KANIZSA

"Amikor a magyarok bevonultak, a Bagi gyerekek meg Barta Lajos a városházán vagy tizenkét szerb foglyot agyusztált. Knázsávity Bátót úgy összeverték, olyan nagyra dagadt a feje, hogy alig ismertem rá.

De nem halt meg a kezük közt, így aztán módja lett a bosszúra 44-ben, hogy Kanizsán 300 magyart a másvilágra küldjenek.

Hogy végeztek ki a harcokban s agyonlőttek szerbeket 41-ben, lehet, én egyről tudok, akit a városházán elintéztek, a sánta szerb szabóról, aki eszelősen azt kiabálta, a magyarok húsából akarok paprikást enni. Ám lehet, hogy ezt nem kivégezni kellett volna, hanem a bolondokházába vinni. Igaz, hogy az 1944-es partizánok némelyikével is így kellett volna tenni.

Kanizsán 44. október 7-én vonultak be az orosz csapatok, átkelve a Tiszán. Harc nem volt, nem volt öldöklés, de minden nőt megerőszakoltak, pedig szerbül legtöbben tudtak velük beszélni. Velük jöttek Bánátból a partizán hóhérok, vezetőik Niklo Radovics, Szvetozár Knezevics Bacsa. Kidobolták, ha orosznak, szerbnek halálos bántódása esik, egyért száz magyar fog halállal lakolni. S mit ad isten, pár nap múlva a Mányi Pál kocsmájában egy szerbet lelőttek. Szerencsére, mielőtt meghalt volna, bevallotta, hogy őt Tatics Dusán lőtte le.

Október végén, novemberben fogdosták össze, valamilyen névsorok alapján az embereket, aki tehette, átszökött Szegedre. Mi hetekig nem aludtunk. Én a konyhában az ablakhoz tettem az ágyat, az ablakon egy kis rést hagyva, ha jönnek, kiugorhassak és uzsgyi Martonosra, vagy még tovább. Akiket begyűjtöttek, a városháza börtönébe csuktak s különböző ürügyekkel összevertek, megkínoztak. Például: voltál-e levente? Voltam, persze. Bokszerütés, állra. Hiszen te is voltál levente szerb létedre! Erre még erősebb ütések, rugdosások.

Az elfogottak zömét a városháza pincéjében agyonverték. A hullákat éjjelente szekéren szállították a Szigetre. Ahol napokig temetetlenül hevertek, mésszel leöntve. Majd a partizánok néhány embert, persze magyart, kitereltek árkot, gödröt ásni, hullákat becipelni, majd úgy-ahogy, elhantolni. Végül őket is néhányukat lelőtték."

Hogy milyen munkát végezhettek ezek a szerencsétlenek, arra jellemző, hogy még 75-ben is oszló emberi testrészeket kapartak ki ott a park mellett a kóbor kutyák.

Akit nem vertek agyon a pincében, a városházából az elfogottak egy részét a Tiszára vezető ösvény mellett, más részüket pedig a Tiszába lőtték, illetve a Tisza és a töltés közötti szakaszon lőtték agyon és földelték el. Ezen a területen két tömegsír van, a földdel egyenlővé téve. A hozzátartozók később mindkettőre egy-egy keresztet is helyeztek, de ezeket hamarosan eltávolították az illetékesek. Az egyik tömegsír az út mellett, a másik pedig a Tisza-parton a strand közelében, délre, talán 150-200 méternyire, a töltés és a Tisza között. A magyarok még ma sem merik kezdeményezni a gazzal, bokrokkal benőtt sírok feltárását és a tisztességes újratemetést.

A gyilkosok többsége olyan szerb volt, aki 41 előtt Kanizsán lakott.

Az említetteken kívül ott öldökölt Oluski Alexander, becenevén Sácó, Ugranov Dusán, beceneve Duskó. Emennek a felesége volt Kardevan Dragice, aki az OZNA főnökének titkárnője volt.

Ők, a helybeliek voltak azok, akik a fiatalabb évjáratú foglyoktól is, mint másutt is, megkérdezték, ki akar a Petőfi brigádba belépni. Amikor mentendő életük valamennyien igent mondtak, ezek, a mi ismerőseink, a kanizsaiak nagyobb kedvvel verték agyon őket.

Nem mond ellent a Duskótól származó gesztus és megjegyzés, mellyel a háromszázadik hulla láttán tiltakozott volna "Elvtársak, hagyjuk abba, ha megölünk minden magyart, ki fog nekünk dolgozni!"

A kivégzésre szántaknál nem sokat számított az osztályharcos, pártos szempont, inkább az volt a mérték, ki számított jó magyarnak.

Az első napokban még némi megtévesztő emberiességi szempontok is érvényesültek. A foglyokhoz tartozó asszonyok, nők (anyák, feleségek, testvérek) hordták övéiknek az élelmet. Ezt a pribékek közvetítették a raboknak. Tehát közvetlen találkozás nem eshetett. Méltánylásra számot nem tartó betyárbecsületként megemlíthetjük, hogy a kivégzettek, agyonvertek számára hozott étket utóbb visszautasították azzal a megjegyzéssel, hogy az illetőt távolabbra szállították.

A harmadik kivégzési hullám, amely az eddigieknél kevesebb áldozatot, "mindössze" 22 halottat jelentett, november 22-ére esett, amikor valamiféle jugoszláv ünnepnapot ültek. Duskóék jó és vicces ötletnek tartották, hogy a "szép" dátumhoz igazodva kerek annyi magyart végezzenek ki, ahány napot a hónap ünnepi 22-e kíván.

Egyedül Dobó Antal (Toni), akkor már pártember, mert tiltakozni a jó tréfa hallatán. Majd amikor nem tudta megakadályozni a tervezett "ünneplést", egy markos legényt magához véve maga temette el ellenségnek minősült magyar társait. Nehogy az erdőőr disznai kikezdjék ártatlan tetemüket, amint azt az előbbi hullaszállítmányokkal megtették.

Az adorjáni partizán vádlottakkal egyidejűleg elítélték Sácó Oluskit is, mintegy sokallva a háromszáznyi magyar apasztást. Őt állítólag halálra ítélték, de az ítélet végrehajtásáról senki sem tud.

Említést érdemel Ugranov Dusán sorsa: ő 44 óta állandó lelkifurdalásban élt, idegileg összeroppant, ágyban fekvő beteg lett, rettegésben fetrengve azt kiáltozta: "Segítség! Mentsetek meg! Jönnek a magyarok, és végeznek velem!"

Üldözéses delíriumban 1970-ben, teljesen elborult elmével halt meg.

Az az OZNA-tiszt, aki 1946-ban egy hatvan tetemet tartalmazó tömegsírt exhumált, főbe lőtte magát megrendülésében s a reá háruló utólagos felelősség súlyától.

A főbb gyilkosok már az első, formális perek idején más vidékre költöztek.

A napjainkban napfényre kerülő sajtóközlemények hatására a kisebbrendű gyilkosok mostanában húzódnak dél felé, miközben a kanizsai állami pozíciókat Szerbiából érkező "megbízható" nem magyar személyek foglalják el, szállják meg a megbékélés jegyében.

A meggyilkolt, százakra menő magyarok névsorát Kanizsán még nem sikerült összeállítani.
ÓBECSE - VERONIKA-KENDŐVEL

Ha az óbecsei magyarok maradékait arról faggatjuk, mi történt náluk 1944 októberében, novemberében, majd mindenki az apátplébános szörnyű megkínzatására és elpusztítására emlékezik leginkább, s csak azután a többi magyarok meghurcolásáról és saját hozzátartozóik eltűnéséről és nyilvánvaló agyonveretéséről.

Az összegyűjtött és megsemmisített magyarok számát 600-ra becsülik az emlékezők, névsorukat éppen sokaságuk miatt máig sem tudták összeállítani.

A gyilkosságok kegyetlensége közvetlen, személyes bosszúállásra mutat, noha a tetteseknek áldozatukkal legtöbbször közvetlen kapcsolatuk, ismeretségük nem is volt.

A magyar honvédség 1941-es bevonulásakor hét becsei szerb lakos esett áldozatul. Ezek egyike-másika akkor lelte halálát, amikor Ragacs fakereskedő padlásán a felhatoló vizsgálódó csendőrt egy bujkáló, tán lövöldöző vagy tüzelni készülő szerb fegyveres homlokon lőtte. Lakolnia kellett, a ház többi felelősével együtt.

A kémelhárítók negyven személyt vettek őrizetbe, köztük azt a három mérnököt, akiknél rádió adó-vevőt találtak. A 42-es "razzia" idején ma már nehezen visszaidézhető módon 206 becsei szerb fizetett az életével. (1946-os jugoszláv adat.) Ezek egy része elképzelhető módon szerb nemzeti érzései miatt. Csurog és Zsablya mellett Becsét kevésszer emlegették - akkor.

A bosszúállás a szembeszegülést nem tanúsító magyar lakosság körében "egy szerb halottért két magyart öljünk" jelszóval folyt 1944-ben.

Az emberpusztítás helye a Centrál kávéház, illetve nagyszálló emeletes épülete volt. Aki ide bekerült, azt többé nem látták. Még decemberben is folyt az öldöklés. Akit addig nem irtottak ki a Centrálban, azt átvitték a zeneiskola pincéjébe, azoktól sem jött többé életjel.

A tanyákról is gyűjtötték a magyarokat, sok férfit a helyszínen, a tanyák körül lőttek agyon.

Nagyon eltérő vélemények maradtak a halottak számát illetően. A legkevesebbet az mondja, aki száznál több eltűntről beszél. Mások háromszáz fölötti számot emlegetnek, de öt-, sőt hatszázas pusztulást is valószínűnek tartanak.

Magyarnak lenni magában is bűnnek számított, de aki valaha is kommunistaellenes kijelentést tett vagy a szerbekről rossz szót ejtett, az már háborús bűnösnek minősült. S az ilyesmiért halál járt.

Petrányi Ferenc apátplébánost október 9-én vitték el a plébániáról, mégpedig fiatal partizánlányok, akik a Centrál felé menet is már ütlegelték a hatvanöt éves, reverendás embert. Odabent szerbellenes vallomást akartak kicsikarni belőle, de őbenne a gyűlöletnek szikrája sem volt. Arcát és teste minden részét verték, állkapcsát összezúzták. Leginkább egy Zombor környéki, Zorka nevű partizánnő kegyetlenkedett vele. Lemeztelenítve deszkára kötözték, és hasára, mellére, nemi szervére az asztalról ugrálva, szöges bakancsos lábbal valósággal kitaposták belső szerveit. Amikor belehalt sérüléseibe, október 14-én kidobták az emeleti ablakból a keramitos udvarra, hogy öngyilkosságnak nevezhessék a halál okát. (De hát ugyan mi szükségük lehetett akkor maguk ilyenféle igazolására? Ez már az utókor logikai túlzása.)

Mondják, az egyik partizánnőt holtáig kínozta tettük emléke, idegbeteg lett, s lázálmaiban végig a papot emlegette.

Akik hisznek az isteni erkölcsi igazságszolgáltatásban, azok úgy tudják, hogy a másik négy partizánlány, de különösen az a Zorka nevű, mind igen szerencsétlenül végezte.

Az apátplébános unokahúga, kinek mérnök férje a magyar hadseregben katonáskodott, kétéves kisfiával és édesanyjával, az apátplébános húgával az ötszobás plébánián laktak azidőtt. Ő, az unokahúg, aki akkor 38 éves volt, így emlékezik vissza az eseményekre:

"Nagybátyám, Petrányi Ferenc, mintha érezte volna a közeli veszélyt, akkor éjjel papi öltözetben íróasztalánál dolgozott. Már este közeli halálát érezte. Hajnali fél négykor jöttek érte. A kisfiú, akit rajongásig szeretett, még aludt, nem engedték a partizánok, hogy homlokcsókkal elbúcsúzzék tőle.

Többé nem láttuk. Híre jött, hogy vagy a városházán, vagy a Centrálban tartják fogva. Megérdeklődtük, lehet-e neki élelmet küldeni. Másnap egy kosárkában ebédet küldtünk neki a cselédlánnyal. Én egy fehér zsebkendőt tettem a tányér alá. A lány a Centrál előtt megvárta a kiürült ételes kosarat. Benne volt a zsebkendő, de csupa vér volt. Még azt gondoltuk, amint megesett vele, eleredt az orra vére.

A következő nap is küldtünk ebédet. Akkor a tányérok alá egy nagy fehér asztalkendőt tettem. Amikor visszaérkezett a kosár, a fehér kendőn egy meggyötört, véres emberi arc lenyomata volt. Valóságos Veronika-kendő.

Aztán már nem is igen vihettünk, küldhettünk ebédet a nagybátyámnak. Hozták a hírt, kiugrott az emeleti ablakból és szörnyethalt, küldjünk koporsót a temetkezési vállalat emberével. Megtettük, de minket nem engedtek oda. Azt megengedték, hogy a temetőbe kikísérjük a halottaskocsit, rajta a lezárt koporsóval, mert halottunkat nem láthattuk.

A templom előtt a kocsit megállítottuk egy rövid fohászra.

Anyám nem jött, csak én és a cselédlány, meg egy géppisztolyos partizán, a kocsison kívül.

A becsei hívek segítségével anyám, aki jugoszláv állampolgár lévén ott maradhatott, egy szép márvány síremléket állított nagybátyám sírjára, megható verset is vésetett a márványba. A vers szövegére anyám emlékeznék, ha még élne. De már nem olvasható, mert vagy egy évtizede az egész feliratot leverték a sírkőről.

Engem a temetés után fiacskámmal együtt elhurcoltak a selyemgyárba, ott napokat éheztünk a gubós kosarakon. Aztán Kelebián keresztül nyitott szenesvagonban kizsuppoltak egy szál ruhában.

A közeli telepes faluból származó székely gyermekekkel utaztunk. Nem tudták, mi történt szüleikkel."

SZEPTEMBERI FEHÉR KEZŰ KORAI PARTIZÁNOK

"Édesapámat 1944. szeptember 16-án, vasárnap behívták magyar katonának Becséről, édesanyám a 17 éves Károly és a 8 éves Gyula fiával egyedül maradt egy bérelt tanyán, amely a Határjárásnak nevezett részben, nem messze a Bogdán-tanyához volt. Azon a tanyán már hosszabb ideje bérlőként laktak, nagyon jó viszonyban voltak a tulajdonossal, bizonyos Cseszákkal. Cseszák tisztviselőként dolgozott, és állását a magyarok bejövetelekor kapta. Háza a Zöldfás utcán volt, közel a piac bejáratához. Feleségétől elvált és a fiával élt. Nagyon jó embernek tartotta mindenki Becsén.

Édesapám, Kovács József (1900) bevonulásakor fogadott egy házaspárt azzal a céllal, hogy segítsenek anyámnak a szénát összeszedni. Ezek az istállóban aludtak. Szeptember 18-án este nyolc óra volt, éppen elaludtak, amikor anyámék azt észlelték, hogy valaki nagyon veri az ajtót. Nagyon megijedtek, azt hitték, hogy az istállóban levő házaspár akar betörni a lakásba. Anyám a kisebb fiút, aki alva maradt, felvette az ágyból, és a karjában vitte. A nagyobb fiú ment elöl, keresztülmentek a másik szobán is, és ott kiugrott az ablakon, de azonnal visszafordult és azt mondta: - anya, erre nagyon sokan vannak. Ebben a pillanatban egy golyó szíven találta, és azonnal meghalt, Anyámra ötöt lőttek, hármat a karján lévő fiú felfogott, egy golyó a füle, egy meg a szeme előtt ment el. Ekkor abbahagyták a lövöldözéseket, és odajöttek anyámhoz és azt kérdezték, hol van a Cseszák. Anyám azt felelte, hogy az bent van a városban. - Mi azt keressük - volt a válasz. Anyám azt mondta, itt mi lakunk. Különben az udvaron kint állt a kocsi, és azon - az akkori szokásoknak megfelelően - kocsitábla lógott, amelyen apám neve egyértelműen leolvasható volt.

A jelenlevők voltak vagy százan, valamennyien felfegyverezve, és anyám elmondása szerint valamennyiüknek finom úri keze volt, ami azt jelenti, hogy nem parasztok vagy munkások, hanem irodai dolgozók, értelmiségiek voltak, fiatal- és középkorúak. Nemzetiségüket illetően szerbek voltak, de volt köztük egy magyar nő is, aki megkérdezte anyámtól, hogy

- Tudja-e, mi kik vagyunk? - Anyám azt válaszolta, hogy - Nem.

- Mi vagyunk a felszabadítók, majd két hét múlva bejönnek az oroszok, és akkor felszabadítjuk Becsét.

- Nem bánom én, csak a fiaimat vigyék be - és a földön fekvő halott fiait nézte.

- Oda nem lehet - mutattak a házra, ahonnan kijöttek.

- Akkor vigyék be oda - és anyám a nyári konyhára mutatott.

A nyári konyhába bevitték a holttesteket. Közben valahányan bementek a lakásba és mindenünket elvittek, a függönyöket letépték, a ruhákat, ágyneműket bekötötték az ágylepedőbe és ágyterítőbe (pár napra rá egy ilyen batyut megtalálták a közeli kukoricásban, abban főleg ágynemű volt). Anyámnak nem maradt ruhája, amiben elmehetett volna a temetésre, az anyjától kapott egyet. A fiúknak otthon Becsén, az apai nagyszüleimnél állt az ünneplőruhájuk, és így abban temették el őket. Egy darabig még ott voltak és anyámnak megmondták, hogy a lakásba reggelig nem szabad bemenni (ő nem is vette észre, hogy közben kirabolták), majd elindultak be a kukoricásba egy másik tanya felé. Különben hozzánk úgy kerültek, hogy egy másik tanyán megkérdeztek egy nőt, hogy hol lakik a Cseszák, mert valóban ott három Cseszák-tanya is volt. Mi voltunk az elsők, ahová bementek, ez este még egy Cseszák-tanyára bementek, és ott annak a Cseszáknak levágták a nemi szervét, aki ott meg is halt. Egy személyt túszul vittek magukkal (a nevét nem tudom), és ő mesélte el a következőket: (Később a kukoricásban egy nagy tök levele alá bújt és így megmenekült.) Aki lőtt a bátyáimra, nagyon bánta tettét, ezt mondta: »Miért öltem én meg őket, hiszen az apjukat és nagyapjukat nagyon jól ismerem.« Egy másik partizántársa a következőképpen vigasztalta: »Ne sajnáld, két magyarral kevesebb van.« A gyilkos - már elfelejtettem a nevét - valóban egy jó sarok távolságra lakott a nagyszüleim házától, később mi is ott laktunk. A Tito marsall utcában, az artézi kúttól haladva a központ felé, a saroktól számított (jobboldalt) valamelyik ház. A kis vásárossal szemben valahol. Később magyar nőt vett feleségül, egyik alkalommal, amikor berúgott a kocsmában, szintén megbánó kijelentést tett, valami ilyesmit mondott: »mindenki, akit megöltünk, megérdemelte, csak azt a két fiút nem kellett volna«. A kocsmárosnő mesélte ezt apámnak. Magam is tudtam, hogy ott lakik a közelünkben, de őt nem ismertem, mert Újvidéken dolgozott a bíróságon és keveset volt Becsén, de a feleségét igen, az mindig nézett ki az ablakon. Egyszer, úgy az 1960-as évek közepén, mikor egyik este a nővéremmel az artézi kútra mentünk vízért, odajött hozzánk egy ember. Szerbül beszélt, és nagyon meg volt hatódva. Azt kérdezte, kinek a gyerekei vagyunk és hány évesek vagyunk. A nővérem akkor egyetemista volt már (ő beszélt vele), én meg középiskolás. A korunkon is nagyon meglepődött, és végig nagyon halkan és meghatódottan beszélt. Azt mondta, hogy »nagyon nagyok vagytok«, és még azt, hogy a nővérem keresse fel őt Újvidéken a munkahelyén, majd ő szerez neki ösztöndíjat. Persze nem kerestük.

Visszatérve a gyilkosság napjára - 1944. szeptember 18-ára -, anya ott egyedül maradt a tanyán, később átjött egy szomszédember hozzá, és ott maradt vele reggelig. A tragikus hír gyorsan terjedt, már korán reggel kijött a Cseszák, nagyon sírt, azt mondogatta, hogy »nagyon jó gyerekek voltak«, még aznap, talán még onnan a tanyáról elindult Magyarországra. Ott is halt meg, a fia Becsén halt meg 7-8 éve.

Apámat csak Vertászig vitték. Ott 18-án neki és még egy embernek azt mondták, hogy ők ketten menjenek haza, nekik nem kell a harctérre vonulniok. Mindjárt nagyon rossz érzése támadt, vajon miért nem kell neki bevonulnia? A másik társának felrobbantották a házát, és mindenkije odaveszett. Vertászról apám vonattal jött Becsére. A vonaton hallotta, hogy a mellette ülők arról beszélgetnek sugdolózva, hogy Becsén az este ismét lelőttek két fiút. Gyerekek voltak. Ahogy tovább beszélgettek, ismerős lett neki a környezet és minden. Megkérdezte, kiről van szó (talán név szerint), és mondták, kiről, meg azt is, hegy az apósa és az anyósa ott van a vonaton a szomszédos kocsiban, menjen át hozzájuk. Anyai nagyszüleim szenttamási lakosok voltak és ott szálltak fel a vonatra. Valóban átment apám hozzájuk, és azok is megerősítették a hírt. Apám, amikor megérkeztek Becsére, mindjárt elment koporsókért, és koporsókkal ment ki a tanyára. A temetés alkalmával szirénáztak, és gyorsan el kellett bújni a gyászolóknak. Mindenki futott, amerre tudott. Anyám nem tudott sehova menni, elájult, és ott maradt a sírnál.

Kovács Károly és Gyula Becsén a belvárosi temetőben vannak eltemetve, nem messze a kápolnától. Ha a kápolnával szemben állunk, akkor attól jobbra és egy irányban a kápolna épületével.

A történetet lejegyezte Kovács Teréz, aki 1986-tól Magyarországon él. Születtem 1949-ben.

Bármilyen akcióra, amely az ártatlanul kivégzett magyaroknak emléket állít, kérem, keressenek meg, szívesen segítek."

SZENTFÜLÖPRŐL A GÁKOVAI TÁBORBA

Nem lehetne teljes gyűjteményünk, ha nem kerülne bele a bácskai ártatlan svábok jajszava, ha csupán egy-két községre leszűkítve is. Különösen nem tekinthetünk el a következő megrendítő vallomástól.

"Ha ír a jugoszláviai vérengzésekről, az egyiknek én is majdnem áldozata lettem. Ez a vérengzés ugyan nem magyarokat érintett, hanem svábokat, de úgy gondolom, az ő sorsuk is hozzátartozik Bácska »felszabadításának« reális képéhez. Lehet, hogy Ön tud is már erről, de én még az azóta eltelt negyvenhat év alatt nem találkoztam olyan emberrel, aki hallott volna ezekről a szörnyűségekről, sőt, volt rá eset, hogy akinek elmondtam, az vagy túlzásnak tartotta, vagy nem hitte el. Férjemet még az ötvenes években többször behívták katonai szolgálatra. Ilyenkor az akkori szokás szerint szokták faggatni a rokonsága felől, így az én rokonságomról, szüleimről is. Az uram egyszer elmondta a történetünket, és annak ellenére, hogy a Tito-rendszerrel »pártunk és kormányunk« nem volt már éppen szívélyes viszonyban, gorombán leszidták, hogy ilyeneket ne mondjon, ez hazugság, rágalom, ilyeneket a jugoszláv elvtársak soha nem csináltak. Ezért írom meg Önnek falunk és családunk történetét 1944 őszétől 1946 tavaszáig.

A mi családunk Bácskában a Hódsági járásban, egy 5000 lélekszámú faluban lakott, Szentfülöpön. A szerb uralom alatt Filipovónak hívták, jelenleg pedig Grasacnak. Szentfülöp régi Árpád-kori magyar település volt valaha, de a törökök a környékével együtt teljesen kiirtották. Mária Terézia németekkel, főleg bajorokkal telepítette be a környékét. Gyermekkoromban tudomásom szerint csak németajkúak lakták.

1944 őszére a faluból már elmenekültek azok a családok, akik jobban féltek, vagy valamivel kompromittálták magukat, netán volksbundisták voltak.

Én úgy emlékszem, hogy az újbóli szerb uralom (vagyis a felszabadulás) 1944. november 25-én kezdődött. Kihirdették, hogy minden 18-60 éves korú férfi köteles a templomtéren megjelenni. A házakat fegyveres emberek át is vizsgálták, és akik el próbáltak bújni, azokat elvonszolták. Délután nagy lövöldözés és kiabálás közepette az utcáról az embereket a házakba zavarták, és megtiltották, hogy az ablakon át nézelődjenek. Mi azért a házból a zsaluk mögül annyit azért láttunk, hogy sok fegyveres kíséretében a felnőtt férfinép megy kifelé a faluból. Közöttük még édesapámat is és több rokonomat. Utoljára láttuk őket. De ezt akkor még nem tudtuk. Aztán hetekig nem kaptunk róluk hírt, de mindenki valami igen rosszat sejtett. Elterjedt az a hír is, hogy valami munkára vitték őket. Egy parasztszekér vitt is utánuk egy rakás ásót, csákányt meg lapátot. Beszélték azt is, hogy bevagonírozták őket, és elvitték az egész csoportot a Szovjetunióba. Közben kiderült, hogy a templomnál némi osztályozás is történt. Ismertem egy fiatalembert, aki az elhurcoltak közt volt, de őt közben, valamikor elengedték, mert szerb neve volt. Úgy emlékszem, hogy Jurisicsnak hívták. Beszéltem is vele, de arról nem tudott semmit sem mondani, hogy mi lett a többiek sorsa. Az volt az érzésem, hogy tud ő többet is, csak nem mer beszélni. Nem hajtották el a falu plébánosát sem.

Aztán mindig többet beszéltek arról, hogy a réten a férfiakkal egy nagy gödröt ásattak, és halomra gyilkolták őket. A színhelytől nem túlságosan messze volt egy tanya, és az ottlakók egész éjjel fegyverropogást és jajgatást hallottak. Azt csak évekkel később tudtam meg, hogy akadt egy ember, akinek a sötétben sikerült megszöknie, aki közelről látta az öldöklést. Elmondta, hogy főleg géppisztollyal, kisebb részben szuronnyal és dorongokkal végeztek a szerencsétlenekkel. Hogy mennyi embert gyilkoltak akkor meg, azt sokáig nem is tudtuk. Nyugat-Németországban bizonyos társadalmi szervek foglalkoztak aztán az üggyel, főleg egy csoport, amelynek a hivatalos nevét nem tudom, de a Szentfülöpi Túlélők Baráti Körének lehetne nevezni. Ők találkozókat is szerveznek, nyomtatványokat is adnak ki. Az ő megállapításuk szerint akkor éjjel ott 212 férfit öltek meg.

A mészárlás helyszínét szigorúan őrizték fegyveresekkel. A falu népe még csak a közelébe sem mehetett. De ezzel még nem volt vége a szentfülöpiek kálváriájának. A következő hetekben gyakorlatilag minden házhoz szerb családokat telepítettek be, akiket az őslakóknak élelmezniök is kellett. Valahonnan messziről, a hegyekből hozták őket.

A következő év (1945) tavaszán, pontosan nagyszombat napján, amikor már tehát csak öregemberek, asszonyok és gyermekek maradtak a lakosságból, kihirdették, hogy minden sváb csomagoljon, majd összeterelték a lakosságot, és elindult a menet az állomás felé. Az állomás mellett éjszakáztak. Másnap a sorakozó után az volt az első, hogy a csomagokat letették, és mindenkitől mindent, de mindent elszedtek. Különösen arra ügyeltek, hogy nyaklánc, gyűrű vagy bármi ékszer ne maradjon náluk. Azt mondták, hogy ha valaki nem tudja lehúzni a gyűrűjét, annak levágják az ujját. Aztán igen embertelen körülmények között bevagonírozták és vonaton elvitték őket Gákovára. Ott már sok ezer sváb volt pajtákban, csűrökben, részben kiürített lakásokban hihetetlen zsúfoltságban és erős fegyveres őrizet alatt. Én akkor éppen még nem kerültem oda (csak édesanyám és 11 éves húgom), mert engemet már előbb többedmagammal elvittek mezőgazdasági munkára, bár én is csak 14 éves voltam, természetesen itt is fegyveresek vigyáztak ránk. Társaimmal mi eleinte kukoricát törtünk. Igen hideg volt. Ezt a munkát az ősszel nem végezték el. Csak több hét után kerültem én is a gákovai táborba.

Úgy tudtuk, hogy Gákován kb. 15-20 ezren voltunk. Szalmán feküdtünk, de csak oldalfekvésben lehetett eleinte feküdni. Később a sűrűség csökkent, mert mindig többen haltak meg. Az élelmezés is igen gyenge volt, és volt időszak, amikor egyáltalán nem volt élelmezés. Sokan éhen haltak, sokan megfagytak, mert fűtés nemigen volt, és a ruházat sem volt megfelelő. De úgy emlékszem, hogy legtöbben betegségben haltak meg. Mondták, hogy ez tífusz. Utólagos ismeretem szerint kiütéses tífusz lehetett. Majdnem mindenki megbetegedett.

A bánásmód is igen kegyetlen volt. Hogy hatalmukat állandóan éreztessék, és hogy állandóan rettegésben éljünk, időnként elrettentő példát mutattak. Egy család meg akart szökni, de elfogták őket. Egy táblát vitettek velük körbe a táborban ezen felírással: Mindenki így jár, aki szökni próbál! Megásatták velük a saját sírjukat, aztán belődözték őket a gödörbe a tábor szeme láttára és tanulságára. Gyakoriak voltak a verések is. Engem és a húgomat ugyan nem vertek meg, de édesanyámat egyszer nagyon megverték, mikor őt a felnőttek egy csoportjával kivitték almaszedésre, és ő pár almát el akart dugni nekünk, a gyermekei részére, de ezt észrevették.

Közben mindig több lett a halott. A halottakat eleinte külön temették, sőt a legelsőknél még koporsókat is csináltak, de később már közös gödörbe dobálták be a halottakat.

Édesanyám 1946. január 4-én meghalt. Húgom akkor magas lázzal többnyire eszméletlenül feküdt, de én sem tudtam kimenni a temetésére, mert én is igen beteg voltam, nem tudtam lábra állni. De az ablakból láttam, amint vitték ki a temetőbe. Azon a napon is több halottat temettek a közös sírba.

1946 tavaszán aztán a tábor őrzése nem volt már olyan szigorú, mint annakelőtte. Sikeres szökésekről is hallottunk már. Az emberek természetesen Magyarország felé szöktek. Gákovától a magyar határ csak 8-10 kilométerre van. Az egyik fiatalember, akinek sikerült a táborból és a magyar határon átmennie, találkozott Kalocsán az egyik ott élő nagybátyámmal. Nagybátyám így megtudta, hogy húgom és én még élünk. Rábeszélte ezt a fiatalembert, hogy szökjön vissza a táborba, és segítse ki valahogyan az ő két unokahúgát. Ez a derék fiú ezt meg is tette. Egy kora tavaszi éjjelen sikerült is vele a táborból kijutnunk és a szántóföldeken át Magyarországra érnünk. Hideg volt, de erős köd is. A közvetlen veszélyt az okozta, hogy én nagyon köhögtem, és félő volt, hogy észrevesznek, azonkívül hogy a járáshoz alig volt erőnk. Nagybátyám a határnál lovas kocsival várt, így Kalocsáig az út már simán ment.

Magyarországon csodálkozva láttuk, hogy majdnem rendesen megy az élet. Az iskolások iskolába járnak, a parasztok elkezdték a tavaszi munkákat, sőt az egyik rokonunknál éppen lakodalomra készülődtek, és nem is tudják, hogy pár kilométerre délre tízesével dobálják a hullákat a gödörbe.

Az 1944. XI. 25-i mészárlásban meghalt édesapám és négy nagybátyám. A gákovai táborban meghalt édesanyám, két nagyszülőm, egy nagynéném, egy unokatestvérem és ennek három kisgyereke. És ezek csak a szűkebb rokonságomból. Úgy gondolom, hogy Gákován összesen 10-15 ezer ember halhatott meg.

Azok a szerb hazafiak (vagy hősök), mert gondolom, hogy így titulálják őket, akik elrendelték vagy közvetlenül csinálták is ezeket a borzalmakat, ha még élnek, akkor kiemelt nyugdíjat élveznek és csörömpöl a sok kitüntetés a mellükön.

Hallottam, hogy megjelent egy könyv Németországban, Wendelin Gruber: In den Fängen des roten Drachen (Miriam Verlag, München). Én még nem olvastam, de tudom, hogy a szerző sokkal többet és precízebben ír ezekről a dolgokról. Ő sokat nyomozott, sok embert meghallgatott, és sok időt szentelt a könyv megírásának. Én csak a saját emlékeimből írtam, amit írtam.

Hogy szökésünk után még meddig működött a gákovai megsemmisítő tábor, azt nem tudom. Mert nyilvánvaló, hogy az emberek tömeges megsemmisítése volt a cél, nem pedig bizonyos közmunkák elvégzése. Különben ezt időnként hangsúlyozták is. A táborban egyszer láttam egy fehér köpenyes embert, lehet, hogy éppen orvos volt, de velünk egyáltalán nem foglalkozott, gyógyszert sem kaptunk soha.

A nemzetiségi kérdést Szentfülöp és környékén másfél év alatt tökéletesen és véglegesen megoldották a szerb elvtársak. Az egyik turistautunk alkalmával 1968-ban útba ejtettük Szentfülöpöt is. Még az akkori tanácselnököt is láttuk véletlenül. Neki is tele volt kitüntetéssel a melle. Hanem az a falu nagyon letoprongyosodott. Régebben ebből a faluból sugárzott a jólét, a rend, a tisztaság, az emberek szorgalma. A régi lakosságból természetesen senki sincs. Gazos, kert nélküli udvarokat láttunk, festetlen, rozoga kerítéseket, meszeletlen házakat, javítatlan, sok betört ablakot. Az új lakosság nem érezte még akkor sajátjának a készen kapott virágzó falut. A temetőben minden kripta fel volt dúlva. A mi családi kriptánk fedelét is félig elhúzva találtuk, le lehetett látni, és a kripta aljában összevissza szórt csontok és koporsómaradványok látszottak. Minden sír mellől elvitték a feliratos márványtömböt. A miénket nem vitték el, azt összetörték, darabokban ott volt a földön. A feliratot a márványdarabokon is el tudtuk olvasni. Az új lakosság a másik oldalon temetkezett, minden sírt szép márványtömb díszített.

Férjem egyik katonai szolgálata alkalmával olyan oktatásban vett részt, ahol az előadó őrnagy arról beszélt, hogy a háborús bűnök soha nem évülnek el, a háborús bűnösöknek bűnhődniük kell, és mindenkinek állampolgári, sőt a katonáknak katonai kötelességük az, hogy ha bármikor, bármilyen háborús bűntettről tudomást szereznek, ezt haladék nélkül jelenteniök kell. A katonáknak a parancsnokságon kell jelenteni. Az uram akkor felállt, mondván, hogy most itt mindjárt eleget kíván tenni állampolgári és katonai kötelezettségének, és el akarta mondani a velünk történt háborúsbűntett-sorozatot. De csak akarta, mert éppen olyan rendreutasítást kapott, mint egyszer régebben már szintén a katonaságnál. Szintén itt, Magyarországon.

Igen tisztelt Író Úr!

Kissé hosszabbra sikeredett ez a levél, mint eredetileg elképzeltem, ezért elnézést is kérek. De még az unokáimnak sem beszéltem el így egyfolytában az egész történetet, és másnak is csak egy-két részletet.

Tisztelettel: egy magyarszívű bajor-sváb »leány«."

TEMERIN
"Katonaszökevény voltam. A magyar hadseregtől szöktem meg.

Házunk előtt még október közepén egy német Tigris tank állt. A németek nemsokára elmentek. Akkor alakult valamilyen intézőbizottság. A vendéglőben gyülekeztünk Kalmár András bácsinál. Egy-két napra rá érkezett meg a faluba a büntetőszázad. A partizánok. Büntetőszázad? Még azt hittük, azért akarnak megbüntetni bennünket, amiért a nyáron nem akadályoztuk meg a zsidók elhurcolását, deportálását.

Kiadtak egy rendeletet, hogy minden férfi menjen a templomudvarra. Kidoboltatták: minden férfi tizenhattól hatvanig, lapáttal és egynapi hideg élelemmel.

A parancsnok magyarul is tudott, mintha azt mondta volna, hogy zentai. Volt köztük egy kis termetű adai meg egy zsidó, rendőri egyenruhában.

Az emberek jelentkeztek a templomudvaron. Megparancsolták nekik, hogy sorakozzanak. Azután elébük állt egy partizántiszt, kezében listával. Golyószóró volt a vállán, fején partizánsapka, csillaggal.

Olyan négy-öt igáskocsival érkeztek Újvidék felől, mind felfegyverkezve. Nem mert ott senki ellenkezni. Nő nem volt köztük. Mindenki engedelmeskedett a dobolásnak, mert benne volt, akit háznál találnak, azt lelövik. Akinek kocsija-lova volt, kocsival-lóval kellett jelentkezni. De aki így ment lovastul, azt a kocsiról leszállították és a többiek közé állították. Kivéve néhányat, azoknak fát kellett szállítani a községházára. Tüzelőfát. Még korán reggel sem volt igen hideg.

Még azt is hittük, katonának kell menni. Akit a partizántiszt felolvasott, annak ki kellett lépni, s be kellett mennie a zárdába. Ott álltunk sorakozva a templom és a zárda között.

Mikor az egyik őr azt mondta az egyik ilyen kiszólítottnak: dobd ide a lapátot, neked ez többet nem kell, nekem már gyanús volt.

Én a partizánok közül senkit nem ismertem. A parancsnok kereken megmondta, azért jöttünk, hogy a bűnösöket összeszedjük, a többiek mennek munkára.

Nem mondták ki, de az olyan nevűeket keresték, akik közül egyik vagy másik részt vett a csurogi meg a zsablyai razzián. Nem törődtek vele, hogy az illető már odébbállt - névrokonait begyűjtötték a zárdába.

Keresték a nagyadai rendőrtisztet is, de az féltében elbújt a falu szélén egy szárkúpban, s ott borotvával elvágta a saját torkát. Helyette rokonai lakoltak.

A mi kis intézőbizottságunk vezetője, Józsi még reggel korán megbeszélt egy közös vacsorát a parancsnokkal, de amikor benézett a zárdába, ahová őt külön beengedték, sírógörcsben jött ki, hogy ő ezeket a véreskezűeket hogyan vigye vacsorára. Ott már véres hullákat és vergődő falubelieket látott.

Többeket kivittek a temetőbe gödröket ásni. A zárdában, mielőtt végeztek volna a gyanúsítottakkal, cigarettával sütögették őket: vallják be, ott voltak Csurogon meg Zsablyán. Ha nem is vallottak, sorra agyonverték őket. Volt, akit a községházán vertek agyon, mert nem akarta leköpni a magyar zászlót. Aki a zárdában élve maradt, azokat kettesével hajtották ki a temetőbe.

Akiket a faluban vertek agyon, azokat Komenda András rakta szekérre. Később ebbe megzavarodott. Horváth kisbíró elmondta Illés Sándornak, aki ezt megírta. Horváth ezért nagyon megharagudott.

Amikor a menet kiért a temetőbe, a gödör mellett a gépfegyverek már fel voltak állítva, az áldozatokkal szemben.

Mindenkit levetkőztettek, csak aztán nyitottak tüzet. A kisbíró idejében és sértetlenül bukott a gödörbe, később a hullák alól felküzdötte magát és hazament. Ott hosszú ideig a padláson rejtegette a felesége.

Jó sok idő múlva, mikor előjött, behívatták a »feltámadottat« a községházára, s még szolgálatot is vállalt."

Ez a kisbíró, Horváth István azért neheztel Illés Sándorra, mert bár megkérte őt, hogy nevét ne említse írásában, miután a Sirató című könyvében név szerint említette az ő megmenekülését, ellenei vagy bosszús irigyei három falát bélsárral kenték be.

Temerinről szóló tudósítása - szülőfaluja lévén - Illés Sándor könyvében forrásértékű dokumentumnak tekinthető.

De most már, hogy Horváth kisbíró meghalt, emlegetni lehet nevét és esetét.

A Temerinben öldöklő partizánok között civil ruhás, bajuszos férfiak is voltak számosan, ők Csurogról és Zsablyáról érkeztek. A zárda épületében és a mázsaháznál ők végezték a legvéresebb "munkát". Ők hajtották a temeriniek százait az újvidéki Duna-partra, hogy ott végezzenek velük, mert a Temerinben kiásott közös sírgödröt keveselték.

"Késő éjszaka volt már, amikor Újvidékre érnek. Csendesek az utcák, mintha kihalt volna a város. A Limán felé kanyarodnak. A Limán a Duna-part. Megismétlődik az újvidéki mészárlás? Visszaadják a kölcsönt? Ez rettenetes. Ezek jámbor, egyszerű parasztemberek, akiknek semmi közük nem volt Újvidékhez. »Mindenki forduljon a Duna felé« - adták szájról szájra a parancsot. Az emberek a Duna felé fordultak. Hallották, hogy mögöttük leállítanak egy géppuskát. Néhány százan lehettek ott, akik a halált várták. Előbb kirakatták az emberekkel a holmijaikat. Mindenki mindent dobjon maga elé a földre. Öngyújtók, bicskák, bukszák koppantak.

Azután ismét csend. Előttük a félelmetesen hömpölygő folyam. Szemben csak sejlik Pétervárad magas tornya a bástyafalakkal. Az emberek szíve olyan hangosan dobogott, szinte hallatszott, tenyerek izzadtak. Valakiből feltört a sírás. Mikor hangzik fel a gépfegyver ugatása. Iszonyatos így várakozni.

Ekkor motorzúgás törte meg a várakozás rémületes csendjét. Autó ajtaja csapódott, valaki futni kezdett feléjük, hallották a hangját is, oroszul kiáltott, azt kérdezte, ki a parancsnok.

A fegyveres civil jelentkezett. Milyen alakulat, milyen század, kérdezte az őrnagy. Nem alakulat és nem század. Ő zsablyai, ezeket a magyarokat hozta Temerinből. »Miért hozta ide? Mit akar velük?« »Kivégzésre sorakoztattam fel őket, fasiszták, magyarok.« »Mutassa az ítéletet. Halálos ítéletüket mutassa!« - rikoltotta az orosz. Aztán egyetlen mozdulattal kitépte a civil kezéből a fegyvert, majd elküldött a partizánok parancsnokáért. Az megjött, és éktelen dühbe gurult: »Magánakció! Gyalázatos banda! Kik a társaid?« A szerb azt mondta, hogy azok Temerinben maradtak. »A többiekkel ott végeznek.« »Letartóztatni mindegyiküket!« - adta ki az utasítást a partizánkapitány. - Ezeket az embereket átveszitek - fordult katonáihoz -, listát készítetek róluk. A hajuk szála sem görbülhet meg. Most pedig menjünk Temerinbe a többiekért!"

Az író, Illés Sándor apjától örökölte ezeket az emlékeket. Ami a zsablyaiak letartóztatását illeti, s a magyarok haja szála meggörbülésének tilalmát, ott az öreg Illés András megbékítő emlékezete működött. Mert hiszen az otthon maradott temerinieknek azokat a további százait, akiket addig a zsablyai, csurogi különítmény nem irtott ki, minden kegyelmes hajlandósága ellenére elhurcoltatta a partizánvezető. A többszázas csoportot aztán a Duna jobb partján, az ingyijai vasútépítésnél munkára fogták, s csak apránkint végeztek ki közülük, különösen az idősebbeket.

Máig nem számolták meg, hány embert végeztek ki ott helyben, s hány pusztult az elhajtott százak közül.

A kiásott kisebb-nagyobb tömegsírok helye, mérete és emberi tartalma bizonytalan. A hátramaradottak a biztosan megállapítható s legnagyobb tömegsír fölé betonkeretet rakattak, de a hiteles szemtanúk szerint ez a betonkoszorú csak kisebb részét foglalja magába a valóságos nagy halottas gödörnek. A mégis síremléket állítani törekvőket a temerini hatóságok a legutóbbi hetekig meggátolták kegyeletes szándékukban.

A mázsaházból a vásártérre hajtott férfiak testéről annyi vér folyt ki, hogy hordószámra fogták fel az emésztőgödör felé csörgedező patakokat a kirendelt hullaszállítók.

Azt a csatornát, amelyben a temerini haldoklók vére a térre kifolyt, a mérlegre hajtott állatok vizelete számára vájták a gondos elődök. A kirendelt szekerekre 8-10 holttestet dobtak fel, némelyeknek térdben megtörve lógott a lába. Akadt olyan test is, amelyet bokáig letolt nadrággal cipeltek kocsiderékba, az ilyennek rendszerint levágták a hímvesszőjét gyilkosai. A kivételezett kegyetlenségnek a hullaszállítók nem tudták okát adni.

Sokan emlékeznek Temerinben arra a három magyar repülősre, akik korábbi leányismerősükhöz vonzódva, ahelyett hogy elvonultak volna alakulatukkal szeptemberben Újvidékről, Temerinbe húzódtak, hogy alkalmas időben választottjaikkal egybekelhessenek.

Haragos partizánnők voltak, akik a temetőben kivégezték a három szép szál fiatalembert.

Az egyik Temerinben meggyilkolt pilóta testvérbátyja a következő jelentést juttatta el öccse haláláról:

"A gyilkosság helye: Temerin - temetőkert. A három meggyilkolt közül egy fő: Fogarasi József m. kir. rep. szakaszvezető.

A gyilkosság módja: először mezítelenre vetkőztetve, majd saját sírjuknak megásatása, utána kezeiket társaikéval együtt összedrótozva és géppuskával halomra lőve közös sírba elföldelve.

A gyilkos neve: szerencséjére ismeretlen, mert darabokra szedné a nép.

A gyilkosok nemzetisége: ismeretlen, valamiféle partizánnak nevezett, minden emberi vonást nélkülöző szadisták."

A fivér információját attól a tanítónőjelölt leánytól kapta, akit esküvő előtti gyöngéd érzések fűztek Józsefhez. A leány, most már hatvanon felüli nő, nyilván asszony, nevének említésére nem kaptunk felhatalmazást.

Temerin katolikus község. Máig fontossága van a vallás megtartásának, s különös jelentőségük van a szentségeknek, a kereszteléstől az utolsó kenetig, a halottak szentségéig.

Koppány plébános és két káplánja 44 őszén elhagyta Temerint, de a végzetes napokon a község mégsem maradt pap nélkül. Az utolsó Újvidékről induló vonattal Temerinben rekedt Tóth József lelkész, s míg a plébános visszatért, ellátta a hívek papi szolgálatát. Őneki nem esett bántódása, sőt megengedték neki, hogy a zárdába osztott s kivégzésre szánt embereknek végső, gyónás jellegű lelki feloldozást adjon. Utolsó kenetek feladására, ami szándéka lett volna, nem kapott lehetőséget.

Máig sem derítették fel pontosan, hány tömegsír van Temerinben s hány emberi tetem szenved a rejtett hantok alatt.

Arról sincs pontos adat, hányan pusztultak el az elhajtottak közül. Mikor hónapok múlva egy férfi előkerült s végigment az utcán, a temerini gyermekek, akik már régen láttak felnőtt férfit, ujjal mutogattak rá: - Ni! Ember!

Egyházi összeállításunk, hitelesnek tekinthető forrásunk szerint Temerin 1944-es őszi embervesztesége 480 fő.