Hagytunk felnőni egy életképtelen generációt – Hol hibáztunk?

Mindig is voltak válások, megesett lányok, drogozó fiatalok, volt abortusz, és még ezer minden, hiszen nincs új a nap alatt, csak az arányok fordultak meg. A változás mértéke azért drasztikus, mert bár minden dolog előfordult már egy társadalom vagy egy korszak idején, nem ekkora százalékban.

Felneveltünk vagy inkább hagytunk felnőni egy életképtelen generációt. Nagyon kevesen motiválhatók. A legtöbb fiatal céltalanul tengeti az életét és semmi, de semmi nem ösztönzi arra, hogy változtasson a jelenlegi állapotán. Nem akar többet, nem akarja a világot megváltani, nem vár semmi különlegeset az élettől. Kiveszett belőlük a hit. Annak hite, hogy a világot mi formáljuk, alakítjuk és változtathatjuk is meg, ha úgy adódik.

A mai fiatalok igen nagy része nem akar tanulni, mert feleslegesnek látja. Bármiféle információra van szüksége, az okostelefonjához nyúl. Bár nem az információszerzés a fő célja a legtöbbnek. Nem akarnak dolgozni, mert a pénz sem elég motiváló erő. Ahhoz is lusták vagy életuntak, hogy vágyaik legyenek. Elfelejtettek örülni, vágyakozni valami után.

-Ennyi pénzért én nem dolgozom... - hangzik el nem egyszer. Persze, hogy nem, amíg a szülők gondosan eltartják, sajnálgatják őket, mert szegényeknek nagyon nehéz az életük a mai világban. Sajnálják azért, mert túl sokat kell nekik teljesíteni, mert az elvárások emberfelettiek. Pedig nem azok, csak a puhány generáció, ami most kezd kibontakozni. Nem bírja el a kihívásokat.

Elvárja, hogy minden körülötte forogjon, hogy a munkahelyen, az iskolákban hozzá alkalmazkodjon mindenki. Azt várja, hogy mindenki legyen elájulva attól, hogy ő van, hogy ő esetleg dolgozna. De ezt a munkát csak ideális körülmények és ideális fizetés mellett képzeli el. Semmit nem tett le az asztalra, nem adott még hozzá a világhoz, de maga a léte az feljogosítás arra, hogy követelései legyenek. És követel is.

Alig vannak olyanok, akik ehhez nem asszisztálnak. Itt felnőttekre gondolok. Inkább működik a mamahotel, mert hát a szeretet jele az, ha kiszolgáljuk a csemeténket? Sokan erre vadul bólogatnak. A mai fiatalok kineveltek egy szolgasereget, amely igyekszik a kedvükben járni, félve attól, hogy majd egy idő után nem lesz, aki adózzon vagy nyugdíjat fizessen. Még azt sem mondhatjuk, hogy csak a fizikai munka büdös.

Minden munka az a számukra. Tulajdonképpen a legtöbben azt várják, hogy az égből hulljon rájuk a pénz. Némelyik még lehajolni is lusta lenne. Semmiféle késztetést nem éreznek arra, hogy egyedül elboldoguljanak. Mert mi, mostani szülők ezt hagytuk. Azért, mert kíméltük őket, hiszen nincs más dolguk, csak a tanulás. Pedig biztosan nem haltak volna bele, ha felelősséggel tették volna a szennyestartóba a ruháikat, vagy ha néhanapján elmosogattak volna. Esetleg észrevették volna, hogy a szüleik fáradtak, elkeseredettek.

Nem, nemcsak a tanulás a feladatuk, hanem az is, hogy ezt a világot jobbá tegyék. Hogy törődjenek másokkal, hogy tiszteljék azt, aki értük dolgozik. De mi valami félremagyarázott szeretetből elvettük tőlük ezt a lehetőséget és nem tanítottuk meg arra, hogy mi a gyerek, a kamasz, a felnőttkorba lévő fiatal feladata. És most jajgathatunk, mert piszkosul elrontottuk.

Amikor az iskola körül dolgozó munkásoknak az elsős gyerekek minősíthetetlen dolgokat kiabálnak, amikor g...i munkásnak nevezik azt, aki szépíti a környezetüket kétkezi munkával, akkor felmérhetjük azt, hogy mi szülők, pedagógusok, felnőttek, mennyire félreneveltük őket. Tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy nem, nem lehetnek ilyenek a gyerekek, mert a gyerek aranyos, cuki és csillog a szeme. De ilyenek is...Egyre többen. A burok, amelyben vannak, nagyon gyorsan kipukkad. Addig hihetjük ezt, amíg a gyerek közösségbe nem kerül. Akinek óvodás, iskolás a gyereke, biztosan rengeteg hasonló „élménnyel" gazdagodik. Bár ezzel nem szeretünk szembenézni, inkább tagadjuk.

Felnőtt egy olyan generáció, ami lelkileg sem erős. Összeomlik, ha kudarc éri, nem leküzdeni akarja, hanem szenvedi. Olyan gyengék belül, hogy az ember fél kritikát mondani, mert ezek a fiatalok már nem tudnak védekezni sem. Nem akarnak küzdeni az igazukért, vagy bizonyítani, hogy igenis többre képesek.

Ez a generáció nem látja a többi embert. A társait sem, csak a virtuális világot. Lassan elfelejt beszélni, mert jelekkel fejezi ki magát a telefonján. Nem akar helyesen írni, nem akar beszélgetni, nem őriz emlékeket, mert neki csak a pillanat számít. Még azt sem állítom, hogy a mában él. Talán csak az adott pillanatban. Amit persze azonnal megörökít, pedig szánalmasan lényegtelen, hogy hogyan néz ki egy mosdó tükrében vagy, hogy szép-e műkörme.

Ha nem kap elég lájkot, könyörög érte. Még jó, hogy Dunának nem megy. Félelmetes belegondolni abba, hogy hol és mikor hibáztunk. Abba is, hogy mivé lesznek ezek a fiatalok. Vajon hogyan alakul az életük, ha társadalom nem tolerálja majd egy bizonyos szint után a hozzáállásukat? Vajon tudnak-e a virtuális világ nélkül létezni úgy, hogy majdan a saját gyerekeiknek valódi szülői legyenek?

Nem vagyok túl optimista e téren. Ne legyen igazam! Tévedjek óriásit...Ezt kívánom...

Forrás: FB
Beküldte Antal Miklós