A Szikáncson talált 1439 darab bizánci solidus érme numizmatikai értéke 2-2.5 milliárd forint, de törtaranyként nézve is mai áron közel 80 millió forintot ér. Egy európai hírű lelet alig ismert története. Kevesen tudják, hogy a hódmezővásárhelyi határ délkeleti részén, az egykori Gorzsai Állami Gazdaság melletti tanyavilágban lakó Józó Erzsébet parasztasszony 1963. október 21-én délelőtt 10 óra tájt, pulykaőrzés közben - botjával a földet turkálva - a Magyar Nemzeti Múzeum történetének egyik legjelentősebb értékű leletére, mai eszmei értéken mérve a milliárdot is elérő értékű kincsre talált.

Azon a napfényes napon Józó Erzsébet pulykái békésen kapirgáltak az őszi szántásban a tanyától 70 méterre. A pulykapásztor egyszer csak felfigyelt a felszínre kerülő fényes, kerek, söröskupakokra emlékeztető tárgyakra, melyekhez hasonlót azelőtt még nem látott. Előbb egyenként, majd tucatjával került elő a mind mélyebbre jutó bot nyomán a régi mesékben minduntalan előforduló elásott pénz, a villogó arany, "Attila kincse."

Az Óra-ékszer boltban réznek nézték

Megmutatta a szomszédoknak, adott nekik mutatóba valamennyit, s összegyűjtött egy befőttesüvegre valót, eltette a kamrába. Valamelyik szomszéd gyerek vitt belőlük kettőt a vásárhelyi Óra-Ékszer boltba, de az eladó elküldte, mondván, sárgarezet nem vesznek. Józó Erzsébet ezt nem hagyta annyiban, kérésére veje, Ale Sándor október 30-án beállított a Magyar Nemzeti Múzeumba, ahol Huszár Lajoshoz, az éremtár akkori vezetőjéhez irányították. Ránézett a verdefényes bizánci arany solidusra és meg is mondta, hogy miféle pénzt hozott a múzeumba. Ekkor a fuvaros ismerős egyből a lényegre tért:

- Megvenné-e, ha igen, mennyiért?
- Meg. 500 forintért - felelte az osztályvezető.

Erre a sofőr tovább kotorászott a pénztárcájában és elővett még néhányat, ami már gyanússá vált Huszár Lajosnak, és megkérdezte, hogy van-e még. Igen meglepődött, mikor azt a választ kapta, hogy: "Úgy ezer darab van még". Másnap Korek József, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese a helyszínre utazott az éremtár munkatársával, Bíróné Sey Katalinnal. A tanyára érve összeszedték a szomszédoktól az elajándékozott érméket, majd a befőttesüveget, tele arannyal, Korek kopott aktatáskájába tették és az esti vonattal visszamentek Pestre.

Néhány nappal később fémkeresővel átkutatták a tanya környékét Horváth Béla régészgyakornok közreműködésével, a szántás egy részét átszitálták, s további érméket találtak. Amikor a tanya falát vizsgálták, a fémdetektor hangos csipogásba kezdett. Az öröm viszont csak addig tartott, amíg ki nem derült, hogy a konyha falára akasztott vájdlingot jelezte a műszer.

A megtalált 1439 darab bizánci solidus érme törtarany értékben nézve mai áron közel 50 millió forintot, a numizmatikai értékben viszont 2-2.5 milliárd forintot ér. A leletért Józó Erzsébet 70 ezer forintot kapott a a Művelődésügyi Minisztériumtól, melyet a Tornyai János Múzeumban vett át dr. Liptai Ervintől. Akkoriban egy kezdő tanár 1100 forintot keresett havonta, három forint volt a kenyér kilója, 10 forint egy vasárnapi háromfogásos menü a szegedi Hungáriában, és még nem került 5 forintba egy liter benzin.

Régészeti szempontból vitathatatlanul óriási ennek a kincsnek a jelentősége. Elég ehhez példaként felhozni, hogy 1967-ig Svédországban és Dániában 983 darabot találtak, majd néhány évvel később az egykori Csehszlovákiában is előkerült egy a sajtóban "nagy"-nak kikiáltott soliduslelet, 108 érmével.

Fizetőeszköz helyett ékszer

Egész Európa hunkori régészetére jellemző, hogy kevés érem maradt fenn, ugyanakkor általában aranytárgyakban gazdag. A kelet-római császárság vert arany formájában fizette adóját, melyeket minden bizonnyal a hun aranyművesek beolvasztottak, ékszereket és más aranytárgyakat készítettek belőlük. A hunok számára az aranypénz nem számított olyan fizetőeszköznek, mint más civilizációkban, ezért készítettek pénzükből mindennapi használatra aranytárgyakat. Összesen 1439 vékony, 4-4,5 gramm súlyú, de 980 ezredrész finomságú (22,5 karátos), tehát kivételesen finom ötvözetű bizánci aranypénz, úgynevezett solidus került elő a szikáncsi földből. Az érmék túlnyomó többsége a 402. és 450. között uralkodott II. Theodosius császár pénzverdéjéből származik

Bíróné Sey Katalin, a lelet tudományos feldolgozója szerint a solidusok összsúlya 6446 gramm. Azt már tudjuk, hogy ma mennyit ér, de az akkori napi értékét talán leginkább az annona militaris alakulásán mérhetjük le. Az állam a pénz romlásával fokozatosan vezette be, hogy az adók egy részét terményben követelte, amely a hadsereg ellátásához volt nélkülözhetetlen. 445-ben egy solidus értéke például 350 liter búza, vagy 88 kg marhahús, vagy 109 liter bor, vagy egy katonaköpeny volt. Egy mezőgazdasági munkás, egy kőműves, egy mészégető, egy kovács 108 nap alatt, egy pék 54 nap alatt keresett meg napszámmal egy solidust 445-ben.

Miért éppen Vásárhely közelében?

Ezek után joggal merül fel a kérdés, hogy hogyan kerülhetett a Boszporusz partjáról, a népvándorlás korának márványpalotás világvárosából ez a tömeg arany a hun uralom alatt élő szarmata pásztornép szikes-tocsogós, tiszai és marosi holtágakkal átszőtt pusztáira. A magyarázatot Attila és félelmetes serege adja. Veszedelmes ellenfél, megnyerendő nagyhatalom volt Attila és a fennmaradt leírásokból tudjuk, hogy valahol errefelé volt a hunok lónyerítéstől hangos, sátorpalotákkal ékes fővárosa. Itt kellett megvásárolniuk az "isteni" cézár alázkodó küldötteinek a békességet.

Tehát úgy tűnik, a szikáncsi aranyak valamelyik nagy hadjáratot követő bizánci adó részét képezhették, hiszen verdefényesek, vagyis még nem voltak piaci forgalomban. Az sem kizárt, hogy egy kis csaláshoz folyamodott a kincset szállító hun főember. Elvett a beszedett adóból és elrejtette, talán éppen a szállása közelében. Esetleg arra gondolt, hogy a hunok nem néznek utána, pontosan egyezik-e a hozott összeg az ígérttel. Tévedett. Ez a tévedés az életébe kerülhetett, hiszen az elrejtett vagyont már nem tudta kiásni.

Már régebben az volt a vélemény, hogy az éremlelet előkerülési helyének közvetlen környékén vezetett egy főközlekedési útvonal, amely Konstantinápolyt és a hun központot kötötte össze. A soliduslelet előkerülése éppen ezen a helyen ezt a feltételezést látszik igazolni. Az ország számára örvendetes és becses ritkaság, a bizantinológiával foglalkozók számára értékes anyag a szikáncsi lelet. De az alföldi tájakon még valamit jelent. Sok időre elégséges újabb táplálékot ad a képzeletnek kincsekről, Attila hármas koporsójáról ábrándozóknak.

A lelet a Magyar Nemzeti Múzeum éremtárának gyűjteményében van, illetve 2 darab a megtaláló, Józó Erzsébet tulajdonába került, továbbá a leletből 5 darab II. Theodosius-érmét a vásárhelyi Tornyai János Múzeum kapott meg. A föld, ahol a pulykák kikapirgálták az aranyat, ma is szántó. A tanyát viszont több mint 20 éve elbontották, helyét felszántották. A környékbeli idős embereken és az érméken kívül semmi sem emlékeztet mindarra, ami 1963-ban és azelőtt történt. Ám az is meglehet, hogy még mindig rejt kincset a szikáncsi szántóföld mélye.

A szikáncsi aranykincset bemutató kiállítás nyílik januárban a hódmezővásárhelyi Tornyai-múzeumban – jelentette be Nagy Imre igazgató a helyszínen. A hódmezővásárhelyi kiállításon ezek közül mutatnak be néhány tucatot, emellett a tárlaton a látogatók megismerhetik majd a kincs megtalálásának körülményeit is. Nagy Imre elmondta, hogy a jubileum mellett a kiállítással a lakossági leletbejelentés fontosságára is szeretnék fölhívni a figyelmet. Alapvető szakmai és társadalmi érdek, hogy a földből előkerülő régészeti leletek a legmegfelelőbb helyekre, tehát a múzeumokba kerüljenek szakemberek közreműködésével, ne pedig a lelőhelyeket napjainkban rendszeresen és módszeresen fosztogató "műkincsrablók" kezei közé.

Forrás: http://richpoi.com/cikkek/tudomany/hunkori-aranykincs-a-szantasbol.html

Beküldte: kunavar