Így a teremtés folyamatát magába záró ősnyelvünket is. Ez a rombolás oly nagymérvű volt, hogy ma csak igen tudatos munkával menthető meg a még Isten kegyelméből megmaradt ősműveltség és nyelvünk. Ehhez nemcsak az erre hivatott mentő intézmények magyar lélekből fakadó elhivatottsága szükséges, de népünk minden egyes résztvevőjére is. Annak idején mindenki az anyaöl védett környezetében szívta magába a természet átörökítő rendje szerint magyarságát. Ma már a hiánypótlás tudatos munkájával kell megdolgozni érte. Ma még lehetséges. Ha várunk tovább – ki tudja?

Nyelvünk romlása magyarságtudatunk romlásának hű tüköre.

Az első kettőnél tudnunk kell, hogy használatuk felesleges, mert nincsen olyan latin, vagy angol kifejezés, melynél tökéletesebbet magyar nyelvünk tárháza nem rejtene.

Az elsőhöz nem kell magyarázat. Minél tudósabbnak szeretne valaki látszani, annál több latin szót használ. Ez a jelenség már odáig fajult, hogy némely ilyen természetű cikkben csak a kötőszavak magyarok – szerencsés esetben. Ezen a ponton érünk el a másik állapothoz, a zagyva magyarhoz. Ez a tudálékos latin magyarnak, vagy angol magyarnak az általános életben való megjelenése.

A zagyva magyar már nem elégszik meg az idegen szavak használatával, hanem ennél sokkal mélyebb rétegeket rombol.

1. Majmolni kezdi az idegen nyelv hangsúlyát. A nyelvünkkel ellentétes szabályokon nyugvó nyelvek a hangsúlyt a szó végén felfelé viszik. A tiszta magyar nyelvet beszélő ettől elborzad. Beszélheti valaki bármily szótári helyességgel nyelvünket, a felfelé igyekvő véghangsúlytól minden tiszta magyar nyelvet beszélőnek testi-lelki fájdalmat okoz, s önnön magyarságát teszi kétségessé ezzel.

2. Szellemi tunyaságba sűllyedve a körülötte zsongó idegen szavakat használja

3. Annyi fáradtságot sem vesz, hogy legalább ezeket helyes kiejtéssel, vagy értelemmel szólaltatná meg.

E három fő szempont a zagyva világ kezdetét jelzi, mely életünk számtalan területén érezteti romboló hatását, első sorban lelkünkben, mely az öntudat önvédelmi rendszerét rombolja. Ennek fokmérője zenénk ősmagyar lüktetésének, dallamszerkezetének lezüllesztése. Így született meg a magyar rock, s kapott nyelvünkben szótári létjogosultságot például a szervusz mellett a szia. És hihetetlen, de ekkor testet öltött a fából vaskarika is.

A zenével kapcsolatban meg kell emlékeznem Leonard Bernstein híres, Harvardon tartott zenetörténeti előadás sorozatában elhangzott véleményéről. Miután sorba vette a különböző zenék tulajdonságait, mindenben talált valami értéket. A rock értékelését egy szóval intézte el: szemét.

Ha valamely más műveltségi kör zenéjét játsszuk, tudatosuljon minden nézőben és előadóban, hogy ez a zene a kelta világból való, vagy ázsiai, afrikai, s ez a dobpergés az amerikai indiánok üzenete. E zene üzenete legyen tiszta, érthető.

A fából vaskarikát meghonosító világgal együtt beáll a végzetes romlás: zagyva zenénk és műveltségünk elsorvasztja Isten adta, hihetetlenül magas szintű magyar értelem rendszer fenntartóját, magyar agyunk páratlan idegkapcsolódási rendszerét. Ennek bekövetkezte viszont magával hozza elkerülhetetlen, végleges romlásunkat, amikor már bánjuk tettünket, vissza szeretnénk kapaszkodni az elveszett magyar világ valóságába, de már nem lehetséges. Kodály Zoltán a következőkre figyelmeztet: „...A tudat alatti nemzeti vonások legjobb megalapozója a néphagyomány, elsősorban a játék-és gyermekdalaival. ... A lélek alaprétegét nem lehet kétféle anyagból lerakni. Anyanyelve csak egy lehet az embernek, zeneileg is.”

E romlási folyamat gátjaként nagy figyelmet kell szentelnünk a fenti három pontba foglaltak ellensúlyozására.

1. Keressük a tiszta magyar hangsúllyal beszélők társaságát. Hathatós, mindennapi példa lenne tiszta magyar nyelven beszélőknek a hírközlés terén való alkalmazása. Ezen túlmenően, az iskolai nyelvtanítás eszközei közé nyelvgyarkorlatok felvevése, hangosan felolvasás keretében megszólaltatni egy-egy szellemi nagyságunk műveit. Hallásunk hamar kifinomulna, s ekkor már egymást figyelmeztethetnénk egy-egy véletlen csúszás esetén. Ezzel egyidőben lelkünk gazdagodna sehol másutt nem talált kincsekkel, az olvasott anyag segítségével.

Néhány éve Erdélyben járva alkalmam volt egy tanári körben egy délelőttöt eltölteni. Az egyik tanár nyelvromlásunk közelebbi megvilágítására elmondta egy élményét. Magyarországi látogatásakor vasúti jegyet akart vásárolni. A jegyeladó fiatal leány váratlanul megkérdezte: „Szinész a bácsi?” – „Miért?” – kérdezte ő. „Mert olyan szépen tetszik beszélni” – volt a leány válasza. Ebből leszűrhető tanúlság: már feltűnő, ha valaki szépen beszél magyarul saját hazájában, de örömmel tapasztalható, hogy még észre tudják venni a fiatalok a tiszta magyar és a zagyva magyar közötti különbséget, s igényelnék is, ha volna megbízható forrásuk.

2. A magyar agy szereti, sőt igényeli az összefüggések gyors összegezését, szóba öntését. Eleinte bizonyára nehezünkre esik megtalálni a megfelelő magyar szót, kifejezést. Az évtizedek óta belénk épülő gátak lebontására van szükség, ami bizony munkával jár, de megéri, mert igen rövid időn belül észleljük majd, hogy magyar szavunk sokkal kifejezőbb, mint az idegen, s nagyobb is a választék. Ilyenkor igazat kell adnunk a kiváló angol írónak, Bernard Shaw-nak, mikor ezt mondta: „....Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam ezt a nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerûen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” Jelenleg ettől fosztjuk meg önmagunkat.

Ha valaki ragaszkodik az idegen szó használatához, tegye azt megfelelő körültekintéssel és pontosan. Mindszenti Dániel 1832-ben kiadott dalgyűjteményes kötete előszavában a következőket mondja, a korában tiltott magyar tanítás irányelveként: „...Hozzá szokván a (gyermek)... a’ magyar kifejezésekhez, kevésbé fogják a latán szavakat közikbe keverni, minél alig van valami útálatosb a’ beszédben; mert vagy egy, vagy más nyelven beszél valaki, de tisztán szóljon – ez az igazi mesterség. A’ szavakat három vagy több nyelvből egymással önként zavargatni hiú fitogtatás és gyávaság.” Tudom, a gyávaság nem magyar tulajdonság!

A fentieket figyelembe véve mindenki a maga életterületén megtalálja az ott megvalósítható, legmegfelelőbb tanítási alkalmakat.

Nagy építő ereje van a magyar dalnak. Tanuljunk meg énekelni, s énekeljünk gyakran, gyermekeinket is dalra serkentő lelkesedéssel.

Élesszük újjá a régi magyar óvodákat, ahol magyar meséink, dalos gyermekjátékaink a világmindenségben elfoglalt helyünket jelölik ki számunkra. S hívjuk meg rovásírásunk tudósait, Friedrich Klárát és férjét Szakács Gábort, hogy saját írásunkkal már ekkor megismerkedjenek, hogy őseink üzeneteit majdan el tudják olvasni, s lépteiket követni.

Amennyiben lehetséges, töltsük a gyermek iskolai szabadságát kárpátmedencei szép hazánk olyan vidékén, ahol még él a magyar szó, magyar hagyomány. Amennyiben ennek számos akadálya nem engedné meg az otthontól távoli nyaralást, szervezzünk magunk köré egy parányi vidéket: hívjunk meg magunk közé kedves vendégként Erdélyből, Palócföldről, Délvidékről, s más neves magyar vidékről mesemondókat, nótafákat, művészeket egy-két hétre, s tanuljunk tőlük gyermekeinkkel együtt. Otthon, vagy ha lehet kint a szabadban, Isten kék ege alatt.

S észre se vesszük, a zagyva magyarnak hült helye sem marad...

*

Szinte utószóként, de meg kell említenem, hogy óvakodnunk kell mindazoktól, akik meg akarják akadályozni önmagunkra ébredésünket. Vannak akik megtévesztő mosollyal és szándékos rombolással szólnak bele e folyamatba. Vannak jóhiszemű lelkek, akik az idegen hatások ruhájába bújtatott egy-két magyar dalfoszlányt kevernek rockjukba mondván, hogy a fiatalok már csak ilyenek után vágyakoznak. Sajnos. Mert nem volt alkalmuk megismerni saját műveltségüket, s senki nem vezette őket e tiszta forráshoz. Ezek a nevelők nem veszik észre, hogy e tettük többet rombol, mint amit bármilyen előadással helyre lehetne hozni.

Tartsuk szemünk előtt Kodály Zoltán neveléssel kapcsolatos tanácsait, melyeket Visszatekintés című művében összegezett. Most záró gondolatként csak ezt a parányt hozom:

„...Ez ősi játékok fenntartása elsőrendű kulturális és nemzeti érdek. Egyrészt valóságos tárházai a tudat alatti magyarságnak. Tudat alatti elemeknek eddig még alig méltatott, nagy szerepe van a nemzeti jelleg kialakulásában. Aki nem játszotta gyermekkorában e játékokat, annyival is kevésbé magyar. Benne a nemzethez tartozás sokágú, bonyolult érzése feltétlenül szegényesebb, hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás-, hanglejtésforma, dallam: kimaradt lelki életének építőanyagából. A nevelésnek oda kell törekednie, hogy ez a szó: „magyar vagyok”, minél gazdagabb tartalmat, minél több életet, színt jelentsen mindenkinek egyénileg is, különben vajmi könnyen üres frázissá szárad...

Mindennek eléréséhez szerető Istenünk segítségét, áldását kérjük.

Beküldte: anikogyorgyi

Kapcsolodó oldal: http://fox.klte.hu/~keresofi/sztes/sztes3.html

Eltárolt hozzászólások