20241129
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2011 február 10, csütörtök

Az Etruszk nép őszinte története

Szerző: Zászlós-Zsóka György

7. Vei ostroma 

Jézus születése előtt 422-ben Róma húsz éves fegyverszünetet kötött közeli szomszédjával, Etruria déli végvárával, ősi ellenfelével, Veivel. A Róma ellenes erők bajnoka, kisebb és gyengébb szomszédainak a "római katonai tábor" támadásai ellen egyetlen védelmezője, akkor már súlyos belső bajokkal küszködött. E bajokkal kapcsolatosan feljegyezték, hogy az öreg Quintus Servilius "a halhatatlan istenekhez imádkozott, hogy 415-ben a római tribunok között fejét felütő versengés és egyenetlenkedés ne legyen károsabb a (római) birodalomra, mint Veire lett".

Jézus előtt 404-ben, tehát két évvel a fegyverszünet lejárta előtt, Róma követeket és heraldokat küldött Veibe, hogy "elégtételt követeljen (bizonyos) károkozásokért".

Bár a volszkiak, aqueanok, majd a hozzájuk csatlakozó lavicaniak hatásosan lezárták Róma északi - Etruria felé - irányuló ló terjeszkedését, hiába fésüljük át az ókori szerzők műveit, és hiába böngésszük a római annálokat, nem találunk egyetlen adatot sem bennük, amely azt bizonyítaná, hogy Vei szomszédait megsegítette volna, vagy bármilyen ellenséges cselekményt elkövetett volna Róma ellen. A rómaiak követelése tehát indokolatlan és érthetetlen volt.

Az elégtételt követelő küldöttség már Vei határában találkozott a veiek "ellen-küldöttségével". Ezek azt kérték a rómaiaktól, hogy ne menjenek tovább Veibe addig, amíg először ők a római szenátus elé juthatnak. Rómában elérték, hogy elálljanak az elégtétel követelésétől, amikor a veiek beszámoltak, első bajaikról" és társadalmi egyenetlenségükről, amelyek miatt "messze álltak attól, hogy a mások nehézségeit kihasználva, alkalmat keressenek saját érdekeik előmozdítására."

Ennek ellenére Róma egy év múlva, Kr. e. 403-ban hadba lépett Vei ellen. A hadüzenet megindokolásában az állt, hogy veii szenátus sértő választ adott, amikor Róma követei elégtételt kértek. Az üzenték nekik, hogy, "..ha sürgősen el nem hagyják a várost, olyan elégtételt kapnak, amilyet annakidején hars Tolumnius adott nekik" Hogy miért kellett volna elégtételt adniok, azt nem tudjuk és azt sem, hogy mi történt az alatt az egy év alatt, amelyik Vei magatartását így megváltoztatta Rómával szemben. Ha némi "spekulációba" engedjük magunkat bocsátkozni, valószínűleg az történt, hogy a rómaiak minden áron ki akarták erőszakolni a háborút és olyan alaptalan követelésekkel álltak elő, amelyek egyrészt sértették az etruszkok önérzetét, másrészt teljesíthetetlenek voltak, s az elkeseredett és megsértett szenátus kiutasította a fennhéjázó követeket. Hogy pedig a sértést nem az etruszk király, hanem a szenátus adta, abból azt állapíthatjuk meg, hogy Vei királyát "honfitársaival" együtt a nép előzte. Ez az esemény pedig elégséges annak megértésére, hogy az etruszkok egy év alatt gyökeresen megváltoztatták korábbi álláspontjukat.

Amikor a vérig sértett rámái szenátus elrendelte, hogy a veiek elleni hadüzenetet a katonai tribunok javasolják, a római ifjúság nyíltan kifejezte elégedetlenségét. Ahogy mondták, "a háború a volszkiakkal még be sem fejeződött; nem régen két helyőrség csúfosan megsemmisült, s az erődök egyikét csak nagy nehézségek árán tudták megtartani. Egyetlen év nem telt el, amelyben ne lettek volna kényszerítve, hogy az ellenséggel a csatatéren megütközzenek és, mintha mindez a fáradság jelentéktelen lett volna, most egy új háborút kezdenek a szomszédos és igen hatalmas nemzet ellen, amelyik hamarosan egész Etruriát fegyverbe fogja szólítani... a veteránok felhánytorgatták szolgálati éveiket, sebeiket és sebhelyeiket és azt kérdezték, "hol van még hely testünkön újabb sebek számára; mennyi vér maradt még ereikben, amit a birodalomért onthatnánk...?"

A római fiatalság tiltakozása olyan ellenérzést keltett a háború ellen, hogy a szenátus visszavonta javaslatát, mert okvetlenül leszavazták volna. Ehelyett három sereget küldtek volszki területre, s az összehordott zsákmányból fizetést szavaztak meg a katonáknak, akik addig saját költségükön háborúskodtak. Ennek következtében még ugyanabban az évben megszavazták a veiek elleni háborút és nagy számú, főleg önkéntesekből álló sereggel Vei falai alá vonultak.

Kr. e. 402-ben először zárták körül a római csapatok Veit. Röviddel: az ostrom megkezdése előtt a voltumnai kegyhelyen az etruszkok általános országgyűlésén Vei megsegítésének ügyét tárgyalták. Az országgyűlés határozathozatal nélkül zárult.

Az ostrom első éve a rómaiak részéről főleg azzal telt el, hogy a volszkiak városait hatástalanították, s a hadjárat sikeres befejezése után egész erejükkel a veiek ellen fordulhattak. Ugyanakkor, minden eshetőségre készen, Róma városát is megerődítették, az Etruria felőli oldalról egy esetleges etruszk haderő ellen, a másik oldatról a saját állampolgáraik támadása ellen.

A római generálisok nem sok reményt fűztek egy Vei elleni támadás sikerének lehetőségéhez, inkább a blokád mellett döntöttek és elhatározták, hogy hadműveleteiket egész télen is folytatják. A terveknek megfelelően a katonák számára kunyhókat kezdtek építtetni.

Amikor a téli szállások építésének híre Rómába jutott, a népi származású tribunok azonnal a köznép lázításához fogtak: "A nép szabadságát kiárusították; fiatalságát a visszatérés reménysége nélkül elhurcolták, kitették őket a tél szigorának, kizárták őket házaikból és családi életükből... ezenkívül., több szenvedésnek, nagyobb nehézségeknek vannak kitéve, mint a veiek... azok saját fedelük alatt töltik a telet, városukat erős falak védik, mialatt a római katonák, munka és fáradsága közepette, pusztulnak sátraikban, miközben a hó és fagy hatalmába veszi őket; fegyvereiket sohasem tehetik le kezükből a legszigorúbb évszakban sem, amikor pedig fellélegezhettek minden háborúban, szárazföldön és tengeren.."

Mialatt a nép nyugtatására Rómába küldött katonai tribun szócsatáját vívta a lázítókkal, Vei falai alatt lázas tevékenység folyt a római táborban. Az egész város körül mellvédes futóárkokat és nagy számú erődöt építettek az megnagyobbodott haderő számára, tornyokkal, fedett bejáratokkal és a város támadásához szükséges hadi gépekkel. Erődrendszerüket nem csak az ellenség oldalán építették ki, hanem Etruria felé is, arra az esetre, ha onnan erősítést kapnának az ostromlottak.

399 tavaszára a római tábor készen állt az általános rohamra. Árkaikat majdnem a város faláig vezették már és az ostromgépeket a falak ellen állították, amikor a rómaiak hadműveleteit éber figyelemmel kísérő veiek átvették a kezdeményezést. Városuk egyik kapuját hirtelen kitárva, főleg fáklyákkal felszerelve kirohantak és a meglepett római katonák szeme láttára felgyújtották építményeiket az egész város körül. A mellvédek, az ostromgépek, az erődök - amelyek építése annyi időt vett igénybe egy éjszaka alatt elégett, az erődítések védelmére rohanó rómaiak pedig vagy a tűz, vagy az etruszkok kardjának estek áldozatul.

A fényes etruszk győzelem hírére a római lakosság megrettent, a szenátus pedig attól félt, hogy nem tud többé ellenállni a lázítók által felizgatott tömeg haragjának sem Rómában, sem a vei táborban. "A népi tribunok úgy gyalázták a birodalmat, mintha lábaik előtt legyőzötten heverne." A nép haragja miatt veszélyes helyzetbe került patríciusok végül is úgy másztak ki a csávából, hogy saját pénzükkel fizetett lovas szolgálatra jelentkeztek, aminek következtében a nagylelkűségükön felbuzdult köznép pedig gyalogos szolgálatot vállalt. "Ha őket Vei ellen vezetik, onnan nem térnek vissza addig, amíg a várost el nem veszik az ellenségtől" lelkendeztek. Az egymás nagyságán lelkesedő patríciusok és köznép között az egység helyreállt, s a Vei falai alá vezényelt önkéntes sereg visszaállította az erődműveket, sőt újakat is épített hozzá.

A 399-es év nem hozott több jót a római ostromlók számára Vei alatt. Az ostromlott város váratlan segítséget kapott szomszédaitól, Capénától és Fateritől. A két város lakói úgy érveltek, hogy ha Vei elesik, ők lesznek a további római támadások célpontjai, ezért egymással esküvel megerősített szerződést kötöttek és - kiszámítva a legalkalmasabb pillanatot, amikor senki sem gondolt érkezésükre - megtámadták a rómaiak táborát. Minthogy az etruriai oldalról érkeztek, a rómaiak azt gondolták, hogy Etnuia mozdult még ellenük nagy tömegekkel. Vei védői - akik szintén nem voltak szomszédaik tervébe beavatva ugyanazt hitték és azonnal támadást kezdtek a rómaiak ellen, akik most két tűz közé szorultak. A kétfrontos csatára kényszerített ostromlók kénytelenek voltak csapataikat a vei oldalról a külső oldalra átcsoportosítani, s így nem volt elég erejük sem arra, hogy a veieket visszatartsák, sőt arra sem, hogy saját erődműveikről visszavessék őket, s nem tudták megvédeni magukat a külső oldalon sem. Az egyetlen reménységük az volt, hogy a főtáborból erősítést kapnak s az érkezők megsegítik őket a harc különböző pontjain a veiek kirohanása és a felmentő seregek ellen. A római tábornokok azonban "több elszántságot mutattak az egymás között folyó viszályok érdekében", minthogy az ellenség ellen megsegítsék egymást. A főtábor parancsnoka azt várta, hogy a megtámadott erők vezére segítséget kérjen tőle, az pedig, büszkeségből, nem volt hajlandó a segítség kérésére, hanem a másiktól várta a csapatok küldését. A két tűz között vergődő megtámadott csapatok nagy veszteséget szenvedtek és végül is kénytelenek voltak állásaikat feladni. A menekülő rómaiaknak csak kis része tért vissza a főtáborba, a többiek, tábornokukkal együtt egyenesen Rómába szaladtak, hogy a főtábor parancsnokát gondatlan és minősíthetetlen magatartásáért bevádolják. Miután azt is visszahívták Rómába, az ügy a szenátus elé került. A szenátorok egy részének az volt a véleménye, hogy azonnal új katonai tribunokat kell választani, de mindkét tábornok megtagadta a lemondást hivatali ideje lejárta előtt. A népi tribunok erre megfenyegették őket, hogy börtönbe záratják, ha nem vetik alá magukat a szenátus akaratának. A kilátástalan vitát végül is azzal oldották meg, hogy "diktátor" kinevezését tették kilátásba, mint mindig, ha Róma biztonsága válságba került.

398-ban Vei ostroma ötödik évébe lépett. Ebben az évben a rómaiak még három hadjáratot indítottak - Capena, Fateri és Anxur ellen.- de 'sem ezek, sem Vei ostroma nem járt sikerrel. A Veinél elvesztett tábort ugyan visszaszerezték, majd megerősítették erőd-művekkel és helyőrséggel, azonban a város ellen a támadást meg sem kísérelték. Fateri és Capena területén, minthogy a vidéken ellenséges csapatokkal nem találkoztak, a városokat pedig nem merték megtámadni, csak dúltak és pusztítottak, s "felégették a házakat és a föld gyümölcseit." Anxurt, amelyet az előző évben a volszkiak visszafoglaltak, megtámadták ugyan és ostrom alá vették, azonban minden eredmény nélkül. Végül is körül zárták mellvéddel ellátott árkokkal és blokád alá helyezték.

Rómában ismét kiújult a népi tribunok lázítása a patríciusok és a háború ellen. "...semmi különbség nem volt nyár és tél között, nehogy pillanatnyi lélegzethez jussanak a nyomorult közönségesek, akik most, végső csapásként adófizetésre is lettek fogva; úgy, hogy amikor végre hazatérnek munkában, sebesülésekben, sőt öregségben elhasznált testükkel és hosszú távollétük miatt otthon mindent felfordulva találnak, egyszerre kötelezve vannak, hogy tönkrement vagyonukból sokszorosan visszafizessék az államnak azt a pénzt, amit fizetésként kaptak, mintha uzsorás kamatra vették volna fel. A patríciusok gonosz tervezése folytán, akik abból a célból, hogy a háborút meghosszabbítsák, először alkalmat adtak a veieknek, hogy erődműveiket felégessék, majd egy egész hadsereget az ellenség kardélére hányatnak és Róma egyik táborát megadták a falerieknek. Az összes ügyek intézése oda irányult, hogy a fiatalság Vei alatt öregedjen meg..." A belső ellentét nagyobb erővel dühöngött Rómában, mint a Vei ellen folytatott hadműveletek, s a legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy a városi forrongás járványa átterjedhetett a katonai táborokba is.

397-ben a rómaiak visszafoglalták Anxurt, kihasználva az őrség hanyagságát az évi ünnepségek alkalmával. Ebben az évben különösen hideg tél volt és nagy hó esett, annyira, hogy az utak járhatatlanná váltak és a Tiberen a hajózás leállt.

A szigorú telet 396-ban beteges nyár követte, amely végzetes lett mindenfajta állat számára. A babonás rómaiak vallásos könyveikhez fordultak és az előírások szerint Apollo, Diana és Latona könyörületéért esedeztek.

A faleriek és capénaiak megismételték két évvel azelőtt nagy eredményeket hozott hadműveletüket. Meglepetésszerűen megjelentek Vei alatt és megtámadták a római állásokat egész hosszában. Hogy a korábbi vereség a rómaiak számára nem ismétlődött meg, az csak azon múlt, hogy a főtáborból a segítség idejében megérkezett, s a felmentő sereget két tűz közé szorította. Először a capénaiakat támadták hátba, mialatt arcvonaluk az erődművek felé volt fordulva, majd a faleriek kapták a támadást, amelyet az állásokból kicsapó ostromlók is támogattak. A visszavonulók között nagy veszteséget okoztak és üldözőbe vették őket. A veiek közül is sokan elestek, főleg azért, mert visszavonulásuk során attól féltek, hogy nem tudnak leválni idejében az ellenségről, a kapukat tehát bezárták, mielőtt az összes emberük a falon belül került volna.

Vei ostromának hetedik évében, 395-ben emlékezetes esemény történt, messze ható következményekkel. Az Alba- tó vize valamilyen ismeretlen okból megduzzadt és szintje magasabbra emelkedett a szokottnál. Az illetékes római hatóságok a különleges eseményt azonnal "csodának" minősítették és követeket küldtek Delphibe, megtudakolni az érthetetlen jelenség okát. A későbbi eseményekből és az azokkal járó mélyreható politikai, társadalmi és - főleg - katonai változásokból nem nehéz megállapítani, hogy mi történt; a természet feletti erők beavatkozásának feltételezése nélkül is. Ám lássuk a történteket.

Az évekig elhúzódó ostrom következtében szokásba jött az egymással szemben álló etruszk és római állások katonái között, hogy vetélkedő szavakat kiabáltak át, évődtek, vagy becsmérelték egymást. Egyes posztokon rendszeres beszélgetéseket is folytattak, ami ilyen hosszú idő után természetes is volt, hiszen szinte mindegyikük személyesen ismerte már a vele szembenállókat. Egy ilyen alkalommal egy idős vei ember-mintha próféciát nyilatkoztatna ki - átkiabált a római tábor felé: "A rómaiak sohasem lesznek Vei urai, amíg csak az Alba- tó vize le nem folyik."

Először senki sem figyelt fel a "próféciára", később azonban kezdtek beszélgetni róla s végül is általános beszédtéma lett. Egy római őr megkérdezte a szembenálló etruszk katonát, hogy ugyan ki volt az a személy, aki azokat a kétértelmű szavakat használta az Alba- tóval kapcsolatosan, s amikor megtudta, hogy egy vallásgyakorló javas ember volt, azzal az ürüggyel, hogy magántermészetű bűnbánati ügyben szeretné kikérni tanácsát, találkát kért tőle. Amikor pedig a két arcvonal között fegyvertelenül összejöttek, a fiatal és erőteljes római katona hirtelen megragadta az öreg embert és mielőtt az etruszkok segítségére siethettek volna, magával hurcolta a római táborba. Egyenesen tábornoka elé vitte, az pedig Rómába küldte a szenátus elé. A szenátus utasítására a következőket adta elő: "Az istenek bizonyosan megharagudtak a veii nemzetre, amikor arra késztették, hogy a végzet akaratát kinyilatkoztassam, amely szülőhazámat pusztulásra ítélte. Ezért azt, amit az isteni sugallat hatására kimondottam, most nem vonhatom vissza és nem változtathatom ki nem mondottá; mert talán ugyanolyan nagyfokú kegyeletsértés bűnébe esnék, ha eltitkolnám azt, amit az istenek akaratából nyilvánosságra kell hozni, mintha nyilvánosságra hoznék valamit, amit el kellene titkolni. Tehát, ezért (mondom), meg volt írva a végzet könyvében és az etruszk Doctrinában, hogy amikor az Alba vize szokatlan magasságig duzzad, akkor, ha a rómaiak megfelelő módon lecsapolják, győzelmet nyernek a veiek fölött; de amíg ez meg nem történik, az istenek nem fogják magára hagyni Vei falait."

Ezután pontos utasításokat adott ama, hogy milyen módon kell a lecsapolást elvégezni. A szenátus meghallgatta az öreget, de hitelességét nem ítélte elég súlyosnak ahhoz, hogy egy ilyen nagy horderejű ügyben egészen rá támaszkodjék, ezért a szenátorok úgy határoztak, hogy megvárják küldötteiket a Deplhiből hozandó válasszal.

Minthogy Vei ostroma nem hozott eredményt és bevétele igen kétséges volt, "a rómaiak feladták a siker reményét... és segítségért a Végzethez és az istenekhez kezdtek folyamodni..: ' Ekkor érkeztek meg a követek Delphiból a ptyhiai "oracle-el", amely - csodák-csodája - pontosan megegyezett az elfogott próféta jóslatával.

A prófécia pedig így hangzott: "Rómaiak, vigyázzatok, nehogy az Alba vize a tóban maradjon; vigyázzatok, nehogy megengedjétek, hogy egy folyamban beleömöljön a tengerbe! Készítsetek számára utat a mezőkön keresztül; és szétvezetve egy sereg csatornába, használjátok el vízét. Ezután vakmerően nyomuljatok az ellenség falaira; legyetek biztosítva, hogy a város fölött, amelyet annyi éven át ostromoltatok, a győzelem a végzet parancsából megadatott nektek, amely (parancs) most kinyilatkoztatott. Miután pedig a háborúnak vége és győztesek vagytok, bőséges megajánlásotokat hozzátok el templomomba és felújítva az ország vallásos szertartásait, amelyek betartása el lett hanyagolva, végezzétek el a szokásos módon."

Ettől fogva a fogoly próféta nagy becsbe került és a katonai konzulok állandóan kikérték tanácsait. Ennek során nem csak a csatornázási munkálatokra kaptak utasításokat, hanem az is kiderült, hogy melyek voltak azok a ceremóniák és elhagyott "szokásos" szertartások, amelyek miatt az istenek hibáztatták őket. "Ez valójában nem volt más, minthogy a vezetőség, amelynek választása hibás volt, nem tartotta meg, vagy nem megfelelő rendszerességgel tartotta meg, a Latin-ünnepségeket és az évi kegyességeket az Alba-hegyen." A rómaiak és latinok ezen évi ünnepségein a Tarquiniuszoknak a latinokkal kötött szerződését szokták megünnepelni, s a negyvenhét állam kiküldöttei a római konzul vezetése alatt közösen áldoztak Jupiternek.

"A kiengesztelés egyetlen módja ebben az esetben az volt, hogy a katonai tribunoknak le kellett azonnal mondani, jóslatot kellet újból foganatosítani és interregnumot létesíteni. Mindezt pontosan végrehajtották a szenátus parancsára. "Eközben a város szűnni nem akaró zavargások és felfordulás színtere volt."

A delphii követség és a hozott jóslat valódi jelentését tatán úgy értjük meg legvilágosabban, ha a továbbiakat annak jegyében elemezzük.

A katonai tribunok lemondása utáni választásokon a "prerogatív törzs" ...Publius Licinius Calvust választotta meg (aki már) rendkívül öreg korban volt.... és nem is volt jelölt... Rajta kívül még öt katonai konzult választottak, akiknek "mindegyike (Publius Licinius Calvus) kollégája volt (fiatalkori) adminisztrációja alatt."

A fenti, látszólag semmitmondó feljegyzés rendkívül érdekes információkkal terhes. A "prerogatív törzs" nem volt más, mint a Serviusz Tulliusz által felállított régi római társadalmi rend legfelsőbb osztálya, amelynek döntő befolyása volt a választások rendjében, s így a kormányzat az ő kezében összpontosult. Mint emlékezhetünk, a következő "törzs", az első osztályú centurionok, csak akkor szavaztak, ha a prerogatív törzs, az equitesek, nem tudtak döntésre jutni. A régi rend visszaállítása világosan mutatja, hogy a Tarquiniuszi görög-szövetség korának és szellemének visszaállítása volt Delphi első követelése és a veii győzelemnek előfeltétele. Licinius és kollégái gyermekkorukban még részesei voltak ezeknek a kapcsolatoknak, sőt valószínű, hogy azok sohasem szakadtak meg és ők kezdeményezték a görögországi kapcsolatok felújítását is, amikor Vei bevétele kilátástalanná vált, s "az istenekhez folyamodtak segítségért" a rómaiak. Hogy mennyire befolyásos személy lett Licinius, arra bizonyíték, hogy amikor fiát ajánlotta maga helyett öregségére való hivatkozással, minden tiltakozás, vagy ellenvélemény nélkül az ifjú Liciniust "jelentették ki" konzuli hatalommal felruházott katonai tribunnak.

Az új katonai konzulok első tevékenysége az volt, hogy hadjáratot indítottak a capénaiak és faleriek ellen. A politikai szempontokból választott és katonailag alkalmatlan konzulok alig kezdték meg a hadműveleteket, azonnal csapdába estek, ahol az egyik elesett, a másik, összeszedve maradék hadát, csatarendbe állt, de az ellenséggel nem mert megütközni. Ennek ellenére senki felelősségre nem vonta őket - ahogy szokásban volt -, sem lemondását nem követelte senki.

A rómaiak pánikba estek nem csak Rómában, hanem a Veit ostrom alatt tartó katonai táborban is. A katonákat csak nagy erőfeszítéssel tudták; megakadályozni abban, hogy elmeneküljenek A pánikhoz hozzájárultak azok a hírek is, hogy Etruria fiatalsága közelgett és már nem voltak messze állásaiktól. Rómában még tovább mentek a rémhírek, amelyek szerint az etruszkok már meg is támadták a veii római tábort, egy részük pedig útban van Róma felé, hogy ostrom alá vegye. "A férfiak csapatostól rohantak a falakra, az asszonyok pedig, akiket a zűrzavar kicsalt a házakból, védelemért könyörögtek az összes templomban, az istenektől kérve, hogy hárítsa el a pusztulást Róma falaitól, a város házaitól és a templomoktól és fordítsák a borzalmakat Vei ellen, ha a szent szertartásokat felújították..."

A rémhírek elültével lecsillapodtak a kedélyek és megtartották a latin-ünnepséget. Ezután diktátort neveztek ki, aki azonnal hozzálátott a római erők újjászervezéséhez, A diktátor visszaállította a katonai fegyelmet, felelősségre vonta és megbüntette a vei tábor szökevényeit és a hadsereg,, létszámát kiegészítette a Latium fiatalságából toborzott újoncokkal. Az új haderőben minden valószínűség szerint részt vettek a Latium területén tartózkodó görög csapatok is. Rövid tudósítást kapunk arról is, hogy "az Alba tó vize lefolyott a mezőkre és a Végzet Vei pusztulását követelte"

Az utóbbi feljegyzés minden .további magyarázat nélkül áll és többé nincs róla említés, azonban biztosak lehetünk abban, hogy a víz leve szoros összefüggésben áll Vei ostromával. A tó vizének a mezőkön való szétfolyatása az istenek kiengesztelésére csak megtévesztő hírverés lehetett a veiiek figyelmének elterelésére, s a csatornázás okvetlenül része volt a Vei bevételét előkészítő mérnöki tervezésnek. A tudósok megállapítása szerint az akkor épített csatorna maradványai megmaradtak és is láthatók annak a dombnak tövében, amelyen a pápa elegáns vidéki kastélya áll Gandolphóban. Ha pedig ez így van, akkor nagyszabású mérnöki munkálatok folytak Vei alatt, és a tó vízét nem a szomjas e mezők nyelték el!

A háborús felkészülés befejeztével a szenátus rendeletének értelmében a diktátor fogadalmat tett arra, hogy Vei bevétele után megtartja a Nagy Ünnepi Játékokat, s rendbehozza és felavatja Matuta Anya hosszú időn át elhanyagolt templomát, amelyet még Seivius Tullius király szentelt fel annakidején.

Az új hadsereg élén Rómából kivonuló diktátort nem sok reménységgel figyelte a római nép; az érkező győzelmek híre azonban hamar eloszlatta szorongásukat. Capéna és Faleri csapatait az első ütközetben megsemmisítette a jól fegyelmezett és elővigyázatos vezetés alatt álló római haderő Nepota körzetében. Onnan Vei falai alá vonultak és egymáshoz egész közel álló erődökkel egészítették ki a régi állásokat. A katonáknak megtiltották, hogy az ellenséggel harcba bocsátkozzanak - mint az szokásban volt korábban - csakis a vezetőség tervei szerint, parancsnokaik vezetése alatt hajthattak végre csatározásokat. A katonák erejét és munkabírását teljes egészében az előkészítő munkálatokra állították be, amelyek legfontosabbika egy alagút megfúrása volt az etruszk főváros citadellája - fellegvára alá. Ehhez volt szükséges az Alba- tó vize.

Hogy a munkával minél gyorsabban haladjanak és hogy a munka megszakítás nélkül, állandóan folyjon, az utász alakulatokat hat csoportra osztották és hatórás műszakban dolgoztatták. Ily módon a munka éjjel-nappal egyhuzamban haladt, mégpedig állandóan pihent erőkkel.

Mialatt a katonák Vei bevételének előkészítésén dolgoztak, a római szenátusban heves viták folytak arról, hogy miképpen rendelkezzenek a Vei eleste után kezükbe kerülő zsákmány fölött. A diktátor ugyanis akinek ezt el kellett volna dönteni tisztában volt a koncon való marakodás következményeivel, s minthogy egyéni becsvágyak fűtöttek és pályafutását nem akarta kockára tenni azáltal, hogy vagy a katonák, vagy a polgárság megharagudjon rá, az ügyet a szenátus elé vitte és rájuk hárította a döntés felelősségét. Liciníus azon a véleményen volt, hogy aki részesülni akar a zsákmányból, az vonuljon Vei alá a táborba és "minden ember azzal legyen boldog, amit a háborús szerencse kezébe ad." Természetesen az ő szava lett a döntő, ennek megfelelően kihirdették a végzést s Róma lakossága hatalmas tömegben elözönlötte a katonai tábort.

Jézus születése előtt 393-ra elkészült az alagút és a fellegvárba vezető akna. A diktátor a kedvező jóslatok meghallgatása után a fegyverbe szólított katonáknak beszédet tartott, amelyben a pithiai Apollónak ígéretet tett, hogy a zsákmány tizedrészét neki ajánlja fel. A Vejben székelő Júnóhoz is szólt: "aki most Vejben székelsz, könyörgőm, ha a győzelem a mienk lesz, kísérj el bennünket városunkba, amely a te sajátod lesz, s ahol templom fog várni rád, amelyik méltó lesz magasságodhoz."

A beszéd végeztével a diktátor parancsára a római katonák és a zsákmányban részesedni kívánó tömeg megrohamozta a falakat minden oldalról, hogy a veiek figyelmét eltereljék a fellegvárban időzített eseményekről. A hirtelen megkezdődő ostrom zajára az etruszkok fegyvert fogtak és a falakra rohantak. Az elővigyázatlanul a falakat támadó rómaiakat látva nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett, hiszen addig elkerültek minden összecsapást, most pedig, "mintha őrület szállta volna meg őket", mindenki ott tolongott és tülekedett körülöttük.

A fellegvár templomában maga a lemondatott veii király készült áldozat bemutatására, s a legenda szerint az aknában készenlétben álló római katonák a jós hangját hallották: "aki az áldozati állat belső részét felvágja, azé lesz a győzelem:" Erre a római katonák, mintha a várt jelet kapták volna a támadásra, bedöntötték az akna falát és betódultak a fellegvárba: Előre megbeszélt terv szerint "fegyveres csoportok hirtelen hátba támadták a falakon lévőket, mások a kapukról levették a keresztvasat és kinyitották az ellenség előtt, megint mások a házakat gyújtották fel fáklyáikkal, ahonnan... kövekkel és cserepekkel dobálták őket a nők és szolgák."

A várost egyszerre mindenütt betöltötte a fülsüketítő hangzavar, a támadók csatakiáltása összevegyült a meglepett etruszk védők halál-sikolyával, asszonyok, gyermekek panaszhangjával a válogatás nélkül megindult mészárlás nyomán. A kívülről és hátulról egyszerre megtámadott falak védőit hamarosan legyőzték, a kapukat kitárták, a város megtelt ellenséggel és elkeseredett küzdelem indult meg az egész vonalon. Ekkor a diktátor hírnököket küldött szét, akik kihirdették, hogy aki leteszi fegyverét, annak nem lesz bántódása. A kilátástalan helyzetbe került etruszkok ekkor megkezdték a küzdelem feladását és az életben maradottak megadták magukat.

A csata elültével a római katonák megkezdték a rablást. Amit a diktátor előtt összehordtak, az "mind mennyiségben, mind pedig értékben meghaladta minden számításukat és reményüket". Azt mondják, hogy amikor a diktátor meglátta, kezét az ég felé emelte és imádkozott, hogy "ha az istenek, vagy emberek az ő és a római nép sikerét túlzottnak találnák, féltékenységüket inkább enyhítse meg valami szerencsétlenség, ami őt éri személyesen, minthogy a legkisebb hátránya essék a római népnek." Fel van jegyezve, hogy amikor imádságát befejezte és megfordult, megbotlott és elesett. Később úgy mondták, hogy a diktátor maga hozta az ítéletét fejére és a szerencsétlenséget Róma városára, amikor, néhány évvel később a gallok felégették Rómát.

Vei sorsa megpecsételődött. Az árulásban nem csak az elő-ázsiai görög emigránsok vettek részt, hanem - minden bizonnyal - maga a király is, aki környezetével a fellegvár Júnó- templomában maga várta az ellenséget és maga adta meg a jelt a támadásra. Másnap Vei lakosságát árverésen eladták rabszolgának, azok azonban - mint feljegyezték - akik Rómával tartottak, római állampolgárságot kaptak nem csak Veiben, hanem Capénában és Faleriben is.

Amikor a város lakóinak vagyonát elszállították Veiből, megkezdték az istenek kincseinek elhordását is, sőt az isteneket is elvitték magukkal. Ezt a munkát a hadseregből kiválogatott bizonyos fiatalemberek végezték el, akik Júnó szobrát is szállították. Mielőtt hozzányúltak volna, fehér ruhába öltöztek és egész testüket megmosták, s vallásos kegyeletet tanúsítottak, amikor az istenséghez nyúltak, "mert az etruriai szabályok szerint senki más nem érintheti a szobrot, csak egy bizonyos családból származó pap." Később egyikük, "isteni ihletre, vagy fiatalos meggondolatlanságból" megkérdezte: "Júnó, akarsz Rómába menni?" A monda szerint Júnó igennel válaszolt és könnyű volt szállítani, "mintha csak saját akaratából kísérte volna el őket."

Vei istene Rómába költözött örök székhelyére. Róma tehát nem csak kincseitől fosztotta meg a város lakóit, hanem istenüktől is.

"Így esett el Vei, az etruszk nép leghatalmasabb városa, még végső pusztulásában is nagyságot mutatva; mert, miután tíz nyáron és tíz télen keresztül ellenállt az ostromnak, amely megszakadás nélkül folyt, (s amely folyamán több veszteséget okozott, mint amennyit elszenvedett; még most is, amikor a végzet sürgette vesztét, nem az erőszak győzte le, hanem a mérnökök művészete." Mindezt talán a római nép magatartása mutatta meg a legékesszólóbban, amelyik "olyan határtalan örömet tanúsított, mintha sohasem reménykedett volna ennek az eseménynek a bekövetkezésében."

Most már csak a Delphinek tett ígéret kérdésének elintézése maradt hátra. Azt senki sem vonta kétségbe, hogy Vei bevételének érdeme kizárólag a görög tervezésnek és végrehajtásnak volt köszönhető, azonban nehéz volt megtalálni a módozatot arra, hogy a római lakosság által széthordott zsákmány tizedrészét hogyan szerezzék vissza. Hosszas tanácskozások után azt találták a legveszélytelenebbnek, hogy "mindenki, aki a magára és családjára kötelező fogadalmat be akarta váltani, maga határozza meg zsákmány részének értékét és fizesse annak tizedrészét a köz-kincstárba." A befolyó összegből akartak olyan aranymegajánlást adni, amely "méltó a (delphii) templom nagyságához, az isten szentségéhez és a Római nép méltóságához." E pontnál a diktátor újabb nehézséget támasztott, mert - szerinte ez a határozat csak annak a zsákmánynak tizedét vette számításba, "amely az elmozdítható tárgyakra vonatkozott" és szó sem esett magáról a városról, s a hozzá tartozó földekről, holott azok értéke is a fogadalom része volt. A diktátor és a papságból álló bizottság végül is felbecsülte azt is és tizedét a fogadalmi megajánlás összegébe számította, a kincstár pedig kiutalta a pénzt a megfelelő mennyiségű arany felvásárlására. Ezzel ismét kiújult az ellentét a patríciusok és a nép között, mert - mint mondották - a kisajátítással, ami az arany megvételére szükséges volt, a Veinél szerzett zsákmányukat visszavették tőlük.

A főleg patrícius nőktől összevásárolt aranyból egy edényt készíttettek, s 391-ben egy hadihajó indult Delphibe, amely azonban a szicíliai szorosban lipári kalózok kezére került. Amikor kiderült, hogy milyen küldetésben vannak, Liparae a követeket közköltségen vendégül látta, s nem csak az aranyedényt kapták vissza, hanem a liparaeiak saját hajóikból adtak kíséretet melléjük, amelyek velük mentek Delphibe és onnan vissza Rómába. Hálából a római szenátus barátsági szövetségbe lépett a liparaei vezérrel.

A Delphibe küldött ajándékkal Róma eleget tett görög szövetségesével fennálló kötelezettségének. A történelem iróniája, hogy a görög segítséggel megerősödött Róma néhány év múlva szembe kerül jótevő gazdáival, s az Itália területén lábát évszázadokkal előbb megvető görög terjeszkedés megakadályozója lesz, majd - idővel - magát a görög anyaországot is uralma alá kényszeríti.


A rovat további cikkei: « Rokonaink Kínában A svájci hunok »

Hozzászólás  

#1 LUDAS MATYI 2012-03-10 13:39
Ma tartanak 2napos előadást Debrecenben, igaz történelmünk kutatói, tanítói: "Szkítiából kijöttek" címmel, amelyet magán pénzadományokból rendeznek.
UGYANAKKOR a finnugrista balatoni rendezvény állami költségvetési támogatást élvez
Ergo, a gengszterváltás hajszálrepedést sem ejtett a "hazugság várán!"

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.