Hajtóvadászat
- Ejszen vaddisznóra, meg medvére vadásznak a rományok urai - jelentette-, hajtják az erdőt alattunk, széltiben. Legalább száz hajtót terelhettek ki
Láposról a csendőrök, uraik mulatságára. Jó lesz, ha föllépünk a Dürgő csúcsa mögé, mielőtt utunkat vágják! Lábra is keltették a két papot nyomban. Mikor megtudták, hogy miről van szó, Gergely még el is nevette magát.
- Nocsak, medvéhez meg farkashoz hasonlított bennünket, ugye? Lám, megtréfált az Úristen: azokká is váltunk!
De a gyéresi pap nem értette a tréfát.
- Sajgó lábakkal tovább menni? - morgolódott. - Úgy elgyöngülünk, hogy csak összeroskadunk valahol, mint a lőtt medve...!
- Az Úr nem medvének, hanem a saját fiának teremtett - emlékeztette az öreg -, s a fiú nem lehet gyöngébb az atyánál! Tartsd észben, s visszatér beléd az erő tüstént.
Újra lövések dördültek odalent, s hallani lehetett a hajtók kiabálását is. - Niteláj porku! Nihol a disznó, ni!
- Apó - vélte a gyerek -, a hajtók vezetője, az a román vadőr, akivel már bajunk volt egyszer, alighanem ezen a mi gerincünkön jövöget fölfele, s a lövések iránya szerint, a vadászokat bizonyára a Kecskés mentén állították föl, akárcsak a múlt évben, a fölöse felettünk lapul valahol a gerinc mentén!
Harapófogóban vagyunk, nincs mire várni! Ha leszaladunk gyorsan a Kis Rákosba, onnan föl a gerincre s túl alá megint a Fekete Gödörbe, megmentődtünk tőlük...!
Még ki se hűlt szájában a szó, s lövés dördült újra. Alig néhány száz lépéssel odébb, a gerincen. Alattuk a bükkösben nagy csörtetéssel menekült valami vadállat.
Minden további beszéd nélkül összekapták holmijukat, s már iramodtak is át a sziklákon a túlsó oldalra, ott pedig alá, a fenyves sűrűjébe.
- Ne csörtessünk, mint valami vadkan - figyelmeztette papjait az öreg -, ügyelve siessünk, mert valaki odaföntről belénk lő még...
Fél órába ha telt, s már lent voltak a Kis Rákos zúgó vize mellett. Ott ittak egy jót, s már kapaszkodtak is föl a másik oldalon. Vadcsapásokat követtek a sűrű fiatalosban, mindég csak fölfele, egyik csapásról a másikba váltva át, hogy minél előbb feljussanak az élre. Még oda se értek, s már hallották maguk alatt a vadőr kürtjét, s rá nyomban a hajtók kiabálását odaát a szemközti oldalon, ahonnan jöttek volt.
- Idejében menekedtünk - motyogta János pap, egy fatörzsnek dőlve, kiveresedett arccal. Izzadt a terű alatt, pedig hűvös volt a levegő.
- Nem állhatunk itt meg - szólt hátra Ferkő -, még egy gerincen át kell jussunk ahhoz, hogy jól érezhessük magunkat.
Nem mondta meg, hogy miért, de rájöttek hamar. Egyszerre csak lövés dördült el fölöttük is. Egyetlen lövés. Nem ott, ahol a vadászat folyt, hanem egy gerinccel idébb. Felettük éppen. Ferkő ott elöl megállt.
- A keserűségit - mondta, keze fejével törölve meg izzadt homlokát a feje búbjára tolt kalap alatt-, ezek a magyarláposi vadorzók újra csak bolondját járatják a románok törvényének! Azok végzik a hajtást odatúl, s ők ejtik a vadat ideát. Ismerik ám a vad járását, jobban, mint azok...!
- Magyarok? - kérdezte Gergely. - A legjobbjából - felelte az öreg. - Hát akkor nincs baj!
- Nincs, csak egy - vágta vissza a szót a gyerek. - Nem kedvelik ám, ha meglátják őket.
- Nocsak - szólt rájok az öreg türelmetlenül -, ne veszítsük a szót,llanem igyekezzünk. Odafönt majd, mielőtt kimennénk az élre, hírt adunk, hogy tudják, kik vagyunk. Mentek, kapaszkodtak a kanyargós, szűk vadcsapásokon fölfele. A fenyők megritkultak rendre, a hegy viszont mind meredekebb lett. Szedres, málnás bozótokon, kőgörgetegeken keresztül közelítették meg a gerincet. Mikor egy kis forrás gödréből föltekintve meglátták a gerinc magasodó bükkfáit, ahogy ágaik hegyén az égboltot tartották, az öreg megállt. Ledobta válláról a terűt, s
odaszólt Ferkőnek.
- Itt pihenünk egyet, Ferkő fiam. Látod azt az odvas, vén fát odébb? Fogd a baltádat, s kongasd meg, ahogy szoktuk. Megmentődtek mind a terűtől, s elhevertek a forrás menti gyepen. A nap magosan állt, mintha át is hajolt volna már a délutánba. Néma volt a hegy. Hajtók lármája se hallatszott többé. Ferkő átdolgozta magát a sűrű szedresen a száraz fáig, s meglendült kezében a hosszú nyelű balta. Bong... bong... bong... Aztán újra: bong... bong... bong... Harmadszor is.
A mély, kongó hang átívelt a patakok völgyei fölött, itt-ott visszaverődött egyegy szikláról, s végül is elnyelte valahol távol a csönd. Hang se hallatszott sehol. A hajtás véget érhetett - vélte Ferkő -, hajtók és vadászok ették s itták a délirevalót, tova fentebb a Kis Rákos Fejében. Időbe telik, mire átjönnek ebbe az oldalba. Több hajtás aztán nem lesz ma - mondta szakértelemmel -, addigra már besötétedik, s az éjszakát alighanem fent töltik a szénapajtáknál, mint a múltban is...
Hevertek ott egy keveset, ittak a friss vízből, faltak egy harapás kenyeret, s lábra keltek megint. Mire fölértek a gerincre, a nap már hajolni kezdett nyugatnak. Ferkővel az élen óvatosan léptek ki a gerinc hosszában vezető széles csapásra, amit hosszú esztendők során tapostak ki a csordák, meg a nyájak, tavasszal föl, ősszel alá. Hiába lestek minden irányba, embernek, állatnak színe se volt. Átkeltek a csapáson, s már indultak is lefele a túloldali lejtő bükkösébe, amikor az öreg ott hátul egy pillanatra megállt, és lenézett balra, a fák közé.
- Mi van? - riadt meg Ferkő ott elől.
- Semmi - nyugtatta meg az öreg, s mentek tovább. Nyugvóban volt már a nap, s a fák árnyéka megnyúlt hosszúra, amikor elérték végre a Fekete Gödröt, ahol a szénégetők kihűlt kemencéi árasztották régi füstök keserű szagát. Az utolsó szekérrevaló faszén is meglelte már a maga útját le a völgyek malmaihoz, s a széles, bükkös gödör üresen és lakatlanul várt a tél havára, hogy eltakarja a nyár nyomait. Valami hat magányos kunyhó szomorkodott szétszórva a gödörben, szénégető emberek nyári szállása. A legfelsőbbnél, amelyiket már fiatal sarjerdő kezdte elnyelni, Ferkő megállt.
- Itthon vagyunk - mondta egy megelégedett vigyorral az arcán, és ledobta hátáról a terűt.
A kunyhó eresze alatt aprózott tűzifa volt magosba rakva, szép ügyesen. Odabent hosszú kéményes vaskemence, szénából készült fekhely, polcok a falak mentén, edénnyel rakva.
- Ott föntebb a kis tisztáson szénaboglyát lelnek - oktatta Ferkő a papokat -, abból olyan ágyat vethetnek magiknak, amilyen manapság még a grófoknak sincsen!
- Nincs hát - kapta föl Gergely a szót -, mert akit életben hagytak közülük, azt pincegödrök mocskában őrzik az új urak.
Alig helyezkedtek el a kunyhóban, s már besötétedett odakint. Ferkő tüzet tett a kemencébe, pityókát kapart elő a kunyhó sarkából, levitte a vízhez, megmosta, s már jött is vissza vele, amikor megpillantott egy emberi alakot kilépni a fák sötétje alól.
- Én vagyok csak, Ferkő, Fazakas Márton - mondta az ember -, meghallám a baltád szavát, s hoztam valamit néktek... Fenyőbojtokba göngyölt valamit vett elő a ködmöne alól.
- Vadtehén combja. Jól fog esni négyeteknek.
- Ki mondotta, hogy négyen vagyunk? - figyelt föl Ferkő. - A balta foka hallgatott erről!
- Megálmodtam az éccaka - vigyorgott rá az ember a sötétben -, fogd na, s mondd meg a szent embernek, hogy tiszteltetem...
- Hát gyüjjön már be egy szóra! - unszolta Ferkő. De az ember megrázta a fejét.
- Nem tehetem. Dologban vagyok. S már ment is. Ferkő felvitte a kunyhóba a szarvastehén combját, meg a mosott pityókát, s odaszólt az öreghez, ki a padkán pihent, szemben a tűzzel. - Találja ki, mit hozok!
- Vad húsát - felelte az öreg anélkül, hogy fölnézett volna -, valamelyik láposi nyomta a kezedbe.
- Honnan tudja?
- Megéreztem, amikor átkeltünk a nagy csapáson odafönt. Talán meg is pillantottam egy kalap szegélyét a sziklakő megett...
- Fazakas Márton volt. - Gondoltam...
Idestova két hete lakoztak már a Fekete Gödörben és nem történt semmi.Emberek, asszonyok jöttek föl olykor a falvakból, ezzel meg azzal gyógyítani való gyermeket is hoztak néha, s az idő kitartott. Napközben ragyogott a nap, éjszakánként sziporkáztak a csillagok, s a forrás szélén jég bőrödzött reggelente. Aztán egy délután zúgni kezdett felettük a Cibles hármas csúcsa. Különös zúgás volt. Az öreg fölnézett, megszagolta a szelet és azt mondta:
- Itt a tél...
Úgy is volt. Elébb csak szél zúgatta a fenyveseket odafönt. Aztán megfellegesedett az ég, és esni kezdett az eső. Esett, esett három napig. A harmadik nap estéjén hideg szél támadt, s hóvá változott tőle az eső. Reggelre megfehéredett a világ...
- Na most mi lesz? - kérdezte Nagy János, a volt gyéresi pap. - Tél.
- S velünk?
Az öreg megnézte jól.
- Tanultál-é valamit, mióta itt vagy? A pap megvonta a vállát.
- Nem tudom, mit feleljek erre. Megtanultam fát dönteni, fát aprítani... tüzet szítani...
- Ha csak ennyit tanultál, akkor bizony sokat kell még tanulnod, János. Ez lesz veled.
- Itt? - rettent meg Nagy János a gondolattól. - Mehetsz máshova is.
- Hova?
- Tőlem hiába kérded - vonta meg a vállát az öreg -, fordulj Istenhez. Ő tudtodra adja, ha figyelsz.
Gergely, aki mindeddig szótlanul gubbasztott a kemence megetti padon, mély lélegzetet vett és megszólalt.
- Megtanulhatjuk a szénégetés mesterségét. Az öreg odafordult és megnézte jól.
- Kedvemre vagy, Gergely. Kedvemre voltál, mióta megösmertelek. Te nem panaszkodsz. Nyitott szemmel nézed a világot. Hát igen, megtanulhatod a szénégetést. Megtanulhatod a kerékgyártást is. Szerszámkészítést. Sok mindent, ami szükséges ahhoz, hogy életet kaparjon magának az ember. Lehetsz fazekas is. Téglaégető. Ezermester, ki kóberes szekérrel járja az országutakat és falusi népek edényeit foltozza, késeit, baltáit élezi, tetőt javít, kerítést fon, s rendbe tud hozni mindent, ami elromlott. Becsületes munka mindez és rendes időkben, rendes világban életet biztosít annak, aki nem restelli a munkát. Csak egy a baj, Gergely fiam! Nem élünk se rendes világban, se rendes időkben. Rendetlen világban és megbokrosodott időkben élünk. S bárhova mégy is, bármibe kezdesz is, ha szenet fuvarozol le a malmoknak, vagy szerszámot, edény javítasz: ott kell legyen a zsebedben télen-nyáron, nappal és éjszaka egy kis, pecsétes papiros, ami azt mondja, hogy azok, akik uralkodnak fölötted, tudják, hogy ki vagy, mi vagy, s engedélyt adtak neked, nevedre szóló engedélyt, hogy végezd, amit végzel. Ha nincs ilyen pecsétes írás a zsebedben, az első csendőrőrsnél tovább aligha jutsz. Ez a baj, Gergely fiam. Csönd nehezedett a kunyhóra. - S magának van pecsétes írása? - kérdezte Nagy János gúnyosan, szinte ellenségesen.
Az öreg megrázta a fejét békésen.
- Akik a jövendőt dolgozzák, azoknak nem ad pecsétes írást a világ. De ez is eljöhet egyszer. Megadja azt is az Úr, mihelyt eljutunk oda, hogy nem csak egynéhányan, de jó sokan, kik magyarok vagyunk, kiérdemeljük azt, hogy ne csak múltunk, de jövendőnk is legyen. A jövendőt pedig, Gergely és János, azt meg kell szolgálni. Nem terem magától, mint mezőn a virág. Először is tudni kell az igazat. Aztán meg gyakorolni kell az igazat, mert az Úr csak azon segít, aki az Ő útját járja, aki az Ő erejének irányába halad. Akárcsak a vitorlás csolnak, olyan az ember is. Szél mentébe fordul, siklik előre. Szél ellen fölborul, s elsüllyed. Az emberi lélek vitorláját az Úr ereje duzzasztja erővel. De mint minden egyébnek, ennek is tudni kell a titkát.
- Ezért vagytok itt, ti ketten. Ezért választott ki benneteket az Úr. Azt hiszitek, hogy az Úr akarata nélkül ki tudtalak volna menteni a románok kezéből? He! Ki vagyok én? Vénember. Isten nélkül senki se vagyok. De Istennel, Isten oldalán? Világot hódíthatok, ha Ő úgy rendeli. Az Ő rendelése pedig az - emelte föl a hangját, hogy megtelt vele a kunyhó -, hogy emberelje meg magát végre a magyar! Térjen vissza Urához, ki ide hozta az ígéretek földjére, hazát adott neki, szépséges országot, hatalmat és dicsőséget, népek élére emelte, népek és nemzetek védelmezőjévé tette, pajzsán tartotta, magosan mindaddig, míg önzés és kapzsi hiúság egymás ellen nem fordított magyart a magyarral és idegen tanácsadók sima nyelvére hallgatva meg nem szegték az Úr törvényét, mely kimondja: szeresd a te magyar testvéredet, mint önmagadat, s fegyvert ellene ne emelj, rosszat ellene ne cselekedj, se tettben, se szóban. Aki e törvény ellen vét, annak nyelve kivágassék, karja megbénuljon s utak árka legyen szálláshelye, mondá az Úr. De aki megtartja törvényeimet, annak szerető édesatyja vagyok, az meghallja lelkében az én szavamat s minden tettével gondolataimat végzi.
Annak hatalmat adok a világ felett, amit az ő számára teremtettem volt... Na. Ez az Úr törvénye - fejezte be az öreg -, s akinek esze van, él vele...
- S hol van mindez megírva? - kérdezte Nagy János, gunyoros mosollyal felhúzott szemöldökkel. - Mert a Szentírásban nem leltem nyomát!
- Pedig abban van a gyökere - mordult rá az öregember -, nem a zsidókéban hát, hanem abban, amit Jézus Krisztus tanítványai tettek írásba,emlékezet után. Meg amit az Úr táltosai róttak föl régi időkben a törvényoszlopokra... egyszer talán még meglássátok azt is - tette hozzá mogorván -, de most nem erről van szó. Rajtatok múlik, hogy velem maradtok-é és beálltok-é az Úr maroknyi táborába magyarok kovászának, melyből egy csipetnyi elég, hogy Isten kenyerével töltse meg a teknőt, avagy magatok útját kívánjátok járni emberi gyöngeségetek szerint, s magyar jövendő dolgában haszontalanul?
Ez most a kérdés!
Keményen döngtek a kunyhó csöndjében a szavak, s utánok csönd lett, mély, hideg csönd. Az öreg lassú léptekkel az ajtóhoz ment és kitárta szélesre. Csípős téli levegő söpört végig a kunyhón. Odakint akkor kelt a nap a bükkök megett. Fényétől szikrázni kezdett a hó. A szikrázás közepén látni lehetett Ferkőt odalent, ahogy derékig vetkőzve mosta magát a forrás csillogó vizében.
- Látjátok azt a gyereket? - szólalt meg halkan az öreg ott a nyitott ajtóban. - Eljő az idő, amikor apostola és vezére lesz Erdély magyarjainak, ő és a többi hozzája hasonló, s az Úr tudásával hazát teremtenek itt újra, magyarok hazáját.
A két pap ott görbedt még mindég a kemence melletti padon. Nem néztek ki a sziporkázó télbe, csak a döngölt agyagot bámulták a lábuk előtt. Aztán egy hirtelen mozdulattal Gergely, a ferences, felszökött a padról. Három hosszú lépéssel odalépett az öreg mellé a nyitott ajtóba, és nagy, csontos markát feléje nyújtva derűsen mondta:
- Egy életem, egy halálom, azt is a kezedbe ajánlom, Öregapám, akárcsak a legkisebbik disznópásztorgyerek a régi mesékben. Itt a kezem, nem disznóláb! Isten szolgája lennék amúgy is - tette hozzá egy különös, félig nevető, félig könnyező mosollyal -, s magyar Istent szolgálni, ha van ilyen, szívem szerint való!
- Csak egy Isten van, Gergely- mordult rá az öreg -, hozzánk magyarul szól, másokhoz más nyelven. Csakhogy mások nem értik a szavát, saját nyelvükön sem, mert nincs, ki megtanítsa nekik a szavak értelmét. S ha lenne is, alighanem börtönbe vetnék, s máglyán égetnék meg az olyat. De mi, magyarok már jó másfél ezer esztendővel ezelőtt az Ur nemzete voltunk, s ideje nagyon, hogy azzá váljunk megint. Gergely - mondta és szakállába mosolyogva megragadta a feléje nyújtott kezet -, Isten hozott közénk. Most már igazán, Isten hozott!
Nehány pillanatig keményen markolták egymás kezét, s szemük egymásba kapcsolódott.
- Köszönöm, Öregapám - mondta halkan Gergely -, zeng a szívem, mint ahogy nem zengett már régen... Elengedték egymás kezét. Hátuk mögött mozdult valami. A gyéresi pap fölkelt a padról, görbedt háttal és savanyú ábrázattal odajött hozzájok, aztán mély lélegzetet vett.
- Magyar lennék én is - mondta kissé rekedten -, kioktattak Isten dolgában is. A baj az, hogy magyar voltom csak bajt és keserűséget hozott reám mind ez ideig, s tán ez az oka annak, hogy Istenben sem hiszek úgy, ahogyan kellene. Micsoda Isten az, mondottam magamban többször, aki eltűri mindazt, ami ezen a világon történik. Amit anyámmal, apámmal elkövettek. Amit én kellett eltűrjek csak azért, mert magyar voltam. Azt a sok igazságtalanságot, kegyetlenséget..., a gonoszak győzelmét a jók és szelídek felett... Micsoda Isten az ilyen...?
- Ember vétkéért ne hibáztasd Istent - vágott a szavába dorgáló hangon az öreg -, magyarok vétkéért se hibáztasd Istent. Ami pedig a rományokat illeti, ne irigyeld őket. Megszenvedik ők mindazt, amit ma elkövetnek. Hétszeresen szenvedik meg, unokáikban, dédunokáikban, mint ahogy mi, magyarok szenvedünk meg most elődeink bűne miatt. Ne irigyeljétek azokat, kik gyűlölnek benneteket, akik kínzásokkal gyötörnek és halálba üldöznek: minden tettüket őellenökbe fordítja az Úr és minden kínzást ezerszeresen fizet vissza. De megszabadítani csak akkor fog benneteket, amikor visszatértek az Ő törvényéhez s egymás szeretetében, egymás támogatásában nemzetté váltok újra. Lélekben tiszta, jellemben erős, szeretetben tántoríthatatlan, s az Úr törvényének tudásában bölcs és engedelmes nemzetté, kikben önmagára ismerhet újra a Teremtő Atya. A szeretet ereje mindenekre képes, de a szeretet hiánya képtelenné teszi a legjobb szándékot is. Te pedig, János fiam, eredj ki az erdőbe. Járd meg magadat a hóban. Vizsgáld meg lelkedet, s ha úgy érzed, hogy nem lelsz békességre köztünk, vissza se térj. Eredj, amerre jónak látod. Akassz most mindjárt tarisznyát a nyakadba, tömd meg, amivel jól esik, hogy éhen ne vessz, csergét is göngyölhetsz magadnak, hogy legyen mi melegen tartson s a jó Isten kegyelme legyen teveled. Ha pedig úgy látnád jónak, hogy visszatérj, s megismerd az Urat, mi szeretettel várunk. Na. A többi a te dolgod...!
Nagy János kivörösödve s döbbenten állt ott egy pillanatig az ajtó küszöbén, aztán rántott egyet a vállán és lehajtott fővel, zsebre dugott kezekkel kilépett a hóba s nekiindult a behavazott erdőnek. Az öreg hosszasan nézett utána.
- Nagy benne a keserűség - sóhajtotta -, kérget rakott a lelkére, súlyosat...
- Semmit se vitt magával, még ennivalót se - mondta Gergely -, abban a vékony városi öltözetben megfagy a szerencsétlen, mielőtt emberre bukkan...
- Visszajő - morogta az öreg, s a távozó után nézett, kit akkor nyelt el a behavazott bükkös -, ne vedd kicsibe ezt a gyéresít. Nehéz természete van, az igaz, de nehéz fából készül a jó baltanyél is, ha sikerül simára faragni. .. Igaza is volt. Még delelőre se ért a nap odafönt a gyöngyszínű téli égbolton és ott jött már Nagy János lefelé, kipirult ábrázattal, izzadva vonszolva maga megett egy hosszú, nehéz, ágas-bogas bükkfaágat, amit a szélvihar törhetett le valahol még a nyáron.
- Itt van, ni - mondta nagyot szusszanva, amikor odaért vele a kunyhó elé -, ha baltát ad valaki a kezembe, föl is aprítom azt a jóféle tűzrevalót most mindjárt!
Gergely és Ferkő odavoltak még a szánkóval hasogatott fáért, s csak az öreg volt egyedül a kunyhóban. Kijött, megnézte a fát; megnézte az embert s csak ennyit mondott:
- Lelsz baltát magadnak ott hátul a színben, János fiam. Jó, hogy hazataláltál. Dicsértessék az Úr.
Mikor kis idő múlva Gergely és Ferkő megtértek a hasított bükkel megrakott szánkóval, János pap javában aprította a tűzrevalót, mintha reggel óta egyebet se tett volna. December elejére megnőtt a hó. Hasig süppedtek belé a szarvasok meg az
őzek s holdfényes csikorgó éjszakákon farkasok ritkították a gyöngéjét. A nagy hó miatt két hét is eltelt anélkül, hogy bárki is feljött volna odalentről.
Kurtultak gyorsan a napok s nyúltak az éjszakák. Nappal fát gyűjtöttek, tűzrevalót aprítottak, s hosszú, füstös estéken az Úr törvényeiről beszélt az öreg, meg a hatalomról, amit az embernek adott mindenekfölött, legyen az hóvihar, vadállat, sziklakő vagy emberi gyöngeség. Egy szép, ragyogó napon aztán, úgy délidőben, ember jelent meg alul, a behavazott völgykatlan aljában, ahol a kemencékhez vezető szekérutat rejtette a hófúvás.
Az öreg a tornác padkájáról nézte a közeledőt. Gergely és János fát aprítottak s Ferkő hozta be ölenként az eresz alá.
- Andrásnak nézem - szólalt meg az öreg a padon. Ferkő megfordult s lefelé nézett ő is, ahol az érkező ember törte a havat.
- Ez biza András - mondta -, jó messzire eljött. - Nagy hírrel kell jöjjön.
- Csak baj híre ne legyen...
- Mit beszélsz - mordult rá a vénember -, tudod jól, hogy az Úristen világában nincsen rossz, csak jó. Így baj se lehet! Ha nem tudnád még, ideje, hogy megtudd: akiknek az Úristen viseli gondját, azoknak minden javukra válik. Szép szál ember volt, aki jött fölfelé a hóban. Báránybőr kucsmás, szőttesbe öltözött derék szál ember. Negyven év körüli, bajszos, éles ábrázatú magyar.
- Adjon az Úristen! - köszönt reájok, amikor odaért. - Isten hozott, András. Az ember följött a kunyhóhoz s megállt.
- Jól megnőtt a hótól a hegy - vallotta be, s levéve fejéről a kucsmát, megtörölte ködmöne ujjával izzadt homlokát.
- Gyere már, ülj le - hívta bé az öreg a tornácra -, megfáradhattál, Beresztelkétől idáig. András fellépett a tornácra, leverte posztós csizmájáról a havat, s leült az öreg mellé, a padra.
- Üzenetet hoztam - mondta fojtott hangon, s aggodalmas pillantásokat vetett a tűzifával sürgölődőkre -, olyat, ami nem tartozik másra... - Beszélhetsz ezek előtt - bólintott az öreg. András mély lélegzetet vett elébb.
- Azt üzeni Apó az Istenszékiről, hogy siessen kelmed Kolozsvárra. Sok jó magyart gyűjtöttek be a Fellegvár pincéjébe. Felét kivégzik, ha nem ér oda idejében. Apó Vásárhelyt végzi a mentést, Esvány meg Csíkszeredán. Nagyváradon Bakó Káruj, Brassóban meg kelmed tanítványa, Lőrinc... Sok a menteni való mindenütt.
Egy lélegzetre mondta el mindezt, mint akibe hosszú ideig megrekedt a szó. Utána nagy lélegzetet vett s hozzátette:
- Úgy véli Apó, elérkezett az idő, hogy begyűjtsük az Úr aratását. Gyűl a munka, s kevés a cseléd. Az idő meg érik. En magam hajnal keltével Nagybányára megyek.
Az öreg bólintott, aztán felkelt a padról.
- Ferkő! Gergely! János! Szedjétek össze magatokat. Útra kelünk! Ferkő megszokhatta már a hirtelen dolgokat, mert szó nélkül lerakta a tűzifát a fal mellé, s bément a kunyhóba. Gergely és János azonban meglepetten bámultak.
- Most mindjárt? - kérdezte Gergely.
- Hova? - toldotta meg János a kérdést.
- Most mindjárt s Kolozsvárra - felelte az öreg -, készítsetek terűt magatoknak, estére lent lehetünk Láposon.
- S onnan? - bátortalankodott János. - Az már az Úr dolga, nem a mienk. Fél óra se telt s már mentek is.
- Én megmaradok itt éccakára - szólt utánok András -, s holnap csak átrövidítek a hegyen. Isten-Isten...
- Isten-Isten...
Törték a havat lefelé a völgykatlanon. Egy idő múlva Nagy Jánosból újra csak előkívánkozott a szó:
- Ki volt ez az ember?
- András, Beresztelkéről. Apó tanítványa. - S ki ez az Apó?
- Legidősebb köztünk - felelte hátra az öreg -, valamikor én is őkelme keze alatt voltam... Csöndben taposták tovább a havat. Mikor lent a pataknál megálltak szusszanni, János pap újra megszólalt.
- Aztán... hányan vannak...? Mint maga, meg ez az Apó, meg...
- Hogy hányan vagyunk igaztudók és látóemberek? - szakította félbe az öreg, s fölnézett a gyöngyházszínű égboltra, mintha onnan akarná kiolvasni. - Hát lássuk csak: Apó az Istenszékin, Öreg Bence Gödemesterháza felett, Kicsi Bence tova Déva felett..., Imre bá a Hargitán..., Igaz Káruj meg Bakk Balázs Szentgyörgy vidékén, meg Háromszékben..., Ábris tova lent az Alsó-Maros táján..., András, akit láttatok, Beresztelkén... Sándor valahol Abrudbánya felett..., na meg aztán, itt vannak újabban ezek a felszabadult tanítványok is: mint az én Lőrincem... Van belőlük egy jó tucatravaló szanaszét s egyike ezeknek Jankó, Szűrszabó Jankó. Az vár majd reánk valahol Kolozsvár alatt, tudom.
- Honnan tudja? - ütődött meg ezen Gergely is. - Ez az András egy szót se mondott róla!
- Nem kellett mondja - nevetgélt, az öreg a szakálla megett -, tudom én azt, hogy ott lesz Jankó kéznél. Osmeri Kolozsvár környékét, akár a tenyerét. Hóstáti kertészember volt az apja, nyugosztalja az Úr. S azt is tudom, hogy szállással meg útmutatással is vár majd bennünket. Ti ezt még nem értitek ma - tette hozzá -, idő kell, néha biza jó sok idő, míg megnyílik bennetek a titkok tudásának ablaka. Kérdezzétek meg Ferkőt. Ő érti már, nagyjából...
- Folyó vize mentén vár reánk - mondta Ferkő lehajtott fejjel, lehunyt szemmel, halálos komolyan -, behavazott füzesben, nagy ponyvasátorban...
Hehehe - nevette el magát -, sült liba húsával vár, s borral teli kulaccsal...
Nagy róka ez a Jankó bácsi...
- Istentudásánál csak az étvágya volt nagyobb, ez igaz - toldotta meg az öreg, fejét csóválva. A két pap összenézett. Gergely csak rántott egyet a vállán, de János pap kiköpte, ami a nyelvén volt.
- Ez már sok! - mordult föl ingerülten -, Isten törvénye szerint élni, Isten akaratát kutatni, Istennek engedelmeskedni, ez igen, ez szép és komoly feladat. De távolba látni? Önámítás! Isten csak arra adta a szemet, hogy meglássuk vele, ami körülöttünk van. Nem, hogy átlássunk hegyeken, dombokon, mindeneken, s megjósoljuk, hogy mi történik majd valahol a jövendőben... Ez bolondság!
Ferkő elveresedett, rántott egyet a terűjén, s szó nélkül indult lefelé a behavazott patak mentén. Az öreg rosszallólag csóválta meg a fejét.
- János fiam, János fiam, megint kiszaladt alólad a nyelved. Nem tanították néked a kapok oskolájában, hogy az Úr mindent tud, és mindent lát, s hogy Oelőtte nincs se múlt, se jövendő, csak az örökkévaló MOST? Nem tanították ezt neked?
- Hát - hebegte megütközve a volt gyéresi lelkész -, hogy Isten mindent tudó és mindent látó, azt igen, de...
Az öreg a szavába vágott.
- Már most, ha szerető édesatyád, aki minden dolgodat szívén viseli, lát valamit és tud valamit, amit te még nem látsz és nem tudsz..., nem gondolod, hogy megosztja veled ezt a tudást, tiszta szeretetből? Mi? S ha földi atyád megteszi ezt a kedvedért, nem gondolod, hogy mennyei Atyád, ki százszor jobban szeret, még százszor inkább megteszi ezt teérted? Tűnődj ezen, János. De most menjünk. Dolgot adott az Úr.
Mentek. Röviddel sötétedés után szállást leltek egy láposi istálló szénapadlásán, amit melegen tartott odalentről a jószág párája. Hálás lelkű magyar asszony még forró levest is vitt föl nekik a szénába, meg frissen sült kenyeret. Kérni se kellett. Adott az Úristen, a maga módján, ami csak kellett, amikor csak kellett s ahol csak kellett, mások kezén keresztül.
- Rossz, idegen szokás akkor adni hálát az Úrnak, amikor már előtted az étel, s szemeddel látod azt - oktatta tanítványait az öreg -, őseink, akárcsak Krisztus Úr, előre köszönték meg az Úr szeretetét és gondoskodását, mint az erdő madarai. Az apagyilkos is megköszöni a kezébe adott kenyeret. De az istentudó ember sohsem kételkedik az Atya szeretetében, s nem várja meg az adományt, hanem hálát ad a szeretetért előre is, mert tudja, hogy élő valóság az...
Déstől még fuvart is kaptak egy hálás teherkocsivezetőtől, kinek elakadt motorját az öreg egy érintéssel megjavította. Deszkát szállított ponyvával takarva a kolozsvári magyar a román államnak, s mikor megtudta, hogy hova igyekeznek, fölengedte őket jó szívvel a ponyva alá. De csak Apahidáig. Ott leszállította őket, mert félt, hogy megbüntetik,amiért magyarokat fuvarozott románok benzinjén. Mentegetődzött is szegény, de az öreg barátságosan megveregette a vállát.
- Sohase röstellkedjék, atyafi - mondta neki -, sze éppen itt akartunk leszállni az útkeresztezésnél, csak nem tudtuk, miként adjunk hírt magának onnan fentről. Áldja meg a jó Isten s jusson eszibe, amit mondtam: nincs olyan baj ezen a világon, se motorral, se egyébbel, amin az Úristen ne tudna segíteni, ha őszinte és alázatos szívvel hozzá fordulunk.
Mélyen az ember szemébe nézett ott az országút behavazott szélén, s aztán közelebb hajolva hozzá halkan a fülébe mondta:
- Amikor hazaérsz, menj be a szobába, ahol feleséged fekszik. Hajolj föléje s mondd úgy, hogy meghallhassa: asszony, az Úristen szeretete hazahozott engem s meggyógyított téged. Adj hálát az Úrnak, s kelj föl az ágyadból, mert az Úr szeret téged s egészséget adott neked!
Háromszor is elmondatta a megrökönyödött emberrel a szavakat.
- Mondjad magadban, míg odaérsz, hogy el ne feledd! - figyelmeztette -, s adj hálát az Úrnak! Azzal intett a fejével a többieknek s indult előttük a hóba temetett törökbúzaföldön keresztül, le a Szamosnak. Az ember még ott állt sokáig a teherkocsi mellett, s bámult utánok.
- Miről gondolja, hogy beteg a felesége? - kérdezte János pap, amikor utolérte a hóban.
- Nem gondolom, tudom - felelte az öreg kurtán. - Megmondta az Úr. Benne volt az ember szemében is - tette hozzá -, az emberi szem világosabban szól, mint a száj s igazat mond mindég...
Késő délután volt már, mikor a fuvarosember letette őket Apahidán az út szélire. A kopasz akácok árnyéka kéken nyúlt el a havon. A folyó vize szürke volt, akár az ólom, s kedvetlenül vergődött a hólepte partok között. Fűzfabokrok mentén követték a vizét fölfele. Nyúl ugrott meg előttük, vadkacsa kapott szárnyra. A folyó elkerülte a repülőteret, csak távolból látták a nyüzsgést. Repülőgépek dübörögtek tova fölöttük, aztán elmaradt az is. Cigánykunyhók sora következett. Némán gunnyasztottak a hidegben, s a sűrűsödő este alányomta a zsúpfödelekről előszivárgó keserű füstöt.
Aztán elmaradtak azok is. Ember nem mozdult sehol. A nap lement s a hólepte világ megszürkült gyorsan. Nagy gyárüzem drótkerítése mentén haladtak tova. Hólepte kertek bedőlt sövényei váltották föl azt is. Sötétedett gyorsan. Nagyot kanyarodott a folyó a völgy túlsó dombszegélye felé s a kertek is elmaradtak. Jég reccsent alattok. Vizes rét mentén jártak. Füzes sötétedett előttük, a kanyar hónaljában. Mikor odaértek a füzes sarkába, az öreg megállt.
- Hát itt vagy, Jankó - mondta a bokornak -, tudtam, hogy itt lelünk rád valahol!
A bokorból egy hosszú, nyurga ember emelkedett elő, kopott városi gúnyában, katonabakanccsal a lábán, báránybőr kucsmával a fején.
- Isten hozta magikot - mondta vigyorogva -, lépjenek csak be.
Sűrű fűzfabokrok között vezette őket, majdnem a folyóig. Már hallani lehetett a víz sustorgását, amikor kicsi tisztásra léptek. Terebélyes, vén fűzfa alatt ott feketedett a ponyvasátor. A ponyva alatt szalma, s hátizsákban élelem.
- Sült liba - mondta Jankó, amikor kigöngyölte a kendőt -, hidegen költ megegyék, mert tüzet nem gyújthattam. Mióta elvitték innen a cigányokat, sokan megszöktek a munkatáborból, s azóta figyelik a csendőrök, hogy száll e füst valahonnan... Egymásra bámult a két pap a ponyvasátor, de különösen a sült liba láttán, de egyikök se szólt.
- Ferkőt már ismered. Ez itt Gergely, az meg amott János - mutatta őket Jankónak az öreg -, alig vannak velem egy rövid hónapja. Keveset tudnak. Ügyelni kell őket. Jankó bólintott s a sötétben is látni lehetett, ahogy a papokra vigyorodott.
- Én is kezdtem egyszer. Mindenkinek kezdenie kell valahol!
Ültek a ponyva alatt és ettek. Jankó kulacsot kotort elő s körbe adta azt is. Jóízű bor volt a kulacsban.
- Ferkőnek még ebben is igaza volt - ismerte be János pap, s a hangja különösen csengett.
- Miben? - kérdezte Jankó.
- Hogy bort iszunk ma este. Megjósolta ezt is!
- Nem jósolta, csak tudta - javította ki az öreg a szót, aztán Jankó felé fordult.
- Beszélj arról, amit tudnunk kell.
Jankó húzott egy utolsót a kulacsból, aztán lassú szóval beszélni kezdett a sötétben:
- A Fellegvár pincéjében őrzik őket. Vannak valami százan is. Papok, tanítók, hajdani urak, akik már megjárták a maguk kálváriáját s kiengedték őket egykét évvel ezelőtt börtönből, kényszermunkából. Munkát is adtak nekik, utcát söpörni, hulladékot hordani, ezt-azt... aztán most újra elkapták őket, mert hogy megbízhatatlanok... egy gróf is van közöttük. Naponta egyszer verik, s kétszer etetik őket. Akik bevallják, hogy összeesküvést terveztek a román állam ellen, azt nem verik többé, csak éheztetik. Tizennyolcat halálra fognak ítélni közülük, mindenki tudja már. A többi megússza veréssel, mert beismerték bűnüket, mondják, s megbánták, amit tettek, ezeket leküldik majd tova az Al-Dunához, ahol a nagy árkot ásatják a románok. Sok ezer magyarral ásatják. De végül is, aki megmarad belőlük, az hazamehet s adnak majd valami keresetet is nekik. De ezzel a tizennyolccal nem tudják, mit kezdjenek. Bizonyíték nincs ellenők s a tribunál csak akkor ítélheti halálra őket, ha bevallják, hogy forradalmat terveztek. De hiába verik őket, nem írják alá a papírt. Körmüket feltépik, tüzes szögekkel szurkálják a testüket, de nem törnek meg. S ha nem írják alá a papírt, halálra fogják kínozni őket. Ha aláírják, akkor akasztófára kerülnek.
Elhallgatott és sóhajtott egy nagyot. - Tizennyolc? - kérdezte az öreg.
- Tizennyolc - felelte Jankó -, kemény magyarok, még kínzottan is, öregen is...
- Mit tudsz még mondani?
- Az őrség parancsnoka egy Buzdugeán nevezetű kapitány. Amikor nem részeg, akkor siratja a feleségit, aki két évvel ezelőtt halt volt meg. Amikor részeg, akkor káromkodik és ver mindenkit, aki szeme elé kerül. Két leánykája is van. Egyik halálán volt már, s a doktorok nem tudtak segíteni rajta. Magyar cselédjétől hallott rólam a kapitány, s kétségbeesésében megengedte, hogy házába jöjjek, amikor nem látott senki. Az Úr meggyógyító a leánykát, s azóta hallgat reám a kapitány. Amikor nem részeg. Amikor részeg, akkor nem lehet szót érteni vele.
- Na most. Annak a leánykának, akit meggyógyíta az Úr, holnap van a tizenharmadik születésnapja. Valami vén cigányné azt olvasta ki a kártyából, amikor ez a leányka megszületett, hogy a tizenharmadik születésnapján érte jön az ördög s elviszi magával. S ez a bolond kapitány olyan babonás, hogy minden ilyesmit elhisz, és ő most retteg attól, hogy mi történik holnap. Eljön-é az ördög a leánykáért vagy nem? Én beszéltem neki az Úristenről, de nem mentem vele semmire. Ez a Buzdugeán nem hisz Istenben. De az ördögtől retteg nagyon. Végül is megegyeztünk abban, hogy ha én elkergetem holnap az ördögöt a leányka mellől, akkor kérhetek tőle, amit akarok. S én megmondtam azt is, hogy mit kérek cserébe a leányka életéért: azt a tizennyolc magyart. Először megmérgelődött nagyon és agyon akart lövetni ott helyben. De aztán meggondolta magát. Neki mindössze annyit kell tennie, hogy jelenti a feletteseinek: tizennyolc magyar belehalt a vallatásokba. Elástuk őket, s kész.
- Nahát. Jó lesz, ha alszunk egyet, mert én még sötétben ott kell legyek a kapitány házánál holnap kora reggel, s ott imádkozom nála holnap éjfélig s még azon túl kicsikét, hogy biztosak legyünk az ördög dolgában, mert esetleg más időszámítás van odalent a pokolban. Ez a kapitány egyik aggodalma. Jó, na, megegyeztünk, hogy én ott maradok hajnali háromig.
Három óra után ott lesz egy teherkocsi a Fellegvár északi kapuja előtt. Egy Csordás nevezetű félmagyar vezeti majd a teherkocsit. A külső kapu nyitva lesz és nyitva lesz a belső is. Én gondját viselem az őröknek, hogy ne lássanak, s ne halljanak semmit. Nem lesz nehéz dolgom ezzel, mert a kapitány egy kis hordó pálinkát ajándékoz napszállta után az embereinek, hadd ünnepeljék ők is a leányka születésnapját. A maguk dolga az, hogy kivigyék onnan azt a tizennyolcat s fölrakják a teherkocsira. Aztán mehetnek...
- S ha mások is jönnének? - kérdezte az öreg.
- Kettő-három még fölfér a teherkocsira valahogy - felelte Jankó. Több szó nem is esett. Csergepokrócba csavarodva aludt, akinek álom jött a szemére, s aki nem, annak ideje jutott arra, hogy Istennel társalogjon. Még sötét volt, amikor Jankó kibújt a pokrócból.
- Magik csak töltsék itt a napot - mondta -, s éjfél után háromra ott legyenek az északi kapunál. A többit elvégzi az Úr. Hagyjanak itt mindent úgy, ahogy találták. Isten-Isten.
Fagyos levegő csapott be kintről, ahogy Jankó meglebbentette a sátor ponyváját. Még hallani lehetett léptei alatt a hó csikorgását, aztán a fagyos csönd bezárult mögötte.
- Mennyei Atyánk... áldó kegyelmedbe ajánljuk ezt az embert...mondta halkan Gergely-, őrizd a lépteit... az Úr Jézus nevében...
- Ámen... - visszhangzott fojtottan a ponyva alól.
Az éjszaka folyamán szél indult. Enyhe szél, délről való. Alacsony felhőket hozott magával, s reggelre már havazott is sűrű, nagy pelyhekben. Havazott egész nap. Néha abbahagyta egy időre s elkezdte megint. Estére jó félarasznyi új hó takarta a régit. Sötétedéskor aztán abbahagyta, de az égbolt felhős maradt továbbra is s az éjszaka sötét. Később a felhők mögött följött a hold és derengő fénye mellett úgy-ahogy látni is lehetett.
A folyó mentén keltek útra Kolozsvár felé. Az öreg ismerni látszott a járást, mert a második kanyar után elhagyta a folyó partját s egy dőlt kerítést követve valami útfélére vezette őket, mely apró házacskák között haladt egy ideig, majd utcává változott, s hamarosan látni lehetett egyegy utcalámpát is itt-ott. Egyik szűk kis utcából a másikba fordultak, egyszer valami rozoga gyaloghídon is átkeltek, de emberrel nem találkoztak sehol. Szél indult újra, terelte a felhőket odafönt. Olykor egy-egy kurta pillanatra megjelent a hold sápadt lámpása, s megvilágította az alvó várost. Egy idő múlva aztán ott meredezett előttük a Fellegvár dombja. Megkerülték a dombot, s az északi kapunál behúzódtak a fal árnyékába. Vártak.
A szél erősödött. Nyirkos havat csapott az arcukba. A havazás erősödött. Egyszerre csak motorzúgást hozott a szél. Közeledett. Már hallani lehetett a zörgést és a zakatolást is, amit ócska teherkocsi okoz rosszul kikövezett utcán. Aztán feltűnt a lámpák fénye. Közeledett. Megvilágította a havazást, a szűk utca vakolatlan falait, zakatolt s megállt a sötét kapu előtt. Valaki kimászott a vezető melletti ülésről. Jankó volt. A kapuhoz ment és intett. Az öreg előlépett a fal árnyékából s elindult feléje. Ferkő, János és Gergely követték sorban.
- A kapu nyitva van - suttogta Jankó -, én bémegyek előre, s amikor füttyentek egyet, jöjjenek maguk is. Nem lesz semmi baj. A terűt azonban rakják le ide egy csomóba, odabent útban lesz - tette hozzá -, majd a végén belökjük azt is mind a teherkocsi farába.
Súlyos nyikorgással nyílt meg Jankó előtt a kapu. Besurrant rajta és nyitva hagyta félig. Szűk kövezett udvar látszott odabent, s a hold vékony világánál látni lehetett Jankót, ahogy végigszalad a kis behavazott udvaron egy kicsi ajtóig. Ott megállt és benyitott. Részeg éneklés hangja hallatszott belőlről, majd rekedt beszéd. Aztán csönd. Mély csönd. Jankó alakja jelent meg a kivilágított ajtóban. Intett.
Az ajtó az őrszobába nyílt. Pálinkaszagú bűzben tucatnyi katona hevert szerteszét a szennyes padlón. Némelyik nyögött, mások dünnyögtek s nyál csorgott a szájukból. Gergely meg János megdöbbenve meredtek a katonákra, de Ferkő megnógatta őket.
- Ne törődjenek velük. Elaltatta őket Jankó alaposan, nagy mester ő ebben. Reggelig aligha ébrednek föl...
Egy másik ajtón keresztül szűk folyosóra vezette őket Jankó, s annak a végében lépcső vezetett alá. A lépcső aljában súlyos vasajtó. Jankó markában kulcs csikorgott s az ajtó megnyílt. Emberi szenny bűze ütötte meg az orrukat Kívül az ajtón Jankó felkattantott egy kis kapcsolót s odabent felgyúlt egy mennyezetre függesztett villanyégő. Széles, nagy pincét világított meg, ablaktalan pincét. A földön mindenfelé emberek hevertek a csupasz kőpadlón. A fal mentén vedrek. Azokból áradt a rettenetes bűz.
Az ajtó csikorgására többen felültek és a villanyégő csupasz fényében rájok meredtek. Szemükben félelem csillant.
- Aki akar, kimehet - szólt ráfok Jankó -, az ajtó nyitva van ki az utcáig...! Senki se mozdult, csak néztek rá ijedten, bizalmatlanul. Jankó bal felé mutatott a sarokba, egy vasráccsal elkülönített rekesz felé.
- Ott van a tizennyolc - mondta -, kezdjenek hozzá, s hordják ki őket hamar. Én a többibe próbálok életet önteni... A rácsajtó nyitva lesz -- tette hozzá. Nyitva volt. Akik ott hevertek, inkább véres rongycsomóknak látszottak a félhomályban, mint élő embereknek. Egyenként kellett felnyalábolják a szerencsétleneket, s úgy hordták ki őket, ölben vállra vetve, mint a holtakat.
A nyögésükről lehetett csak tudni, hogy élet volt még bennök. Kint berakták őket a ponyvatetejű rozoga teherkocsiba, ügyelve, egyenként. Még mindég havazott sűrűn. Szél kavarta a pelyheket. A teherkocsi némán és sötéten állt ott a szűk sikátorban, mintha valaki otthagyta volna gazdátlanul.
- Ki fogja vezetni? - kérdezte János súgva, miután befektette a teherkocsi fala mentében a magával hozott embert.
- A vezető ott gubbaszt elöl, láttam - súgta vissza Ferkő -, csak nem kívánja mutatni magát... Mikor már negyedszer tértek vissza a pincébe az utolsó kettő után, ott látták Jankót a pince közepén állni tanácstalanul bámuló emberek gyűrűjében.
- Az ajtó nyitva van, a kapu nyitva van - szólt hozzájok Jankó -, odakint havazik erősen, s eltakar minden nyomot. Aki menni akar, most az alkalom.
Aki megy, az kövesse az első kis utcát jobb kéz felől, s ne térjen le róla se jobbra, se balra, mindég csak előre. Az felvezet a Hója nevezetű erdőbe. Azon túl a gödörben van egy elhagyott istálló. Abban meg lehet bújni egy-két éccakára. Holnap estére én is ott leszek, s akit ott lelek, gondomba veszem. Megértett mindenki?
Az emberek néztek rá, gondterhelten.
- S azután mi lesz? - kérdezte az egyik. - Elébb-utóbb elfognak újra. Ha itt maradok, ki kell eresszenek, hiszen nem követtem el semmi bűnt...
Egy sovány, csontos öregember megindult lassan, sántikálva az ajtó felé. Szót se szólt, csak ment. Két másik követte. Egy harmadik. A többi csak állt és bámult. Volt, aki visszaheveredett a szennyes kőpadlóra.
- Ha elfognak odakint, agyonvernek... - morogta valaki.
Kivitték az utolsó kettőt is a rácsos ketrecből. Megtelt velük a kocsi hátulja.
- Maguk csak bújjanak oda be velük - mondta Jankó -, én majd a vezető mellett maradok, hogy baj ne legyen... Előrement. Szót se szólt, csak kinyitotta az ajtót és beült. A motor fölzúgott. Kigyúltak a lámpák. A teherkocsi megmozdult és döcögve indult lefelé a dombról.
Ferkő, Gergely és János a teherkocsi hátuljában szorongtak. János kilesett hátra a ponyva szárnyai alól.
- Ötöt láttam csak kijönni a kapun... - mondta sóhajtva -, mi lesz azokkal is?
- Az Úristen ügyel mindannyiunkra - mondta erős, kemény hangon az öreg-, ahelyett, hogy kételkednél benne, inkább adj hálát az Úrnak, hogy segítségünkre volt, s menthettünk néhány magyar életet. Használjuk az időt arra, hogy Isten végtelen erejéből valamit átcsöpögtessünk ezekbe a megkínzott testvéreinkbe itt...
A teherkocsi baj nélkül átdöcögött a városon, s mire kiért az országútra, a havazás is megszűnt. Erős szél fújta tova a fellegeket és söpörte el a havat az úttestről. Átdöcögtek Szamosújváron s Désen is. Mikor nekifordultak a láposi hegyeknek, az útkereszteződésnél megcsúszott a kerék s a teherkocsi fara becsúszott a hóval telt árokba. A gépkocsivezető káromkodva zúgatta a motorját, de nem tudott kievickélni az árokból.
- Megrekedtünk - szólt oda románul Jankóhoz, aki mellette ült elöl. Ez volt az első szó, amit kimondott azon az éjszakán. Sötét volt még, csak a csillagok sziporkáztak odafönt, s a fagyott hó fehérje világított valamelyest. A hold alászállt már, s a hajnal se volt messze.
- Innen gyalog kell menjetek - folytatta rosszkedvűen -, engem csak egy pár ökör húz ki innen, más semmi.
- Hadd próbáljuk meg - javasolta Jankó és kinyitva az ajtót kiszállt a teherkocsiból -, maga csak dolgoztassa a motorját, s a többit bízza reánk. Hátrament és beszólt a ponyva csücske alá. - Szükség van ejszen az Úr erejére... Azzal nekivetette vállát a teherkocsi hátuljának.
- Tudod, hogy az Úr ereje veled vagyon mindég - felelte bentről az öreg -, ti csak maradjatok itt - szólt rá a tanítványaira, akik készültek már kiugrani, hogy segítsenek Jankónak odakint -, egy ember válla vagy húsz emberé: nem tesz különbséget, amikor az Úr ereje dolgozik. A következő pillanatban nekilendült a teherkocsi, s már kint is volt az árokból. Jankó előreszaladt s visszaugrott a vezető mellé.
- Most már mehetünk - mondta. Gördültek tova a keskeny, kanyargó úton. Egy idő múlva megszólalt újra a vezető:
- Nagy erejű ember lehetsz - mondta elismeréssel.