A Tatárok és Törökök elleni háborúink nem magyar érdekeket szolgáltak

Az idegen megszállóknak, uralkodóknak, és hazaáruló kiszolgálóinak nem állt érdekében, hogy megengedjék a valóságos történelmünk kutatását és tanítását.

Az idegen rendszerek nem tűrhettek meg egy erős és egységes nemzeti öntudattal és a saját hagyományos történelmi tudatával rendelkező magyar nemzetet.

Az idegen megszálló hatalmak által ránk erőszakolt rendszerek fenntartása és a magyarság szellemi leigázása érdekében erőlködtek történelmünk meghamisításán, hogy nemzeti öntudatunkat elsorvasszák és ellenállásunkat megtörjék.

Ezt tették a Habsburgok 1849 után, ezt folytatták a 2. világháború után az ún. “kommunista” rendszer alatt, és még ma is ez folyik a jelenlegi kommunista-utód rendszer alatt.

A tatár és török támadások okainak vizsgálata kiderítette, hogy ezeket a magyar királyság irányításába való idegen beavatkozások váltották ki. A tatárok és törökök elleni háborúk nem magyar érdekeket szolgáltak, hanem főleg nyugatiakat, elsősorban vatikáni és Habsburg érdekeket.

Tény, hogy a tatárok és a törökök nem Magyarországot akarták megtámadni, hanem a velünk is mindig ellenséges nyugatot.

Az is tény, hogy a tatárok és a törökök több ízben ajánlottak szövetséget Magyarországnak, de mivel az idegen érdekek befolyása döntő volt a magyar ügyek irányításában, ezen idegen érdekek országunkat keleti turáni testvérnépeink ellen fordították, és ezzel rendkívül nagy károkat okoztak Magyarországnak. Elképzelhető, hogy sokkal előnyösebb helyzetben lennénk ma, ha akkor uralkodóink elfogadják a tatár és török szövetségi ajánlatokat, mert akkor az egy olyan hatalmi csoportosulást hozott volna létre, amelynek még egy egyesült Európa sem tudott volna ellenállni, és akkor nem Magyarország pusztult volna.

Egészen másképpen alakulhatott volna a világtörténelem, ha a középkori magyar királyság a tatárokkal és törökökkel együtt lép fel a közös ellenség ellen. Csak gondoljunk a lehetőségekre: megsemmisíthettük volna a Habsburgokat, a németek és oroszok nem tudtak volna hatalmas birodalmakat létrehozni a turáni népek rovására, Magyarország nem került volna idegen uralkodók alá és nem lett volna feldarabolva, a magyar nép nem pusztult volna és nem lett volna tömeges idegen betelepítés, nem lett volna első világháború és nem lett volna Trianon, nem lett volna második világháború és kommunizmus sem, és ma még létezhetett volna egy hatalmas és egységes nagy Magyarország, 50-60 millió magyarral. De nem így lett, mert az ezredik év óta csak egyre erősödött az idegen befolyás Magyarországon. Az idegen és ellenséges hatalmaknak egy gyenge és megosztott Magyarország kellett, amelyet majd könnyebben le lehet igázni, és amely még kapóra is jött nekik, mert ki tudták használni a tatár és török terjeszkedés megakadályozására.

Click hier for Turanian Empires!

Az alábbiakban néhány tanulmányból idézünk e kérdésre vonatkozóan.

Foyta István: Honnan származunk, mit adtunk a világnak, kik a rokonaink

Első ízben a törökség hangoztatta, a XV. században és később is, a török-magyar rokonságot. De vannak adataink arra nézve is, hogy a tatárok azon címen kértek volna szabad átvonulást Magyarországon, hogy a magyarok a tatárok rokonai és, mint ilyenek, tulajdonképpen kötelesek lennének a győzelmesen előrenyomuló tatársághoz csatlakozni a Nyugat ellen. Történt arról is említés, hogy a Muhi melletti csata előtt a tatárok rovásírásos üzenetet küldtek a magyar táborba, de azt már magyarjaink elolvasni nem tudták…

Annyi bizonyos, hogy Ogotáj nagy kán 1241-ben vezéreit hadparancsban a német-római császárság megsemmisítésére utasította, nem pedig Magyarország megsemmisítésére! Ennek értelmében Batu kán követeket küldött IV. Béla királyunkhoz és a Nyugat ellen indítandó hadjáratában szövetséget ajánlott fel neki. (29.o.)

… a független magyar királyság nem a fegyverek döntésén, hanem Nyugat árulásán, nem 1526-ban, hanem 1538-ban azon a tényen bukott el, hogy a szultán, 12 évi várakozás után, úgy látta, hogy Magyarország soha sem lesz megbízható szövetségese. De még akkor sem támadta meg Magyarországot, hanem csak 1547-ben, amikor látta, hogy Magyarország inkább húzott a Nyugathoz, mint véreihez. (154.o.)

A magyar nyelvet “diplomáciai nyelvként használták vagy 200 éven át a magas portán; a török kormány magyar nyelven levelezett nemcsak a bécsi udvarral, hanem a Vatikánnal is!”(27.o.)

 Baráth Tibor: A külföldi magyarság ideológiája

… a 16. század közepén egy portai magyar követ, Zay Ferenc huszárkapitány és a török nagyvezír között Konstantinápolyban zajlott le [egy tárgyalás]. A díván végeztével a nagyvezír a magyar követhez lépett és így szólt hozzá : “Te magyar vagy. Ti magyarok mért nem nyugosztok meg? A német disznóktól térjetek át végre a hatalmas (török) császárhoz. Fejemre esküszöm, egész Magyarországot megkapjátok szandsákban. A királytok úgysem törődik veletek, a németek jobban gyűlölnek benneteket, mint minket. Okosabb lesz, ha mi – magyar és török – a német disznót kétfelől mészároljuk most úgyis neki arattok és szüreteltek.” (11.o.)

Prof. Dr. Országh József: Magyar Hit vagy szellemi nyomor

Már a török időkben felismerték igazán magyar politikusaink, hogy a “két pogány között” a török a kevésbé pogány. Illem megjegyezni például, hogy az igen keresztény Habsburg “magyar” királyt bosszantotta az a tény, hogy a török mindig magyarul írt neki és nem latinul vagy németül. El kell ismerni, hogy a török sohasem igyekezett a magyar szellemi életet megfojtani és a népet törökké tenni. Erre a legékesebb bizonyíték Balkán mai nem-török lakóssága.
Többet ártott a keresztény német uralom a magyarságnak, mint a 150 éves hódoltság.
Ha valaki ebben kételkedik, olvassa el Rákóczy “Recrudescunt”-ját. Igaz, a török háborúkban sok magyar elpusztult, de kinek az érdekében? Mikszáth Kálmán írja ezzel kapcsolatban:

“Mert sok vér kellett akkor a pápának. Ugyanis őszentsége szította ezeket a harcokat, hogy egy akó török vér öntődjék, egy félakó keresztény vér ment rá. A pápa azt tartotta, hogy ez jó üzlet… Hogy az Isten mit tartott róla, azt nem tudom.” (Mikszáth: Szelistyei asszonyok).

Zrínyi talán jobban tette volna, ha a hozzá magyarul író Szultánra hallgat. “Kedves ecsém, menjünk együtt a német császár ellen”. zrínyi egyéni tragédiájában benne van a nemzet tragikus sorsa… A török háború nem magyar érdekeket szolgált. Erre már a törökverő Hunyadi fia, Mátyás király is rájött, amikor felvetette a Magyar Nemzeti Vallás gondolatát, igaz mohamedán alapon. Ha Mátyás akkor (mint ahogy a Vatikánt megfenyegette) felveszi a mohamedán vallást, igen valószínű, hogy ma a Rajna mellett is magyarul beszélnének. Az egyesült magyar és török haderőnek nem tudom ki tudott volna akkor ellenállni. Ehelyett – hála a vatikáni méregkeverésnek – a két turáni testvérnemzet kétszáz évig tartó titáni harcban egymást kimerítette. (Tudunk vatikáni lovagok által aljasul legyilkolt, Mátyás udvarába tartó, török követekről.) Így lettünk mi a “kereszténység védőbástyája”.

Igaz, 300 évvel előtte sem volt különb Nyugat. IV. Béla hiába kért vatikáni segítséget (levelét nem régen találták meg a Vatikán könyvtárában). Batu kán békét ajánló követei sem kerültek a magyar király elé, erről keresztes lovagok idejében gondoskodtak. Árpád házi királyaink még büszkék voltak (a papok nem kis bosszúságára) keleti eredetükre és családfájukat Atilláig és Nimródig vezették. IV. Béla, bölcs király lévén, nem valószínű, hogy elutasította volna a szintén keleti tatárok békeajánlatát, szabad elvonulást biztosítva nyugat felé az aranyhordának. Nem nehéz elképzelni, mi lenne ma nemzetünk a tatár és a török pusztítás nélkül. Sajnos a magyar nemzeti érdekeket ekkor már – hála a szentistváni politikának – vatikáni keresztény és német érdekek váltották fel. A magyar királyi udvar hemzsegett az idegen “tanácsadóktól”, akiknek java része pap volt. (13-15.o.)

Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció ⇒

Mint tanulmányunk során látni fogjuk, ezek a főinkvizítorok legtöbb esetben idegen származású szerzetesek sorából kerültek ki, akik mindenben a pápaság irányítását és parancsát tartották mérvadónak. Magyar vonatkozásban egész különleges küldetésük is volt: ellenőrizték királyaink keleti kapcsolatait, amelyek főképp még az Árpád-korban többféle vonatkozásban számottevők voltak. (18.o.)

Róma minden magyar ügybe beleszólt. IV. Béla mentegetődző levelei, hogy két leányát miért adta a kijevi és lengyel hercegekhez feleségül és még inkább, miért engedte meg fiának, V. Istvánnak, hogy Kötöny kun király leányát vegye nejéül, mind azt mutatják, hogy a pápa bizalmatlansága nem hogy szűnne, hanem inkább fokozódik. Nem jó szemmel nézik a pápák még Júlián keleti útját sem keleten maradt testvérnépünk felderítésére éppúgy, mint féltékenyek a Miskolc nembéli Panity küldöttségre 1259-ben Kubilaj tatár kánhoz, pedig IV. Béla csak azért küldte, hogy egy újabb tatárjárást elkerülhessen az ország. Ugyanezekben az években IV. Ince közvetlen követeket küldött, megelőzve Panity mestert tíz évvel Carpino János ferences szerzetes személyében és az alig alakuló kapcsolatokat igyekszik “fehér lovas ajándékkal” barátsággá alakítani a Lombardia Ascelin domonkosrendi küldöttjével.

A pápaság bizalmatlansága a magyarsággal szemben azonban abban tetéződött, hogy a 13. század elején – mint mondottuk, az inkvizíció megindulása – idegen származású főpapság kezébe adta az ország vallási ügyeinek intézését, akik azonban nem maradtak meg egyházi funkcióik mellett, hanem amint láttuk és látni fogjuk, kezükbe vették az ország politikai, sőt részben gazdasági ügyeinek irányítását is. Ezt a helyzetet a korabeli és a magyar egyház belső ügyeinek megítélésére legjobban illetékes Paulus Hungarus bolognai egyetemi tanár ítéli el feljegyzett előadásaiban már 1221-ben, mielőtt megalapította volna Magyarországon a Domonkos-rendiek tartományát és megszervezte volna az inkvizíciót. (28-29.o.)

Már a kalkai csata híreiből ismerte a magyarság az Ázsia méhéből orkánszerűen feltámadó és egyre nyugatabbra hatoló Dzsingisz-kán alakította tatár birodalmat. Kötöny a polovci kunok királya, már 1223-ban csatát vesztett velük és mikor az astrakáni csatát is elvesztette Batuval szemben, pár év múlva Magyarországra kérezkedett.

A tatárok közeledésének hírére indulnak útnak az első keleti kutatók 1235-ben fráter Ottó és később Júlián barát, hogy az ázsiai részeken fennmaradt “Magna Hungáriát” felkeressék. Róma nem nézte jó szemmel ezeket a vállalkozásokat, tartva attól, hogy a magyarság egyesül testvérnépével és akkor fennáll a veszély, hogy “feladja nyugatot védő bástya szerepét”. Ju1ián kétszeri római útja bizonyítja, hogy bár az utazását IV. Béla anyagi segítségével és megbízatásával kezdte meg, a szerény szerzetes kénytelen volt fáradtságai és viszontagságai mellett a pápát is részletesen informálni a keletről jövő veszély felől, Bár Sycardus fráter volt a tartományi főnök, Júlián a királyi udvarban Lombard Péter előtt adta le először benyomásait és a főinkvizítor el is kísérte őt római útjára.

Sokkal több bonyodalmat okozott IV. Béla leányainak házassága a nem római keresztény vallású keleti fejedelmekkel. Az a veszély is fennállt – a pápa szerint – hogy talán még pogányokkal is képes lenne a magyar király gyermekeit házasítani, ha érdekei úgy kívánják. A feltevés nem volt egészen, alaptalan. Már II. Andrásnak is felkínálta Ikonum szultánja, hogy gyermekeik házassága révén kölcsönös érdekszövetséget kössenek. (86-87.o.)

Az új pápa, IV. Sándor bizalmatlanságát a magyar király iránt csak növelte a csehek és osztrákok gyűlölködése és intrikája a tatárjárás utáni újjáépült országgal szemben. Az inkvizítor 1258-ban két rendtársát nagy sietve küldi a pápai udvarba, mert Bukharából Dzsingisz-kán unokája, Hulagu követei érkeztek Bélához. A király mindenkit kizárt fogadásukról, csak a tolmácsok maradhattak a tárgyalásokon, hogy azok bizalmas természete ki ne derüljön. A két szerzetes álruhában és különleges felmentéssel lóháton utazott jelentést tenni a pápának a tatár követség érkezéséről. Ausztriában II. Ottokár cseh király katonái elfogták őket, mint gyanúsakat és így kiderült a titkolózás. Bár a követek nem tudták, milyen szándékkal érkeztek a tatárok, II. Ottokár éles elmével kitalálta a valószínűséget és panaszos, majdnem feljelentésszerű levelet küldött a szabadon bocsájtott szerzetesekkel IV. Sándornak. Felhívta a figyelmét a nagy veszélyre, amit a magyar király és a tatárok családi kapcsolatai jelenthetnének.

Cremonai János miután e tárgyalásokról nem tudott más módon értesülést szerezni, kiközösítéssel fenyegette meg a tolmácsok egyikét, hogy vallomásra kényszerítse. A tatár kán ajánlatot tett a magyar királynak, hogy a két népet házassággal közelebb kellene hozni egymással. Felajánlotta, hogy fia kössön házasságot Béla király egyik leányával, vagy ha erre nincs mód, akkor felajánlja leánya kezét ifjabb Bélának. IV. Sándor levele pár hónap múlva már fenyegeti Bélát egy ilyen terv megvalósítása miatt: “távol legyen tőled fiad vagy leányodat pogány házassággal beszennyezni… ” (90-91.o.)

Szatmári István: Miért mohácsi a vész?

Nagyhatalmi állásának megfelelően, Mátyás király 1480-ban a NEMZETI EGYHÁZ tervével foglalkozik. A pápához intézett levelében már kilátásba helyezi a Rómától való elszakadást. (117.o.)

Fontos adat, hogy még Ulászlónak a török 1515 végén fegyverszünetet  ajánlott de a pápa utasította Ulászlót ne kössön békét a törökkel és ezt megtoldotta 50.000 arannyal az esetleges háborúra.
… A török követeket az országtanács elfogja. Erre a provokációra Szolimán Nándorfehérvár ellen indul. Elesik Logod, Zimony, Nándorfehérvár, Orsova.
… Az udvarban elhatalmaskodott a német – Brandenburgi György, és Burgio császári követ – befolyás. (119.o.)

A szerencsés házasságpolitikával 13 millió négyzetkilométerre dagasztott Habsburg gyarmat világbirodalom túlsúlya miatt francia-török-angol-velencei-milánói-pápai koalíció jön létre, amely a Habsburg-monarchiát a török hatalom segítségével Bécsen keresztül akarja felborítani.
1525. év folyamán a francia Ferenc császár Konstantinápolyba küldött követeivel sürgette a török hadjáratot, V. Károly német császár ellen. Ugyanakkor Ferenc Lajost [magyar királyt] biztosította a Károllyal való közeli kibéküléssel és a török elleni támadással /Tomic, VII. 306, 309/. A szultán kedvező válaszát hozó Frangepán János követ, a velencei tanácsnak azt jelenti, hogy a török támadás NEM Magyarország ellen fog irányulni, mert a magyarokkal 3évi fegyverszünet van…

Miközben a szultán a Velencével kötött szövetsége értelmében Friaulon át vonult volna Milánó ellen, átvonulási engedélyt kért II. Lajostól, aki a barátságos követeket hosszú ideig visszatartotta, egyet elpusztított, és a szultánnak ingerlő válaszokat küldött. A szultán már úton volt nyugat felé amikor az európai változásokról értesült. Adatunk van arról, hogy Szolimán korábbi üzenete általános békeajánlat volt, és csak a horvátországi nyugat felé való átvonulás engedélyét kérte II. Lajostól. Míg II. Lajos — német és cseh tanácsadóinak azon mesterkedésére, hogy a Vatikán mindenről tudjon, –  nem tárgyalt /levelezett/ a törökkel Velence megkérdezése nélkül, addig Velence tőlünk független politikát folytatott, többek között hadseregszállító hajóhaddal segítette a török hadsereget. Ugyanakkor az oláh vajda azt ígérte a szultánnak, ha 10.000 lovast kap, Budáig nyomul…

Török levéltárakban kutató turkológusaink szerint Szulejmán a Dráva hídfők biztosítása után nem tervezett további támadást a magyarok ellen, ha azok nem erősítik meg kapcsolataikat a Habsburgokkal. /Perjés Géza: Az országút szélére vetett ország. 1975 Magvető.

Nemeskürti “Mi történt Mohács után” c. könyve jól mutatja meg, hogy miképp játszotta át a Habsburg Mária királynő férje feje fölött az országot testvére, Ferdinánd kezébe.
… “Magyarország és Velence között évszázadokon át küzdelem folyt a dalmáciai tengerpartért és a parti városokért. ” /167.1./. Velence régi riválisa, Magyarország felé terelte a szultánt…
A török hadsereg ellátását és hadtápját velenceiek intézték. (121-123.o.)

Az 1526, augusztus 29.-i mohácsi csatavesztést követő tizenöt esztendő eseményeit csupán kronológiailag ismertetik és a figyelmet azonnal a meginduló testvérharcra, az ország három részre szakadására és a törökdúlás másfél évszázados kezdetét 1526. augusztus 29.-ére datálják. Alig érthető a mohácsot követő tizenöt esztendő /fél emberöltő a kritikus korban/ kiértékelésének szabotálása.

A szajkózott “száz ötvenéves törökdúlás” nem Mohácsnál kezdődött amikor az ország a török lábainál hevert, hanem tizenöt évvel későbben a Habsburgok szakadatlan ingerlései, provokálásai, hódításai és pusztításai következtében.

1526 aug. 29. Mohács, ahol elesett kb. 15.000 magyar, kevés kiváló hadvezető és egy csoport oligarcha. Mit vesztettünk? az oligarchákat kikre semmi szükség nem volt már korábban sem. Vesztettünk féltucat jó hadvezetőt de maradt még hazánkban elegendő. A 15.000 magyar elvesztésével még nem omlottunk össze.

Néhány évvel korábban a Dózsa-féle fölkelőkből leöldöstek kb. 80.000 ugoros magyart, hatszorta többet a mohácsi veszteségnél s mégsem “Dózsa vész” a “vész”. Hazánk négymilliónyi lakosából elesett 15.000 Mohácsnál. Ezt könnyen kiheverte a nemzet, hiszen fegyverben állott még kb. 85.000 székely és magyar katona, rettentő erő abban a korban.

A Futaknál állomásozó Báthory András 18.000 főnyi lovasa, Zápolya és Frangepán a többi csatlakozó színmagyar egységekkel még esélyes volt győzelemre, de kizárólagosan magyar érdekeket tekintve, volt-e értelme a már évszázados törökellenes háborút a végtelenségig prolongálni mikor a szultánok végcélja nem is Magyarország hanem a cselszövő nyugat volt.

A válasz: “igen” azoktól a pángermán és Vatikán-centrikus elemektől akik a “Magyarország, mint a kereszténység védőpajzsa — a végpusztulásig” áldatlan reklámja mögött immár évezrede szolgálnak idegen érdekeket. Ezek elhallgatják, hogy a “pogány” /nem pedig a keresztény akikért szerintük véreznünk kell,/már szeptemberben kivonult hazánkból, önként, a 85.000 főnyi intakt nemzeti Szapolyai-Frangepán-Báthory-féle NEMZETI haderőkkel való összecsapások nélkül is …

Egy hódító nem vonul ki egy országból két hónapon belül. Ha a nyugati keresztény közösség nem játssza vissza a Szultánt, akkor Magyarország a Szultántól ugyan békésen fejlődhetett volna negyven millióssá mint Anglia és a többi nagy ország. Tehát nem volt  MOHÁCSI A VÉSZ… Ott inkább megtisztultunk az ellenséges kormányzóinktól.

Szabó Dezső írja a Küzdelmeink a nemzeti királyságért c. művében:
“Mert a magyarok tudták, mi volt királyuk része a Habsburgok magyarországi befolyásának növekedésében. A lengyelek nagy értékű okmánygyűjteményében az Acta Tomicában így jellemzik: a magyarok nem bánták volna azt sem, ha Lajos hamarább pusztult volna el. Mert gyűlölték őt, minthogy a németek szokása szerint élt. Szerette a németeket, megvetette a magyarokat, és csak a németek körében érezte jól magát.”…

A török eredeti tervében Itália, nyugati Európa állott, és csak a cognaci liga terelte a szultánt Magyarország felé. Hogy a szultán nem szándékozott elfoglalni hazánkat, bizonyítja az a tény, hogy amikor 1546 őszén még őrséget sem hagyva Budán kivonult hazánkból… a déli végekre…

1526 október 14.-én Szapolyai János erdélyi vajda hívei Szapolyait királlyá választják.
1526 okt. 15-án Ferdinánd Habsburg főherceg Hainburgban találkozik híveivel, megállapodnak Ferdinánd királlyá választásában.

A kettős királyválasztás után megindul a két párt hatalmi harca.

Az “ördögi” az “ISTENTELEN” török még azt az alkalmat sem használta föl hazánkba való betörésre, amikor a déli “fekete ember”, Cserni Jován Lippe, tájékán 12.000 főnyi délszláv seregével beveszi Szabadkát, földúlja Temesvárt, elfoglalja Szegedet. Végül János király, nehogy Ferdinánd elleni harcában a fekete cár hátba támadja, Czibak Imre püspök által szétvereti. Közben 1527 Juli. 31.-én Ferdinánd elfoglalja Győrt, Tatát, Komáromot, Esztergomot, és Visegrádot. Aug. 20-án a Szapolyai által védtelenül hagyott Budát is elfoglalja… János király a török védelmét keresi.

1528-ban Mehemet belgrádi pasa kis sereget ad János mellé. 1529-ben II. Szolimán 200.000 emberrel megindul Szapolyai megsegítésére és Bécs elfoglalására. 1529 aug18-án János király Mohácsnál hűbéres kézcsókkal járult a szultánhoz…

1530-ban, ismét, az arrogáns germán provokáció: Ferdinánd Roggendorf Vilmos vezetésével 10.000 főnyi német-spanyol hadat küld hazánkra. Roggendorf ostrom alá veszi Budát. Védelmét Gritti Alajos vezeti, aki visszaveri az agresszorokat. Grittit Szapolyai kormányzóvá emeli. 1532 ápr. 25.-én II. Szolimán újabb hadjáratot indít – Bécs ellen. TEHÁT NEM BUDA, NEM A MAGYAROK ELLEN !… A szultán három heti ostrom után visszavonul, Konstantinápolyba…

1540. július 22.-én meghal Szapolyai János…
1541 augusztus 29.-én, a mohácsi csata tizenötödik évfordulóján a zsidó bankár JÓSZÉF ben SÖLOMO átadja a vár kulcsait a szultánnak és másfél évszázadra beül a török… Ez a fordulat az osztrákok tizenöt évi provokációi, dúlásai orvtámadásainak logikus következménye. A tizenöt év alatt az osztrák négyszer támadt Budára…

Miután a török a “Mohácsi vész” utáni harmadik hónapban elhagyta hazánkat, az azt követő tizenöt esztendő alatt kétszer vonult Bécs ellen. Nem Buda ellen. A török hadsereg háromszori /Mohács-Buda-Bécs-Bécs/ kivonulása után mindannyiszor Ferdinánd földúlta a dunántúli városainkat, erődjeinket egészen Tokayig…

A cél a törökök ingerlésével Magyarországot hadszíntérré változtatva fölfogni a nyugat elleni támadásokat. A szultán hazánkat a Habsburgoktól és Fuggerektől függetlennek akarta tudni. Ezt remélte megvalósulni a nemzeti király, Szapolyai megválasztásával, kinek védelmére is kelt…

“Mintha még ma is a Habsburg uralkodóházi érdekeket kellene védelmezzük mint a Bach-korszakban és utána addig, míg volt király vagy fönnállt a királyság. Az a tény, hogy a dinasztikus érdekek védelme fontosabb szempont még ma is, mint a magyar nép jogos és kötelező önbecsülése, azt mutatja, hogy ugyanazok a tudományon kívüli szempontok uralkodók bizonyos szakmai körökben, mint amelyek kötelezőek voltak a Bach-korszak egyetemi tanárainak és akadémiai tagoknak körében. A hamis történész közreműködik a nemzet megtévesztésében” -mondja dr. Zakar András…

Arról nem szólnak, hogy a töröknek nem egy letiport hanem egy semleges Magyarország volt az érdeke, ezt akadályozta meg Európa, amikor Ferdinánd a pápa pénzén, és a magyarok adóiból fönntartott seregeivel szüntelenül  betört Magyarországra, hogy provokálja a szultánt és elérje Magyarország elözönlését, gyengítését. (124-129.o.)

A nyugatról áramló törvénytelenségek és embertelenségek leplezésére az akkori Magyarországot “PÁRTOSKODÓNAK” kiabálni hazaárulás. Az árulók kedvenc pontja a kettős királyválasztás ténye. Az igazság az, hogy miután az ország többsége, a rendek alkotmányosan nemzeti királlyá választják Szapolyait, 1526 november 10.-én, éppen az 1505.-i rákosi gyűlés határozatai alapján, egy töröktől mentes, szabad Magyarországban, ugyanakkor 1526 december 16.-án a Mohács utáni maradék oligarchák, összesen tizenhárman, köztük papok, a nemzeti közvéleményt ignorálva, királlyá választják Ferdinándot. A tizenhárom oligarcha kik nevüket sem tudták az okmányokra vetni, nem képviselte a nemzetet, úgy nem, mint ahogyan 1956-7-ben a Kádár-kormány sem. Mint ahogyan a maroknyi 1956-os Kádár klikk és az egyetemes nemzeti összefogás közötti ellentét nem nevezhető pártoskodásnak, így az egyetemes nemzet által választott nemzeti király Szapolyai és a tizenhárom oligarcha klikk közötti viszony sem nevezhető pártoskodásnak.

Történetíróink a török rabigát a mohácsi csata keltétől, 1526-tól jegyzik. Az ideirányított figyelembe azonnal beültetik az “Ország három részre szakadás” kezdetét. Mintha a három részre szakadás és a pártoskodásból is származó tragédia a mohácsi csatamezőn kezdődött volna. Ez HAMIS. Mohács után a testvér török önként kivonult hazánkból ami súlyos gondot okozott nyugatnak, ugyanis a török-magyar háború a menekvésüket jelentette és busás kereskedelmi hasznot. Ezért provokálták a szultánt aki a mohácsi “vész” tizenötödikei évfordulóján ül be Budára.

E tizenöt év eseményeit, motívumait nem akarják analizálni. Mindent a pártoskodó magyarok hibájául mutatnak ki, éspedig hamisan az 1526.-i mohácsi csatától számítván. Dr. Zakar András ennek legelső tanulmányozója szerint minden általánosítás igazságtalan. Mohácsi csata évében a magyar rendek egységét láthatjuk. Az 1525-ik évben kelt országgyűlési határozat világosan és EGYSÉGESEN szemben áll a “másik” az idegenek vagyis NEM MAGYAROK pártjával. Erről a tényről történetíróink PÁRTOSKODÁS címen foglalkoznak. A következményeket a történetíró kizárólag a magyarok rovására jegyzi nem emelvén ki, hogy azon az országgyűlésen az történt ami 1956-ban, amikor a színmagyar többség megelégelte az idegen nemzetvezetők pusztításait. Tehát nemzeti megmozdulás az idegen zsarnokság ellen. Erről az országgyűlési határozatról a történetíró keveset szól. Pedig ebből kitűnik a közhatalom, a rendek egysége. Csakúgy mint az 1956-os nemzeti egység. Pártoskodás itt nem mutatkozik.

Ha mégis használni kell a “pártoskodás” jelzőt akkor vonatkozik ez a hatalmat bitorló német, cseh és egyházi csoportokra akik 1525-ben, mint 1956-bah idegenül álltak a nemzettel szemben. Mégis, a “pártoskodó” magyarokról ír a történetíró, mely pártoskodás eredménye MOHÁCS s ami utána következett . Mint ahogyan korunkban is a hivatalos hazai történetírás a szabadságra vágyódó magyarságot bélyegzi rendfelforgatónak, bűnösnek és felelősnek. Mint ahogyan az 1956-ban elnyomott Magyarságot elvéreztetik, épp úgy, a diktatórikus hatalommal szemben álló színmagyarság nem volt képes kierőszakolni az 1525-ös törvényes országgyűlési pontjait. Az 1525.-i országgyűlés REFORMJAIT megvalósítani lehetetlen volt, mert az uralkodókra nehezedett az a tény, hogy az 1505-évi országgyűlési rendelkezés ellenére “NÉHÁNY SZEMÉLY IGYEKEZETE” ültette őket a hatalomba akikkel szemben bizonyos megkötöttségek és szövevényes mesterkedések megbénították, megakadályozták őket az 1525.-i nemzeti országgyűlés rendelkezései keresztülvitelére. Csakúgy, mint 1956 az áruló, szovjet érdekekbe helyezkedett kommunisták. Így a felelősség mint a bűnösség kérdésénél az idegeneket kell vádolni, nem pedig az 1956-os sem az 1525-os magyarságot! (130-131.)

Szatmári István: Morva mezei csata

Az 1237-ben második magyarok után kutató ázsiai útjáról hazatérő Júlián barát hírt hozott a tatárok közeledéséről. 1238-ban IV. Béla IX. Gergely pápa engedélyével ismét zsidó és szaracén tőkéseknek adta át ill. bérbe az állami jövedelmeket ami, valamint a várföldek visszavétele, növelte az egyházi és világi főurak elégedetlenségét. E kritikus időben Béla, serege növelésére engedélyt adott a tatárok elől menekülő kunok hazánkba költözésére.

A kőmonostori ülés elhatározta letelepítésüket. Az egyházi és világi nagybirtokosok, akik Béla egész kormányzatával — elsősorban az állami jövedelmek zsidó kézre juttatása és az adományozások visszavétele miatt — közönyösen fogadták Kijev bevételinek hírét. /1240,dec.6./. 1241 febr.-ban a főurak alig reagáltak a “véres kard” körülhordoztatásán. Február tizedikén a Kuten kun kán kiadását kérő tatár követeket a főurak Óbudán megölték. A tatár betöréskor Béla által segítségre hívott Frigyes meg is érkezett de a kunok ellen lázította az amúgy is neheztelő főurakat, kik megölték Kutent mire Frigyes dolga jól végeztével hazament Ausztriába. Ugyanis a kunok a magyarok ellen fordultak, Buleau tasnádi püspök és Barc fia Miklós seregét szétverték, miközben a tatárok elözönlötték Erdélyt és Lengyelország felől is betörtek az országba. A muhi csata után Frigyeshez menekült Bélát Frigyes fogságba vetette és a magyarok archívumát, kincseit elkobozták. Itt veszhettek el nemzeti történeti irataink. Elzálogosult Moson, Sopron és Pozsony megye.
Frigyes Győrig pusztított. A pápához és a francia királyhoz segítségért forduló Bélát elutasították. /Maradjon a “kereszténység védőpajzsa” ő egyed magában… A tatárok kivonulás után IV. Béla visszaváltoztatta előbbi pusztató politikáját, s a várföldek elkobzása helyett inkább ösztönözte a várak építését, és megkezdte az idegenek nagyszámú betelepítését.

Történetírásunk kérdéseket támaszt, pl. hogy a tatárdúlás által “TELJESEN ELPUSZTÍTOTT ORSZÁG” hogyan volt képes már 5 év múlva, 1246-ban, a magyarok a Lajta menti csatát ha elveszítették is de ott Frigyest megölték. 1248-ban betörünk Styriába, 1249-ben ismét, mire Berman, bádeni határőrgróf betör Nyugat-Magyarországba, mire IV. BÉLA KUN csapataival megrohanja Ausztriát. II. Frigyes és Herman őrgróf halála után az osztrák rendek OTTOKÁR CSEH TRÓNÖRÖKÖST választják hercegükké. Ezért kitört az ellenségeskedés IV. Béla és Ottokár között.

1252-ben “a tatárok által teljesen kiírtott” magyarok elfoglalták Styriát és Alsó-Ausztriát.

1253-ban Morvaországot pusztították. Június 25.-én Olmütz alá érkeztek . Közben Styriában is nagy harcok dúltak.

Béla Bécset is ostromolta. Három magyar hadsereg is harcolt nyugaton és valószínű, hogy az anyaországot sem hagyták védtelenül — azok a magyar harcosok akiket a tatárok “mind egy szálig kiirtottak” …

Ez a “szellemhadsereg” térdre kényszeríti Ottokárt aki 1254 május 1.-én békét köt Pozsonyban melynek értelmében Styria IV. Béláé maradt. Béla ugyanakkor Velencétől visszavívja Zárát, fia István nőül veszi a kun vezér lányát, Erzsébetet. (137-138.o.)

Forrás: Szkíta-Hun-Magyar a MAG NÉPe!
Beküldte: Csiszár Erzsébet