszor: egyre több adattal igazolható, hogy őseink egyistenhívők voltak, noha a gyógyító táltosok valóban léteztek, mégpedig hosszú évszázadokon keresztül, de ez nem azonos a sámánizmussal, harmadszor: maga a szerző, Fehér Mátyás Jenő korrigálta önmagát még 1968-ban (!), kijelentvén, a latin szövegek mágus szavát hibásan fordította sámánnak! "A mágus szó nyelvünkben ma is használatos és nem annyira idegen, mint a szibériai peremnépeknél oly nagy szerepet játszó sámán kifejezés, amelyet sokszor túlzottan kidomborítanak és általánosítanak. Ezek alapján tehát, a könyvben szereplő sámán kifejezés helyére az eredeti mágus szót kell visszahelyezni."
Schram Ferenc persze érzi, hogy érvei meglehetősen gyengécskék, hiszen csak arra tud hivatkozni, hogy Fehér "adatai kevés olyan dolgot mondanak, amelyet ne ismernénk már", valamint furcsállja, hogy az Árpád-korban kétnevűség lehetett volna. Nem tudja elképzelni (?!), hogy a múlt század végén kihalt ún. pünkösdi királyság szokása az Árpád-korból származhatna. Azt azonban annál inkább elhiszi, hogy "inkább antik görög eredetű" (?!) ez a régi magyar szokás. Nyilván lelkiismerete elcsitítása végett gyámoltalan óvatossággal megismétli: "Ha Fehér M. Jenő adatai hitelesek volnának, akkor a Kassai Kódexet valóban beláthatatlan jelentőségűnek kellene tekintenünk: a magyar nyelvészet, néprajz és történelem... kincsesbányájának."
A Kassai kódex tartalmilag négy részre oszlik: Monita magistri Pauli (1-29. fol.), s ez azonos Paulus de Hungaria Summa poentitentiaetével I6 Liber Inquisitorum (30-95. és 100-125. fol.), Exodus Fratrum (96-99, fol.) és Gesta Fratrum. Az inkvizíció könyve az 1227-1498 közötti magyarországi perek jegyzőkönyveit tartalmazza.
1971-ben Györffy György a Kassal kódexet "bizonyíthatóan modern hamisítványnak" nevezte, s ez nagyon különös eljárás, mert noha ismerünk modernkori hamisítványokat, ennyire szabadon mégsem illő ítélkezni.
1972-ben Borsa Gedeon támadta meg Fehér Mátyás Jenőt, elsősorban azt a három a hátsó kötéstáblából kiszedett töredéket pécézte ki, amely szerinte "bizonyítja" a csalást ("tudatos hamisításokat' végzett!). Azt írja: "... két dokumentum, amelyet Fehér állítólag a "Kassai kódex" hátsó kötéséből áztatott ki, egyedi dokumentum, és azokat már jóval 1944 előtt reprodukcióban közreadták. Ezeket jelentette meg azután Fehér célzatos módosításokkal, hogy állításai kifogásolt hitelét megerősítse." Folyóiratcikkének harmadik ábrája" az 1942-ben megjelent könyvéből való, az itt megjelent fényképet "1969-ben, mint a Kassai kódex töredékét adta közre." Fehér M. Jenő elfogadta az érvelést, kijelentve, nyilvánvaló, hogy akkor a Kassai kódexet 1835 után kötötték be, illetve egy fénykép tévedésből került az anyagba. Ez azonban valójában egy hajszálnyit sem érinti a kódex szövegét, hiába erőlködik Borsa, mondván "a Kassai kódex hitelességének kérdését... még nagyobb mértékben problematikusnak kell tartani." Borsa Gedeon úgy tesz, mintha nem tudná, mi folyt Magyarországon (is) 1945 után, noha amint önmaga is beismeri - saját maga is tevékenyen részt vett a magyarországi szerzetesrendek könyvtárainak "biztonságba helyezésében", valójában: felszámolásában. Sőt ezt nagyvonalúan (s mi más ez, mint a legdurvább hamisítás!) a szerzetesi könyvtárak "köztulajdonba vételének" nevezi Fehér Mátyás Jenő ugyanis pontosan beszámol arról a rettenetes pusztításról, amely 1945 után bekövetkezett, s ezzel magyarázza, hogy az 1945-ben Budapesten hagyott Hoffmann-féle kézirat sorsa ismeretlenné vált, valamint azt is, hogy a kassai Boross fényképész hagyatéka eddig nem került elő, holott perdöntő bizonyíték volna.
Noha nem tartozik közvetlenül a Kassai kódex témájához, mégis szükséges kitérni erre a kérdéskörre, mert manapság egyre kevesebb információ lát napvilágot arról a hatalmas méretű rablásról és pusztításról, amelyet részben a megszálló szovjet katonák, részben a hatalomittas proletár tömegek követtek el az egyházi javakban és a főúri kastélyokban.
Mindez egészen érthetővé teszi Fehér Mátyás Jenő mentegetőzését, aki világosan megmondja: nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy hiteles-e a Kassai kódex? "hogy mernék én, egy a másolók kezén keresztülmenő romlott kéziratról szinte rögtönzött jegyzeteimről a hitelesség védjegyét kiállítani?" Ez becsületes, tiszta beszéd, majd így folytatta: "a hitelességet a teljesen közölt szöveg ezeroldalú analízise fogja eldönteni."
1974-ben még úgy látszott, megtörténik ez az elemzés, hiszen jeles tudósok foglalkoztak a kódex adataival, bár kételyeiket sem hallgatták el, hamarosan azonban teljesen diszkreditálták mind a Kassai kódexet mind Fehér Mátyás Jenőt. Hiába keressük e munka elemzését vagy kritikáját a vonatkozó szakirodalomban, tanulmányokban, sehol sem találjuk! Agyonhallgatással kívánták és kívánják eltüntetni ezt a forrást. Pedig maga a kötet sokkal több, mint a mágusok pöreinek ismertetése.`'
Ezért szükséges és fontos Fehér Mátyás Jenő három évtizeddel ezelőtti könyvét ismét kiadni. Mind az érdeklődők egyre növekvő táborának, mind a még el nem rontott szemléletű fiatal kutatóknak lehetővé kell tenni a Kassai kódex anyagának megismerését még akkor is, ha a szerző váratlan és tragikus halála miatt egyelőre nem várható az eredeti szövegek közzététele. De talán még ez is lehetséges, hiszen Fehér Mátyás Jenő, kilépvén a rendből, megnősült (felesége F. Walter Anna) és a fia az örököse. Jó volna, ha a hagyaték közkinccsé válhatna. Ez többszörösen is közügy, mivel egy becsületes és felkészült kutatót kiáltottak ki bűnösnek csak azért, mert a forrását eddig teljes egészében - sajátságos és súlyos okok következtében - csak ő ismerhette meg. Pedig ez bármelyik egyedül dolgozó régésszel is megtörténhetne, hiszen a feltárások minden mozzanatáról nem készülhet felvétel (fotó, videó) s így a közzétett rétegrajzok, alaprajzok, leletösszesítők tetszés szerint megkérdőjelezhetők. Mégsem teszünk így, mert szent meggyőződésünk, hogy a kutató nem csaló, még ha van is példa arra, hogy a túlfűtött lelkesültség, nagyon ritkán, nem megengedhető vadhajtást is létrehozhat.
Bakay Kornél " Pannonhalmán a műkincseket, főleg a régi könyveket, szőnyegeket, porcelánokat a megszálló csapatok tették tönkre pusztították el vagy égették fel. OL 726 VKM 29/1945. Oroszlán Zoltán 1945. márc. 10-i jelentése. -A tiszaburai Szapáry- levéltárat és a kunhegyesi Horthy könyvtárat és levéltárat feldúlták és a községi rendőrök az anyagot eltüzelték. OL 729 VKM 181-1946 és OL XIX-Y-I-4 98304/46. A nágócsi báró Rubido-Zichy kastély műkincseinek nagy részét a felszabadító csapatok elhordták, illetve a keleti szőnyegeket pokrócnak felszabdalták! OL K 729 1861946. A csengeri Szuhányi Ferenc-féle könyvtár és gyűjtemény 27 ládányi anyagát a Nemzeti Parasztpárt és a földigénylő bizottság tagjai tüzelték el. OL K 729 VKM 219-1946. A Kassáról elmenekített műkincseket még 1945-ben, Mihalik Sándor utasítására, vissza kellett szállítani! OL UKML 44.843145./X.10. 1946-ban a Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Biztossága 41 kastélyt vizsgált meg s ebből 8 értékes levéltárat teljesen megsemmisültnek nyilvánított! OL XIX-1-1-4 I 15980/46. Az alcsúti Habsburg-kastélyt az oroszok fosztogatása után felgyújtották és a könyvtár és levéltár elégett. OL X1X-I-1-4 101831146. A hédervári kastély levéltárát és könyvtárát az oroszok elégették. OL XIC-1-1-4 706931/46. Tisza Kálmán geszti kastélyában a 40 ezer kötetes könyvtár és levéltár anyagát feldúlták és megsemmisítették. A nép máglyákat rakott a mezőn a papíranyagokból. OL XIX-I-I-4 54607/45. A sárospataki főiskola irattárát és 124 db unikális ősnyomtatványát a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankból az orosz csapatok elszállították. OL XIX-I-I-4 35941/46. -A Hadi Levéltár anyagát az oroszok a Vas megyei Bük község határában vagonnyi tételekben, felgyújtották. A Hadi Levéltár térképeinek tiszta hátoldalára nyomtatták a MADISZ plakátjait! OL XIX-1-1-4 44843145. A keszthelyi Festetics levéltár és könyvtár az orosz hadikórház működése révén elpusztult. OL XIX-1-1-4 27975/46.
Az 5950/34. számú Elnöki Tanácsi rendelet szüntette meg a magyarországi szerzetesrendek működését s ezt azonnal követte a rendházak kifosztása. A kősugi Domonkos zárdából is elhordtak mindent, az épületet az OM kapta meg és leánykollégium lett belőle, a bencés székház járási tanács lett, az Isteni Ige Társaság (SVD) missziós háza honvédségi laktanyává változott. 1950. novemberében a Népművelési Minisztérium IS13/Ált/5/1950. sz. rendelete értelmében az ország valamennyi (!) könyvtárából a nem megfelelő könyveket ki kellett selejtezni!
Magyar egyháztörténelmünk vérbeli művelői Anonymustól Fraknói Vilmosig, Kézai Simontól Meszlényi Zoltánig, a papi rend tagjai voltak és egyházi nevelésük, latin-humanista műveltségük, elmélyült tudásuk avatta őket alapos történészekké. Valami azonban hiányzott a magyar egyháztörténelemből: a szabad bírálat Róma felé. A "Sancta Mater" iránt érzett gyermeki hódolat nyomán a horáciusi mondással "favete linguis", elcsendesült minden kritikai szándék. Az idők azonban változtak. Napjainkban ön-önmagát reformálja az egyház és kötetlen szellemmel felszámolja merev emberi gyarlóságait; elveti a kissé türelmetlen "hódolat illet, nem bírálat" elvét. Ma már a Vatikán levéltárának sincsenek titkai és az egyháztörténelem sok dolgot újraértékel.
Ilyen körülmények között a magyar inkvizíció történetének megbolygatása nem csorbítja az egyház tekintélyét, nem csökkenti érdemeit. A magyar ősi hitvilág és az eretnekségek elnyomására törekvő inkvizíció, a nemzettesttől idegen elemek kezében, jelentős károkat okozott a magyarságnak. Tanulmányom célja: felbecsülni ezeket a károkat.
Az "inkvizíció" szó vegyes érzelmeket kelt még ma is az olvasókban. Gyanakvással fogadják az egyház hívei, lelkendezve ellenségei. Tanulmányom egyik tábornak sem ad igazat, mert a magyar józan vérmérséklet nem hajlamos tömeggyilkosságokra, embertelen kínzásokra - ezt a mintát nem vettük át a keresztény és művelt Nyugattól - és veszteségei egészen más természetűek.
Adattáram húsz éve kísér, gerince egy több kéz másolta pergyűjtemény, amely még eddig - sajnos - kiadatlan. Mindenesetre szokatlan tudományos munkát megjelentetni, mielőtt a forráskiadvány napvilágot látott volna. Hontalanságunk sivár anyagi helyzetének kényszerítő körülményei azonban nem engedik meg a fényűzést, hogy egy kimondottan tudományos, száraz forráskiadvány előzhesse meg tanulmányom megjelenését.
Módszertanilag a jelen tanulmány sem "szellemtörténeti", sem "forráskritikai" irányzathoz nem tartozik és formájával a rideg szaktudomány és népszerűsítő korrajz mesgyéjén áll. Ezt a megalkuvásnak látszó kényszerhelyzetet szintén hontalanságunk kiadási nehézségei teremtették. Szakembereknek "Függelék"-ünk adhat bővebb tájékoztatást.
A tanulmánynak nincs rejtett szándéka. Egyetlen mondata sem vád, de minden sora panasz az elnémított ősvallás és eretnekségek üldözöttjei helyett és felbecslése a sok erkölcsi és kultúrkárnak, amely a magyar inkvizícióból származott.
Egyet azonban eleve be kell vallanom: az elkötelezett magyar történetírók egyoldalú, nyomasztó örökségként reánk nehezedő nyugati történetszemléletével szakítva, szándékosan és következetesen, keleti, ázsiai igazolást keresek. Kötelességemnek tekintem ezt azért, mert az "Európa idegenje"-ként kezelt magyarság a nyugati történetszemléletben, mint műveletlen, barbár és alacsonyrendű népség szerepel. Ázsiai, ősi soron szerzett örökségünket sokszor még magyar részről is szégyenkezve takargatták, vagy érdekcsoportok irányítása szerint az északi peremnépek "halszagú atyafisága" közé utalták. Az elsőn nincs szégyenkezni való; a másik pedig átlátszó, ártó szándék. Mindkettővel kötelességünk szembeszállni.
A hontalanságba kényszerült történetírók sokszor előnyös függetlenségével dolgoztam ugyan, de azzal a kötelességtudattal, amellyel Szentpétery Imre paleográfiai, Mályusz Elemér szellemtörténelmi, Radó Polikárp kódextani, Országh Győző levéltári és Mihalik Sándor archeológiai ismeretközlései annak idején annyira gazdagítottak, hogy messze hazámtól folytathatom a feloszlatott Domonkos-rendiek középkori történelméből megjelentetett tanulmányaim sorozatát.
Tartozom ezzel a munkámmal volt Rendemnek, melynek a jelszava - "Veritas" - vezet gyarló, de jószándékú, igazságkereső törekvésemben.
Dr. Fehér M. Jenő
Buenos Aires, 1967. decemberében.
(3) ELSŐ RÉSZ A KÖZÉPKORI MAGYAR EGYHÁZI ÉLET KERESZTMETSZETE
A középkor hajnalán a keresztény vallás egyeduralma rendíthetetlen. Nem tűr ellenvéleményt, elutasító bírálatot még kevésbé. Az egyházat "hódolat illeti, nem bírálat". Aki nincs vele, ellene van, aki ellene van, az eretnek. Nemcsak az "Ecclesia universalis", az általános egyház ellenfele, hanem a világi hatalomé is. Az egyház és a császárság vagy királyság közös ellenségét az eretneket ekkor még az utóbbi hallgattatja el. I. Jusztinianus császár nagy joggyűjteménye; minden későbbi jogrendszernek alapja a "Corpus Juris Civilis" (K. u. 545) már az egyház ellenségeit egyúttal a császárság ellenségeinek is tartja és máglyahalállal bünteti. Nála még nem a "megtorlás", hanem az "elrettentés" ennek a borzalmas halálos ítéletnek az alapja.
A nyugati országok jogrendszere is átveszi a jusztiniáni rendeleteket és komor, szinte egyházi szertartássá, vallásos jellegű látványossággá avatja az eretnekégetést. Az elítéltek maguk hordják hátukon a rőzsét a város nyilvános tereire, míg a papság bűnbánati zsoltárokat zengve kíséri vánszorgó lépteiket. II. Róbert francia király 1017-ben Orleansban 13 eretneket égettet meg máglyán. Mindnyájan megátalkodott, makacs bűnösök: bírálói a fennálló vallási és társadalmi rendnek. A németek a Karoling-császárok korában még az emberevés elterjedt szokását irtogatják, a sok babonában fogamzott ős-germán szellem borzongató elferdülését. Valamennyit azonban haladtak ők is a korral: III. Henrik német császár Glossarban 24 boszorkányt éget meg 1051-ben. Nem meri egyedül vállalni a kegyetlen ítélet kimondását: megszavaztatja a népet és "consensu cunctorum" mindenek véleménye halált kívánt a bűnösökre. A nép vérszomjassá vált kopók buzgalmával kutatja újabb áldozatok nyomát és szadista tömegszenvedélyét újabb és újabb véres látványosságokkal gyönyörködteti. Hiába emeli fel borzalmak ellen tiltakozó szavát a szelíd és tudós clairvauxi apát, Bernát, a ciszterciták alapítója, elnémítja fanatizált elemek ujjongása a haldoklók kínjai felett. A Lateráni III. zsinaton 1179-ben már pápai hozzájárulással égetik az eretnekeket és boszorkányokat. Könyves Kálmán magyar király sem menekült volna meg tőlük, ha kezükbe került volna, ama híres törvényével, hogy "boszorkányok pedig ne is említtessenek, mert olyanok nincsenek. .. ". III. Sándor szentesíti VII. Lajos francia és II. Henrik angol király követelésére az eretnek és boszorkányégetést. Ez még csak a kezdet. Amikor III. Lucius pápa 1183-ban elrendeli, hogy "Verona lombard város környékén gyökeret verő eretnekeket fel kell kutatni és a világi hatalomnak ítéletre átadni", felújulnak az ős-keresztényeket üldöző pogány Nérók és Diokleciánok borzalmai. De itt is az a helyzet, mint a római cirkuszok arénáiban: "a vértanúk vére, az eretnekségek magjává válik". A halálraítéltek énekszóval mennek a máglya tüzébe, átszellemült fanatizmusuk lassan átragad a népre.
III. Ince korában már alapjában inog az egyház. Egész Lombardia, Dél-Franciaország, sőt a Balkán is az eretnekek kezén van. Több a püspökük, mint Szent Péter egyházának, sőt már saját pápájuk irányítja ezt a hatalmas új egyházat, amely tagadja a régit és annak békés megdöntésére készül. A Lateráni IV. zsinat már nem csak az eretnekeket fenyegeti "kiközösítéssel", hanem azokat a királyokat és fejedelmeket, akik nem irtják ki őket. Ekkor már 1215-öt írtak a krónikások. A pápa látomásban szenvedi végig Szent Péter templomának omladozását, mígnem két, koldusruhába öltözött egyházi férfialak oda nem ugrik és vállukat a falaknak vetve fenntartják azokat. A két koldus Assisi Poverellója és Castilia kékszemű szentje, Domonkos.
A kolduló rendek megjelenése új fejezet az egyház történelmében. Eszméjük a "szent szegénység" egyszeriben kifogja az eretnekségek vitorláiból a szelet. Szent Domonkos csakhamar útnak indítja a "pugiles fidei"-it, a "hit védő ökleit", korának legjobban felkészült hitvitázóit, az egyház janicsárjait az eretnekségek fészkeinek feldúlására. Ők lesznek az inkvizítorok. A pápák legmegbízhatóbb eszközei, későbbi korokban élet-halál urai és vallási kérdésekben megfellebbezhetetlen tekintélyek.
Eddig azonban még hosszú az út. Még az igazi inkvizíciós szervezet keresi a végső formát és csak óvatosan nyúl az erőszak fegyvereihez a tévhitet vallókkal szemben. De ez az idő is elérkezik: 1224-ben II. Frigyes a lombard városokba bevezeti a megátalkodott és makacs eretnekek hivatalosan felkutatott házainak felégetését. IX. Gergely pápa hozzájárul, hogy az államhatalom által elítélteket megégethetik, vagy nyelvüket kitéphetik. Ezt az ítéletet azonban meg kell hogy előzze egy hosszadalmas kérdezősködés a vádlott vallási meggyőződése felől Arra is törekedni kell, hogy az eretneket meggyőzzék a tiszta hit igazságáról. Ez a ,,kérdezősködés" és vallatás az inkvizíció tulajdonképpeni lényege. De ha sikertelen marad, akkor az eretnek életével játszik. IX. Gergely pápa 1234-ben kiadott dekretális könyvének VII. fejezete a "De haereticis": "Az Eretnekekről" már azt is kötelességévé teszi az egyházi biztosoknak, hogy személyesen kell kutatniuk a gyanúsak után és azok vallási felfogását "kikérdezniök".
Az eredmény nem sok: pár Domonkos-rendi inkvizítort a felbőszült tömeg halálra kövezett vagy felkoncolt (frater Pétert Veronában, Paganust Milánóban), de az eretnekség mint talajvíz szivárog egyre tovább. Még a pápa személye sincs velük szemben biztonságban. A már közel 30 éve harcoló inkvizítoroknak erősebb fegyvert ad kézbe IV. Ince bullája "Ad extirpanda" címmel és azzal a hatalommal, hogy nem kell sok tanút vallatniok: egyszerűsíteni kell a bizottság munkáját a vádlott kínpadra vonásával, siettetni vallomásait ostorcsapásokkal és a tüzes vas alkalmazásával.
A bizottságok országonként egy-egy főinkvizítor irányítása alatt működnek a világi hatalom "karjának" fedezete alatt, felkészülve a tömegszenvedélyek esetleges fellobbanására. Sokhelyütt pontos "protocollumokat" vezetnek a perekben lezajlott eseményekről, tanúk vallomásairól, néha az ítéletekről is. A főinkvizítorok megosztják munkájukat a helyet, környezetet jobban ismerő vidéki inkvizítorokkal. Legfontosabb az első időkben az eretnekek könyveinek és írásainak megsemmisítése, hogy megfosszák őket lelki táplálékaiktól. A főinkvizítorokat maga a pápa személyesen nevezte ki, többnyire a Domonkosok, néha azonban, főképp a 14. század óta, a ferencesek sorából is.
Mint tanulmányunk során látni fogjuk, ezek a főinkvizítorok legtöbb esetben idegen származású szerzetesek sorából kerültek ki, akik mindenben a pápaság irányítását és parancsát tartották mérvadónak. Magyar vonatkozásban egész különleges küldetésük is volt: ellenőrizték királyaink keleti kapcsolatait, amelyek főképp még az Árpád-korban többféle vonatkozásban számottevők voltak.
A középkor theokratikus világképletében, ahol minden az egyház érdekei szempontjából volt szükséges, hasznos vagy veszedelmes, az intézményesített hitvédelmi szervként működő inkvizíció volt hivatva elbírálni nemcsak az egyén, hanem a közösségek, sőt államok belső életét is.
(5) II. HITVÉDELMI INTÉZMÉNYEINK AZ INKVIZÍCIÓ ELŐTT
Az inkvizíció magyarországi megjelenése előtt is volt honi földön sokirányú intézkedés első királyaink törvényeiben a keresztény hit ortodox tisztaságának megvédésére. Szent István, bár "több erkölcsű" népről beszél Intelmeiben (1), de a hit terén annak egységesítése érdekében könyörtelen volt. Ismerte a megvakítást, tüzes templom kulccsal megbélyegzést, ostorozást és vesszőzést. Gyilkosságért tinóban számolta a jóvátételt; de ha a kereszténységről volt szó, akkor kegyetlen is tudott lenni. Így temette el élve, feleségével együtt a besenyők vezérét, Tonuzóbát, akinek szerencsétlen sorsát a ,,parasztok fecsegő énekeiből" Anonymus fordította le ékes latin rigmusokban:
Dum Stephanus verba vitae predicaret
Et hungaros baptisaret,
Thonuzóba in fide vanus
Noluit esse Christianus,
Sed eum cum uxore vivus
Ad portum Obad est sepultus.
( SCRIPTORES RERUM HUNGARICUM. (Szentpétery- kiadás) Bpest. 1931. I. 53.)
László király már szelídebb: ő csak a kalodát, a 12 napi kenyeres-vizes böjtöt és a "tíz-pénzt" rója ki a hit ellen viaskodókra. A tüzes vas nála már csak a tolvajok próbája és büntetése. Kálmán király már szigorúbb ismét: újra kézbe kerül a hevített templomkulcs. Azzal égetik meg kereszt alakban a hamis tanúk és esküvők két orcáját. I. Béla kemény ítéletét Rasdi varázsasszony ellen, akit addig tartott fogságban, míg éhségében saját lábát szétrágta, arra kell magyaráznunk, hogy a vérengző pogány felkelés vezetőit elrettentő például állította a nép elé.
Az ítéletek módjai irányítást adnak a kereszténység terjedéséről. A hit védelmét célzó rendeletek szigora fokozatosan szelídebbé vált. Szent István rendeletei gyökeres felfordulást okozhattak a magyarság életformájában. Az átalakulás folyamatát főképp az "egyházas falvak" templomaitól várta a király. Tíz falu (a nagycsalád értelmében alkalmazva a "falu" fogalmát) egy templom. Így szólt a rendelet. A településtörténet mai eredményei alapján gigászi feladatra vállalkozott az újdonsült magyar egyház, hogy a keresztény vallást és változatait, bizánci és manicheusi formáját már részben ismerő, részben gyakorló pogány népet Krisztus karámjába terelje. Államot alkotni a 108 nemzetségből -ennyit említ Anonymus krónikája - ahol minden törzs a közös vérképlet és hagyomány alapján állva még külön gyepűvel is elzárta magát a többitől, magában véve is megoldhatatlan feladatot rótt István királyra. Rendeletekkel kőből épített templomokat varázsolni a még sátorozó nép nagycsaládjainak szállásbirtokán, még nem oldotta meg a kereszténység gyökérverését. A legfontosabb, az emberi meggyőző erő egy új istenfogalomról. Hiányzott a magyar nyelvű papság. A legelső magyarok az új hit szolgálatában a Gellért legendában szereplő marosvári új keresztények fiai, akiket a velencei származású püspök szentelt pappá. A bencés apátságok egész sor olasz-német papsága mellett mint nagy csoda - hét magyar tolmács. Mindössze ennyi az egész megindulás. Szent Romuald 15 papja (4), vagy a "fekete magyarokhoz küldött" pápai hittérítők, Pannonhalma, Pécsvárad, Zalavár, Somogyvár szerzetesei egy szálig idegenek csakúgy, mint Gellért bizalmasa Valter, vagy a fejérvári Henrik. De azért már az első nagy pogány forrongásnál a sokat idézett Gellért püspök mellett három magyar főpap is életét veszíti. (5) A földrajzi távolságok az "egyházas" falvak és papjaik között jelentősek. A püspök messze van még a papoknak is. A magyar-osztrák határ gyepűvédői Veszprémbe kell menjenek, ha püspököt akarnak látni. Nem sokat segít a helyzeten az sem, hogy István király rendeletileg kötelezi magyarjait a vasárnapi istentiszteletre: "Ugyan a papok meg az ispánok hagyják meg mindenfelé a folnagyoknak, hogy vasárnaponként az ő felszólításukra minden ember apraja-nagyja, férfia és asszonya, mind a templomba menjen, kivéve azokat, akik a tűzhelyet őrzik." (6)
Szent László itt is engedékenyebb - pedig már egy évszázad zajlott le közben - "akik a vasárnapi misére a távolság miatt nem tudnak templomba jönni, küldjenek követeket mindnyájuk nevében, aki bottal jöjjön a templomba, három kenyeret és gyertyát adományozván az oltárra"(7). Ekkora engedményre azért is szükség volt, mert a nép a közben elmúlt két emberöltő óta még mindig szívesebben jár a "forrásokhoz, fákhoz és kövekhez áldozni", mint a templomba (8). Sőt még voltak olyan "megtévelyedettek" is, akik halottaikat nem a templom mellé temették, hanem "ligetekbe és berkekbe, hogy a temetés után, ott lakomázzanak és énekeljenek" (9).
Az elmondottakból nagyon fontos a "folnagyok" szerepe István és a botot vivő "követ" szerepe László törvényében, mert nevükben sejtjük a hit védelmére kirendelt bizalmi személyt. Hasonló volt a feladata, mint a későbbi inkvizítoroknak. De még jobban kiviláglik a hitvédelmi intézkedéseket végrehajtó szerv működése ama rendeletből, amely szerint a pogányságban megrögzötteket a "templomhoz kell vezetni", visszaesésben leledzőket pedig "át kell adni bíráknak" (10). Egészen világos képet ad ezekről a végrehajtó, megbízott személyekről Kálmán király rendelete a gonosztévők (malefici) ellen: "a gonosztévők az esperes és ispán követe által ítéltessenek meg" (11 ). Az esperesek és ispánok kiküldöttjei, követei voltak tehát az árpád-kor elején egyházilag felhatalmazott ellenőrei a vallási életnek. A korabeli okmányokban később már külön nevük is van: "bilochus" és "pristaldus".
A pristaldus név kétségtelenül az asszír-perzsa perstar - ignicola - tűztisztelő névből veszi eredetét, mint középkori tisztség neveink közül nagyon sok más szavunk (12). A perstar-pristaldus név görög-latin használatban az "archidiaconus", magyarul esperes, őspörös. A "pristaldus" egyházkormányzati és hitvédelmi feladatairól sok adatunk szól és ez abban nyilvánul, hogy a papság erkölcsi életét, a hívők keresztény magatartását ellenőrizze. Részben átvette a Szent István által említett folnagy szerepét, aki már Szent László korában a botot vitte az otthonmaradottak képviseletében az istentiszteletre. Botjára valószínűleg fel voltak róva azok nevei, akiket képviselt. A "botos ispán" emléke rémlik fel abban a jelenetben, hogy a távol maradottak három kenyerét és gyertyáját az oltárra helyezte. Ők zaklatták a papi tized beszolgáltatásánál késedelmezőket, vigyáztak a "hetedik fiú gyermekre", nehogy az a táltosok kezébe kerüljön, ünnepeken vigyáztak a temetők csendjére, hogy az éneklő csoportok meg ne szentségtelenítsék a helyet stb. Határjárásoknál sokáig mint kiváltságos tanúk szerepeltek. Tanúságtételük mint "testimonum qualificatum", külön súllyal esett latba. Ezt a szerepüket Kálmán király ugyan lényegesen megnyirbálta egy 1131-ben kiadott rendeletével: "miután az országban nagyon sokan ártatlanul szenvednek a hamis pristaldusok miatt, a tanúságukra való hivatkozás nem érvényes többé, hanem csak az egyházmegyék püspökeié és azok káptalanjaié." (13)
De azért megmaradt az intézmény még II. András korában is, ahol a Váradon lefolytatott "istenítéletek"-re vezették elő a vádlottakat. Az volt a gyakorlat, hogy az ország területén bárhol a püspökök vagy ispánok előtt lefolytatott peres ügyeknél, ha nem tudtak döntést hozni, akkor a feleket a pristaldus kíséretben a váradi "ordalia" bizottság elé kísérték. Az istenítéletek embertelen szokásai közül Váradon a parázson járás és a tüzes kard puszta kézzel való hordozása divatozott ("kezébe tüzes kard, lábához parázs!" monda a régi átok) A próbát sértetlenül átvészelő fél egyben nyertese a pernek. A váradi hivatal adatait pontosan rögzítő "regesták"' sok adatot szolgáltatnak a pristaldusokról. Így kapott pl. "dominus Budud pristaldus" 2 márkát a Váradra kísért Camp nevű pereskedő féltől Márton bíró rendeletére (14). A szintén döntetlen perben szereplő Buchiko fiainak a király személyét képviselő udvarbíró (comes palatii) ád parancsot, hogy Bükős pristaldus kíséretében kötelesek Váradon jelentkezni istenítéletre (15). Az eldöntetlen perek és megoldhatatlan viták mindig anyagi természetűek, határsértések, lopások stb. Csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy Pál mester, a vadászok ispánja "rontásért" fogta perbe
Miklós szatmári esperes előtt a Sulymos faluban lakozó Fehér nevű asszonyt. (16)
Ezek az ügyek, mint láttuk, nem érintették a keresztény hit érdekeit, tehát nem is lehet őket vallásvédelmi fórumnak tekinteni még akkor sem, ha a váradi bizottság egyháziakból állt és az "istenítélet" szertartásait "exorcizmus", ördögűzés előzte meg (17). Eretnekek, félpogányok, álkeresztények és egyéb "hitet veszélyeztető elemek" szóba sem kerülnek ennél az intézménynél, amelyet Nagy Lajos szüntetett meg véglegesen.
Az Árpád-kor első királyainak idejében sűrűn előfordul a másik hivatali név: abilocha is szintén asszír-perzsa eredetű tisztségnév. A Szent István által eltörölt gyula-horka-kádár bírói tisztségeknek valamelyikét sejthetjük mögötte, vagy legalább azok tevékenységének jellegzetes szerepét a bélyegzőt. A "bilochus" végrehajtó bakó volt a 12. sz. végéig az országbíró mellett működve, mint végrehajtó szerve. Nekik jutott a kegyetlen szerep: az arra ítélteknek eleven testére, István király alatt a homlokra, vállra és lapockák közé, Kálmán idejében pedig két orcájára égetni a kereszt jelét (18) Az Aranybulla korában még létezett az intézmény, amikor II. András "ad pedem comitis", az ispánok hatalma alá rendeli a bilochusokat (19). Ugyancsak 1222-ből származik a legutolsó adatunk a bilochus tevékenységéről: Csallóközben Jakabot és fiát Pétert hamistanúzás miatt, miután arcukra égették a megtüzesített várkulccsal a kereszt jelét, elűzték őket a környékről (20)
Az elmondottak alapján az inkvizíció hivatalos és forma szerinti bevezetése magyar földön nem jelentett rendkívüli vagy számottevő újítást, legalább is az ítéletek végrehajtása terén nem. Hitvédelmi intézményeink tehát módosultak és alkalmazkodtak a változó idők változó körülményeihez aszerint, amint az egyház történetében újabb és újabb eretnekségek ütik fel fejüket.
Ezektől az eretnekségektől Magyarország sem tudott el zárkózni, sőt mint látni fogjuk, az emberiesség szellemében szívesen tárta fel kapuit azoknak, akik eszméikért, újszerű Hitükért a nyugati európai országokból puszta életük mentésével kénytelenek voltak hazájukból idegenbe menekülni.
Így került a magyar egyház is a nyugati eredetű eretnekségek áramlatába.
4. PERTZ: MONUMENTA GERMANICA SS. IV. 853.
5. A velencei Szent Gellértet minden magyar ismeri, de annál kevesebben tudják, hogy magyar vértanútársai is voltak, püspökök szintén és pedig "de clariori genere". Budli egri (?), Beszter nyitrai és az Usuba ivadék Torda. Nem von le semmit Szent Gellért érdemeiből, ha vizsgálat tárgyává tesszük egyesek véleményét, hogy a "lázadó magyarok" valószínűleg nem szándékosan keresték halálát, hanem amikor az aggastyán püspök szekéren Kelenföld felé sietett, elragadták a lovak a szekerét és lezuhant - többedmagával -a róla elnevezett sziklákon.
6. MONUMENTA ARPADIANA: Szent István törvényei II. 8.
7. I. m. Szent László törvényei: I. 11.
8. U. o. I. 27.
9. U. o.: L 25.
10. I. m. Szent István törvényei: I. 34.
11. I, m.: Kálmán törvényei: I. 18.
12. Padányi: Dentumagyaria 151- 4. alatt ugyan nem sorolja fel a tisztségnevek között, de elméletébe beleillik
13. MOMUMENTA ARPADIANA: I. k. Kálmán törvényei I 29-31.
14. ENDLICHER: Regesta Varadiensis. No. 22.
15. I. m.: No. 178.
16. SZALAY L: Magyarország történelmi emlékei- Milleneumi kiadás 457. oldal.
17. ENDLICHER: I. m.: Bevezetés.
18. MONUNIENTA ARPADIANA: Kálmán törvényei I. 83.
19. IPOLYI A.: Magyar Mithologia II. 243. oldal.
20. FEJÉR I. m.: III. I. 366.
(6) III. A MAGYAR EGYHÁZ A NYUGATI ERETNEKSÉGEK ÁRAMLATÁBAN
A Kelet és Nyugat között megtelepült magyarságot a pápaság mindig bizalmatlansággal nézte és kezelte. Ez a tartózkodó magatartás a 13. század elején - az inkvizíció kezdete - egyenesen gyanakvássá fajult. A kettészakadt kereszténység bizánci és római érdekmezsgyéjén élő nép ismerte a félezred évi küzdelmet és a gyűlölködést; á két vetélkedő fél között. Egyformán igyekezett a Komnenosok görög és Orseolo Péter latin-velencei befolyásától független nemzeti önállóságát megtartani.
A római egyház által mostohagyermekként kezelt magyar kereszténység soha sem rendelkezett annyi önkormányzati joggal, mint a nyugati egyházak. A pápaság még legszentebb életű királyaink korában sem tekintette a magyar népet egyenjogúnak a többi európai néppel. A pápai "adókönyvekben" még Mátyás koráig mint "keleti részek - terra gentium" - pogányok földje, szerepel a magyar föld. Népe mindig nagyobb papi tizedet fizet mint szomszédjai (21). Mikor a magyar Szent László szabolcsi zsinata 1092-ben elrendeli, hogy a nős papok által keresztelteket nem lehet keresztényeknek nevezni(22), ötven év múlva, 1143-ban II. Ince "privilégiumot" ad a spanyol és francia papságnak, hogy megnősülhetnek (23). Az első magyar bíborost, Bánca István püspököt csak 1243-ban nevezi ki (amikor már a jelentéktelen dalmatáknak egész sora viseli a bíbort, nem említve a többi nyugati népeket) és őt is Rómába tartja a pápai kúriában. Ezt az első magyar bíborost csak 1471-ben követi a II. Pál által kinevezett Várdai István, aki magyar dacból több sürgetésre sem megy el a bíbor kalapért, amíg azt a pápa Veronai Gábor ferences szerzetessel el nem küldi neki (24). A püspökök kinevezési joga körül hosszú századok folyamán támadtak olyan viták, hogy már Zsigmond király tilalmazza az egyházi tisztségek egyoldalú kiosztását(25), sőt Mátyás király majdnem önálló nemzeti magyar egyházat alakít, mert a pápa az ország ellenségeihez szított (26).
De a 13. század volt talán a legnagyobb bizalmatlanság kora a pápaság részéről Magyarország felé. A magyar egyháztörténelem legszomorúbb évszázada ez. Ami sem azelőtt, sem azután nem történt meg, II. Andrást két ízben is kiközösítik a pápák és vele az egész ország népét, amely a keresztény eszméket ebben a korban már oly mély vallásossággal tartotta magáénak. A kiközösítést idegen főpapok hajtották végre ugyan abban az évben, amikor éppen II. András király leányát, Szent Erzsébetet IX. Gergely 1235 május 26-án, az év pünkösdjén szentté avatta. A világraszóló ünnepségeken minden, aprócska német birodalmi herceg teljes joggal részt vehetett, sőt a szent hamvait még a kor "Antikrisztusának" titulált II. Frigyes is hordozhatta a vállain, csak a kiközösített magyar apa, II. András és fia, IV. Béla nem vehettek részt a családi ünnepségeken. A Szenttéavatási bulla sorra veszi Erzsébet erényeit, megemlíti, hogy Thüringia fejedelemasszonya volt, de még csak egy szóval sem emlékezik meg magyar származásáról, királyi szüleiről. Az agg pápa öröme, hogy a kor legnagyobb szentjét oltárra emelhette, oly nagy volt, hogy külön nagy bullában igyekszik ezt megosztani III. Ferdinánd Castilla királyának özvegyével, Beatrixszal és ebben a bullában felsorolja még a cseh király leányát, Ágnest is, mint élő szentet és dicséretét zengi az akkori magyarság ősi ellenfelének, a cseh királynak (27). Csak a magyarok királya és népe sehol. Pedig éppen II. András volt az, aki 20.000 könnyű magyar lovasával még a Szentföldet is bejárta, hogy a pápa felszólításának eleget tegyen. Keresztes hadjáratát a nyugati történelem még a "kisebb" hadjáratok sorában sem említi meg ugyanakkor, mikor a többi, nyugati keresztesek aprócska hercegségei, akik sokszor saját országuk határán is alig jutottak messzebb, a pápák elismerését vívták ki maguknak. Róma minden magyar ügybe beleszólt. IV. Béla mentegetődző levelei, hogy két leányát miért adta a kievi és lengyel hercegekhez feleségül és még inkább, miért engedte meg fiának, V. Istvánnak, hogy Kötöny kun király leányát vegye nejéül, mind azt mutatják, hogy a pápa bizalmatlansága nem hogy szűnne, hanem inkább fokozódik. Nem jó szemmel nézik a pápák még Julián keleti útját sem keleten maradt testvérnépünk felderítésére éppúgy, mint féltékenyek a Miskolc nembéli Panity küldöttségre 1259-ben Kubilaj tatár kánhoz, pedig IV. Béla csak azért küldte, hogy egy újabb tatárjárást elkerülhessen az ország. Ugyanezekben az években IV. Ince közvetlen követeket küldött, megelőzve Panity mestert tíz évvel Carpino János ferences szerzetes személyében (28) és az alig alakuló kapcsolatokat igyekszik "fehér lovas ajándékkal" barátsággá alakítani a Lombardia Ascelia domonkos rendi küldöttjével. (29).
A pápaság bizalmatlansága a magyarsággal szemben azonban, abban tetéződött, hogy a 13. század elején - mint mondottuk, az inkvizíció megindulása -idegen származású főpapság kezébe adta az ország vallási ügyeinek intézését, akik azonban nem maradtak meg egyházi funkcióik mellett, hanem amint láttuk és látni fogjuk, kezükbe vették az ország politikai, sőt részben gazdasági ügyeinek irányítását is. Ezt a helyzetet a korabeli és a magyar egyház belső ügyeinek megítélésére legjobban illetékes Paulus Hungarus bolognai egyetemi tanár ítéli el feljegyzett előadásaiban már 1221-ben, mielőtt megalapította volna Magyarországon a Domonkos-rendiek tartományát és megszervezte volna az inkvizíciót (30). "Az Anglikus érsek nem ismeri a magyar népet, nem beszéli annak nyelvét, akiknek pásztorául rendelte őt az Isten. De vajon rendelhet-e Isten olyan pásztort, akinek a bárányok nem ismerik a szavát?" (31 ).
Ez a két mondat a magyar alsópapság országos véleményét fejezi ki a híres bolognai egyetem nemzetközi hallgatósága előtt az országban uralkodó főpapokról. Előadásába beleszőve tovább viszi a gondolatot és egy keserű igazságot tár fel tanítványai előtt következő szavakkal: "Becsületünket nem szabad másoknak átengedni és ez szól a magyarok ellen, akik szívesebben mozdítják elő mások ügyét, semmint a sajátjukat, szívesebben emelnek tisztségekbe idegeneket, semmint magyarokat..." (32).
Magyarországi Pál mester panasza és kesergése nem alaptalan. Csak folytatása a Bánk bán keservének, aki a német szellem magyarföldi előretörését állította meg tőre hegyével, meráni Gertrud szívébe mártva azt. A 13. század hajnalán, bár a germán szellem egy kissé megtorpant a királyné-gyilkosság nyomán és II. András már kiűzte az országban országot alakítani szándékozó Teuton-lovagrendet Erdélyből, de új idegenek jöttek, küldte őket a pápaság, mert nem bízott a magyar kereszténység őszinteségében.
Mikor Magyarországi Pál hazai földre lépett nyolc honfitársával, megalakítandó a magyar Domonkosok tartományát, valóban csupa idegen főpapokkal találta szemben magát. Esztergom érseke, akit már annyit támadott bolognai tanszékén a flamand, szerinte "anglicus" származású Róbert kemény és hajthatatlan, nem ismeri sem a népet, sem a nyelvet és minden fenntartás nélküli kiszolgálója a pápaság nemcsak vallási előírásainak, hanem politikai érdekeinek is. Pál mestertől tudjuk, hogy visszaél prímási jogaival: "palliumot" hord egyházmegyéjén kívül is, amely a magyar jogszokás szerint nem illeti meg (33). Azt is megtudjuk róla, hogy nem őszinte, hanem a diplomaták simulékonyságával engedékeny is tud lenni ellenfeleivel szemben, akikről sejti, hogy holnap legyőzői lehetnek. Megrója, hogy az általa kiközösítetteknek "békecsókot" ád a nagy nyilvánosság előtt, de azért mégis kijelenti, hogy az illető nem érdemli a békecsókot, mert ki van közösítve. ( 34)
Idegen származású a nagy hatalmú veszprémi püspök is. Bertalan aki csak vonakodva koronázza meg II. András új feleségét, Courtenay Jolandát (35). Idegen az ország belső életében oly sokat szereplő Crescens esztergomi kanonok is csakúgy, mint a spanyol Simon és a német Rembald János-rendi perjel, akik kikönyörgik a pápa felmentését II. Andrásnak a kiközösítés alól (36). Olasz Prenestei Jakab, a pápa teljhatalmú megbízottja, aki előtt az egész ország térdre borul. Az ország tényleges főinkvizítora Teutón János, benső barátja pedig a Teuton-lovagrend világhatalmat jelentő nagymestere Salza Hermann, németek.
Két ízig-vérig magyar püspök szerepel csupán az inkvizíció megindulása éveiben: a pécsi Csák- nembéli Ugria és a közrendű származású Göncöl kalocsai érsek. Az első a pápa rendeletére többet él egyházmegyéje területén kívül, mert hadat kell vezetnie a balkáni bogumilok-patarénusok ellen. Kereszteshadjárata majdnem egy évtizedig tart, úgyhogy a magyar ügyekbe, népe sorsába semmi befolyása nem volt, csak a pápák elégedetlensége jutott osztályrészéül, mert nem sikerült a felburjánzó eretnekséget kiirtani (37).
A másik, Göncöl érsek sem volt sokáig úr Kalocsán, mert amikor 1222-ben a pápa elküldte teljhatalmú megbízottját Viterbói Aconciust magyar földre, a hatalmára és küldetésére annyira érzékeny pápai legátus izent neki, hogy Spalatóban jelenjen meg előtte. Göncöl megjelent ugyan, de a magyar ügyekbe beavatkozást nem tartotta célravezetőnek a pápai legátus részéről, mire az "tudatlannak és gőgös magyarnak" minősítette és megfosztotta egyházi méltóságától. (38)
Eltekintve attól, hogy a főpapi kar tagjai idegen származásúak, állandó viszály folyik közöttük. Határvillongások, érdeksértések, anyagi ellentétek okozzák ezeket a viszályokat. Sokszor még a pápák is kénytelenek beavatkozni püspökeik elmérgesedő vitáiba. 1222-ben III. Honorius pápa előtt a veszprémi püspök és a pannonhalmi Szent Márton apátság vitás ügyét intézik. Még az "erdei emberek" által épített Szent László templom lerombolását is követeli a bencés apátság, mert az ő területükön, az ő engedélyük nélkül, bár a veszprémi püspök jóváhagyásával alapult. A veszprémi püspök kiközösít több papot, akik a monostor szolgálatában állnak. Vita tárgya a szent olaj és papszentelés joga is. De főképp a papi tizedek. Miután a nép nem hajlandó mindkét vitatkozó félnek fizetni, ezek egymás között marakodnak. A tétel elég nagy: csak a zselicségi makkoltatók 10 falva IV. Béla korában háromszáz telek mindegyike után fizet összegezve: 300 hízott sertést, 1800 kidolgozott kecskebőrt sarunak. Ez, csak Zselicség, Somogy egy kis csücske. De vitatják a Balaton-melléki borokat is, mindkét fél várja, hogy neki fizessék a "capetiákat" a királyi szerviensek ajándékát (39). Annyira mennek, hogy Paulus Hungarus keserűen megrója a pannonhalmi apát urat: "A keresztség előtt senki sem tagadja meg az egyháznak és ezért helytelenül jár el Szent Márton magyar apátja; ha a tizedeket követeli azoktól, akiknek a megkeresztelésükről elfelejtett intézkedni."(40)
III. Honorius pápa egész életre szóló megbízatást ád Szekszárd és Székudvar cisztercita apátjainak, hogy minden vitás ügyben ami anyagi természetű, eljárjanak, kivéve azokat, ahol maguk a ciszterciták is érdekelve vannak (41 ). Ismeretes a heves vita és hosszú pereskedés az esztergomi érsek és veszprémi püspökök között a királyok koronázási joga felett. Próbálják megoldani pápai rendelettel, hogy mindkettő egyszerre koronázzon, de ismét összekapnak, hogy melyikük tartsa jobb kezével a koronát. Végül a pápa salamoni igazságot szolgáltat: a királyt Esztergomnak, a királynét Veszprémnek adja megkoronázásra. De marakodnak a püspökök saját káptalanjaikkal, kanonokok plébánosokkal és egymás között is. Esztergom és a Szepes káptalanjai hírhedtek évszázados harcaikról. Az egyházi élet a 13. század első fele a földi előnyökért lelkieket felejtő papság korszaka.
Nincs is nagy tekintélye és becsülete a főpapságnak. Göncöl kalocsai érsek utódját és kíséretét 1222-ben a nép megtámadta és tettleg bántalmazta (42). A pápai decrétum kiközösíti a támadókat, mint ezt egy 1269-ben lezajlott lázadás előzményeiből tudjuk (43). Utódját a Phylpes-féle összeesküvés alatt majdnem elrabolják, hogy tetteiért felelősségre vonják (44). Bertalan püspököt Ogaz bán emberei lerángatják lováról és ruháját széttépik, szolgái közül kettőt agyonvert a tömeg (45). Későbbi korban Kun László idejében magát a pápai legátust, Fülöpöt elfogják, két kanonokjának kitolják a szemét és őt magát is halállal fenyegetik, csak Finta vajda mentette meg az életét (46).
A főpapság aszketikus és erkölcsi élete az idegen származásúaknál talán magasabb színvonalúnak tetszik első látásra, pedig a helyzet az, hogy a magyar eredetűek jobban megállják helyüket ezen a téren is. A tatárjárás alatt elpusztult püspökök, mint katonák álltak ki az országvédésben. Halálukkal nagy űrt hagytak maguk után. Az idegen Róbert utódja a magyar Mátyás Esztergom érseke, Csáki Ugrin az új kalocsai főpap ott vesztek Mohi pusztáján. Velük együtt estek el hazájukért a "nagy tudományú és nemes jellemű" Gergely győri, Jakab nyitrai és Rayna1d erdélyi püspökök.
De a tatárjárás után újból sok kívánni valót hagy a főpapság erkölcsi színvonala. Elég csak a Kún László korabeli Miklós esztergomi érsekre gondolni: a megözvegyült Kötöny Kún Erzsébettel ágyas viszonyban élt és annyi botrányra adott okot, hogy le kellett mondania. Nem volt jobb e téren Gergely esztergomi, majd budai prépost sem, László király nagy tivornyáinak ismert korhelye, akit ágyában gyilkoltak meg (47). Bár akkor is voltak jó magyar püspökök, akik a helyzet magaslatán álltak. A váradi püspökből lett új esztergomi érsek Ladomér, keményen nyúlt az ország meglazult gyeplője után. Hont Pázmány János szelíd munkatárs érseke harcaiban. A közrendből sarjadt Timót zágrábi püspöknek külföldön is nagy és tudós híre volt. (48).
Ennek a kornak legnagyobb kritikusa az országszerte nagy tiszteletnek örvendő, Nyulak szigetén vezeklő Árpádházi Margit. Magyar legendájának panaszos szavai szerint: "...mynden jogosságnak zertartasa nekevel es hatra vetven az isteny félelmet mynd ersekekben es pispekekben es mynd iobbagyokban ..." Ezekkel a szavakkal bírálja az egyházfők érdektelenségét és visszaéléseit és siránkozik azok sorsa felett, akik mint "szegények és nyomorultak, akik gyötretnek s elnyomatnak és minden igazság egyenessége nélkül vesznek el még a püspökök és érsekek kezétől is". (49)
A Margitot szentté avató bizottság az 1272-3-ban és még később, 1276-ban Magyarországon járt tagjait is megdöbbentette az a teljes közöny és részvétlenség, amely ezeket a vizsgálatokat az egyháziak részéről kísérte. Végig böngészve a kanonizációs jegyzőkönyveket, egyetlen püspök sem jelent meg a bizottság előtt, egyetlen magasabb egyházi méltóság nem szerepel a tanúkihallgatások során. Szakoly váci dékán-kanonok volt az egyetlen magasabb egyházi méltóság a sok kihallgatott tanú mellett, akik az ország minden részéből megjelentek. Ezek a szegények, a falvak egyszerű népei, elszegényedett nemesek, "prostituáltaknak" tartott jámbor asszonyok, a beginák, sőt besenyők jelennek csak meg a két középkori mesterember és pár falusi pap mellett (50). Elgondolkoztató a főpapság teljes, majdnem tüntető távolmaradása. Ha ennek okát keressük, azt kell hinnünk, hogy nem egyedül a "beginizmus vádjának árnyéka miatt" maradtak el. Az álszent és farizeusi felfogás nem akarta magát a jámbor asszonyok "eretnekgyanús" hírével kompromittálni. Inkább talán az volt az ok, hogy a szentéletű királyleány kemény társadalomkritikája, amit társnői előtt felpanaszolt, nem maradt meg a Nyulak szigeti klastrom szűk falai között, hanem a vele élő országnagyok leányain keresztül ismertté vált. Ez lehet talán végső oka, hogy annyi alacsonyrendű és nyomorgó szegény sereglik össze a vizsgálat hírére és ezért marad távol minden országos nagyság, akár laikus, akár egyházi.
A 13. század elején - mindig az inkvizíció kezdetére kell gondoljunk -a magyar alsópapság helyzete sem volt jobb, mint egyházi feletteseié.
Alaposabb vizsgálat és nyugati párhuzam vonása után azonban azt kell mondanunk, hogy emelkedettebb volt a korabeli, nyugati országok alsópapjaiénál. Országos viszonylatban inkább csak a keleti megyékben, a topcsák vidéken, Gácsország határperemén, Máramarosban, Beszterce-Naszódban és Csik megyében volt nagy paphiány, de itt a lakosság is nagyon megritkult, amely alkalmat és módot adott a hegyekben lapuló oláh pásztorok lassú beszivárgásának az ország szíve felé. A lakosság milliós tömegeihez viszonyítva azonban a magyar egyház jobb arányszámban rendelkezett az alsópapsággal, mint a korabeli nyugati országok. Magyarországon a Lateráni IV. zsinat nem tett intézkedést, hogy "laikusokat nem szabad alkalmazni igehirdetésre még papok hiányában sem... ", mint a többi országokban. Tudás tekintetében sem maradtak lényegesen hátrébb a magyar papok, mint nyugati társaik. Bár a latin műveltség nem volt nagy, sokszor csak a liturgikus szövegek félig emlékezetből, félig könyvből olvasott, vagy mondott imádságaira, szertartásaira szorítkozott, mégis magasabbnak mondható, mint nyugaton. Kétségtelen, hogy európai nagy egyetemek közelsége a nyugati országok papságának nagyobb arányú magas egyházi műveltséget tudott adni. A magyarföldi káptalani és kolostori iskolák számszerűleg sem maradtak hátrébb a szomszédos országok hasonló intézményeinél. Ezek a káptalani iskolák, melyekhez már II. András korában az udvari iskola is társul, a korszellemnek megfelelő latin műveltséget nyújtottak az ifjú tanulni vágyóknak. Még a szabolcsi zsinat Szent László korában, 1092-ben elrendeli, hogy pappá csak tanult embert szabad szentelni. Ha valakit már azzá szenteltek volna és eddig nem végezte el tanulmányait, azt sürgősen pótolja, elbocsájtás terhe alatt. A 13. század elején a püspököktől már azt is megkövetelik az előírások, hogy az egyházjogban legalább akkora jártasságra kell szert tenniük, hogy az egyszerűbb eseteket megoldhassák. 1279-ben a kerületi esperesektől kívánják ugyanezt azzal a megtoldással, hogy a szentbeszédek tartásában is jártasak legyenek (51). Lényegesen hozzájárult ehhez a pásztorációs műveltséghez Paulus Hungarus országszerte elterjedt "Liber Penitentialis" című munkája is (52). A tatárjárás után elég nagy volt a visszaesés a tanulás terén.
Az inkvizíciós perek folyamán nagyon sok falusi pap szerepelt, mint tanú és vallomásaikból komoly műveltség képe verődik vissza. Később, főképp az Anjou-korban ez a műveltség még jobban emelkedik. Ebből az időből ered a pápák kiváltságlevele, hogy a Rómában megjelent magyar papoknak nem kell vizsgát tenni latinból és szövegolvasásból ahhoz, hogy misét mondhassanak Szent Péter sírja felett. Ez az előírás az összes nyugati országok, köztük az olasz papságot is érintette. (53),
A cölibátust, papi nőtlenség rendeletét Szent László 1092-ben tartott szabolcsi zsinata igyekezett szabályozni. Előírás szerint a nős papok nem élvezhetnek egyházi javadalmat, vagy ha eddig élvezték volna, le kell mondaniok. Az általuk megkeresztelt hívek nem számíthatnak keresztényeknek.
Nem viselhetnek a nős papok egyházi ruhát sem, amely őket peres ügyek esetén a világi fórum alól kivéve, egyházi bíróságok elé utalta. A kemény rendelkezéseknek azonban nem lehetett mélyreható és nagy hatása, mert magában a Szent László legendában is szerepel a "váradi püspök leánya", akit a hős király kiszabadít a kunok kezéből (54). Vannak okirataink száz évvel későbbi időkből is, a papok nősüléséről. 1181-ben III. Béla király jelenlétében zajlott le egy birtokcsere, amely szerint Froa asszony, "Marcal prépost felesége" Zelews nevű birtokát eladja Farkas nádornak, ámbár azt már az Ispotályos rendnek ígéretben odaajándékozta (55). Benedek tatai plébános egy Szent Lukács evangéliumi töredéket vásárol meg elődjének "özvegyétől". Árpádházi Margit kanonizációs perében is szerepel a Gede nevű técsi pap feleségével Máriával együtt a tanúk sorában (56). Komját község papja Smaragd, szintén nős pap volt (57) csakúgy, mint az 1282-ben lezajlott Sugatag-völgyi két pap Simon és Deske, akiknek feleségeik a többi falubéli asszonyokkal együtt dolgoztak a "sóbányákban". (58).
21. RENOUARD Y.: "Les relations des papes d'Avignon et des compagnies commerciales et bancaires de 1316-1378. Paris, 1941. 645-6. Magyarország ezek szerint az adatok szerint évi 24 aranymárkát fizetett krakkói súlyban. A "kollektor" Malabayla Antal, VI. Kelemen pápától ezekben az években azt a megbízatást kapta, hogy hamisítsa meg a számadáskönyveket Franciaország javára azzal, hogy a francia évi egyházi adó, vagy "Péterfillér" 20 aranymárkáról szóló összegét ugyan jegyezze fel, de csak a felét hajtsa be.
22. MONUMENTA ARPADIANA: Szent László törvényei: II. 28.
23. Arch. V. Reg! Vaticana 299. folio 49/r. - 49/v. (Bulla Clementis PP. VII)
24. PASTOR L.: Historia de los Papas. IV. 556.
25. ECKHARDT F.: Magyarország története. Buenos Aires é. n. 121. old.
26. PASTOR: i. m.: 1V. 25.
27. MONTALEMBERT C.: Santa Isabel de Hungria. Buenos Aires, 1917. 421 old. IX. Gergely pápa 1235 május 27-én kiadott bullája "Gloriosus in majestate" címmel. Egyébként Szent Erzsébet "lelki vezetője", Németország hírhedt inkvizítora, Marburgi Konrád, sokszor véresre korbácsolta a magyar király leányát, akinek a szenvedéseiről atyja, II. András értesülve, elküldte bizalmi emberét Miskolc nembéli Panityot, hogy az özvegyet Magyarországra hozza. A küldöttség fonás közben találta, azzal tartotta fenn magát és három gyermekét. Erzsébet nem akart szülőföldjére jönni és nagy szegénységben halt meg 1231 november 19 én.
28. RUNCIMANN S.: Historia de las cruzadas. Madrid, 1946. III. 281.
29. U. o.: III. 49.
30. MANDONNET P. O. P: Saint Dominique. l'Idée, l'Home, l'Oeuvre. Paris, 1937. 28. oldal.
31. Codex Bibliothecae Vat. Fond. Borghese 261. folio 90/r-a.
32. U. o.: "honorem nostrum alienis dare non dobemus, et est contra hungaros, qui libentius promovent alienos quam suos": fol. 8.3/r-a.
33. U. o. "Nota quod archiepiscopus extra provinciam suam pallio uti non debet etiam si sít consuetudo regionis, et est notandum contra Strigoniensem". Fol. 83/r-c.
34. U. o.: "Si prelatus excommunicatum decipit ad osculum, per hoc presumitur, quod non sit ille excommunicatus; et este notandum contra Strigoniensem, qui recipit excommunicatum a se ad osculum pacis. quem tamen portea nihilominus dicebat excommunicatum". Foi. 90/v-b.
35. Bertalan veszprémi püspök állandó hadilábon állt Péter győri püspökkel, II. András bizalmasával, aki nagyon sokat járt külföldi követségekben. ő hozta magával Konstantinápolyból Jolántát, a király második nejét. II. András oklevele, 1217. lI. 8-án. Hazai Okmánytár IV.
36. HERGENRÖTHER: Historia Ecclesiastica, IV. 217. old. Madrid, 1898.
37. MARGALITS E.: Horvát történelmi repertorium, Budapest, 1908, 228. oldal.
38. U. o.
39. Innocentti pp. Registrorum Lib. XV. No. 7.
40. V. ö.: 31. számú jegyzet: Fol. 82/r.
41. V. ö.: 39. sz. jegyzet.
42. Kassai kódex: anno 1269. 43. U. o.
44. U. o. 12.sz.
45. U. o. anno 1248 - 28.
46. U. o, anno 1285 - 19.
47. HÓMAN-SZEKFŰ: Magyar Történet L 604.
48. PERTZ: MG. SS. VI. 860.
49. MAGYAR NYELVEMLÉKTÁR VIII. 82.
50. MONUMENTA ROMANA EPISCOPATUS VESPRIMIENSIS. Budapest, 1896. L 305. oldal.
51. Kassai kódex: anno 1279 - 22.
52. MANDONNET P. O. P.: La "Summa de Poenitentiae magistri Pauli Fresbyteri S. Nicolai" Különnyomat: Festschrift M. Grabmann. 1938. 525. old.
53. HERGENRÖTHER: i. m.: IV. 121.
54. MALONYAI D.: A magyarság művészete. II. Budapest, 1909. 78, old.
55. CSANKY D.: Az Árpádkor története. I. 18. old.
56. MONUMENTA ROMÁNA EP. VESPRIMIENSIS. I. 337.
57. Kassai kódex: anno 1254. - 3.
58. U. o. anno 1282. - 23,
Már említettük, hogy a cölibátus törvénye nem volt általános érvényű az egész egyházban. Voltak kivételek, "privilégiumok", melyek pl. a spanyol papságot feloldották ez alól a rendelkezés alól. Híres II. Ince privilégiuma a spanyol papságnak 1143-ból (59), Azért érdemes ezt a privilégiumot megemlíteni mert az avignoni pápák korában az erdélyi szász papság is megkapta ezt a kiváltságot. Ez arra mutat, hogy a szász városok oly nagy paphiányban szenvedtek az elpolgárosodás és a nagy gazdagság felhalmozása folytán, hogy csak ilyen engedményekkel kísérletezve próbáltak a helyzeten segíteni, nehogy magyar papságra legyen utalva a lakosság (60). Ez a privilégium két részből áll: "Rubrica de cohabitatione clericolvm et mulierum" címen rendezni akarják az egyházi felsőbb hatóságok a városi "oltár-káplánok" sanyarú helyzetét. A "rector altaris" - "oltár káplán" fogalommal jelölt városi papok a 13. század folyamán a gazdag magánosok vagy a céhek által a városi székesegyházakban, plébánia templomokban oltárokat állítottak fel, nagy alapítványokkal gazdagították és az alapítvány kamataiból éltek. Lelkipásztori tevékenységet nem folytathattak, csak az oltár szentjének a kultuszát terjesztették és naponta miséztek a céhek egy-egy kiküldöttjének jelenlétében. Miután a káplánoknak a jelzett alapítványi kamatokon kívül más bevételi forrásuk nem volt és egyszerre csak egy oltárnak lehettek szolgái, nagy nyomorban éltek. Saját fenntartásuk állandó bizonytalansággal járt, "concubinatus"-ban éltek a gazdagabb családok idősebb, hajadon sorban maradt leányaival. Egész sor ilyen eset szerepel az inkvizíció előtt főképp a gazdag szász városokban, de Kassán, Lőcsén, Bártfán, sőt később Veszprémben és Óbudán is. Ezekkel az esetekkel az inkvizíciós perek során hosszabban foglalkozunk.
Az említett II. Ince féle privilégiumot VI. Orbán pápa 1388-ban adta meg a szász papságnak, de bizonyos "szemhunyással" elnézve az oltár-káplánok "együttélését" a polgári családok leányaival azzal a feltétellel, hogy ennek az állapotnak nem szabad "nyilvános" és "közismert" jelleget adni az egyszerűbb hívek botránkoztatására (61). Abban az esetben, ha az együttélés nyilvánosságra került, a pápa " excomunicatio ipso facto"-val ítélte a vadházasságba leledző káplánokat és egyben felhatalmazta az alapítványt tevő céheket, hogy a megtévedettet megfoszthatják jövedelmének kétharmadától. Az elvont egyharmad rész a céhet illette, a másik harmad rész pedig a templom javára íródott. Nem kétséges, hogy ez a "humánus" rendelkezés kiszolgáltatta a kapzsi, s gazdagságot halmozó városi polgárság kénye-kedvének az amúgy is sanyarú viszonyok között élő alsópapság eme szerencsétlenjeit. Miután két "viriy donei"-re alkalmas bizalmi emberre hárult a káplánok erkölcsi életének felülvizsgálata, az eredmény nem lehet kétséges. (62)
A celibátus alól felmentő kiváltságnak másik része a "Rubrica de cleriscis coniugatis" címen a szabályosan házasságban élő papok helyzetét határozza meg. Házasságukat elismerik, ha "szüzeket" vettek el feleségül és nem özvegyeket (63). Igyekezniök kell, hogy a leányzók tiszta erkölcsűek és jó családok tagjai legyenek. Ne engedjék, hogy a feleségek hivalkodó viseletükkel az egyház tekintélyének ártsanak. A nős papoknak is kötelező az egyházi, megkülönböztető ruha, amely hosszú fekete tunikából kell álljon. Hajukat úgy kell viselniök (egy 17 cm.-es átmérőjű karikát kopaszra nyírva fejük tetején), hogy a nép azonnal meg tudja különböztetni papi mivoltukat. Mindazokat akik az előírásokat megtartják, semmiféle világi hatóság nem citálhatja, nem ítélheti még bűntény vagy kihágás esetében sem (64).
Az eddig említettek oroszlánrészben a városi alsópapság erkölcsi és anyagi helyzetét érintették. A falusi alsópapság életformája nem mutat nagy eltérést városi kartársaitól. A szentistváni "tíz falu, egy templom" rendelkezés mellett ugyan szerepel a két ház, négy ló stb., de ez a helyzet azóta nem hogy javult, hanem inkább rosszabbodott. Külföldi leírások sokszor emlegetik a magyar papság prémjeit, ködmöneit, kucsmáit, mint a legnagyobb fényűzés jeleit. Mondanunk sem kell, hogy ez a nyugati ítéletformálás "fényűzésre" utaló része teljesen alaptalan. Falusi papságunk ruházata valóban túlnyomóan prémekből állott, mert az ország vadbősége prémes állatok terén ezt a viseletet a legolcsóbbá tette. Magyar földön olcsóbb volt egy prémes köpeny, mint az olasz földön gyártott mosatlan, gyapjúból szőtt tunika.
Királyaink rendszabályozzák falusi papságunk nagy szenvedélyét a vadászat és főképp a solymászat iránt. Pedig ez sem amolyan "nyugati fényűzés", hanem a mindennapi megélhetésnek egyik formája: a vadhúsnak, mint tápláléknak beszerzése. Sok apró falusi plébániának vannak a 13. században vadászati jogai, de csak egyéni fogyasztás céljára (65). Ugyancsak tilalmazzák a solymászatot is, mint papi kedvtelést. Pedig ennek a célja is az előbb említett vadhús beszerzése, amelyre a sólyom fajták, főképp a sokat szereplő kerecseny nagyon alkalmasak voltak. Ha a nagy múltra visszatekintő magyar solymászat közkedveltségét ismerjük, természetesnek tűnik, hogy a népi szokások alól a papság sem vonhatta ki magát. Kézai Simon, Kún László krónikása is szenvedélyes solymár volt (66), Mégis vádolnak falusi papokat - más ügyekkel terhelten is - solymászat miatt. Így került a Bodrog-megyei Gyöpös (Guopos) falu papja Menyhért 1280-ban az inkvizíció elé, mert nemcsak hogy ő maga solymászott, hanem valami régi szokás szerint, karácsony ünnep körében tartott szertartást végzett a fiatal kerecseny madarak megáldásával (67).Ugyanez a vád a Somogy-megyei szalacskai pap, a sánta Péter ellen. Ő is megáldotta karácsony ünnepek alatt a sólymokat és részt vett a nép "madár-ünnepén" 1282-ben (68). A "sámán-perek" jegyzőkönyvei sok esetben emlékeznek meg a solymászatról és az ősi kor szokása szerint a vádlottak tisztjéhez tartozott azoknak szárnyra bocsátása.
A fegyverviselés tilalmát a Lateráni IV. zsinat 1214-ben az egész egyházban elrendelte a papok számára. Nem tartotta összeegyeztethetőnek, a vallás képviselői keresztet tartó kezében a nyilat, kardot és egyéb fegyvereket. A magyar közállapotok azonban annyira rosszak voltak, hogy a papság sokszor kényszerült önvédelemre. Paulus Hungarus mester bolognai előadásaiban említi a fegyverviselésre vonatkozólag: "vannak országok, ahol a régi szokások alapján a papoknak meg kellene engedni ezt. Illetik e szavak a magyar papságot, amely személyi-testi épségének és vagyonának a védelmére sokszor kényszerül fegyvert ragadni. Igazságtalan eljárás tehát, ha ezt a szokásjogát elveszik tőle." (69)
Ugyancsak elítélendőnek tartják az alsópapság lovaglását is. Ez a "nyugati szemléletből" induló tilalom a fényűzést vette alapul, amit a lótartás nyugaton jelentett. A magyar lótenyésztés nagyfokú elterjedéséről a pápáknak fogalmuk sem lehetett és a középkori Franciaországban uralkodó igás- és hátaslovak nagy hiányának egész irodalma van. Nem volt jobb a helyzet e tekintetben Német- és Olaszországban sem, ahol valóban csak a kiváltságos lovasrendeknek és gazdag földesuraknak voltak személyi használatra rendelt lovai. (70).
Magyar földön csak Kún László korában jelentkeznek a lóhiány hatásai, mert a muzulmán kereskedők egész Indiáig szállítják az olcsó pénzen szerzett kitartó magyar lovakat. (71 ).
Egyházi vonalon magyar földön egészen mindennapos dolog volt a lóhasználat igás, vagy hátasló változatban. Már Szent István is négy lovat ír elő a "tíz falu, egy templom'' rendeletében. Királyi és monostori méneseink ebben a korban is nagyban tenyésztették a lovasnép kedvenc állatait. Mindezek ismeretlenek maradtak nyugaton, amely kereskedők által kiterelt lovakat "equus hunnicus" - hún lovaknak nevezte (72), Egészen érthetetlen volt a nyugati egyházak előtt az a szokás is, hogy a temetések után a halott hozzátartozói a legszebb hátaslovát, néha többet is, az egyháznak, főképp a temető papoknak ajándékozták. Az ősi pogány, lovakkal való temetés maradványa ez: az ajándékozott "özvegy ló" hátára nem ült senki az elhunyt gazda rokonságából. Farkukat lekurtítva átadták őket a papoknak. Hagyatéki okiratokban középkori történetünk folyamán ezrével vannak ilyen ló ajándékozások. Az esztergomi Bors özvegye, Anna, 1238-ban a Domonkos-rendieknek ajándékozza elhalt férje fekete lovát nyergestől, szerszámostól a Dunántúlon csak úgy, mint VizaknaiMiklós erdélyi alvajda 1465-ben ötven anyakancát ajándékozott hatvan csikóval együtt a kolozsvári Domonkosoknak és adományát megtetézte még egy kocsival, amelyet négy ló húzott és az adományozó feleségét Krisztináta templom kriptájába vitték. (73).
Az egyház tilalma a lótartásra azonos a kolduló rendek felfogásával. A Domonkos- és Ferenc-rendieknek kiközösítés terhe alatt tilos a lóháton utazás. Érthető tehát, ha javarészben ezekből a kolduló rendiekből verbuválódó inkvizitorok a peres eljárásoknál legalább is "súlyosbító körülménynek" tekintették, ha vizsgálatuk elé lóháton utazó papok kerültek.
Szűkös egyházi jövedelmét az alsópapság igyekszik mellékkeresettel gyarapítani. Valószínűleg nekik köszönhető a méhészet elterjedése. A somlóvásárhelyi hitelhelyi apácák birtokán négy falusi pap foglalkozott méhtenyésztéssel, ahol az értékesebb termék nem a méz, hanem a viasz volt (74). Az enyingi plébános Szákoly, mint tanú szerepel V it a1is esztergomi polgár ellen, akit azzal vádoltak, hogy a viaszt összevásárolta és igyekezett az országból kicsempészni, megkárosítva a magyar egyházakat, főképpen az Esztergomi káptalant. A plébános szerint az Enying környékén levő falvakban sok a "méh-gyár" és ők, akik átadták a kereskedőnek a viaszt, azt hitték, hogy a káptalan kiküldöttje. Négy szekér viasszal távozott a hamis "questor", akit egyébként azzal is gyanúsítanak, hogy kapcsolatban áll a "beginákkal" és így az inkvizíció elé került az ügye, mint eretnek-gyanúsnak. Ebből az 1265-ben lezajlott perből tudjuk azt is, hogy az esztergomi káptalan magának tartotta fenn a jogot, hogy a gyertyaöntők jámbor szervezetét irányítsa és annak üzleti ügyeit ellenőrizze (75), Két másik perben, János lábatlani pap és Radó, háti plébános szerepelnek mint tanúk és kiderül róluk, hogy "nagyban" termelik a viaszt. A középkori világítás egyetlen és nélkülözhetetlen eleme egyházi vonalon a viasz volt, amelyből a gyertyát öntötték. Fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a céhek mesterei és bírái a szabályokat sértő céhbelieket majdnem mindig egy-két font viasz leadására kötelezték. (76)
Fancsal falu plébánosát 1256-ban mint tanút hallgatták ki a kassai vásáron elfogott "eretnek vándorszónok", a flamand eredetű gyapjúszövő Cephas ügyében. Vallatás közben kiderült, hogy a tanú egyházi ruháit vásárosok ruhájával cserélte fel és "ad modum mercatoris" adta el áruját. Sajnos nincs megnevezve a portéka mineműsége (77),
Az Árpádházi Margitot kanonizáló bizottság listáján szereplő négy falusi plébános anyagi helyzete, saját vallomásuk szerint éppen csak hogy kielégítő volt. Ezt vallja Ezek János verestói, Gergely tési, Péter várkonyi és János kürti plébános. A nős papok sorából a szintén téli Gede és felesége, Mária jelentek meg és míg a pap szerényen annyit vall a bizottság kérdésére anyagi helyzetére nézve, hogy "bizony eléggé szegények"; felesége Mária már bőbeszédűbb és megtoldja férje vallomását: "Sok mindent veszítettünk, de azért még mindig elegünk van" (78.) Nem ez a helyzet, amint látni fogjuk a Sugatag-völgyi két plébánosnál, a dezsőfalvi Deske és a sugatagi Simonnál, akik a máramarosi sóbányászok zendülésénél szerepeltek. Mindkettő felesége dolgozott a falubeli asszonynéppel a szlatinai "só-gyárban", hogy életüket valamiképp fenntartsák. (79)
A középkori magyar egyház kormányzói és tanítói hivatalában igazi komoly erőket azonban nem a főpapság és alsópapság soraiban kell keresnünk, hanem a szerzetesrendek közösségeiben. Jelentőségük azonnal szembeötlik, ha számszerű elterjedésük korabeli lajstromát szemügyre vesszük. Az inkvizíció kezdetén, a 13. század elején, Magyarországon a szerzetesi eszmék hordozóinak két nagy csoportját lehet megkülönböztetni: amonasztikus rendeket és a keresztes lovagokat. Az első csoport volt a régibb és számottevőbb. Már Szent István óta elterjedtek a bencések. Népszerűségük kezdettől fogva töretlen a mai napig. Balies nagy középkori tanulmányában (80) a monasztikus rendek megoszlása így alakul: bencés apátság: kb. 107, cisztercita apátság: 14, bazilita (görög szertartású bencés): 3, premontrei prépostság: 25, ágostonos kanonok rendiek: 6 perjelség (Balics kutatásai nem véglegesek és a sok "ismeretlen" rendi kolostor hovatartozandósága csak hozzávetőleges, de a történelmi adatok újabb feltárása kb. a jelzett eredményeket igazolja.).
A monasztikus rendek mellett a másik csoportban a keresztes lovagok szerzetházai a következő számban szerepelnek: Ispotályos (Johannita) lovagok: 16, Templomosok: 8, Ismeretlen: 17 vár-kolostorral. Ez utóbbiak kétségtelenül részben a Teutón -lovagrend birtokában voltak, részben az előbbi két keresztes vitézek tulajdonában.
Összegezve a monasztikus rendek apátságait, prépostságait és a lovagrendek vár-klastromait és perjelségeit: az inkvizíció megindulása idején 196 szeretetházban átlag 50 személyt számítva több, mint kilencezer egyházi személyt találunk. Még "nyugati szemlélettel" is meglehetős nagy szám a fiatal magyar kereszténység szolgálatában.
Az eredmények azonban nincsenek arányban az egyházi intézmények ekkora számával.
A bencések rendje Szent István óta fontos szerepet játszott a magyarság vallási, kultúrális és gazdasági életében. Pannonhalma, Szent Márton apátságának jelentősége elvitathatatlan. A vadonirtás, a szőlőművelés elterjesztése, az ország állatállományának mennyiségi és minőségi feljavítása, egyáltalán a mezőgazdasági kultúra felemelése, az ő nevükhöz fűződik. Emellett még tudtak emberanyagot is kiképezni arra, hogy a keresztény és antik irodalom tanulmányozásával nemcsak személyi képzettségüket fokozzák, hanem nagyjelentőségű iskolájukon keresztül a papság művelt emberfőinek tömegét növeljék a századok alatt. Pannonhalmát követte már István király korában a zoborhegyi és pécsváradi apátság, majd Szent László korában megújult szellemmel Somogyvár nagyjelentőségű és kultúrcentrumként szereplő apátsága. Ezek az apátságok egyre-másra bocsátanak ki, újabb rajokat, alapítanak más és más monostorokat. Ezek száma az inkvizíció szervezése idején már száz felé jár.
A cisztercita szerzeteseket III. Béla hívta Magyarországra, akik a citeauxi és párizsi apátok kíséretében érkeztek meg és a Maros mellett emelik az első monostort Egres hegyén és csakhamar megtelepszenek a bakonyi Zircen, a Pilis hegységben és a nyugati határsávon, Szent-Gotthárdon, majd Borsmonostoron. Az új rend jelentősége is nagy: a friss áramlatú francia szellemet és műveltséget átültetik magyar földre. Mezőgazdaságunkban a gyümölcstermelést teszik korszerűvé, állattenyésztésük mintaszerű és serkentőleg hatnak a magyar iparra is.
A premontrei "fehér kanonokok" rendje is francia szellemű. 1130-ban Nagyvárad várhegyén alapítják első, vértanú Szent Istvánról nevezett prépostságukat. IV. Béla kedvencei és az inkvizíció éveiben az övék az egész Nyulak szigete Szent Mihály prépostsággal. (81 ).
Az ágostonos kanonokok külső tevékenysége nem számottevő, de annál fontosabb az első theológiai főiskolájuk Esztergomban. (82).
A felsorolt monasztikus rendeket a helyhez kötöttség és a bensőséges szemlélődés eszméjét szolgáló zárkózottság jellemzi. A nép szolgálatára állanak minden ügyes-bajos kérdésben, jelentősebb kapcsolatok, szélesebb lelkipásztorkodás szándéka nélkül. Szent Benedek fiai a hegyeket szerették, Bernáté a nagy lapályokat, de mindegyik éppen jól felfogott hivatásánál fogva, inkább a "kontemplatív - szemlélődő" eszményi síkra épít.
Pedig a 13. század első fele, amikor az inkvizítorok megjelennek, már újabb társadalmi erők felbukkanását és lassú, de biztos kifejlődését eredményezi: a városi polgárság osztályát. A városok polgárai egyre gyarapodnak, iparuk fejlődik és tömegek jelennek meg egy-egy vásárhelyen, ahol természetszerűleg kínálkozik az újabb kor eszméinek kicserélődése. Nemzetközi kalmárok nemcsak árúikkal jelentkeznek a mozgalmasabb városok piacain, hanem anyagaton egyre jobban és gyorsabban kibontakozó és a kor vallásos felfogását bomlasztó eszmékkel is.
A monasztikus rendek már ebben a korban elveszítik a nép bizalmát hatalmassá duzzadt vagyonukkal, tized és más jogaikkal és az anyagelvűség be nem vallott, de annál inkább gyakorolt végrehajtó hatalmával. Paulus Hungarus Bolognában egyik előadása alatt megemlíti, hogy a ,,mai szerzetesek nagyon sietnek báránykáikat, a gondjaikra bízott keresztényeket mielőbb megnyírni, ha lehet többször is, pedig azokat már a királyok 'questorai' úgyis megnyírták". Szavait kifejezetten a magyar szerzetesekre vonatkoztatta (83), Külön megnevezi a pannonhalmi apátot, aki "egyházi tizedet követel a pogányoktól is, akiknek a megkereszteléséről elfeledkezett gondoskodni" (84.). A legmagasabb egyházi, egyetemi tanszéken elhangzott kemény bírálat bizonyára megfelelt a valóságnak. Már láttuk, a szerzetházak nagy vetélkedését egymás között és a püspökökkel, amikor nem a "zelus animarum", a lelkek gondozásán folyt a vita, hanem az egyházi jövedelmeken és kiváltságokon.
Az elmondottak során: a monasztikus rendek a 13. században - legalábbis az inkvizítorok mértékével mérve nem teljesítették az új kor szellemének megfelelő követelményeit: a tömeg-lelkipásztorkodást. Ez adja meg a kolduló rendek rohamos terjedésének egyetlen magyarázatát.
Sokkal nagyobb és sűrűbb súrlódási felületet jelentettek az új szellem szülte kolduló rendek, tehát az inkvizítorok és a lovag-rendek közötti véleménykülönbségek. A három fényes lovagrend 40 vár-kórház-kolostora hallatlan gazdagságot jelentett egy leszegényedett ország nyomorgó és bizonytalanságban élő néprétegeivel szemben. Főképp a II. Géza király hívására megtelepedett Ispotályos, vagy ahogy kórházaik alapítója után nevezték, Jánosos lovagok jelentettek nagy hatalmat 16 várszerű klastromukkal. Az Ó-Budán levő nagy anyakolostoruk a Szentlélek vára és kórháza, valamint Fehéregyháza perjelsége többször szerepel 4 "beginák" elleni inkvizíciós perekben: kiderül a peraktákból, hogy Veresegyháza és környékén "jámbor női egyesületek" fedőleple alatt közel hatszáz szövő-fonó asszony és leány dolgozott nekik az általuk szerkesztett szabályzatok és fegyveres felügyeletük alatt (85). A vagyoni biztonságot lett volna kötelességük fegyverrel is megvédeni, de ezt a hatalmukat sokszor arra használták fel, hogy a király és főnemesek által elzálogosított birtokok népén erőszakkal behajtsák jövedelmeiket. Kórházaik országszerte nagy szolgálatot jelentettek a közegészség terén, de mint a perek során látni fogjuk, csak a vagyonosabbak nyerhettek náluk enyhülést (86). Esztergomi leprástelepükről is többször szó esik, főképpen a sámán-perekkel kapcsolatban.
Gazdagságuk fitogtatásával, fényűző, aranyozott sisakjaikkal (arany perjel!), tollas forgóikkal, bár a keresztet viselték ruháikon és pajzsukon, - innét a népies "Keresztúr" elnevezésük - sok ellenszenvet váltottak ki nemcsak a népben, hanem a későbbi budai Szent Miklós domonkosrendi perjel Simon inkvizítor is megrója őket hivalkodásukért "vessétek le a sok pompát, ha a szegény Krisztusért akartok harcolni és ne viseljetek mást, mint csak a keresztet, amelyre eddig nem hoztatok nagy dicsőséget ..." (87).
A "kereszturak"-nál csak a templomos lovagoknak van a 13. század vége felé rosszabb hírük. Pénzügyi szervezeteikkel, kölcsönző intézményeikkel kezükben tartják az ország jövedelmét és nemzetközi kapcsolataik révén beleszólnak az ország belügyeibe is. Lovagi mivoltuk erősebben érződik, mint a szerzetesi és bár elkísérték II. Andrást szentföldi hadjáratában, ezt sem tették fogadalmukhoz híven a Szent Sírért lelkesedve önzetlenül, hanem megszerezték érte a pozsonyi vámot, ahol a nyugat felé vivő kereskedelmi utak és a Duna révei kezükbe kerültek. Gazdagságukra jellemző, hogy amikor, a század végén Szép Fülöp francia király eretnekséggel vádolva őket, nagymesterüket és négy társát a párizsi piacon megégettette és vagyonukat elkoboztatta, összegyűjtött kincseikből helyre tudta hozni országa nagyon zilált anyagi ügyeit. Jellemző magyarországi szereplésükre az is, hogy az országon átvonuló szentföldi zarándokokat ők kísérték végig magyar földön, hogy biztonságban vonulhassanak dél felé, de személyenként és lovanként 2 dukátot kellett fizetniök, vagy zálogot hagyniok ebben az értékben (88). Hogy kezük a rabszolgakereskedelemben is benne volt és szolgaságra vetették a kamatokat fizetni nem tudó adósaikat és az ország területén ide-oda szállították őket, ahol keresettebb volt a kézimunkás, szintén az inkvizíciós perekből tudjuk (89),
A harmadik lovagrend a Teuton lovagok, vagy német keresztesek az inkvizíció megjelenésekor már nem voltak magyar földön, mert politikai irányzatú szervezkedésükkel "Burzenlandot", Brassót és vidékét az erdélyi szász részekkel önálló állammá akarták tenni az ő vezetésük alatt. Kivonulásuk nem ment teljesen simán. Lengyelországba költöztek és magukkal vittek minden mozgathatót, csak kolostoraik csupasz falait hagyták hátra, és templomaik oltárát is szétdúlták. Lengyelországban ők alapították aztán Königsberget és állandó harcban állottak a lengyelekkel, litvánokkal és egyéb környező népekkel. Nagymesterük az inkvizíció magyarföldi megalakulásakor Saza Hermann volt, aki nagyon sokat járt Magyarországon és mindent elkövetett, hogy visszaszerezze magának Erdélyt, de IV. Béla nem volt többé hajlandó visszatelepíteni őket, főképpen a nagyon elterjedt németellenes országos hangulat hatására.
Ez lenne a magyar keresztény egyház életének keresztmetszete nagyon hevenyészett formában a főpapság, a falusi és városi plébánosok, a monasztikus és lovagrendek életén keresztül vizsgálva, amikor 1222-ben megkezdi munkásságát a hit tisztaságának védelmére az inkvizíció. Az eredmények csak akkor jelentkezhettek sikerrel, ha a sok visszaélést és erkölcsi hanyatlást a kolduló rendek újszerű, főképp a szegénység durva darócába öltözött hit hirdetői meg tudták reformálni. Erejük titka a szegénységben rejlik. Földi javakból csak annyit fogadhatnak el, amennyit aznap elfogyasztanak. Életüket koldulásból tartják fenn. Kolostoraik az első időben a külvárosok ócska házai, vagy üres árú raktárak, amiket kalmárok engednek át nekik. Elvegyülnek a nép között és a sokadalmakban, vásárokban mindig ott vannak és újszerűen hirdetik az Igét, fenyegetik a népet Isten haragjával. Bírálják azokat, akik a szegény Krisztus nevében gazdagságra törnek. Megintik a hatalmasokat, ingyen szolgáltatják a szentségeket, egy szóval: forradalmasítanak. Egyetlen védelmük a fennálló egyházi intézmények képviselőivel szemben a kezükben levő pápai levél, amely őket "pugiles fideinek", a hit kemény ökleinek nevezi. Ez a védelmük és ezért vállalják az inkvizítorok hálátlan szerepét.
60. Kassai kódex: anno 1285. - 3.
61. V. ö. 23. sz. jegyzet.
62. Az oltárkáplánok panaszait két ízben vizsgálták ki e tekintetben, Nagyszombatban és Ó-Budán, mindkét ízben az ő javukra döntve.
63. V. ö. 23. sz. jegyzet. Egyébként ebben az évben Petrus de Luna bíboros újból megerősíti a spanyol papság számára ezt a privilégiumot. 64. U. o.
65. Hazai Okmánytár IV. 2. - 543.
66. SZALAY L: Magyarország történelmi emlékei. Milleneumi kiadás. 457. oldal.
67. Kassai kódex: anno 1280 - 12.
68. U. o. anno 1282 - 9.
69. "Nota quod clericus... potest resistere etiam arma sumendo et est notandum pro clericis hungaris..." Fol. 70/v.
70. LEFEBRE: L'attelage et le cheval de selle á travers les ages. Paris, 1931. 92. oldal
71. U. o. 132. oldal.
72, MAAS E.: "Eunuchos und Verwandtes." Rheinisches Muzeum, 1925.
73. FABRITIUS: Sichsiche Nazional Archiv II. 239.
74. Kassai kódex: anno 1282 - 23.
75. U. o.: anno 1265. 19.
76. A segesvári szűcs céh a templomból elmaradásért "verpusst eyn fut Wax" büntetést ad. A mással társulót pedig "verpusst eynen Zenten wax" lerovására kötelezi. Müller: Deutsche Sprachdenkmähler aus Siebenbenbürgen. Hermannstadt, 1864. 99. 99. oldal.
77. Kassai kódex: 1256 - 23.
78. MONUMENTA ROMANA EP. VESPRIMIENSIS. I. 337. 12.
79. Kassai kódex: anno 1282
80. BALICS L.: A római katolikus egyház története Magyarországon. II. - 2. Budapest, 1890. 377. stb;
81. NÉMETHY L.: A régi Buda és Pest művészete a középkorban. Katolikus Szemle, 1901. 519.
82. BALICS: i. m. 351-2. oldal.
83. Codex Vatic. Fol. 92/r.
84. U. o.: Fol. 89/r.
85. Kassai kódex: anno 1248 - 4.
86. U. o. A sámánperek egész sora hivatkozik az Ispotályosokra. Azért akadtak jóindulatúak is, mint az 1237-ben tartott vizsgálatnál Ágota és Marsa nővérek ellen, az esztergomi Albert ispotályos fráter a sámánnők javára tanúskodik.
87. Kassai kódex: 1278 - 34.
88. Kassai kódex: 1229 - 3. 89. U. o, anno 1283 - 4.
(7) IV. MAGYARORSZÁGI ERETNEKSÉGEK
Gyökerében magyar eredetű tételes eretnekség, vagy az egyházi fegyelmet merev dogmaszerűséggel elvető mozgalom, nem alakult ki hazai földön. Amit korabeli, javarészben osztrák krónikák felpanaszolnak, vagy pápai követek vádként említenek, az soha sem lépi túl a félpogányság, esetleg álkereszténység fogalmát, mint a nemrégiben felvett új vallásváltozás természetes következményét (90). Mint magyar különlegességet e téren, az említett források az "istentelen káromkodás" ferde szokását említik csupán. (91
Annál nagyobb a nyugati keresztény államokban oly sűrűn felburjánzó eretnekségek magyarföldi vetülete. Brunó olmüci püspök 1274-ben IV. Kelemen pápához küldött beszámolója keserűen rója fel a magyarok szabados gondolkozásmódját: "Magyarország mindenféle külföldi eretnek előtt szívesen tárja fel kapuit és ezzel erősen veszélyezteti a szomszédos keresztény országok érdekeit" (92), A panaszos beszámoló, annak ellenére, hogy politikai szándék szülte és valójában Ottokár cseh király hódításainak akar jogi alapot teremteni, nem volt alaptalan gyanúsítás. Mint látni fogjuk, ebben az évtizedben özönlik el a Dél-Rajna vidéki és flamand városok "takehan"-jai, a hatalmassá duzzadt belgiumi gyapjúszövő és kelmefestő ipar kizsákmányolt munkástömegei többek között a magyarországi Dunamenti városokat, főképp Győrt és Esztergomot. A középkorban a "takehan - takács" fogalma azonosult az "eretnek" fogalmával és amikor sokszor életük kockáztatásával menekülnek ezek a szerencsétlen munkás csoportok, a nyugati szomszédos keresztény országok visszakényszerítik őket hazájukba. Egyedül Svájc és Magyarország nem adta ki a szökevényeket. Az első ilyen nagyobb méretű menekült csoport 1245-ben érkezett magyar földre és az Eger melletti Szent János völgyben települt meg s "leodiumiak" néven még a 16. században is történik róluk említés. (93)
Ugyancsak idegen eredetűek a Felvidék "cipszer"-jei is,. akik annyi gondot okoztak az inkvizíciónak. A sok vetélkedés a "céhek" között anyagi természetű volt, de az idegen származású polgárság hamarosan rájött, hogy egyházilag jóváhagyott "fraternitas" jámbor színezete alatt jobban tudja érdekeit védeni az ősi, magyar lakossággal szemben (94), Ugyanez a helyzet Erdély szász városaiban, főképp Brassóban. Itt, a nagy szűcsipar központjában az egyházi befolyás alatt nagyméretű szervezkedések folynak a 13. század óta. Az inkvizíció egyszerűen eszközzé válik az idegen eredetű polgárság kezében, megfojtva a hajdanán annyira virágzó magyar prémipart. (95)
Idegen eredetű a szíriai Aleppó (96), és a szicíliai Salernó (97) egyetemeivel kapcsolatot tartó böszörményeink tudós-mozgalma csak úgy, mint "sarracenok" élelmes, főképp ló- és rabszolga kereskedelemmel, valamint pénzkölcsöneivel az inkvizíció haragját magára hívó szervezkedése. (98)
A "cucurbitak" eretneksége a balkáni, bogumillá lett kunoktól szivárog hazánkba és egészen elüt az ősi pogány kunok hiedelemvilágától. Ezt is mint idegent kell tekintenünk a magyar egyháztörténelemben. (99).
Idegen "eretnek" szellem termelte ki a magyarföldi "vezeklők" mozgalmát csakúgy, mint a pápáktól annyira elítélt és "prostituta" számba vett jámbor beginák szervezeteit (100), a "katalinákat" (101) a Pozsonyig elhatoló francia és Rajna-parti "önostorozók" éneklő, betegagyú tömegjeleneteit (102) és még később Griska nyomán egész Felvidékünkön elterjedt huszitizmust. (103)
A felsorolt idegen szellem termelte tételes vagy mozgalmi eretnekségek mellett az ősi magyar pogányság lappangó, rejtett erői szintén felhívták a hitvédelmi bizottságok gyanakvását. Ez a bizalmatlanság nem eredhetett másból, mint a Nyugat-Európa fiaiból verbuválódott inkvizítorok, pápai követek felületes szemléletéből. Szent Gellért sem értette meg a maga korában a honfoglaló magyarság "lareseit", "házi isteneit", mert európai eszmerend szerint a hét ősnek, hét nemzedék számontartásának a kultusza, mint a becsületes és tisztességes családoknak a szimbóluma pogány szobrocskák szereplése alapján egyszeriben "bálványimádássá" fajul Legendáiban (104). Ugyancsak "gyanús" az inkvizítorok előtt a magyar alsópapság, de még inkább az ősi hit sámánja idegenszerű, prémes-tollas ruházata, lovasversenyei a közkedvelt solymászat keresztény mezbe bújtatott szertartásai, temetőket járó énekkórusai, vagy pásztornépünk ,,szállásváltása", barmaiknak jobb legelőt keresve. Gyanakodva írták le jelentésekben a pápai követek népünk korabeli "barbár" hajviseletét, hangos rikkantásokkal tűzdelt vigadozását, ősi lakomáit, a táncos-énekes falusi ünnepeket. Mindez idegenszerű előttük, épp azért sanda gyanakvásuk kíséri minden mozdulatukat. (105)
Így érthető a nagy buzgalom, amellyel igyekeznek az ősi regösök énekeiben, mondókáiban a pogányság elemeit felfedezni. Ezért égnek meg máglyán az első magyarnyelvű könyvek és írások: érthetetlenek az idegennek. Érthetetlen, tehát eretnek. Titokzatos és rejtelmes volt előttük a sámán gyógyító, ősi soron gyakorolt művészete is. Kuruzslással, pogány rejtett erők igézetét gyanítva, vádolják őket, mert eredményeik a nyugati egyetemeken tanult "fizikusokat" is megdöbbentik.
A legzaklatottabb népréteg azonban mégis a besenyők népe. A somogyi Zselicség makkoltató kondásai, a Mátra ős-erdeinek bölényesei, a Vág- és Garam-völgy halászai, a Mezőség és Sárrét pákászai, a Rába-köz láptaposó hódászai és Szent Gál agarászai mind sorra kerülnek az inkvizíció elé. Külön nép a magyar nemzet testben. De vére ugyanaz: török faj és az a jelleme is. Bár Árvától Háromszékig, Abaújtól Zaláig szórja őket szerteszét királyaink óvatos telepítő politikája, egy a gondolatviláguk végső eredője marad. Kemény és hajthatatlan. Ragaszkodása ősi, Ázsiából átmentett hitéhez rendíthetetlen, mint honfoglaláskori vezére Thonuzoba, akit Szent István élve temettetett el nejével együtt. (106)
A magyar egyház középkori életének keresztmetszete nem lenne meggyőzően teljes, ha a világi papság, szerzetesek és egyszerű hívők vallási felfogása mellett, nem vennénk sorra azokat a nyugatról beszivárgó reform- vagy eretnekeszméket, amelyek szükségessé tették az inkvizíció intézményesítését. Sorra kell tehát vennünk a középkori szellemi mozgalmakat, amelyek magyar földön is gyökeret vertek és főképp a városok idegen polgárságát távolították el a hivatalos egyháztól.