A pozsonyi csata 907. július 3-7.

„Albert Ferenc: Rövid történelmi visszatekintés, a teljesség nélkül" című írásában emlékezik meg e, a kárpát-medencei magyaroknak a középkor legfontosabb, legdicsőbb, és sorsfordító eseményéről.

Komment: az Újság írásához kapcsolódva, csatlakozzunk mi is e heti cikkünkkel Albert úr és mások megkezdett megemlékezéséhez. Ugyanis kijelenthető, ha az újság egy számának teljes terjedelmét a szerkesztőség ennek a történelmi eseménynek szentelné, akkor sem tudnánk teljes körűen, legfeljebb teljesebb körűen feltárnunk és bemutatnunk, ennek az önfeláldozásban példamutató honvédelmi eseménynek minden részletét.

A pozsonyi csata történelmi körülményeinek a feltárását saját feldolgozásomban olvashatják. Természetesen a rendelkezésemre álló forrásaim alapján. Az események gyújtópontja néhány évvel e csata előttre tehető. Pontosan 885-890-re, az etelközi magyar VÉRSZERZŐDÉS idejére.

Európában, ez idő tájt már tetőpontjára hágott a Nyugat-európai Császárság hódító háborúinak gyakorlata, az európai úrnépi őslakosság teljes megsemmisítése irányában. Jelen írásunkban a szintén szemita és hódító Kelet-római Császárság terveiről nem szólunk. Együtt a római katolikus keresztény vallástérítéssel. A nyugat-európai úrnépi őslakosság eddigre már elveszett magyarnak lenni, gondoljunk Gallia franciává válására, a szemita Anglia megalakulására, meg a szászok csonthalmain megalakuló német nemzetre stb. Már csak egyedül a Kárpát-medencében éltek akkortájt színtiszta magyari népek, igazában több úrnépi államocskába szerveződve. Ezek a kis törzsi államok, külön: a szkíták, a hunok, az avarok, a morva-magyarok (nem szlovákok!) stb., nem voltak képesek katonailag teljes körűen szembeszállni a hódító frank és római hatalommal. Természetes reakciójukként, a még keletebbre létező testvéri hunmagyar Kazár Birodalomhoz fordultak segítségért, az eredményes önvédő harcuk sikeres megvívásának érdekében.

Azért rögzítsük, hogy a Kazár Birodalom egyáltalán nem azonos egy zsidó országgal. Az igaz, hogy Kazária – mint egy egységes hunmagyar birodalom, csak nem hun, hanem kazár uralkodóház vezetésével – az iszlám arabok által 736-737-ig tartó rablóháborúja következtében elszenvedett súlyos veszteségei okán, kénytelen zsidó törzset is befogadni országába. Az is igaz, hogy ezek a betelepült zsidók beépültek a kazár hatalmi rendszerbe, de még ez sem jelentette azt, hogy ekkortól Kazária zsidó országgá lett volna. Hiszen ebben a birodalomban éltek még akkor a Levédia és Maeotisz körzeti hunok, az Etelközben a szkíta és avar-magyar törzsek, együtt a szavárdokkal. Részletesebben erről „A magyarok istene, az ősi Napisten újra fénylik" című könyvemben lehet olvasni.

A magyar honegyesítés megkezdéséhez vezető események, szintén az iszlám arab hódító háborúknak a következménye. Ugyanis Izmail ibn Ahmeg arab vezér 892-ben, az újabb arab hódítás során tönkreveri a Kazár Birodalom keleti tartományait, az Aral-tó körzetét lakó és védő besenyő, kun és úz törzsek hadseregét. Óriási pusztítást okozva e további kazár-magyaroknak. Akik e vereségük következtében a megélhetésüket jelentő, szinte a teljes állatállományukat elvesztve, fejvesztve menekültek nyugati irányba, a Kazár Birodalom belseje felé. Következtében felborult a birodalom addigi rendje, ezeket a menekülő törzseket a kazár Kagánnak újra le kellett valahol telepíteni. Mivel nem volt már szabad hely, politikailag kellett helyet csinálniuk. Előtte még a kazárok támogatásával az Etelközben élő magyari törzsek 885-ben megválasztják Álmost főfejedelemnek. Azzal a céllal, hogy testvéri segítséggel, nyugaton visszaverik az egyre jobban kibontakozó frank hódítást, és a Kárpát-medencébe az ottani őslakosság mellé települve, egy katonailag erős Közép-európai hatalmat hoznak létre, Hungária = Magyarország megnevezéssel. A felgyorsuló események hozták, hogy az Etelközből kivonuló magyari törzsek helyébe a kazár Kagán meg betelepíti az előzőleg vereséget szenvedő besenyőket, és Levédiába pedig a kunokat és úzokat.

Most jutottunk vissza oda, ahogy kezdtük írásunkat. Az etelközi vérszerződés tehát a kiindulópontja mindazoknak a dicsőséges eseményeknek, amiről a következőkben olvashatunk. A hét vezér a hozzája tartozó nemzetségekkel 890-től megkezdik a felkészülést a nagy feladatra. Megfelelő mennyiségű élelmet kellett megtermelniük az útra kelő családoknak. Legalább egy évre elegendőt, meg a katonák ellátásának biztosítását. A csatlakozók járműveit, szekereit kijavítva és az igásállataikat ellátva takarmánnyal fel kellett készíteni az útra. A katonák fegyverzetét kiegészítve és kijavítva, a lóállományukat feltöltve, a fiatalokat ki kellett képezni a nagy útra és csatákra. De a legnagyobb feladat mindközt, a térség diplomáciai felkészítése az elkövetkező honegyesítő háború minden veszélyének az elhárítására.

Pontosítsuk az eddig leírtakat. A Kárpát-medence fejedelemségeinek szoros diplomáciai kapcsolata a Kaukázus körül élő kazár kaganátussal, illetve hunmagyar fejedelmi hatalommal történelmi valóság. A Kazár Birodalommal a kapcsolat az avar hatalom idején állandó, de utána is élő valóság maradt. Minden okunk megvan annak a feltételezésére, hogy a vérszerződés és a HONEGYESÍTÉS (és nem honfoglalás!), egy a Kárpát-medencéből kiinduló diplomáciai egyeztetés, kérés eredménye lehetett. Már csak egy kedvező, vagy meghatározó történelmi esemény létrejötte kellett a tervezett honegyesítés elindításához. Igaz, hogy nem kedvezőn, de a pillanatot a Kijev városának 882. évi, az óorosz Oleg szláv fejedelem általi elfoglalása váltja ki. A Kijevben vagy körzetében állomásozó Álmos hun fejedelmi családnak (valószínűleg Árpád szülőhelye) menekülni kell a városból. Az előzménye annyi, hogy a kaukázusi Hunországnak az arabok általi elpusztítása után (736. évtől), a hun uralkodóház északabbra, Kijevbe költözik.

Oleg, vagyis az oroszok terjeszkedő fejedelme elől az Etelközbe kénytelen visszaköltöző hun fejedelmi család, a 890. év tájékán megköti a honegyesítő törzsekkel a vérszerződést. A szerződést megkötő hét törzs meg a csatlakozók 894-re felkészülve megkezdik a Kárpát-medence honegyesítésének harcait. Hogy milyen fényes sikerrel, arról sokan és sokféleképpen írtak. Ha párhuzamot keresünk a világtörténelemben az Árpád-féle dicső honegyesítésre, akkor arra kell rájönnünk, hogy a mintegy kétezer évvel korábbi mükénéi ógörög, vagyis a dór invázió ellen az akháj szövetség győztes trójai háborúja sikerét azonosíthatjuk vele. Érthető, amíg az ógörögök a keleti asszír-perzsa hódítást állítják meg, addig Árpád hadai meg a nyugati asszír-frank terjeszkedést.

Röviden meséljük tovább Álmos főfejedelem elindította események dicsőségtől-dicsőségesebb eseményeit. A történelmi igazság szerint: a magyar honegyesítés sebészi pontossággal végrehajtott, a kazárokkal is egyeztetett, a kelet-európai úrnépek térségi integrációja szerint, tervszerűen lezajlott eseménye korának. Mert az is bizonyítható, miként már említettük, hogy jelentős nagyságú szálláshelyet kellett biztosítani a Kazár Birodalomnak a keletről menekülő besenyőknek, majd a nyomukban érkező kunoknak és úzoknak. Ezt csak úgy tudta megoldani, ha a hunmagyar törzsek egy részét a Kárpát-medencébe helyezik át. Az indulási parancs kiadásával, 895 nyarán a törzsek menetoszlopokba fejlődtek, és megindultak a Kárpátokban a nekik kijelölt átkelők felé. A források szerint, ekkor már Álmos fia, a Gyulának megválasztott Árpád-vezér vezette a honegyesítés hadműveleteit. A beköltöző törzseknek létszáma nem érhette el az 500.000 főt, a lakosság többi részét az itt helyben lakó hunmagyar úrnépek tették ki, együtt a mintegy 2 millió főt.

Jól láthatóan és kiemelten a szakirodalommal ellentétben: A MAGYAR HONEGYESÍTÉS HARCAI NEM 895-900 KÖZT, HANEM, 894-902 KÖZÖTT ZAJLOTTAK LE ÉS FEJEZŐDTEK BE. Pontosan három évvel tovább, összesen nyolc évig tartott, mint ahogy ma ismeri a világ. Ugyanis Árpád hadseregének az előőrsei már 894 őszére elfoglalják a következő évben betelepülni kívánó törzsek szálláshelyeit, a Tisza folyó keleti területei mentén. A honegyesítés harcai viszont a Morva felvidék elfoglalásával, 902-ben fejeződtek be. Ettől az évtől számítható az egységes kárpát-medencei Hungária = Magyarország létrejötte. Aki olvasta sorainkat, ezután már így mondja el minden magyar embernek.

A pozsonyi döntő csata előtt még egy fontos eseményt kell pontosítanunk. Miként az Albert cikk is említi, a bajorok által 904-ben politikai orvgyilkosság áldozata lesz Kurszán, a Kende és kísérete. Azért Ő, mert a legfőbb állami méltóságot békeidőben a Kende viselte. Árpád csak a hadjárat fővezére, a Gyula címet viselte. Kurszán meggyilkolása következtében újra hadiállapot következik be a bajorokkal. Amelyben, ismét a Gyula, vagyis Árpád lesz a fővezér, az ország elsőszámú vezetője. Ráadásul a Kende halálával megüresedő posztot is, a pozsonyi csata győztes vezére kapja. Így kerül a Kende méltóság, vagyis a főfejedelmi cím is a győzelme után az Árpádház kezébe. Ez a magyarázata annak, miért Árpád fia, Zolta (Zsolt) örökli a főfejedelemséget az apja halálát követően.

Kurszán megölése diplomáciai hadüzenetnek tekinthető, de Árpád nem támad. Inkább okosan és célszerűen a teljes körű politikai berendezkedéssel, meg a határvédelem megerősítésével, a gyepürendszer teljes kiépítésével próbálják útját állni a várható támadásnak. A hírszerzéssel pontosan ismerték az ellenség terveit, és a támadás idejét. E három évben az ország felkészült a legnagyobb honvédő háborúja megvívására.

Már csak az egyesített Magyar Haza ország megtartó harcait kell még elmesélni, hogy teljes képet kapjuk a pozsonyi csata dicsőségéről. A keleti frankok Kurszán meggyilkolását követően csak három év múlva, 907-ben voltak képesek egy általános és totális ellentámadást indítani a berendezkedő magyarok ellen. Mindenkinek ismernie kellene a döntő és talán a legdicsőbb, önfeláldozó Pozsonyi-csata 907. július 4-7. eseményeit. Azért egy mondatban itt is ismételjük el. A Duna vonalában a magyarok megsemmisítése céljával, három hadtestben támadó legalább 100.000 fős, a bajor Liutpold őrgróf vezette keleti frank hadsereget, Árpád 40.000 főnyi védelmi hadereje Pozsony mellett egyenként elfogja, és három nap alatt szinte az utolsó emberig elpusztítja. Első nap a dunai hadtápot, másnak a Duna jobb, harmadnap hajnalban átúsztatva a Dunán a sereg bal hadtestét. Még az előzőleg 905-ben Kurszánt a Kendét és kíséretét orvul meggyilkoló Liutpold bajor seregvezér is a holtak között maradt. Árpád seregei így bosszulták meg sikerrel, a bajor hercegnek a magyarok ellen elkövetett diplomáciai orvgyilkosságát. A győzelem eredményeként a magyarok a nyugati határaikat az Enns folyónál állapítják meg, és amely államhatár hosszú időre állandósul. Immár megszületik a végleges és egységes Magyarország megvalósítása.

A magyarok a pozsonyi csatában kivívják az ország megmaradását a sokkal nagyobb és erősebb nyugati hódító hatalmakkal szemben. Egyben megtanulták, ha továbbra is biztosítani akarják a haza függetlenségét, akkor közösen kell védekezni a támadók ellen, és visszaszerezni tőlük az esetleg elvett javainkat. Ugyanerre az elvre épült a sokak által tévesen magyar kalandozásoknak ismert majd 100 éves időszak, a honegyesítő harcaink után. A helyesen „tervszerű megelőző katonai csapásoknak" nevezett honvédő harcoknak nem más célja volt, mint a nyugat-európai népek céltudatos katonai gyengítésével, megakadályozni egy újabb nyugatrómai-keresztény szövetség létrejöttét ellenünk. Emellett az ország állandó határainak a megerősítése és elfogadtatása volt a feladata a környező hatalmakkal.

Azzal fejezzük be írásunkat, hogy megfogalmazzuk a pozsonyi csata legfőbb tanulságát. Ugyanis a „kalandozásoknak" volt még egy, szintén el nem ismert célja, a száz évvel korábban a frankok által „elrabolt" avar kincsek minél nagyobb részének a visszaszerzése. De közte a legfontosabb céllal, a Magyar Szent Korona megkeresése és visszahozása a magyar haza javára. Amelyet Nagy Károly az avar kincsekkel együtt az önmaga tulajdonába vette, és sokak szerint e koronával saját magát római császárrá koronáztatja. Igaz, hogy a korona megtalálása és hazahozatala ekkor még nem sikerült, mert a római kereszténység ezt megakadályozza. De a nagyhatalmi szerepünk megerősödésével és a kereszténység felvételével már tovább nem tagadhatták meg a koronánk visszaszolgáltatását. Az I. évezred fordulóján III. Ottónak, I. István királyunk sógorának, az akkori Német-római Császár közbenjárására, II Szilveszter római pápa kénytelen visszaküldeni hazánknak a koronát és a hatalmi jelvényeket, az akkor épp megalapítandó feudális és római-keresztény királyságunk számára. De ez már egy egészen más történet.

Az is lehet, hogy a pozsonyi csata nem is Pozsonynál, hanem feljebb a Dunán, ENNSBURG mellett zajlott, miként Geönczeöl Gyula tudja, de ez a jelentőségéből semmit sem von le. Ha nincs ez az önfeláldozó győzelem, akkor ma nem lenne Magyarország sem. Igaz, hogy az azt követő 1106 évben meggyengült a haza, mert azóta is élethalál harcát vívja a nyugatrómai hódítókkal szemben, jelenleg a pénzhatalmi fegyvereik ellen.

Nincs mese, ismét győznünk kell!

Forrás: http://szexesnewyork.network.hu/blog/ellenallas-klub-hirei/meg-fontosabb

Beküldte: Kunavar