20220124
Last updateK, 23 nov. 2021 5pm

rovas logo

2021 november 07, vasárnap

Az élet ajándék

Szerző: Kudlik Júlia

Az öregségről kérdeztek. Visszakérdeztem: ilyen fiatalon hogyan tudnék az öregségről beszélni? Arról, folytatódott a kérdés, hogy hogyan készüljünk rá?

Három dolgot jó, ha szem előtt tartunk.

1. Az élet ajándék.

2. Minden e világi mulandó.

3. Öregségünket, amely szintén ajándék és feladat is egyben, fiatalon alapozzuk meg.

Ifjú korunkban azt gondoljuk, hogy mindig szépek, okosak, fiatalok és kívánatosak maradunk, és sose halunk meg! Csak zárójelben mondom/írom: ha valaki fruska korában csinos, az nagy szerencse, de hogy öregasszonyként is rokonszenves tudjon maradni, az kemény munka eredménye. Hogy a ma divatos, menő-manó macsóból ne mamuszban csoszogó, folyton zsörtölődő, zsémbes vénember, hanem fehér hajú, tiszteletreméltó, nagyanyót és unokákat szerető nagyapó legyen, az sem az edzőteremben töltött idő függvénye.

Ha mindezt tovább gondolom, írásomnak azt a címet is adhatnám: Levélféle unokáknak. „Ne akarj híres ember lenni. Legyél inkább értékes ember.” - tanácsolja Albert Einstein. Ami belül ragyog, az bizony kívülről is látható, és ez többet ér a külső világ csillogásánál. Ám aki inkább erre figyel, nem látja meg a fényt önmagában.

No, de kezdjük az elején!

Hiszek abban, hogy valamennyien valamilyen előre meghatározott céllal, feladattal érkezünk, amikor megszületünk erre a földre – ettől kezdve minden percben öregebbek leszünk –, olyan tálentumokkal, hogy képesek legyünk tanulni, továbbfejlődni, hogy olyan emberekké váljunk, amilyenek lenni szeretnénk. Mindehhez még kezdetben két ajándékot kapunk: a választás lehetőségét és a döntés szabadságát. Hogy ezekkel élni tudjunk, nagyon-nagyon sokat kell tanulnunk, hiszen az embergyereknek hosszú évekre, évtizedekre van szüksége, hogy önállóan megálljon a lábán. Ám attól a pillanattól kezdve saját választása, döntése és felelőssége, hogy mikor merre indul, megtorpan, megpihen, kitérőt tesz-e, mekkora léptekkel, milyen sebességgel halad.

Itt jegyzem meg, hogy az igazi tudás mögött személyes erőfeszítés, személyes izgalom kell, hogy legyen. Amit az ember saját fején átszűr, csak az lesz kincs számára!

Hogy mivé válunk életünk során, az függ az örökletes tényezőtől, amit génjeink határoznak meg. Függ attól is, hogy ezt az örökséget hogyan alakítja környezetünk és élettörténetünk. (Ne feledjük azonban: a sors nem velünk, hanem általunk történik!) És függ attól, hogy mit alkotunk a magunk szabad választásával.

Hinni kell abban, hogy életünknek értelme van és ezt meg kell találnunk – ez egyik fő feladatunk. Az élet mindig új lehetőségeket kínál, és nekünk döntenünk kell. Olykor bizony rossz döntéseket is hozunk, de minden kudarc mélyén rejlik egy jó üzenet is, és ezt meg kell tanulnunk szívünk fülével meghallani. Mindig megkapjuk azokat az újabb lehetőségeket és társakat, akik segítenek és előrevisznek utunk során.

Bizonyos helyzeteket nem tudunk megváltoztatni, de a hozzáállásunkat igen, mert a béke és a rend bennünk kezdődik, és ezt nekünk kell megteremtenünk. Az életben soha nem az a fontos, hogy hol állunk, hanem hogy merre tartunk.

Néhány évtizeddel ezelőtt általában az egész pereputty egy kupacban lakott, a kicsi gyereknek nemcsak édesanyja, édesapja, de nagyszülei, szerencsés esetben dédszülei, fiatalabb és idősebb testvérei is ott voltak. Számára természetes volt, hogy vannak idősek, betegek, akiket ápolni, segíteni kell, hogy az élet része a születés és a meghalás. Ebben a közösségben, nagy családban szinte észrevétlenül tanulta a másokhoz való alkalmazkodást, a kötelességet, a felelősséget, az elfogadást, az elengedést, egymás segítését, a szeretetet mások és hazája iránt. Meg- és átélte az összetartozás élményét. Mindez együtt biztonságot, magabiztosságát adott a számára, és ez azért fontos, mert minél több biztonságot tapasztalt meg az ember élete során, a végén annál könnyebben tud majd elengedni, és nem kapaszkodik görcsösen abba, amit megszerzett.

A mai „lélekcserélő” időben, teljesítmény központú világunkban annyit érünk, amennyit teljesítünk, amelyben mindent ki kell érdemelnünk. Gyermekkortól szinte ez határozza meg az életmódot, és azt sulykolják a fiatalokba, hogy minden szálat a kezében és ellenőrzése alatt tartson. Lassan valósággá válik, hogy az ember már önmagával sem tud egy fedél alatt élni.

Ám, ahogy gyarapodunk anyagiakban, úgy fogyunk lelkiekben. Talán azért is ér bennünket annyi sikertelenség és kudarc, mert túlságosan emberi képességeinkre és az ember által teremtett eszközökre támaszkodunk. Túlságosan elhanyagoljuk lelki, szakrális igényeinket, amelyeket tagadhatunk ugyan, de ezekkel együtt lettünk teremve.

A Bibliában nem szerepel a teljesítmény szó. Ott mindig termékenységről olvashatunk. Abban pedig olyan titok van jelen, amit mi nem láthatunk. A hívő ember egy titokra bízza magát, és engedi, hogy ez a titok működjön. Amikor életünk alkonyán csökken energia- és kezdeményezőkészségünk, akkor a hitnek ebből az alaptartásából élhetünk. Ez pedig olyan békével ajándékoz meg, amelyet ez a világ nem képes megadni.

Máshogyan öregednek a nők és máshogyan a férfiak. Különbségek lehetnek az anyagi helyzetet illetően, kulturális és intellektuális képzettség tekintetében is.

Az sem mindegy, hogy családban élünk vagy egyedül, egészségesek vagy betegek vagyunk. Így azután nagyon eltérő lehetőségek vannak arra, hogy életünk estéjét hogyan tudjuk alakítani. Az időskor törékenysége adja számunkra azt a nehéz feladatot is, hogy megtanuljuk elfogadni önmagunkat a korral járó esendőségekkel együtt, és mindezek ellenére megtaláljuk új, saját mértékünket, hiszen fogyatkozó erőnk egyre nagyobb szerénységre int. Meg kell tanulnunk egészen új módon várakoznunk, és ehhez bizony sok-sok türelem kell.

Remek mankó a lélek szaunája, a humor: tudjunk nevetni, akár önmagunkon is.

Fontos megőrizni a nyitottságot, hiszen az élet alaptörvénye a növekedés, az újba való belegyökerezés, ami mindig elengedést is jelent. A megrekedtség pedig betegség testileg, lelkileg egyaránt. Az elengedés békességet ad, csakúgy, mint a megbocsátás.

Ami engem illet, nem szokásom olyasmin töprengeni, amit lehetetlenség megváltoztatnom. Nem tűnődöm például az idő múlásán, mert megállítani, visszafordítani úgysem lehet. De hogy szép és tartalmas legyen, azért mindent megteszek. Nem kapkodok csodaszerek után (úgysem léteznek), amelyek eltüntetik a szarkalábakat vagy a ráncokat, hiszen – ha már ott vannak – azok is hozzánk tartoznak. Viszont mindent megteszek, hogy megjelenésüket késleltessem, mélységüket mérsékeljem. (Naponta körülbelül négy kilométert sétálok, alkoholt nem iszom, nem dohányzom, és ha tehetem, alszom eleget.) Nem akarok húsz évvel fiatalabbnak látszani, de tízzel idősebbnek sem, ezért úszom, tornázom és jókat ugyan, de keveset és észszerűen eszem. Amit ajánlok végül unokáknak, nagymamáknak, nagypapáknak: vállalni önmagunkat, a korunkat, minden erőnkkel keresni és rátalálni arra, ami értelmet, örömöt ad az életünknek, és megtenni mindazt, amivel lassítható az, ami az évek múlásával egyre gyorsul.

Kudlik Júlia

Beküldte: Antal Miklós

Megnyitva 261 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Hozzászólások