Nem könnyű, mert érzed a megaláztatás minden fajtáját, ami nem abban csúcsosodik ki, hogy gúnyosan beszélnek hozzád, hogy mit akarsz Magyar, de abban sem, hogy egyszerűen azt mondják, hogy ti Magyarok csak panaszkodtok Trianon miatt, panaszkodtok mindig, mindenért! Az idők pergő eseményei megtanítottak arra, hogy bennünket Magyarokat, az egész világ gúnyol, zsarol, oktalanul gyaláz és pocskondiáz rólunk. Az EU már évek óta támad bennünket minden vonalon. Ne is részletezzük, mert mindenről értesülhetünk, az egyébként megbízhatatlan hírközlő szerveknek köszönve.

Én Szabadkán születtem 1948-ban, ott éltem egészen 1981 február 13-ig. Harminchárom (33) évig. Ez idő alatt, számtalanszor megtapasztaltam az oktalan gyűlölet minden részét, csak azért mert Magyar vagyok.

Ez folytatódott aztán is, amikor kikerültem Ausztriába 1981-ben. Nem értettem, hogy nekik, az Osztrák embereknek, nem mindegyiknek, mi oka volt arra, hogy gúnyolódjanak Magyarságom felett, hol úgy, hogy szegény Magyar, hol meg úgy, hogy kuss Magyar! Mint a Szerbek annak idején. Aztán kikerültem 1994-ben Németországba. Minden megismétlődött. Akkor elhatároztam, hogy na, ennek most véget vetek. Persze nem mindjárt tudtam, hogy hogyan, de a döntés megszületett. Ahogyan az már lenni szokott, az élet kínálta fel a megoldást.

Egy alkalommal, nagyobb társaságban voltam, voltunk vagy 15-20-an, rám terelődött a társaság figyelme. Ilyenek hangzottak el, hogy érdekes, hogy milyen jól beszélsz németül, holott Magyar vagy. Megvan az a bizonyos Marika Röckre jellemző kiejtésed, és amikor elhangzott az első, szerintük ránk Magyarokra jellemző, mert náluk, erről vagyunk ismertek, hogy a kis Juliska, meg a kolbász, a csárdás, meg a paprika, és ahogyan ők mondják még mindig, hogy gulas (gulyás) elegem lett. Megkértem a társaságot, hogy hagyják abba mert fogalmuk sincs mi az Magyarnak lenni, és egyáltalán mi, és ki a Magyar! Arról nem is beszélve, hogy előrántották nekem a finnugor elméletet is!

Az első reakciója a társaságnak egy döbbent csend volt, majd vihogás következett, hogy nem kell az egészet komolya venni. De igen, pofáztam vissza keményen, de nem udvariatlanul, de igenis komolyan kell venni, mert mit szólnának, ha én elővenném nekik, úgyis mint Németeknek, Hitlert? Akkor, élénken emlékszem rá, megállt a levegő. Az est maradék ideje, már nem volt laza és kellemes, elcsendesültek a nagyképű megjegyzések, és később a volt, akkor még barátnőm, Német, odahaza számon kérte tőlem viselkedésemet.

Akkor volt először életemben, hogy a Magyarságom ócsárlása miatt kiborultam. El is mondtam neki, hogy elegem van az elmúlt 30-40 év Magyarellenes és Magyar gyalázó, tájékozatlan, buta sértegetésekből! Órák hosszat magyaráztam neki, mintha valamennyi Németnek magyaráztam volna, a rajtunk esett történelmi bűntetteket, az igazi holokausztot népem felett, amikor ő, türelmét vesztve megjegyezte, hogy ilyet nem mondhatok. Nem? Hát éppen most mondtam, vágtam vissza ösztönszerűen. Később, amikor a két „Németországot” egyesítették, ezt mondtam neki: Hogy lehet az, hogy a te Hazád egyesülhet és mi Magyarok a jogtalanul leszakított országrészeinket nem kaphatjuk vissza? Nem értette.

Elmagyaráztam neki Trianon jelentőségét, annak minden gyalázatát. Akkor sem értette, de elgondolkodott rajta, sőt a többieknek is elmondta. Csak annyiban változott a többiekkel a viszonyom, hogy többé nem tettek buta, faragatlan megjegyzéseket, de lassan lassan, egyre többet kérdezték meg a véleményemet. Ma már úgy vannak velem, nem sokan, mint az, aki a múlt héten nálam járt s akivel egy pár mondat csere után, a politikai helyzetről itt Németországban, beszélgetésünk végén, ennyit mondott. Te, Zoltán, ezt már régen megmondtad, sohasem riadtál vissza attól, hogy kimond az igazat. Én meg azt gondolom, úgy csendesen magamban, hogy megtörtént ami megtörtént, és én, azok után nem hiszek nekik egy betűt sem! Miért? Mert keveseknek nyílott meg az agya.

 Amikor Trianon 100 éves évfordulójának ideje elérkezett, írtam egy cikket, Trianonról. Az a cikkem, idehaza, be lett rakva, egy időkapszulába sok más Nemzettestvérem írásaival együtt.

Megjelent a Világ Magyarsága hetilapban is, az volt akkor, az első cikkem. Én akkor szerettem volna az egyik itteni tévé társaságnál beolvasni azt a cikket amelyet írtam, de összeszólalkoztam, mégpedig jogosan, a szerkesztővel mert szerinte azt, csak egy példát említsek, hogy: „… Beszélnünk kellene arról, hogy kik voltak ennek a gyalázatnak a megálmodói és megtervezői, annak előzményeiről, és a mögötte álló, még ma is aktív erők működéséről is!” így, nem lehet és nem szabad megjelentetni! Egy szolid vendéglőben tárgyaltam a tévé szerkesztő helyettesével, aki megkért adjam neki oda a németre fordított anyagot. Odaadtam.

Nem akarom nyújtani az események leírását, röviden az történt, hogy alaposan megnyirbálva hozta el következő találkánkra, ahol röviden azt mondta, hogy ilyeneket nem lehet elmondani, leírni sem, mert nem érthető! Én meg amikor Trianont, triatlonnal összekeverte, hangosan javítottam ki, de akkor ott értettem meg , hogy ezek, semmit sem tanultak a történelem valós eseményeiről. Azzal váltam el tőlük, hogy akkor nem adom hozzájárulásomat, semmilyen nemű megjelentetésére cikkemhez és ha valahol náluk vagy másnál meglátom, vagy meghallom az írásomat, plagizáció miatt, beperelem őket! Mondtam mindezt azok után is, hogy nagyon sokat fordítottam nekik németről magyarra, és fel is használták saját tévé adásikban! Trianoni cikkem megnyirbált változata, nem is jelent meg eddig, sehol sem! Azzal a tévével pedig együtt működik egy hazai nemrég megalakult a „tényeket és az igazságot” feltáró, alig 1-2 éves tévé, idehaza!

Miért írom meg mindezt?

Mert „végig jártam” azon az úton amelyet kellő tisztelettel és illemmel, ma már, trianoni útnak nevezek, hisz leszakított területről származok, és már gyerekkoromtól kezdve meg kellett tapasztalnom azt a mérhetetlen, jogtalan és célzatos gyűlölet cunamit, csak azért mert Magyar vagyok. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy eleinte félve, majd ahogy kereséseimnek köszönve, egyre többet tudtam meg saját Nemzetem, mivoltáról, nyelvünk csodálatos lehetőségeiről, annak logikai felépítéséről, összegyűjtöttem magamnak annyi tapasztalatot, hogy ma már, nyugodtan kimondhassam, el a kezekkel a Magyaroktól! El a kezekkel tőlünk, mert ha mi elveszünk, megszűnünk létezni, ti is valamennyien, megszűntök gondolkodó lények lenni!

Nyelvünkben a megoldás, hisz az emberiség ősnyelvéről van szó! Adtunk a világnak eleget, majdnem belerokkantunk, azok miatt akik nagyon is jól ismerik történelmünket, és ma már mindent megtesznek annak érdekében, hogy elferdítsék, meg hamisítsák, mert irigyek, mert világuralomra törtek,és a gyalázkodás, a hangoskodás és a hazugság cunami az életük tartalma! Fel tehát, talpra Magyar, mert az idő múlik, és az idő homok órája lassan lepereg nélkülünk is!

Szeretettel

Pataky Zoltán