A most fordulóponthoz érkezett folyamatot a Magyarok Világszövetsége elnökének egy évvel korábban közzétett írása indította el, amelyet sajtószolgálatunk most újraközöl.

Petőfi Sándor halálának kérdése nem irodalomtörténeti kérdés. A legnagyobb magyar költő halála körülményeinek tisztázása a magyar nemzet méltóságának és önbecsülésének kérdése! (…) Ezért vallom és hirdetem: Petőfi Sándor halálának tisztázása és Petőfi Sándor méltó eltemetése a XXI. századi magyar élet megkerülhetetlen ügye: egy új magyar kultúrpolitika origója, egy felemelkedést szolgáló magyar nemzetpolitika sarokköve, a magyar nemzeti lét erkölcsi alapvetése – írta Petőfi Sándor eltűnésének 161. évfordulóján Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke. Alább olvasható a teljes írás.

El kell temetnünk Petőfi Sándort!

Tűnődés Petőfi Sándor fehéregyházi eltűnésének 161. évfordulóján

Több, mint két évtizede annak, hogy 1989. július 17-én a távoli Szibériában, a Burját Köztársaságban, a Bajkál-tó keleti partján fekvő Barguzinban egy magyarok vezette nemzetközi kutatócsoport feltárta Alexander Stefanovics Petrovics sírját. A sírból avatott régészek, antropológusok gondos kezei kiemelték a csontvázat, amely egy 163 cm magas férfi földi maradványa volt. Borzongva fedezték fel annak erős bal felső szemfogát, törött bordáját és betegség sújtotta térdét, amely a néhai járását minden bizonnyal enyhén bicegővé tehette...

A néhait 1855 májusában temették el, és az I. világháború idején még megvolt az ó-orosz betűket is tartalmazó sírfelirat, amely az elhunyt neve után megörökítette kilétét: vengerszkij maior i poet – azaz magyar őrnagy és költő. Egy orosz néprajzi tanulmány pedig megszólaltatta az 1920-as években még élő öreg parasztasszonyt, Mária Morokovát, aki kislányként naponta bejárt a magyar fogolyhoz. Az pedig arról beszélt neki, hogy az ő országában nagy háború volt, és Frantz nevű császárukat megsegítette Nikoláj czár. Minderről Kéri Edit könyvéből is értesülhetünk – aki maga is tagja volt a sírfeltáró kutatócsoportnak –, amelyet 1990 februárjában adott ki az Eötvös kiadó: Petőfi Szibériában?!

Valóban, megtörténhet, hogy a Segesvár melletti Fehéregyháza határában az oroszok ellen vívott csatában 1849. július 31-én utoljára látott Petőfi Sándort foglyul ejtették és a távoli Szibériába hurcolták volna? A hivatalos magyar történettudomány máig tagadja, hogy az 1849-es szabadságharcba beavatkozó oroszok magyar foglyokat hurcoltak volna magukkal. Pedig az I. világháborút követően, a húszas-harmincas években szovjet fogolytáborokból hazatérő magyar katonák közül sokan vallottak arról, hogy a távoli Szibériában olyan öreg magyarokkal találkoztak, akiket a szabadságharc leverése után fogolyként hurcoltak oda. Pedig Kéri Edit, ez a történészeket megszégyenítő színész, ’56-os forradalmár és oknyomozó újságíró évekkel ezelőtt megszerezte Bécsből, a Staatsarchiv-ból, a szabadságharc idején zajló némely osztrák kormányülés jegyzőkönyvét. Az 1849. május 14-i Ministerrat Protokoll (Minisztertanácsi jegyzőkönyv), amelyet Schwarzenberg és Bach látott el kézjegyével, kimondja, hogy az oroszok által ejtett magyar hadifoglyokat el lehet szállítani a távoli Szibériába – Nach Siberien, nach Kamschatka, nach Nord-Asien kann man transportieren. A dokumentum – amelyet két nap múltán Ferenc József császár is aláírt – arról is árulkodik, hogy ebbe a tervbe nem mindenki volt beavatva. A jegyzőkönyv szerint a magyar foglyok Szibériába való szállításáról szóló vitában a császári pénzügyminiszter felszólalt, és kijelentette, hogy ez a megoldás méltatlan Ausztriához, és legalább azt biztosítani kellene, hogy a távoli szibériai fogolytáborokban osztrák fegyőrök őrizzék a hadifoglyokat...

Minderről még a magyar olvasó is értesülhetett, hiszen a bécsi jegyzőkönyvek Kéri Edit által elkészíttetett fordítását egy óvatlan nyári napon a Magyar Nemzet is közölte.

A huszonegy évvel ezelőtt, a Burját Köztársaságban kiásott csontváz megsemmisítésére azonnal hadjárat indult. Kommunikációs és fizikai. A Budapest-Moszkva tengely pillanatok alatt kiötlötte a leghatásosabb lejárató szöveget, mely szerint a Barguzinban feltárt csontváz nem Petőfi Sándor földi maradványa, hanem egy zsidóé, aki ráadásul nő lett volna. A fölényeskedő legyintésnek álcázott kommunikációs fogással egyidejűleg azonban elrendelték a lelet lefoglalását. Ezek után a csontvázban Petőfi Sándort felismerő kutatók Ulan Ude-ból, a burját fővárosból, majd a Szovjetunióból a legvadabb kalandregényekbe illő körülmények között menekítették azt ki.

Itthon Magyarországon pedig hiába kérték, hogy bontsák meg Petőfi Sándor édesanyjának sírját, és vegyenek csontvázából génmintát. A magyar tudományosság és a politikum kegyeletsértésre hivatkozva megtiltotta azt a mintavételt, amely a feltételezést tudományos úton, száz százalékosan igazolhatta vagy cáfolhatta volna. Meglehet, hogy abban a bizonyos kegyeleti bizottságban sok ismert magyar közéleti ember írta és írja elő kötelezően a struccpolitikát. Azóta húsz év telt el.

Azóta minden magyar miniszterelnököt beavattak a Burjátországból elhozott csontváz titkába. Húsz éve tűnődöm azon, hogy vajon miért nem történik semmi? Miért nem kíván a magyar politikum ebben a kérdésben az igazságnak a végére járni? Hiszen a tudomány egyértelműen cáfolhatná, vagy egyértelműen igazolhatná, hogy valóban Petőfi Sándor földi maradványai kerültek-e elő?

Vannak, akik úgy vélik: ha kiderülne, hogy a fehéregyházi csata után Petőfi még évekig élt, az „ott essem el én, a harc mezején” jegyében felmagasztosult Petőfi-kép töredezne szilánkokra, amit a ma élő magyar nemzedék nehezen viselne el. Dőreség, mondom én. Hiszen Petőfi irodalmi művét ez semmiképpen nem érintené. Lánglelkű, szabadságvágyó szellemét ugyancsak nem. Talán csak azok sínylenék meg e hírt, akik számára Petőfi legfőbb értéke maga a megjövendölt élete. Ám az ő lélekszámuk eltörpül azon magyarok száma előtt, akik számára az igazság mindennél fontosabb. És ugyanúgy eltörpül azon magyarok száma előtt, akiket bánt, hogy e nemzet mindmáig nem adta meg a végtisztességet a legnagyobb magyar költőnek. 

Petőfi Sándor halálának kérdése nem irodalomtörténeti kérdés. A legnagyobb magyar költő halála körülményeinek tisztázása a magyar nemzet méltóságának és önbecsülésének kérdése! Ha valóban megtalálták Petőfi Sándor földi maradványait, akkor azok temetetlen voltukban égbe kiáltanak! A magyar nemzet pedig haladéktalanul és méltó módon el kell temesse őt a haza földjébe! Ha nem Petőfi Sándor földi maradványai kerültek elő, akkor azokat keresni kell. És addig kell keresni, amíg meg nem találják. Majd ugyanúgy, a legnagyobb magyar költőnek kijáró végtisztességgel el kell temetni őt! Tudom, hogy minden magyar város versengni fog érte! 

Ezért vallom és hirdetem: Petőfi Sándor halálának tisztázása és Petőfi Sándor méltó eltemetése a XXI. századi magyar élet megkerülhetetlen ügye: egy új magyar kultúrpolitika origója, egy felemelkedést szolgáló magyar nemzetpolitika sarokköve, a magyar nemzeti lét erkölcsi alapvetése. 

A Burjátországban feltárt csontváz most még egy böröndben vár. Nem Magyarországon. Valahol Európában. Titok, hogy hol. Nehogy eltüntessék, nehogy megsemmisítsék. Petőfi Sándor földi maradványai valahol Európában várják az igazság óráját.Budapest-Kolozsvár, 2010. július 31-én

Patrubány Miklós István Ádám,
a Magyarok Világszövetségének elnöke