Huszárok az első világháborúban: „Sajnálhatja, ha nem vette észre, hogy a magyarok a legjobbak" – Qubit

Az 1914. június 28-i szarajevói merénylet csupán a szikrát szolgáltatta a puskaporos hordóhoz, azon a nyáron egyszerűen szinte senki nem akart békét. A fővárosokat ellepték a lelkes fiatalok, akiknek a háború olyan izgalmasnak tűnt, mint valami újfajta játék. Mire a nyár véget ért, a legtöbb ország hadban állt egymással, mozgósította haderejét, katonáik szeretteiktől búcsúzkodtak a vasútállomásokon. A nagy kaland azonban legkésőbb a harcmezőkön véget ért, és a véres valóság mindent megváltoztatott.

Már 1914-ben is megköthették volna a békét keleten?

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetősége a Német Császárság katonai vezetőivel karöltve dolgozta ki a hadműveleti terveket a háború kirobbanásakor. A német vezérkar a már létező Schlieffen-tervet porolta le, amelynek értelmében a legtöbb erőt nyugatra összpontosították, hogy ott vívják ki a győzelmet elsőként. Arra számítottak, hogy az oroszoknak sokkal több idő kell a mozgósításra, így a nyugati győzelem után keleten a németek a monarchia csapataival együtt majd könnyen megnyerik a háborút.

A monarchia hadvezetőségében néhány éles eszű tiszt is akadt, aki számára ez az elképzelés nem tűnt nyerőnek. Még a vezérkari főnök is a terv megfordítása mellett érvelt, de hasztalan. Pedig annak több lett volna a realitása: nyugaton a Rajnát mint természetes védvonalat használva kisebb német erő is ki tudott volna tartani hónapokig, miközben a központi hatalmak seregei keleten legyőzhették volna az oroszokat. Így 1917 helyett már 1914-ben béke lehetett volna keleten, és talán egész másképp ért volna véget a háború. De az ötletet nem fogadták el a németek, így maradt az eredeti elképzelés.

Az 52,8 millió lakosú Monarchia hadserege 1914-ben 1,8 millió főt tett ki, ezzel szemben Oroszországnak már a kezdetektől 3,4 millió katona állt a rendelkezésére. A sereget kezdetben a szerbek ellen vetették be, de túl kicsinek bizonyult a döntő győzelemhez, így több támadás után az év végére csak 150 ezer halottat és sebesültet tudott felmutatni. A sikertelenség legfőbb oka az ország másik végében keresendő: valóra vált a monarchia hadvezetőségének legnagyobb félelme, az oroszok rekordgyorsan harcba küldték seregeiket, ami mindent megváltoztatott.

A magyar lovasroham, ami az ellenséget is ámulatba ejtette

A magyar huszárok az elmúlt évszázadokban nagy hírnevet szereztek a kontinens háborúiban, de már eljárt az idő a lovasság felett, már nem őket tekintették a csata kimenetelét eldöntő csodafegyvernek, legfontosabb feladatukká a felderítés és a biztosítás vált. Azért a huszárok még mindig elitnek számítottak a hadseregben, alapos és kemény kiképzésen estek át, ahol a kiváló lovaglótudás mellett a fegyverhasználatra és sokféle egyéb lovas feladatra képezték ki a katonákat.

A háború kitörése idején 10 lovashadosztály (8 közös, 2 honvéd) állt rendelkezésre, amelyek számára az Oroszországgal határos Galícia ideális terep volt, így a háború elején mindegyiket ide vezényelték. Feladatuk az volt, hogy az ellenség lovasságát leküzdve biztosítsák a monarchia gyalogságának zavartalan felvonulását, és szerezzenek pontos információkat az orosz erőkről. Augusztus közepén megindultak a lovassági hadműveletek, és az ellenséges területre benyomuló huszárok egyből megállapították, hogy az orosz mozgósítás sokkal gyorsabb és nagyobb mértékű, mint amire a tábornoki karban számítottak. Az is gyorsan kiderült, hogy a beásott gyalogsággal szemben a lovasság nem megfelelő, ilyen esetben csak gyalogosan van értelme támadni, de ehhez nem rendelkeznek sem megfelelő fegyverekkel, sem ruházattal.

1914. augusztus 15-én lépték át az első magyar katonák az orosz határt. A 24. lovasdandár ezen a napon (a mai Lengyelország területén található) Stojanowtól nyugatra orosz erőkkel találkozott. A felderítők jelentései után a huszárok az orosz tüzérség és géppuskák elleni rohamra fejlődtek fel, kb. 1800 lépés távolságról nyílt terepen.

Hiába lőtték őket ágyúval, géppuskákkal, hiába vette őket oldalról is tűz alá az orosz gyalogság, a rohamot nem tudták feltartóztatni. Az egyik huszárszázad egy tucat katonája elfoglalta a géppuskákat, egy másik szakasz pedig legázolta a gyalogságot. A megvert oroszok, a 7. lovashadosztály maradék ereje inkább visszavonult.

Augusztus 16-án a 2. lovashadosztály Wladimir Wolynkij felé nyomult előre. A város határában heves géppuska- és puskatűz fogadta a magyarokat, az orosz gyalogság drótakadállyal megerősített állásokban helyezkedett el. A 3. huszárezred lóról leszállva próbált áttörni, de elvéreztek a sok akadály között, így visszavonták az ezredet.

Augusztus közepére a frontra érkezett az 5. lovashadosztály is, amelyet pár kisebb gyalogos egységgel kiegészítve szintén mélységi felderítésre küldtek. 15-én az ezred a Zbrucz határfolyóhoz ért, amelyen egyetlen híd sem ívelt át, két oldalról mindet lerombolták a határvédő alakulatok. Froreich altábornagy hadosztálya gond nélkül átkelt a folyón, a gyalogság pedig az utászok által készített hídon át nyomult előre. Froreich mindenképpen győzni akart, hogy ezzel kedveskedjen Ferenc József császárnak, aki 18-án ünnepelte a születésnapját.

Augusztus 17-én a hadosztály megindult Kuzmin és Gorodok felé, ahol a nagyobb orosz erőket sejtették. Az útba eső falvakon áthaladva a katonák meglepődve tapasztalták, hogy az utcákon sok erőteljes, katonakorú ember nézi őket keki nadrágban és katonai csizmában. Ez furcsának tűnt, de nem volt idő további nézelődésre, így nem derült ki, hogy ezek bizony mind orosz katonák voltak, akik a magyar huszárok elvonulása után azonnal szolgálatba helyezték magukat, így a 2. kozák hadosztály felkészülten várta a magyarokat a Gorodok határában lévő védelmi állásokban.

Zigalin orosz tábornok erősítésképpen további gyalogságot is kapott, így nagyon előnyös pozícióban várta a támadást. Froreich altábornagy még az elővéd jelentéseit sem várta meg, amikor a pápai és a zalaegerszegi huszárezredet támadásba küldte az állások ellen, de a roham összeomlott az orosz gyalogság koncentrált tüzében. Az 5. lovashadosztály 24 tisztjét, 450 huszárját és 650 lovát elveszítette. Zigalin tábornok a megsebesült foglyokkal kezet fogott, és a következőket mondta:

„gyönyörű roham volt. Gratulálok Önöknek. Én lovas vagyok és tudom, hogy mi ez. Nem hittem volna, hogy ma ilyen rohamot lehet végrehajtani."

A 11. ulánus ezred viszont inkább gyalogosan támadt az orosz balszárny ellen, zárt, kétsoros vonalban indult rohamra, ami sikeresnek bizonyult, az orosz balszárny megingott. Ám ekkor jött a visszavonulási parancs, így nem lehetett kiaknázni a sikert. Froreich altábornagy először újabb támadást tervezett, amit végül elvetettek az orosz tüzérség intenzív tevékenysége miatt, mit sem sejtve arról, hogy a gyalogság lőszere szinte elfogyott, és csak az ágyúkhoz volt még némi muníció.

A visszavonulás sem volt zökkenőmentes, a rendezett menet útközben felbomlott, és amikor beértek Satanow szűk utcáiba, a menet feltorlódott. A zűrzavar akkor lett teljes, amikor a házakban megbújt oroszok lőni kezdték a huszárokat. Itt lőtték le hadosztály parancsnokát, Froreich altábornagyot is, aki a világháború első tábornoki áldozata lett.

A visszavonuláshoz kötődik egy kis anekdota, amely jól leírja a huszárok morálját. Az események után két huszártiszt azon vetélkedett, hogy kivel mi esett meg Gorodoknál. „Mikor jövünk visszafelé – kezdte az első –, egy magaspartú pataknak a medrébe jutottam, s már-már úgy látszott, hogy nincs szabadulás. Annyival is inkább, mert fönt, a part szélén, magas kerítés húzódott.

Egy pillanatig tűnődtem, majd hirtelen elhatározással megsarkantyúztam a paripámat, s nekiugrattam a kerítésnek. Már el is értem, mikor egy srapnel elvitte a lovam hátulját. – És te? – kérdi a bajtárs. – Én a lovam elejével a levegőben maradtam. A másik nyelt egyet, majd így szólt: – Az semmi. Az én vállamról az egyik srapnel letépte a mentét, a másik pedig visszahozta..."

A gorodoki lovasroham megmutatta ugyan a huszárok bátorságát, de bevethetőségük korlátait is. A visszavonulás ellenére a huszárezred egy apró sikert elkönyvelhetett azért. Az orosz erők pár napra elbizonytalanodtak, azt hitték, hogy nagyobb erőkkel állnak szemben, így a monarchia hadserege nyert egy kis időt, amire szüksége is volt.

Huszárok gyalogosan, közelharcban

1914. augusztus 23-án szembetalálkozott az osztrák-magyar 1. hadsereg az orosz 4. hadsereggel. Viktor Dankl tábornoknak 10 teljes gyalogos hadosztály mellett 2 lovas hadosztály állt rendelkezésre, míg az oroszok 6 gyalog- és 3 teljes lovas hadosztállyal vonultak fel. A kétnapos ütközetben klasszikus lovascsaták, frontális támadások váltogatták egymást. Az oroszok balszárnyát sikerült visszaszorítani, így rés keletkezett az orosz vonalon, ami el is döntötte a krasniki csatát. Ez volt a monarchia első komolyabb győzelme az első világháborúban.

A csata után viszont napokon belül megfordult minden, az orosz gőzhenger túl erősnek bizonyult. Szeptember 11-én kiürítették Galíciát, és a közös hadsereget a San folyó mögé vonták vissza. 1914 végére a Monarchia súlyos helyzetbe került. A front elérte a Kárpátok vonalát, Galíciában egyedül Przemysl erődvárosa tartott ki hónapokon keresztül, több orosz hadosztályt is lekötve.

1849 után először ismét orosz katonák léptek magyar földre, december elsejére már Bártfát is elérték. A monarchia pár hónap alatt majdnem egymillió fős veszteséget szenvedett, (halottakat és sebesülteket egyaránt), amit a hadsereg a háború végéig sem hevert ki. Félő volt, hogy Galícia elfoglalása esetén az oroszok Bécs, vagy a fontos iparvidék, Szilézia felé robognak tovább, ami hamar elhozta volna a vereséget az Osztrák-Magyar Monarchiának.

Ilyen körülmények között Franz Conrad Hötzendorf gyalogsági tábornok, a vezérkar főnöke november végén új tervet tett le az asztalra az oroszok megállítására. A terv abból állt, hogy a Visztulától délre álló orosz 3. hadsereget semmisítsék meg, amely a 8. hadseregtől kicsit eltávolodott, így rés nyílt a fronton. Ennek megfelelően az osztrák-magyar hadsereg visszavonult Krakkóig, ott egyesült a védősereggel, ezáltal sikerült felszabadítani pár hadosztályt egy ellentámadáshoz. A támadásra készülő erők jobbszárnyát Nagy Gyula altábornagy lovashadteste képezte két hadosztállyal és a lengyel légióval.

Az elgondolás talán működött is volna, ha közben nem dolgoznak ki az oroszok is egy új haditervet, amelynek értelmében a Bruszilov tábornok vezette 8. hadsereget arra utasították, hogy hajtson végre fő csapást Krakkó irányába. Roth altábornagy seregcsoportja december 3-án Conrad tervének megfelelően támadásba lendült az orosz 3. hadsereg ellen, annak átkarolása céljából. Az oroszok viszont nagyon szívósan védekeztek, köszönhetően a beérkező 8. hadsereg beavatkozásának is. A támadók nagyon komoly veszélybe kerültek ezáltal, attól kellett tartani, hogy végül a támadó erőket karolják át. Ám ezt a tábornokok első körben nem ismerték fel, így a jobbszárnyon lévő két magyar lovashadosztályt elegendőnek tartották az oroszok megállítására.

Nagy Gyula altábornagy lovasai december 7-én a Limanovától keletre elterülő dombok gerincére vonultak vissza, ott vettek fel védekező állást. A monarchia Kárpátokban harcoló 3. hadserege is igen elcsigázott állapotban volt, ennek ellenére maradék erejét összeszedve két seregtest is ellentámadásba lendült, és kiűzte az oroszokat a Kárpátokból. Limanova körül eközben kezdett kibontakozni a 4. osztrák-magyar hadsereg sorsa: a 10. lovas hadosztály csapatai (a Nádasdy-huszárok, a 10-es huszárok és a jász-kun huszárok) a közeledő 15. orosz hadosztály támadásával néztek szembe.

A védők állásai délkeletről, keletről félkörívben fogták körbe a várost, a Jabloniec és a Golcóv magaslatokon húzódott a védelem sarokpontja. December 9-én a támadó orosz hadosztály kiszorította a védőket első állásaikból. Az arcvonal balszárnyán az oroszok támadása kezdett teret nyerni, a jobbszárnyon a magyar huszárok is teljesítőképességük határán álltak már.

A Limanovánál állásban lévő huszárok emberfeletti módon harcoltak. Felszerelésük nem volt alkalmas a gyalogsági műveletekre, de ez nem zavarta a magyar katonákat. Nem volt szuronyuk, sem gyalogsági ásójuk, kardjaikat pedig a lovakkal együtt hátrahagyták. A küzdelem hevében gyakorlatilag mindenki azzal harcolt, amivel tudott. Amikor az orosz támadás hullámai elérték vonalaikat, a kibontakozó közelharcban puskaaggyal, puskaszíjjal, csizmájuk sarkantyús felével, puszta kézzel estek neki a támadóknak. December 11-én érte el a csata a tetőpontját, amikor az oroszok hatalmas tömegtámadást indítottak a huszárok ellen. Az állásokat elözönlötték az oroszok, kétséges volt a védők helyzete. A reggel fél 6-kor induló támadás vagy 150 lépés szélességben szétszakította a magyar védelmet.

Olimpikon a csatamezőn

Ekkor érkeztek meg a harcolókat felváltani a Nádasdy- és a jász-kun huszárok. Muhr Ottmár ezredes és katonái találkoztak egy sebesült 10-es huszárral, aki elmondta, hogy az oroszok áttörték a vonalaikat. Az ezredes azonnal ellentámadásra vezette huszárjait a kétszeres túlerőben lévő ellenség ellen. Az oroszokat meglepetésként érte a támadás, azt hitték, hogy hamarosan övék a győzelem, s erre azt látták, hogy a magyar huszárok, mint valami farkasfalka, üvöltve, vérben gázolva lerohantak az állásaikból.

Bauer Gyula főhadnagy egy hosszú nyelű ásóval kezdte aprítani a „muszkát". Muhr ezredes halálos lövést kapott, ami csak még jobban felhergelte a huszárokat. Aznap igen sok tiszt is az életét áldozta, így mutatva példát bátorságból, hazaszeretetből. Ekkor vesztette életét a 10-es huszároknál Szántay Jenő százados, korábbi olimpikon kardvívó is. Mire teljesen kivilágosodott, a domboldal tele volt halottakkal, jajgató sebesültekkel, és még hol volt a nap vége! Hamarosan erősítés érkezett, amelynek segítségével aznap még három támadást visszavertek a magyar erők.

Az oroszok visszavonulása elhozta a monarchia győzelmét. A sikerhez mindkét oldalon olyan hibák járultak hozzá, amelyek hiányában az események egészen másképp alakulhattak volna. De a legfőbb tényezőnek a huszárok önfeláldozó kitartása bizonyult, amivel elsőként sikerült megállítani az orosz előrenyomulást. A lengyelek számára is fontos lett ez az ütközet, mert ők a mai napig úgy tartják, hogy a magyar huszárok mentették meg őket az orosz uralom alól (de a lengyel-magyar két jó barát mondás korábbi időkből ered). Limanova szimbólummá vált, a magyar katona első világháborús helytállásának szimbólumává.

A csata után a keleti front német parancsnoka, Paul von Hindenburg azt kérte a monarchia vezérkari főnökétől, hogy küldjön minél több magyar hadtestet a frontra. Conrad erre röviden azt felelte, hogyː „mind egyforma". Hindenburg erre azt üzente visszaː „sajnálhatja, ha nem vette észre, hogy a magyarok a legjobbak".

Béres Attila történelemtanár

Forrás: vilagfigyelo.com
Ajánlotta: N László