20241123
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2010 február 07, vasárnap

Vérbosszú Bácskában

Szerző: Cseres Tibor

 ZENTA

1919 után a Gyepszélen túl a szélső házsor és a temető mellé néhány újabb házsort építettek. Szerbiai telepesek jöttek ide lakni, pár ezer ember, dobrovoljácok. Negyvenegyig sokan megtanultak közülük magyarul.

Amikor a magyarok bevonulnak a városba, a dobrovoljácok közül néhányan úgy gondolják, itt, ebben a városrészben kell megvédeniök Jugoszláviát. Ötvenketten életükkel fizetnek a helyzet időszerűtlen megítélése miatt. (1946-os szerb adat.)

Burány Nándor zentai származású író így számol be Összeroppanás című könyvében azokról a napokról, hetekről, amikor a Vörös Hadsereg nyomán partizánalakulatok szállják meg a várost:

"Kellett ez nekünk" - mondogatják az emberek - a negyvenegyes fordulatra gondolva. - Jobb lett volna, ha nem is jönnek, olyan jól megvoltunk egymással. A bosszútól félnek az ártatlanok is, a bosszú nem válogatja áldozatait...

...Alig múlhat két óra (44. X. 8.), amikor meglátják a folyó felől jövő és a város másik széle felé tartó szovjet katonákat. Az emberekben megreked a szó, talán a lélegzet is... Gyalog jönnek, kis csoportokban, kettesével, vállukon a golyószóró, szelídnek látszanak, megnyugtató a látvány, mintha otthon lennének... Egy csoport kiment a komphoz, virágcsokorral várták őket... Végtelenül kellemes az első benyomás. Semmi sem igaz abból, amit a vöröskatonákról a propaganda terjesztett... A fojtott hangulatba beszűrődik a reménység levegője.

Reggel mesélik, kinek a lakásába törtek be az éjjel, kinek a feleségét erőszakolták meg, az emberre ráfogva a puskát, az asszonyt leteperték a földre, sáros bakanccsal befeküdtek a tiszta ágyakba. Újabb és újabb részletek: elviszik az ágyneműt, az órát, a kocsiból kifogják a jobb lovat... Apád a nagykapu bejáratánál gondosan elsimítja a keréknyomokat...

A városháza alatt pince. Megtelik a börtön. Háborús bűnösökkel... Egy tompai nagybátyád a börtönben ül. Te hordod neki az ebédet... Egy elmenekült gyilkos feleségét és tizenöt éves gyönyörű kislányát a hatóságok beidézték, és néhányszor ki is hallgatták őket, utána mind a ketten felakasztották magukat... Egy nap aztán visszaküldik az ebédet. Kiürült a börtön. Eltűntek a rabok.

A tanyasi rokontól mégis megtudjátok, hogy megvan, él... hogy vigyétek tovább az ebédet. Véletlenül maradt életben ő, meg két társa. Borzalmas éjszaka. A pincéből felvezetik őket az irodába, felveszik személyi adataikat, levetkőztetik és szakadatlan verik őket, dróttal összekötik hátul a kezeiket, majd összefűzik egyiket a másikkal. Állítólag a dobos meg a jegyző volt a legvadabb. ...Három tompai rab egymás mellett. Egyik megérzi, hogy harapófogó vágja el kezén a drótot, az őrök nem veszik észre, részegek, kihajtják őket, vaksötét az utca, havas eső esik, eloldják egymást, s a három meztelen ember fut, amerre lát a vak éjszakában. Egyik ismerőséhez menekül, rongyokat szed magára, kerítéseken mászik keresztül, egy tyúkólban várja meg a reggelt, majd agyonfagyva beszól a házba, azok rendőrért mennek...

Néhány hónap múlva... A város északi részén vasúti töltés, fölvezet a hídra. Most katonák, hadifoglyok meg polgárok dolgoznak itt, pontonhíd épül, s hozzá alacsonyabb töltés. A hídtól északra a folyó mentén hosszú lövészárok húzódik, a leventék ásták, mikor még a város védésére számítottak. A hídépítők el-elkószálnak, odább mennek vizelni, ez-az, s így döbbennek rá a szörnyű sejtelemre, itt agyonlőtt halottak feküsznek, "egyiknek a keze feje, másiknak a lába maradt ki a betemetett lövészárokból". (Burány Nándor: Összeroppanás, Novi Sad, Forum 1968. 135 p.)

Burány szövege mindössze két helyen szorul kiegészítésre. Az első a kompnál történt virágcsokros fogadtatáskor, a virágot átvevő tiszt szinte ugyanazzal a könnyed mozdulattal lecsatolta a bájos, szerbül beszélő leány csuklójáról a karórát.

A második pontosítás: az elfogott és megkínzott foglyokat, szám szerint 64-et november kilencedikéről tizedikére virradó hajnalban kísérték a híd lábához, s egy részüket a Tiszába lőtték, s talán fele akadt el a híd alatt, akiket az úgynevezett lövészárkokba földeltek el.

*

A vajdasági 8. rohambrigád még a katonai közigazgatás előtt érkezett Zentára. Kimondták, hogy a németeket el kell kergetni. Bűntetteik után a németekkel nem lehet egyazon országban élni. A magyarok ügye még nem volt eldöntve. Valószínűleg ugyanaz lesz az álláspont, mint a németekkel. Ezért a magyar nem lehet tagja a népfelszabadító bizottságnak. Kimondták, hogy a magyar nyelv nyilvános használata tilos. Szóba került a magyarok kitelepítése is.

Háborús bűnösként vagy száz embert lefogtak. Ha akadt bátor, szabadon mozgó s befolyásos ember, aki egyik-másik fogolyért jót állt, azt ki tudták szabadítani.

Egy leginkább önjelölt s rögtönzött rögtönítélő bíróság november 9-én este 64 zentai polgárt halálra ítélt.

Az OZNA parancsára, melynek vajdasági vezetője akkor Petar Relics volt, egy osztag katona érkezett aznap Becséről, hogy végrehajtsák a rögtönzött ítéletek alapján a kivégzéseket. Valószínűleg csatlakozott a kivégzőosztaghoz a zentai népőrség néhány tagja is, akik ismerhették áldozataikat.
K. S. szemtanú Zentáról: "A zentai híd alá és a fürdőházhoz hajtották őket, térdig érő vízbe, s golyószórókkal kaszálták áldozataikat. Amíg csak valaki mozgott, lőttek."

A véletlennek köszönhető, hogy a háborús bűnösök fölött ítélkező szabálytalan bizottság okmányt szerkesztett vérszomjas döntéséről: a rendezetlen levéltári hulladék hatvanöt ártatlan zentai polgár halálos menetlevelét tartalmazta:

l. Für Mátyás, Zenta, 59 éves
2. Szabó Imre, Zenta, 1913
3. Dudás Péter, Zenta, 1889
4. Kovács István, Zenta, 1900
5. Ilovszki Ernő, Zenta, 1911
6. dr. Sas Lajos, Csóka, 1910
7. Czeles András, Zenta, 1892
8. Döme Albert, Zenta, 1910
9. Hagymás Gábor, Zenta, 1880
10. Janek Aladár, Óbecse, 1911
11. Guelmino Sándor, Zenta, 1890
12. dr. Ferenci Antal, Zenta, 1882
13. Johanis Kálmán, Zenta, 1905
14. Kesérling Sándor, Módos, 1897
15. Polyákovics Iván, Zenta, 1886
16. Lukács Károly, Zenta, 1915
17. Halász Sándor, Zenta, 1892
18. Puskás Mária, Zenta, 1900
19. Hangya Kálmán, Zenta, 1872
20. Boka Pál, Zenta, 1897
21. Vecseri Lajos, Zenta, 1902
22. Baráti István, Zenta, 1900
23. Döme Tamás, Zenta, 1904
24. Nagy János, Zenta, 1901
25. Piszár István, Zenta, 1915
26. Varga Illés, Zenta, 1899
27. Boros János, Zenta, 1903
28. Berkes Pál, Zenta, 1898
29. Kuklis István, Zenta, 1908
30. Kovács Péter, Zenta, 1891
31. dr. Felsőhegyi András, Zenta, 1886
32. dr. Balogh Károly, Zenta, 1880
33. Hesz József, Csantavér, 1890
34. Mihalesz György, Zenta, 1906
35. Tóth Miklós, Zenta, 1881
36. Tóth Mihály, Zenta, 1872
37. ifj. Tóth Mihály, Zenta, 1910
38. Nagy Pörge Illés, Zenta, 1886
39. Toldi János, Zenta, 1898
40. Huszár Bálint, Zenta, 1886
41. Vass Nándor, Zenta, 1892
42. Tóth Katona Illés, Zenta, 1884
43. Marton Franja, Zenta, 1905
44. Sándor Jenő, Zenta, 1886
45. Halász Jenő, Zenta, 1912
46. Lakatos Gusztáv, Zenta, 1910
47. Motynek Elek, Zenta, 1910
48. Tóth Szegedi Péter, Zenta, 1914
49. Sic Lénárd, Románia, 1902
50. Hadvány D. Károly, Zenta, 1883
51. Imre Ferenc, Szeged, 1909
52. Boros Géza, Zenta, 1915
53. Nagyabonyi István, Zenta, 1906
54. Molnár Gábor Béla, Zenta, 1900
55. Meszkanov Vaszilije, Harkov, 1898
56. Zsiga Pál, Zenta, 1896
57. Magyar János, Hódmezővásárhely, 1912
58. Bencsik Lajos, Zenta, 1904
59. Kalámár István, Zenta, 1890
60. Vass Pál, Zenta, 1896
61. Lálics Imre, Zenta, 1890
62. Lakatos Vince, Zenta, 1908
63. Piszár Péter, Zenta, 1903
64. Szollár János, Zenta, 1899
65. Dukai Lukács, Zenta, 1883

ADA - AZ ÉLET HÍDJA

A magyar katonák és csendőrök elvonulása után, de a Vörös Hadsereg megérkezése előtt az adai szerbek megszervezték a bosszúállást a 41-ben életét veszített 17 szerb orvlövész emlékére. Latolgatták, hogy legalább tízszeresen kellene venni kárpótlásul a magyar életet. Még az oroszok megérkezése előtt a csaknem kétszázra menő elfogottak közül mintegy tizedelésként tizenhat személyt kivégeztek, s a többinél is egyszerű éheztetés és válogatott kínzások által megalapozták a túlvilág áhítását.

Gere Vince plébánosnak fülébe jutott, újabb névsorokat szerkesztenek az adai szerb fanatikusok. Az orosz katonák érkezése megóvta őket a hamari és újabb véres cselekedetektől. Ám hogy minden további vérontásnak elejét vegyék, annak módját a plébános találta ki: észrevette, hogy a Bánáttal való összeköttetés szilárdítása végett az oroszok állandó hidat akarnak létesíteni a Tiszán a régi híd tájékán, amelyet a szerb hidászok 1941-ben egy vélt háborús visszavonulás keretében felrobbantottak.

Ennek a robbantásnak nem volt sok háborús értelme, mert a magyar hatóságoknak - nem rendelkezhetvén Bánát fölött - nem okozhattak érzékeny kárt vagy hátrányt. Ezekben a napokban, hetekben Gere Vince ötlete révén életmentő előnyt és hasznot jelentett a hídroncs.

Gere plébános felajánlotta a munkaerőnek és az építőanyagnak szűkében lévő illetékes orosz parancsnoknak, tábornoknak, akivel francia nyelven szót értett, hogy kétezer adai magyarral heteken belül megépít egy, a pontonhídnál szilárdabb, még egy esetleges jégzajlást is elviselő hidat, ha az orosz parancsnokság jótáll az adai magyarok élet- és vagyonbiztonságáért. Szerencsére három alkalmas, Adára húzódott magyar mérnök tanácsai birtokában tárgyalt az orosz hadtestparancsnokkal, aki örömmel fogadta a gyakorlati és igen olcsó ajánlatot. Hiszen az ellenszolgáltatás részéről "mindössze" az volt, hogy a szerb lakosság újdonsült proletár vezetői lelkében útját szegte minden vérgőzös gondolatnak.

Mire az oroszok továbbvonultak s a híd elkészült - sok környéken letarolt fasorból -, már az öldöklés szokásában szelídebb idők következtek el.

És a plébános tekintélye, népszerűsége is megszilárdult, helyreállt újra. Minthogy a rövid, negyedfél éves magyar uralom idején is bizonyos tekintélyt alapított magának a szegényebb néprétegek körében azzal, hogy népkonyhát szervezett a Szent Teréz egyházközség keretében, védelme alatt. S ebből a rendszeres étkeztetésből nem zárta ki a rászoruló szerb családokat sem.

Az adai magyarok ily módon mentesültek az életveszélytől s az egyébként érvényesülhető zaklatásoktól.

Szinte sorsszerű a különbség, amint az ortodox gyűlölködés, gyűlölet a szomszédos falvak katolikus papjaival bánt.

 MOHOL - A FÖLDIGÉNYLŐK HALÁLA

A magyar többségű nagyközség többezres föld nélküli népességét az 1920-as birtokreform alaposan megapasztotta: a szerb nincstelenek földet kaptak, ám a magyarok közül csak az a néhány család, aki hajlandó volt áttérni a pravoszláv vallásra.

Pedig föld még maradt volna az agrárproletár magyarok nagy részének is, hiszen három új tanyafalut szerveztek, építettek a hatóságok Mohol közelében a betelepített montenegróiak, crnagorácok számára.

Amikor 1941 áprilisában a magyar honvédség bevonult Moholra, ennek a három crnagorác-dobrovoljác telepnek - Nyegosevónak, Milcsevónak, Szveticsevónak - lakosai nem hogy nem lövöldöztek a magyar katonákra, hanem jó vagy alkalmasnak vélt okkal tenyérnyi piros-fehér-zöld kokárdákat tűztek a mellükre. A bevonuló katonák illő barátkozással viszonozták ezt a barátságos-békés fogadtatást.

Néhány nap múlva azonban a helyét elfoglaló és munkához látó magyar csendőrség utasítást kapott, hogy a szerb telepeseket ki kell lakoltatni házaikból, s vonatra ültetni őket csekély csomagjukkal. Topolyán keresztül vissza kell őket toloncolni ősi hazájukba.

A moholi agrárszegénység, Újfalu népe úgy érezte, elérkezett régi földéhségének kielégítése, elfoglalta, rövid úton megszállta az elhagyott három telepes falut, már csak azon a címen is, hogy a sebtében le nem öldösött, hátramaradott lábasjószágokat megétessék, megitassák.

A moholi magyarokat azonban néhány nap múlva nagy, csapásszerű csalódás érte. A csendőrök újabb parancsot kapván, a megszokott szigorral, keménységgel elűzték őket alig belakott hajlékukról, visszaköltöztetve őket mohol-újtelepi szegényparaszti viskóikba.

Ez a ki- és visszatelepítés sokkal több erőszaktétellel járt, mint a magyar kokárdás dobrovoljácok eltávolítása.

Miért kellett megtagadni a moholi magyarok földfoglalását? Mert a hatóság helyet kívánt csinálni a Bukovinából érkező székelyeknek. Nyegosevóra istensegítsi székelyek települtek négyszázan, kis falujukat Istenáldásának keresztelték. Régi községük s a jó föld miatt.

A moholi szegény magyarok az elkövetkező negyedfél esztendőben is tettleges hadilábon álltak a magyar csendőrséggel s egyáltalán a kormányzó államhatalommal. Következésképp amikor Szálasi nyilaskeresztes agitátorai, szervezői eljutottak Moholra s megismerték az ott való szegényparasztok fájdalmát és többszörös megcsalattatását, földet ígértek nekik, ha belépnek a nyilaskeresztes pártba, az úgynevezett Hungarista mozgalomba. A beiratkozáson túl semmi egyebet nem tettek, úgy vélték, ez a lépésük egyenértékű lesz néptársaik hajdani görögkeletisége vállalásával.

Vesztükre: 1944-ben föld helyett halált kaptak. A helybéli szerbek játszi könnyedén megszerezték a nyilaspártiak névsorát, s megtámogatva a visszatérő dobrovoljácok dühétől, családostul a földbosszú áldozataivá váltak.

1944 októberében, novemberében szervezetten folyt a magyarirtás. Alakult egy iratokat s bosszúokokat kereső észcsoport. Ezek üléseztek és határoztak. Velük érintkezésben a szervezők mozgékonyabb és fiatalabb értelmiségi iparos intézkedő csapata tevékenykedett, vér az ő kezükhöz sem tapadt. A begyűjtési, verési, kínzási és kivégző alja munkát a bosszúszomjas meg haszonleső, fosztogató, kegyetlen hajlamú aljaszerbekre bízták. Az efféle gyarló hajlandóságot idő és alkalom szerint minden idő, hely, nép kitermel, előhív.

Több mint nyolcszáz embert szedtek össze.

A vészbíróság a tűzoltólaktanyában hozta ítéleteit. (Itt régebben csendőrlaktanya is volt.) Sorra maguk elé citálták, vonszoltatták a megölendőket, kiknek fejére olvasták a vádat, vélt vagy való bűneit. Akinek feje fölött a hajdani pálcatörés helyett egy gyufaszálat roppantottak ketté, azt halálra ítélték és a Hármas iskolába vitték, ez olyan siralomházféle átmenőhely volt a kivégzés előtt.

A tűzoltólaktanyában hétszázhatvan gyufaszálat törtek ketté.

Természetesen - (természetesen?) - nemcsak a nyilas párttagokat ítélték halálra, hanem mindenkit, akinek haragosa, ellensége volt a magyarok közt, vagy akinek javaira fájt a foga a "bírák" közt valakinek.

A szerb közösség haragját vonta magára például Varga Lajos plébános. Az volt az elv, hogy kivégzés előtt hosszan gyötörni kell a foglyokat. Heteken át tartó kínzások között még arra is jutott idejük a foglároknak, hogy egyik-másik ellenségük hátából szíjat hasítsanak. Ennek a véres módszernek szenvedő tanúja Hambalgó Jóska.

De nemcsak férfiakat, 16-20 éves lányokat is halálra ítéltek, mert rajta volt nevük ama pártlistán. Csak a legelkeseredettebb ember- és férfifantázia a megmondhatója, ezekkel a leányokkal mit művelhettek utolsó óráikban gyilkosaik.

A tömeges kivégzésre kiszemelt napok egyikén különös, szinte érthetetlen határozat született meg az ítélkezők fejében: meg kell borotválni a halálba indulókat. Mi volt ez? Hiú reménykeltés a halálraítéltekben, vagy a túlvilágra szánt higiénikus gesztus?

Összegyűjtötték mind a hat helybéli borbélyt, segédestül, akinek még maradt efféle, szerszámostul. Ezek álló nap pacsmagolták, beretválták a hetes szakállakat. Olykor siettökben bizony fájdalmat okozva az ingyenkuncsaftoknak ott a Hármas iskolában, képletes siralomházukban.

A moholi borbélyok aznap hatszáznál több férfit számoltak össze szakálltalanítás közben.

Csoportokban alkonyattal hajtották aztán ezeket a frissen borotvált embereket a Tiszára, ott levetkőztetve a vízbe golyószórózták őket.

A kivégzőosztag egy része biztonságosabbnak érezte a szárazföldi megsemmisítést. Erre kínálkoztak az osztovai homokbánya gödrei.

Az elhantolási munka is könnyebbnek ígérkezett a fövenyes talajon. Azzal nem sokat törődtek akkor, hogy a Tisza magas vízjáráskor gyakran elönti a homokbánya mélyebb részeit.

Akiket a halálmenetekben levetkőztettek, azoknak nemigen nyílt alkalmuk a menekülésre. Mégis akadt vagy három legény, akik az összedrótozott helyzetből magukat megszabadítva mezítelenül el tudtak futamodni az éj sötét derengésében félig részeg őrizőik, kísérőik elől. Ezek között a bátor és szerencsés megmenekülők között volt az a bizonyos Hambalgó József, akinek hátáról három szíjat metszettek kínzói. Megmenekült, s fényképet is készíttetett szíjhiányos hátáról.

A hátramaradott magyarok körében az a hit él, hogy a halálos ítéletek erőszakolásában és kimondásában Zamunovics Konstantin igazgatót terheli a legnagyobb felelősség. A halálos ítéletek meghozatalában két moholi ügyvéd buzgólkodott önkéntes vérbíróként: Premiszláv Radovics és egy Karakas nevű. Ők döntöttek újra és újra úgy, hogy a magyarokat kivégzés előtt minél hosszabban kell kínozni.

Különös emlékezetre méltó Varga Lajos plébános tragédiája. Gyufatöréskor azt olvasták fejére bűneként, hogy virágcsokorral üdvözölte a bevonuló magyar honvédeket, meg hogy a felállított honvéd hősi emlékmű előtt magyar állami ünnepeken hazafias beszédeket mondott, s ott részt kellett venniök azoknak a szerb értelmiségieknek, akik egzisztenciális kényszerítés nélkül nem mentek volna a honvédszobor tövébe. Varga Lajos egyébként politikával nem foglalkozott, a faj-, tehát szerbgyűlölet távol állt tőle. Magyarsága miatt fogták hát el és kínozták meg. Egyéb kínvallatásokon kívül mind a húsz körmét izzó harapófogóval letépték.

A plébános édesanyja egy befolyásos szerb ismerőse révén kieszközölte, hogy fiával a plébánián találkozhassék a kivégzés előtt. A Hármas iskolától tízpercnyi járásra lévő plébánia rövid útját csak órányi vánszorgással s támogatással tudta megtenni. Vérző lábujjai miatt mezítláb. Arca és feje kékre-zöldre volt verve.

E "kirándulás" után a fegyveres őrök megtaposták Varga Lajost, hasát felfakasztva ölték meg. Holttestét targoncán tolták ki még aznap éjjel halálra ítélt társai a homokbányába.

Istenáldása székelyei a későn kapott menekülési felszólításra elindultak, kit az úton ért a végzet, kit Jarek internálótáborában.

Szenvedéseiket, halottaik nevét még nincs, aki összegyűjtse.

PÉTERRÉVE

"Péterrévén 1944. október hónapban, amint a magyar csapatok harcolva visszavonultak és kiürítették a falut, úgy délelőtt 10 órakor, már egy óra múlva bejöttek a partizánok. Ez egy vasárnap volt, és másnap, hétfőn, kezdték összeszedni a magyarokat, nőket és férfiakat egyaránt. Először a magyar uralom alatti rendőröket, kb. ötöt-hatot. Ezután kezdték összeszedni a civil lakosságot. Vermes János sógoromat, 30 éves volt, a plébánost, Takács Ferencet, Koncsik János juhászt. Szám szerint úgy ötszázan lehettek. Ezek egy részét ismeretlen helyre hurcolták, soha nem jött hír róluk. Úgy 60-70 embert a Tisza partján lőttek agyon, mindig éjjel. A hullákat a Tisza-parton volt elhagyott katonai lövészárkokba temették. Ezt a lakosok hozzátartozóikat keresve kiásták, de elszállítani és eltemetni nem tudták övéiket, mert a partizánok észrevették a kihantolást, és a holttesteket a Tiszába dobálták.

Jelen voltam katolikus papunk kivégzésénél, mert kihirdették, hogy a főtéren fontos rendeleteket fognak felolvasni és kötelező ott lenni. Papunk országgyűlési képviselő is volt. A kivégzés vasárnap délelőtt tizenegy órakor történt, nagymise után. Esperesplébánosunkat, Takács Ferencet papi reverendában, hátrakötött kézzel kísérte 15 partizán. A templommal szemben álló akácfához vezették, még a szemét sem kötötték be, ott a falu szeme láttára öt partizán agyonlőtte. Egyik kivégző partizán, név szerint Vlasztan máig ott lakik a faluban, az állatorvossal jár, az oltásoknál segít. Ismerem azt a partizánt, aki az esperes úr kivégzése után még odament és saját pisztolyával a fejébe lőtt kettőt. Ezt Vitamírnak hívják, az óbecsei városházán tisztviselő. Koncsik Jánost is a főtéren végezték ki, nyilvánosan. (Molnár Lajos, 1928)"

"Én is Péterrévén laktam, amikor a magyarok feladták. Ez október 8-án vagy 10-én volt.

A partizánok elsőbb a rendőröket meg a papot fogták el. Teleki István volt katonajegyzőt, Fürtös Jánost és feleségét, Kristóf Kálmán vezető rendőrtisztet, Kelemen Dezső volt tanító-leventeoktatót, Helényi Dezső mészárost és hetedhónapos állapotos feleségét, Buzogány gazdálkodót, Becsei Pétert fiával együtt fogták el. Egy Tüske nevűt az utcán lőttek agyon. Körülbelül 500 magyart gyűjtöttek össze a csendőrlaktanya pincéjébe, onnan aztán nyomtalanul eltűntek.

Engem mint 15 éves leventét 1944. július-augusztusban kirendeltek a Tisza partjára az erdő mellé védőállásokat, lövészárkot ásni. A partizánok ezekbe a sáncokba lőtték az oda kihurcolt magyarokat. Tiszai halászok egy hullát találtak a vízparton, Kelemen Dezsőt ismerték fel benne. Deli Andrástól hallottam, ő a parton lakik, ő látta, amikor a partizánok Kristóf Kálmánt élve akarták belefojtani a vízbe. Térden állva könyörgött, ne így végezzék ki. Ekkor kegyelemből egy csónak végére állították, úgy lőtték a Tiszába. (Nagy István, 1929, Kevevára)"

Egy szerb csendőrt tűzharcban lőttek agyon a bevonuló magyar katonák.

A magyar kémelhárítók kezébe került kommunista- és kémgyanús 35 személy közül 21 volt magyar, 9 szerb, 3 zsidó és 2 szlovák.

Takács Ferenc apátplébánossal egy időben mintegy száz péterrévei magyart gyűjtöttek be a partizánok. Ezeket az iskolaépületben 3-4 napig étlen-szomjan tartva gyötörték, kínozták, majd a Tiszára hajtották őket, s ott agyonlőtték, kit a vízbe, kit a part menti, leventék által tavaly kiásott lövészárkokba. Ezután kitakarították az iskola termeit, a véres szalmát összeszedték, elégették, s valami gonosz pedantériával új szalmát szórattak fekvőhelyül az újonnan begyűjtött ártatlan magyar férfiaknak, akiket ugyanúgy véresre kínoztak, mint az előttük szenvedőket és halálba küldötteket.

A helyi szerb lakosság gyűlölete az erősen magyar érzelmű katolikus pap, dr. Takács Ferenc apátplébános ellen hangolta a bosszúálló partizánokat. Elsők között került kezükbe a pap, s beteges hajlamú partizánnők a reverendát lehúzva róla már az első naptól kezdve az egyházi ember nőtlenséget fogadott nemi szervét célozták meg gyötrésük eszközével. Elsőbb harapófogóval próbálkoztak, de mivel hosszas kínzásra szánták magukat, a közeli kovácsműhelyben izzított vasdarabbal naponta kétszeri nekifogással égették makkjától kezdve Takács hímvesszőjét gyötrelmes részletekben.

Amikor november 19-én, Szent Erzsébet napján a templomtérre parancsolták a falu katolikus népét, az ismét reverendába bújtatott plébános alig vánszorgott az átszenvedett testi csonkítás miatt. Támogatni kellett.

A templom falához kísérték, ott lőtték agyon, hívei szeme láttára.

Volt ebben a testi kínzásban az idegen vallás gyűlöletének, a katolikus vallás különbözésének (hogy ugyanis miért nem tűri a római egyház a papi házasságot) megbüntetése, megbosszulása. Halálra ítélése, halálba küldése annak a személynek, aki nézetük szerint a nőtlen minőségben esetleg magasabb rendűnek tarthatja magát, nemcsak mint magyar, hanem mint lelkész is. Mára már kideríthetetlen, hogy a helyi ortodox papnak mekkora gyűlöletrésze lehetett katolikus paptársa kínhalálában. Bizonyosan mondhatni, tudván tudott a huzamos gyötréséről, s nyoma sem keletkezett lelkében a krisztusi szolidaritásnak.

A titokban végzett évtizedes papi adatgyűjtés - Bacsko Petrovo Szelon - Péterrévén 1941-ből négy, magyar katonaság által okozott szerb veszteséget jegyzett fel, szerintük a magyar kémelhárítók hat péterrévei személyt vettek őrizetbe, viszont megközelítő pontossággal mintegy 600 péterrévei magyar férfi vált a szerb megtorlás áldozatává.

CSUROG: AZ UTOLSÓ MAGYARIG

"1941 őszén a kukoricásban megbúvó partizánok meglepték, lefegyverezték s levetkőztették a csurogi csendőrjárőrt, és a közeli tanyában felnyársalták (karóba húzták) a két megkötözött férfit."

A m. kir. vezérkari főnök bírósága 1943. december 14-én 869 csurogi szerb lakos kivégzésével vádolta Feketehalmy-Czeydner altábornagyot és bűnöstársait. Különös módon az 1946-ban Újvidéken közzétett, hivatalosnak mondható jugoszláv összegzés "mindössze" 756 személy elveszejtését tartja számon. Lehetséges, hogy a szerb halottszámlálók a zsidó származású áldozatokat nem tartják említésre méltónak.

Azt mondják, a csurogi szerbek voltak leghangosabbak abban a küldöttségben, amely Titótól hozzájárulást kért arra, hogy falujuk magyar lakosságát az 1942-ben elszenvedett szerb veszteség megtorlásaként eltüntessék az élők sorából. Erre a szándékukra megkapták a legfelső engedélyt.

Október 23-án ünnepelték a faluban az oroszok és a szerb partizánok bevonulását, és nyomban megkezdték a magyarok összefogdosását és irtását.

A felnőtt férfiakat válogatás nélkül, legtöbbször már otthonukban lőtték agyon. Gyakran még a lőszert is sajnálták tőlük, a konyhákban talált réz mozsártörőkkel tarkóütéssel ölték meg a házigazdát, s ezeket a háznál gyilkoltakat később kivégzendő magyarokkal rakatták kocsira, a dögtemetőben történő elföldelés végett.

De mégis tettek különbséget a bosszúállók magyar és magyar között: akinek rovásán valami büntetnivalót találtak, azt különleges módon pusztították el.

Kegyetlen példaként említhető az a házaspár, aki 43-ban nem engedte férjhez szerb fiúhoz leányát.

Az összekötözött házaspárt lovak hámistrángjára akasztották, és vágtatva addig vonszolták őket a falu hosszán fel s alá, amíg valósággal térdig koptatva lábukat ki nem szenvedtek.

Akikkel nem végeztek elfogatásuk helyszínén, azokat a községháza raktárhelyiségébe, az elöljárósággal szembeni iskolába s a Hangya közeli gabonaraktárába gyűjtötték, s három-négy héten át éjjelente egyenkint szólították ki a soron következőket, ők aztán többé nem tértek vissza. Sírjuk leginkább a Tisza lett, vagy valamelyik tömegsír a dögkút környékén. Ezeket a feltételezhető csurogi tömegsírokat máig sem engedték felfedni, hiszen a községnek nem maradt emlékezni és gyászolni kész magyar lakossága.

Talán kétezer bűnösnek minősített magyart végeztek ki a helyszínen, a maradék, többnyire asszony- és gyermeknépet Jarekre hurcolták táborba (lágerba) vagy a távolabbi Gajdobrára, magyar néven Szépligetre, a táborrá alakított sváb faluba, Schönauba.

Szerencsésnek mondhatták magukat azok a fiatalok, akik a környéken meghirdetett felhívásnak eleget téve jelentkeztek a Petőfi brigádba. Utóbb azonban rájöttek a szervezők, hogy a 65 csurogi regrutajelölt nem méltó arra, hogy a németek ellen harcoljon. Az ő gyötörtetésük is utóbb Gajdobra nélkülözéseibe torkollt.

Egy csurogi család sorsán keresztül tekintsünk be a magyar történelem, magyar néptörténet fekete napjaiba, egy 53 éves orvosnő levele által.
"Csurogon születtem 1937-ben, ott éltem 1944-ig, ha jól tudom. Évszámokat nem tudok pontosan, de sajnos már nincs kitől megkérdeznem, édesapám 10 évvel ezelőtt meghalt.

Végre szólhatok ezekről a dolgokról, eddig ezt nem tehettük, soha, senkinek nem beszéltem róla. Sem a férjemnek, de még a fiamnak sem, pedig ezek a tragédiák még mindig kihatnak az egész családra.

Apám szüleit kivégezték 1944-ben a saját házukban, Csurogon. Nevük: Balogh István és Péter Julianna. Kivégzésük történetét az unokabátyáim el tudják mondani.

Kivégezték apám bátyját, Balogh Pált brutális körülmények között. Erre emlékszem, hogy mesélték anyámék, hogy előző nap kidobolták a községben: holnap lesz a községház előtt a kivégzés, azok a hozzátartozók, akik végig akarják nézni, odamehetnek.

Ennek a nagybátyámnak a fiai Telecskán élnek, bőven tudnak mesélni. A felesége tavaly halt meg. Kivégezték anyám öccsét, Szerda Istvánt, szintén brutális körülmények között.

A mi sorsunk úgy alakult, hogy 1944-ben egy hideg, téli napon berontott a házunkba négy vagy öt fegyveres alak, ráordítottak anyámra (apám nem volt otthon, katona volt), három perc alatt hagyjuk el a lakást és menjünk az utcára. Ekkor négyen voltunk testvérek, az öcsém karonülő csecsemő volt, én voltam a legidősebb, 6 éves.

Még ez éjjel marhavagonokba raktak minket, erre is emlékszem, nagyon hosszú sor volt az utcán, az összes magyar.

Ezután lágerba vittek Járekra. Ott voltunk, ha jól emlékszem, 9 hónapig. Na, itt aztán hulltak az emberek, mint a legyek. Anyámék úgy mondták, több mint a fele meghalt. Lovas kocsival hordták ki a halottakat egy dögkútba. Teljesen só nélküli kukoricakását adtak enni. Sem szappan, sem víz nem volt, a tetvek ettek minket. Mi úgy éltük túl, hogy volt ott egy nagynénénk, ő éjjelenként kiszökött a határba krumplit, sárgarépát lopni.

Amikor kiszabadultunk a lágerból, úgy néztünk ki, hogy az auschwitziek kövérek voltak hozzánk képest. Rongyokban, soványan ott álltunk, és azt mondták, mindenhová mehetünk, csak haza nem. A házainkba akkor már lakókat telepítettek a hegyekből."

Szólnunk kell a derék római katolikus plébános tragédiájáról,

A partizánmozgalmat a sok esetben célját tévesztett kezdeti magyar katonai fellépés sem tudta megszüntetni, mint tudjuk.

A kémelhárítás továbbra is kereste a maradék vagy éppen újból beszivárgó partizánokat és támogatóikat. Egy alkalommal, hosszas nyomozás után, mintegy húsz személyt szedtek össze a csendőrök, közöttük a görögkeleti pópát, akinek fia partizánság gyanújába keveredve elmenekült. A gyanúsított szerbeket a rögtönbíráskodás halálra ítélte a szerb pópával együtt.

Dupp Bálint római katolikus plébános azzal állt a bírák, illetve a kivégzéshez készülő osztag elé, hogy ha a fiú magatartását halállal sújtandó bűnnek tekintjük is, a fiú helyett az apát büntetni nagy és végzetes emberi, politikai hiba lenne. "Ha őt kivégzik, engem is végezzenek ki, mert közöttünk barátság volt eddig, s a magyar katolikusok megmaradása forog kockán..."


A plébános fellépése többórás zavart okozott a katonai igazságszolgáltatásban. Telefonálgatások kezdődtek, a katolikus hívek papjuk köré sereglettek, érezték az ortodox lakosság támogató rokonszenvét, de hiába, mert amíg Duppot további alkudozás végett elhívták a zsablyai főszolgabíróságra, és Hazai Gyula főszolgabíróval megállapodott, a csurogi húsz elítéltet a pópával együtt kivégezték. A pópa tragédiájának előjátéka és a későbbi vérbosszúnak egyik oka - mondják - az lehetett, hogy a magyarok bevonulásakor a parancsnokló tisztre a virágcsokorral közelítő s magyarul beszélő pópalány közvetlen közelről a virágok közé rejtett pisztollyal rálőtt. A közel álló katonák nyomban agyonlőtték a bátor és fanatikus szerb leányt.

Október közepén 1944-ben, amikor a csurogi magyarok mészárlásához a partizánok és a hozzájuk csatlakozott bosszúszomjas helybeliek hozzáfogtak, a görögkeleti szerbek, emlékezve a katolikus pap két év előtti viselkedésére, megvédték őt az elfogatástól s a haláltól.

A magyarirtás második hetében azonban megjelent az elpusztított ortodox pap csakugyan partizán fia, partizán őrnagyként.

Azonnal követelte a katolikus pap elfogatását. Sőt összehívta a községi népfelszabadító népbizottságot, és követelte, hogy a "szemet szemért, fogat fogért" alapon végezzék ki. Az emberségesebb csurogi szerbek két napig úgyszólván éjjel-nappal védték Duppot, ahogy két esztendeje ő küzdött pópájukért. A pópafi őrnagy végül ráunt az alkudozásra s a legyőzhetetlennek látszó helyi ellenállásra, katonai segítséget szerzett Újvidékről: elfogta és beszállíttatta a tartományi székhelyre a plébánost. Ott összeköttetései révén háborús bűnösnek nyilváníttatta, majd halálos ítélettel visszaszállíttatta Csurogra, s ott partizánjaival a templom falánál főbe lövette Dupp Bálintot anélkül, hogy legalább szemét beköttette volna. Katolikus híveket akkor már nem tudott a látványhoz odatoborozni, akit még életben hagytak, asszony, gyerek, már akkor Jarek felé gyalogolt egy szál ruhában a táborba, éhezni a tetves, véres szalmán, a halálos tífusz martalékául.

A 3300 csurogi magyar katolikusból végül néhány százan maradtak földönfutó házatlannak. Soha többé nem lehet összeszedni őket.

Dupp Bálint szomorú végét sem hívei őrizték meg emlékezetükben, hanem a falu cselekedetei miatt szégyenkező kevés, jobb érzésű csurogi pravoszláv szerb öregemberek.

ZSABLYA

Nem tekinthető jótékony tévedésnek, hogy az 1946-ban összesített veszteséglistán a hivatalos (félhivatalos) szerb emlékezet hetvenkettővel kevesebb 1942-es "mártírról" tud, mint amennyiért a magyar vezérkari főnök vád alá helyezte a vérengzés magyar tábornok és ezredes felelőseit. (A túlzott magyar megtorlás oka: a Bánátból vezérelt partizántevékenység, melynek tizenegy magyar áldozata volt: két rendőr, hét határvadász katona és két csendőr.)

A magyar bíróság 653 szerb áldozat miatt vádolt, a három évvel később publikált szerb vádirat csupán 581 áldozat miatt pöröl.

A megtorlás mértékén és kegyetlenségén ez a számszerű különbség semmit nem kisebbített.

Az orosz csapatok és a partizánok bevonulásakor azonnal megindították a magyarok elleni megtorlást. Azonnal megkezdték a magyarok összeszedését, s nagy részüket azonnal a helyszínen kivégezték, akár Csurogon, mégpedig a legvadabb, legkegyetlenebb módon. A szerbeknek nem tetsző s tehetősebb magyarok közül sokat az árnyékszék mocskába fojtottak. Másokat agyonvertek, halálra botoztak, sok haragosukkal a körömleszaggatással kezdték a halálos gyötrést. A kovácsműhelyek közelébe hurcolt áldozatok testét tüzes vassal égették. A lemeztelenített nemi szervek sütése-perzselése szenvedélyét egymásnak adták a kovácsfújtató mellett kínszomjra sorakozó partizánok, addig is ütve-verve foglyaikat.

A lemeztelenített magyar férfiak hátából Zsablyán is szíjat hasogattak maguknak, akik türelmüket vesztve lemondtak az égetéses gyötrés öröméről.

A kezük között kiszenvedett magyarokat eleinte a dögtemetőben földelték el. Egy apának nyolc fia volt. Elsőnek az apát végezték ki, és a fiainak díszlépésben kellett kísérni apjukat a kivégzőhelyre. A legkisebb fia 13 éves volt, és megtagadta a díszlépést. A hóhérok kegyetlenül ütötték, verték, de a serdülő gyerek hősiesen kitartott, és a kegyetlen ütlegelések dacára sem verte a díszlépést. Ezután koruk szerinti sorrendben kivégezték a gyerekeit, és a megmaradtaknak szintén "díszlépésben" kellett kísérni a kivégzőhelyre sorra kerülő testvérüket. A legkisebb mindvégig megtagadta dacosan a díszlépést, és ezért minden alkalommal külön megkínozták. Mikor őt magát kísérték, hősiesen leköpködte hóhérait, azért azok kegyetlenül kiverték a fogait.


A csodával határos módon megmenekült Máté István (1911) így emlékezik azokra a hetekre:


"1944 októberében Zsablyán laktam. 25-én délután négykor szállták meg a partizánok a falut. Fekete Pétert nyomban elfogták, a községháza előtt egy eperfára felakasztották, két napig lógni hagyták köziszonyatra. Fekete hétgyermekes földműves volt. A partizánok ráfogták, hogy a csendőrséggel együttműködött. Kereskedésem volt, engem még aznap a hatóságok letartóztattak. A községi fogdába zártak. Ezután mindennap 20-30 embert löktek mellém, akiket mindig éjjel hallgattak ki és kínoztak meg. Fekete Péter öccsét kegyetlen kínzásnak vetették alá. Elmondta, hogy öccsének heréjét dróthurokkal hátrahúzták, s kalapáccsal úgy verték szét. Ott halt meg. A hullákat szekéren vittük ki a temetőbe. Nekem is kellett sírokat ásni, 8 méter hosszú, 4 méter széles, 2 méternél mélyebb gödröket ástunk. Egy-egy ilyen sírba 14 szekér hullát, tehát 150 embert temettünk. Kifelé menet a hullákra rá kellett feküdnöm, különben lelőttek volna. A hullák között 13-14 éves diákok is voltak. A meztelenre vetkőztetett áldozatokat géppisztollyal végezték ki. A megöltek közül ráismertem Magyar András csendőrre, Börcsök Vida vendéglősre, Csipák András hadirokkantra, Bukováry Béla főszolgabíróra, Kutri Péterre, Börcsök Józsefre, Börcsök Jánosra, ezek mint bíró és esküdtek szerepeltek. Zsablyán négy tömegsírról tudok."


Gregus Mihályné Csipák Teréz vallomásából elég néhány mondatot idéznünk:


"Öcsémet, Bandit vasárnap vitték el, s a községháza udvarán végezték ki. Vele együtt végezték ki a Fekete családot, az apát és a fiúkat, együtt, életkoruk szerinti sorban Jánost, Sándort, Ferit s a kisebbeket is mind. A Bűn családból és a Gosztonyi családból is mind a férfinemen lévőket. De akkor Hagymás Teca nénit is. Ő szabadszájú volt világéletében, szájaskodott velük:

- Lűjetek a seggembe - fordította feléjük farát.

Főbe lőtték.

Akkor végeztek ki még ott másik két asszonyt is. Az egyik Kelemen Terus volt.

Mihálynak sikerült a tanyán elrejtőznie. Egy éjszaka értem jött: Szökjünk el Újvidékre. Ott rejtőztünk el tavaszig. Az sem volt veszélytelen.

Anyámékat január végén lágerozták be Jarekon."


A kevés számú életben hagyottat Backi Jarekra szállították, hajtották 1945. január 23-án. Minden ingóságukat és ingatlanukat elkobozták, csak a ruhájukat vihették magukkal: Akinek kocsija vagy lova volt, annak megengedték, hogy Jarekig kocsin mehessen, de ott elvették a kocsiját és lovát. A gyűjtőtáborban is kegyetlenkedtek, éheztették őket. Sokan éhen haltak, másokat járványbetegségek vittek el. Egy öreg német internált volt megbízva, hogy egy talyigával reggelenként szedje össze a halottakat. Naponta 20-30 holttestet szedett össze és temetett el. Az őrök is igen vadak és kegyetlenek voltak. Tél közepén az internáltakat a legnagyobb hidegben gyalogoltatták Jarekról Gajdobrára. Köztük volt egy asszony is, aki martonosi származású volt, és jóval a razzia után - 1943-ban - telepítették Zsablyára. A férjét azonnal kivégezték, őt pedig 10 hónapos kislányával internálták. A legnagyobb hidegben gyalogoltatták át Jarekról Gajdobrára. Gyengén voltak öltözve, és fáztak a nagy hidegben. Egy alkalommal gyaloglás közben a kislány fejéről leesett a kendő. A kegyetlen és vérszomjas kísérő partizán nem engedte meg az anyának, hogy felvegye a kislánya kendőjét, mondván: "Fölösleges neki, legalább hamarabb megdöglik!"

Alapos becslések szerint a zsablyai magyarokból legkevesebb 2000-en pusztultak el, legnagyobb részüket még Zsablyán kivégezték, de nagyon sokan pusztultak éhen vagy járványban a táborokban is.


Hozzászólás  

#3 Ithaka 2012-02-18 21:38
Tudom nemtehetek sokat az ilyen gyilkos személyek ellen csak annyit, hogy kérem a megváltó JÓ-ISTENEM, büntessemeg öket érdemük szerint. Ismerek olyan idös nöt aki minden rosszat elkövetett a környezetével, most meg felvan háborodva mert kiült az arcán egy gyogyithatatlan gyönyörüséges furunkuluszha, még elsem tudja titkolni mert, ha kilápne az utcára mindenki látja, igy a rövid életét elbujva a világtól éli le. Nem-e? jobbletvolna emberségesen élni embertársainkal? :-?
#2 Ithaka 2012-02-18 21:17
Ujból és ujból olvasva a VÉRBOSSZU BÁCSKÁBAN, nagyon elvagyok keseredve, hogy ilyen gyilkolás is megtehetnek az emberiséggel, de az állitólagos hátrányos helyzetü , és a háttér hatalom emberei megteheti, fényes nap a 11-éses ártatlan kislány torkát elvágják, mert kellett a vallás rituáléhoz a vére, az idös embereket saját lakásukban agyonverik, az idös azonyokat megbecstelenitik, azzal nem is foglalkozik a törvényünk, hogy az áldozatoknak hány hozzátartozóját tették tönkre lelkileg örökéletre. Hólvagy magyat törvény, hól veszik figyelemben a magyarságot, még a saját szülöföldünkön sem, amiért az ösapáink vérüket ontották a csatamezön ezerévekkel ezelött. Európa szerte, északon, kelete, a vezérkarok csak habracsolnak a parlamentekben, de a néppel nem törödnek, kedvére gyilkolhatnak az elmezavarodott, testileg, lelkileg eldeformálódott ( mindenki érzelmére hagyom minek nevezi öket ). Tudom ezelött is voltak kivégzések, vallatások de azokal az emberekel tette a törvény akik az ilyen megtorlást megérdemelték, (szemet-szemért ,fogat-fogé ), de nem ártatlan emberekkel akiket megfélemlitésnek használnak fel a becstelenkezü hatalom. :eek:
#1 Ithaka 2012-02-12 20:55
1956.október 25 után is itt Magyarországon is voltak hasonló kinzások magyar a magyar embert kénsavas medencébe élve dobták a többi vallatott látára. Még most is él az a vallató aki a hátrakötözött letérdeltetett embet acéllal megerösötett csizmával ugy szájon rugta, hogy alsó, felsö fogsora az összes azáldozat torkára szorult. Nem áll meszire ma sem olyan emberek tipussa akik szemrebbenés nélkül megne tennének. A pénz a hatalom mindenre utat nyit ezeknél az embereknél. Aztgondolom ezek nem is emberek, senem vadálatok azoknál is rosszabak.

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.