Ezeket a szavakat mondta a híres Pio atya. De ki is volt ő valójában? Valóban hihetünk a szavainak?

Pio atya az olaszországi San Giovanni Rotondo kapucinus kolostorában élt és halt meg (1887-1968). Neve immár fogalommá vált a katolikus hívők többsége számára, története a 20. század misztikájának önálló fejezete. A karizmatikus pap számos szenvedése után a fizikai parajelenségek legritkább és fizikailag legérthetetlenebb jelenségét, a levitációt is megélte. Híres lett arról is, hogy a gyóntatószékben nála nem kell gyónni. Tisztánlátásával (vagy medialitásával) tudta ugyanis, hogy milyen problémái vannak a gyónóknak. Fotósok hiába próbálkoztak azzal, hogy szemben vele, háta mögött, vagy rejtekhelyről pillanatfelvételt készítsenek róla, a filmek exponálatlanok maradtak.

A sápadt és beesett arcú novícius napokig megvolt táplálék nélkül. Elegendő volt számára a szentáldozás. Ha a szent engedelmesség nevében evésre szólítják fel, kiadja magából az ételt. Venafróban 21 napig csupán az Eucharisztiából táplálkozik.

Egy alkalommal a novíciusmester nem engedte a szentáldozáshoz. Ebbe majdnem belehalt. Az eltiltást nem ismételték meg többé.

Egy év leteltével Padre Pió apja, látván fia sápadtságát és szemei alatt keletkezett sötét karikákat, haza akarta vinni, de ezt a vezető atya kereken elutasította. Kis idő múlva a novícius egészsége, amelyet a közösségi szabályok már kevésbé veszélyeztettek, annyira helyreállt, hogy szülei megnyugodtak.

Egy szép napon a vezető atya így szólt Padre Pió anyjához: Donna Giuseppa, a fia nagyon jámbor, nem találunk benne hibát!

Az egyetlen kényes pontot, a váratlan lázrohamokkal járó, bizonytalan egészsége jelentette. Ilyenkor a kolostor lázmérői rendszerint szétpattantak. A betegápoló atyának akkor az a jó gondolata támadt, hogy fürdőhőmérőket használjon a lázmérésnél. De mekkora volt a megdöbbenése, mikor egy nap a higanyszál 48 fokra szökött fel!

Voltak lázrohamai és éjszakai csatái. Padre Pióval szomszédos szobában lakni bizony nem volt könnyű. Először azt hitték, hogy ő maga idézi elő a pokoli zsivajt. Pio egyik éjjel zajt hallott. Kihajolt az ablakon, hogy megnézze, mi is történt. Egy óriási fekete kutyát pillantott meg a szomszéd ablak párkányán, amely "olyan véres" szemeket meresztett rá, hogy a szegény testvér üvölteni kezdett és csaknem elájult rémültében.

A szörny átugrott a szomszéd tetőre és eltűnt. A dolognak híre ment, mert Pio a naivságában az egész környéken kérdezősködött a félelmetes kutya felől.

Pio lelki atyja ezekből az éjszakai viadalokból vonta le az egyszerű következtetést, hogy a fiatal novícius nagy dolgokra lett kiválasztva. Pio őrangyala és egyéb angyalok továbbra is kiemelkedően nagy szerepet játszottak életében.

Olykor, amikor cellájába visszatért, fenekestől felforgatva találta azt. A könyvek a földön, a tintatartó széttörve, az ágyon rendetlenség. Mindenfelől utálatos szörnyek tűntek fel előtte, mihelyt megpróbált valamit pihenni. Reggelenként gyakran láttak rajta sebeket és kék foltokat szemei körül.

Egészségi állapota miatt felettesei szerzetesi fogadalmának letétele után hazaküldték szülőföldjére, hogy ott erőre kapjon.

Rendkívüli esetei miatt a fiatal novícius gyakran változtatta tartózkodási helyét, így elkerült Piannisiba, Morcone Venafroba, Serra Capriolába, Monte Fuscoba. A beneventoi dómban szentelték pappá, 1910 május 10-én. Életének álma így megvalósult.

Előfordult, hogy addig imádkozott, míg a többiek elfeledkeztek róla, és rázárták a templomot, de ez sem zavarta. Volt, hogy a sekrestyés fejét vesztve rohant az espereshez: "Jöjjön gyorsan, Padre Pió meghalt". Az esperes a kőpadlóra rogyva találta, mozdulatlanul, önkívületben. Miután a szent engedelmesség nevében a figyelmeztetést megkapta, fölegyenesedett és kinyitotta szemeit. Az esperes így jobbnak látta, ha odaadja neki a templomkulcsot. Ettől kezdve Padre Pio igyekezett észrevétlenül a templomban maradni.

Más alkalommal Don Salvatore, Pio atya felettese felnyitván egy Pio atyával kapcsolatos levelet, a szöveg helyén egy nagy tölcsér alakú tintafoltot talált. Ekkor szent haragtól elragadva az esperes felkapta a szenteltvíz-hintőt és alaposan meghintette vele a foltos papírt. A folt azonnal eltűnt.

Amikor ilyen esetei kitudódtak, Padre Pio mindent megtett, hogy kikerülje a kíváncsiskodókat. Mint Szent Ferenc, ő is szüleinek farmja mögött, saját kezűleg épített egy remetelak-félét, ahol a nyári napok mély csendjében csak Isten dolgaival törődött. Anyja csak az étkezésekhez hívta, amelyeket gyorsan elintézett.

1915 szeptember 20.-án Donna Giuseppina átvágott a szőlőskerten és kiáltozni kezdett Pio után. Fia kijött a kunyhóból és közben hevesen lóbálta kezeit, mintha megégette volna azokat. A jókedvű Giuseppina nevetni kezdett:

- Mi van veled Pio? Azt hinné az ember, hogy gitározol!

- Semmi baj, kis szúró fájdalmak, nincs jelentőségük.

Pio atya akkor kapta meg a még láthatatlan stigmákat... A fájdalom később olyan mértékű volt, hogy az esperes jónak látta, hogy felmentse őt a misemondás alól. Padre Pio azonban a világ minden kincséért sem hagyta volna el a misézést.

Pio atyát igen sokan szerették és tisztelték, hiszen mindenkivel csak jót tett, mégis voltak ellenségei és rosszakarói is, bár soha senkinek sem ártott. Ne csodálkozzunk rajta, hiszen Jézus Krisztusnak is voltak ellenségei; gyűlölték és keresztre feszítették, noha életének minden megnyilatkozása a jóság és a szeretet volt.

Három istengyűlölő az atya meggyilkolására készült. El is utaztak hozzá. Az egyik már Pio atya tekintetétől megtért. A másikat az atya lenyűgöző egyénisége térdre kényszeríttette. Az atya bizonyára imádkozott vagy szenvedett is értük. A harmadik azonban gúnyolta a másik kettőt, hogy nem férfiak, hanem gyávák, mint a nyúl. Pisztollyal a zsebében Pio atyához ment és alkalmas pillanatra várt. Közben hallotta és látta, hogyan panaszolják neki az emberek fájdalmaikat. Közöttük volt egy anya is, aki születésétől fogva vak és süketnéma leánykáját tartotta. Amikor az atya megjelent, minden oldalról körülvették és előadták neki kéréseiket. Az anya hirtelen szívet tépő sírásra fakadt: „Atyám, könyörögj a jó Istenhez az én szegény süketnéma és vak gyermekem gyógyulásáért!” Pio atya megsimogatta a gyereket, mert nagyon szerette a kicsinyeket, és megkérdezte: „Mi a neved?” A gyermeknek szeme kinyílt a világosságra, füle megnyílt a hangra, nyelve a beszédre és hangosan mondta, amit soha életében nem tudott: „Mária névre kereszteltek:” A körülállók közül sokan könnyes szemmel estek térdre, közöttük a pisztolyos ember is. „Köszönjétek meg Jézusnak az Oltáriszentségben, vagy égi édesanyjának” – szólt szerényen Pio atya. Aztán a pisztolyos emberhez lépett, és kedvesen megkérdezte: „Mit kíván az úr?” „Gyónni akarok” – volt a felelet. Így térítette meg Pio atya ellenségeit.

(Maria Winovska "Padre Pio igazi arca" című könyve, pio.freeweb.hu nyomán Szent Korona Rádió)

Beküldte: Németh P László