Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2019Sep17

2019. Július 18., Csütörtök 07:23

Magyarellenes atrocitások 1944 őszén Erdélyben

Írta:  Benkő Levente
Értékelés:
(14 szavazat)
Az erdélyi tömeges elhurcolásokkal párhuzamosan 1944 őszén román önkéntes alakulatok és helyenként civilek, valamint román, illetve szovjet katonák tartották rettegésben a magyar lakosságot. Észak-Erdélyben, ezen belül Székelyföldön a Maniu-gárdák néven hírhedtté vált önkéntes osztagok, a második bécsi döntést követően Romániánál maradt Dél-Erdély néhány helységében pedig a reguláris román alakulatok rendeztek vérfürdőt.

A fosztogatások és látványos magyarverések részleteire helyszűke miatt nem térek ki, csupán néhány eset áttekintésével próbálom felvázolni a magyarellenes gyilkosságok környezetét. A Maniu önkéntes alakulatok létrejöttét és egyes tetteit, ezek közül is a szárazajtai vérengzést részletesebben tárgyalom.

A Románia 1944. augusztus 23-i átállását követő napokban Bukarestben mozgalom indult önkéntesek toborzására, akik – a kezdeményezők által hirdetett terv szerint – a reguláris román csapatok mellett részt vesznek majd az észak-erdélyi hadműveletekben. Az önkéntes alakulatok közül azonban volt, amelyik a front háta mögötti exlex területen és állapotban kénye-kedve szerint rendelkezett magyar emberéletek felett.

Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntést követően Észak-Erdélyből Romániába menekült románok bukaresti székhelyű egyesületének elnöke, dr. Anton Ionel Mureşeanu igazgatása alatt álló Ardealul című újság, valamint a Brassóban Gavril Pop igazgatása alatt megjelenő Tribuna című napilap folytattak igen élénk önkéntes-toborzó, a megalakuló egységek javára adománygyűjtő, s mindezzel együtt magyarellenes kampányt. „Tudjuk, hogy a magyarok és köztünk csak a fegyverek döntenek. Ezek mondják ki a végszót. […] Erdélynek nem lehet két gazdája, hanem csak egy. Mi vagy a magyarok” – szögezte le a Iuliu Maniu nevével fémjelzett Nemzeti Parasztpárthoz közelálló Tribuna.863

1944 augusztusában-szeptemberében összesen kilenc ilyen önkéntes alakulat jött létre Romániában. Bukarestben hét, Petrozsényben és Brassóban további egy-egy önkéntes osztag alakult, utóbbi a Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj nevet vette fel, és ez hajtotta végre a székelyföldi atrocitásokat, ezen belül szárazajtai és csíkszentdomokosi magyarellenes vérengzéseket. Bukarestben az Ardealul című lap toborozta és szólította fegyverbe az önkénteseket, akiknek derékhadát észak-erdélyi menekült románok tették ki.864 A lap saját kezdeményezésére megalakította az úgynevezett Erdélyi Önkéntesek Országos Sorozó és Szervező Bizottságot, amelynek célja a gyakorlatilag országos kiterjedésű Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Ezred létrehozása volt. Ennek érdekében megalakították az Erdélyi Önkéntesek Bizottságát és Parancsnokságát, amelynek tiszteletbeli elnöke, dr. Mihai Popovici, elnöke dr. Ionel Anton Mureşeanu, az Ardealul című újság igazgatója lettek. Az alelnöki tisztséget dr. Constantin Puşcariu, Corneliu Coposu,865 Gabriel Ţepelea,866 Leon Botişiu töltötték be, főtitkárnak pedig Ion Groşanut választották meg. A Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Légió parancsnoka dr. Ionel Anton Mureşeanu, a sorozásért és szervezésért felelős parancsnoka Ion Groşanu, a hadműveleti alakulatok parancsnoka Leon Botişiu volt.867 Az önkénteseket az Ardealul című lap kiadóhivatalában az Erdélyi Önkéntesek Országos Sorozóés Szervező Bizottsága, vidéken pedig az Erdélyi Menekültek Szövetsége végezte. Az önkéntesek zöme munkára mozgósított vagy katonai szolgálatra alkalmatlan, hadviselés szempontjából tehát képzetlen volt, de az alakulatokba sebesültek, a hadseregből kiselejteztek, mozgássérültek, lázadók, illetve a moldovai hadműveleteket folytató egységekből megszökött katonák is beiratkoztak. Az Ardealul adatai szerint Bukarestből összesen 5400 önkéntes indult a frontra,868 az egységek létszáma azonban ennél jóval nagyobb volt, hiszen útjuk és erdélyi tevékenységük során többen csatlakoztak hozzájuk. Míg a román Nagyvezérkar adatai szerint 1930 önkéntes indult Erdélybe, az Ardealul arról számolt be, hogy megközelítőleg 17.000 önkéntes lépett tényleges állományba.869

Az Ardealul felelős szerkesztője, Ion Groşanu által szervezett bukaresti önkéntes alakulatok közül az első szeptember elején katonai különvonattal indult Torda irányába.870 Más forrás szerint az első alakulat Cornel Bobancu mérnök-hadnagy parancsnoksága alatt szeptember 1-jén indult útnak Bukarestből, ez a 306 férfiből és 55 nőből álló egység Nagyenyeden szállásolt be.871 Szeptember 8-án a második egység, az ún. 4. Beliş872 önkéntes osztag indult útnak Bădulescu százados parancsnoksága alatt és Abrudbányán szállásolt be.873 Szeptember 12-én Mihail Depărţeanu százados parancsnoksága alatt elindult a 200 férfiból és 13 nőből álló harmadik önkéntes egység, amely Gyulafehérváron vert tanyát, majd szeptember 14-én Alexandru Rupa százados parancsnoksága alatt a negyedik önkéntes egység Nagyenyeden foglalt szállást. Október 6-án Constantin Dudescu őrnagy parancsnoksága alatt elindult a 245 férfiból és 52 nőből álló ötödik önkéntes egység, amely szintén Nagyenyeden táborozott le. Október 17-én Barză hadnagy és Marieşi alhadnagy – más forrás szerint Dragoş hadnagy – parancsnoksága alatt Petrozsényben létrejött a hatodik, 90 fős, Lupeni874 elnevezésű önkéntes osztag, amely a Corneşti alakulattal összevonva az I. hadsereg parancsnoksága alá került.875 Október 28-án Nestor hadnagy parancsnoksága alatt újabb, 112 férfiból és 8 nőből álló egység indult útnak Bukarestből, és Tordán szállásolt be.

Az Ardealul kezdeményezésére létrejött önkéntes osztagokat a román Nagyvezérkar az észak-erdélyi hadműveleti területekre irányította. Az 1. számú (Ip876) alakulat Cornel Bobancu mérnök-hadnagy parancsnok vezetésével, a 2. számú (Trăznea877) alakulat Victor Sârbu alhadnagy parancsnoksága alatt, valamint a 3. számú (Protopop Munteanu878) alakulat Iuliu Uilecan és Mihail Depărăţeanu parancsnoksága alatt Bobancu hadnagy vezetésével, összesen 260 fős állománnyal a 20. gyalogsági hadosztály alárendeltségébe tartozó egységekhez kerültek. A 250 fős 4. számú (Beliş) alakulatot Mihai Bădulescu lelkész irányításával az Arieş879 területi zászlóaljhoz küldték, a 400 önkéntesből, Mihail Depărăţeanu százados parancsnoksága alatt álló 5. számú (Cluj880) alakulatot a Bihor881 nevű zászlóaljhoz küldték. A Nicolae Constantinescu hadnagy parancsnoksága alatt álló 420 fős 6. számú (General Grigore Bălan882) önkéntes alakulatot a Cluj területi zászlóaljhoz irányították, végül a Constantin Dudescu őrnagy vezetése alatt álló, összesen 620 fős 7. számú (Corneşti) osztagot a IV., illetve az I. hadsereghez osztották be.883

A román Nagyvezérkar szerint engedélyezése nélkül indult útnak a brassói Tribuna című újság kezdeményezésére Gavrilă Olteanu tartalékos százados, szászrégeni ügyvéd vezetése alatt álló 600 fős Iuliu Maniu-gárda, teljes nevén a Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj, a Mihail Depărăţeanu százados vezette Trăznea (bis) alakulat, valamint Bukarestben a Tomescu százados parancsnoksága alatt létrejött Bihor területi zászlóalj.884 

A brassói Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj megalakulása

Ki kell emelni a brassói Maniu-gárda szerepét, hiszen ez tartotta rettegésben hónapokon keresztül a székelyföldi magyarokat. A Tribuna szerint a brassói városházán székelő országos turisztikai hivatal irodájában 1944. szeptember 5-én kezdődött meg a Iuliu Maniu önkéntes ezredek keretében a Protopop Costea-Trăznea885 elnevezésű V. önkéntes osztag toborzása; a kezdeményezők egyben bejelentették, hogy ezt a brassói alakulatot Gavrilă Olteanu fogja vezetni.886 A brassói különítmény létrejöttét, illetve az önkéntesek összeírásának a megkezdését rögzítő szeptember 6-i jegyzőkönyv szerint az alakulatot „Iuliu Maniu úrnak a megszállt Erdélyt felszabadító önkéntes ezredek megalapítására vonatkozó utasításai, valamint a Nagyvezérkar 1944. szeptember 2-i, 64974. számú jóváhagyása alapján887” hozták létre, az önkéntesek toborzását ezek alapján indították el. Olteanu munkatársai a brassói kezdeményezésben a következők voltak: dr. Macedon Cionca, Brassó megye alprefektusa; Ion Petruca volt lapigazgató; dr. Alexandru Ghezeşeanu ügyvéd; Nicolae Moraru tanár; Miculi Florea, Brassó megye prefektúrájának tisztviselője; Gavril Pop, a Tribuna című újság igazgatója; Mardare Mateescu, az Universul című újság szerkesztője; Dem. Rădulescu, a Timpul című újság szerkesztője; Gh. Bledea, a Tribuna című újság szerkesztője; Valer Ceuca, a Tribuna című újság szerkesztője, és Victor Teodorescu, a cernăuţi-i műszaki egyetem hallgatója.888

Olteanu nem várta meg az önkéntes alakulatok bukaresti főparancsnoksága utasításait, hanem önállóan lépett. Úgy érvelt: „mivel az önkéntesek bukaresti parancsnoksága eddig semmilyen parancsot, illetve rendelkezést nem küldött, még tájékoztató jellegűt sem, a fiatalok, de még a legidősebbek lelkesedését is látva, elhatároztam, hogy lépünk, és önállóan szervezkedünk az észak-erdélyi testvérek felszabadítására”. Indoklása szerint az önálló tevékenység minden feltétele adott, a brassói önkéntesek tehát egyetlen reguláris katonai alakulathoz sem csatlakoznak a majdani hadműveletek során, hanem jól meghatározott, önálló egységként „indulnak harcba”.889 Így jött létre a brassói Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj. Az önkénteseket két csoportra osztották: az első, katonailag képzett, 300 fős csoport a hadműveleti terület, tehát a front háta mögötti részeken „megbújó fegyveres bandáktól” való megtisztítását és a hatóságoknak a rend fenntartásában való támogatását kapta feladatul; ugyanakkor kilátásba helyezték, hogy amennyiben a körülmények szükségessé teszik, a csoport a tűzvonalban is harcba lép. A második, 250 fős, katonai képzéssel nem rendelkező, de különféle területeken – műszaki, egészségügyi stb. – képzett szakemberekből álló csoportot a frontvonal mögötti különféle munkálatok elvégzésére, így utak javítására, lőszer szállítására, valamint a megrongálódott vasutak helyreállítására tervezték bevetni.890 Fontos a két csoport megkülönböztetése, mert az 1944 őszi román sajtó egy részéhez hasonlóan 1945-ben Gavrilă Olteanu azzal próbálta utólag (is) magyarázni az általa vezetett önkéntes osztag létjogosultságát és elterelni a figyelmet a vezényletével elkövetett magyarellenes atrocitásokról, hogy azok rengeteg munkát végezve utakat, hidakat, vasúti pályákat, telefonhálózatot javítottak meg, s hogy mindezért a munkáért a polgári és a katonai hatóságok elismerő és köszönő bizonylatokat állítottak ki. Csakhogy ezek az elismerések nem a Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson és másutt gyilkoló és fosztogató önkénteseknek és önkéntesekről szóltak – ezekről az atrocitásokról a korabeli parasztpárti sajtó elvétve és ködösítve írt, a hatóságok pedig hallgattak – , hanem a műszakiaknak. A magyarellenes vérengzések elhallgatására jellemző, hogy szeptember 27-én, a szárazajtai mészárlás másnapján a Tribuna például úgy fogalmazott: „Sikerrel folytatják munkájukat az utolsó partizánfészkek felszámolására a környező falvakba küldött önkéntes csoportok. A banditák egy részét elfogták, a lakosság nyugalma ezáltal biztosított. Sikeres munkájuk elvégzése után az erdélyi önkéntesek tovább indulnak, hogy a front háta mögött biztosítsák a rendet”.891 Szeptember 8-án az általa vezetett önkéntes egység nevében, Brassóban kiadott kiáltványában Olteanu egyebek mellett leszögezte, hogy „a győzelemre vezető fegyverek meg fogják tisztítani a felszabadított Erdély földjét, és mindenünnen elűzik évezredes ellenségünket. […] A győzelem napja ismét fel fog ragyogni a Felek és a Tisza között, a magyarok és köztünk az ősi igazságosztó dák buzogány lesz majd a végleges leszámolás eszköze. Akik ezer éven át mindenféle formában leigáztak bennünket, most megkapják megérdemelt jutalmukat”. Olteanu az 1940. szeptemberi ippi, ördögkúti és bánffyhunyadi románellenes atrocitásokra is utalt, amikor arra buzdította a románságot, hogy sorakozzanak fel az évezredes ellenség – értelemszerűen a magyarok – és a románok közötti (terület)vita végleges lezárására, Erdély felszabadítására.892 Két nap múlva Olteanu felhívásban kérte a lakosságot, hogy ruha, lábbeli, valamint pénzadományaikkal járuljanak hozzá az önkéntesek ellátásához; közlése szerint moldvaiak, dobrudzsaiak, macedónok, oltyánok, havasalföldiek és bánságiak is csatlakoztak már az általa vezetett önkéntes alakulathoz, egyben reményét fejezte ki, hogy a brassói román ifjúság sem késlekedik belépni a sorba.893 Bár a Tribuna napi rendszerességgel közölt magyarellenes hangulatkeltő cikkeket, a lap kénytelen volt szóvá tenni, hogy Olteanu adakozásra buzdító felhívása „süket fülekre talált”, a beérkezett adományok pedig jelentéktelenek.894

Gavrilă Olteanu szeptember 12-én újabb szózatot intézett a Brassóban ezúttal szemlére fel sorakoztatott önkéntesekhez. Egyebek mellett megismételte abbéli határozott szándékát, miszerint „örökre le kell zárni a vitát a hóhér szomszédokkal, az általuk évszázadokon át kiontott vért meg kell bosszulni, Magyarország sorsát pedig örökre meg kell pecsételni”, illetve, hogy a románok és a magyarok közötti nagy leszámolást a fegyverek fogják elvégezni.895

A brassói önkéntes alakulat szeptember 15-én Brassóban Manole Enescu tábornok, Brassó megye prefektusa, dr. N. G. V. Gologan, Brassó polgármestere, valamint az önkéntesekkel szimpatizáló közönség jelenlétében felesküdött a királyra és a hazára. A szertartást Aurel Ghilea esperes, V. Coman lelkész és I. Zegreanu diakónus vezette, dr. N. Stinghie esperes pedig beszédében Erdély felszabadítását, valamint „a gyilkosok teljes megsemmisítését” sürgette. Az önkénteseket a polgármester mellett a prefektus is köszöntötte, aki egyebek mellett sikert kívánt az erdélyi testvérek felszabadításához, valamint a mindenkori ellenség elűzéséhez. Gavrilă Olteanu ismét megerősítette, hogy „a most folyóharcban a magyar és a német banditák által elkövetett valamennyi gyilkosságot és galádságot meg fogjuk bosszulni. Ezek a bűvészek és hóhérok kétszeresen meg fognak fizetni az utóbbi négy évben elkövetett minden kegyetlenkedésükért, a határköveket pedig az ellenség vérével fogjuk megöntözni”.896 Szózataiban, beszédeiben Olteanu tehát semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy miként számolna le a magyarokkal, és hogyan torolná meg a – vélt vagy valós – sérelmeket. A brassói önkéntesek szeptember 15-én este indultak Sepsiszentgyörgy felé.897 A gárdának, vagy legalábbis előőrsének a brassói román katonai parancsnokság részéről Bădescu ezredes adott szabad mozgást biztosító okmányt, ugyanakkor az önkéntes egység útját a helyőrség részéről Pandelescu ezredes egyengette. A szovjetek részéről a brassói katonai parancsnok, Szimilov tábornok adott engedélyt az indulásra.898 Ennek előzménye, hogy a román és a szovjet csapatok egy héttel korábban, szeptember 6-án bevonultak Brassóba.899

Látható tehát, hogy valamennyi önkéntes alakulat létrehozásában civil, katonai, illetve hatósági személyek vettek részt, s hogy az egységek létezéséről mind a polgári, mind a román és szovjet katonai hatóságok tudtak. Később a román Nagyvezérkar azt állította, hogy nem volt tudomása a Gavrilă Olteanu vezette brassói önkéntes alakulat tevékenységéről, s hogy annak tetteiről csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jelentéséből szerzett tudomást900, a források arról tanúskodnak, hogy 1944. szeptemberi–októberi tevékenységének legalábbis egy részéről – a gyilkosságokat mellőzve – Olteanu tájékoztatta a brassói román Hegyivadász Hadtestet.901 Mint ahogy az önkéntesek munkájáért például a Csík megyei csendőrlégió parancsnoka,902 a Román Államvasutak (CFR) sepsiszentgyörgyi állomásfőnöke,903 Sepsiszentgyörgy polgármestere,904 a háromszéki csendőrlégió parancsnoka,905 Háromszék megyefőnöke,906 Csík megye katonai körzeti parancsnoka,907 sőt még a minisztertanács főtitkára908 is kiállított elismerő bizonylatot, illetve köszönőlevelet. Eszerint mind a katonai, mind a civil hatóságoknak volt tudomása az Olteanu vezette gárda tevékenységéről, bár az is igaz, hogy a kiállított bizonylatok és köszönőlevelek egyikében sincs utalás az önkéntesek által elkövetett gyilkosságokra, illetve erőszakoskodásokra és fosztogatásokra. Ezekről maga Olteanu is hallgatott, amikor a vezetése alatt álló gárda 1944. szeptember 14-e és október 3-a közötti tevékenységéről a brassói Hegyivadász Hadtest parancsnokságának beszámolt. A szárazajtai vérengzésről annyit írt: „A zászlóalj biztonsági szolgálata megállapította, hogy Szárazajta községben a partizánok barbár módon meggyilkoltak 13 románt, akiknek összezúzták a lábait, az oldalbordáit, kapákkal és fejszékkel levágták a sebesült katonák, köztük két tiszt fejét, és levágták egy még életben lévő sebesült tiszt ujját, hogy a gyűrűjét elvegyék. Ezt az Anna, 30. VIII. 1937 feliratú gyűrűt a zászlóaljnál őrizzük”.909 Hogy az Olteanu-féle önkéntes zászlóalj tevékenységéről nem csak a SZEB-nek, hanem a román hadvezetésnek is volt tudomása, az is tanúsítja, hogy maga a román Nagyvezérkar helyettes főnöke, Ion Arhip tábornok jelezte Iuliu Maniuhoz intézett 1944. október 18-i levelében: az alárendeltségükben levő egyes parancsnokságoktól értesültek a szeptember 26-i, szárazajtai vérengzésről. Arhip a Nagyvezérkar álláspontját tolmácsolva jelezte, hogy az önkéntesek túllépték jogkörüket, egyben kérte Maniut: legyen szíves az önkéntes osztagokat a területi katonai hatóságokkal való mennél szorosabb együttműködésre utasítani”.910

A forgatókönyv

De kanyarodjunk vissza a brassói Maniu-gárda háromszéki útjához. A gárda Sepsiszentgyörgyön a Református Székely Mikó Kollégiumba fészkelődött be. Gavrilă Olteanu kezdeményezésére, valamint a Nemzeti Parasztpárt háromszéki elnöke, a prefektusi tisztséget 1944 szeptemberének derekán átvevő dr. Victor Cerghi Pop gyógyszerész és a trianoni döntést követően a román közigazgatást Sepsiszentgyörgyön bevezető, majd 1944. szeptember második felében újra polgármesterré kinevezett Eugen Sibianu911 hathatós támogatásával Sepsiszentgyörgyön – Valer Ceuca főszerkesztésében – 1944. szeptember 20-án első számával jelentkezett a Desrobirea című újság. A napilap a Maniu-gárda orgánumaként hirdette annak „programját” és célkitűzéseit. Amikor Sepsiszentgyörgyön 1944. szeptember közepén hivatalába lépett a visszatérő román közigazgatás, az alkalomból rendezett ünnepségen Victor Cerghi Pop úgy fogalmazott, hogy „a rossz megsemmisítése létszükségletté vált”, s hogy „meg kell semmisítenünk minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja”.912 Az alkalomból a város és a megye, valamint az egyház román elöljárói előtt tartott díszszemlén a felvonuló gárda parancsnoka, Gavrilă Olteanu szózatában tovább uszított: „Mindenütt az Erdélyért folytatott harcban elesett számtalan hős sírhantja előtt állunk, és mindenütt a megszállók által okozott rombolások és mészárlások nyomaira bukkanunk. E gyilkos banditák által kiontott vér nem marad megbosszulatlanul, a visszavágás kegyetlen és kemény lesz”.913 A Maniu-gárdának a magyarokkal szembeni teljes és végleges leszámolást célzó törekvéseire utalnak a lapnak olyan írásai, amelyek szerint „kegyetlenül meg lesz torolva a magyarok által a múltban elkövetett minden gyilkossága és bűne, akárcsak az 1940 óta megölt 50.000 román élete. […] A vihar pillanatai keménységet és hússzaggatást követelnek, nem pedig bocsánatot és sajnálatot. […] Csak a halál és a vérontás jelenthetnek igazságos elszámolást a románok és a puszták barbárjai között. […] Most tudjuk, hogyan kell megfizetni az ezer éve ellenünk elkövetett minden gyilkosságért és rablásért”, következésképpen a magyarokat „vagy meg kell semmisíteni, vagy vissza kell üldözni Ázsiába”.914 Továbbá: „Gondoskodni fogunk arról, hogy az 1940-es területrablás soha többé ne ismétlődjön meg, a román–magyar vitát pedig örökre megoldjuk”.915 Sepsiszentgyörgyön szeptember 23-án az Olteanu vezette gárda újabb kiáltványt bocsátott ki, amelyben a már Brassóban megfogalmazott célkitűzéseket erősítették meg, és újból leszögezték, hogy „az idegen916 megszállás alatt eltöltött négy év szenvedéseit kegyetlenül meg fogjuk torolni, a román szuronyok és fegyverek fogják kimondani a végső ítéletet a Puszta gyilkosai ellen”.917

A későbbi történések fényében egyértelműen kitűnik, hogy az Olteanu által oly gyakran hangoztatott bosszú(hadjárat) érvényesült, a brassói önkéntesek részéről mindenképp. A szeptember második felében Háromszéken és Felcsíkban történtek „kezelésére” ugyanakkor a kettős könyvelés jellemző az akkori hatóságok részéről. Utóbbiak közleményeit, híreit is felhasználva ugyanis a sajtó arról számol be, hogy a sepsiszentgyörgyi csendőrlégió, parancsnoka, Ioan Zamfirescu őrnagy vezetésével egész Háromszék területén komoly akciót hajtott végre, és „hozzájárult az ellenséges bandák megsemmisítéséhez” és a közrend biztosításához, ugyanakkor minden községben csendőrőrsöket hoztak létre.918 A Tribuna szerint, mihelyt megérkezett Sepsiszentgyörgyre, Olteanu vezetésével a Maniu-önkéntes alakulat „azonnal széles körű akciót szervezett a partizánfészkek felszámolására, a magánszemélyek birtokában levő fegyverek azonosítására, az ellenség által elhagyott hadianyag összegyűjtésére és a rend fenntartására, jelentős segítséget nyújtva ezzel a katonai hatóságoknak”.919 Háromszék megye prefektúrája közleményben adta hírül, hogy a város egész területén rend van, a polgári és a katonai hatóságok elfoglalták helyüket, a lakosság biztonságban van, tilos mindenféle torzsalkodás, túlkapás, erőszak, lopás és rablás, minden kihágást a hatályos törvények szerint büntetnek.920 Ezzel szemben, vagy ezzel egyidejűleg az Olteanu vezette önkéntesek például Sepsiszentgyörgyön Lapikás Bélát letartóztatták, ezalatt üzletét kirabolták921, lerombolták az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hőseinek a sepsiszentgyörgyi parkban álló emlékoszlopát, amelynek márványoroszlánjait összelőtték. Szeptember 22-én Árkosra vonultak, ahol Kovács Istvánt kifosztották, feleségét pedig megerőszakolták.922 A szeptember 26-i, szárazajtai magyarellenes vérengzés után az Olteanu vezette egység Csík és Gyergyó felé vette útját. Csíkkozmáson, Csíkszentléleken, Csíkdánfalván, Csíkmadarason, Csíkmenaságon, Csíkszentsimonban és Csíkszentmártonban magyarokat vertek meg, fosztogattak,923 Gyergyószentmiklóson pedig október 6-án a téglagyárban megölték Sajgó Józsefet, Kedves Imrét és Kovács Gyulát.924 És következett a szárazajtai, valamint csíkszentdomokosi magyarellenes vérengzés.

 Szárazajta

 Az Olteanu vezette gárda szeptember 25-én estefelé érkezett meg a háromszéki faluba, Szárazajtára. Az önkéntesek két helybeli román ember hívására jöttek azzal a céllal, hogy bosszulják meg az ajtai magyar civil lakosságon a nem sokkal korábban, szeptember 4-én a falu határában lezajlott német–román katonai összecsapásban elesett román katonák elestét. A magyaroknak azt rótták fel, hogy segítették a német utóvédcsapatot a falu közelében szeptember 2-án befészkelődött román alakulatok szeptember 4-i kiverésében, s hogy a magyar lakosok egy része sebesült román katonákat, köztük egy tisztet ejtett foglyul, illetve ölt meg.

A szeptember 25-én estefelé lovas szekerekkel érkező Maniu-gárda beszállásolt, majd a vezetők és szárazajtai románok szűk csoportja még azon az éjszakán véglegesítették a másnap kivégzendők névjegyzékét. A levéltári források szerint a helyi csendőrőrs alig visszatért parancsnoka, bizonyos Goţa nevű őrmester, valamint Rozalia Bogdan helyi román asszony szeptember 16-án vagy 17-én állították össze a feketelistát925, viszont olyan szemtanú is akadt, aki szerint a kivégzendők jegyzéke már a szeptember 4-i német–román katonai csetepaté előtt elkészült. Egyed Dánielné Egyed Vilma ugyanis úgy tudta: „Amikor előbb visszaverték a román katonaságot a németek, itt, Szárazajta mellett, azelőtt volt ez az összeírás", s hogy a jegyzékben harminc-negyven név szerepelt.926 Eddigi kutatásaim során még nem került elő olyan irat, amely megerősítené vagy cáfolná ezt az állítást.

Szeptember 26-án hajnalban az önkéntesek és helybéli felfegyverzett román fiatalok összeszedték a kiszemelteket. A falu lakosságát az iskolaudvarra terelték, majd a nép, köztük szülők, testvérek, rokonok szeme láttára az önkéntesek lefejezték a Nagy fivéreket, a 21 éves Sándort és a 25 éves Andrást, és agyonlőtték Szép Albertné Málnási Reginát (50 éves), a férjét, Szép Albertet (49), Németh Gyulát (62), Németh Izsákot (51),Elekes Lajost (38), Szabó Benjámot (62), Gecse Bélát (34), Málnási Józsefet (35), Szép Bélát (42) és Tamás Lászlót (38). Nagy D. József a csodával határos módon úszta meg a sortüzet, miután a lövedékek „csak" a fogsorát zúzták, sérüléseiből pedig felépült.

A szárazajtai magyarok elleni „vád" azonban több oknál fogva is ingatag. Bár az 1954-ig elhúzódó Szárazajta-per során több falubeli román, sőt magyar is került, aki azt állította, hogy néhány falubeli magyar – zömmel olyanok, akiket nem is állítottak a Maniu-gárda kivégzőosztaga elé! – valóban felelős román katonák életéért, a legtöbb tanúvallomás mégis általában románellenes magatartást tanúsító magyarok említésére szorítkozik. Ezek az általánosítások bizonyos mértékig összecsengenek a magyarokkal történő végső leszámolást, a mindenkoron elkövetett mindenféle románellenes magatartást megtorolni célzó Maniu-gárdák korábban bejelentett és hirdetett szándékával. A kihallgatási jegyzőkönyvekben a szárazajtai románok közül például Simion M. Bârsan a románokkal szemben igazságtalan magatartást tanúsító magyarokról927, Ioan Egyed Bârsan románellenes elemekről928 beszél, Ferdinand Bărduţ úgy fogalmaz: a románokkal szemben ellenséges magatartást tanúsító magyarokról929 készült az összeírás, amelynek alapján 1944. szeptember 26-án a Maniu-gárda kivégzett 12 embert, egyet pedig súlyosan megsebesített. A vallomásokban rögzített ködös, szinte megfoghatatlan általánosításba a „vádaknak" elképzelhetetlenül széles tárháza belefért.

Az iskola udvarán fejszével lefejezett Nagy testvéreket azért állították a Maniu-gárda kivégzőosztaga elé, mert állítólag ásóval és fejszével zúztak halálra egy román tisztet. De több olyan vallomás is létezik, amely a legenyhébben fogalmazva is erősen megkérdőjelezi az ellenük felhozott „vádat". Mert semmiképp sem lehetett egyértelmű az ellenük felhozott „vád", miután Gavrilă Olteanu, a Maniu-gárda parancsnoka a kivégzéskor arra kényszerült, hogy három percet adjon arra: az emberek közül valaki mondja meg, ki tehető felelőssé egy román tiszt életéért,930 különben 150 magyart fog kivégezni.931 1952. október 22-i nyilatkozatában Teodor Bărduţ is erről beszélt, de hozzátette: nincs tudomása arról, hogy Szárazajta községben bárki is megölt volna egy román tisztet.932 Ennek kapcsán egyik, keltezés nélküli nyilatkozatában Ioan E. Bârsan azt állította: Olteanu felszólítására egy magyar ember, Incze Dániel állt elő az iskolaudvarra erőszakkal terelt falubeliek közül, és azt mondta: úgy hallotta, hogy a Nagy testvérek ölték meg a szóban forgó román tisztet.933 Ez volt az egyetlen „tanú", akinek hallomás alapján tett nyilatkozata nyomán a Nagy fivéreket azonnal kivégezték.

A Nagy testvérekéhez hasonlóan ellentmondásos indokokkal végezték ki például Szép Albertet és feleségét, Málnási Reginát is. Ioan E. Bârsan nyilatkozata szerint Szép Albertné Málnási Reginát annak nyomán lőtték agyon, hogy falustársa, Győri Gizella kijelentette az iskolaudvaron: ő vágta le a halott román tiszt ujját, hogy lehúzza róla a karikagyűrűjét.934 A helybéli magyarok szerint a „megölt" román katonatiszt később levélben köszönte meg a Szép házaspárnak, hogy a harcokban szerzett sebeiből felgyógyították, és arra kérte őket, küldjék vissza a hálája jeléül nekik adott karikagyűrűjét.

A szóban forgó levelet eddig sehol nem találtam meg, ám a létét látszik megerősíteni az az újságcikk is, amely szerint a jegygyűrű tulajdonosa, Ioan N. Ionescu hadnagy legalább két ízben kérte annak visszaszolgáltatását a szárazajtai polgármestertől, akihez intézett levelében azt írta: „a község elfoglalásáért [1944.] szeptember 2–3-án vívott harcokban elveszített jegygyűrű" az övé, köszönettel visszakéri tehát.935 Román tiszt szárazajtai elestét cáfolja az a forrás is, amely szerint a falu határában lezajlott hadműveletek során 1944. szeptember 3-a és 11-e között meghalt tizenhárom román katona közül egy sem volt tiszt, hanem két-két szakaszvezető, illetve tizedes és kilenc közlegény.936

Szép Bélát például azért sem vádolhatták azzal, hogy részt vett a román hadsereg elleni, szeptember 4-i támadásban, mert ő csak szeptember 14-én jött haza a keleti harctérről. Özvegye szerint férjét a Ioan T. Bârsannal fennálló többéves viszálykodás miatt ölték meg 1944. szeptember 26-án.937 Ugyanezt erősítette meg Augustin Bogdan is, aki tanúvallomásában elmondta, hogy Szép Bélát Ioan Egyed Bârsan hamis vádjai nyomán végezték ki.938 Victor Bârsan is megerősítette, hogy „Szép Bélát megölték egy korábbi nézeteltérés alapján"939; a régi perpatvart pedig Ioan E. Bârsan sem tagadta.940 Hasonló okok miatt lőtték agyon Elekes Lajost is, aki alakulatától lemaradt beteg honvédként a szeptember 4-i német–román katonai csetepaté után jött haza Szárazajtára.941

Gecse Bélát és Málnási Józsefet szeptember 26-án hajnalban otthonukban lőtték agyon. Utóbbi özvegyének vallomása szerint Málnásit Alexandru Bogdan lőtte hátba,942 ugyanezt állította Ioan Egyed Bârsan is,943 de még ha igaz is Alexandru Bogdan állítása, miszerint nem ő, hanem egy Maniu-gárdista lőtte meg Málnási Józsefet944, akkor is egyértelmű, hogy: a többi áldozathoz hasonlóan ki sem hallgatták őket arról, hogy követtek-e el egyáltalán valamit a román katonák ellen, illetve otthon voltak-e vagy sem a szeptember 4-i katonai csetepaté idején.

Társaihoz hasonlóan Nagy D. Józsefet szintén a román katonák elleni vétségért állították a Maniu-gárda elé. A sortüzet túlélte, sebeiből felépült, tehát a későbbi per során bármikor felelősségre vonhatták volna azért, amivel 1944. szeptember 25–26-án „vádolták". Nem tették, Nagy D. József a per során csak tanúként szerepelt, vádlottként nem. A feketelistán nem is szereplő Tamás László életét úgy oltották ki, hogy a Maniu-gárdisták az udvar sarkába összezsúfolt falubeliek közé lőttek sortüzet.

Figyelemre méltó ugyanakkor Teodor Bărduţnak az a nyilatkozata, amelyben elmondja, hogy a kivégzést követően Olteanu parancsot adott: 30 percen belül mindenki adjon le minden, katonai származású tárgyat, fegyvert vagy lőszert, akinél a házkutatások során ilyesmit találnak, azonnal fejbe lövik.945 Más szóval: a kivégzések után kerestek bűnjeleket. Olteanu állítása szerint sok fegyvert és lőszert zsákmányoltak így Szárazajtán, a valóságban téli ruhaneműt és lábbelit raboltak a gárdisták.946 Még a legkegyetlenebb módon meggyilkolt Nagy fivérek otthonában sem találtak semmilyen, bűnjelként felmutatható katonai eredetű eszközt, ezt a tényt Ştefan Bogdan szárazajtai román lakos erősítette meg, amikor 1952. október 21-i nyilatkozatában elmondta: a kivégzés után Gavrilă Olteanu két önkéntest és őt bízta meg azzal, hogy az egy órával korábban lefejezett Nagy testvérek szülői házából hozzák el a kivégzetteknek a frontharcok idején szerzett tárgyait. „Elmentünk a Nagy István947 lakására, és felszólítottam, hogy hozza el a kért tárgyakat az iskolába, majd az önkéntesek átkutatták még a csűrt is, de nem találtak semmit. Ekkor visszamentem a községházához, és jelentettem Olteanunak, hogy nem találtunk semmit."948 Mauriţiu Adler szekushadnagy 1952 őszén közel félszáz tanút hallgatott ki Szárazajtán. A kivizsgálásait összegző 1952. október 14-i jelentésében megállapítja: „Nem helytálló a Maniu-gárdáknak az indoklása, miszerint a meggyilkolt szárazajtai magyarok a román csapatok ellen harcoló horthysta hadsereg szolgálatában állott terroristák lettek volna."949

A Román Népköztársaság Főügyészségén két katonatisztet is meghallgattak a Szárazajta térségében lezajlott katonai ütközet ügyében. 1954. március 27-i tanúvallomásában Paraschiv Tomescu alezredes elmondja, hogy a Belin950 osztag tisztjeként részt vett a Nagyajta, Középajta és Szárazajta térségében lezajlott harci cselekményekben. Az alezredes nem tudta megjelölni pontosan, hogy melyik csapattest vonult be 1944. szeptember 2-án Szárazajtára. Elmondása szerint a faluban levő román katonaságot „fasiszta csapatok" támadták meg, amelyeknek sikerét elősegítette a felfegyverkezett helybéli civilek támogatása. Tomescu alezredes azonban hozzátette: mindezekről a történésekről hallomásból szerzett tudomást, és szintén hallomásból értesült arról, hogy az ütközet során a román csapatok komoly veszteségeket szenvedtek.951 1954. március 27-i tanúvallomásában Ioan Chirilă alezredes elmondta, hogy 1944. szeptember 1-jén vagy 2-án a Szárazajtától 15 kilométerre elhelyezkedő Baróton és Felsőrákoson civilek lőttek rá katonáira, ezért nem tartotta kizártnak, hogy hasonló eset történt volna Szárazajtán is. Leszögezte azonban: nincs tudomása arról, hogy Szárazajtán a román csapatokat civil támadás érte volna.952 Ezzel cseng össze Augustin Bogdan vallomása is, aki az 1952. október 15i kihallgatáson a kérdésre, hogy a szeptember 26-án megölt embereknek miért kellett az életükkel fizetniük, azt mondta: „Azt hozták fel ellenük, hogy terrorizálták a román hadsereget, de én nem tudom, hogy ez valóban megtörtént volna. Én minderről Bărduţ Teodortól és Bârsan Egyed Ioantól hallottam. Tudomásom szerint a községben senki sem látta, hogy a szeptember 26-án kivégzettek terrorizálták volna a román hadsereget".953 Szintén ezzel cseng össze Simion M. Bârsan állítása is, aki az 1952. október 23-i kihallgatáson arra a kérdésre, hogy mit tettek a meggyilkolt magyarok a front szárazajtai átvonulása során, így válaszolt: „A román csapatok visszavonulásakor én a faluban voltam, de nem láttam, hogy bárki is bántalmazott volna bár egy román katonát is".954

1954 nyarán Dan Vârgolici, a Bukaresti Törvényszék büntetőtanácsának bírója átvizsgálta a Szárazajta térségében 1944. szeptember 2-án és 4-én lezajlott harcokat rögzítő román katonai hadparancsokat, és szakértők véleményét is kikérte. 1954. június 22-i összegző jelentésében megállapította: „a [román csapat]napló semmilyen pontosítást nem tartalmaz a visszavonulók számára, az elszenvedett veszteségekre, illetve a visszavonulás okára vonatkozóan", a bejegyzések nem térnek ki arra, hogy magyar vagy német oldalról történt-e a támadás, „a legkevésbé sincs utalás arra vonatkozóan, hogy a román egységeket civilek támadták volna meg, hiszen a tűzvonalban levőknek nem állt módjukban kivizsgálni, kik támadták meg őket.955 A vádemelés, valamint a Legfelső Törvényszék 1954. augusztus 4-i ítéletének megindokolása azonban úgy értelmezte: mivel a csapatnaplókban nem rögzítették a támadók kilétét, ez azt igazolja, hogy a támadás nem ellenséges katonai egységektől, hanem a falu belsejéből, a civil magyar lakosságtól származott.956 Annál furcsább ez a következtetés, hogy az 1954. augusztus 4-én kihirdetett ítélet megindoklása szerint a Szárazajtára történt bevonulásuk után a román csapatok megtették a szükséges intézkedéseket a magyar lakosság esetleges bosszúcselekedeteivel szemben.957

A Maniu-gárda Csíkban

1944. október 8-án Csíkszentdomokoson tizenegy magyar civilt lőtt agyon az Olteanu vezette önkéntes alakulat. A gárdaparancsnok szerint a domokosi sortüzet az tette indokolttá, hogy a helybeli székely-magyar lakosság a parancs ellenére nem szolgáltatta be a front átvonulása nyomán tulajdonába került katonai eszközöket, ezen belül a fegyvereket és a lőszert. De jogában állt-e egyáltalán a Maniu-gárdának a fegyverek összegyűjtése, amikor 1944. szeptember 26-án a brassói hegyivadász hadtest vezérkara parancsban értesítette a Maniu Önkéntes Zászlóaljat arról, hogy „a mindennemű zsákmányok felkutatására, összegyűjtésére és raktározására egyedül a Sepsiszentgyörgyön székelő 4. számú katonai parancsnokságnak, ezen belül a zsákmányszolgálatnak adtak felhatalmazást a katonai hatóságok"? Az önkéntes alakulat mindenesetre parancsba kapta, hogy „mindenféle zsákmányt ennek a parancsnokságnak kell átadni", s hogy a csapat élelmezése és felfegyverzése érdekében az önkéntes alakulatnak leltár alapján kell elszámolnia a zsákmány-szolgálat parancsnokságával a birtokába került fegyverekkel, lőszerrel, felszerelésekkel.958

A csíkszentdomokosi vérengzés napján, 1944. október 8-án a helyszínen keltezett bizalmas jelentésben „magyarázta" meg a vérfürdő okát Olteanu. Arról értesítette a brassói Hegyivadász Hadtest parancsnokságát, hogy „minden községben a Székely Hadosztályból [!] lemaradt 100-200 felfegyverzett katonaszökevény tartózkodik, az erőtlen csendőrség pedig nem tudja letartóztatni és hadifogolytáborokba irányítani őket. Mi, az önkéntes ezred Csíkszentdomokoson is felhívást tettünk közzé, ahol közel 250, a magyar hadseregből teljes fegyverzettel lemaradt katonaszökevény tartózkodik. Tizenkét órával a hirdetés után az 1300 füstöt számláló községből tizenegy személy jelent meg, akiknél hármasával voltak fegyverek, géppisztolyok és lőszer. Mivel semmilyen eszköz nem állt a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a brassói rögtönítélő bírósághoz szállítsam őket, a falu szeme láttára agyonlövettem őket, a bűntárgyakat pedig jegyzőkönyv alapján átadtam a csendőrségnek, hogy mihelyt lehetőség adódik, elszállítsák azokat a brassói rögtönítélő bíróságnak. Ilyen értelemben, csendőrség, helyi hatóságok, valamint a román hadsereg teljes hiányában folytatjuk az ellenálló székely fészkek felszámolását".959

Olteanu jelentéséből nem derül ki, hogy a csendőrségi felszólításra a fegyvereket leadó, vagy a beszolgáltatásra vonatkozó hirdetésről nem értesülő csíkszentdomokosiak ellen folytatott-e valamilyen kivizsgálást, az agyonlőtt áldozatok közül ki volt és ki nem a csapattestétől lemaradt katonaszökevény.960 Márpedig a tizenhárom domokosi vértanú közül kettő – a 84 éves György Ágnes és a 39 éves Bács Anna – nő volt, a további áldozatok közül pedig Zsók Lajos, Szakács Antal és Szakács Imre nem is volt tényleges katona.961 A Maniu-önkéntesek sortüzének csíkszentdomokosi áldozatai: Albert Péter (31 éves), Bács Anna (39), Bíró Lajos (54), György Ágnes (84), Kedves Ferenc (29), Kósa János (31), Kurkó József (27), Szakács Antal (52), Szakács Imre (19), Tímár Sándor (19), Zsók Lajos (32). Olteanu csíkszentdomokosi „döntésére" alighanem az ő magyarságképe lehet a magyarázat. Erről a szóban forgó bizalmas jelentésének további részleteiből alkothatunk képet. Hiszen abban egyszersmind azt is kérte: a hegyivadász hadtest parancsnoksága járjon közben a belügyi minisztériumban, hogy az 1940 előtt a Székelyföldre962 küldött, de a magyarokkal baráti kapcsolatokat ápoló, magyar nőket feleségül vett jegyzőket, polgármestereket, csendőrőrsparancsnokokat, mint a majdani román közigazgatást veszélyeztető elemeket azonnal távolítsák el. Nevek említése nélkül az egyik jegyzőnek azt rótta fel, hogy összeölelkezett az ősi ellenséggel, vagyis a magyarokkal, Csíkszereda román polgármesteréről szólva azt sérelmezte, hogy magyar nőt vett el feleségül, s hogy közbenjárt a Maniu-önkéntesek által fogva tartottak, valamint feleségének a Gyergyószentmiklóson internált, esetleg kórházban fekvő rokonainak szabadon bocsátása érdekében.963 Olteanu a harcolni tovább nem akaró, a visszavonuló, és amúgy is szétesőben levő magyar csapatoktól lemaradt, hazatért, és az otthoni életet újrakezdő székely-magyar férfiakra is kitért. Ajánlotta, hogy ezeket az otthonaikba visszatérő katonaszökevényeket internálják, s mert előfordulhat, hogy hazatérésüket a román csendőrök elhallgatják, utóbbiakat is le kell váltani.964 Ami pedig az általa említett „ellenálló székely fészkeket" illeti, Olteanu alaposan csúsztat, hiszen a civil lakosságnak erre aligha volt módja és oka.

Érzékelhető tehát Olteanu egyértelműen negatív magyarságképe. Ehhez a képhez tartoznak azok az adalékok is, amelyeket a szökésben levő Olteanu 1945 nyarán Iuliu Maniuhoz intézett levelében, valamint a korábban vezetése alatt álló önkéntes zászlóalj tevékenységét, egyfajta történetét összefoglaló naplószerű visszaemlékezéseiben rögzített. Ezekben Olteanu mintegy önigazolásként részletesen sorjázza azokat a – tárgyalt időszakban a térségben elkövetett – románellenes atrocitásokat, amelyek indokolttá tették a megtorlást. Kutatásaim mai állása nem teszi lehetővé Olteanu állításai hitelességének a vizsgálatát, merthogy – egyelőre – hiányoznak a forráskritikához szükséges újabb adalékok. Az egyoldalúság kockázatát vállalva azért megemlíthető, hogy Olteanu miket vágott a székelyföldi, ezen belül a csíki, csíkszentdomokosi magyarság fejéhez. Állításai között szerepel, hogy domokosi lakosok és magyar határőrök 1944. augusztus 28-án az akkori magyar–román határon átkelve a szomszédos Neamţ megyei Tarkő falu határából birkákat, szarvasmarhákat és lovakat hajtottak el, amelyeket csak az önkéntes zászlóalj felszólítására, október 11-én szolgáltatták vissza a tarkői – értelemszerűen román ajkú – gazdáknak. Erről a mozzanatról a kor csíkszentdomokosi tanúi is említést tettek, amikor elmondták, hogy „Kedves Ferencet Kedves Bojti Ferenc helyett lőtték meg. Ez családos ember volt mán, a honi században szolgált bent a határon, a hegyekben, ahol a románok s a csángók között garázdálkodott, sok juhot s marhát elhajtottak az ottaniaktól, s azok bosszúállni jöttek elé a voluntárokkal".965 Albert Péterné Veress Anna elmondása szerint férjét azért lőtték agyon az önkéntesek október 8-án, mert az állatlopásért őt, és nem az igazi elkövetőt, Albert Péter Lázárt szedték elő; Szakács János pedig azt mondta, hogy a térség romániai oldalán állítólag tényleg lőttek meg románokat magyarok, „valami bajt csináltak ott, osztán amikor jöttek ezek a volontárok, azokat keresték, de nem kapták őket, helyettük végeztek ki másokat, akik ártatlanok voltak, csak a nevük talált".966 Olteanu – ha egyáltalán megtette – felületesen vizsgálta ki a történteket és az ezekhez fűződő hírek hiteles voltát, és miként Szárazajtán tette szeptember 25–26-án, román lakosok állításaira alapozva arra a következtetésre jutott, hogy mivel „a rablás idején a magyar határőrökhöz civil székelyek is csatlakoztak, s mivel a szarvasmarhákat náluk találtuk meg, ők is részt kellett, hogy vegyenek" öt román pásztor meggyilkolásában.967 Felrótta továbbá, hogy magyar határőrök és gyergyószentmiklósi, gyergyófelfalusi, gyergyóditrói és maroshévízi székelyek felelősek román lakosok életéért.968 Mindezeknek az állításoknak a vizsgálatához további kutatás szükséges.

Az Olteanu vezette gárda a csíkszentdomokosi vérengzés után a térség más helységeiben is garázdálkodott. Csíkkarcfalván agyonlőtték Bálint Istvánt969, október 10-én Csíkmadarason a csíkdánfalvi illetőségű Kató Károlyt és Hajdu Lázárt970. A mintegy 5-600 fős Maniu-gárda október 14-én érkezett meg Gyergyószentmiklósra971, ahol Olteanu parancsára agyonlőtték Kovács Gyula, Kedves József és Bajkó József békási menekülteket.972

Belső-Erdély

Egy keltezés nélküli, az írásmódot és a megfogalmazást tekintve valószínűleg az 1950-es évek elején írt összefoglaló jelentés szerint a székelyföldi vérengzések mellett a Kolozs megyei Egeresen 16 magyar ember életét kioltó sortüzet is Olteanu önkéntesei hajtották végre.973 Az eddigi kutatások alapján ez nem állítható, más szóval: még nem került elő olyan irat vagy emlékezés, amelyből kiderülne, hogy Olteanuék Három, Csíkés Gyergyószéken kívül is jártak, illetve garázdálkodtak. Csak annyit tudni, hogy Kolozs és Szolnok-Doboka megyékben, így a Kolozsvártól nyugatra fekvő Egeresen is – akár Székelyföldön – a csendőrség emberei és néhány helybéli civil mellett az önkéntesek, az ún. voluntárok is részesei voltak a gyilkosságsorozatnak,974 az egeresi egyik áldozat (Kovács János) özvegye szerint a házukba belépő és férjét elhurcoló önkéntes „Voluntar pentru Ardeal"975 feliratú karszalagot viselt.976

Az egeresi magyarellenes vérengzés is személyi bosszúra vezethető vissza. A vegyes, magyar és román lakosságú községbeli Boc Gheorghe tisztiszolga 1918 végén megölte felettesét, egy magyar tisztet. 1940 őszén a bevonuló magyar katonák érdeklődtek Boc felől, akit saját román veje jelentett fel. Később Bocot lőtt sebekkel holtan találták a szomszédos Inaktelke határában. Egeres lakossága, valamint Boc özvegye is úgy könyvelte el: a gyilkosságot magyar katonák követték el.977 Az áldozat özvegyének bosszúszomját táplálta a községbe 1944 őszén visszatérő Herta nevezetű csendőrparancsnok, aki – bár az október 22-i kivégzésen nem vett részt – elrendelte a magyar férfiak összegyűjtését és likvidálását.978 Silvia Morar szemtanú szerint az egeresi vérengzés nemzetiségi gyűlöletből történt, a helyi értelmi szerzőket pedig maguk a román falustársak is „ghilcoşii"-nak, azaz gyilkosoknak nevezték.979 Az egeresi vérengzés áldozatai: Kovács János, Czégéni Géza (51 éves), ifj. Czégéni Géza (16), Vincze József (21), Debreczeni Márton, Mikla Mihály (65), Zoltán Attila (33), Juhász Zsigmond (21), Dimény András (35), Gille János (35), Hajas János (30), Hajas József (38), Sipkó János (32), Rilki János, György József, ismeretlen német kiskatona (18). Holttestüket 1945 januárjában találták meg a ferencbányai erdőszélen.980

Eddig feltárt források szerint Kolozs, illetve Szolnok-Doboka megyében, az egeresit is beleszámítva összesen 58 magyarellenes gyilkosság történt 1944 őszén. Ezek közé tartozik a magyarzsombori eset, ahol október 21-én egy Vintilă nevű román csendőrőrmester az erdőbe hurcoltatta és a gárdistákkal agyonlövette Albert János községi jegyzőt, valamint Fazekas Sándor és Szilágyi Árpád bányatisztviselőket, Nyitrai József cséplőgép-tulajdonos és Lengyel József malombérlő családjait pedig kiparancsolta a helységből.981 Október 14-én Kendilónán négy, 19-én Ördögkeresztúron egy, 23-án Ördöngösfüzesen egy, Fejérden három magyart öltek meg.982 Fejérden a csendőrőrmester a községházára hívatta Kalló János gazdát és az alig 19 éves ifj. Rácz Dezsőt, akiket másnap meggyilkolva találták a falu szélén.983 Páncélcsehben október közepén jelentek meg a magukat Maniu-gárdistáknak nevező katonaruhás idegenek; 20-án a Dél-Erdélyből visszatérő Gheorghe Petraşcu csendőrőrsparancsnok utasítására a gárdista tiszt elé kísérték Dénes István egykori bírót, Papp Sándor (60 éves) szabómestert, Máté Ferenc (42) molnárt és Nagy Sándor (62) gazdálkodót. Mind a négyüket megölték, holttestüket 1945 tavaszán a patak mellett elhantolva találták meg.984 1944. október 24-én Kispetriben és Magyarpalatkán két-két, 25-én Bethlenben, Szilágypanitban és Magyarderzsén két-két, Almáson egy, 30-án Bánffyhunyadon tizenegy, Kalotaszentkirályon két, karácsony tájékán pedig Kajántón újabb két magyart öltek meg.985

Gyanta, Magyarremete, Kishalmágy

Miként magyar katonák követtek el semmivel sem indokolható románellenes vérfürdőt 1940 szeptemberében a szilágysági Ippen és Ördögkúton, ugyanolyan gaztettet követtek el 1944 őszén román katonák több dél-erdélyi településen, így Gyantán, Magyarremetén, Kishalmágyon és Szentmihályon. Magyarremetén 35, Kishalmágyon és Szentmihályon hat-hat magyar életét oltották ki a fegyverek. Azzal együtt, hogy akár egyetlen ember életének a kioltása is tragédia, a gyantai vérengzés mind méreteiben, mind értelmetlenségében kiemelkedik a dél-erdélyi esetek közül. Gyantán gyakorlatilag ugyanúgy ártatlan, fegyvertelen és védtelen magyar lakosságon állt bosszút a faluba bevonuló román katonaság, miként négy évvel korábban haltak meg román civilek a magyar katonák túlkapása révén Ippen és Ördögkúton; azzal a különbséggel, hogy míg a két szilágysági faluban orvlövészek magyar katonákra nyitott fegyvertüze váltotta ki a haragot, Gyantán egyetlen magyar civil sem fogott fegyvert a román katonákra. Nyilvánvaló, hogy e különbség sem lehet ok a tömeges mészárlásra, annál kevésbé öregek, nők és gyermekek életének a kioltására. Mint láttuk, a magyarellenes hajtóvadászat kezdetén Gavrilă Olteanu, a brassói Maniu-gárda parancsnoka az ippi és az ördögkúti vérengzésekre is hivatkozva buzdította az önkénteseket. Tekintsük át röviden, mi történt 1940 őszén a szilágysági két faluban.986 Szeptember 9-én Ördögkúton egyes források szerint 68, más források szerint 87, a 13-áról 14-ére virradó éjszaka pedig Ippen 157 román lakos, köztük gyermekek, nők és idősek estek magyar honvédek áldozatául. A román történetírás és ebből eredően a köztudat is többnyire mellőzi azokat a magyar katonai forrásokban rögzített, és az 1940. őszi magyar bevonulás során történt atrocitásokat kutató Illésfalvi Péter hadtörténész által feltárt részleteket, miszerint a bevonuló honvédekre a Szilágyságban több helyen rálőttek civil orvlövészek. Így történt szeptember 9-én a vegyes lakosságú Ördögkútra bevonuló magyar csapatok esetében is, sőt, a faluban menetelő honvédek a görögkeleti templom tornyából és a faluszéli házakból is fegyvertüzet kaptak. Az Ördögkúton elesett honvédek száma máig tisztázatlan. Ákosi Károly alezredes rohamot vezényelt, a templomban és a görögkeleti parókián talált románokat a helyszínen kivégeztette, a megtorlás során kialakult összevisszaságban a honvédek a házak között rémülten futkosó, a templomtoronyból leadott orvlövésekről és a megtorlásról mit sem sejtő, teljesen ártatlan románokat lőttek agyon. Ezzel szemben a kolozsvári népbíróságnak az ippi és ördögkúti vérengzés perének alapfokú ítéletében987 az áll, hogy az ördögkúti vérengzést kiváltó lövés nem a görögkeleti templom tornyából és nem a helyi ortodox pap leányától, hanem a Bay Ferenc földbirtokos akácerdejéből, az oda kiküldött kerékpáros honvédektől származott, mint provokáció.

Az ippi tragédia az ördögkútihoz hasonlóan értelmetlen és megmagyarázhatatlan. A honvédség szeptember 7-én érkezett a faluba, ahol az egyik lőszeres szekér felrobbant, két honvéd halálát okozva. A kivizsgálás megállapította, hogy nem almáskosárba rejtett pokolgép robbantotta fel a lőszeres szekeret – bár ezt a tragédia pillanatában szárnyra kapott és ma is élő változatot Illésfalvi szerint cáfolni, de alátámasztani sem lehet – , hanem azok a gránátok, amelyeket a bevonuló honvédek a román katonaság által elhagyott margittai laktanyában találtak, és amelyeket a szabályok szerint a helyszínen meg kellett volna semmisíteni. A zötykölődő szekéren ugyanis ezek a gránátok élesbe töltődtek és felrobbantak, egyértelmű, hogy súlyos szabályzati mulasztás okozta a tragédiát. A kolozsvári népbíróság iratai szerint is baleset történt, nem merénylet.

A balesetben elhunyt két honvédet a helyi temetőben örök nyugalomra helyezték, és a faluban – az almáskosár-legenda dacára – egyetlen románnak sem esett bántódása. Szeptember 13-án azonban a magyar katonai hatóságok elrendelték több helység, illetve környéke átfésülését, miután jelentéseket kaptak, hogy felfegyverkezett román lakosok garázdálkodnak, illetve ellenállásra készülnek. A magyar katonai forrásokra alapozó Illésfalvi szerint karhatalmi csapatával Bedő Zsolt főhadnagy éppen Ipp felé tartott, amikor Szilágynagyfaluban arról értesítették, hogy Ippen napokkal korábban egy almáskosárba rejtett bomba megölt három honvédet. Az ippi házkutatások során Bedő főhadnagy 18 nem helybéli román lakost talált, s mivel – a magyar katonai források szerint – utóbbiak szökni próbáltak, közülük 16-ot lelőttek a honvédek. A Bedő által vezényelt megtorlás során összesen 157 román lakos vesztette életét. A kolozsvári népbíróság irataiban Bedő Zsolt főhadnagy neve nem fordul elő, ez a forrás Vasváry Zoltán hadnagyot, a Szilágynagyfaluban állomásozó magyar egység parancsnokát említi, mint aki parancsot adott az ippi mészárlásra, s mint akit emiatt távollétében a kolozsvári népbíróság 1946. március 13-án halálra ítélt.

A gyantai vérengzést szintén katonai csetepaté előzte meg, amiben viszont a helyi lakosok nem vettek részt. A magyar civilek tulajdonképpen a Torda és Arad–Nagyszalonta vonalán lezajlott magyar katonai betörés árát fizették meg: Torda-Aranyos vármegyéből ezer magyar férfit hurcoltak el, Tordaszentmihályon pedig hatot agyonlőttek.988 Gyantára szeptember 14-én nyomultak be a magyar katonák, tíz napig megszállás alatt tartották a falut, de a szovjet túlerő elől visszavonultak. Az utóvédcsapatok 24-én a községben levő állásaikból órákig feltartóztatták a román hegyivadász alakulatot, amely a honvédek teljes visszavonulása után még aznap a védtelen és ártatlan lakosságon állt bosszút989, feltételezve, hogy a magyar lakosság is segített a honvédeknek. Egy nappal korábban, 23-án is partizánakció vádjával lőttek agyon Magyarremetén és Kishalmágyon magyarokat román katonák és környékbeli román civilek.990 A magyarremetei áldozatok között is találunk asszonyt és gyermeket, Bálint János 14, Tamás Tamás 12, Tamás András 17, Lukács József 15 éves volt, amikor a katonák agyonlőtték őket.991

Gyantán Teodor Bridea hadnagy vezényletével zajlott a kivégzés, amelynek során 46 magyart és egy románt lőttek agyon, köztük gyermekeket, nőket, időseket. A legidősebb áldozat a 71 éves Köteles S. István, a legfiatalabb a mindössze kétéves Antók Julianna.992 A katonák felgyújtották a református parókiát. Pedig több helybéli román védte és mentette a magyarokat993, és olyan is volt, aki arról győzködte a falut elfoglaló katonákat: nem a falubeli magyarok, hanem a visszavonuló honvédek lőttek.994 A gyantai román áldozat, Todinca Mihai magyar feleségéért és gyermekeiért adta az életét. Amikor a katonák megtudták, hogy román, azt mondták neki: elmehet. De a családapa nem tágított: „Ha a feleségemet, a családomat meglövik, akkor lőjenek le engem is". Visszaállt a családja mellé, és őt is agyonlőtték.995

A vég

A Gavrilă Olteanu vezette Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj történetének végső szakasza és brassói pere nem képezi jelen írásom tárgyát. Ennek ellenére tömören meg kell említeni, hogy a román Nagyvezérkar 1944. november 12-i, 71.215. számú parancsára hivatkozva, a brassói Hegyivadász Hadtest vezérkara november 27-én 220.513. számmal utasította az Olteanu vezette önkéntes zászlóaljat, hogy az egységet a hegyivadász alakulat közreműködésével feloszlatják, utóbbi veszi át teljes felszerelését és fegyverzetét, a legénységet pedig leszerelik.996 Az egységet a nagyenyedi Hegyivadász Hadtest azonosította és számolta fel, Olteanu elfogatása érdekében pedig a Nagyvezérkar intézkedett a nagyszebeni hadi törvényszék mellett működő ügyészségnél, a Katonai Igazságszolgáltatási Igazgatóságnál és a Belügyminisztériumnál, és parancsot adott, hogy a jóváhagyás nélkül létrejött bármilyen önkéntes egységet számoljanak fel, és a törvénytelenségeket (rablásokat, gyilkosságokat) elkövető parancsnokok mindenikét tartóztassák le.997

A brassói haditörvényszék 1945. május 2-i, 46[?]. 364. számú határozatával életfogytiglani kényszermunkára, valamint tízévi jogfosztásra és ötezer lej perköltség megtérítésére ítélte gyilkosságra, rablásra való felbujtás és jogtalan fegyverviselés vádjával a szökésben levő Gavrilă Olteanut. Alexandru Ghezăşanu és Octavian Oprea rablás és jogtalan fegyver- és egyenruha-viselés vádjával ugyanabban a büntetésben részesült. Ugyanazt a büntetést kapta Ioan Pop, Coriolan Marcu, Victor Butuza és Ioan Puiu rablás, gyilkosság, jogtalan fegyver- és egyenruha-viselés vádjával. Ioan Lazăr gyilkosságért életfogytiglani kényszermunkát, jogtalan fegyverviselés vádjával pedig háromévi nehézbörtönt, jogtalan egyenruha-viselés vádjával ötévi kényszermunkát kapott. Rablásért és gyilkosságért Mihai Santa, Vasile Romocea, és a szárazajtai bárdos hóhér, Stana Traian szintén életfogytiglani kényszermunkát kapott.998 Öt-öt év kényszermunkára szóló ítéletet kapott Ioan Netoteanu és Teodor Floruţa, négy év javítóbörtönt kapott Liviu Mureşanu, kéthavit Nicolae Ţifrea.999

Benkő Levente
Magyarok és németek internálása 1944 őszén

A romániai magyarság második világháborús internálásának, általában a magyarság akkori meghurcolásának előzményei 1943 nyaráig nyúlnak vissza. Az alaphangot, más szóval a majdani történésekre a jelzést alighanem a Joszif Visszarionovics Sztálin által meghatározott szovjet politika adta meg. Sztálin, értelemszerűen: a szovjet kormány ugyanis így fogalmazott a Nagy-Britannia kormányához írt levelében 1943. június 7-én: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott [...] a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell.1000 Fél év múlva megerősítést nyert ez az álláspont, amikor december 12–18-án a szovjet–csehszlovák szerződés, valamint a Németországgal és a magyarokkal szembeni, háború utáni álláspont kialakítása tárgyában a szovjet fővárosban Sztálinnal és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi népbiztossal1001 tárgyalt Eduard Benes, az emigrációt választó csehszlovák elnök.

A december 14-ei, második összejövetelen – amelyen Sztálin nem vett részt – Molotov kijelentette: „A magyarokat meg kell büntetni."1002 Hozzá kell tenni, hogy míg a trianoni Magyarország területéről elhurcolt magyarsággal – és német ajkú lakossággal – szembeni magatartás ettől a fenti csehszlovák–szovjet állásponttól, valamint a szovjet katonai hatóságok 1944 őszi – 1945 tavaszi intézkedéseitől is függött, a dél, illetve észak-erdélyi magyarság elhurcolása elsősorban nem ezen, hanem a román hatóságok önálló akaratán alapult. A romániai internálásoknak ugyanis az 1944. augusztus 23-i román átállás másnapján történt (újra) indításától a Szövetséges Hatalmak képviseletében a Szovjetunió, valamint Románia között 1944. szeptember 12-én aláírt, egyebek mellett a német és a magyar katonák, valamint a két ország alattvalói internálását előíró fegyverszüneti egyezmény megkötéséig a román hatóságok önállóan, saját hatáskörükben intézkedtek. Sőt, nemcsak az 1944. augusztus 23-i átállást követően intézkedtek így az internálások terén, hanem már jóval azelőtt is, amihez nyilván hozzájárult a két világháború közötti időszakban már kialakított magyarságkép. A Trianon utáni Erdélyben, a Bánságban és a Partiumban élő magyarság, illetve német ajkú lakosság ugyanis megpróbálta mind politikai, mind kulturális, illetve gazdasági vonatkozásban megszervezni önmagát, az új impérium alatti létet minél könnyebbé és élhetőbbé tevő nemzeti jellegű intézményrendszer létrehozására és fejlesztésére törekedve. Ez azonban gyanakvást és ellenszenvet váltott ki mind a többségi román nemzetben, mind a román hatóságokban. Az 1940. augusztus 30-i, második bécsi döntés után fokozódott a Romániánál maradt Dél-Erdélyben élő magyarsággal szembeni ellenszenv és gyanakvás, a román hatóságok pedig megkezdték a magyar személyek internálását.1003

Ismert, hogy Románia 1944. augusztus 23-án sikeresen állt át a szövetségesek oldalára. Aznap délután I. Mihály román király elrendelte Ion Antonescu marsallnak és minisztereinek a letartóztatását, 24-ére virradó éjszaka pedig megalakult Constantin Sănătescu tábornok első kormánya. Az első Sănătescu-kormányt alkotó, Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt, valamint a Nemzeti Liberális Párt sajtója 1944 őszén azt terjesztette, hogy a magyarság kollektíven bűnös, úgy kell elbánni vele, mint bűnös néppel.1004 Ugyanezt a hangnemet ütötte meg a Gavrilă Olteanu, a magyar hatóságok elől Brassóba menekült szászrégeni ügyvéd kezdeményezésére létrejött Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj,1005 és annak sajtóorgánuma, a Desrobirea című napilap is. De nem csak a Brassó térségében, illetve a Székelyföld délkeleti részében terjesztett Desrobirea, hanem a központi lapok is hasonló, nemzetiség, ezen belül magyarellenes hangnemben gerjesztették a közhangulatot. A Bukarestben megjelenő România Liberă Észak-Erdélynek a „fasiszta-horthysta" csapatoktól való megtisztításáról cikkezett. A Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt lapja, a Dreptatea arról írt, hogy a románok kegyetlenül megbosszulják az ellenük irányuló cselekedeteket, így nem csak a magyarok vezéreit kell megbüntetni, hanem a székelyek ezreit is, akik – a lap állítása szerint – felelősek románok életéért és bántalmazásáért. A Brassóban megjelenő Gazeta Transilvaniei a magyarok ellen alkalmazandó golyókról, szíjakról, szenvedésről és vérontásról cikkezett.1006 Hiába hangoztatta egy brassói, tízezres népgyűlésen dr. Teofil Vescan kolozsvári egyetemi tanár, hogy „az erdélyi nép szerencsétlenségéért nem az egész magyar nép bűnös"1007, és hiába intett óva hasábjain az Ekésfront lapja, a Plugarii, miszerint „ne egy egész nép, hanem csak a bűnösök büntetését kérjük"1008.

Az uszítás következményeit érzékeltetik például a Magyar Népi Szövetség kolozsvári központjának székházában felvett lakossági panaszok. Ezek szerint a Kolozsvár környékén levő Szászfenes, Györgyfalva, Kajántó, Magyarléta, Magyarlóna és Válaszút községek küldöttei egybehangzóan arról számolnak be, hogy „a falvakban csendőrségi közegek szántóvető emberek vagyonát kobozzák el, tettleg bántalmazzák a férfilakosságot, és nagy részüket ismeretlen útiránnyal elhurcolják".1009 Dacára annak, hogy Kolozs megye prefektusa, Teofil Vescan körrendeletet bocsátott ki, amelyben óva intett az önbíráskodástól, és felhívta a figyelmet arra, hogy „bűnös soha nem egy nép, hanem csak egy átkos rendszer lehet".1010 A magyarellenes atrocitásokról, illetve általános hangulatról a szülőfalujába, a felsőháromszéki Lemhénybe hazalátogató Luka László is beszámolt. Az Országos Demokrata Arcvonal főtitkára, kommunista politikus nyomasztó légkörről és rettegésről beszélt. Az emberek azért nem mertek este lámpát gyújtani a Székelyföld keleti részén elhelyezkedő faluban, mert rettegtek a szomszédos Bereck román csendőreitől és „a román »önkéntes« bandáktól, amelyek kifosztották és megfélemlítették őket". A román csendőrök lefegyverezték a Vörös Hadsereg által a rend fenntartására létrehozott ún. nemzeti gárdákat, a fegyvereket pedig Bereck román önkénteseinek adták át. Az új rend éjszakai fosztogatásokat, kínzásokat, erőszakoskodásokat jelentett – számol be Luka, hozzátéve, hogy a frontról hazaszökött, harcolni már nem akaró székelyeket a román csendőrök az internálótáborokba küldendő hadifoglyok névsorába vették fel, és csak azután engedték őket szabadon, ha fejenkénti 600 pengőért kiváltották magukat.1011 És akkor még ide tartozik az is, hogy ebben az időszakban már végigvonult a Székelyföld egy részén, Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson és néhány más településen gyilkosságokat elkövető és fosztogató Maniu-gárda, és például a Kolozs megyei Egeresen helybeli románok és a rendőrség, a Bihar megyei Gyantán pedig a reguláris román hadsereg sortüzei oltották ki több magyarnak az életét.1012

Hatósági intézkedések

A szovjet „mintához" hasonlóan Romániában is tapasztalható a katonák és a civilek összemosása a fogságba hurcolás terén. Alig két nappal a Sănătescu-kormány felállása után a Belügyminisztérium augusztus 25-én elrendelte, hogy még aznap tartóztassák le a Német Népcsoport valamennyi vezetőjét, a szász és sváb lakosság ellenállásának a megszervezőit, valamint a magyar kisebbség vezetőit; augusztus 27-én pedig a csendőrség főfelügyelősége újabb internálások végrehajtására adott utasítást, így alig három nappal azt követően, hogy a kormány az internálótáborok felszámolásáról döntött, újból teljes gőzzel üzemeltek a lágerek.1013 Sőt, a Csendőrség Főfelügyelősége már augusztus 25én kiadta 43.599. számú telefonutasítását a területi csendőr-felügyelőségeknek: azonnal kezdjék meg a Német Népcsoport vezetőinek, a bánsági és erdélyi szász és sváb ellenállás vezetőinek, illetve a magyar kisebbség vezetőinek a letartóztatását.1014 Két nap múlva, augusztus 27-én a Csendőrség Főfelügyelősége újabb, a 43.617. számú telefonutasítást1015 adott ki, amelyben a Belügyminisztérium aznapi, 12.500. számú rendelkezésével egyetemben elrendelték, hogy a Német Népcsoporthoz tartozó vagy idegen állampolgárságú valamennyi német polgárnak jelentkeznie kellett, városon a rendőrkapitányságokon, falvakon a csendőrőrsökön, a kiválogatás során veszélyeseknek tekintetteket pedig a helyi csendőrlégiók által létesített ideiglenes, fegyveresen őrzött központokba kell internálni. Ezeket az ideiglenes lágereket román többségű helységekben kellett létrehozni, az utasítást a lehető legrövidebb időn belül végre kellett hajtani. Az intézkedés minden 16 év feletti személyre vonatkozott, azaz férfiakra és nőkre is. Az utasítás szerint ugyanakkor minden német katonát, ha civilbe öltözött is, el kellett fogni, és át kellett adni a hadbíróságnak. Mivel azonban például a Magyar Népközösség iránt mindig gyanakvó belügyiek évek óta gyűjtötték az adatokat annak elöljáróiról, a dél-erdélyi magyar vezetők egy részét már 1944 júliusában is begyűjtötték néhány napra, kényszerlakhelyre utasítván őket.1016 Bár a csendőrség főfelügyelősége, valamint a belügyminisztérium első rendelkezései csak a Német Népcsoporthoz tartozó vagy idegen állampolgárságú németeket érintette, és nem vonatkozott sem a Romániában tartózkodó magyar állampolgárokra, sem a magyar nemzetiségű román állampolgárokra, a hatóságok utóbbiakra is kiterjesztették azt. Ennek nyomán – a gyulafehérvári Csendőr Felügyelőség 1944. augusztus 30-i összesítése szerint az addig eltelt napokban – a gyulafehérvári, a fogarasi, a vajdahunyadi, a nagyszebeni, a nagyküküllői, a kisküküllői és a tordai körzetben összesen 235 német és 210 magyar vezetőt tartóztattak le és internáltak.1017 Ezek közül 63 személy volt német állampolgár,1018 a többiek magyar, illetve német nemzetiségű román állampolgárok voltak.1019 Egy 1944. októberi összesítés szerint a gyulafehérvári Csendőr Felügyelőség körzetében, azaz Fehér, Fogaras, Hunyad, Nagyküküllő, Kisküküllő, Szeben és Torda megyékben 63.138 német nemzetiségű lakos jelentkezett átvizsgálásra, közülük 272-t internáltak, 4160-at hazaengedtek, de rendőri felügyelet alatt tartottak, 58.736-ot pedig szabadon bocsátottak.1020 A gyulafehérvári Csendőr Felügyelőség hatáskörében egyébként 11 lágert hoztak létre: Fehér megyében Sugág községben, Fogaras megyében Felsőucsa és Galac községekben, Hunyad megyében Szacsal és Salasvad [?]1021 községekben, Szeben megyében Szecsel és Szenterzsébet községekben, Nagyküküllő megyében Oláhivánfalva és Bólya községekben, Kisküküllő megyében Szancsal községben, Torda megyében pedig Aranyosgyéresen működött ideiglenes internálóláger.1022

1944. szeptember 10-én a belügyminisztérium 16.542. számmal újabb körrendeletet adott ki az augusztus 23-án Románia területén tartózkodó németekkel és magyarokkal szembeni intézkedések kapcsán1023. A rendelet nem pontosította, hogy az előírások magyar, illetve német állampolgárokra vagy nemzetiségűekre vonatkoznak-e. A kivizsgálást, illetve az érintett személyek kiválasztását a hadműveleti területeken a katonai hatóságok hajtották végre a rendőrség és a csendőrség segítségével, kikérve egyúttal az akkori kormánykoalícióhoz tartozó pártok helyi szervezetei véleményét is. A nem hadműveleti területeken viszont – szintén a szóban forgó politikai szervezetek véleményezésével – csak a rendőrség és csendőrség hajthatta végre a belügyminisztériumi utasítást. Ezzel magyarázható, hogy a harcolni tovább nem akaró, és otthonukba 1944 őszén hazatérő észak-erdélyi magyar férfiakat a csendőrség szedte össze és hurcolta el. A németek esetében a rendelkezés előírta, hogy újra kell vizsgálni az otthonukban maradt – tehát nem internált – németek névjegyzékét, a veszélyesnek ítélteket az akkor különféle más lágerekben tartott németekkel együtt pedig a szeptember 6-án újra megnyitott1024 târgu jiu-i internálótáborba kell szállítani. A Német Népcsoport soraiból elsősorban annak vezetőjét, Andreas Schmidtet, legfontosabb munkatársait, a Német Etnika Csoporthoz tartozó valamennyi szervezet vezetőjét kellett kivizsgálni és letartóztatni. Ugyanez az előírás a románellenes érzelmeket tanúsító valamennyi német nemzetiségű vezetőre, a német fiatalok paramilitáris alakulatainak vezetőire, a Hitlerjugend vezetőire, az SS-alakulatokba vagy a reguláris német hadseregbe, vagyis a Wehrmachtba behívott román állampolgárságú német nemzetiségű fiatalokra, a vezető szerepet nem játszó, de veszélyesnek ítélt német személyekre, valamint a Resicabányán német és magyar szakszervezetbe tömörült, a nácikkal korábban kapcsolatba lépő, és szabotázsakciókra képes vezetőkre is vonatkozott.1025 A rendelkezés szerint a magyarok esetében a közrend és közbiztonság szempontjából veszélyesnek ítélt személyekre „egyelőre" kényszerlakhelyet kellett elrendelni.1026 A román hatóságoknak tehát továbbra sem állt a rendelkezésükre olyan jogi szabályozás, amely a magyarok internálását írta volna elő, ráadásul az addig elhurcolt magyarok olyan körülmények között is internálótáborokban maradtak, hogy a szeptember 10-i belügyminisztériumi rendelet leszögezte: „a jelenlegi rendelkezésekkel ellentétes korábbi intézkedések semmisnek tekintendők".1027

Az internálások ügyében újabb helyzet állt elő azt követően, hogy Moszkvában 1944. szeptember 12-én aláírták a szovjet–román fegyverszüneti egyezményt. Ennek 2. szakasza arról rendelkezett, hogy „Románia kormánya és főparancsnoksága kötelezi magát Németország és Magyarország területén [...] ott tartózkodási hellyel bíró állampolgárainak internálására."1028 A fegyverszüneti egyezmény aláírását követő első intézkedés az volt, hogy szeptember 15-én a csendőrség főfelügyelősége elrendelte minden magyar és német állampolgár családjával együtt történő internálását a Tg. Jiu-i táborba; a parancs azonban a zsidókra nem vonatkozott.1029 Tekintettel arra, hogy a zsidók mellett az „idegenekhez" férjhez ment román nemzetiségű nők szabadok maradhattak, és csak akkor kellett internálótáborokba vonulniuk, ha követni akarták férjüket,1030 mindebből világosan kitetszik, hogy az internáláskor az állampolgárság mellett elsősorban a nemzeti hovatartozást vették alapul a román hatóságok. Ezt támasztja alá az is, hogy míg például az észak-erdélyi magyar állampolgárságú, magyar útlevéllel rendelkező magyarokat internálták, az azonos állampolgárságú észak-erdélyi román nemzetiségűeket viszont nem.1031 Ez az álláspont nyert megerősítést, amikor 1944. szeptember 20-án a belügyminisztérium rögzítette a tennivalókat a szovjetekkel kötött fegyverszüneti egyezmény végrehajtásáról a magyarok és a németek internálását illetően. Az indoklás szerint: „Dacára annak, hogy a Bécsi Diktátum hatálytalanítása nyomán Észak-Erdély valamennyi lakója úgy tekintendő, mint akik automatikusan és visszamenő hatállyal újra román állampolgárokká váltak, a magyar útlevéllel rendelkező, és a román közigazgatás ellenőrzése alatt álló területen levő észak-erdélyi származású magyar és német nemzetiségűek internálandók".1032 A rendeletet úgy is lehetett értelmezni, hogy a szovjet–román fegyverszüneti egyezményt betű szerint betartva a román ellenőrzés alatt álló területen levő magyar és német állampolgárokat kell internálni, de úgy is, hogy az észak-erdélyi magyar és német nemzetiségűeket kell fogolytáborokba hurcolni. Ezt az utóbbi lehetőséget erősíti meg a fentebb idézett belügyi rendelkezésnek az előírása, miszerint az észak-erdélyi románok kivételt képeznek az internálás alól, még akkor is, ha magyar útlevéllel tartózkodnak a román ellenőrzés alatt álló területen.1033

Az internálás alól a végrehajtással megbízott hatóságok megítélése alapján esetenként kivételt képezhettek az előrehaladt életkoruk, illetve súlyos betegségükből eredő mozgásképtelenségük miatt nem szállítható emberek, akik viszont tartózkodási helyükön rendőrségi felügyelet alatt maradtak; ugyanakkor a múló betegségben szenvedők, illetve a szülés után levő nők felépülésükig csak halasztást kaptak.1034 A román állam iránt korábban egyértelmű hűségükről és szolgálatukról bizonyságot tevőkkel szemben esetenként kivételezést alkalmazhattak, a vegyes házasságokban élő nők a férjükre alkalmazott elbánásban részesültek, viszont a román nemzetiségű, illetve zsidó feleségek kérhették az internálás alóli felmentést; ebben az esetben is rendőri felügyelet alatt álló kényszerlakhelyen kellett maradniuk. A német állampolgárságúak esetében nem voltak internálandók a szigorú házi felügyelet alatt maradó lelkészek és apácák. Ugyancsak szigorú rendőri felügyelet alatt munkahelyükre internáltaknak tekintették a nemzetgazdaság és a hadügyminisztérium számára nélkülözhetetlen szakembereket; a huzamosabb ideje Romániában letelepedett vagy román családokkal rokonságban levő, vagy azoknak szolgálatában álló németek különleges bánásmódban részesültek, akár szabadon is maradhattak. Internálták az ausztriai, valamint elzász-lotaringiai németeket, ha azonban utóbbiak francia útlevéllel rendelkeztek, szabadon maradtak. A német protektorátus alatt állt, vagy németek által elfoglalt területekről származó, német, horvát vagy szlovák útlevéllel rendelkező csehek, szlovákok, jugoszlávok és lengyelek kényszerlakhelyet kaptak, a románok mellett csak a hazátlanok, illetve román honosítás alatt állók mentesültek az internálás alól.1035 1944. november 1-jén a belügyminisztérium a minisztertanács elé terjesztette az internálóközpontok létrehozásáról és működéséről szóló szabálytervezetet. A november 5-én átalakított, tehát második Sănătescu-kormány november 6-án elfogadta a szabályt, s így utólag megteremtette a már működő lágerek jogi alapját. Augusztus 23-ától november 6-ig, tehát majdnem három hónapon át mindenféle jogalap nélkül működtek Romániában az internálóközpontok. Arad megyében Aradon, Borossebesen, Pankotán, Doroszlófalván és Nagyhalmágyon; Brassó megyében Brassóban, Barcaszentpéteren és Barcaföldváron; Bihar megyében Nagyváradon, Belényesen és Köröstárkányban; továbbá Zsombolyán, Tg. Jiuban, Slobozia Vechén, Ciurelen, Felső, illetve Alsótömösön, Lugoson, Piteşti-en, Vulkányban, Caracalban stb. hoztak létre, illetve működtettek tovább internálóközpontokat úgy, hogy szinte minden megyében létezett legalább egy, országszerte összesen 36 láger.1036 Román ellenőrzés alatti fogolytáborok voltak még az ó-romániai Argeş megye Corbeni-ben,1037 az ugyancsak ó-királyságbeli, Ilfov megyei Budeşti-en,1038 Turnu-Măgurelén,1039 a Gorj megyei Bărbăteşti-en,1040 Caracalon,1041 Páloson, Turnu-Măgurelén, Titun és Budeşti-en, szovjet kézen levő láger volt a focşani-i mellett Konstancán.1042

A szabály szerint az internálóközpontokat a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény 2. és 15. szakaszai értelmében érintett személyek számára a „kényszerlakhely" kirovására, tehát tulajdonképpen internálásra hozták létre.1043 Az internáltak nem léphettek kapcsolatba a külvilággal, tehát levelezniük sem szabadott, külső személyeknek szigorúan tilos volt belépni a központok területére, vagy 50 méternél kisebb távolságra megközelíteni azt. Az internálóközpontok ügyvezetése a belügyminisztérium hatáskörébe tartozott, a hadügyi tárca feladatkörébe csak az őrzést utalták. Az őrszemélyzetnek semmilyen kapcsolata nem lehetett az internáltakkal, reggel és este névsorolvasást kellett tartani, a lágerparancsnokok kívánsága szerint éjszaka is, de a „hálókban", azaz barakkokban csak a tisztek ellenőrizhették a létszámot. A szabályzat szerint a lágerbe történő belépéskor mindenkinek fejenként 10-10 ezer lejt kellett befizetnie az elszállásolás, azaz ágy, matrac, ágynemű fejében, de szabadulás esetén a fogoly ellátására az ő költségén biztosított eszközök a láger tulajdonában maradtak. Ugyancsak a foglyok által befizetett pénzből biztosították az étkeztetést, de arról is rendelkeztek, hogy „akinek nincs jövedelme, munkába állítják, hogy megkeresse ételének árát". Az ún. eltartási költségek megállapítása a lágerek parancsnokainak a hatáskörébe tartozott. A szabályzat előírta még, hogy éjszaka a foglyok legkevesebb 8 óra pihenőt kapjanak, és általában 8-10 órányi fizikai munkát végezzenek naponta. Minden szerdán és szombaton általános takarításnak és heti egy fürdésnek, vasárnaponként munkaszüneti napon ún. vallásos szolgálatnak kellett (volna) lennie. A cinizmus netovábbjaként is értelmezhető az előírás, miszerint „felekezetenként az internáltak imádkozhatnak". A rendelkezés ugyanakkor előírta az egészségügyi ellátást is. Az orvosi és fogorvosi kezelést a lágerek katonaorvosainak kellett (volna) biztosítaniuk heti egy viziten, súlyos esetekben pedig ahányszor erre szükség mutatkozott. Különleges gyógyszerek biztosítása, illetve megszerzése a lágerek parancsnokainak feladatkörébe tartozott az internáltak költségén, az orvosságok beszerzésére szolgáló levelezést is csak a parancsnokok bonyolíthatták le. Rendkívül súlyos esetekben a betegeket az adott kórház vagy megye orvosának a jóváhagyásával szigorú őrizet alatt kórházba lehetett utalni, a kezelés költségei viszont kizárólag a beteg fogolyra hárultak, a belügyminisztérium csak akkor állta a gyógyítás költségeit, ha a betegnek semmilyen jövedelmi forrása nem volt. A lágervezetés ellenőrzése alatt juthattak hozzá az internáltak fehérneműt, ruhát és élelmet tartalmazó csomagokhoz. A foglyokat hetente legfeljebb egyszer csakis a rokonok látogathatták meg, kizárólag a parancsnokok vagy az általuk erre a célra kinevezett személyzet jelenlétében. A gyakorlatban azonban mindezekből a szabályszerű előírásokból vajmi kevés érvényesült. Tulajdonképpen a belügyminisztérium néhány részlet kivételével az Antonescu-rezsim alatt, 1941. március 22-én megjelent szabályzatot1044 másolta át úgy, hogy a zsidókat érintő részeket kihagyta, az internálóláger helyett az internálóközpont megnevezésre cserélte át, semmit sem változtatva a táborlakókra vonatkozó előírásokon.1045

Az elhurcolás és indokai

A román hatóságok a dél-erdélyi internálások megkezdése után néhány héttel Észak-Erdélyben is hozzáfogtak a tömeges elhurcolásokhoz a Csendőrség Főfelügyelőségének 1944. szeptember 11-i, 44.158. számú rendelkezése szerint. Az utasítás arról szólt, hogy fel kell kutatni és őrizetbe kell venni azokat a személyeket, akiket – a dél-erdélyiekhez hasonlóan – irredentizmussal „vádoltak", akik 1940 és 1944 közötti, tehát a négyéves magyar uralom alatt Észak-Erdély román ajkú lakosságát valamilyen formában üldözték, illetve a román államot gyalázták.1046 Ezzel szemben az internáláshoz elegendő okot szolgált, ha valaki tagja volt valamely magyar szervezetnek. Az aradi rendőrkapitányság egyik összesítése szerint a helyi magyar nemzeti közösség egy csoportját, 25 személyt azért internáltak a nagyhalmágyi lágerbe, mert a Magyar Népközösség tagjai, illetve tisztségviselői voltak.1047 A források szerint ugyanakkor a nemzetiségi hovatartozás puszta volta is indokolta az internálást. A gyulafehérvári csendőr-felügyelőség egyik névösszeírása szerint a Kisküküllő megyei csendőrlégió 1944. november 10-ig azért internált a Tg. Jiu-i lágerbe 19 magyar személyt – 7 és 18 év közötti 6 fiút és 13 lányt, köztük 17 tanulót és 2 szabóinast – , mert valamennyi magyar nemzetiségű.1048 A bukaresti csendőrlégió szintén azért internált Tg. Jiuba 7, a Slobozia Veche-i lágerbe pedig 1 személyt – összesen 2 nőt és 6 férfit – , mert bár román személyazonossági igazolvánnyal rendelkeztek, nemzetiségük magyar.1049 Egy, az időpont megjelölése nélküli másik névösszeírás szerint Dél-Erdélyből, valamint a Regátból azért internáltak további 106 személyt – férfiakat, nőket és gyermekeket – , mert nemzetiségük magyar.1050 A brassói csendőrlégió 1944. december 22-én az akkor Brassó megyéhez tartozó Hídvég községből azért internált a Slobozia Veche-i táborba 9 személyt, köztük öt kiskorút, mert „magyar hontalanok", és mert „nemzetiségi származásuk magyar".1051

Az elhurcolás során gyakran tapasztalt félrevezetés volt, hogy a magyar férfiaknak azt ígérték: azért kell jelentkezniük a csendőrőrsökön, hogy igazolást kapjanak, utána pedig szabadon hazamehetnek.1052 Azzal a „váddal" is hurcoltak el magyarokat, hogy partizánok voltak.1053 Egy másik, gyakran alkalmazott félrevezetés volt a néhány napi munkára történő behívás.1054 Ennek egyik példája a csíkszentmártoni székely férfiak esete: a visszavonuló németek által felrobbantott vasúti híd újjáépítésére/kijavítására hívták össze a község férfi lakosságát, de különválasztották azt a harmincfős csoportot, amelyik a frontról nem sokkal azelőtt otthonaikba hazatért volt katonákból, immáron civilekből állt. Munka helyett a csíkszeredai csendőrségre, majd vonattal a brassói, onnan a barcaföldvári internálótáborba hurcolták őket.1055 A túlélők szerint az életben maradt csíkszentmártoniak csak 1945 tavaszán szabadultak, miután a hozzátartozók pénzzel kiváltották őket.

Az Észak-Erdély-szerte alkalmazott, néhány napi munkára való hívás, valamint az igazolványért való jelentkezés csak cselfogás volt a hatóságok részéről. Mindezeknek az indoklásoknak a hátterében az az igazi ok állt, hogy a román hatóságok a nemzetközi előírásokkal ellentétben hadifoglyoknak nyilvánította azokat az erdélyi férfiakat, akik a magyar hadseregből – a további harcot értelmetlennek tartva, sok esetben feljebbvalóik hallgatólagos beleegyezésével – elszöktek és hazatértek otthonaikba,1056 a katonaruhát levetve pedig civilekként érték meg a román csendőrség visszatérését Észak-Erdélybe. A Román Hadsereg Nagyvezérkara ugyanis október 19-i, 578.832. számú értesítésében közölte, hogy „a magyar hadseregben szolgált, és a felszabadított Erdélyben levő otthonaikba hazatért katonaszökevények hadifoglyoknak tekintendők, és lágerekbe internálandók", erről pedig végrehajtás végett Anton tábornok főfelügyelő aláírásával a csendőrség főfelügyelősége az alantas szerveknek 1944. október 27-én 46.180. számmal titkos körrendeletet bocsátott ki.1057 Az észak-erdélyi magyar férfiak elhurcolásának a csendőrség főfelügyelőségének 1944. szeptember 11-i, 44.158. számú rendelkezése mellett ez a körrendelet szolgáltatta a másik alapot. Miközben – korábban láttuk – a belügyminisztérium 1944. november 20-ai, a szovjet–román fegyverszüneti egyezménynek a végrehajtásáról, ezen belül a magyarok és a németek internálásáról rögzített álláspontja értelmében az észak-erdélyi román nemzetiségű magyar állampolgárok – tehát a magyar hadseregben szolgált észak-erdélyi román nemzetiségű katonák is – mentesültek az internálás alól.

Ezek az intézkedések összefüggtek azzal, ahogyan a hatóságok az állampolgárság kérdéskörét értelmezték az augusztus 23-i román átállást, illetve a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény szeptember 12-i megkötését követően. 1945. január 26-án – abban az időszakban, amikor különösebb eredmény nélkül felvetődött az internált magyarok helyzete felülvizsgálatának a gondolata – az NKVD1058 központi szervének munkatársai, Sz. B. Krilov1059 és V. N. Durdenyevszkij1060 feljegyzésükben a magyarság, ezen belül az Erdélyben élő magyarok állampolgársága és internálása problémája kapcsán arról tájékoztatták V. G. Dekanozovot,1061 hogy véleményük szerint a magyar állampolgárok internálásának Romániában nem szabad kiterjednie az őslakos erdélyi magyarságra, hanem csak a második bécsi döntés, tehát 1940. augusztus 30-a után Magyarországról Erdélybe emigráltakra, valamint a német nemzetiségűekre. Krilov és Durdenyevszkij abból eredően jutottak erre a következtetésre, hogy mivel a szövetséges hatalmak képviseletében a Szovjetunió, illetve Románia között 1944. szeptember 12-én megkötött fegyverszüneti egyezményben a felek nem létezőnek tekintik a második bécsi döntést, ez maga után vonja az állampolgárság Észak-Erdély Magyarországhoz történő annexiója utáni megváltoztatásának érvénytelenségét; egyben az észak-erdélyi őslakosság román állampolgárságának a visszaállítását. Tekintettel arra tehát, hogy Észak-Erdély őslakossága nemzetiségi hovatartozástól függetlenül ismét román és nem magyar állampolgárnak volt tekintendő, nem vonatkozhatott rá a szovjet–román fegyverszüneti egyezménynek a magyar és német alattvalók internálására vonatkozó előírása. Krilov és Durdenyevszkij megállapították: az őslakos erdélyiek internálása magától értetődően nem lehet megalapozott, hiszen ha az lenne, a zsidók kivételével a hatóságoknak az egész Észak-Erdély lakosságát internálniuk kellene, magyarokat, svábokat, de románokat is. Javasolták tehát, hogy a magyar állampolgárok Romániában történő internálását általánosan felül kell vizsgálni, nem zárva ki azt sem, hogy a német nemzetiségű személyek, valamint a második bécsi döntést követően Magyarországról Erdélybe áttelepültek kivételével felmentést kapjanak az internálás alól mindazok, akiknek a fogva tartására nincs különösebb ok. Krilov és Durdenyevszkij ugyanakkor úgy vélték: azt követően, hogy 1944. december 28-án Magyarország hadat üzent a náci Németországnak, az is megkérdőjelezhető, hogy immáron van-e egyáltalán értelme Romániában a magyar állampolgárok internálásának. Dekanozov február 15-én egyetértett ezekkel a következtetésekkel, Visinszkij1062 külügyi népbiztoshelyettes pedig másnap jelezte Krilovnak, hogy írjon előterjesztést Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi népbiztosnak megerősítés céljából.1063 Visinszkij 1945. február 26-án Bukarestből arról értesítette Molotovot, hogy miután Magyarország hadat üzent Németországnak, ráadásul 1945. január 20-án létrejött a szovjet–magyar fegyverszüneti egyezmény, felül kell vizsgálni a magyar polgárok romániai internálását, akiket a német nemzetiségűek, valamint a megalapozottan fogva tartottak kivételével szabadon kell bocsátani. Visinszkij még aznap értesítette Zorint,1064 hogy Molotov jóváhagyta: a Külügyi Népbiztosi Hivatallal közösen életbe kell léptetni az intézkedést, de Molotov utasítása szerint „sietség nélkül".1065

A szovjet álláspont ellenére a román hatóságok kitartottak addigi álláspontjuk mellett, miszerint az észak-erdélyi magyarokat és németeket olyan körülmények között is internálva tartja, hogy az érintettek immáron nem magyar, hanem román állampolgárok. Pedig maga a román belügyminisztérium államminisztere, Gheorghe Liteanu tábornok hívta fel 1944. október 19ei 18.764. számú átiratában a külügyi tárca figyelmét: szíveskedjenek tudomásul venni, hogy a valamennyi román állampolgárságú német és magyar nemzetiségű személy letartóztatására/internálására vonatkozó intézkedés a szovjet-román fegyverszüneti egyezmény egyetlen szakaszából sem következtethető ki, bármilyen tág értelmezést is kapnának azok.1066

A Liteanu tábornok által jelzett túlkapásokról a sajtóban is szó esett. Eszerint hiányosságok és visszaélések történtek a magyar és német állampolgárok letartóztatásakor, „a fegyverszüneti egyezmény értelmében internálandó magyar és német alattvalókról nem vezettek pontos nyilvántartást".1067 Ez a megállapítás azért fontos, mert érzékelteti, hogy gyakorlatilag válogatás nélkül hurcolták el hazulról a magyarokat és a németeket; másfelől pedig igazolni látszik azt is, hogy miért olyan hiányos az internáltak és az elhunytak nyilvántartása. Az internálások „túllihegett" voltát, általában a romániai magyarság elleni túlkapásokat Sănătescu miniszterelnökhöz intézett 1944. november 14-ei közös beadványukban tették szóvá Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök, Szász Pál, az EMGE1068 elnöke, valamint Nagy Ferenc református püspökhelyettes. Egyebek mellett szóvá tették az erdélyi magyarság tömeges elhurcolását, a rekvirálások során tapasztalt, és a magyarságot kisemmiző bánásmódot, az EMGE betiltását, szárazajtai, csíkszentdomokosi, gyergyószentmiklósi, diódi, magyarlapádi, tordaszentmihályi és más helyeken történt magyarellenes atrocitásokat, a második bécsi döntés nyomán Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe menekült magyarok hazatérésének akadályoztatását. Felrótták, hogy immár két éve a dél-erdélyi magyar földművesek, kisiparosok és értelmiségiek jelentős részét dolgoztatják különféle munkatelepeken saját ruhájukban, silány élelmezés és lakásviszonyok között, ráadásul egészségügyi gondozás nélkül, de míg a román munkaszolgálatosok 2-3 hónap múlva szabadulnak, a magyarok legnagyobb része másfél év óta egyhuzamban kénytelen ezeken a helyeken lerongyolódva, egészségileg is megviselve dolgozni, és volt rá példa, hogy a hatóságok a ruhasegélyek átadását is megakadályozzák.1069 Feltárták, hogy a román átállást követő napokban a falvakból és a városokból a magyar vezetőket, így az értelmiségieket, papokat, tanárokat, földműveseket és iparosokat, 20 évestől 70 évesekig a csendőrség és a rendőrség összeszedte, anélkül hogy erre az emberek bármilyen okot szolgáltattak volna. Szeptember végén az internáltak egy részét szabadon engedték, de lakásukat azóta sem hagyhatták el, és tekintettel arra, hogy a lelkészeket internálták, több községben immáron két hónapja nem volt istentisztelet.1070 A beadvány szerint október második felében ezrével gyűjtötték össze a 17-19 éves, úgynevezett katonai előképzős magyar ifjakat, akiket a Regátban osztottak be különböző munkatelepeken. A magyar fiatalok közül többen a megerőltető menetelés áldozatául estek. Az elhurcolt magyar tizenévesek közül körülbelül 1000-et Bukarest mellett tartottak fogva. „Ez utóbbi 1000-et 70 km-en gyalog vitték, s a fáradtságtól, és úgy látszik, a megerőltető menetelés következtében az 1000-ből csak 170 érkezett be a rendeltetési helyre, a többi útközben betegen összeesett" – áll a beadványban.1071 Ugyanakkor folyamatos volt a magyar tanárok, tanítók és más értelmiségiek munkaszolgálatra való behívása, ezzel párhuzamosan a román csendőrség és a katonai hatóságok tömegesen fogták le ismeretlen okokból a magyar férfiakat. A Marosvásárhely – Marosludas – Felvinc – Nagyenyed – Gyulafehérvár – Nagyszeben útvonalon heteken át 80, 100, 200 fős csoportokban hajtották az élelmezés nélküli, elcsigázott és lerongyolódott magyar internáltakat. A közel 200 kilométeres útszakaszt gyalogosan tették meg a magyarok, akik csak úgy juthattak némi élelemhez, hogy az őket kísérő fegyveres katonák szemet hunynak, amint az útba eső helységek magyar lakossága legalább egy-egy darab kenyérrel segített rajtuk. Hasonló módon történt a székelyföldi magyar férfiak elhurcolása is. 

Beadványukban Márton Áron, Szász Pál és Nagy Ferenc az erőszakos hittérítést is szóvá téve sérelmezték, hogy egyes helyeken, így például Alsó-Fehér vagy Háromszék megyében román papok és hivatalos személyek a magyar vallás elhagyására, és a román ortodox, illetve görög katolikus vallás felvételére kényszerítik a magyarokat.1072 A magyar polgári lakosság elhurcolásának egyik oka ugyanis az ortodox vallásra való áttérés megtagadása volt. Ezt igazolja az az 1945. augusztus 1-i körlevél is, amelyben a háromszéki Uzon járás főjegyzője adatokat kért a hatáskörébe tartozó körjegyzői hivataloktól a Maniu-gárdák garázdálkodása idején elhurcoltakról. Kökös község körjegyzője augusztus 2-i keltezésű válaszában azt írja, hogy az utolsó ismert helyen, Földváron fogva tartott magyar férfiakat 1944. november 9-én azért hurcolták el, mert nem akartak áttérni a görögkeleti vallásra.1073 Megerősíti az erőszakos hittérítést Balázs András futásfalvi1074 túlélő, aki a barcaföldvári lágerból azt írta 1945 márciusában szüleinek: „Ezek valószínű azt akarják, hogy vagy románok legyünk, vagy itt pusztuljon az egész. Csernátonba1075 ment haza kettő, és a szentlélekiek1076 körülbelül román keresztlevelet váltottak a román paptól, aztán nem tudom, a valóságban át kellett-e állni."1077

A Kommunista Párt Maros-Torda megyei szervezete és a Magyar Demokrata Szövetség 1944. november 11-én dr. Ioan Bozdoc prefektusnak átadott Memorandumban tiltakozott.1078 A dokumentumban leszögezik, hogy „a közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide, rajtunk kívánják megbosszulni azokat a sérelmeket, amelyeket a fasiszta magyar állam velük szemben elkövetett. [...] A [szovjet–román] fegyverszüneti egyezmény második pontjára hivatkozva a román hatóságok – sajátos értelmezésük alapján – letartóztatják és internálótáborok felé irányítják mindazokat a férfiakat, gyakran asszonyostul, csecsemőstül, a) akik a magyar vagy a román hadseregből megszöktek, eldobva a Szovjetunió ellen irányított fegyvert; b) a német és magyar hadseregtől1079 elhurcolt és most Észak-Erdély valamelyik részéből visszatért lakosságot; c) azokat, akik Antonescu uralma idején Dél-Erdélyből politikai magatartásuk miatt kénytelenek voltak Észak-Erdélybe menekülni, avagy kiutasíttattak; d) mindazokat, akiknek nem sikerült román állampolgárságot szerezni; e) mindazokat a diákokat, akik a két ország1080 közötti kölcsönös megegyezés alapján Észak-Erdélyben tanultak; f) mindazokat, akik az 1940. év előtti Magyarország területéről jöttek Észak-Erdélybe és politikai meggyőződésükhöz híven itten maradtak, és végül g) kivizsgálatlan feljelentésre, vádaskodásra bárkit".1081 A beadványt megfogalmazók szerint a lakosság ingó is ingatlan vagyonát mindenféle jogalap és törvényes ítélet nélkül, de hatósági segédlettel az Észak-Erdélybe betelepedők elveszik, bár a helységekben csendőrök teljesítenek szolgálatot, a falvakban mindennapos a magyar lakosság kifosztása és bántalmazása, a román falusi lakosságot felfegyverezve nemzetőrségekbe szervezik, miközben a magyar lakosság fegyvertelenül és megszervezetlenül teljesen ki van szolgáltatva a román nemzetőrség kénye-kedvének. A panaszosok hozzáteszik, hogy a közalkalmazottakat százával bocsátják el törvénytelenül, a szovjetek parancsára nemrég megnyílt magyar anyanyelvű elemi és középiskolákat a román hatóságok önkényesen bezárták, megtiltották a magyar anyanyelv használatát, leszedték a magyar feliratokat, a közigazgatásban pedig csak a román nyelv használható; mindezeket pedig „a román hatóságok tevőlegesen okozzák".1082

Lágerek és foglyok

Romániában a Tg. Jiu-i és a barcaföldvári, valamint a szovjet ellenőrzés alatti focşani-i fogolytáborok vonultak be leginkább a köztudatba. Egy, a Tg. Jiu-i lágerből Zippel Ferenc egykori internált által kimentett naplószerű feljegyzés1083 tanúsága szerint Abrudbányáról, Nagyenyedről, Gyulafehérvárról, Aradról, Újaradról, Simándról, Csávosról, Lippáról, Oravicáról, Ótelekről, Petrozsényből, Lupényből, Nagyszentmiklósról, Temesvárról, Vajdahunyadról, Nagyszebenből, Türkösről, Zsombolyáról, Temesrékásról stb. hurcoltak a táborba magyarokat. A foglyok névsorában találunk cipészt, tímárt, kereskedőt, szabót, vasúti és banktisztviselőt, tanítót, tanárt, bankés gyárigazgatót, orvost, ügyvédet, mérnököt, vasesztergályost, órást, elektrotechnikust, kőfaragót, tanulót, szerelőt, kertészt, földművest, malomtulajdonost, nyugalmazott posta- és vasúti alkalmazottat, fonómestert, jegyzőt, lapszerkesztőt, római katolikus, református és unitárius lelkészt és másokat. A névsor tanúsítja, hogy elsősorban olyanokat internáltak Tg. Jiuba, akik a dél-erdélyi magyar társadalom erejét, más szóval gerincét képezték. A magyarok mellett német nemzetiségűeket és magyar állampolgárokat is találunk az összeírásban. A névsorban szereplő legidősebb internált az 1857-ben született Mennbrath [?] József aradi kőfaragó, aki tehát akkor volt 87 éves, a legfiatalabb az 1928-ban született, tehát az akkor alig 16 éves Ujj Pál aradi tanuló. A töredékes Zippel-naplóbeli feljegyzések alapján nem lehet pontosan megállapítani, hogy hány személyt zsúfoltak össze a Tg. Jiu-i lágerbe, bár nyilvánvaló, hogy a láger hetek alatt megtelt. A Csendőrség Főfelügyelősége ugyanis 1944. november 10-ei, 47591. számú telefonutasításában arra adott parancsot, hogy a német vagy magyar alattvalók közül többé egyetlenegyet se küldjenek Tg. Jiuba, mert az internáltak száma már túllépte a láger befogadóképességét, az azután internálandókat pedig a csendőrlégiók székhelyén tartsák fogva.1084

Az emlékezetben, de már a korabeli sajtóban is haláltáborként hírhedtté vált barcaföldvári lágerbe magyar és német hadifoglyok mellett a fogolysereg legnagyobb részét kitevő észak-erdélyi magyar és sváb polgári személyeket zsúfoltak össze. A Földváron fogva tartottak számáról egymástól eltérő adatok léteznek. Niculae Spiroiu volt honvédelmi miniszter közlése szerint1085 a lágerben felületes volt a foglyok nyilvántartása, emiatt nem találtak semmilyen összesítő statisztikát a táborban járt foglyokról. Egy 1945. október 18-i összeírásból kiderült, hogy az ún. nyugati hadjárat idején a földvári táborban 1450 német hadifogoly fordult meg, „a többi fogoly kategóriáról nem készült hasonló összeírás"; a legtöbb foglyot, szám szerint 1871-et 1945 márciusában jegyezték Földváron. Ugyanakkor levéltári forrásokra hivatkozva Spiroiu tábornok közölte, hogy 1944 októbere és 1945 júliusa között 298 fogoly halt meg a táborban pusztító kiütéses tífuszjárvány idején. A földvári fogolylétszám ennél valószínűleg nagyobb volt, hiszen a lágerből szabadultak között van, aki 8000 fogolyról tesz említést,1086 és van olyan túlélő, aki 4500-ra teszi csak az itt elhunytak számát.1087 A különféle romániai fogolytáborokban sínylődő foglyok névösszeírásait, és egyben az első helyszíni beszámolókat közlő korabeli sajtótermékek közül a Marosvásárhelyen megjelenő Szabad Szó című napilap 1945 februárjában a földvári haláltáborban sínylődő „hatezer magyar hadifogoly és internált" szörnyű sorsát tette szóvá,1088 a sepsiszentgyörgyi Dolgozók Szava című hetilap pedig a Földváron ártatlanul sínylődő 2500-3000, magyar, német, román, szerb és zsidó fogolyról tett említést.1089 A lap egy kiszabadult fogoly elmondása alapján arról számolt be, hogy Földváron 15 éves gyermekektől aggokig minden korosztályból vannak foglyok a lágerben. Magyarország legtávolabbi vidékeiről állandóan érkeztek az újabb és újabb foglyok, emiatt a földvári tábor annyira túlzsúfolt, hogy az internáltak egy részét átvezényelték a szomszédos román helységbe, Lügetre,1090 itt azonban a rögtönzött deszkapriccs összeomlott az emberek súlya alatt, és több mint harmincan súlyos sérüléseket szenvedtek.

A romániai internáló- és hadifogolytáborok szinte mindenikében találunk magyar foglyokat. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának magyarországi képviselete egyik, 1945. évi összesítése szerint a Szeben megyei Nagydisznódon létesített 800. Z. J. számú fogolykórházban 206 magyar foglyot ápoltak, közülük 148-ról állapítható meg egyértelműen, hogy katonák – három tiszt, a többi legénység – és 52-ről, hogy civil. A nagydisznódi 800. Z. J. számú kórházban feljegyzett betegségek között előfordult tífusz, lábfagyás, reuma, szívbaj, mellhártya, mandula- és tüdőgyulladás, TBC, sérv, vesebaj, gyomorbaj és sárgaság, illetve a harctéri hadműveletekből eredően különféle lövések (láb, kar, fej, tüdő, arc, mell, áll), szilánkok okozta sebesülések, amputálások, egyebek.1091 Ugyancsak a Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint 1945 júniusában, tehát bő hónappal a háború befejezése után a nagyenyedi fogolytáborban legkevesebb 400 magyar foglyot őriztek, a jegyzék ugyanis csak azoknak a nevét rögzíti, akiknek családja hadifogolypostát kapott a Nagyenyeden fogva tartott hozzátartozójától. A foglyok közül 11-en kárpátaljaiak, a többiek mind anyaországiak voltak.1092 Az 1944. évi [?] összeírások szerint a Dél-Romániában levő, Argeş megyei corbeni-i 10. számú fogolytáborban 3 magyar tisztet, 5 altisztet, 662 fős legénységet és 94 civilt találunk; ugyanakkor az Ilfov megyei Budeşti-en levő 5. számú táborban szintén a magyar hadsereg kötelékéből származó 7 honvédet, a turnu măgurelei 8. számú lágerben 3 honvédet és egy civilt, a szintén Dél-Romániában található Gorj megyei, bărbătesti-i 3. számú lágerben 22 magyart – 2 altisztet, 19 fős legénységet és egy civilt – , a Romanaţi megyei Caracalon a 4. számú lágerben 95 magyart találunk – a névösszeírás szerint valamennyien a magyar hadseregből származtak, de volt köztük anyaországi civil is, akik közül néhányat Dél-Románia területéről internáltak.1093 Egy 1945. május 25-i jegyzék szerint Bărbăteşti-en a magyar hadifoglyok létszáma 56 fő volt, ebből 54 legénység, kettő pedig civil.1094 Más összeírások szerint a Temesvár melletti Fratélián létrehozott fogolytáborban 1945. május 18-án 1321095, 1945. április 19-én Aradon pedig 111096 magyar hadifogoly nevét rögzítették. 

Életkörülmények a lágerekben

A foglyok számára általában sehol sem biztosították a szabályokban előírt feltételeket és körülményeket. A Tg. Jiu-i lágerkörülményeket érzékelteti a korábban idézett Zippel-naplónak egy részlete, miszerint „irigyeljük a koldust", és hogy „pajtáknak, ólnak beillő férges barakkban" laknak az emberek, így hát nem csoda, hogy a fertőtlenítő mellett valóságos ruhahegy tornyosul „tetves rongyokból". A Zippel-napló feljegyzései a tömeges elhalálozások voltát is megörökíti: „[...] temetői munkára szólt a parancs [...] önként jelentkezett sírásónak a tanár, a pék, a postainspektor [...] és ásta és csákányolta kemény munkával a temetői talajt és nyitotta meg – ismeretlen halottnak – az örökkévalóság kapuját. [...] És arat a kaszás mindenfelé, fel nem tartóztatható munkával, amint az Idő szekere sem ismer akadályt. Itt fog és megállít a drótsövény s a nagy Kaszás nem ismer akadályt. Drótakadályt sem! Belekapott a drótsövények mögé és most már egyre gyakrabban kap bele. Leszedte azt a társunkat is, aki szemben velünk, az emeleti priccsek során annyit szenvedett". Ennél is embertelenebbek voltak a körülmények a földvári fogolytáborban. A közvélemény a hozzátartozók elbeszéléseiből ismerkedhetett meg a földvári lágerrel. Egy, a Földvárra hurcolt édesapját 1945 februárjában kereső asszonyka Földvárról hazatérve a korabeli sajtóban számolt be a látottakról. Elmondása szerint nagy kiterjedésű területen földbe vájt, fűtetlen lyukakban tartották fogva az embereket, akik halálsápadt arcukkal inkább síri alakokra emlékeztettek. A napi élelem reggel két deciliter meleg vízből, délben négy deciliter burgonyalevesből, azaz sárga léből állt, amelyben alig úszkált néhány darab burgonya, a napi élelemhez tartozott még öt deka kenyér. A szemtanú napi 20-25re tette az elhunytak számát, akiket a keményre fagyott föld miatt nem tudtak azonnal eltemetni, így előfordult, hogy a halottak sokszor napokig temetetlenül hevertek. A foglyok kicsempészett levelek, pontosabban cédulákra írt üzenetek révén kértek segítséget a külvilágtól. A környékbeli falvak, elsősorban Hídvég lakossága segített, lehetőségeihez mérten. A parancsnokkal, egy román őrnaggyal is tárgyaló szemtanú szerint a kiutalt élelmiszer elfogyott, a kormánytól pedig nem tudtak megfelelő ellátást szerezni.1097 A körülményekre jellemző, hogy az 1945 februárjában Földváron fogva tartott 6000 fogoly fele beteg volt, ebben az időszakban naponta 20-25 elhunytat temettek.1098

1945. február végén már haláltáborként emlegették a földvári lágert. A sajtóban napvilágot látott három levél, amelyekből kiderült, hogy a táborparancsnokság nem adja át a foglyoknak a hozzátartozók által hozott csomagokat. A hozzátartozók az őrök tilalma ellenére kerülő utakon mégis megközelítették a temetőt, ahol a foglyok elhunyt társaik sírjait ásták, itt lopva szót tudtak váltani rokonaikkal, és át tudták adni a csomagokat. A gödröket a végelgyengülés határán levő foglyokkal ásatták, de a tanúvallomásokból kiderül, hogy „ezek nem képesek annyi sírt ásni, amelyekbe a naponta elhalt foglyokat el tudják temetni". „A foglyok nagyon kérték, hogy intézzünk valamit ügyükben, mert ha nem, valamennyien ott pusztulnak el. Ma délelőtt is 15 társukat temették el. [...] Azt is elmondták a foglyok, hogy a még a táborban levő újabb 30 halottat nem tudják eltemetni, mert nem győznek elég sírt ásni. A ma megásott öt sírba csak 15 holttestet tudtak temetni" – számoltak be a szemtanúk. Az elmondottakból kiderül az is, hogy egy sírba 3-4 halottat tettek, de csak egy keresztet állítottak föléjük. Egy másik szemtanú arról számolt be, hogy karácsonykor fia két sáros krumplit kapott, és amikor újabb kettőt szerzett, az őrök rettenetesen elverték. Mindhárom levélíró megerősíti, hogy aki áttért az ortodox vallásra, illetve aki bizonyítani tudja román származását, azt szabadon engedik.1099 Ezt több túlélő is megerősíti.

Az eddig előkerült adatok alapján összesen közel négyszázra tehető a barcaföldvári, lügeti és brassói lágerekben elhunytak száma. Ez aligha fedi a valóságot, hiszen ha elfogadjuk, hogy az 1945 februárjában és márciusában pusztító tífusz- és vérhasjárvány idején – miként azt a korabeli sajtóban beszámoló tanúk és a túlélők is állítják – valóban 20-25 elhunyt foglyot temettek naponta, akkor az áldozatok száma jóval meghaladja ezt a számot.1100 A földvári láger lügeti melléktáborának a határában az eddigi kutatások szerint 74 sírban temettek el foglyokat.1101 Mint láttuk, a Nemzetközi Vöröskereszt egyik, 1945. évi összesítése szerint a Szeben megyei Nagydisznódon létesített 800. Z. J.1102 számú fogolykórházban 206 magyar foglyot ápoltak – a beutaltak háromnegyede katona, egynegyede civil volt. Közülük az eddig talált adatok szerint 1944 novembere és 1945 márciusa között itt 33 elhunyt foglyot – 13 magyar katonát és 5 civilt, 12 német katonát és 2 civilt, valamint egy román civilt – a helyi községi temetőkápolna felé vezető útjának a bal oldalán elkülönített fogolyparcellájában temettek el.1103 De előkerültek adatok, miszerint különféle brassói, illetve nagyszebeni kórházakban is hunytak el magyar és német állampolgárságú, illetve nemzetiségű foglyok. A temesvári lágerben 1945 nyarán pusztító vérhasjárvány közel 30 000, magyar, német, román és más nemzetiségű fogoly életét oltotta ki.1104

Kísérletek a foglyok segélyezésére és kiszabadítására

Noha a dél-erdélyi internálások már 1944 augusztusában, az észak-erdélyi elhurcolások pedig szeptember–októberben megkezdődtek, és nagyrészt le is zajlottak, a korabeli, kivétel nélkül kommunista irányítás, illetve befolyás alatt álló romániai magyar sajtó sokáig hallgatott a történtekről. A fasizmus elleni harc bűvöletében a magyarok tömeges meg- és elhurcolása sokáig semmilyen nyilvánosságot nem kapott. Eleinte a romániai magyarság érdekképviseletét kisajátító, kommunisták irányítása alatt álló Magyar Népi Szövetség1105 is hallgatott, és sajtója révén csak akkor tette szóvá az internálások magyarellenes voltát, amikor 1944–45 telén a lágerekben pusztító járványok során százával, de lehet, hogy ezrével haltak meg hadifoglyok és internált polgári személyek, és amikor ezt már nem lehetett elhallgatni. Addig az Észak- és Dél-Erdélyből elhurcoltak ügyében a hozzátartozók fogalmazták meg elsőkként panaszaikat, rajtuk kívül sokáig más alig hallatta a szavát a foglyok érdekében. Az MNSZ még 1944 decemberében sem nagyon akart vagy tudott szembenézni a tényállással; elnöke, Kurkó Gyárfás például egy csíkszeredai népgyűlésen a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény „valamennyi rendelkezésének lelkiismeretes betartására buzdította a jelenlevőket,1106 tökéletes összhangban az akkor még miniszterelnök-helyettes Petru Grozával, aki azt hangoztatta, hogy „szigorúan végrehajtjuk a fegyverszüneti feltételeket".1107 Az MNSZ elnöke ugyan kijelentette, hogy a román hatóságok „veszedelmes fasiszták" megbélyegzéssel demokrata székelyeket hurcoltak el, de hozzátette: „a székelység kötelessége, hogy az itthon maradt fasiszta elemeket [...] ezekért a becsületes emberekért szolgáltassa ki".1108 Kurkó megkerülte a lényeget, miszerint az embereket azért hurcolták el, mert magyarok, másfelől mondhatni kiszolgáltatta a román hatóságoknak azokat a magyarokat, akikre rá lehetett fogni, hogy fasiszták. Pedig a marosvásárhelyi Szabad Szó világosan fogalmazott, amikor jóval a csíkszeredai népgyűlés előtt azt írta: „[...] védtelen emberek; magyarok, gyermekek, öregek seregét minden jogalap nélkül kikergették békés otthonukból, a darabka földről, ahol évszázadokon át éltek, s elhurcolták messze idegenbe, hogy méltóképpen feltehessék bosszújuk fekete «i» betűjére a pontot. Ezek az elhurcolt szerencsétlenek épp oly kevéssé voltak a véres háború okozói, mint az a sok százezernyi román dolgozó, földműves és munkás, ki egyik napról a másikra tengette életét".1109 Hiszen ugyan kit lehetett volna internálni olyan körülmények között, hogy a magyar közigazgatás 1944 szeptemberében Észak-Erdélyből kivonult, és a kiürítési parancs miatt távozni kényszerülők mellett „elmenekült mindenki, akit a fasiszta propaganda megfertőzött"?1110

A „hivatalos" romániai magyar érdekképviselet tétovasága és tétlensége láttán az elhurcoltak családtagjai, hozzátartozói a nem kevésbé baloldali beállítottságú lapokhoz fordultak segítségért. Eleinte itt sem jártak sikerrel, sőt, az MNSZ kolozsvári lapja azt is megengedte magának, hogy asszonyok egy csoportjának válaszolva „a felszabadulás első napjaiban biztonsági okokból elvitt férfiak"-ként említse a szovjetek által elhurcolt 3000–5000 kolozsvári magyar polgári személyt.1111

A Focşani-on keresztül a Szovjetunióba még el nem hurcolt foglyok kiszabadítása, illetve szenvedéseik enyhítése ügyében sokat nyomott a latban a Maros-Torda megyei magyarság kiállása. A sajtó útján, a nagy nyilvánosság előtt követelték, hogy engedjék vissza az elhurcoltakat, a védtelen és kiszolgáltatott magyarok egész seregét, akiket az Észak-Erdélybe berendezkedő új hatalom hurcolt internáló táborokba.1112 Emellett Marosvásárhelyről hivatalos küldöttséget menesztettek Bukarestbe, ahol az internáltak ügyében a belügyminisztériumban legalább annyit elértek, hogy a Tg. Jiuban fogva tartottak közül 28, Maros-Torda megyei gyermeket néhány napon belül szabadon bocsátottak, és ígéretet kaptak arra vonatkozóan, hogy a többi internáltat is szabadon engedik.1113 A küldöttség tagja, Remus Pop ügyvéd beszámolt arról, hogy Bukarestben a Maros-Torda megyéből internált 450 gyermeknek és hozzátartozóiknak a szabadon bocsátását sürgették, s hogy Galacról és Tg. Jiuból 300 gyermeket engedtek el a belügyminisztériumnak azon rendelete alapján, amely a nem harc vagy menekülés közben elfogott emberek szabadon bocsátását szabályozza. Remus Pop bukaresti ígéretek alapján ugyanakkor azt mondta: a belügyi tárca a katonaszökevényeket is elengedi.1114 Merthogy az is kiszivárgott: tekintettel arra, hogy az internáltak 70-80 százaléka a magyar hadseregből megszökött férfiakból került ki, a belügyminisztérium a fegyverszüneti vegyes bizottsághoz fordult a kérdés tisztázása ügyében. A vegyes bizottság azt válaszolta: a magyar hadseregből megszököttek nem tekintendők hadifoglyoknak.1115

Közben az MNSZ álláspontja is tisztázódni látszott. A szövetség 1944. december 17-i, bukaresti nagygyűlésén felszólalók ugyanis már félreérthetetlenül hangoztatták, hogy „a fasiszta csendőrök a székely nép legjobbjait, a demokratákat nyilasoknak nyilvánították és elhurcolták", kérték tehát az illetékeseket, hogy járjanak közben az elhurcoltak, megkínzottak szabadon bocsátása érdekében. Czikó Nándor, a szövetség bukaresti szervezetének elnöke kénytelen volt kijelenteni, hogy „az internálótáborokban néhány száz valódi fasiszta1116 mellett a román állampolgárságú magyar munkások és földművelők ezrei sínylődnek".1117 Az MNSZ viszont így is csak 1945 februárjában tette meg az első határozott lépést az elhurcoltak szabadon bocsátásáért, amikor a Nicolae Rădescu miniszterelnökhöz és az Országos Demokrata Arcvonalhoz küldött táviratban a romániai lágerek ügyében leszögezték: „E táborokban uralkodó állapotok a fasiszta haláltáborokra emlékeztetnek".1118 A körülmények ismeretében a marosvásárhelyi Népvédelmi Egyesület és a Vöröskereszt felhívással fordult a lakossághoz a Földváron sínylődő internáltak felsegélyezésére. Elsősorban élelmet, ruhát és pénzt kértek a foglyok számára, hogy a lehető leghamarabb enyhítsenek a fogva tartottak szenvedésein.1119 Huszonnégy óra alatt teherautónyi élelmet és ruhát gyűjtöttek össze, amit 1945. február 24-én vittek el Földvárra.1120 Mindezek nyomán mondhatni egész Erdélyre kiterjedt a foglyok életének mentésére a családtagok révén már korábban elindult lakossági segélyakció, amelyben mindenekelőtt a hídvégi magyarok jeleskedtek. Különösen Földvár kapott nagy hangsúlyt az életmentés során. A hídvégi magyarok otthonukban szállásolták el a szomszédos Földváron fogva tartott hozzátartozóikat keresőket, így például a Szilágyságból, Biharból és Szatmárból érkezőket, akiknek lehetőséget teremtettek, hogy ételt főzzenek az éhezők számára. A Földvárral szomszédos Krizba falu evangélikus gyülekezetének akkori lelkésze, Máthé János hídvégi kollégájának, Lőrinczi Árpádnak a felhívására 1945 januárjában gyűjtést szervezett a faluban. Az asszonyok ételt főztek, amelyet az összegyűjtött ruhaneművel együtt szekerekkel szállították Földvárra, ahol azonban az őrség nem engedte be a segíteni szándékozókat. A szállítmány így a szintén sanyarú sorban sínylődő lügeti foglyokhoz került.

1945 januárjában a Nicolae Rădescu vezette kormány miniszterelnök-helyettese, Petru Groza arról biztosította az erdélyi magyarságot, hogy ha akaratának érvényt tud szerezni, a Románia területén működő lágerek minden internáltja huszonnégy órán belül szabad lesz.1121 Februárban Gheorghe Vlădescu-Răcoasa nemzetiségügyi miniszter általában a nemzeti kisebbségekkel, ezen belül a magyarsággal szembeni bánásmódot, valamint a munkatáborokat illetően úgy nyilatkozott, hogy az MNSZ képviselőivel táborról táborra járva tájékozódik a tényállásról, és ahol jogtalanságot talál, ott helyrehozza azt, akiket pedig ok nélkül tartanak fogva, azokat szabadon bocsátja.1122 Ezzel szemben március 13-án, a Kolozsváron tartott rendkívüli minisztertanácson Vásárhelyi János református püspöknek a fogva tartott papok és tanítók kiszabadítását sürgető felvetésére a hatalmat egy héttel korábban átvevő Groza már a lényeget megkerülve válaszolt: „beiktatásunk pillanatában ígéretet tettünk arra, hogy senki nem maradhat lágerben politikai meggyőződései miatt".1123 A teljesség kedvéért idetartozik, hogy – legalábbis az eddig feltárt források szerint – Vásárhelyi püspök sem az elhurcoltak mindenikének a szabadon bocsátását kérte, hanem csak a lelkészek és az oktatók ügyére szorítkozott.

Mindezzel párhuzamosan a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi képviselete is folytatta 1945 tavaszán a foglyok felkutatását. Egy 1945. április 19-i összeírás szerint az aradi lágerben 11 magyarországi sebesült fogoly volt1124, egy május 18-i jegyzék pedig a temesvári (Fratélia) lágerben fogva tartott 132 magyar fogoly nevét és adatait tartalmazza.1125 Míg az Aradon fogva tartottak mindegyike katona volt, addig a Temesváron levők közül 65 polgári személy, 67 pedig katona. A román hatóságok hajlandóak voltak kicserélni a rabokat Magyarországon fogva tartott román állampolgárságú foglyokkal. Ekkor a ceglédi kórházban közel 100, az orosháziban közel 30, Szentesen közel 15, Egerben 2, Szegeden pedig közel 100 sebesült romániai civilt és katonát ápoltak, akiknek kicserélésére a Honvédelmi Minisztérium a magyar és a román kormány közötti egyeztetésére várt.1126 Május 14-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak a két országban működő képviselője jelenlétében Magyarország átvette Romániától a bărbăteşti-i 3. számú fogolytáborból azt az 56 magyar hadifoglyot, akikkel a magyar hadsereget egészítették ki. A szabadulók között voltak anyaországiak, de bihariak, szatmáriak, Kolozs, Udvarhely, Csík és Háromszék megyeiek is.1127 A magyar vöröskereszt megbízottja 1945 júniusában meglátogatta a szovjetek által Arad környékére vezényelt magyar foglyokat. Megállapította: a Pankotán fogva tartott magyarok éheznek, és teljesen le vannak rongyolódva amiatt, hogy nem kapják meg a szovjet parancsnokság által részükre kiadandó élelmiszert, és mert a román katonai parancsnokság ráadásul fegyencruhába öltöztetve nehéz munkára kényszeríti őket. Hasonló sorsban osztozott a Borosjenőn fogva tartott 21 magyar fogoly is.1128 Összegzés: a romániai magyarok és németek 1944. őszi tömeges internálása és elhurcolása, illetve későbbi szórványos hazaengedése/-térése az adott időszakban a két nemzetről kialakul képet és az ebből eredő bánásmódot tükrözi. A korabeli román hatóságok részben önállóan, részben az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti megállapodásban vállalt kötelezettségekből eredően jártak el. A történtek kulcsmozzanatának bizonyult Románia 1944. augusztus 23-i átállása, de legfőképp a szóban forgó fegyverszüneti egyezmény sajátos értelmezése; vagyis az, ahogyan az akkori román hatóságok a szerződés egyértelműen állampolgársági jogállásra vonatkozó rendelkezését egyértelműen nemzeti hovatartozásra terjesztették ki. Az állampolgárság és a nemzeti hovatartozás szándékos összemosásával terebélyesedett ki az internálás Erdély teljes magyar és német nemzetiségű őshonos lakosságát is érintő intézkedéssorozattá, ennek nyomán kerültek – sok helyen a szó legigazibb értelmében haláltáboroknak minősülő – internálólágerekbe, onnan a szovjet Gulágra erdélyi magyarok és németek tízezrei. S mivel – mint láttuk – az elhurcolás csak a magyarokat és a németeket érintette, az intézkedéssorozat akár egyfajta etnikai tisztogatásként is értelmezhető.

Benkő Levente
Fogság a romániai táborokban a visszaemlékezések tükrében1129

Érkezés, őrzés a lágerekben. A foglyok táborokból táborokba szállítása

„Visszaindultunk az alakulathoz, kiálltunk az útra katonaruhában, s hát valami román katonák körülfogtak. Bevittek a sülelmedi csendőrőrsre, mert arra már megjöttek a román csendőrök is. Annyit megengedtek, hogy üzenjünk haza, hozzanak civil ruhát. A katonaruhánkat elszedték. Feleségem jött, hozta a civil ruhát, átöltöztem, mások is, s onnan aztán gyalogosan őrsről őrsre kísértek, bevittek Zilahra. Útközben másokat is beállítottak a sorba. Zilahon tulajdonképpen gyűjtőtábor volt. Amikor Zilahon összegyűlt nem tudom hány ezer fogoly, sorakoztattak, adtak egy darab kenyeret, mint az öklöm, egy kicsike kolbászt, s azzal elindítottak. Azt mondták, kihallgatásra megyünk Kolozsvárra. Sorba állítottak, elindultunk gyalog, de hatalmas tömeg volt [...] Német katonák is voltak és politikaiak is, még nő is volt közöttünk vagy három [...] Pap is volt közöttünk. Nagy nehezen, nem tudom, mennyi időre megérkeztünk Kolozsvárra, Mátyás király szobrához. De az oroszok ott elkezdtek lövöldözni, a levegőbe. Hát ott olyan pánik keletkezett... Kolozsváron nem volt kihallgatás. Ez csak mese volt. [...] Összeszedtek, s mentünk tovább. Azt mondták, hogy Gyulafehérvárra visznek, s ott hallgatnak ki. [...] Ilyen hazugságokkal hitegettek. [...] Tehát megint elindultunk, gyalog. A társaság már ki volt éhezve. Felértünk a Feleki-tetőre, ott valami kőrakások voltak az út mentén, valószínűleg az útjavításra készítették elő. Ott valami fiatalok nekiálltak a kőrakásoknak, s megdobáltak minket. Kiáltották: Kellett nektek Horthy! V-a trebuit vouă Horthy!1130 Akkor a németeket, akik a menetoszlop végén voltak, azokat is: Hitler! V-a trebuit vouă Hitler!1131 Csúful csináltak velünk... Banghină1132... s összevissza... Néhányunk meg is sebesült, volt, akinek a kő felhasította az arcát. [...] Éjjel istállókban szállásoltak el. A román fiatalok egész éjjel lövöldöztek. Az utak mentén gyümölcsfák, körtefák voltak. Egy-egy körte lehullott, s ott hevert a sáncban. Volt, aki kilépett a sorból, hogy vegye fel a körtét, mert éhes volt. Belelőttek a román őrök. [...] Mert román őrök kísértek minket. Belelőttek, a sebesültet feltették a velünk jövő szekérre, s nem volt megállás, jöttünk tovább. Néhány nap múlva elérkeztünk Gyulafehérvárra. Ott a római katolikus nőszövetség fuszulykalevessel fogadott minket. Áldott Úristen!... hogy esett nekünk az a tányér fuszulykaleves! [...] Amikor ezzel megvoltunk, kivittek az állomásra, bevagoníroztak, begyúrtak a marhavagonokba. Gyulafehérváron sem volt kihallgatás. Megmondták, hogy Földvárra visznek. Az is megtörtént, hogy az elszököttek helyett az utcáról hoztak be embereket."

(Máthé Ödön, Csernáton1133)

„Amikor jövünk be a faluba, hát a faluvégén, Almásmezőn Berszán Sándor, Kozsi Berszán Sándor dobol egy fazékkal. [...] Azt hirdette, hogy aki a magyar hadseregből hazajött, függetlenül attól, hogy van-e igazolványa vagy nincs, ötnapi élelemmel jelentkezzék, mert viszik munkára. Azt mondja édesapám: Fiam, jelentkezzél, anyád felpakol, úgysincs igazolványod, nehogy még elhurcoljanak, letelik az öt nap, s hazajössz. [...] Úgy is lett: édesanyám feltarisznyált, s a nagyobbik bátyámmal elmentünk a csendőrőrsre. Mondtam neki, hogy ne jöjjön velem. Ő itthon maradt, én elmentem. Amikor beléptem a csendőrőrsre, ott voltak a románok puskákkal, mind premilitár1134 sapkában, civil nadrágban, katonazubbonyban, s puska a vállán mindegyiknek. Tartottak nekünk egy beszédet, s elindítottak gyalog Málnásfürdőre avval, hogy ott az állomáson vonatra ültetnek, s visznek munkára. Ezt mondták: munkára. Fel is értünk Málnásfürdőre, de ott nem volt se vonat, se autó, se busz, semmi. Gyalog bekísértek minket Sepsiszentgyörgyre, a Csíki utcai börtönbe. 3500an voltunk a Csíki utcai börtönben. Alsó- és felsőháromszékiek, csíkiak, mikóújfalusiak, erdővidékiek, rengetegen voltunk összeszedve. Mind fiatalok, a legidősebb negyvenöt éves lehetett, de belőlük kevés volt. De hát ők sem voltak öregek, a legjobb korában volt mindenki. Hát egyszer adják a parancsot, gyülekező, s kísérnek ki az állomásra. A vagonok elé voltak állva, az ablakok le voltak drótozva, a vagonok mellett mánista1135 katonák állottak, s minket bevagonéroztak. 3500 embert. Az ajtókat lezárták, a vagonok végén géppisztolyos őrök állottak, s bevittek Brassóba, a kicsi állomásra. Ott a szélső vágányra tolták a szerelvényt, a jó gúnyából levetkeztettek. Nekem elvették a bakancsomat, s olyant adtak helyette, amelyiket '44/45 telén dróttal felkötözve hordtam, úgy teleltem ki. [...] Százan voltunk egy tíztonnás marhavagonban. Ilyenekkel szállították a foglyokat Ploieşti-re, Focşani-ba, Oroszországba. [...] Hát egyszer megindult a gőzös visszafelé. Nézek ki az ablakon, s hej, mondom, fiúk, itt baj van velünk, mert mi haza nem megyünk. [...] Hármat füttyentett a gőzös [...] s megállott a földvári állomáson. [...]. Három sor drótkerítés volt betonoszlopokon, mindegyiknek a végén befelé hajlított vasrudakkal, úgyhogy onnan kiszökni nagyon nehéz volt. Amikor odaértem, akkor vettem észre, hogy a kapura ki volt írva: Bine aţi venit, prizonieri din Ungaria!"1136

(Nagy B. Imre, Szárazajta1137)

„Aztán egyszer jöttek a csendőrök, hogy egynapi élelemmel jelentkezni kell az őrsön, mert visznek Szentgyörgyre s igazolványt kapunk, nehogy elfogjanak. Jelentkeztünk, s begyalogoltattak Szentgyörgyre. A szentgyörgyi állomáson bevagonéroztak, s egy holtvágányra tolták a szerelvényt. Éjszaka jöttek a petróleumlámpával, s amelyikünknek bakancs volt a lábán, mind elszedték s valami rossz félcipőket, bocskorokat adtak helyette. Éjszaka egyikünk kimászott az ablakon, s kinyitotta a vagon ajtaját. Mind kisétáltunk, leszálltunk a peronra, de hol az embernek az esze? Ahelyett, hogy mind elszöktünk volna, hát egész éjjel ott sétáltunk, amíg reggel az őrök visszajöttek. Nem sejtettük, hova visznek. Másnap estefelé elindult a szerelvény, és estére megérkeztünk a földvári lágerbe."

 (Józsa László, Szárazajta, Köpec1138)

„Még egy hetet sem voltunk otthon, amikor jött a parancs, hogy jelentkezni kell, mert visznek Sepsiszentgyörgyre, s adnak dokumentet, igazolványt, hogy szabadon járhassunk. Igen, de tudja, mit adtak? Kutyagumit. Szépen bevittek Szentgyörgyre, s betettek a börtönbe."

(Incze Imre, Szárazajta, Köpec)

„Október közepén Szárazajtáról átjöttek a csendőrök, s azt mondták, hogy csomagoljunk kétnapi élelmet, mert visznek répát szedni a szászoknak. Hogy segítsük ki őket, mert sok répa van a földben. Hát hittük is, nem is. [...] Na, bementünk az ajtai őrsre. Még ott is azt mondták, hogy csak egy-két hétre megyünk Az őrsről szépen bevittek Sepsiszentgyörgyre."

(Kádár József, Zalánpatak1139)

„Kidobolták, hogy jelentkezzen, aki katona volt, mert az őrsön igazolványt adnak, hogy itthon van, s ne keressék. Hazudoztak. Szárazajtán sorakoztattak, puskát töltöttek, s elkísértek. Nem lehetett menekülni. Ötvenen-hatvanan lehettünk. Málnásfürdőn vagonokba raktak s elvittek Sepsiszentgyörgyre."

(Józsa Gergely, Zalánpatak)

 

„Összeszedtek, mint partizánokat. Név szerint kihirdették, hogy kinek kell jelentkezni. Felsorakoztattak, s begyalogoltattak Szentgyörgyre a Csíki utcai nagybörtönbe. Köpecről vagy ötvenünket vittek el a fogolytáborba '44 őszén. [...] Ez deportálás volt, de az áldozattal nem tudatták, hogy te el leszel víve, s aztán csak a híred jön haza. [...] Egy-két hétig voltunk a szentgyörgyi börtönben. Egyszer jött a parancs, hogy sorakozó, mert visznek Brassóba munkaszolgálatra, eltakarítani a romokat. Bevagoníroztak, de aztán nem Brassóba vittek, hanem a földvári lágerba."

(Sebestyén Mózes, Köpec)

 

„A faluban vagy negyvenen voltunk, olyanok, akik a magyar katonaságtól hazajöttünk, lemaradtunk a csapattól, vagy bekerítettek, de sikerült megszökni. A román csendőrök mindnyájunkat összeszedtek. Csak annyit mondtak nekünk, hogy megyünk Szentgyörgyre, s ott adnak papírt. Bevittek Szentgyörgyre az őrsre, sorba állítottak, s kérdezték, hogy ki román. Hát nem mondtuk egyik sem, mert nem voltunk románok. Az őrsről átvittek a Csíki utcai régi börtönbe. Ott voltunk két vagy három hétig, de onnan minden nap vittek száz embert Földvárra."

(Gáll Béla, Köpec)

„Minket összegyűjtöttek, s bevittek Szentgyörgyre. Civilként kerültem Földvárra, mert amikor elvittek, már le voltunk vetkezve. Hány magyar férfit vittek el Miklósvárról? Az összest! Bevittek Brassóba, onnan Földvárra irányítottak, tiszta gyalog. Elöl ment egy katona, középen a másik, s hátul a harmadik. Úgy hajtottak, mint a csobánok1140 a juhot. Azt mondták volt, hogy répaásni visznek. Bevittek abba a lágerba, ahol azelőtt az oroszok voltak fogva tartva földbunkerokban."

(Barabás Ferenc, Miklósvár1141)

„Hazaértünk, de nemsokára összeszedtek minket a román csendőrök. Azt mondták, papírt csinálnak arról, hogy katonák voltunk. [...] Bevittek Szentgyörgyre, ahol körülbelül egy hétig tartottak a börtönben, onnan elvittek Földvárra."

(Miklós Péter, Miklósvár)

„Reánk fogták, hogy partizánok vagyunk. Jött a csendőr őrmester, s egyszerűen összeszedett. Bevittek a sepsiszentgyörgyi börtönbe. Feldobolyból heten voltunk."

(Bacsó Lajos, Feldoboly1142)

„Hazakerültünk, itthon voltunk pár nap, s akkor kezdtek összeszedni, hogy menjünk le Szentgyörgyre, mert ott adnak írást s ezt s azt. Úgy ámították a népet. Le is mentünk, s amikor a banda egybekerült, összeszedtek egy csomóba, s vittek ki a mezőre répaszedni. Elvittek Szentgyörgyre, s betettek a börtön udvarára. Zaboláról harmincunkat vagy negyvenünket vittek el egyszerre."

(Arros Ferenc, Zabola1143)

 

„Amikor az úton kísértek, a falvakban, s városokon senkit be nem vettek a sorba, de ha valahol a mezőben, vagy az úton megláttak egy embert, azokat mind beállították a sorba. Ott nem kérdezték, hogy kiféle, miféle az illető! Olyan is volt, hogy mutatta a papírt, de úgy megrúgták, vagy a puskatussal olyant kapott, hogy meggörbült, ha nem ügyelt. [...] Aztán 30 nap jöttünk. [...] Mindég csak nappal jöttünk, éjjel nem. Útközben másképpen nem vertek, de amikor elértünk egy faluba vagy városba, csűrökbe, ide-oda szállásoltak el, ilyenkor egy-egy fadarabbal, vagy a puskatussal úgy rúdaltak,1144 hogy tízannyian befértünk egy ekkora szobába, mint amennyien rendesen elférnénk. Hát mindenki félt, hogy ne üssék, egymást taszítottuk, úgy préseltek be. Éjjelre betettek egy csebret, egy hordót, vagy mit, abba kellett a dolgainkat elvégezzük. Igen, de nem volt elég, folyt ki az a mocsok lé. Végig gyalog jöttünk! Nagykárolyon, Kolozsváron, Magyarországon, s Erdélyen keresztül. Csak egy helyt adtak ennünk. Én kaptam három juhbordát, s kilenc pityókát. Ennyit adtak. De ahol végigjöttünk, a civil lakosság mindenütt hozta, amit tudott, avval étkeztünk. [19]44. szeptember 23-án elfogtak, s október 23-án Földvárra értünk."

(Moré Mihály, Felsőlemhény1145)

„Amikor Szentgyörgyön a létszám felgyűlt 2000-re, az egészünket továbbvittek. Nem is gondoltuk, hogy Földvárra visznek, mert azt mondták, hogy cukorrépaszedni megyünk és egyéb beosztásokba. De hát nem így történt. Hajtottak, mint az állatokat."

(Kónya Ferenc, Zabola, Orbaitelek1146)

„Minden nap hirdették, hogy a Krakkó1147 hídjához kell menni mindenkinek ötnapi élelemmel. Felsorakoztattak négyesével, elől állt egy fegyveres katona s hátul is egy. S kísértek felfelé Szentmártonban. S még volt közöttünk, aki viccelődött, s minden, nem érezte a veszélyt. Brassóban leszálltunk a vagonból, bekísértek a lágerba. Megmondták nekünk: Emberek, arra vigyázzanak, hogy maguk le vannak tartóztatva, s ha szöknek, hiába mennek haza, mert otthon is fejbe lövik! [...] Reggel szépen felsorakoztattak, megszámoltak, kivittek a fogolyszállító vonatra, s be Földvárra."

(Imre István, Csíkszentmárton1148)

„Ahogy hazaértünk, rá egypár napra elmentünk fonóba. S hát jő be két milicista s két bíró, a csekefalvi1149 s a szentmártoni. Meglepődtünk. Erre azt mondják: Erőst ne ijedjenek meg! Arról volna szó, hogy a Krakkó-híd mivelhogy fel van robbantva, meg kellene csinálni, s mindenki egy hetet ott le kell dolgozzon, s jöhet haza. Hát bele is nyugodtunk ebbe. Összeszedtek, de nem a Krakkó hídjához, hanem Brassó felé irányítottak. A vonat megindult, mentünk lefelé. Szegény Bocskor Imre sírt, mert ő akkor fiatal házasember volt, a szülei is idősek voltak már. Úgy sírt szegény, mind azt hajtogatta: Mi lesz velünk? [...] Mi lesz velünk, Andor, vajon hova visznek? [...] Mondom: Ne sírj, Imri, én sem tudom. [...] Aztán beérkeztünk Brassóba az állomásra. A repülőtér mellett egy orosz láger volt, s oda betereltek. Az orosz lágerparancsnok megállított. Kérdi a csendőröket, hogy: Ezeket honnan s miért hoztátok? Valamit ott beszéltek, s azt mondja az orosz parancsnok: Vigyék el ezeket az embereket, hát ezek civilek! Engedjék haza! Látta ő is, hogy civilek vagyunk, s otthonról felpakolva. Igen, de ezek nem engedtek haza, hanem fel a vonatra, s Földváron kötöttünk ki."

(Berecz Andor, Csíkszentmárton)

„S hát, amikor beértünk Csíkszeredába, nem az állomásra kísért, hanem a csendőrőrsre. Reggel ötkor hát az iskoláját, tizenkét szuronyos csendőr között kiolvastak a fogdából, ki az állomásra, s abba' helybe' érkezett is a szerelvény. Szépen egy kocsiba felpakoltak minket, s az ajtókat lezárták. A vonat elindult, s hát viszen lefelé, de hogy hova, mi semmit sem tudtunk. Én sírtam a vonaton. [...] Én igen a vonaton, mert én akkor jöttem haza. [...] Szegény Berecz Andor, ő vigasztalt: Ne sírj, Emri! Ne sírj. [...] Hát én hogyne, amikor az asszony a középső fiammal akkor volt nagy terhes állapotban... Ne sírj, na, jó-e? Ne sírj! A frontról is együtt jöttünk haza. Megérkeztünk Brassóba. A vonat megállt, leszállítottak, s a két csendőr bekísért az orosz lágerba. Nagy láger volt. Amikor beértünk, két tiszt jött szembe velünk. Sorba voltunk állítva, s azt kérdezte az egyik orosz tiszt a serzsenttől1150: Mit akarsz ezekkel? Azt mondja ez: Be kell tenni a lágerba, ez a parancs. Nekünk nem kell! – azt mondja az orosz – Nekünk ne hozz civil foglyot! Örvendettünk, hogy jó helyen jár az esze az orosznak. De ez a serzsent nem fogadott szót, s tovább kísért minket be a városba. Reggel sorakozó, kísérnek le a bertalani1151 állomásra. Megint felültünk egy vonatra, s elhoztak a földvári lágerba, ahol aztán befogadtak. [...] Ott nem mondták, hogy nem kellünk..."

(Bocskor Imre, Csíkszentmárton)

„Elindítottak gyalog, s jöttünk Sóváradon, Parajdon keresztül. 3000-ren voltunk foglyok Szovátán. Német, s magyar, s összevissza mindenféle. [...] Oklándon a nép hozott valami ennivalót, egyik krumplilevest, a másik fuszulykalevest, ilyent-olyant, no, ott kaptunk egy kicsi ételt. Na, onnét megindítottak. Itthon, Felsőrákoson majdnem sikerült lemaradni. A nép gyűjtött vagy három szekér kenyeret. Igen, de az oroszok nem hagyták, hogy hozzányúljunk. Egy budapesti szakaszvezető, szegény odalépett a szekérhez, s ahogy a darab kenyeret a szájához emelte, az orosz fejbe lőtte, a golyó a szemén bement, s hátul a feje mind széjjelment. [...] Szegény szakaszvezető ide van eltemetve, a felsőrákosi temetőben. Tovább vittek, s Földváron túl egy szántóföldre leültettek."

(Tóti Sándor, Felsőrákos1152)

„Eljöttünk Csanálosra.1153 Itt egy nagy udvarra tereltek be, ahol már 2-3000 ember volt. Ott voltunk 14 napig. Sem ételt, sem italt nem kaptunk. Tizennégy nap múlva megyek a kapu felé, egy pokrócon a 60 dekás kenyerek négybe volt vágva, s egy másik pokrócon 3-4 centi forma kolbászdarabkák. Kérdem a román őrtől: Cum vindeţi?1154 Azt mondja: Egy kenyér, egy kolbász s egy lapát. Az úton kellett dolgozni. Másnap megint megjelenik a kenyér s a kolbász, de lapát nincs. Kérdem a román katonától: Hogy állunk? Azt mondja: Egy kenyér, egy kolbász, s az útra kiállni sorba százasával! Kiment az első száz, ki a második, tiszta gyalog elkísértek Nagykárolyig. Itt a főtéren megint sorba állítottak, itt már nagyobb kenyeret, s egy kicsit hosszabb kolbászt kaptunk. Mondom: Na, fiúk, most már hosszabb lesz az út, mert a kolbász is hosszabb, s a kenyér is egy kicsit nagyobb. [...] Elindítottak tovább, tiszta gyalog, s hol állunk meg? Zilahon a börtön kapujánál. Négy faluból, Kapondról, Kálmándról, Börvelyből, Csanálosról1155 a 18 évestől a 60 évesig öszsze volt gyűjtve a férfinép. Őket dobszóval és 3 napi élelemmel gyűjtötték össze, azt mondták nekik, hogy vasúti munkára kell, hogy jelentkezzenek. Ennek a négy falunak a férfijai mind civilek voltak, és be voltak zsúfolva a zilahi börtönbe. Nyolc nap után megint útnak indítottak, s gyalog lekísértek Kolozsváron, Tordán át Tövisre. Tövisen 11 napig tartottak bezárva, utána bevagoníroztak. Két éjjel és két nap jött velünk a vonat, s pontosan '44. november 1-jén a földvári állomáson megállt."

(Kelemen Albert, Marosvásárhely)

Elhelyezés és élelmezés

 „[Földváron] Betettek minket a földpincébe. Minden pincében százan voltunk. Egy ilyen földbe vájt barakk olyan 50 méter hosszú s 3 méter széles volt. A járdája le volt ásva, kétfelől volt a priccs, amelyiken hevertünk, tiszta kopasz föld volt. Tanakodtunk, vajon miért hoztak minket ide, de nap nap után hozták az utánpótlást, úgyhogy 8500-an voltunk már a lágerban, mind civilek. Állandóan hozták az újabb foglyokat, s ahogy gyűltünk, úgy vagonérozták a népet, 3000-3500-4000-et, s vitték Ploieşti-re, Focşaniba, onnan egyenesen Tigyinába, onnan Oroszországba. [...] Úgy bántak az emberrel, mint a kutyával. A tenyerem volt a párnám hét hónapon keresztül. Annyi volt a tetű, hogy ettek meg. Volt a tábor közepén egy tó, abban mosakodtunk, abba pisiltünk, s abból ittunk. [...] Nyolcvan deka kenyeret kaptunk egy napra tizenhaton. [...] Egyéb étel mi volt? Hántatlan krumpli, káposzta vagy fuszulykacsorba.1156 De egy nap csak egyszer ettünk, általában délben, hol káposztalecsót, hol fuszulykát, vagy pityókalevest, egy hónapban egyszer lóhúslevest, de az étel olyan volt, hogy a disznóknak jobbat ad az ember."

(Nagy B. Imre, Szárazajta)

„Földvárra érkeztünk. Onnan rendszeresen vittek ki a mezőre répát szedni a civileknek, a szászoknak. Azok hoztak ki ebédet a mezőre. Nem sokat, de egy-egy kicsit mindenkinek adtak, valamennyire pótolták a lágeri kosztot. Egyik reggel például bejött három pópa, s azt mondták, ha átállunk románnak, azonnal hazaengednek. Én azt mondtam nekik, hogy magyarnak születtem, s magyarnak halok meg. Később vagy százötvenünket átvittek Hídvégre,1157 s betettek egy nagy zsindelyes istállóba. Hol adtak ennünk, hol nem. Az emeletes priccs olyan jó ötven méter hosszú volt, egyszer a sok ember súlya alatt megingott, összedőlt, s akik alul voltak, azokat odanyomta. Sokan meghaltak, megfélszegedtek. [...] Ütöttek-vertek, két napban egyszer, ha ennünk adtak. Pityókahéjat s egyebet, de olyan volt az étel, hogy mi itthon annál jobbat adunk a disznónak."

(Incze Imre, Szárazajta, Köpec)

„Vágták a rossz lovakat, Imrével,1158 a szárazajtaival elloptuk a levágott lovak kidobott tüdeit. Mondom a németeknek: Komszi, szajréztuk, várjatok! Ők haton vártak a barakkajtóban. Az őr a barakkig kergetett, hogy valahogy kivegye a kezünkből a tüdőt, én fogtam a gégéjét, Imre fogta hátul, s futottunk. Gyorsan beszaladtunk a barakkba, a németek becsapták az ajtót, s kint maradtak. Az őrök nem mertek bejönni. Azok soha! S a ló tüdőt a német foglyok megkészítették. Úgy le voltunk gyengülve, hogy amikor mentünk a vécére, kettő vezetett, s fogott egyet, nehogy beléessen a gödörbe. [...] Tudja, miket főztek nekünk a lágerben? Bablevest, ilyen árpakását, káposztalevest, de csak egy-egy fuszulykaszem vagy káposztadarab cilingelt1159 a lében. Amikor kezdték osztani, egy katona vederrel örökké loccsantotta belé a vizet, s úgy szaporította. Úgyhogy az utolsó már csak vizet evett. [...] Ilyen koszt mellett nagyon sokan lebetegedtünk."

(Kádár József, Zalánpatak)

A barcaföldvári internálótábor hírhedt kőpincéinek egyike.

A barcaföldvári internálótábor hírhedt kőpincéinek egyike. Előfordult, hogy foglyokat zsúfoltak össze bennük, gyakran a szökési kísérletek során elfogottakat zárták ide büntetésből.
(Fotó: Albert Levente)

„Na, betettek Földváron a földbunkerekbe. Éjjel annyi volt a poloska, hogy nem tudtunk aludni, mert leptek el. Hiába vakaróztunk, úgyis állandóan jöttek. Naponta egyszer adtak valami ételt a fogolykonyháról, legtöbbször káposztáslevet. Nem rizskása, hanem búza volt a sarvalt káposzta közé beléfőzve. [...] S akkor reggel sorakozó teára. Minden 3 napra egy kenyeret kidobtak 12 embernek. Tizenkét ember el kellett ossza azt a nem egészen két kilós kenyeret. Kerek komisz volt. Aztán vittek-vittek, nem tudom hány nap múlva megérkeztünk a focşani-i lágerba. A láger fel volt osztva szakaszokra. Az első szakasz: primire, a fogadó, második a dezinfectare-sterilizare, a fertőtlenítő, a harmadik volt a gyűjtő, amelyikben gyűjtötték össze az embereket a transzportokra. Hatalmas kiterjedésű láger volt Focşani mezején. Amelyik a harmadik szakaszba került, az már le volt fertőtlenítve, útra készen állt, onnan irányították: Donbász, Szibéria vagy ide-oda. [...] November vége felé vittek oda, hát egy hét biztosan eltelt, december eleje volt már, nagy hidegekkel, hóval, fenn a hegyekben főképp. Hatalmas nagy tankszínek voltak a mi szállodáink, de ott nem voltak ágyak, sem emeletesek, sem szimplák. Azokban a tankgarázsokban valamikor juhokat s marhákat tartottak, az ő megszáradt trágyájuk volt az ágyneműnk. Mindenki hosszan feküdt a trágyára, ki ahogy tudott. Az épületnek a két végén egy-egy nagy ajtó volt, de sötétedéskor az oroszok bezárták."

(Égető Jenő, Köpec)

„Hétfőn érkeztünk Focşaniba. Egy szajván1160 szerűségben voltunk, ahol előttünk juhokat tartottak. Az egyik sarokban döglött juhok hevertek. Másnap két német katona megnyúzott egy döglött juhot, s a foglyokkal együtt nyersen kezdték enni. A lágert összegyűjtötték, azokat kiállították, s abban a helyben agyonlőtték. [...] S amelyik szökni próbált, azt is. Amelyiket elfogták, kivitték a láger elejébe, s agyonlőtték."

(Sebestyén Mózes, Köpec)

„Leszálltunk a földvári állomáson. Ahogy a kapun bementünk, balról deszkabarakkok voltak, foglyokkal teli. Minket is betaszigáltak egy barakkba. A már ott levő foglyok, szegények már ki voltak éhezve, egy része a földön hevergőzött, höngörgőzött, eszméletlenül. [...] Egy részük német volt. Nagyon elkeseredtünk. [...] Ott annyi tetű volt, hogy mi vagy három éjjel nem mertünk lefeküdni. De egy idő után úgy kibágyadtunk, hogy nem bírtuk tovább. A hálóhelyünk priccs volt, azon egy-egy rogozsina,1161 de azok teli voltak mindenféle bogarakkal. Minden hétben kétszer-háromszor fertőtlenítettek, de az nem sokat ért. Már nem volt hely, de csak jöttek a foglyok, naponta, hetenként, mikor hogy, s az újonnan hozottakból sokat ki kellett tegyenek az iskolaépületbe vagy más nagyobb középületbe, mert nem volt más elhelyezési lehetőség. Azok is szegények, éhesen s szomjason. S akkor velünk vitettek ki vizet nekik. Ha egyebet nem, de legalább vizet küldtek nekik. Kivittük a vizet, szegények úgy kérték: Még adjanak!... Még adjanak!... Még kérünk!... Hát már haltak meg szomjan..."

(Berecz Andor, Csíkszentmárton)

„A szász, akinek répát szedtünk, ellátott rendesen. Három búzakenyeret hozott ki, s jó ételt adott. Reggelre egy-egy csupor meleg tejet s egy jó karima búzakenyeret adott. De az úgy esett nekünk. [...] A délebédet szekérrel hozta ki. Jó ebéd volt, s megint három búzakenyeret hozott. Igen, de amikor az övé az asszony kezdte felvágni a tizenöt embernek, akkor már mindenki kezdte: Én is kérek szépen még egy karimát... Én is kérek szépen... Én is... Az asszony csak vágta, s amikor az első elfogyott, vette a második kenyeret. Azt mondja a szász a feleségének, magyarul beszélgettek, jól hallottuk, hogy: Estére főzzél puliszkát, mert ezeket kenyérrel nem lehet meggyőzni."

(Bocskor Imre, Csíkszentmárton)

„Megfőzték a pityókát, sároson, mocskoson, úgy ahogy volt. A levét leszűrték, a pityókát meghámozták, s a héját visszatették abba a sáros lébe, amelyikben megfőtt. Megsózták, s azt adták ennünk. Olyan is volt, bocsánattal legyen mondva, hogy a vécéből kivették a csontot, s rágták. [...] Egy cigarettáért vagy egy falat kenyérért egymást agyonvertük volna. [...] Hát ott azt akarták, hogy a magyarok mind meghaljanak."

(Józsa László, Szárazajta, Köpec)

„Amikor Földvárról indítottak Focşaniba, gyalogoltunk ki a földvári állomásra, egy öreg bácsi éppen akkor haladt el mellettünk a cukorrépával megrakott tehénszekerével. Szegény öregnek a szekerét pillanatok alatt megürítettük, s úgy ettük a répát, mint az almát."

(Sebestyén Mózes, Köpec)

„Ha elkapták valamelyiket, hogy egy kicsi pityókahéjat tudott lopni, úgy elverték, mint a lovat. [...] Egyszer Kósa Gyulával a valamikori gazdasági iskolában benyitottunk egy szobába. A padlón körülbelül szekérnyi hántatlan törökbúza volt, úgy lapison. A derekunkat megraktuk törökbúzával, s a bunkerben bedugdostuk a fekhelyünkbe magunk alá. Mint a hörcsögök, úgy gyűjtöttük a tartalékot. A törökbúzát szépen szemenként megrágtuk! A pityókát hámozatlanul, mosatlanul megtörték, mint ahogy a döngölővel döngölik az agyagot, s úgy tették belé a hordókba. A sártól fekete volt a leve. Sokszor kevesebbet főztek, mert amíg főzték, újabb és újabb foglyok érkeztek. Olyankor egy elkiáltotta magát: A hátsóknak nem jut! [...] Akkor a sok kiéhezett fogoly nekirontott a kondérnak, a szakácsot leverték a földre, a kondért felborították, s a pityókát a földről szedegették, ki ahogy tudta, ki ahogy hozzáfért. [...] Volt, amikor úgy megsózták, hogy alig lehetett megenni."

(Barabás Ferenc, Miklósvár)

 „Egyet-egyet lehívtak a konyhába segíteni, de akit elfogtak, hogy valamit zsebelt, azt irtózatosan elverték. Egyik barakktársunk hozott volt egyszer egy marék fuszulykát. Egy konzervesdobozban a dobkályhán megfőztük. De áldott Úristen! Amikor elosztottuk, vagy öt-öt szem jutott néhányunknak. De azt az öt szem fuszulykát nemhogy egykettőre megettük volna, hanem egyenként szopogattuk, kicsidenként. De hogy esett az az öt szem fuszulyka, azt nem lehet kimondani. [...] Enni? Amikor volt, kaptunk, amikor nem volt, nem kaptunk. De ott a koszt rettenetes volt! [...] Adták a káposztalevest [...] ilyen darabka káposztalapik úszkáltak benne. [...] Az tulajdonképpen meleg víz volt káposztával. [...] Volt, amikor Brassóból hoztak valami főtt pityókát, s kanállal mérték a markunkba, de olyan volt, hogy szinte nyúlott. [...] Az volt a veszte nagyon sok embernek, hogy ilyen ételeket adtak. Hetente egyszer adtak húst, egy darabkát. Előfordult, hogy a havat félrekapartuk, s a zöld füvet is megrágtuk."

(Máthé Ödön, Csernáton)

„Vágnom kellett a lovakat, s az elpusztult marhákat kellett nyúzzam, s akkor a láger részére használták fel a húst. [...] Egyedül voltam a láger mészárosa. Naponta egy ló elég volt az ételbe. [...] A csontokat kivitték valahova, eltemették, eldobták, vagy nem tudom, mit csináltak vele. A tüdőt s ilyen-olyan belső szerveket eldobták, odaadták a kutyáknak, s a többit összevagdalták, belé a levesbe. [...] A húst le kellett adni, mert a katonák örökké mérték, hogy hány kiló húst vesznek át, s adnak ki. Én, amit akartam, meg tudtam sütni, mert kályhánk is volt bent. A lózsír olyan ikrás volt, sárga, kocsonyás, s meg lehetett kenni vele egy-egy darab kenyeret."

(Péter Pál, Étfalva-Zoltán)

„Az őrök látták, hogy ki mikor, s hányszor állott be a sorba, s akit elkaptak, azt megpallottak istenesen [...] ameddig akarták, addig ütötték. A frontról kiszuperált lovakat behozták, levágták, úgyhogy közben lóhúst is ettünk. A szakácsok a csontokról a húst lefaragták, a javát kiválogatták, s megették ők. Nekünk akkoracska darabkák jutottak, mint egy-egy kockacukor. A pityókát nem hántották meg nekünk, a pityókahéj adta a levesnek a sűrűséget. Reggelente barna kenyeret adtak, úgy is volt, hogy morzsát adtak, marokkal mérték, kinek mennyi jutott."

(Moré Mihály, Felsőlemhény)

„Egyszer egy rossz szürke lovat hoztak be a lágerbe levágni. A húsát, mindenét belédarabolták abba a nagy edénybe, még árpakalásszal teli volt a szája, azt is oda belédarabolták. [...] Amikor megfőtt a vacsora, megérkezett 5000 vagy 6000 magyar katona. Ki tudja, azok is mikor ettek utoljára. [...] S egy olyan kölyökkatona, mint én, egy pár felemás bakancs volt a lábán [...] kivette a szemétből a szürke lónak a patáját, s rágta, rágta."

(Imre István, Csíkszentmárton)

„Majdnem minden héten vittek lovat vágni. Olyan leromlott lovak voltak, hogy szánon vitték. De hogy azt a lóhúst ki ette meg, én azt nem tudom, mert ott fogoly húst nem evett. A sötétben kitéptük a lónak a máját, tüdejét, amit kézzel ki tudtunk tépni, s aztán főztük a lótüdőt."

(Kelemen Albert, Marosvásárhely)

„Földváron betettek egy hosszú barakkba. A barakknak a túlsó végiben voltak valami szobák, oda be volt téve mérnök, s pap s mindenféle, s akkor külön asszonyok s leányok. Mind civilben. Kérdem tőlük, hogy: Maguk miért vannak itt? Azt mondja az egyik asszony: Édes gyermekem, hát jöttek a németek, éhesek voltak, s enni találtam adni. [...] A másik azt mondja: Ruhát adtunk nekik. [...] A másik, hogy: Adtunk nekik szállást. [...] S ezekkel az ürügyekkel mind összeszedegették őket. A barakkajtó elejébe ki volt téve egy láda, s mindenki abba kellett végezze a baját. Olyan is volt, hogy ott virradt meg a ládán [...] pattogott a feneke... a véres lé... bocsánattal legyen mondva. Három német katonának az egyik szász valami pityókahéjat vetett be a kerítésen keresztül, s a németek kóróval melengették valami rossz edényben."

(Imre István, Csíkszentmárton)

„Már nem fértünk, annyian voltunk. Magyarok s németek. Mind észak-erdélyiek voltunk. Még gyermek is volt közöttünk. Emlékszem, volt egy olyan tízéves forma gyermek. Kérdeztem szegénykétől: Hát te mért vagy itt? Azt mondja: Azért, mert magyar vagyok. [...] Udvarhelyszékről való volt. S nők is voltak, papok is Udvarhelyszékről, Háromszékről, mindenhonnan [...] rengetegen voltunk, marosszékiek, kolozsváriak. [...] Éjszakánként rengetegen meghaltak."

(Tüzes György, Miklósvár)

Egészségügyi körülmények, betegségek, halálozás a lágerekben

„Egyszer behelyeztek a táborba egy doktor urat. Egy alkalommal jön nagy szomorúan, s azt mondja: Emberek, harminc darab tablettát küldött a vereskereszt Vásárhelyről, kinek adjam? [...] 3500-4000 ember volt akkor a lágerban!"

(Bocskor Imre, Csíkszentmárton)

 „Orvosi ellátás semmi sem volt, de még nyilvántartás sem, hogy engemet Nagy Imrének hívnak, s kinek vagyok a fia. Ott csak a létszám számított."

(Nagy B. Imre, Szárazajta)

„Orvosi ellátás? Amelyik még nem halt meg, azt felrakták a szekérre, s vasvillával injekciózták, hogy ne essen le. Ilyen orvosi ellátás volt. [...] Ott én nem láttam egy orvost sem."

(Barabás Ferenc, Miklósvár)

„Lebetegedtem, hastífuszt kaptam. Jött a vizit, magas rangú orosz tisztek jöttek románok kíséretében. Amikor engem ott megláttak a szalmán fetrengeni, azt mondták: Peste un ceas duceţi-l afară!, vagyis hogy egy óra múlva halott vagyok, s vigyenek ki [...] s azzal mentek is tovább. Ránk csak a jóisten viselt gondot."

(Kónya Ferenc, Zabola, Orbaitelek)

„Olyan gödröt ástunk a szász temetőben, hogy 35-ön feküdtek benne. Tiszta meztelenül. [...] Hogy az illetők hova valók voltak, azt nem tudom. Tiszta meztelenre levetkeztették, betették a hidegházba, kihozták egy stráfszekéren a temetőbe, s belétették a gödörbe. Hát 20-tól 35-40-ig. [...] Ennyien mentek el egy nap. [...] Nem lehetett tisztálkodni, kiütött a tífusz, a vérhas."

(Nagy B. Imre, Szárazajta)

„Minden nap ástuk a sírgödröt. Mondtuk egymásnak: Ma mi visszük a bajtársunkat, holnap minket visznek. [...] Naponta 10-15-öt temettünk. [...] Olyan is volt, hogy este lefeküdtünk, s amikor reggel ébredtünk, ráztuk a mellettünk levőt, hogy: Bajtárs, kelj fel! De az már meg is volt meredve."

(Kádár József, Zalánpatak)

„Rengetegen meghaltak Földváron. Hordtuk ki a halottakat, s egymásra raktuk. [...] Az állomással szemben volt egy temető, de a Földvár felé vezető út bal oldalán, a fenyves felett, ott is rengeteg fogoly van eltemetve."

(Sebestyén Mózes, Köpec)

„Jött december, jött a tél, a hideg, a hó, napirenden volt a sok halott, akiket stráfszekérrel vittünk ki a gödrökbe. Tudja, a gödröket úgy ástuk, hogy amint az egyik rendnek ástuk ki a gödröt, a másik rend halottra a földet hánytuk rea."

(Égető Jenő, Köpec)

„Nap mint nap haltak meg az emberek, nap mint nap, kiszámíthatatlan, hányan pusztultak el Földváron."

(Barabás Ferenc, Miklósvár)

„Míg ott voltam, 500 ember halt meg Földváron."

(Moré Mihály, Felsőlemhény)

„Akik pedig éjjel meghaltak, dobták fel a hordágyra, s vitték ki. [...] Volt egy ügyes fiatalember közöttünk, a betegek között. Valahogy kitántorgott a vízcsaphoz, egyet ivott, s hát, amikor visszajön, olyan furcsán néz. Felmászott a priccsre, megrázkódta magát, a hideg kirázta, s megmeredt."

(Imre István, Csíkszentmárton)

„Jött a betegség, bevágott a tífusz, s egyre-másra haltak az emberek. Hát volt is, amiből halott legyen, mert 5000-6000 ember volt állandóan a lágerban.1162 Imre Bélát én gondoztam. Szegény egyszer azt mondja: Andor... én meghalok... a bakancsaimat húzd le a lábamról, s neked adom... Mondom: Béla, hát kinek van lelke ezt megcsinálni... hogy a bakancsaidat lehúzza a lábadról? [...] S nem tudtunk rajtuk segíteni. [...] Annyi halott volt, hogy mindennap, akik még bírtuk, naponta 10-15 halottat vittünk ki. Volt egy olyan jó nagyobbacska szoba, deszkabarakkféleség, s aki meghalt, azt az ajtón oda vetették be, egymásra. Koporsószerű ládákat készítettek, s amelyik halottnak volt fogolyismerőse, és tudta, hogy az elhunyt hova való, hogy hívják, a láda tetejére ráírták a halott nevét. S ahogy vittük ki a ládában a halottat, az érdeklődő hozzátartozók, kint füleltek, s hallgatóztak, s biz' a' sok olyan volt, hogy amikor vitték ki a halottakat, nézte a láda fedelére írt nevet, s hát a testvére, vagy az ura, vagy a fia volt benne."

(Berecz Andor, Csíkszentmárton)

„[19]45 februárjától 5-6 ember örökké ásta a gödröt. Olyan is volt, hogy egyszerre 8 embert állítottak oda gödörásni. Hát nem győztük, annyi volt a halott. [...] Decembertől, '44 karácsony tájától kezdtek meghalni többen. Amíg ott voltunk, a halál aratott."

(Bocskor Imre, Csíkszentmárton)

„Volt olyan, hogy egyetlen éjszaka 18 halott volt. Azokat kivitték, de lehet, hogy sokat fel sem jegyeztek a Földváron elhunytak közül."

(Kelemen Albert, Marosvásárhely)

Kapcsolat a drótkerítésen túli világgal

„Aztán a vonattal hozogattak errefelé. [...] Jöttünk, s amikor hallottuk, hogy emlegetik: Sighişoara [Segesvár], mert errefelé hoztak, Kőhalom, Ágostonfalva1163 felé, gondolkoztam én, hogy most a szülőfalum mellett visznek [...] eszembe jut, hogy hát egy rossz ceruzám s egy kicsi papírdarab örökkétig van nálam. Ráírtam a papírra egyes dolgokat a szüleimnek, s egy akkora kövecskére, mint egy kissebszerű dió, a papírt rácsongolyítottam kereken, s a fuszélkimnek1164 a szárából addig húzogattam, hogy egy ilyen hosszúságot kiszakítottam belőle, s avval reacsavartam, hogy ne essék le a kőről. Amikor a szerelvényünk megállt Ágostonfalván, kinézek a rácsokon, s látom, hogy egy ember ott dolgozik, csákány a kezében. Ferencz János volt Felsőrákosról. A rács között kifért az a kő a papírral együtt, kidobtam, s azt mondtam: Légy szíves, apámnak add a kezébe minél hamarább! [...] Ez '45 június 28-án, ekörül volt."1165

(Bartha János, Olasztelek1166)

„Írtam egy cédulát: értesítsék a szüleimet Csernátonban, hogy ide hoztak, Földvárra. Megjött édesanyám. Csomagot hozott s egy bőrlájbit. Ők már tudták, hogy Földváron is gyűjtőtábor működik. A kapuig engedték, s egy katonától a csomagot hátraküldték nekem. Biztosan megparancsolták neki, hogy hívjon elé, hadd lásson. [...] A főbejáratnál egy léces kerítés húzódott végig, s azelőtt is volt még egy sorompóval elválasztott rész. Odamentem a sorompóig, nem szabadott tovább mennem. Édesanyámnak sem szabadott a külső kapunál beljebb jőni. Szegény, sírt... Én is... ennyi volt... Azzal elment. Azonkívül, hogy a szülők, testvérek, ismerősök meg-meglátogatták valamelyikünket, én nem tudok olyasmiről, hogy állandó kapcsolatot lehetett volna tartani a külvilággal."

(Máthé Ödön, Csernáton)

„Erről pedig, a kerítés külső felén annyi nép! [...] A hozzátartozók, akik eljöttek, s keresték az övéket. Bentről kiáltották a fogoly nevét, s ha kint valaki ismerte, mondta: Az enyém! Az uram! S: A testvérem! S: A gyermekem! [...] S az aztán szaladt a kerítéshez."

(Imre István, Csíkszentmárton)

„Papírdarabocskákra írogattam, hogy minket, szentmártoniakat s csekefalviakat merre visznek. S a vagon padlójának a résén eresztgettem le 2-3 helyen is ilyen papírt ezzel az üzenettel. Verebesi1167 vagy csatószegi1168 emberek megkapták a papírokat a sínek között, s a papír csak felkerült Szentmártonba. S így aztán a szüleink s a családjaink tudtára került, hogy hova lettünk el. Eltelt vagy 2-3 hét, amíg a nyomunkra akadtak, mert én is csak annyit írtam a papírra, hogy: Brassó felé visznek."

(Berecz Andor, Csíkszentmárton)

„Édes jó Szüleim és Testvéreim! Tudatom soraimmal, hogy tegnap, 23-án1169 megérkeztünk Földvára, itt szó se lehet a szabadulásról, az egészségből ki kezdtünk fogyni, le vagyunk gyúrva egy szobába, se enni, ahogy kellene, se víz, se tisztálkodás, ha a civilek valamit hoznak, azt uzsorán [?] eladják az őrök, lehúzzák rólunk a fehérneműt, ruhát, ami csak egyszer valamire való. Kolozsváron beszéltem egy kisasszonnyal, hogy ha tudja, valahogy értesítse, ha tudja, hogy még élek a világon. Máma az oltszemiek hoztak kenyeret, kalácsot vagy három szekérrel, amit gyűjtöttek, de csak az őrök nyerészkedtek rajta, és azt mondtuk, vigyék vissza, ne nyerészkedjenek. Most többet nem írok, szeretettel gondolok mindig haza, csókolom, András". A papír másik oldalán: „Halottam egy katolnatol [?, katolnaitól?], hogy közelebbről elmegyünk Foksánba, és átadnak az orosz parancsnokságnak, és lehet, hogy azok leszerelnek. [...]". A második levél: „Édes Szüleim és Testvéreim! Tudatom soraimmal hogy Istenek hála, meg vagyok még egészségben, amit maguknak is kívánok a jó Istentől. Itt vagyunk még Földváron, de kilátás nincs az elmenésről, se az elengedésről, eddig mindig azzal hitegettek, hogy elengednek haza miket, erdélyieket. Ha megkapják ezt a cédulát, érdeklődjenek, ha kerül alkalmi utas, aki ere jár, küldjenek egy kis csomagot minél ízléstelenebbül csomagolva, küldhetnek puliszkalisztet is, most megengedik beadni a csomagot az irodába, és ott átvizsgálják, az értékesebb dolgot meg is vámolják. A látogatókkal találkozni, beszélni nem lehet. Ruhát ne küldjenek, mert én az enyémet megmentettem, amit lehetett. [...] András [...] 1945. I. 6-án." A harmadik levél: „Kelt 1945. január 9. Édes jó Szüleim és Testvéreim! Tudatom ezen pár soraimmal, hogy Istenek hála beteg nem vagyok, egészségem még van, itt pedig nagyon szűk. [...] valahogyan juttassanak ide egy kis hazait, de értékes dolgot ne küldjenek [...]. Itt nagyon keveset adnak ennünk, csak káposztás levet meg fuszulyka levest, de még zsírt nem láttam rajta, kenyeret 25 dkgot, máskor 12-őt. [...] András". A hatodik levél: „Kelt 1945. márc. 16-án. Édes szüleim! Tudatom soraimmal, hogy Istennek hála, jó egészségben vagyok, amit maguknak is kívánok az Istentől. Továbbá tudatom, hogy az alezredes úr kijelentette, hogy a civilügyesek hazamennek, s a hadifoglyok maradnak, a cseheket és a szerbeket küldik más lágerba, ahol csak csehek és szerbek vannak, és ott intézik az ők ügyeiket. Mi pedig maradunk. Ezek valószínű azt akarják, hogy vagy románok legyünk, vagy itt pusztuljon az egész. Csernátonba ment haza kettő és a szentlélekiek körülbelől román keresztlevelet váltottak a román paptól, aztán nem tudom a valóságban át kellet-e állni. [...] András"

(Balázs András levelei a barcaföldvári lágerből – részletek)1170

Szökési kísérletek, szökések és büntetések

„December huszadikán elvittek minket a veresmarti téglagyár mellé cukorrépát szedni. Tízen voltunk egy csoportban, mind magyarok, s elhatároztuk, hogy megszökünk. Két katona volt velünk. Minden tizenöt-tizenhét méterre került egy fogoly, rakatták velünk csomóba a répát. A két katona letette a szekér mellé a fegyvert, s szántottak. Mi elvettük mind a két fegyvert, s abban bíztunk, hogy töltve vannak. Elindultunk Szászmogyorósnak, hogy ott átjövünk Bölönbe. Menekültünk. A magyarósi hídnál vettük észre, hogy a két katona jön utánunk lóháton. Utolértek. [...] Hát én olyan verést kaptam. [...] Ők is kaptak, mert akkor még jól bírtam magam. [...] De aztán a szászmagyarósi románok közül annyi segítséget kaptak, hogy muszáj volt megadjuk magunkat. [...] A két puskát Kádárral belédobtuk az Oltba, s megadtuk magunkat. Meg kellett fogjam a ló farkát, s ahányat Földvárig lépett a ló, én annyi ütést kaptam. Mire Földvárra értünk, úgy el voltam verve, hogy a kezemet enni sem tudtam felemelni. Négy középajtai kolléga, Nagy Jóska, Incze Miklós, Kovács Gábor és Nagy István három hétig etettek."

(Nagy B. Imre, Szárazajta)

„Miközben szedtük a répát, összeegyeztünk, hogy el kéne szökjünk. Elfutottam vagy 50 métert, az őr kiabált, hogy: Unde fugi, măi?, unde fugi măi?1171 Na, futok tovább, s ő utánam kegyetlenül. Felértem egy dombra. Lent, a laposban egy ember szántott két lóval. Még az is reám kiáltott: Unde fugi, măi? Amikor az őr elérte a románt, a lovakat szépen kifogta az eke elől, lóra ült, a civil a másikra. Na, adjon Isten jót – gondoltam, mert kettővel nem bírok. De így is... amíg tudtam, addig üttem, s vágtam... míg aztán le tudtak fogni. Egyik ütött a puska tusával, a másik egy pálcával rittyentett. Leütöttek a földre, ütöttek ahol bírtak. [...] Megkötöztek. No, bevittek a lágerba. Eeej..., elkezdtek engem ott csépelni. [...] Volt egy pápaszemes főhadnagy, elém állott: Băi, să ştii, că mîine te împuşc!1172 Mondom, ha meglőtök, meg leszek lőve, úgysem ér semmit az életem. [...] Meg voltam kötözve, leütöttek a földre, rúgtak, vágtak, addig ütöttek, míg eltörték a karomat, betörték az oldalbordámat. Amikor végeztek, bevetettek egy pincébe. Este volt már. Hát egyszer az ajtó előtt úgy suppogtatnak valakit. [...] Ordították, hogy: Măi, futu-ţi dumnezeu, neamţule!1173 Kinyílt az ajtó, s belökték oda, egy német őrmester volt. Kérdi tőlem: Magyarszki?, ungáris? Mondom: Igen. Odajön hozzám, megtapogatja a karjaimat: Áh, svájnen!1174

(Kádár József, Zalánpatak)

„Ültünk a vagonban, megérkeztünk a Brassó melletti Stupini-ba.1175 Novemberben jártunk már, olyan ködös idő volt, hogy alig lehetett látni néhány méterre. Egyik fogolytársamtól elkértem a bicskáját, s a vagon oldalát kivágtam olyan 15 centis kadrátban.1176 Tiszta cserefadeszka1177 volt a vagon oldala, csupa vérhólyag lett a kezem, amíg sikerült kivágnom. A fogolytársaim mind látták, hogy mivel dolgozom. A négyszögű dugót kiütöttem, s kinyúltam, hogy az ajtózárat kívülről kinyissam. Sikerült, az ajtót hátralöktem, de az egyik fogoly, egy csíki, elkiáltotta magát, hogy: Santinelă, santinelă!1178 Sikerült volna megszökni, mert olyan köd volt, hogy alig lehetett látni! A vonat is szép lassan ment. Mind a 70-en meg tudtunk volna lépni! Akkor már a népőrök is fel voltak állítva, azt már a lágerban megtudtuk. Ha sikerül a szökés, odahaza semmilyen bántódásunk nem esik, biztonságban lehettünk volna. Csak annyi hiányzott, hogy csendben sorra lelépjünk a vagonból. [...] De hát elárultak. [...] Minden vagon véginél volt egy-egy géppisztolyos őr. Amikor ez a fogoly elkiáltotta magát, az őrök abban a pillanatban megeresztettek egy sorozatot. A vonat megállt, s a fegyveresek odajöttek. Meglátták a vagon oldalán a lyukat: Ki volt, ki volt? Előálltam: Én voltam. Az őrök felmásztak a vagonba, s a puska tusával akkorát kaptam nyakszirtre, hogy összeestem, mint a colstok. Akkor hasra fektettek, levetkeztettek csóréra, s a sarkamtól a nyakam csigájáig1179 a szuronyos puskákkal addig vertek, amíg már nem is éreztem az ütéseket. [...] Addig vertek, amíg azt mondták: Ăsta-i mort."1180

(Sebestyén Mózes, Köpec)

„A mezőre jártunk dolgozni. A foglyok nagyobb része magyarországi volt.1181 Munka közben, kint a mezőn elfogyott az ivóvizünk. Volt egy nagy falégerünk,1182 olyan húszliteres lehetett. Azt mondja az egyik magyarországi, hatalmas nagy kemény férfi, hogy ő elmegy, s a kútról hoz vizet. Egyik őr ment vele. A fogoly megtöltötte a légert, felvette a hátára, s elindultak. Egy pár lépésre mit gondolt, mit nem, az a nagy erős ember olyant taszított a katonán, hogy a levegőbe felrepült, s a puska a válláról oldalt félreesett. De a magyarországi nem vette fel a puskát, hanem a patak melletti füzesbe beugrott, s elfutott. A káplár gyorsan magához tért, utána lőtt, de eredménytelenül.

Aztán több őrt kivezényeltek, s körbefogták a nádast. A kört kezdték szorítani, összébb-összébb, s amikor a magyarországi látta, hogy nincs kiút, egyenesen felállt s a kezét feltartotta. [...] Nem bántották. Az alezredes, a táborparancsnok elmondta, hogy annak idején az előző évben ő is fogoly volt, Oroszországban. S ők is valamilyen munkálatra jártak ki, s elgondolta magában, bármi legyen, ha meghal is megpróbálja a szökést. Kimentek éjszakai munkára, s addig erre, s addig arra, hogy valamilyen ruhaszárító spárgával felkötötte magát a vonat fenekére, valahova oda felszerelkezett. Elindult a vonat, s két nap múlva a határra ért. Addig ő ott étlen s szomjan szenvedett. Amikor az egyik állomáson, Jassiban román beszédet hallott, leoldozta magát, kijött, és sikerült hazajutnia a családjához. Na, az alezredes azt mondta az őröknek, nehogy valaki merje bántani, nehogy megverjék azt az embert, aki szökni próbált. Mert ő átalérezte."

(Bartha János, Olasztelek)

„Telt-múlt az idő, s hát egyszer eljött a megváltás napja: 1945. március 25. Jön a katona, megfogja rajtam az ujjast, s hátraviszen a vécéhez. Volt egy nagy gödör, abba végezte a dolgát 8000 ember. Volt egy 3 méteres koszt,1183 a végén egy veder, avval kellett kimerjük a trágyát a gödörből, belé két stráfszekérre felszerelt hordóba, hogy a földekre vigyük. Na, megtöltöttük, s elindultunk. A katona s én a szekéren, Kádár Jóska, Józsa László s Kalapos Nagy Pista gyalog a szekér mellett. Kijöttünk a lágerből, s keresztül az Olt-hídon, az országúttól olyan száz méterre. A gyeplőt felakasztottam a bakra, az ostort melléje, leszállottam, s a katonának megfogtam a torkát. [...] Azt mondják erre a többiek: Vedd el a puskát, s lőjük meg. Nem!, mondom, őrizze most ő a szekeret hét hónapig, mert engemet őrzött hét hónapig, tiszta ártatlanul. Odakötöztük a szekérhez, a száját betömtem a zsebkendővel, hogy ne ordibáljon. Mind a négyen hazajöttünk. Délután három órakor elindultam, s március 25-én este 10 órakor hazaértem Szárazajtára."

(Nagy B. Imre, Szárazajta)

„Egyszer gondoltam, lesz, ami lesz, ahogy lesz, úgy lesz, de én megyek a családomhoz haza, megszököm. Már nős ember voltam, Pista fiam már megvolt. Láttam, hogy az őr ügyesen maga mellé állította a puskáját, ő pedig a fejét hátravetette, s aludt. Keresztülbújtam az alsó drótszál alatt, utána a második kerítésen ugyanígy. Amikor a harmadik sor alatt bújtam keresztül, a ruhám a vállamon beléakadt, a drót erősen megfogta. Én addig erre-arra, hogy kiszakítottam onnan a ruhámat. Arra gondoltam: a drága jó Atya, ha megsegítene, s itt átbújnék, akkor engem a golyó sem érne utol... S megsegített! Jó, hogy nem láttak meg, mert belém lőttek volna [...] Aztán amikor a negyediken átmentem, na, gondoltam, Isten veletek! [...] Keresztüljöttem az Olton, avval irány haza. Másnap déli egy óra lehetett, amikor hazaértem."

(Máthé Albert, Szárazajta)

„Hát jön be a kapun egy civil román gazda. Tizenöt ember kellett neki répaszedni. Kimegyünk a románnak segíteni, kiosztották a sorokat, s mi pont a patak mellé kerültünk. Mondom Kádárnak: Figyelj ide, te egy szót sem tudsz románul, de én igen valamennyit. Én a katonát szóval tartom, te addig vedd el a puskát, futamodj meg, s a hegyen túl találkozunk. A zárdugattyút vedd ki, s vesd belé a patakba, hogy ne tudjanak utánunk lőni. Kádár elvette a puskát, s megfutamodott. [...] Akkor én is belészöktem a patakba, s utánam egy zoltáni.1184 Kiértünk a túlsó partra, tovább rohantunk, s egyszer megálltam, hadd lám, merre van Kádár. A katona lóháton utolérte, s megfogta.1185 Azt úgy megverték, hogy szabadulása után idehaza még egy hónapot feküdt. [...] Szászmagyarós közelébe értünk, a tetőre. Igen, de ekkor értek közel hozzánk a vasutasok. Az egyiken egy rossz csendőrkabát, a másikon ki tudja milyen sapka, a zoltáni bajtársam, szegény úgy megijedt, hogy elfutott visszafelé. [...] Földvár felé, úgy megijedt a vasutasoktól. [...] Isten tudja mi lett vele, már a nevére sem emlékszem. [...] Beesteledett. Láttam, hogy egy kicsit távolabb az út mellett apró tűz ég, mellette egy emberforma áll. Elindultam arrafelé, s kigondoltam, hogy ha megállítanak, azt mondom szolgálni voltam. Megyek, megyek, s hát, amikor közel érek, látom, hogy két katona a tűz mellett aluszik. Egyik háttal, a másik szemben. Karót állítottak, s arra rea adtak egy kabátot, a fejibe egy rossz sapkát, hogy messziről őrnek látszódjék. Na, mondtam magamban, csak aludjatok. [...] Román grenicsérek1186 voltak. Elindultam keresztül az Olt-hídon. A hídnak a deszkái a sarkoknál fel voltak szedve, hogy a szekerek ne tudjanak keresztülmenni rajta. Valami deszkára realéptem, s az elkezdett dörömbölni. A grenicsérek felugrottak, s kiáltották utánam: Stai! Cine-i? Cine ai fugit aicea?! Ia vino-ncoace!1187 De én nem foglalkoztam velük, a túlsó oldalon futottam tovább, s hát egyszer elölről kiáltják, hogy: Állj, ki vagy! No, gondoltam ez igen, ez már magyar szó. Megálltam, mondtam, hogy ki vagyok. Gyere ide! Karszalagos magyar nemzetőrök1188 voltak, ugye ők vigyáztak a rendre. Megszöktél? Meg. Megveregették a vállamat: Legyél nyugodt, mert itt jó helyt vagy."

(Józsa László, Szárazajta, Köpec)

„November utolsó napja volt, amikor elszöktünk,1189 Égető Jenő, Balázs Pali s én, mind köpeciek. Erőst nagy köd volt, olyan, hogy alig lehetett két lépésre ellátni. Akkor javították a szállásunk tetejét, elloptunk egy csípőfogót, s avval a drótokat elvágtuk. Négy sor szegesdrót-kerítés volt, ahogy az egyiken lyukat vágtunk, egyik átbújt, a drótokat feltartotta, s utána ment a többi. Legkívül még volt egy ötödik drótkerítés, azt azért húzták volt fel, nehogy a marhák közel menjenek a táborhoz. Ebbe minden este villanyáramot vezettek. Amikor ezen is túljutottunk, bentről az őrök s a foglyok is észrevették, hogy szökünk. A külső drótkerítéstől olyan ötméternyire lehettünk, s egy szemetes, gazos, burjánnal felnőtt aknatölcsérben meghúzódtunk. Pont, amikor a gödörbe hasaltunk, akkor gyújtották fel a reflektorokat. Utánunk lőttek géppuskával, belészöktünk a patakba. Át kellett menni a folyón, csuromvizesek lettünk, úgy reszkettünk, mint a nyárfalevél. Úgyhogy sikerült nagy nehezen. [...] Hat napig jöttünk hazafelé Focşani-ból, tiszta gyalog. A hatból négy napig nem járt étel a szánkban. Útközben volt ahova bekérezkedtünk, volt, ahol fogadtak, levetettük vizes ruhánkat, s megmelegedtünk. Volt egy gyapjúpulóverem, ezt odaadtam egy román családnak két tojásért s egy akkora darab puliszkáért, mint a két kujakom.1190 Ha kérdezték, hogy kik vagyunk, s hol járunk, megmondtuk, hogy magyarok vagyunk, s hogy az oroszok vittek el, amikor a marhákat el kellett hajtani. Nem adtak fel, de volt, ahol megpróbálták. Az egyik helyen bekopogtunk, s a háziak megijedtek. Egyikük elszaladt, s hozta a csendőrséget. Amikor észrevettük, hogy jőnek, a csűrön keresztül elszaladtunk. Átjöttünk Putna megyén, s felértünk Kommandóra, a fatelepre. Kommandón aztán bevergődtünk egy magyar családhoz. Ez a család befogadott, ágyat akartak vetni nekünk, de mondom az asszonynak, hogy mi sokan vagyunk. Hányan?, hát annyinak vetünk ágyat, mondta az asszony. Annyinak nem lehet ágyat vetni, mert mi tetvesek vagyunk, mondtam neki. Nagy József nevezetű cipész volt a házigazda, az ő családja szállásolt el egy éjszakára. Kommandóról átjöttünk Angyalosra, onnan Középajtára, onnan Köpecre. Pontosan Mikulás napján értünk haza."

„Mondom: Mózi te, ébredj fel! Örökké mondjuk nappal, hogy szökjünk meg, olyan nagy csórók1191 vagyunk nappal, úgy tervezünk, s úgy nézzük, hol kéne kiszökni, s hogy lehetne megmenekülni, de most megvan az alkalom! Két németet lefüleltem, ott vannak a kerítésnél, eddig szöknek, s azt mondták, hogy megvárnak, gyertek, amelyik tud! [...] Habár az öregek közül, főképp Mátyás bácsi örökké mondta: Fiaim, ne próbálkozzatok, mert jön Amerika, s kiszabadít minket! Azt mondja Mózi: Hazudsz... Mikor hazudtam én neked?! Megböki Balázs Palit, a másik köpeci kollégánkat, aki később itthon halt meg: Pali, aluszol-e? Ébredj fel! Gyere, ne, Jenő mit mond! Gyere, mert a németek szöknek, hátha nekünk is sikerül. [...] Na, jött is. Egy nyújtódi fogolytárs, Csavar Károly, ő is jött. De milyen a szögesdrót, beléakadt egyik is, a másik is, ott a drótok között vergődtek, mérgelődtek, zsörtölődtek, az őr meghallotta a hangokat. Ordibálta, hogy a kerítést megtámadták, s a társai, a belső járőrök jöttek, futottak, mindenki ordított, s lövöldözték fel a foszforos világítórakétákat. Muszáj volt felszökjek, s eliramodtam. Ezek utánam, ordították, hogy sztoj, sztoj! Gondoltam, sztoj az anyád valaga, hát amíg le nem lősz, addig nem állok meg. Futottam, s sikerült visszaérnem a barakk mellé a tűzhöz. No, de Csavar a hátam mögött maradt, s amíg ezek az oroszok engem üldöztek, ő addig kimászott a kerítésen, neki is sikerült a szökés. A többiek, Mózi, s Pali valahogy csak kibogozták magukat a drótok közül, s kimentek, Csavar utánuk. Miközben az oroszok a részleg felső felében lövöldöztek, s kerestek engem, tiszta egyedül csendesen, hangtalanul, szépen óvatosan kijöttem. Nekiiramodtam, s gondoltam, most addig futok, amíg csak bírom. De én egy akkora bombatölcsérbe zuhantam belé, azt hittem, hogy kútba estem. [...] Teli volt vízzel, sárral... Kicsúszok a szélire, húzom lefelé magamról a vizet a rongyokról, de én sem a vizet, sem a hideget, semmit nem éreztem. Ahogy én ott rendezem magam, hát egyszer fut el mellettem valaki. Odaszólok: Mózi, Mózi!... Pali, Pali! Ahogy hozzászóltam, levágódott. Mondom még egyszer: Mózi, te vagy-e? [...] Azt hittem, hogy Móziék megvárnak engem kint, de hadd el várás. Nem Mózi, azt mondja, Miklós vagyok. [...] Milyen Miklós, ember?!, nekem Miklós barátom sincs. [...] Milyen Miklós, hova való, jöjjön közelebb! [...] Ő is felém csúszott, én is közelebb másztam hozzája a sötét réten. Ki maga? Azt mondja, Bokor Miklós vagyok. Hova való? Torjai. Melyik ezredtől? A harminckettesektől, Gyergyóból. Kérdem tőle, tudja-e az irányt, merre kell menni? Nem tudom. [...] A Kárpátok délkeleti lejtőin a hegyoldalak Coteşti, Panciu vidékén mindenütt be volt ültetve szőlővel. Minden soron át kellett bújjunk, hogy tartsuk a nyugati irányt. Közben tapogattuk, hogy nincs-e vajegy reaszárzadt gerezd megmaradva, hogy valamit vegyünk magunkhoz. Az andreaşi területen hegyi falvak húzódnak meg, itt egy ház, ott két-három ház, arrébb megint két ház. [...] Jövünk mi ketten a hegyek tetején, s hallom, hogy bennebb a völgyben valaki magyarul vitázik a kollégájával: Nem igaz, mert erre, s nem igaz, mert arra kell menni! Hoppá, álljunk meg egy cseppet, ezek nem az én barátaim, Móziék? De nem ők voltak. Kiderült, hogy egy ikafalvi,1192 s egy árkosi1193 öreg1194 vitatkozott. Tehát négyen lettünk. Az andreaşi helységeknél a hegyek között egy pásztorház volt. A kutya ugat, ugat, látom, hogy az ajtó kinyílik, s kilép az ajtón petróleumlámpával a kezében egy hosszú fehérhajú öreg, ilyen deréköves parasztöltözetű pásztor. Cine eşti, măăăi?!!1195, ordítja nekem. Mondom neki: Oameni buni, nene, oameni buni...1196 Azt mondja: Bine, bine...1197 Azt mondja az öreg román: Haideţi în casă, mai avem doi nemţi în casă!1198 Bemegyünk a házba, s hát tényleg ott van két német, golyószórószalagokkal, teli fegyverrel, golyókkal, géppisztolyokkal. Ezek nem foglyok voltak, hanem a frontról visszavonuló valamelyik német alakulattól lemaradt, s elveszett bujkáló katonák. Ők is melegedtek, szárítkoztak, a fegyverek a térdük mellé állítva. A németek, amint látták, hogy mi, a magyar foglyok készülődünk, hogy induljunk, ők sem maradtak egy percet sem, hanem felálltak, s ők is jöttek velünk. A németek elmentek északi irányban, s mi megint négyen maradtunk. Ahogy jövögettünk keresztül a havas hegyeken, meg-megálltunk, s olyankor behúzódtunk egy nagy fenyőfa alá. Ugye, oda nem hullt be a hó, száraz volt alatta, s ott meg-megszenderedtünk. Fától fáig, hegytől hegyig vettük az irányt. Nagyon fáztunk. Éjjel ezért nem is lehetett nagyon megkuporodni sokáig, mert fagyott reánk a vizes ruha. Addig mentünk a Kárpátok gerincén, amíg elértük Háromszék legmagasabb hegycsúcsát, a Kovászna feletti Lakócát. Ott voltak a honvéd őrsöknek a maradványai, s ott voltak még a lövészárkok, s a vasbeton-erődítmények a hegyek oldalán. Azok a Szent István-i határnak a jelei voltak. Ez már a hatodik napon volt. Estére beérkeztünk Zabolára, hajnali három órára Torjára, ennek a Miklósnak a lakására. Mondom neki: Nem számít, hogy tél van, s hó van, én indulok neki Bükszádnak1199 Gondoltam, egye fene, itt már menni kell tovább, ha eddig sikerült, haza kell menni. Bejövök Bükszádra, ott lakott egy ismerős falumbeli, Zólya István, bementem, még ott is ennem adtak. Azt mondja, már jöttek innen-onnan haza, nyugatról is, olyan is van, akit az oroszok elcsaptak, itt nincs semmi veszély. Na, mondom, akkor folytassuk a menetet, megyek. Viszontlátásra, s elindultam keresztül a hegyeken Uzonkafürdő felé. Uzonkában a borvízből ittam egyet, a kicsi falun egykettőre keresztüljöttem, s eregéltem le a Hatod-völgyin. Elhagyok egy hidat, el még egyet, fahidak voltak akkoriban. Úgy éreztem magam, hogy most már teljesen szabad vagyok, most már itthon vagyok... még fütyörésztem... Talán a harmadik hídnál tartottam... hát ki gondolta volna... Ahogy a hídon majdnem keresztüljöttem, két oldalról két orosz katona felszökik, s Sztoj! Igyiszudá!1200 Azt sem tudtam, melyikre nézzek, megálltam. Odamegyek hozzájuk, ketten közrefogtak. Fegyveres orosz járőr volt. Az egyik vörös képű, hosszúarcú volt, a másik meglett, komolyabb valaki, idősebb is volt. A vörös képű reám fogta a géppisztolyát. Mindketten ordibálták reám, hogy: Pártizán! Pártizán! Mondom nekik: Nyet partizán, ucsenyika, dáváj doma, damoj!1201 Magyaráztam, ahogy tudtam, s sírtam. [...] Úgy hulltak a könnyeim, hogy csoda... Gondoltam, nem hiszem, hogy meglőjenek, de már azt is elgondoltam magamban, nem baj, ha itt meglőtök is, innen csak hazakerülök... Ha mindjárt holtan, de innen már hazavisznek, valaki csak megtalál. [...] Az egyik odaküldött a sánc szélére, mentem hátrálva. Inti, hogy forduljak meg. Mire megfordultam, a zárdugattyút a vörös hajú becsattintotta. Már éreztem, hogy a golyók futnak keresztül rajtam... De nem sütötte el a fegyvert, mert az öreg nem hagyta. De ordítottam, hogy: Nyet partizán!!!, nyet partizán!!!, nyet partizán!!!... Azt mondja az egyik: Igyi szudá! Átmentem hozzájuk, az út túlsó szélére, hát azt kérdi: Kudáj pásu?1202 Mondom: Domoj, Barótra, s onnan Köpecre. Magyarul mondtam. Na, azt mondja, pásli! Eriggy! Szpászivá1203, mondom neki, s elindultam. De ahogy elindultam hazafelé, éreztem, hogy jaj, Istenem, most lőnek le, most lőnek le... ezek csak viccelnek velem, elengednek, s közben hátból belémeresztik a golyót, s avval kész. [...] Nem mertem volna visszanézni semmiért, mert gondoltam, hogy még roszszabbat csinálok. De jöttem-jöttem sietve, már nagyobbakat léptem, s gyorsabban, hogy minél hamarébb távozzak. Egy idő után megfordultam, nézek vissza, s hát látom, hogy még ott vannak, a hídfejnél füstöltek. Beértem Nagybaconba, s felkerestem Mokán Tibort. Katonakollégám volt.

Ő már hazakerült volt valahonnan, s mondja, hogy: Ne búsulj, Égető, innen már hazaérsz, itthon vagy, ne törődj, mert meg vagy élve. Hát, mondom neki: Hallottál-e valamit Sebestyén Móziról, akkor este együtt szöktünk meg, még én ébresztettem fel őket, hogy jöjjenek, mert a németek szöknek, menjünk mi is. Azt mondja, nem hallott semmit Móziék felől. Aztán kiderült, hogy ők egy nappal hamarább hazaértek, mint én. Ők hat napra jöttek haza, s én hétre. Ők Kommandóra lyukadtak be, én pedig Zabolára. Jövök Bibarcfalván keresztül, s az alsó borvízforrásnál egy szán utolért. Egy pap volt, Barótra tartott. Kicsoda, honnan jön maga? Mondom, én most jelenleg senki vagyok, szökevény vagyok, a fogságból menekültem meg. Na, gyorsan üljön fel a saroglyába. Lehoztak Barótig, ott elbúcsúztunk, s a Kis utcán kimentem a rétre, neki Köpecnek. Így jöttem haza. Délután volt. Ahogy bementem a Templom utcán, Móziéknál megzörgetem a zsalugátert: Itthon vagytok-e, éltek-e?, mi a helyzet? Mózi kijön, azt mondja: Jaaj, barátom, itthon vagy?! Mondtam apádéknak, hogy amikor szöktünk, te nem tudtál velünk kijönni, esetleg az orosz a drótkerítések között lelőhetett, lehet, hogy nem is jössz haza."

(Égető Jenő, Köpec)

„Amikor Lügeten másodszor is kivittek nádat vágni, akkor szöktünk el. Volt egy szovátai cigány, Marcinak hívták, az istállóban mellettem aludt. Azt mondja: Add ide a sarlót. Odaadtam, ő egy darabig vágta a nádat, s én szedtem fel utána. De aztán ő eltűnt. Összeállítanak, sorba, s hát egy ember hiányzik, a cigány. Kilép Barabás Feri: Menjünk, keressük meg! Mi úgy megkerestük, hogy mi is eljöttünk."

(Gáll Béla, Köpec)

„Kivezényeltek vagy hatvanunkat nádvágni. Kivittek az Olt partjára, Szászmagyarós irányába. Négy katona volt velünk. Gondoltam, fegyverezzük le, hiszen négyen hatvan emberrel szemben úgy sem tudnak semmit csinálni. De nem volt vállalkozó. Egy cigány, aki azelőtt a katonaságnál lovászom volt, na ő azt mondta, ketten egy őrt fogjunk le, vegyük el a fegyverét, s avval a többi katonát lőjük le. Még volt egy vállalkozó, Szilágyi Laci Köpecbányáról. Mondom, nem úgy csináljuk, hanem amikor sorakozót parancsolnak, te hamar bebújsz a nádba, elindulsz az Olt felé. Addig menj, amíg eléred Miklósvárt. A cigány elment. A katonák nem is vették volna észre, de amikor sorakozó volt, mondom: Egy hiányzik... Megkeressük, mondom. A köpecieket, s a miklósváriakat egy csoportba gyűjtöttem, s két katonával elindultunk. A másik két őr ott maradt a többi fogollyal. A két katona elöl ment lövésre kész fegyverrel, mi hátul, s egyenként fésültük át a bokrokat. Gáll Béla Tüzes Gyurival társult. Ahogy közeledtünk az Olt felé, Gyuri s Béla leléptek. Én a szerdzsenttel1204 az út szélén mentem, az Olt és az országút közötti réten. Láttam, hogy egy ember a rétről kifelé tart, az országút felé. Mondom: Ne, ott jő a cigány! Futottunk, hogy amire ő kiér az útra, kerüljünk elébe. A szerdzsent azt mondja: Nu pot, nu pot!1205 Mondom neki: Te maradj itt, feküdj le, s vedd célba a cigányt, én utána futok. Amikor már két telefonpózna-távolság volt közöttünk, utánam kiáltott: Stai, că trag!1206 Egy kicsit lassabbra fogtam, de ahogy haladtunk, még mindig jó nagy volt a távolság közöttünk. Egy pillanatra megszusszantam, s avval befutottam a faluba, Bölönbe. A katona észrevette, hogy az az ember nem a keresett cigány, s azt is látta, hogy elhaladtam mellette. Most már tudta, hogy mi a szándékom, s utánam lőtt. De én befutottam az egyik kertbe, s elé az udvaron. Elindultam hazafelé, Miklósvárra."

(Barabás Ferenc, Miklósvár)

„Volt egy sófalvi cigányfiú velünk, ő gondolta ki a szökést. Azt mondta: Én elszekem, s akkor ti mondjátok, hogy ne, a cigány elszekett, a katonák keresni fognak, s akkor ti es szekjetek el! [...] Úgy történt, ahogy a cigány kitervelte. Ő elment, s mi széjjelszóródtunk. Ő is hazaért, mi is. De volt, aki meg sem mozdult, ottmaradt. [...] Én Gáll Bélával az Olt felé rohantam. Ez délelőtt 10-11 óra körül volt, úgyhogy én déli két órakor már idehaza voltam."

(Tüzes György, Miklósvár)

„A földvári cserépgyárból mindegyre hozták be az ásókat, javítani. Az egyiket bevágtuk, megcsavartuk, a fanyél helyett egy csövet nyitoltunk1207 rá, s földfúrót csináltunk belőle. Csapó, a szobafelelős avval addig s addig fúrta a földet, amíg 6 méteres hosszúságban átfúrt az őrök és a drótkerítések alatt. Olyan 50 centi átmérőjű alagút volt, a kivájt földet a beásott járdára, a sáncba szórtuk, s az ott levő 70-80 ember hamar letaposta. Sikerült volna is, hogy mind megszökjünk, csak megtörtént a baj... az utolsó és az utolsó előtti rend kerítés közé lyukadtunk ki. A műhelyben kovácsoltam egy drótvágó ollót. Szabóval és Gödrivel elindultunk az alagúton. Kiértünk az utolsó kerítés elé. Három méter magas szögesdrótkerítés volt. Március elseje volt, este fél kilenckor. Akkor váltották az őröket. Szabó jobbról hasalt, Gödri középen, én balról. Gödri elvágta az első drótot. Az a fagyos acél pengett egyet: pmmmm! [...] Megfogtam Gödrinek a kezét: Ne vágj többet, várj! Szerencsénkre éppen akkor vonult végig egy szerelvény a tábor mellett. Vitték az orosz katonákat s a felszerelést, harckocsit, lőszert a frontra. A felettünk álló őr lement az alsó sarok felé, bámulta a vonatot. Azt mondja a társának: Auzi, băi? Sună sârma!1208 Azt mondja a másik: N-am auzit nimic...1209 Egymást érték a szerelvények. Mi ezalatt gyorsan elvágtunk tíz szál drótot, s az oszlophoz csavartuk. Az volt a parancs bentről, hogy egyikünk a kerítés melletti pad alatt megbújik, s a szerre kijövő többieket eligazítja. Szabó meghúzódott a pad alá. De visszajött az őr, és észrevette Szabót. Most is hallom, ahogy realőtt Szabóra... Kiáltotta: Caporal de schimb la postul numărul unsprezece!1210 S még egyet lőtt... Gödri Sándorral keresztülmentünk egy befagyott mocsaras részen. A tábor sarkánál volt egy géppuska, s az elkezdett verni... Azt hitték, a németekkel van baj, hogy ők szöktek meg. A géppuska tüzelt, csak kúszva tudtunk menekülni. Ezek jöttek, s hajkurásztak. Veresmartot1211 kikerültük, rontottunk árkon-bokron keresztül. Beleestünk egy mezei árokba, csuromvizesek lettünk. Leértünk a szászmagyarósi vasútállomásra. Onnan az Olt hídja néhány méternyire volt. Keresztülmásztunk a hídon, s amikor egy darabig eljöttünk, olyan géppisztolytüzet kaptunk... hogy a golyók... mint szokták mondani, hogy az élethez szerencse kell... zzzsütty... zzzsütty, úgy fütyöltek a fejünk mellett... Fel voltunk készülve életre-halálra. Nálam volt a drótvágó olló, nála egy kés, s elhatároztuk, hogy nem hagyjuk magunkat. Kiértünk a bölöni erdőre. Levetkeztünk tiszta meztelenre, kicsavartunk inget, gatyát, kapcát, mindent, s újraöltöztünk. Ahogy Középajtából1212 kiérünk, s a Vadastető felé haladtunk... ahogy szokták mondani, hogy van Isten... mert aki hiszi Istent, annak van Istene, aki nem hiszi, annak nincs... no, nézek fel a völgyön, s hát egy ember kutyagol lefelé. [...] Szabó volt, a társunk... No, a kőröspataki tetőn: Isten veled, s Isten veled. Elbúcsúztunk Szabótól, s gyalog keresztüljöttünk a Vadason. Kiértünk a szentgyörgyi1213 állomásra, leültünk egy padra. Adtam ezer lejt Gödrinek: Add oda valamelyik vasutasnak, sírd el, hogy ki vagy, mi vagy, s hogy vigyenek haza. Elbúcsúztunk, ő elment haza, Marosszékre. Én is hazaértem Dobolyba, de itt már nem bolygatott senki."

(Bacsó Lajos, Feldoboly)

„Volt egy vásárhelyi nagy, kemény ember, szűcsmester volt, Sándor Árpádnak hívták. Az az őrmestert lefizette, kivitték a hidegházba, mint halottat, s leszegezték a koporsóját. Szabadulásom után beszélgettem vele. Azt mondta, azt gondolta, akkor éjjel meghal. Meg volt ijedve, meg volt fagyva, a patkányok ott kasmatoltak, mindenféle, az őrmester sem ment a megbeszélt időben, aztán egyszer csak kitört a koporsóból, egy ablakon át eljött haza."

(Moré Mihály, Felsőlemhény)

Lábjegyzetek

863 Tribuna, Brassó, 1944. szeptember 3.
864Ardealul, 1944. augusztus 29.
865Corneliu Coposu (1914, Nagyderzsida, Szilágy m. – 1995, Bukarest). Jogász, a Nemzeti Parasztpárt politikusa. 1940-től Iuliu Maniu politikai titkára, 1945-ben a parasztpárt Szilágy megyei elnöke. 1947-től 1964-ig politikai börtönt szenvedett. A nemzeti Parasztpárt elnöke 1990-től 1995-ig. 1991 novemberében létrehozta az ellenzéki, 1996-ban hatalomra jutó Demokratikus Konvenciót, amelynek a Romániai Magyar Demokra ta Szövetség is tagja volt. 1992-től haláláig a Nemzeti parasztpárt szenátora.
866 Gabriel Ţepelea (1916, Bárod, Bihar m. – 2012, Bukarest). Bölcsész tanár, egyetemi tanár, a Nemzeti Parasztpárt politikusa, Iuliu Maniu egyik bizalmasa. 1949–1955-ig politikai börtönt szenvedett. A Román Akadémia tiszteletbeli tagja, 1992-től 2000-ig a Nemzeti Parasztpárt Bihar megyei országgyűlési képviselője.
867 Arhiva Consiliului Naţional pentru Studierea Arhivelor Securităţii (a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács Levéltára, a továbbiakban: ACNSAS), D (dokumentációs) fond, 6667. számú iratcsomó, 3–4.
868 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 5.
869 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 6., 106.
870 Ardealul, 1944. szeptember 7.
871 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 109.
872 Belényes, románul.
873 Ardealul, 1944. szeptember 11., ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 109.
874 Lupény, románul.
875 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 7–8., 109.
876 Ipp, románul. Néhány önkéntes alakulat az 1940. szeptemberi románellenes magyar atrocitásokra, illetve az 1944. kora őszi harcokban elesett katonákra emlékeztető nevet kapott. Ilyen volt a szilágysági Ippen és Ördögkúton magyar katonák által végrehajtott vérengzésre, valamint a Bánffyhunyadon tömeglincselés áldozatává vált Aurel Munteanu ortodox esperesre emlékeztető név.
877 Ördögkút, románul.
878 [Aurel] Munteanu esperes, románul.
879 Aranyos (mint helynév), románul.
880 Kolozsvár, románul.
881 Bihar, románul.
882 Grigore Bălan (1896, Felsőbalázsfalva, Beszterce-Naszód m. – 1944, Sinaia) ezredes. Az 1944. szeptember 9én Sepsiárkos (Háromszék, ma Kovászna m.) környéki harcokban súlyosan megsebesült, majd négy nap múlva Sinaián meghalt. Posztumusz tábornokká léptették elő. Ő volt az első román magas rangú tiszt, aki az 1944. őszi, erdélyi harcokban elesett.
883 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 6-7., 103.
884 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 9.
885 Traian Costea ortodox esperesről van szó. 1940. szeptember 9én az ördögkúti románellenes vérengzésnek lett az áldozata.
886 Tribuna, Brassó, 1944. szeptember 7.
887 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 34,
888 ACNSAS, D fond, 24. számú iratcsomó (tulajdonképpen a brassói Maniu-gárda Gavrilă Olteanu által vezetett tagnyilvántartása és valószínűleg 1945-ben papírra vetett naplószerű visszaemlékezése) 1.; ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 34.
889 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 32.
890 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 32-33.
891 Tribuna, 1944. szeptember 27.
892 Tribuna, 1944. szeptember 8.
893 Tribuna, 1944. szeptember 10.
894 Tribuna, 1944. szeptember 11.
895 Tribuna, 1944. szeptember 13.
896 Tribuna, 1944. szeptember 17.
897Tribuna, 1944. szeptember 17.
898 Tribuna, 1944. szeptember 16.
899 Tribuna, 1944. szeptember 6
900 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 12., 106.
901 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 55–56.
902 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 80.
903 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 79.
904 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 74.
905 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 76.
906 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 77.
907 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 81.
908 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 82.
909 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 56.
910 ACNSAS, D fond, 206. számú iratcsomó, 1–2.
911 1944 szeptemberének első felében Háromszék megbízott prefektusa.
912 Desrobirea, Sepsiszentgyörgy, 1944. szeptember 20.
913 Desrobirea, 1944. szeptember 20.
914 Desrobirea, 1944. szeptember 20.
915 Tribuna, 1944. szeptember 25.
916 Értelemszerűen: magyar.
917 Tribuna, 1944. szeptember 25.
918 Desrobirea, 1944. szeptember 20. és 23.
919 Tribuna 1944 szeptember 24
920 Tribuna, 1944. szeptember 24.
921 Lipcsey Ildikó: Erdélyi autonómiák, Budapest, 1990, 50.; Lipcsey Ildikó: Utak és tévutak az erdélyi magyarság huszadik századi történetében. A szerző kiadása, Budapest, 2008., 98–99.
922 Lipcsey: Erdélyi autonómiák... 50.
923 Lipcsey: Utak és tévutak... 101.
924 Lipcsey: Utak és tévutak... 99.
925 ACNSAS, Fond Penal (bűnügyi, a továbbiakban P fond), 156. számú iratcsomó, 2. kötet, 19–21., 28., 60.,179–180., 184., 224-225. 240., 242., 244.
926 Benkő Levente: Szárazajta, Tortoma kiadó, Barót, 2011, 128.
927 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 2. kötet, 28.
928 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 2. kötet, 19.
929 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 2. kötet, 180.
930 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 7. kötet, 230.
931 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 2. kötet, 118.
932 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 2. kötet, 118.
933 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 1. kötet, 414.
934 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 7. kötet, 227
935 Drum nou, Brassó, 1945. április 18.
936 Arhiva Centrului Ecleziastic de Documentare „Mitropolit Nicolae Colan" [Nicolae Colan püspök Egyházi Dokumentációs 938 Központ Levéltára], Sepsiszentgyörgy. Közli: Ţurlea, Petre: Monumente ale unor crimi nali maghiari în România [Magyar gyilkosok emlékművei Romániában], Bukarest, 2004, 268.
937 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 7. kötet, 74–75., 2. kötet, 40.
938 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 2. kötet, 26.
949 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 2. kötet, 142.
940 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 2. kötet, 21.
941 Benkő: Szárazajta... 86.
942 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 2. kötet, 66.
943 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 2. kötet, 20., 60.
944 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 2. kötet, 63.
945 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 7. kötet, 231
946 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 7. kötet, 231., 2. kötet, 21., 88., 114.
947  Nagy G. István, a lefejezett Nagy fivérek édesapja.
948 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 2. kötet, 160.
949 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 7. kötet, 22–23.
950 Bölön – románul.
951 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 1. kötet, 318.
952 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 1. kötet, 319.
953 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 2. kötet, 194–195.
954 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 2. kötet 215
955 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 1. kötet, 312.
956 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 1. kötet, 402.
957 ACNSAS, P fond, 156. számú iratcsomó, 1. kötet, 397.
958 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 42.
959 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 65.
960 A csíkszentdomokosi vérengzés részleteiről bővebben lásd: Ferenczes István: Székely apokalipszis, Csíkszereda, 1994; második kiadás: Budapest, 2002.
961 Ferenczes: Székely apokalipszis... 57., 68.
962 Olteanu itt az általa addig bejárt területre, azaz Háromszék és Csík megyére utal.
963 ACNSAS, D fond, 006667. számú iratcsomó, 65–66.
964 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 66.
965 Ferenczes: Székely apokalipszis... 95–97.
966 Ferenczes: Székely apokalipszis... 95.
967 ACNSAS, D fond, 24. számú iratcsomó, 68.
968 ACNSAS, D fond, 24. számú iratcsomó, 69–70.
969 Ferenczes: Székely apokalipszis... 11.
970 Ferenczes: Székely apokalipszis... 12.
971 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 160.
972 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 153
973 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 111.
974 Gál Mária: Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye = Fehér könyv az 1944. őszi magyarellenes atrocitásokról, Kolozsvár, 1995. 81.; Gajdos Balogh Attila: Egeres = Fehér könyv az 1944. őszi magyarellenes atroci tásokról, Kolozsvár, 1995. 89. Az egeresi vérengzésről részletesebben lásd uo.
975 Erdélyi önkéntes – románul.
976 Gajdos Balogh: Egeres...
977 Uo. 89.
978 Uo. 90., 92., 99.
979 Uo. 98
980 Gajdos Balogh: Egeres... 100.
981 Gál: Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye... 85.
982 Uo. 82.
983 Uo. 85.
984 Uo. 86.
985 Uo. 82.
986 Erről bővebben lásd: Illésfalvi Péter: Barát vagy ellenség? = Székelyföld, 2005, 10. szám; Illésfalvi Péter: „Édes Erdély itt vagyunk..." Az erdélyi bevonulás során történt atrocitásokról = Pro minoritate, 2004/tavasz; Illésfalvi Péter: Atrocitások az 1940-es erdélyi bevonulás során, Rubicon, 2005, 6. szám; Szavári Attila: Az észak-erdélyi magyar reintegráció kezdete (1940. szeptember–október) = Székelyföld, 2005, 4. szám.
987 Arhivele Naţionale, Serviciul Judeţean Cluj [Állami Levéltárak Kolozs Megyei Szolgálata], 1295. számú fond, 962. számú leltár, 22/1946. számú iratcsomó.
988 Gál: Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye... 107. Bővebben: Gál Mária: Dél-Erdély 1944 őszén = Fehér könyv az 1944. őszi magyarellenes atrocitásokról.
989 Gál: Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye... 107.
990 Uo. 108.
991 Uo. 116–117.
992 Uo. 1995, 116.
993  Uo. 111., 113., 114.
994 Uo. 109.
995 Uo. 111., 113.
996 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 91.
997 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 107.
998 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 148–149.
999 ACNSAS, D fond, 6667. számú iratcsomó, 148.
1000 Idézi Gosztonyi Péter: Vihar Kelet-Európa felett, Budapest, 1990, 152–153.
1001Későbbi szovjet külügyminiszterrel.
1002 Idézi Gosztonyi Péter: Háború van, háború!, Budapest, 1989, 26.
1003 1Nagy Mihály Zoltán: Válságos idők. A dél-erdélyi magyarok internálása és annak hatása a magyarság politikai önszerveződésére (1944. szeptember – 1945. szeptember). = Rémuralom a Délvidéken. Tanulmányok, emlékezések, helyzetértékelések az 1944/45. évi magyarellenes atrocitásokról, Atlantis Kiadó,Újvidék, 2004, 55-56. (A továbbiakban: Nagy, 2004
1004 Népi Egység (Brassó), 1944. október 25.
1005 Az önkéntes alakulatok megalakulásának körülményeire lásd: Nagy Mihály Zoltán – Vincze Gábor: Autonomisták és centralisták. Észak-Erdély a két román bevonulás között (1944. szeptember – 1945. már cius), Erdélyi Múzeum-Egyesület – Pro Print Könyvkiadó, Kolozsvár – Csíkszereda, 2004, 42-54, 144. Lásd még e kötetben Benkő Levente: Magyarellenes atrocitások 1944 őszén Romániában. Adalékok a Maniu-gárdák történetéhez című összefoglalóját.
1006 Bővebben lásd: Sárándi Tamás: A kisebbségek és a magyarságpolitika a romániai sajtóban 1944-1945. = Pro Minoritate, 2005 ősz, 120–122.
1007 Ismertette a Kolozsváron megjelenő Világosság c. napilap 1944. október 20-i száma.
1008 Világosság, 1944. december 1..
1009 Világosság, 1944. október 27.
1010 Világosság, 1944. október 27.
1011 Népi Egység, 1944. november 17.
1012 Az 1944. őszi, erdélyi magyarellenes atrocitásokról lásd még: Fehér Könyv az 1944. őszi magyarellenes atrocitásokról (szerk: Gál Mária – Gajdos Balogh Attila – Imreh Ferenc), Kolozsvár, 1995; Ferenczes István: Székely apokalipszis, Csíkszereda, 1994; Ferenczes István: Ordasok tépte tájon, Csíkszereda, 1995; Benkő Levente: Szárazajta, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 1995; második, bővített ki adás: Tortoma Könyvkiadó, Barót 2011.)
1013 Şandru, Dumitru: Metamorfozele gulagului românesc. Centrele de internare: 1944–1945. = Arhivele totalitarismului 1994/1–2, 8. [A román Gulág változásai. Az internálótáborok 1944–45-ben. = A totalitarizmus iratai, 1994. évi 1–2. szám]
1014 Şandru: Metamorfozele gulagului românesc... 8.
1015 ANICB, Inspectoratul General al Jandarmeriei (IGJ), dosar nr. 119/1944, 3. [Román Országos Levéltár, Bukarest, a Csendőr Főfelügyelőség iratai, 119/1944. számú iratcsomó.]
1016 Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap fölött, Bukarest, 1985, 538-539. Kacsó Sándor írót és szerkesztőt is internálták, ebben a kötetében az erre vonatkozó visszaemlékezéseit írta meg.
1017 ANICB, IGJ, dosar nr. 159/1944, 310.
1018 ANICB, IGJ, dosar nr. 159/1944, 313.
1019 Nagy: Válságos idők... 60. ; ANICB, IGJ, dosar nr. 159/1944, 314.
1020 ANICB, IGJ, dosar nr. 159/1944, 382.
1021 Azonosíthatatlan helység.
1022 ANICB, IGJ, dosar nr. 159/1944, 315.
1023 ANICB, IGJ, dosar nr. 113/1944, 39–40.
1024 Şandru: Metamorfozele gulagului românesc... 8. A Tg. Jiu-i gyűjtőlágert jogilag a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény végrehajtásának „eszközeként" csak később, a román Belügyminisztérium 1944. október 23-i, 19.124. számú rendeletével hozták létre. A jogszabály végrehajtására a Rendőrség és Sziguranca Államtitkársága, valamint a hatáskörébe tartozó alantas szervek kaptak megbízatást. Az indoklás szerint a Tg. Jiu-i tábort a szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény 2., 14. és 15. szakaszainak a végrehajtására, jelesen a német és a magyar alattvalók internálására, a Hitler-barát és fasiszta típusú szervezetek feloszlatására, valamint a háborús bűnökkel vádolt személyek letartóztatására és elítélésére hozták létre. Lásd: Monitorul Oficial (Partea I) Nr. 248/26 octomvrie 1944. [Hivatalos Közlöny (I. rész) 1944. október 26-i 248. szám]
1025 ANICB, IGJ, dosar nr. 113/1944, 39–40.
1026 ANICB, IGJ, dosar nr. 113/1944, 40.
1027 ANICB, IGJ, dosar nr. 113/1944, 40.
1028 Monitorul Oficial, Partea I., Nr. 219/22 septembrie 1944. [Hivatalos Közlöny, I. rész, 1944. szeptember 22i 219. szám] Az első közlésben levő sajtóhibákra való tekintettel a Hivatalos Közlöny november 14-ei 264. számában újraközölték az egyezményt. Ennek nem hivatalos magyar fordítását közli a Brassóban megjelenő Népi Egység c. napilap 1944. december 3-i száma.
1029 Şandru: Metamorfozele gulagului românesc... 14.
1030 Uo. 14.
1031 Uo. 15.
1032 ANICB, IGJ, 1474, dosar nr. 119/1944., 22 és 25. Magyar fordításban lásd: Nagy – Vincze: i. m. 119.
1033 ANICB, IGJ, fond 1474, dos. 119/1944, 23 és 25.
1034 ANICB, IGJ, fond 1474, dos. 119/1944, 22.
1036 ANICB, IGJ, fond 1474, dos. 119/1944, 23-24.
1036 Şandru: Metamorfozele gulagului românesc... 18.
1037 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL-OL) Külügyminisztérium (KÜM) K-87, 13. csomó, 1944 – c, 133, 136. és 146-200.
1038 MNL-OL KÜM K-87, 13. cs., 1944 – c, 134.
1039 MNL-OL KÜM K-87, 13. cs., 1944 – c, 135.
1040 MNL-OL KÜM K-87, 13. cs., 1944 – c, 137-138.
1041 MNL-OL KÜM K-87, 13. cs., 1944 – c, 139-145.
1042 Hadtörténelmi Levéltár és Irattár (HLI) Honvédelmi Minisztérium (HM) 39.992/eln.[elnöki] – 1945.
1043 Regulament pentru înfiinţarea şi funcţionarea centrelor de internare. Jurnalul Consiliului de Miniştri Nr. 762. Monitorul Oficial (Partea I), Nr. 258/6 noemvrie 1944 [Szabályzat az internálóközpontok létrehozásáról és működéséről. A Minisztertanács 762. számú naplója. Hivatalos Közlöny (I. rész), 1944. november 6-i 258. szám]. A szovjet–román fegyverszüneti egyezmény 2. szakasza arról rendelkezett, hogy „Románia kormánya és főparancsnoksága kötelezi magát Németország és Magyarország Románia területén található fegyveres erőinek lefegyverzésére és internálására, valamint az említett államok ott tartózkodási hellyel bíró állampolgárainak internálására." E szakasz függelékében rögzítették, hogy a rendelkezés nem vonatkozik „az illető országok zsidó eredetű honpolgáraira". A 15. szakasz szerint a román kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy román területen feloszlat mindenféle, és a jövőre nézve nem engedélyez semmiféle „fasiszta rendszerű, Hitler-barát politikai, katonai vagy félkatonai", valamint bármilyen egyéb, az Egyesült Nemzetekkel, „de kivált a Szovjetszövetséggel szemben ellenséges eszmeterjesztést űző" szervezetet.
1044 A román belügyminisztérium 1941. március 22-i, 6491. számú rendelkezése.
1045 Nagy: Válságos idők... 69.
Sălăgaen, Marcel: Administraţia sovietică în Nordul Transilvaniei (noiembrie 1944 – martie 1945) [A szovjet (katonai) közigazgatás Észak-Erdélyben 1944 novembere és 1945 márciusa között] Centrul de Studii Transilvane – Fundaţia 1047 1046 Culturală Româna, Cluj-Napoca [Erdélyi Tanulmányi Központ, Román Kulturális Alapítvány, Kolozsvár], 2002, 60-69. ; Nagy: Válságos idők... 69.
1047 AME, Transilvania, vol. 163. 166–167.
1048 ANICB, IGJ, dosar nr. 115/1944, 105.
1049 ANICB, IGJ, dosar nr. 115/1944, 23.
1050 ANICB, IGJ, dosar nr. 114/1944, 194-199.
1051 ANICB, IGJ, dosar nr. 115/1944, 19.
1052 Boros Ernő: „Mindennap eljött a halál". Szatmár megyeiek a földvári fogolytáborban (az Otthonom, Szatmár megye sorozat 15. kötete), Szatmárnémeti, a Szent-Györgyi Albert Társaság és az EMKE Szatmár megyei szervezetének kiadása, 2002, 54. (A továbbiakban: Boros, 2002); Papp Annamária: Szögesdrót, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2001, 134. (A továbbiakban: Papp, 2001); Benkő Levente: Fogolykönyv, Trisedes Press Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1999, 116., 133–134., 149, 194., 198. (A továbbiakban: Benkő, 1999). Szatmár megyében egyúttal arra is felszólították a frontról hazakerült magyar katonákat, hogy a csendőrőrsökön le kell adniuk a katonaruhát, és semmilyen bántódásuk nem lesz.
1053 Papp, 2001, 156–157., Benkő, 1999, 123, 149, 168.
1054 Ezt több túlélő állítja. Lásd: Papp, 2001: „Az emberek kérdéseire az orosz őrök szűkszavúan válaszoltak:«Semmi pánik! Málinki robot! Csak egy kis munkára visszük magukat»." (149.) Kolozsváron 1944. október 12én szedték össze a magyar férfiakat. Lásd még: Benkő, 1999, 106–108, 161.
1055 A csoport tagjai: Berecz Andor, Bocskor Imre és Imre István közlése a szerzővel. Népi Egység, 1944. de cember 24.
1056 Nagy – Vincze: i. m. 44.
1057 ANICB, IGJ, dosar nr. 149/1944, 9
1058 NKVD (Narodnij Komisszariat Vnutrennih Gyel), a Belügyi Népbiztosság, szovjet állambiztonsági hatóság. A második világháború idején saját seregtestekkel rendelkező NKVD feladatai közé tartozott a deportálások végrehajtása mind a Szovjetunió területéről, mind a Vörös Hadsereg által elfoglalt országokból, így Magyarországról és Romániából is.
1059 Krilov, Szergej Boriszovics (1888–1958): szovjet nemzetközi jogász, diplomata. 1942-ben lépett külügyi szolgálatba, ettől kezdve 1958-ig a szovjet Külügyi Népbiztosságon, illetve a külügyminisztériumban dolgozott felelős beosztásokban.
1060 Durdenyevszkij, Vszevolod Nyikolajevics (1889-1963): szovjet diplomata és nemzetközi jogi szakértő. 1944-1961-ig a Külügyi Népbiztosság (1946-tól Külügyminisztérium) központi apparátusának a munka társa.
1061 Dekanozov, Vlagyimir Georgijevics (1898-1953). Grúz származású szovjet politikus. A magyar történetírásban neve Gyekanozovként is előfordul. 1938 novemberétől az NKVD főparancsnoksága külföldi osztályának a parancsnoka, kémelhárítási csoportjának a vezetője. 1939-től külügyi népbiztoshelyettes, 1940–41-ig a Szovjetunió németországi teljhatalmú megbízottja, majd 1944–45-ben a szovjet fél egyik fő képviselője ként részt vett a magyar–szovjet fegyverszüneti tárgyalásokon, 1947. januártól márciusig párizsi nagykövet. 1953-ban a Berija-csoport tagjaként letartóztatták, halálra ítélték és társaival együtt kivégezték.
1062 Visinszkij, Andrej Januarjevics (1883–1954). Szovjet jogász, politikus. A kijevi egyetemen szerzett jogi diplomát és lett ügyvédjelölt, de politikai meggyőződése miatt ügyvédi gyakorlatot nem folytathatott. 1931-ben nevezték ki az Orosz Föderáció főügyészévé, illetve igazságügyi népbiztosának helyettesévé, 1933-ban a Szovjetunió főügyészének helyettese, 1935-ben főügyésze lett. 1939–44-ig a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettese, 1940 és 1949 között külügyi népbiztos, 1949–53-ig külügyminiszter volt.
1063 Transzilvanszkij vaprosz. Vengero-rumünszkij territorialnüj szpor i SZSZSZR 1940-1946. Dokuemntü. (Szerk.: Tofik, Iszlamov) Moszkva, 2000, 66. dok., 266–268.
1064 Zorin, Valerian Alekszandrovics (1902–1986): szovjet politikus, diplomata. A szovjet külügyminisztérium népbiztosa (1941–44); a Szovjetunió csehszlovákiai (1945–47), nyugat-németországi (1955–56) és franciaországi (1965–71) nagykövete; a Szovjetunió külügyi képviselője (1947–55 és 1956–65), képviselő az ENSZ Biztonsági Tanácsában (1952–53 és 1956–65).
1065 Ciuceanu, Radu (responsabil): Misiunile lui A. I. Vâşinski în România. Din istoria relaţiilor româno-sovietice 1944–1946. (Documente secrete). [A. J. Visinszkij romániai küldetése. A román–szovjet kapcsolatok 1944–46-ban. (Titkos iratok)] Institutul Naţional pentru Studiul Totalitarismului [Totalitarizmust Vizsgáló Országos Intézet], Bucureşti, 1997, 129.
1066 AME, fond Transilvania, vol. 163, 159. [RKL, EI, 163. köt.]
1067 Népi Egység, 1944. december 22.
1068 Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület.
1069 MNL-OL KÜM K-87, 13. cs., 1944 – c, 76. l.
1070 MNL-OL KÜM K-87, 13. cs., 1944 – c, 76-77. l.
1071 MNL-OL KÜM K-87, 13. cs., 1944 – c, 77. l.
1072 MNL-OL KÜM K-87, 13. cs., 1944 – c, 78. l.
1073 A dokumentum fénymásolatát Beke György író fia, az 1994-ben Földvárról kisfilmet forgató Beke Mihály András juttatta el a szerzőhöz.
1074 Futásfalva, falu Háromszék (ma Kovászna) megyében, Kézdivásárhely közelőben.
1075 Csernáton község, Háromszék, ma Kovászna megye.
1076 Kézdiszentlélek, Háromszék, ma Kovászna megye.
1077 A levél eredetije a hídvégi református egyházmegye parókiáján létrehozott Fogoly-emlékszoba egy fény másolata a szerzők tulajdonában.
1078 Szabad Szó, 1944. november 12.
1079 Tulajdonképpen: által.
1080 Románia és Magyarország.
1081 Szabad Szó, 1944. november 12.
1082 Szabad Szó, 1944. november 12.
1083 Néhai Zippel Ferenc temescsákovai iskolaigazgató-tanító jegyzetei. A valószínűleg hiányos dokumentum eredetijét unokája, Kőmíves Mihályné Zippel Annamária őrzi Sepsiszentgyörgyön, egy fénymásolat a szerző tulajdonában.
1084 ANICB IGJ, dosar nr. 159/1944, 228.
1085 Niculae Spiroiu tábornok, volt román honvédelmi miniszter 1993. június 15-i válaszlevele Kerekes Ká roly RMDSZ-es parlamenti képviselőnek a földvári láger 1944 októbere és 1945 júniusa közötti működé sére vonatkozó beadványára.
1086 Nagy B. Imre (Szárazajta) földvári túlélő közlése a szerzőkkel: „Amikor én onnan 1945 márciusában megszöktem, nyolcezer embert hagytam ott".
1087 Boros: „Mindennap eljött a halál"... 111.
1088 Szabad Szó (Marosvásárhely), 1945. február 22.
1089 Dolgozók Szava (Sepsiszentgyörgy), 1945. január 2.
1090 Lüget, a Brassó megyei, Szászmogyorós (szászul: Nussbach) községhez tartozó falu, román neve: Arini. A 2. számú barcaföldvári fogolytábor melléktábora működött ebben a faluban. A helység (tábor) neve magyar levéltári forrásokban is román nevén fordul elő legtöbbször.
1091 HLI HM 28.491/eln. – 1945.
1092 HLI HM 28.491/eln. – 1945.
1093 MNL-OL KÜM K-87, 1944-c, 13. cs., 133–200.
1094 HLI HM 25.204/eln. –1945.
1095 HLI HM 25.738/eln. –1945.
1096 HLI HM 25.738/eln. –1945.
1097 Szabad Szó, 1945. február 22.
1098 Szabad Szó, 1945. február 22.
1099 Világosság, 1945. március 1.
1100 Nagy B. Imre (Szárazajta) túlélő közlése a szerzőkkel: „Én magam vettem részt sírgödörásóként legalább tíz olyan temetésen, amelyeken semmit sem írtak fel arra vonatkozóan, hogy kik a halottak. Ástunk egy-egy három méter széles, ugyanolyan hosszú és három méter mély gödröt, leraktunk az aljába egy rend meztlenre vetkőztetett foglyot, ezekre keresztbe tettük a másik rendet, és így tovább, amíg a sírgödör megtelt. Utána elföldeltük, s ennyi volt az egész. Tizenkét-tizenöt holttestet tettünk egy-egy ilyen gödör be. De ott nem volt sem pap, sem írás, semmi, azt sem tudtuk, hogy kiket temettünk így el." A Kolozs váron megjelenő Világosság 1945. március 1-jei számában beszámol arról, hogy „Egy sírba 3-4 halottat tesznek, de csak egy keresztet tűznek föléjük...
1101 Arhiva Ministerului Apărării Naţionale (AMAPN), UM 02405 Piteşti, fond nr. 5435, dosar nr. 795, sz. n. [Román Hadtörténeti Levéltár, Piteşti, 5435. számú fond, 795. számú iratcsomó]
1102 Nagydisznódon Z. J. 205. számú katonakórház-jelzéssel is előfordul gyógyintézet. Valószínűleg ugyanarról a fogolykórházról van szó?
1103 AMAPN, UM 02405 Piteşti, fond nr. 5435, dosar nr. 795, 74., 75., 84., 86., 91a, 92a, 93a, 94a, 95a, 96a, 97a, 98a, 99a, 104a, 105a, 106a, 107a, 108a, 109a, 110a l.
1104 Stark: Magyar foglyok a Szovjetunióban... 69.
1105 A továbbiakban: MNSZ.
1106 Népi Egység, 1944. december 5.
1107 Népi Egység, 1944. december 5.
1108 Népi Egység, 1944. december 5.
1109 Szabad Szó, 1944. november 30.
1110 Népi Egység, 1944. december 10.
1111 Világosság, 1944. november 23.
112 Szabad Szó, 1944. november 30.
1113 Szabad Szó, 1944. december 5, 7, 13. Erről a Szabad Szó alapján 1944. december 17én a Világosság is beszámol.
1114 Szabad Szó, 1944. december 13. Az információt a Szabad Szó alapján 1944. december 19-i számában a Világosság is közli.
1115 Szabad Szó, 1944. december 13.
1116 Ekkor a „fasiszta" jelző „csupán" egy kommunista szitokszó, és nem feltétlenül jelenti azt, hogy valódi tartalom is van mögötte.
1117 Népi Egység, 1944. december 24.
1118 Szabad Szó, 1945. február 21.
1119 Szabad Szó, 1945. február 23. és 24.
1120 Szabad Szó, 1945. március 1. A második szállítmányt dr. Kovács Elek, a Közegészségügyi Állomás vezetője, a Népvédelmi Egyesület és a Vöröskereszt képviseletében pedig a több túlélő által is emlegetett „grófné", Bissingen Erzsébet asszony, valamint Józsa Jenő, Barabás Imre, Szabó Zoltán orvostanhallgató, Postás Sándorné és Kopacz Géza vitte el Földvárra.
1121 Szabad Szó, 1945. január 4.
1122 Világosság, 1945. február 4.
1123 Az 1945. március 13án Kolozsváron tartott rendkívüli minisztertanács jegyzőkönyve, ANICB, fond Preşedenţia Consiliului de Miniştri, dos. 3/1945, 127-153. l. Közli: Nastasă, Lucian – Andreescu, Andreea– Varga, Andrea (szerk.): Minorităţi etnoculturale, Mărturii documentare, maghiarii din România (19451955) [Nemzti és kulturális kisebbségek. Iratok tanúsága, a romániai magyarok (1945–1955)] Cluj [Kolozs vár], 2002. 76.
1124 HLI HM 25.738/eln. – 1945.
1125 HLI HM 25.738/eln. – 1945.
1126 HLI HM 25.738/eln. – 1945.
1127 HLI HM 25.204/eln. – 1945.
1128 HLI HM 29.802/eln. – 1945.
1129 Valamennyi részlet Benkő Leventének a túlélőkkel 1997 és 2002 között készített interjúiból való.
1130 Kellett nektek Horthy! – románul.
1131 Hitler! Kellett nektek Hitler! – románul.
1132 Hazátlan – románul.
1133 Község Háromszék (ma Kovászna) megyében.
1134 Premilitar – katonai előképzős, románul.
1135 Maniu-önkéntes, itt értelemszerűen: román.
1136 Isten hozott, magyarországi foglyok! – románul
1137 Falu Háromszék (ma Kovászna) megyében.
1138 Falu Háromszék (ma Kovászna) megyében.
1139 Falu Háromszék (ma Kovászna) megyében.
1140 Cioban – birkapásztor, románul.
1141 Falu Háromszék (ma Kovászna) megyében.
1142 Falu Háromszék (ma Kovászna) megyében.
1143 Falu Háromszék (ma Kovászna) megyében.
1144 Vertek.
1145 Falu Háromszék (ma Kovászna) megyében.
1146 Falu Háromszék (ma Kovászna) megyében.
1147 Helyesen: Karakó.
1148 Község Csík (ma Hargita) megyében.
1149 Csíkszentmárton része, egykor különálló falu.
1150 Sergent – őrmester, románul.
1151 Bertalan – Brassói városrész.
1152 Falu Háromszék (ma Kovászna) megyében.
1153 Falu Szatmár-Bereg (ma Szatmár) megyében.
1154 Hogy adják? – románul.
1155 Szatmári magyar falvak Nagykároly térségében.
1156 Gyenge paszulyleves.
1157 A szomszédos Lügetre.
1158 Nagy B. Imrével.
1159 Úszkált
1160 Saivan – nagy istállóféleség, juhok téli szállása, románul.
1161 Gyékényszőnyeg.
1162 Barcaföldváron
1163 Román falu Brassó megyében az Olt mentén. Erdővidék vasúti állomása.
1164 Harisnya, zokni.
1165 Bartha Jánost 1945. július 28án hurcolták többedmagával a barcaföldvári lágerba, ahonnan 1945. október 28án szabadult.
1166 Falu Háromszék (ma Kovászna) megyében.
1167 Falu Csík (ma Hargita) megyében.
1168 Falu Csík (ma Hargita) megyében.
1169 1944. december 23án.
1170 A levelek eredetije a hídvégi református parókián 1999-ben létrehozott Fogoly-emlékszoba gyűjteményében, fénymásolatuk a birtokomban.
1171 Hova futsz, hé? Hova futsz, hé? – románul.
1172 Hé, tudd meg, hogy holnap agyonlőlek! – románul.
1173 Hé, b...om az istenedet, német! – románul.
1174 Ah, schweinen! – Áh, disznók! – németül.
1175 Magyarul: Méheskertek; németül: Rohrau.
1176 Négyszögben.
1177 Tölgyfa.
1178 Őrszem! Őrszem! – románul.
1179 Csigolyájáig.
1180 Ez halott... – románul.
1181 Ez 1945 nyarán, kora őszén volt.
1182 Vízhordó edény.
1183 Karó.
1184 Étfalva-Zoltán, falu Háromszék (ma Kovászna) megyében.
1185 Ez volt Kádár József első, sikertelen szökési kísérlete
1186 Grănicer – határőr, románul.
1187 Állj, ki vagy? Ki jár errefelé? Gyere ide! – románul.
1188 Népőrök. A szovjet katonai vezetés 1944. november 11én kiparancsolta Észak-Erdélyből a román köz igazgatást, a csendőrség feladatkörét a helyi lakosok, a Székelyföldön a magyarok soraiból verbuvált népőrség látta el 1945 márciusáig, a Groza-kormány hatalomátvételéig, a román hatóságok visszatértéig.
1189 Focşani-ból.
1190 Ököl.
1191 Itt: nagy fiúk, merészek.
1192 Ikafalva, falu Háromszék (ma Kovászna) megyében.
1193 Sepsiárkos, falu Háromszék (ma Kovászna) megyében Sepsiszentgyörgy mellett.
1194 Itt: tartalékos katona, esetleg harmincas-negyvenes civil.
1195 Ki vagy, hé?!!! – románul.
1196 Jóemberek, bácsi, jóemberek... – románul.
1197 Jó, jó. – románul.
1198 Jöjjenek be, bent még van két német. – románul.
1199 Sepsibükszád, falu Háromszék (ma Kovászna) megyében.
2000 Állj! Gyere ide! – oroszul.
1201 Nem vagyok partizán, hanem munkás. Megyek haza. – oroszul.
1202 Hova mész? – oroszul.
1203 Köszönöm. – oroszul.
1204 Sergent – szakaszvezető (őrmester?), románul.
1205 Nem bírom! Nem bírom! – románul.
1206 Állj, vagy lövök! – románul.
1207 Szegecseltünk.
1208 Hallod, hé? Peng a drót! – románul.
1209 Semmit sem hallottam. – románul.
1210 Tizedes, a tizenegyes számú őrhelyhez! – románul.
1211 Szászveresmart, szász falu Barcaföldvártól néhány kilométerre. Németül Rothpach, románul Rotbav.
1212 Középajta, falu Háromszék (ma Kovászna) megyében.
1213 Sepsiszentgyörgy.

Forrás: sulinet.hu

Megjelent: 131 alkalommal
Tovább a kategóriában: « A szalánkeméni csata

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.5%Austria 1.3%
Romania 5.4%Canada 1.1%
United States 3.9%Norway 0.6%
Russian Federation 2.8%France 0.3%
Ukraine 2.6%Switzerland 0.3%
Sweden 2.2%Kuwait 0.3%
United Kingdom 2.1%Netherlands 0.3%
Slovakia 2.1%Australia 0.3%
Germany 1.8%Italy 0.2%
Serbia 1.4%Spain 0.1%

Today: 368
This Week: 991
Last Week: 4655
This Month: 10304
Last Month: 17853
Total: 2148261

Belépés