XX. BESENYŐINK POGÁNYSÁGA

A besenyők, az ősi úz nép egyik ága, Taksony vezér idejében települt pár törzsével magyar földre és ősi pogányságához keményen ragaszkodva, már Szent Istvánnak komoly gondokat okozott térítő munkájában. Ismerjük az országszervező király kegyetlen intézkedését, hogy egyik vezérüket, Tonuzóbát, nejével együtt elevenen temettette el, mert nem akart megkeresztelkedni A kényszerítés ellenhatásaként maga az egyszerű bessenyő nép még Nagy Lajos korában is inkább az őshitéhez húzott, mint a színleg felvett kereszténységhez, bár szórványos adatok vannak arra is, hogy a misztikumot és sejtelmeset annyira kultiváló nép között a "beginizmus" is tért hódított.

Településtörténeti adatok mutatják, hogy királyaink apró csoportokban az egész ország területén szétszórták őket és főként az egyre-másra alakuló monostorok és apátságok jobbágysorban élő népeit alkották. Királyi alapítólevelek, határjárások egész sora tartja számon ezeket a bessenyő csoportokat. A zasty bencés apátság alapító levelében, 1067-ben, a határjárás jelzőpontjai mutatják, hogy a kolostornak adott falvak környéke már előbb a bessenyők egy nagyobb szállása volt. A határjelölés szerint a környéken magányos és tömeges bessenyő sírok voltak: "tumulus" Baranka, tumulus Bojtyn ,,acervus Bessy et Basi ... sepulturae Bissenorum" (637). A bakonybéli bencés apátság 1086-os tatárjárásánál is ez a helyzet: "Sepulcrum, Velen, sepulcrum Tati, sepulcrum Qukar", mely bessenyő sírok elég nagy területen vannak szétszórva és egyben azt is jelzi az okirat, hogy a legtöbb sír "statua lepidea" - kőszobrokkal van díszítve, sőt a Dinna sír kőoszlopokkal volt bekerítve (638). A Somogy-megyei Zelicség egész kis "bessenyő királyságot" alkotott a maga 10 falujával és már Szent László kora óta a pannonhalmi Szent Márton apátságnak tartozott háromszáz telke után 300 kövér sertést és 60 kecskebőrt leadni (639). A 13. század elején, 1208-ban, Calanda veszprémi püspök folytat nagy vitákat a pannonhalmiakkat, hogy a bakonyi bessenyők, kinek a joghatósága alá tartoznak. Ez a vita még, 10 év múlva is folyik, úgy, hogy mire a pápa elé kerül az ügy, a bessenyők főrésze, mint "erdei emberek" szerepelnek, akik megtagadják mindkét rész felé a dézsmaleadás kötelezettségét és maguk építenek inkább kápolnákat, templomokat - főképpen Szent László tiszteletére -, hogy kivon Ják magukat a lelkiekkel nem annyira, mint az anyagiakkal törődő egyháziak versengéseinek hátrányai alól. A pápai levél - amely a szekszárdi és székudvari cisztercita apát, valamint a kalocsai érsek személyét jelöli meg, mint döntőbírákat - több ízben megemlékszik a bessenyőkről, mint "subulcus" makkoltató kondásokról és felsorolja Fizgo, Kőrishegy és Thapey falvakat, mint vitás birtokokat, ahol az említett bessenyők laknak (640). Ugyancsak vita tárgya a somogyi részekhez tartozó Dráva és Mura sarok, Varasd megye területe, ahol 1232-ben, a bessenyők "bánja", Ogaz, száll perbe Bertalan veszprémi püspökkel egy Vezmech nevű faluért, amelyről a püspök azt állította, hogy Gizella királyné adta a veszprémi székesegyháznak, mire Oguz bán nemzetségéből származó népekkel bizonyítja igazát és hozzátársulnak ,,a királynak Zalán innen és túl lakó összes szolgái " (641).

A bessenyők somogyi jellegüket magukkal vitték a Szepességbe, ahol hasonló névvel alkotnak települést és a királyi agarászok csoportját képezik. Itteni ellenfeleik az újonnan érkező szászok, akik földeket akarnak elvenni tőlük és IV. Béla döntése kényszeríti is őket, hogy helyet engedjenek a jövevényeknek. Agarász jellegük domborodik ki az ugyancsak Somogy-megyei hunfalván, de még inkább a híres szent Gál faluban Veszprém megyében, ahol azonban már királyi szolgálatban álltak és nemességet is kaptak (642). Országos szétszórtságuk emlékei még ma is élnek Pakson, Csanakon, Radványban és Harasztín csak úgy, mint a Zemplénmegyei Lucz és Tochol (?) falvakban, Zalabessenyő, Bessenyőfalu (Liptó megye) Alsóbessenyő (Fehér megye) Szirmabessenyő Borsodban, Bese Barcs megyében, Sepsibessenyő Sepsi megyében. Ezekhez tartozik még Pecsenyéd és hasonló hangzású változatai.

Az ősfoglalkozásokhoz kötött bessenyő nép munkájával együtt járt a sok ősi népszokás, amelyet ázsiai örökségként hoztak magukkal és századokon keresztül meg is őriztek. Az említett makkoltató és agarász (pecér) foglalkozás mellett a halászat és hódászai is jórészt az ő szerepük 'volt, így a túróczi "retiferi", királyi halászok és részben, a dunaparti, garamvölgyi, "pete"-fogásból élő népek sorában sok a bessenyő. Nevükkel kétségtelenül összefügg a pecér, mint agarász és petéző, mint halász foglalkozás (643).

A sámánperek során sok esetben találkozunk bessenyőkkel és ott, ahol származásuk nincs megemlítve, sok esetben nagy valószínűség szerint róluk van szó (644). Török eredetű nép lévén, felfrissítették az ősvallás közép-ázsiai elemeit a magyar pogányság még lappangó erőiben és talán éppen ezért kitartó szívóssággal üldözi őket az inkvizíció. Néha bizonyos megvetéssel "besnikok"-nak nevezik őket, ami egyértelmű volt a mai sintér - kutyapecér fogalmával (645). és sűrűn szerepel, a vádak folyamán - mint bessenyő erkölcs -a házassági elhálás egy faja, amely azonban minden jel szerint a középkorban nyugati hatásra oly sokszor alkalmazott gúnynév idegen fajú népekkel szemben (646).

A bessenyők legerősebb telepei a délvidéken, a mai Bosznia és Hercegovina területén voltak, ahol a magyarságnak később a 14. század óta mindig hűséges testvérnépeként éltek. A ferencesek voltak a bessenyők kedvenc szerzetesei, akik a nagy szlavóniai és horvát erdőségek makkoltatóit még a török hódoltság alatt is gondozták. A Bosnyák Erzsébet támogatásával Gerében, Ur-Bosznán, Ozorán, a mácsói bánságban, Rázsán alapított kolostoraik voltak egy sajátságos, majdnem patriarkálisnak nevezhető szellem központjai, ahol a hajdanán oly keményen pogány, később pedig annyira hűséges keresztény bessenyő ivadékok az egyház mezítlábosaival összekapcsolódtak. Ezek a részek nem is lettek bogumilek, sem pravoszlávok, ortodoxok, hanem a Balkán északi és ma horvátok alkotta kereszténységnek védői maradtak.

629. Kassai kódex: "Exodus FF. um."
630. Kassai kódex: Anno 1293.
631. U. o.: Anno 1296.

632. Talán nem tévedünk, ha a Kassai kódex eme adatát a Vas-megyei Nyögér faluról, egyúttal a helység néveredetének a "neugir" - az egyházi nyelven a pogány kunok és tatárok megnevezése - szót tartjuk.

633. Kassai kódek: Anno 1293.
634. U. o.: Miscelanea.
635. Domonkos-rendi Központi Levéltár, Róma J/v. 1499

636. Nagyszeben tanácsához intézett levélben, amelyet egyúttal a helybeli "déd"-hex is címez, jelzi, hogy a törökök milyen kegyetlenül foglalták el Konstantinápolyt és mennyi templomot pusztítottak el. V, ö.: Müller F.: Deutsche Sprachdenkmaeler aus Siebenbürgen. Hermannstadt, 1869.

637. Mon. Hung. Hist. Diplomatica I. 24-26.
638. HERMANN O.: "A pásztorkodás". Milleneumi ~. K. II. 443.
639. FEJÉR: I. m. IV: III. 425 és 452.
640. MIGNE: 96. K. 1425 col.
641. CSÁNKY D.: "Az Árpádok kora". I. 24.
642. BÉKEFI: I. m.: I. 82.

643. Kevés nevet torzítottak el annyira a történelem folyamán, mint a bessenyő népét. Valójában a "Massagétákat" ma már a bessenyők ősi népének elődjéül tekintik, akiket Herodotos a K. e. 5. században említ. Thomaschek és Marquart, a "messa-gétákat" az utóbbi névrész nélkül tárgyalják és az "m" és "b" alterációja folytán "bessa"-nak értelmezik, "halevő" etimológiával, amely szót a pártus nyelv "basyo" - hal névből vezetnek le. A szanszkrit is átvette "upasunya" formában a jelzett szerzők szerint a szokásos "u" praefiksszel, amely szintén halevőt jelent. Mindenesetre érdekes, hogy az ősi ó-török "bese" halászsast jelent és a mai magyar nyelv is így ismeri, mint halászsólymot. Strabo, a legősibb négy ázsiai nomád törzs között említi őket: "Pacianoi" néven. Mint már jeleztük, a magyar "pete" - hal és "pecézni" - halászni, népi szavunk is ehhez az ősi tőhöz vezet, épp ügy, mint a torzított formájú "pecér" - agarász is, Magyar torzított formája még a Pecsenyéd stb. nevekből, is kitetszik. Biborbanszületett K. torzította el talán legjobban: pacinacitáknak nevezve őket.

644. Ahol halászok hódászok szerepelnek, minden bizonnyal bessenyőkről van szó. Halászati ősfoglalkozásukra mutat pl. a garamvölgyi, szentbenedeki monostor adománylevele II. Istvántól, aki az udvarhelyi bessenyők halászfaluját adományozza a bencéseknek, hogy a Nyitra, Taruras és Sitana vizein halásszanak. Hermann O.: I. m.: II. 444.

645. V. ö.: 643, jegyzet.
646. V. ö.: "A sámán egyénisége" c. fejezetünkben a "mágus" szó megbélyegző jellegét, vagy a "cucurbita" és "kun" kifejezéseket.

XXI. A "BEGINÁK" PEREI

A "begina" név, magyar ajakon ismeretlen fogalom. Annái többet használta a 12. század óta az egyházi nyelv, átvéve a vallon szegénységi eszme rajongóitól a "bége"-színű, festetlen gyapjúból, kézzel szőtt szerzetesi öltöny szürkeségét kifejező nevét. Ez a ruha, a kor szegényeinek nyersgyapjú tunikája egyben szimbóluma is volt a 12. század óta elindult szerzetesi és laikus szegénységi mozgalomnak, jelezve a gazdagság megvetését, a dús selyem és bársony ruhák elhagyásával. Ilyen színű volt a 12. század világmegvető szerzeteseinek, a Citeaux és Prémontré első, vezeklő nemzedékének és később, a 13. században Assisi szentje fiainak a ruházata is, de követték őket "a szegény-színnek" a viselésében a bogumilek, katharok Lyon-szegényei, az albigensek. Olaszországban a ,,lombardosok" és umiliaták eretnekségei is, akik mind az evangéliumi szegénység eszméjének útján indultak el.

Az öltözet szimbólikája, az egyfajta szín, a durva gyapjúlazsnak a kor szegényeinek kényszerű öltözete ezeknek az "önkéntes szegényeknek" a testén, elkötelezettséget jelentett a tobzódó és pompás ruhákban díszelgő egyházfejedelmek hovatovább nagyon is világias szelleme ellen, hirdetve egyszerű jelenlétével a krisztusi lemondás, keresztény vezeklés szellemét.

A felsorolt eretnekségek között a "beginák" mozgalma volt a legelterjedtebb térben, legszívósabb időben és már azért is komoly társadalmi jelenség számba ment, mert követői asszonyok, leányok, akik mindig hangosabbak eszméik hirdetésében és fanatikusabbak céljaik elérésében.

A "begina" mozgalom szociális gyökereit szükségtelen ismertetnünk, mert alapjában megegyezik a "takács" eretnekség ilyen természetű elindító okaival. Ugyanazon vidékeken is ered, ahol a flamand és vallon fonó-szövőipar kitermelte a középkor ipari proletárságát a gyökértelen, mának élő munkásrétegét, amely az ügyeskedő városi polgárság élelmeseinek embertelen kapzsisága folytán sanyarúbb és főként bizonytalanabb sorsban élt, mint az ókori rabszolgák. Azt mondhatnánk, hogy a "takácsok" és "beginák" eretneksége egy és ugyanaz a mozgalom, annyira egy időben, ugyanott és ugyanolyan körülmények között születtek meg, de a "beginák" fellépése éppen azért, mert nőmozgalom volt, sokkal több veszélyt jelentett az egyháznak, hiszen az asszonyi lélek sokkal hajlamosabb a misztikumra és annak torz formáira egyaránt.

Bár a két mozgalom célja és eszközei - legalább is nagy vonalakban - azonosak, más és más hatóerő indította el őket a nyugati eretnekségek vonalán. A vallástörténészek szerint a beginákat Flandriában, Franciaországban, sőt Olaszországban is a keresztes háborúk folytán előállt férfihiány terelte a kényszerű "virginitas" vagy "continentia" -- megtartóztatás eszméje felé.

Nem célom ennek az állításnak az igazát bolygatni, de Magyarország "beginái"-ról a jelzett kényszerhelyzetet -szüzességre és megtartóztatásra -- nem könyvelhetjük el a keresztes hadjáratok elnéptelenítő eredményeként (647).

Sokkal több jel mutat azonban a polgáriasodó városok iparos rétegeit céhekbe tömörítő szigorú rendszabályokra, amelyek házassági tilalmat állítottak a "legények" elé, amíg a "mester" címet el nem érték és ezzel reménytelen helyzet elé állították a polgári réteg leányait. S miután már találkoztunk a magyarországi városok céheinek idegen elemeivel, állíthatjuk, hogy "áldozataik" a beginasorba kényszerült polgárleányok zöme sem magyar, hanem idegen elem. Mint látni fogjuk, a magyarországi beginák valóban a középkor ipari városaiban tömörülnek közösségbe, vagy élnek saját házaikban mint vezeklők.

A szegénységben és ezzel a prostitúció veszélyében élő bizonytalan sorsú,, magukra hagyott asszonyok, leányok elfordulása a természetes életmódtól, lemondásukkal és szigorú magatartással, példájukkal némán és hatékonyan bírálták az egyháziak visszaéléseit, kényelmetlen helyzetbe hozva a papságot. Életformájuknak a felburjánzó eretnekségek egész sora adott misztikus tartalmat és sokszor elfordulásra kényszerítette őket a hivatalos egyházi hierarchiától, mert az talán nem valósította meg a szegénység és a tisztaság fogalmát. E tekintetben főképp a bogumilek voltak nagy hatással a misztikum felé hajló nőmozgalomra.

A hivatalos egyház ezzel az újfajta szellemi mozgalommal és életformával szemben mindig a gyanakvó megfigyelés tartózkodó álláspontján maradt és nem hozott olyan határozott kiirtó parancsot, mint a jelzett takács és bogumil eretnekségekkel szemben. Ez a tartózkodó magatartás azzal magyarázható, hogy a begina mozgalomban sokszor magas származású főnemesi családok leányai és özvegyei is részt vettek, soraikba álltak. Az egyház szándéka az volt, hogy a már meglévő begina közösségeket egyházjogi keretekbe kényszerítsék és szerzetesi hármas fogadalom erejével, szabályszerű kolostorokká alakítsa. Abban az esetben aztán, ha a beginák akaratán és ellenállásán megtört az egyházi felettesek szándéka, a legnagyobb szigorral jártak el velük szemben.

Magyarnyelvű első említésük, a Margit-legendában fordul elő Marcel fráter szövegezésével: "penitenciatartó asszonyállat". Az "asszonyállat" kifejezés nem megbélyegző értelmű, hiszen ebben a korban még az Ave Mária megfelelő sorait is így fordították és használták: "es aldut vagi az azzonállatok kovzt" - és csak jóval később változott át a közhasználatban a "némber" (nem ember - asszony) formára. Hogy nem volt megbélyegző, mutatja a jelzett hely a Marcell-féle Legendában, egy begináról szólva: "Vala némely penitenciatartó asszonyállat Esztergomot és ez vala tisztelendő asszony az ő tisztelendő voltáért. . ." (648).

Hogy a beginák életformájáról, a világban éléséről valóságnak megfelelő képet kapjunk, érdemes a jelzett legenda nyomán a már említett "tisztelendő asszonyállat" vallomásába tekintenünk.

1276 szeptember 4-én Árpádházi Margit szenttéavatását szorgalmazó bizottság előtt, a Nyulak-szigetén, megjelent többek között az esztergomi flamand szövőmunkás Cefe leánya, hogy vallomást tegyen a rajta esett gyógyulás felől. A jegyzőkönyvek a tanú személyi adatait nagyon röviden jelzik: "Soror Misa begina, filia quondam Cefe de Strigonio" (649). A Marcel- féle Legenda már részletesebben bemutatja az utókornak: "...ő vala aranyfonó, kinek neve vili Méza" (650). Marcel közléséből tehát a beginák középkori foglalkozásai közül a legelterjedtebb és az esztergomi szövőipar tevékenységébe beleillő foglalkozásokhoz is eljutunk. Méta bizonyára már özvegyasszony, vagy nagyon is élemedett hajadon, hiszen negyven évesnek vallja magát és így a középkor aránylag rövid tartalmú emberéletben már az öregség felé hajlott. Mikor a biztosok megkérdezték kora felől, egyszeriben azt is válaszolta, hogy már negyven éve beginaságban él. Jól tudjuk, hogy a középkorban néha már egész kicsi gyermekeket kolostorba küldtek - ez az eset Árpádházi Szent Margitnál is, közel negyvened magával Méza begina azonban nem élt kolostorban, hanem a szülői házban még apja halála után is, aranyfonó mesterséggel, begina módra tartva fenn magát. Ez lényeges különbség az általánosan elterjedt, középkori penitenciatévő beginák élete és a szerzetesi közösséget önként vállaló apácák között. Méza, mint annyi sok társa, a beginizmust már családjában örökölte és mint hagyományos életformát egyszerűen csak követte. Számára tehát a beginaság nem egy felnőtt korban vállalt és megvalósítandó aszketikus program, hanem egy valóságos életforma, amibe beleszületett és belenőtt.

Bár ez az életforma egyesek előtt természetesként tűnhetett fel, pillanatra sem szabad azt gondolnunk, hogy minden család magától értetődően követte. Rövidebben megfogalmazva: a beginizmus bár nagyon elterjedt volt, de nem lett soha általánossá. Mutatja ezt Marcel szava, amikor "az ő tisztelendő voltáért" kifejezést alkalmazza, tehát megkülönbözteti az átlag asszonyoktól.

A pápai biztosok kérdezősködésére, hogy gazdag-e vagy szegény, szinte méltatlankodva adja a választ: "Ilyen szabályzat mellett, hogy lehetnék gazdag". A válasz, bár határozott, mégis kétségben hagy bennünket, hogy a szabályt mire értette és minek fogták fel a bizottság tagjai. A begináknak, ha a saját házaikban, magányosan éltek, nem valószínű, hogy a szerzetesi "regulák" formája, szabályzata adott életkeretet, hiszen az egyénenkint változhatott és tudunk sok gazdag begináról is, aki a közösségi kereten kívül élt és így inkább azt a meggyőződést ébreszti, hogy a "regula" - "szabály" nem a beginaság vallási formájának keretét jelenti, hanem munkavállalási előírást, szerződési formát, amelyben az aranyfonók tisztes matrónái dolgoztak, de amely nem hozott soha annyi jövedelmet, hogy abból meggazdagodhattak volna. Ezt a feltevést erősíti bennünk az a körülmény, hogy ha a pápai biztosok ismerték a beginák szegénységre törekvő eszméit és nem kérdezték volna tőle anyagi helyzetét, ha a beginák szegénysége magától értetődő, általános jelenség számba ment volna. Így tehát a méltatlankodás a munkaadó, kizsákmányoló esztergomi flamand kereskedőknek és szövő iparosoknak szólt, akiknek a ,,regulája" nem engedi meg, hogy tisztes és szorgos munkájukból még negyven év múltán is "meggazdagodjanak" az aranyszövő asszonyok.

A vallomás határozottsága a szegénység kérdésében Méza részéről bizonyára hosszabb, elkeseredett vélekedések gyümölcse volt, a középkori kapitalista gazdagság és a hajszolt dolgozó rétegek ellentéteiről - ismerjük ezeket az ellentéteket a "takács-eretnekségekből" - és feltételezzük, hogy ez a meggyőződés a beginák sorában, főképp az idegen származású polgárság iparos negyedeiben, általános volt. A beginák ismerhették az általános egyházi felfogást is e téren és tudták, hogy a hivatalos egyház a munkaadók oldalán és azok védelmében áll - így volt az esztergomi takácsok esetében - és így véleményét Méza nem mondhatta meg, nem hangoztathatta nyíltan éppen a pápai biztosok előtt. Ez már nyílt lázadás és "eretnekség" lett volna és egyben veszedelmes. Ez azonban már azért sem következhetett be, mert a beginizmus nyílt formában soha sem üzent háborút az egyháznak és lényegesebb dolgokban mindig megmaradt a megszokott keretek között. Erre mutat Méza megjelenése a Nyulak szigetén, ahol tanúvallomást tett hároméves súlyos betegségéből, Árpádházi Margit közbenjárására történt, meggyógyulásáról és ez a hite, az egyház tanításával azonosított tétel a szentek közbenjárásáról, mutatja vallásos érzületét, bár még mindig felötlik a kérdés, hogy Méza nem "beginát" látott-e a szintén szegénységet vállalt királyleányban és így sorstársának tekintette őt?

Az esztergomi Méza esetéről elmondottak éles képet festenek a magányosan, a világi élet zajában, saját két kezük munkája után élő beginák életéről.

A saját jószántukból közösségi életre vállalkozó, de egyházi jóváhagyást nélkülöző beginák sorsáról és életmódjáról Teutón János, az inkvizíció megindítója hagyott hátra becses adatokat egy németországi "kolostorról". Elmondja, mintegy magának, hogyan kell a szétszórt jámbor asszonyokat, vagy ahogy ő nevezi "quasdam mulierculas" - "bizonyos nőszemélyecskék" egybegyűjteni és soraikból kolostort alakítani. "Mikor a testvérek első ízben az országba jöttek, kápolnácskák tövében találtak bizonyos nőszemélyecskéket, akik együtt lakoztak. Régente ugyanis, ezek a személyek akármilyen szerzetes rendnek a ruháját felölthették, akikhez közel éltek és ha azok akarták, rendjük védelmébe fogadhatták őket és így ők maguk is apáca sorba kerültek. Azok, akik ezt az életet elfogadták, szerzetesi szabályokkal éltek, befogadtak főképpen gazdag özvegyasszonyokat, akik vagyonukkal együtt léptek közéjük ..." Ezután sorra veszi az étkezést, ruházkodást és belső fegyelmet, majd a kánon Jogi nehézségekről ad számot, amelyek az ilyen kolostoralapítás nyomában keletkezni szoktak: "Miután a beginák sora jól kezdett menni, meggazdagodtak és vagyonuk számottevő lett, többen megirigyelték őket. Ezek az irigyek elmentek a legközelebbi püspökhöz és elmondták neki, hogy az "úrnők" gondja, sorsa és vagyona őt illeti, miután azok semmiféle szerzetesrendhez nem tartoznak. A püspök hallgatott a sugalmazásokra és négy tisztességes kanonokot küldött az említett úrnőkhöz, hogy kanonokjainak mindenben engedelmeskedjenek, miután ő a földiekben és a lelkiekben egyaránt bírájuk. A beginák így válaszoltak a kanonoknak: "Tudjuk uraink, hogy nektek és püspököknek engedelmeskedni tartozunk, de hogy mennyire és miben, azt nem tudjuk. Éppen azért kérve kérünk benneteket, hogy függesszétek fel rajtunk gyakorolt hatalmatokat, amíg ki nem kutatjuk, hogy miben tartozunk nektek engedelmeskedni. . ." (651).

Ez már "eretnekgyanús" lépés volt a beginák részéről. Ilyenformán és ilyen körülmények között alakult ki az ellenük vezetett inkvizíció. A kezdetben "némi nemű nőszemélyecskék" általános kifejezése már magában is megbélyegzés, és még inkább a "begina" név és a közvélemény a sok, magányos asszonyt és leányt magárahagyottságukban sokszor szabad prédának tekintette.

Eddig a családi vagy kolostori közösségben élő leányok, özvegyek, beginák, életét két változatában ismerjük, hiányzik egy, a munkaközösségbe tömörülő beginák életéről szóló ismeretszerzés. Erre a változatra kimerítő adatokat szolgáltat az Ispotályos lovagok Veres- és Fehéregyház környéki szövőtelepeinek az egyik jegyzőkönyve, amely az ott dolgozó beginák számát 600-ra becsüli. Ma nehéz elképzelni, a magyar középkorban, ilyen tekintélyes számú szerzetesi együttest, amely a legnagyobb monostorok számával is vetekszik, hiszen a legnépesebb, gazdag Nyulak-szigeti kolostorban 1340-es években, 125 volt az apácák száma, akik a nagy pestisjárványkor majdnem egészében kihaltak és csak Mátyás király idejében érték el újra a százas számot. Azonban, ha a flamand szövőipart figyelembe véve, az ottani mintát Magyarországon a megszervezett takácsok iparával, főképp Esztergom vidékén egybevetjük, akkor el kell fogadnunk, hogy a környező falvak gyapjúfeldolgozó munkás családjai, könnyen kiadják ezt a magas számot. Az Ispotályosok szövőtelepei talán 8-10 falu "begináit" gyűjtötték össze, akik rokkájukkal, motolláikkal dolgozhattak kisebb csoportokban és a lovagok gazdasági intézői ellátták őket nyersanyaggal és átvették tőlük a félkész árut.

Ekkora szervezetet valóban csak erélyes irányítással lehetett állandó termelési ütemben tartani. Bizonyára voltak "reguláik" - szabályaik a beginák számára, melyek a munkaidőre, munkamenetre és a munkabérekre egyformán vonatkozhattak. Erre mutat Méza esete Esztergomból.

A keresztes lovagok fegyveres "védelem" alatt tartották a veresegyházi beginákat és ez a védelem valószínűleg arra is szorítkozott, hogy munkahelyeiket önszántukból nem hagyhatták el. Erre mutat Sup comes, Nemel királyi tiszt és fráter Miklós, Rajag fia Ladomér és Boksa bessenyő sámánok elleni eljárása, jobban mondva újra letárgyalt ügye, amelyben négy veresegyházi Hegina, Ledina, Mirtha, Ágnes és Katalin szerepelnek részben mint tanúk, részben mint szenvedő felek, mert nagyobb bizalmuk volt a Megyerben élő "csodatevő" sámánokhoz, mint a saját gazdáik, az Ispotályos lovagok orvosaihoz, akiknek bár a Gellért-hegy alatt ott állt a kórházuk, de Ledina daganatát mégis a sámánok távolítják el. A négy beginát - vallomásuk szerint - az Ispotályosok megbüntették, mert pogányokhoz fordultak betegségük kezelésére (652).

A védtelen és magányos dolgozó nők vallási egyesületeiben okvetlenül felmerülhettek a munkabérek terén őket gyakran érintő visszaélések és a felmerült bírálatok és kommentárok elhallgattatására az inkvizíció, mint a középkori szociális nyomor elégedetlenségének elfojtója, elsőrangú fegyvernek bizonyult. A vallási színezet volt az, amivel a tömegeket legjobban meg tudták félemlíteni. Az Ispotályosok érdekeinek tehát egyszerű és hatékony eszköze a hitvédelmi bizottság.

A kézi munkából élő asszonyok, leányok rossz erkölcsi hírét, talán némi valóság alappal, aztán az egész középkor magáévá tette és kiszínezte, és a szerencsétlen beginák, épp úgy, mint a takácsok, állandó gyanúnak voltak kitéve. Kortörténelmi adatok szerint maga a fonás, egyértelmű volt a katharus, bogumil eretnekség szimbólumával - olyanféleképp, mint Indiában a halhatatlan emlékű Ghandi ösztönzésére megindult háziszövés, fonás, hogy hazáját Angliától függetlenítse - úgy, hogy érthető, hogy pl. az 1268-ban, Uros István szerb király udvarába érkező Beccos, Paleológus Mihály görög császár követének felháborodása az ottani viszonyok felett, hogy a szerb trónörökösnőt - V. István magyar király leányát -, fonás közben találta. A görög küldöttség hatalmas podgyásszal érkezett, amely a görög hercegnő, - Uros kisebbik fia Milotin jegyese - hozománya volt. Az öreg Uros csodálkozását fejezte ki a sok podgyász felett, mire a görög követ megjegyezte, hogy ez csak egy része, a java ezután jön a hozománynak. Uros, aki a bogumilek szegény Bégét többre értékelte, így válaszolt: "Nekünk ilyen elpuhító dolgokra nincs szükségünk, lám menyem egyszerű háziruhájában ül rokkája mellett, ily egyszerűen és háziasan tölti nálunk idejét.. ." (653).

II. András követe, Miskolc nembeli Ponity pedig azon volt megrökönyödve, amikor a megözvegyült Árpádházi szent Erzsébetet Wartburgban felkereste, hogy a magyar király leánya rokka mellett ül és fon (654).

A beginák háromféle életmódja, a magányos vezeklés, a közösségbe tömörült és a munkaközösség jegyében élő asszonyok, leányok életéről, az elmondottak után, már némi képet alkothatunk. Maguk a pápák - túlzottan - nagy veszélyt láttak a beginákban és ezt a veszélyt a felügyelet nélkül élő, közösségekbe tömörült asszonyok eretnek hajlamaiban, valamint a prostitúció lehetőségeiben, jelölték meg. Már a Domonkos-rend megalakulásakor, az egyik legkorábbi pápai bulla az Inkvizítorok rendjéhez, megemlíti és kötelességükké teszi a szerzeteseknek, hogy "gyűjtsék össze zárt kolostorokba ezeket a magányosan vagy felügyelet nélkül együtt lakó renitenseket, nehogy a szükségtől hajtva az egyiptomi gyönyörök karjaiba vessék magukat (prostitúció) és így önmaguk és mások lelki romlásai lehessenek" (655).

III. Honor pápa 1217 január 28-án kelt eme bullája mutatja az európai általános felfogást a beginákról, de még az "eretnek veszélyt" nem domborítja ki annyira, mint IX. Bonifác bullája 1303-ból, amely szerint "a beginák ruhája és rítusa alatt, száz évvel ezelőttől, a mai napig, mindig eretnekségek és eretnekek rejtőztek". 1311-ben a viennei zsinat már kereken kitagadja őket az egyházból és a fenyítékek egész sorával üldözi őket.

A magyarországi beginák zöme, amint láttuk, főképpen a városi polgárok és az ipari központok munkásasszonyaiból került ki és így alig-alig mondható magyar mozgalomnak. Az idegen elemek "vicusairól", városnegyedeiről a takácsok mozgalmánál már megemlékeztünk és lényegében ezt kell mondanunk a begina-inkvizícióról is.

Magányosan, családi körben, egy-egy kolostor közelében élő begináink majdnem mind idegen eredetűek. Esztergom beginái közül Árpádházi Margit szentté avatását szorgalmazó pápai bizottság jegyzőkönyveiből már ismerjük Méza begina nevét, akinek a vallomását figyelembe véve - negyven évig volt már begina és a vallomás 1276-ban hangzott el - azt kell mondanunk, hogy Esztergomban már 1236 előtt létezett egy begina csoport, amely még nem volt megszervezve, de-már ezekben az években a Domonkosok arra törekedtek, hogy a pápai felszólításnak eleget téve, kolostorba kényszerítsék őket. Megerősíti ezt a feltevést, hogy 1231-ben, Miskolc nembéli Bors özvegye, Anna, III. Béla királytól kapott ősi családi serlegüket és egy fekete lovat adományozott a "Domonkos-rendiek udvarhelyén" levő Szent Katalin kolostornak. Miután az esztergomi Domonkos-rendi kolostor, amely 1221-ben már fennállt, a városon kívüli, Szent Tamás völgyben, ahol a vásárokat szokták tartani és eredeti neve Szent Márton kolostor volt, feltételezzük, hogy a szerzetesek a saját birtokukat képező "udvarhelyen" kényszerítenék kolostori közösségbe a magányosan, vagy kevés számmal együttélő beginákat (656). Ez a tömörítés nem ment nagyon könnyen és főképp, nem volt egészen eredményes. Már 1230-bon az esztergomi inkvizítor a "vicus latinorum" piacán szégyenfához köttetett nyolc "muliercula" - nőszemélyt, akik "nem engedelmeskedtek egyházi feletteseiknek" (657). Nevük nincs megemlítve, de miután a város idegen - flamand - negyedében szégyenítették meg őket, azt mutatja, hogy idegen származásúak voltak, és hogy polgártársnőik elrettentésére alkalmazták velük szemben ezt a kemény fenyítéket. A már említett, 1276 évi pápai bizottság előtt megjelenő beginák nevei is idegen származásra utalnak: Méza, Osonna, Aglent, Erzsébet, Margit, Cina és Echeta mindnyájan az esztergomi szövőmunkások sorából származnak, tehát vallonok. Erzsébet, a régensburgi Everard özvegye és egy másik Őlse nevű begina neve mellé egyenesen meg is említi, hogy "vala német". Everard özvegyének anyja és nővére Herloch, szintén beginák és németek. A jegyzőkönyv hatvankettedik vallomásában előforduló Joran, Melt és Athleita beginák sem voltak magyarok, sem az 1300-as évek elején a budai Szent Miklós klastromban lakozó pápai legátus, Gentilis előtt pereskedő Albrath, Merz, Alahal, Christiana és társai sem, de ők már kényszer hatására együtt élnek egy zugkolostorban (658).

Brassó tanácsharcairól már megemlékeztünk és vele kapcsolatban az itt gyökeret vert eretnekség természetes következményeként a beginák is nagyon megerősödnek. Kolostorba kényszerítésük közel két századon át tartott, amit a nagy pestisjárvány megszakított ugyan. de még a török betöréseket követő időkben, 1435-8 között is sok gondja volt itt a Domonkos-rendieknek, akik a beginákat már előzőleg a Szent Jánosról elnevezett kolostorban tömörítettek. Ekkor már olyan sokan voltak -a férfi lakosság többszörös elhurcolása miatt - hogy kénytelenek voltak magánházakat is bérelni, hogy együtt lakhassanak.

A 13. század folyamán külön "begina inkvizítora" volt Brassó és környékének, aki a "vicarius Transsilvaniae"-nek tartozott beszámolni, hogy a szabadon élő jámbor nőszemélyek nem veszélyeztetik-e az erkölcsöket, és ellenőriznie kellett, hogy nem, hajlanak-e az eretnekségek felé. Ez a rendelet 1256-ból származik és eljárásaikból tudjuk, hogy a kerti cisztercita apátságtól függő Szent Katalin kolostorban szintén beginák éltek bizonyos szerzetesi szabályokkal. 1263-ban zajlott le ellenük a legnagyobb per, amikor azzal vádolták őket, hogy a brassói céhek legényeivel kapcsolatokat tartanak fenn. A rövid "regesta" szerint Helevig magistra és három társa, Tuda, Herburgis és Benedikta megnevezték a város szűcs céhének pár "famulusát" - legényét és azért az inkvizíció, a város piacán, lemeztelenített vállaikat megvesszőztette a megnevezett ifjakkal, akiket a céhből ünnepélyesen kizártak és a városból száműztek. A megtévedt beginák egy héten keresztül mezítelenül a piac közepén álló szégyenfára voltak kötve (659). Ugyanez a cisztercita védnökség alatt álló Katalin kolostor szerepel 1272-ben is, amikor Berthold kerti apát kérésére a gyulafehérvári Domonkos-rendi kolostorban működő könyvcenzorok megvizsgálták a "tisztelendő Aglent asszony" birtokában levő eretnekgyanús könyvet, amely alexandriai Szent Katalin életét tartalmazta.

A Domonkos-rendiek küzdelme, hogy a még világban élő magányos beginákat az általuk szervezett új kolostorba kényszerítsék, Brassóban több beginát sorol fel, akik megtagadták az engedelmességet és bár ragaszkodtak a gyapjú tunikához, nem voltak hajlandók szabadságukat a kolostor zárt életével felcserélni. 1252-ben egy Olafa nevű beginával szemben volt kénytelen, a helybeli Domonkos-rendiek perjele, kemény fenyítéket alkalmazni, mert szónoklatokat tartott és állítólag víziói voltak, - Szent Mihály arkangyal megjelent neki -, és kinyilvánította a bűnös egyháziak gyors földi halálát és pokolbeli örök szenvedését. Többszörös intelem dacára is makacsul hirdette látomásait és jövendöléseit, sőt a templomba is rögtönzött szónoklatokba kezdett. Mezítelen testét megvesszőzték a piactéren, de mikor felépült, újból a régi harcba kezdett; a papság ellen. A gyulafehérvári inkvizítor rendeletére, mint "fatua"-t (gyengeelméjű) a nagyszebeni Szentlélek elmegyógyintézet mesterének, fráter Malachiásnak adták át. Ugyancsak küzdelmes volt 1285-ben lezajlott brassói inkvizíciós per a környékben lakó beginák, Gisilhild, Ágnes, Rosa, Gertrud, Hermigild és Ursula ellen, akiket a kunokkal tartott kapcsolatok miatt vádoltak, hogy azoknak szereztek volna fiatal leányokat, akiket foglyokként adtak el.

A vád nem bizonyult valónak velük szemben, sőt Ursula maga is csak úgy menekült meg a rabszolga szállítmányból, amelyet a krimi tatároknak vittek, hogy arcát véresre karmolta és orrát megcsonkította (660). A fellázadt környékbeliek, akiknek leányait valóban a kunok rabolták el, azt hitték, hogy a vádlott beginák összejátszottak a rabszolga kereskedőkkel és súlyosabb események elkerülésére, a szerzetesek kénytelenek voltak a halállal fenyegetett beginákat templomukban védelmükbe venni.

Az erdélyi déli részeken a török betöréskor a magányos asszonyréteg, köztük a beginák is, más vidékre vonultak és az 1438-as esztendőben Brassó Szent János kolostora akkorára már egyházjogilag Domonkos-rendi apácakolostorrá alakult begina közösség annyira felduzzadt, hogy kénytelenek voltak a szomszédos házakat megvásárolni vagy bérelni, hogy elhelyezhessék az új jövevényeket. Ez a túlzsúfolt állapot is sok nehézséget okozott az inkvizítor Domonkos-rendieknek, úgy, hogy akkor alapították meg a kolozsvári Szent Egyed kolostort, hogy ott is elhelyezhessenek beginákat. Hogy mekkora tolongást jelentett a magános asszonyok, leányok kolostorba özönlése, mutatja az erdélyi Domonkos rendtartomány korabeli listája, amely nem engedélyez korlátlan számú begina felvételt. A lista szerint csak a "tiszta életű és áhítatos beginák" kaphattak felvételt és pedig a nagyszebeni Mária Magdolna kolostor vezeklői közé 80, a segesvári Szent Sebestyén klastromba 80, a beszterceibe 50, a brassóiba 90 és a kolozsvári Szent Egyed zárdába 120 (661). Ezek, a szükségből kolostorba menekült szerencsétlen beginák, nem nagyon emelhették a szerzetesi szellem bensőséges közösségi szellemét, már csak nagy számuknál fogva sem, úgy, hogy 1510-ben a nagy szerzetesi reform végső hajtásaként Püspökfi János (Johannes Episcopi) inkvizítor, Róma jóváhagyásával Kolozsvárnak 33, Brassónak 18. Nagyszebennek 24, Besztercének 22 és Segesvárnak csak 12 fogadalmas apácát engedélyez és amíg valaki közülük meg nem hal, nem vehetnek be senkit sem maguk közé (662).

Az eddig felsorolt begina-apáca kolostorok mellett már ismerjük a Szatmárnémetiben alakult közösséget, amely csak a 14. század végén alakult át Domonkos-rendi apácakolostorrá, nagy harcok árán. Ugyanez volt a helyzet a felvidéki begina közösségekkel. Itt Kassán, Selmecbányán, Eperjesen és Bártfán voltak "muliercula"-k, az ottani idegen polgárság leányaiból összeverődve. Ezekben az említett kolostorokban, hozzájuk számítva még a Sárospatak mellett levő két begina kolostort, ahol Klarisszák és Domonkos apácák éltek, valamint a nyugati Felvidéken, Pozsonyban, Nagyszombatban, a 15. század elején annyira elterjedt a huszitizmus, hogy az inkvizítorok tehetetlenek voltak vele szemben. Selo János, cseh premontrei kanonok megszervezett jámbor asszonyai, a "kelyhesek" mozgalmát annyira elterjesztették és népszerűvé tették, hogy a begina közösségek majdnem kivétel nélkül csatlakoztak hozzájuk. A husziták 1440-ben Sárospatak várát is elfoglalták és vérengző vezéreik, Axamit, Talafaz és Vulgata valóságos rémuralmat gyakoroltak a Felvidék keleti részein és többek között meggyilkolták a konstanzi zsinaton résztvevő Ungi Albert szerzetest és feldúlták a zempléni pálos kolostorokat.

Magát a Nyulak-szigeti kolostort is befolyásolták az új eszmeáramlatok. Az itteni "fejedelemasszonyok" már a 14. század vége óta kivívták maguknak különféle pápai kiváltsággal, hogy függetlenítsék magukat a Domonkos-rendiek hatalmától. Országszerte hatalmas birtokaik voltak, vám- és révjogaik, bárány és gyapjú tizedeik, főnemesi családok hagyományai alapján, roppant gazdagságot jelentettek. Nagy Lajos uralkodása alatt, épp függetlenségükre való törekvésükkel, elveszítették a király kegyeit, aki anyjával együtt inkább a szigorú rendszabályok kereteibe kényszerített, Klarissza apácák érdekeit védték.

Az Európát megtizedelő pestis a Nyulak-szigeti lakókat is majdnem egészen kiirtotta, de fél évszázad múlva ismét a régi hatalommal igyekeztek szembeszállni a Domonkos-rendiekkel. 1460-ban a pápa újra a szerzet joghatósága alá rendelte őket és megbízta az inkvizítorokat, hogy ezt a rendeletet kemény kézzel hajtsák végre (663). A biztosok első dolga volt, hogy a szigeti apácákat széttelepítette a fejérvári, Lábatlani, veszprémi és váradi kolostorokba. Püspökfia János (Episcopi J.) és Debreceni Márk vetettek véget nagy szigorral a "fejedelemasszonyok" önkényének, akik sokszor vérig korbácsolták szerencsétlen alattvalóikat, vagy éheztették őket fogságukban.

A Nyulak-szigeti kolostor az idők folyamán a főurak tivornya helyévé vált és az egyszerű nép, amely évszázadokon keresztül tömegével zarándokolt Árpádházi Margit sírjához, sok botránynak volt szemtanúja. Ennek is az inkvizíció vetett véget 1476-ban, amikor a Margit-sírt átalakították és csak a király vagy királyné vagy kíséretük léphettek be a kolostorba és az apácák a királyi pár ott tartózkodásának ideje alatt, zárt ajtók közé kellett visszavonulniok. Az inkvizítorok gyakran megostorozták a vétségek miatt elmarasztalt apácákat. 1479-ben, a rendfőnök Rómából dátumozott tilalma vetett véget az embertelen ostorozásnak, amely szerint "a Nyulak-szigeti sororok újra felvétetnek a Domonkos-rend kötelékeibe és a tartományfőnökön, valamint a fejedelemasszonyon kívül senkinek sincs joga a sororokat lemeztelenítve megfenyíteni, de ezt is csak többek jelenlétében" (664).

A fejérvári, falakon kívüli Szent Margit kolostor hajdani begináit is csak nehezen törték be. Két alkalommal, 1294-ben és 1468-ban az összes kolostorlakókat szélnek eresztették és amikor páran visszatértek közülük, bebörtönözték őket. Az eljárás okáról nem maradt feljegyzés. Ezek az apácák azonban már az u. n. harmadik rendhez tartoztak, tehát nem voltak szigorú kötelmeik.

A beginák zöme a 13. század elején, mint láttuk, az iparos városok idegen polgárságának leányaiból, özvegyeiből verbuválódott és csak a pár említett, hivatalosan megszervezett kolostorok közösségében élők voltak magyarok. Ide kell sorolni az Ó-Budán alakult ferences beginákat is, akiknek az inkvizíciós perekből annyira ismert Moys nádor özvegye 1289-ben saját házát hagyományozta. Az egybeverődött beginák nem vonhatták ki magukat bizonyos szentimentális misztikum befolyása alól, amely a Domonkos-rendi skolasztika száraz és tudományosan dogmatikus légkörében nem fejlődhetett ki annyira, mint a Ferenc-rendiek spirituális és az érzelmekre nagyobb súlyt fektető, éppen ezért az asszonyi lélekhez közelebb álló, lelki hangulatokat keltő irányzatában.

A begina-perek folyamán javarészben olyan "mulierculas"okkal találkozunk, akik a Domonkos-rendiek kemény szigorával kerültek kapcsolatba, de ez nem jelenti azt, hogy az összes beginák, ennek az inkvizítor-rendnek valódi vagy leendő tagjai, kimerítik a beginák sorát. Már Karácsonyi kimutatta, hogy Magyarországon léteztek a beginák, de történeti, adatok hiányában nem volt módjában tételét alaposan megformulázni és így szerinte a beginák valójában Ferenc-rendi u. n. harmadrendű, vezeklő személyek. Nem akarnánk Karácsonyi, Ferenc-rendi egyoldalúságát Domonkosrendi egyoldalúsággá változtatni, mert vétenénk a történelmi hűség ellen, ha a két rend ősi vetélkedését e téren is folytatnánk, hiszen a beginizmus első csoportjai a premontrei és később cisztercita lelki irányítással jelentkeztek és csak a 13. század óta vette kezébe a mozgalom helyes mederbe való terelését, vagy eltörlését a két kolduló rend. Kultúrtörténelmünk régi megállapítása, hogy míg a Domonkos-rendiek már megalakulásukkor zömében idegen polgárság alkotta városokban telepedtek meg, és ezt a sajátságukat még a legutóbbi időkig is megőrizték, addig a Ferenc-rendiek a magyar tömegeket keresték és sokszor az egészen apró mezővárosokban szerveztek kolostorokat, hogy a magyarság mezítlábas papjai legyenek. Az érzelmes, ferences szellem a maga emberibb melegségével sokkal közelebb is állt a magyar lelkülethez, mint a rideg, mereven dogmatikus Domonkos-rendi skolasztika, és így a beginák is - legalább magyar részről - szívesebben követték Assisi szentjének fiait.

Gondolatmenetünkben törésnek tűnik a ferences misztika és Domonkos-rendi skolasztika között vont határ és a két irányzat egybevetése, de szükségesnek tartottuk ezt a rövid kitérőt, mert csak ezekkel a lélektani és szellemtörténeti eszközökkel jutunk közelebb az u. n. "begina-irodalom" alkotásaihoz, amelyeknek magyar nyelvemléki megnyilvánulásait a 14. századvégi Jókai-kódex - "Némi írás bódog Ferencről és társairól" - erősen misztikumba hajló irányzatában találjuk meg. Az inkvizíció ugyanis, mint láttuk, nem kímélte magyar anyanyelvűségünk legelső írásait és ezek között az üldözött és kiirtandó könyvek listáján szereplő írások között több "Speculum" is szerepel, amelynek a szerzői sokszor ismeretlenek, de közülük egyet, - az "Együgyű lelkek tükré"-t - Árpádházi Szent Margit személyével hozzák kapcsolatba. Az "együgyűség" valójában az evangéliumi "Hegyi beszéd" nyolc boldogságainak egyike és inkább a Ferencrendi szellemhez áll közel, mint egy tudatos dogmatikus műveltségű Domonkos-rendiektől irányított apáca, vagy begina lelki szüleményéhez. A "Nyelvemlékeink az inkvizíció előtt" c. fejezetünkben már megemlékeztünk a sok jámbor és áhítatkeltő legendáról, alexandriai Katalin, Elek, antiókai Margit, stb. életrajzáról, amelyek országszerte ismertek voltak és amelyeket begina közösségekben épp úgy olvastak, mint az egyházjogilag megszervezett kolostorokban. Tudunk arról, hogy pl. Árpádházi Margitból milyen siránkozást és vágyakozást váltott ki a szentéletű vértanúk gyötrelmeinek szemléltető leírása és érzelemkeltő szándéka. "Vajha én is testemben ízekre szaggattatnék" - írják le egy ilyen elragadtatott érzelemkitörését társnői. A begina közösségek is keresve kereshették a szenvedés motívumokkal gazdag, szívhez szóló írásokat, hiszen vezeklő életformájuknak a szegénység vállalása mellett, bizonyos fokú aszkézis és önsanyargatás is lényeges része volt. A szenvedés felfokozott keresése aztán egy újabb lelki ferdülésre vezetett sokaknál, később tömegeknél, akik a flagellánsok - önostorozók egzaltált lelkiállapotában járták az országutakat.

Krisztus testi szenvedéseinek újjáélése, gyötrődésének szemlélete, felfokozottabb mértékben növelték a középkor begináinak, vagy a kolostori apácáknak érzelmi együttérzését mint az említett szentek - majdnem mindig szüzek és vértanúk - nyers realizmussal megírt életrajzai. A "Passió", a szenvedéstörténet utolsó fázisa, a golgotai keresztre feszítés jelenete, főképp alkalmas volt erre a célra és így eljutunk gondolatmenetünk egy új fázisához a löweni ómagyar "Mária-siralom" születésének lehetséges körülményeihez.

A középkori liturgiának szerves része volt a húsvétot megelőző "sacrum triduum" - három szent nap keretében, a szenvedés történetének "lamentációkkal", siralmakkal tűzdelt jeleneteinek felújítására. A löweni kódexben a Mária siralmat közvetlenül egy "zöldcsütörtöki" buzdító beszéd vázlata követi "Conuenientibus uobis" - "Nektek egybegyűlteknek" - kezdőszavakkal. A középkori egyház szokásai szerint ezen a "zöldcsütörtökön" - vagyis évente egyszer - vették magukhoz az Úr Testét és így az "egybegyűlteknek", akik már a szenvedéstörténet tragédiáját kezdik szemlélni, megígéri az évi, kötelező Úr Teste-vételét, leírja nekik az erre való jó felkészülést és üdvös hasznát. Pár pontos beszédvázlat, mintha kiszabták volna az időt egy rövid lélegzetű szónoklatra.

A kódex szövegszerkezete nyilvánvalóan bizonyítja írójának szándékát: a közösségben élő beginák vagy apácák lelki hangulatának felajzása és az Úr teste vétele. Az elsőt a Mária-siralom megrázó verssoraival éri el, a másodikra röviden oktat. A középkori egyház szokása ismétlődik meg, úgy, ahogy Telegdi Miklós "Esztergomi Agendája" a 16. században, mint már nagyon régi szokást említi: "... enekec mellyeket szoktunc ez innepekbe Predicatio elöt es Predicatio utan enekelni" (665). Az ómagyar Mária-siralom tehát épp olyan érzelmi, lelki előkészítő ének volt, mint az ugyancsak nagyon régi és a magyar templomokban még ma is sűrűn felhangzó ének: "A keresztfához megyek...", vagy a "Keresztények sírjatok. .. ", ősi dallamok.

Az elmondottakat összegezve, arra kell következtetnünk, hogy magyar nyelvemlékeink e gyöngye, a magyar nőmozgalmak lelki szükségletének kielégítésére készült és pedig a Domonkos-rendiek vezetése alá került begina közösségek használatára. Prédikációs vázlatainak nagyfokú hasonlatossága a pécsi, középkori egyetemi szentbeszédek ismert gondolatcsoportosításaihoz, amelyeknek ugyancsak Domonkosrendiek a szerzői. Ezért is, de olvasható latin és ortodox skolasztikus tartalma miatt is, menekült meg a pusztulástól.

A beginák lelki igényei, mint már említettük, egyre több szellemi táplálékot követeltek és szereztek maguknak, sokszor gyanús, népies hagigráfia alkalmazott szövegekben. A "Speculum"-ok, ahogy a könyvinkvizíciók a beginák elkobzott könyveit jelzik (666), valószínűleg lelki tanácsok, jámbor sugalmazások, bölcs mondások gyűjteménye volt, amit sokszor emlékezetből ismertek a magányos vezeklésben élő beginák. Élénkítették a szentek életéből kiragadott tanulságos események, rövid foglalatban. Az említett brassói és segesvári begina-perekben összesen négy ilyen "speculum" került a vizsgáló biztosok kezébe. Nem ismertetik tartalmukat, csak a végzést: "comburatur" - égettessék meg.

647. A kereszteshadjáratok elnéptelenítő hatása, a nyugati történészek kissé túlhajtott állítása. Nagyon sokszor a vissza nem térő vitézek új otthont alapítottak messze keleten és nemcsak a görögöktől elfoglalt bizánci császárságot töltötték meg, hanem egész Anatóliát, Szíriát szinte franciává tették, úgy hogy egész dinasztiát alkottak nemcsak a franciák, hanem a flamandok is. A keresztes hadak erkölcsi erejét éppen kelet mesés gazdagsága törte meg és valójában nagyon is földies eszmények vezették a keresztesek zömét, semmivel sem maradva alul sem kegyetlenkedésben, sem vagyon, főképp ereklyegyűjtésben - ez jelentette a legnagyobb sikert szemükben - az új Világot kizsákmányoló konkvisztádoroknál.

648. Margit-legenda szavai.
649. Monumenta Romina Episc. Vesprimiensis. I. 361.
650. V. ö. 648. jegyzet
651. "Les Vitae Sororum, d'Unterlinden". Archives d'Histoire, No. 5. 330 0.
652. V.ö.: Ladomér sámán perével a 368 oldalon.
656. Magyar Sion V. 348. és Fejér: i. m. X. 5. 478.
657. Kassai kódex: Anno 1230. No. 3.
662. U. o. d./v. 1510.
663. Római Rendi Központi Levéltár: 1460. J.
664. U. o. 1479. J.
666. V.ö.: "Nyelvemlékeink az inkvizíció mérlegén" c. fejezettel.

XXII. KÜZDELEM A KELETI EGYHÁZZAL

A honfoglalás előtti magyarság és rokonnépeinek kapcsolatairól a kereszténység felé, Bizánc közvetítésével, már a 4. század óta bukkantak fel szórványos adatok örmény, görög és perzsa forrásokban. Ebben az időben a Fekete-tenger északi partjain és a Kaukázusban élő "hun" és "ogur" népek neve egyre többször szerepel és a szíriai barlangremete, Szent Jeromos egyházatya megemlíti egyik levelében, hogy a "hunok a zsoltárokat tanulják", az örmény Megvilágosító Szent Gergely pedig "keresztény kunok" csoportjáról beszél, kiemelve áhítatosságukat. Tomi város görög püspökének a nevét is feljegyezték, azzal a megjegyzéssel, hogy a "hunok" nagy tiszteletben részesítik és majd hogy nem Istennek tekintik.

A bizánci egyház, mint a politikai hatalom megbízottja, hűen teljesítette feladatát a császárság határain mozgó nomád és félig megtelepült népek között és igyekezett őket a kereszténység aklába terelni és mint új keresztényeket, az elgyengült birodalom védőövezetébe beosztani.

A 4. század óta fennálló krimi gót-ortodox püspökség Boszporuszban (a mai Kerch városa) székelt és alárendeltje volt a Doroszban (ma Mankup) élő gót metropolita, aki még 787-ben is adott irányítást a "hunok" és "ogurok" püspökeinek, amikor már a kazárok voltak az urak a Fekete tenger északi részein. Sikeres térítést 523 óta folytattak, amikor már népi rétegekig elhatoltak és perzsa források adatai szerint a fogságba esett "türkök" között sokan viseltek homlokukra karcolt kereszt jelet, amelyet anyjuk hasított be, hogy megvédjék őket ártás ellen. Ugyanebben az évben a kaukázusi hunokról írják, hogy a "turkok nyelvére lefordították a szent írásokat". Öt évvel később a krimi Boszporusz környékén megtelepült hunok fejedelme - görögül Gordász, örményül Ogard- Bizáncban megkeresztelkedett, "patrikiosz" rangot kapott és visszatérve hazájába, kemény kézzel népe megtérítéséhez fogott, de tervei nem sikerültek, mert a nép óhitű papjai lázadást szítottak, Gordász-Ogurdot meggyilkolták és átadták a hatalmat testvérének - görög forrás szerint Maugerisz, örmény szerint Mogernek- és kitartottak őseik hite mellett. Maugerisz "hun" király nevében, már történészeink közül sokan, a mai magyar nép névadóját látják (667). Mikor 576-ban a "türkök" elfoglalják Boszporusz városát, a császári védelmi politika sietve hozza létre Kobrát bolgár fejedelem vezetésével Nagy-Bolgáriát a Meotisz környékén, hogy ellensúlyozza a rokonnép hódító szándékait. Ebbe a szövetségbe a magyarság már szervesen beleilleszkedett a gyakran szereplő "ogur" népnév alatt.

Közvetlen a honfoglalás előtti időkből ismeretes, hogy a kievi Szent Illés templom már fennáll, amikor álmos udvarában, Nyék törzs keretében, a kialakult magyar fegyverkovács és ötvös művészek már javában tevékenykednek és reánk hagyják a bezdédi tarsolylemezt az óhit viaskodó állatmotívumaival, ahol már a kereszt jele is szerepel. Ezekből az időkből részletes eseményrajzok maradtak a hittérítők és magyarok közötti kapcsolatokról, mint a híres Cirill legenda. Az említett bizánci hittérítő épp Chersonban tartózkodott, amikor a krimi kazár-magyarok megtámadták a várost, 861 táján, mire a szentéletű szerzetes kíséretével a vezérhez ment és nemcsak lebeszélte támadó szándékáról, hanem megígértette vele, hogy megkeresztelkedik. A legenda szavai szerint a találkozásnak folytatása is volt: "Visszatérvén pedig a bölcs férfiú a maga útján, amint az első órában imádságát végezé, nekiestek az "ugrok" (magyarok) és farkas módra üvöltvén, meg akarták őt ölni. (Ő azonban nem ijedt meg és nem hagyá félbe imádságát, csak Kyrie eleisont monda, mert már bevégezte volt ájtatosságát. Amazok pedig rátekintvén, az Isten akarattól megszelídültek, elkezdtek hajlongani előtte és meghallgatván intő szavait, elbocsátják összes kísérőivel" (668).

Két évtized múltán, de okvetlenül 885 április 6. előtt, történt egy már szívélyesebb találkozás az említett

Ciri ll térítő társa Metód és a Duna mentén lakozó "ugrok királya között". Az elbeszélés szövege szerint "Midőn pedig az ugorok (magyarok) királya a Duna tájékára érkeze, látni akarta őt (Metódot). Egyesek úgy vélekedések, hogy nem fog tőle baj nélkül szabadulni, ő azonban mégis elméne hozzája. A király pedig, mint egy úrhoz illik, nagy tisztességgel és ünnepélyességgel fogadta. És beszélgetett vele, amit ilyen férfiaknak illett beszélniök egymással, megszerette, megcsókolta és ajándékokkal bocsátotta el, mondván neki: "emlékezzél meg rólam, tisztelendő atya, szent imáidban". A jelzett dátum, Metód halála előtt játszódott le a jelenet és azt mutatja, hogy a "magyarok királya" már előbb is ismerhette a kereszténységet, ha annak egyik ilyen jeles terjesztőjét már hírből ismerte és találkozni akart vele (669).

A honfoglalás után csak fokozódik a bizánci egyház érdeklődése a magyarság megtérítése irányában. Ennek a várakozásnak Bulcsu, Gyula, később Ajtony feleltek meg azzal, hogy megkeresztelkedtek és bár Bulcsuban csalódott Bizánc, a másik két vezér annál komolyabban vette népe megkeresztelését. Gyula görög püspököt is hozott magával, Hierotheoszt, a konstantinápolyi pátriarka teljhatalmú megbízottját, nem egészen eredmény nélkül, mert még egy 11, századi pecsét tanúskodása szerint utóda, Theofülaktosz egész Erdélyre kiterjedő joghatállyal működött. A pecsét, amelynek egyik oldalát a jellegzetes görög szent, Demeter képe díszít, míg a másik oldal a következő felírást viseli: "Uram, segítsd meg Theofülaktoszt, a türkök püspökét".

A Csanád vezér által legyőzött Ajtony Viddinben keresztelkedett meg és visszatérte után Marosvárott azonnal egy kolostort alapított görög szerzetesekkel, akik azonnal igyekeztek híveket szerezni az új hitnek.

Szent István győzelme után az Ajtony alapította Szent János kolostor szerzeteseit Marosvárról Oroszlányosra telepítették át és az ősi görög kolostorba Szent Gellért papjai telepedtek meg, Csanád vezér nemzetségének védelme alatt. A keleti rítusú kereszténység tehát az ország délkeleti részein vetett lábat és hatása Temesre is kiterjedt. A római egyház ekkor még nem volt oly nagy hatással magára Szent Istvánra, sem hogy egyenjogúságot adott volna a latin szertartású kereszténységnek. Ő maga Jeruzsálemben, Konstantinápolyban egyházi intézményeket, templomokat alapít, sőt a királyné városában, Veszprémben görög apácakolostort szervez a "Theotoktosz" - Istenanya tiszteletére. Intelmeiben fiához, sok görög motívum szerepel: "Mely görög kormányozhatná a latinokat görög szokások szerint és mely latin kormányozhatná a görögöket latin szokások szerint?" Ez a mondat majdnem azonos Biborbanszületett Konstantin császár írásában fiához: "A birodalom kormányzásáról" c. művében.

A magyar-görög politikai kapcsolatok mellett, amelyeket sokszor rokoni kötelékek is erősítettek, tehát vallásiak is voltak az új hazát foglaló nép már akkoriban is meglepő türelemmel viselkedett úgy a keleti görög, mint a nyugati latin szertartású vallással szemben. Kolostorok egész sora épült még a későbbi századok folyamán is, amikor már nemcsak Bizánc, hanem Kiev felől is keleti szertartású szerzetesek telepszenek meg I. András királyunk jóvoltából Visegrád, Zebegény környékén. Tihany félszigetén remetetelepek alakulnak, az Athosz-hegy remetéinek mintájára. Ezeknek a zöme már magyar, bár görög műveltséggel, de nemzeti nyelvén szól a néphez. Műveltségük nem maradt véka alá rejtve: erősen gyarapították a görög klasszikusok és egyházatyák iratainak másolásával könyvtáraikat. Híres volt a pásztói - később cisztercita monostorrá vált - könyvtár, ahonnét -, mint látni fogjuk - még a nyugati skolasztika ősatyja, Petrus Lombardos is merített ismereteket. Pentele kolostora (ma Dunaújváros) és a híres

Szávaszentdemeter görög apátság (ma Mitrovica), jelentős kultúrközpontok voltak. Az utóbbiról III. Honor pápa 1218-ban is megemlékezik. István király óta három püspökség állott a konstantinápolyi pátriarka fennhatósága alatt Bácsott a Szerémségben, Barancsban és Nándorfehérvárott, amelyek még a 12. század végén is szerepeltek.

Görögök, mint foglyok, már a balkáni kalandozások alkalmával nagy tömegben éltek magyar földön és később az ősi császárvárosnak a francia keresztesek általi elfoglalása alkalmával, 1204-ben, nagy tömegben menekültek a vendégszerető magyarság körébe, úgy, hogy még a 15. században is erős volt a görög elem az ország különböző részein. Vendel Gáspár V. László magyar király magyar nevelőjének kérésére, Aeneas Sylvius Piccolimini, a későbbi II. Pius pápa, többek közt a következőket tanácsolja a leendő magyar királynak: "... okvetlenül tanuld meg a görög nyelvet, mivel a görög nyelv ismeretének hasznát vennéd Magyarország kormányzásában, hol alattvalóid közül sokan beszélnek görögül" (670).

A magyar kereszténység első századában a görög, bizánci szertartás változata sokkal jobban elterjedt, mint azt eddig történészeink kimutatták. Népi elterjedését mutatja a sok görög keresztnév Árpád-kori okmánytárainkban. Az irodalom művelői, mint már rámutattunk, itt is a szerzetesek, a baziliták voltak, bár elzárkózott életükkel távol tartották magukat a népi rétegektől, kimutatható hatással voltak a nemzeti eredetmondák, legendák megformálásával és terjesztésével az egyszerű nép képzeletvilágában megszínesült keleti motívumokra. Kétségtelen, hogy az ősi Barlam-legenda ciklus "megkeresztelését" ők hajtották végre, mert a szentek, akiknek az életévé szelídítették az ázsiai legenda motívumokat, a keleti egyház szentjeinek sorából kerültek ki, mint Szent Elek, antiókiai Margit, alexandriai Szent Katalin stb. Miután a keleti egyház sajátságos előszeretettel alkalmazta a nemzeti nyelvet, az inkvizíció által megsemmisített magyarnyelvű, valószínűleg rovásírással rögzített hagigrafia szentek élete, a szorgos baziliták keze munkája volt (671).

Moravcsik megállapítása szerint "kétségtelen, hogy már az Árpád-kor elején is voltak az egyháziak között olyanok, akik tudtak görögül. Erre vall, hogy a latin nyelvű magyar krónikákban itt-ott görög etimológiákkal találkozunk, azaz egyes latin szavaknak görögből való magyarázásával. Ilyenek pl. a "Stephanus" és a "Ladislaus" szavak értelmezése. A veszprémvölgyi apácamonostor népies görög nyelven írt alapítólevele görög anyanyelvű papra vall. Bizonyára görög nyelvtudása képesítette Simon pécsi püspököt arra, hogy 1109-ben István király görög oklevelét átírja. A velencei származású Gellért püspök, aki Imre herceg nevelője volt, tudott görögül, mert műveibe görög szavakat szúrt be és a Deliberatio című munkájában görög forrásokat is használt" (672).

Szent Gellért, aki ismerte a magyarok ősi vallását -a manicheista befolyásról okvetlenül tudott - bizonyára a Photius pátriárka féle apológia alapján nyert betekintést a magyarság honfoglalás előtti vallásába...(673)

A keleti és nyugati egyház végleges szakadása 1054-ben következett be, azonban gyakorlati jelentősége, a magyarországi görög és latin szertartású keresztény nép között, sokáig nem volt. A római egyház sokáig eltűrte egyes országok és vidékek jellegzetes vallási szokásait és csak dogmatikai síkon folytak a végeszakadatlan viták, anélkül, hogy a hívők vallási nyugalmát megrendítették volna. VII. Gergely pápa (1073-1085) igyekezett az egyházi szokásokat és a liturgikus tevékenységeket Róma mintájára egységesíteni és magyar vonatkozásban Könyves Kálmán törekedett az új előírásoknak eleget tenni. Törekvései azonban nem jártak nagy sikerrel, mert még a 13. század végén is az ország lakosságának jó része, főképp a keleti és déli részeken, a bizánci egyházukhoz húzott. Maga a latin szertartású papság állásfoglalása sem volt határozott és jellegzetes magyar szabadságérzettel, amelyet a türelem alapgondolatával párosított, megmaradt tisztán elvi, dogmatikai síkon, sőt egyenes kapcsolatokat is tartott fenn Bizánccal. Hogy ezek a kapcsolatok milyen élénkek voltak, annak érdekes bizonyítéka a legújabb időkben felfedezett levél, amelyet II. Izsák Angelosz császár megbízásából, 1190 táján, minisztere, Demetriosz Tornikész intézett Jób esztergomi prímáshoz és amelyben a Szentlélek eredetére vonatkozó dogmatikai vitákat tárgyalja. A levélből, amely arról tanúskodik, hogy a császár hitvitát folytatott a baráti Magyarország főpapjával, az is kitűnik, hogy Jób érsekprímás személyesen is járt Konstantinápolyban és, hogy a megmaradt levél csak egy példány a sűrű levelezésből (674).

A görög egyházi befolyás mint említettük, Magyarország keleti és déli részein volt erős, az ortodox hívők zöme ezeken a vidékeken élt. Az inkvizícióval megbízott magyar Domonkos-rendiek ezeken a részeken alapítanak először püspökségeket, hogy a keleti hatást ellensúlyozzák. IX. Gergely pápa 1234-ből származó egyik levele szerint, amelyet IV. Bélához intézett, kitűnik, hogy Erdélyben főképpen nagy az ortodoxok száma, és a Havasalföldön külön metropolitájuk is van. A jászvárosi kolostor jelentősége, a kun misszió mellett, tehát a keleti és nyugati egyház egyesítés szempontjából is fontos. Ugyanez a helyzet a Szerémségben is, valamint a kalocsai érsek fennhatósága alatt álló boszniai részeken, ahol a patarénus- bogumil veszedelem mellett a pápaság az ortodox vallás jelenlétét sem tartotta kívánatosnak és örömmel tett eleget a magyar főpap, kívánságának, hogy ezeken a részeken is új püspökséget kellene szervezni. 1229 január 20-áról keltező dekrétummal a pápa elrendeli, hogy Bánosmonostor - egyesek szerint Kew-kö-ben - területén egy új latin püspökséget szervezzenek, a kalocsai érsek fennhatósága alatt. Az első püspök Teutón János, Magyarország főinkvizítora lett.

A magyar Domonkos-rendiek szervezkedése folytán, a jelzett országrészeken nem mutatkozott nagyobb eredmény az ortodoxok egyesítése terén, sőt feltűnő, hogy maga a nép erős ellenállást mutatott minden ilyen szándék megvalósításával szemben, úgy, hogy megszervezett kolostoraikat menekülve kellett elhagyniok, többek között a híres kievi, Szent Illés templom melletti Szentháromság klastromot, amely az ottani magyar kolónia lelkészi központja volt.

A sikertelenségek arra késztették a pápákat, hogy a Domonkosok kezéből kivegyék az inkvizíciót és a Ferenc-rend tagjainak adják át, akik nemzeti nyelven igyekeztek a hívekhez férkőzni. Fábián inkvizítor sikerei már jelentősebbek voltak és Nagy Lajos idejében már egyre-másra Bizánctól kérnek védelmet a veszélyeztetett görög rítusú kolostorok. Egy 1391-ből származó görög oklevél arról tudósít, hogy a máramarosi Körtvélyes falu mellett már évszázadok óta fennálló Szent Mihály görög szertartású, magyar nyelvű kolostor kegyurai arra kérték Aatoniosz pátriarkát, hogy a szerzetházhoz tartozó hét falu templomát és azok papjait vegye személyes védelem alá. Úgy látszik, hogy a ferencesek szelíd, nemzeti nyelvet alkalmazó lelkipásztori tevékenységével elégedetlen Nagy Lajos, erősen latinosító törekvései, ellenállást váltottak ki.

Nagy Lajos egyházpolitikáját egyébként jellemzi, hogy a nemzeti nyelvhez ragaszkodó hívősereg igényét is szem előtt tartotta és ezért nagy lelkesedéssel karolta fel az egyetlen magyar eredetű szerzetesrend tagjainak, a Remete Szent Pálról "pálosoknak" nevezett szerzetesek ügyét és főképp a görög szertartáshoz húzó vidékeken telepítette le őket.

Az inkvizíciós jegyzőkönyvekben szakadárok ellen folytatott eljárással nem találkozunk. Ez azt mutatja, hogy a Domonkos -rendiek nem tartották veszélyesnek az ortodox vallás jelenlétét és a későbbi korban, amikor Róma hatására Nagy Lajos olyan keményen járt el velük szemben, akkor már a Ferenc-rendiek vezették a hitvédelmi intézmény irányítását. A Domonkos-rendiek nem annyira az egyszerű hívők vallási szokásainak megváltoztatására, hanem az ortodox egyház vezetőinek a meggyőzésére fektettek nagyobb súlyt és részük volt Izidor kievi ortodox metropolita, 1443. évi magyarországi útjának megszervezésében, amikor is Munkácson felállították az első teljesen magyarnyelvű görög szertartású püspökséget.