20241123
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2011 február 10, csütörtök

Az Etruszk nép őszinte története

Szerző: Zászlós-Zsóka György

10. Rabigában

A Campánia elestét követő három évtized a Róma és a szamniták között folyó nagyhatalmi versengés és háborúskodás jegyében telt el. Csonka- Etruria, az északi határait fenyegető gall veszedelem miatt és déli tartományainak elvesztése következtében bekövetkező legyengülése folytán várakozó álláspontra kényszerült és belső társadalmi bajai is lefoglalták.

A gallok, akik az etruszkokkal faji rokonságban voltak és sokkal közelebb érezték magukat hozzájuk, mint Rómához, állami szervezetükben meglehetősen alacsony fokon álltak még. Minthogy sohasem éltek "nemzeti" kötelékben, nem értették meg az Itáliában akkor már élesen meghúzott országhatárokat és azok sérthetetlenségének elvét. Az etruszk- gall ellentét tehát csupán abból állott, hogy az etruszkok - modern kifejezéssel élve területi integritásukat féltették és védték az északi szomszédtól, míg azok szerettek volna részesülni a termékeny Pó- vidéki és etruriai földekből. Amit a gallok sehogyan sem tudtak felfogni az volt, hogy miért nem szállhatták meg azokat a területeket, amelyek lakatlanok voltak, s amelyeket az etruszkok úgysem tudtak megművelni. Így - bár fegyveres összecsapásra nem került sor, mert mindkettő tisztelte a másik erejét a felfogásbeli különbség miatt a feszültség fennállt közöttük és az eredetileg barátságos viszony egyre rosszabbodott.

A Csonka- Etruria déli határaitól a félsziget déli csücskéig, sőt Szicíliára is kiterjedő római- szamnita háború nem tartozik közvetlenül tárgykörünkbe, tekintve azonban, hogy később a szamniták az etruszkok fegyvertársaivá váltak, főbb jellemvonásaikat ismernünk kell.

A rómaiak szemében a legnagyobb bűn az ellenfél részéről az volt, hogy ha fegyvert mert fogni újra Róma ellen, miután egyszer legyőzték. A csatában megvert ellenséget tehát meghódolt népnek tekintették. Ezt az önkényesen felállított szabályt azonban saját magára sohasem alkalmazta, pedig a szamniták seregeiket többször megsemmisítették, s legalábbis egyetlen alkalommal döntő győzelmet arattak Róma felett, jóhiszeműségük következtében azonban Róma csúfosan kijátszotta őket.

Amikor a Gaudiumi szorosban az egész római haderőt elfogták, minden ellenállás nélkül birtokba vehették volna Róma városát, mert, mint a római konzul mondotta: "a szamniták nem csak dicsőséges győzelmet arattak, hanem tartósat is; mert nem csak magát Rómát igázták le, ahogy korábban a gallok tették, hanem - ami sokkal nagyobb hadi tény volt magát a római bátorságot is. " A konzul beszédét pedig a népgyűlés olyan panaszkodás közepette hallgatta végig, mintha a római név már majdnem kiveszett volna".

A római ígéretekben és becsületben megbízó szamniták Róma megszállása helyett - a hatalmukba esett római haderőt elbocsátották és nagylelkű békét ajánlottak. Csupán annyit kértek, hogy a még szamnita területen tartózkodó római csapatokat vonják ki, a Szamniába telepített római kolóniák hagyják el az országot és "a rómaiak és szamniták, egy egyenlőségi szerződés alapján, éljenek saját törvényeik szerint."

A rómaiak csalafintaságát és becstelenségét talán a szamniták vezérének megrázó szavai jellemzik a legjobban, amikor Róma visszájára fordította a helyzetet és a szamnitáktól követelte a megadást: ,; Sem én nem vagyok hajlandó ilyen megadásra, sem a szamnita nép nem fogadná azt el érvényesnek. Spurius Postunius, ha hiszel az istenekben, miért nem csinálod vissza mindazt, ami történt és miért nem teljesíted kötelezettségedet? A szamnita nemzetnek joga van vagy az összes emberre, akik hatalmában voltak, vagy; azok helyett, egy békére... (ha a római nép) nincs megelégedve a megállapodással, amelyet a Gaudiumi szorosban kötöttünk, ám vigyék vissza a légiókat az átjáróba, ahol körül lettek zárva. Ne legyen félrevezetés egyik oldalon sem. Legyen minden úgy, mintha semmi sem történt volna. Kapják vissza fegyvereiket, amelyeket a megállapodás értelmében leadtak; menjenek vissza táborukba. Legyen minden birtokukban, ami a megegyezés előtt birtokukban volt. Azután legyen háború. Azután legyen a megállapodás és béke visszavonva. Folytassuk a háborút ugyanazok között a körülmények között és ugyanabban a helyzetben, amelyben voltunk, mielőtt béke lett említve. Sem a római nép ne okolja a konzulok megállapodását, se mi a római nép becsületét. Nektek soha sincs szükségetek mentségre, amikor megszegitek megállapodásotokat, amikor legyőznek benneteket. Ti túszokat adtatok Porsenának, akiket törvénytelenül visszaszereztetek. Ti megváltottátok államotokat a galloktól, aranyért; mialatt azok átvették az aranyat, kardélre hánytátok őket. Ti békét kötöttetek velünk, azzal a feltétellel, ha visszaadjuk nektek elfogott légióitokat; ezt a békét most semmissé nyilvánítjátok; végül is ti csalárd viselkedéseteket mindig a törvényesség látszatával takarjátok el. A római nép nem hagyja jóvá légiói megmentését egy megszégyenítő békével. Ám vegyék vissza békéjüket és adják vissza az elfogott légiókat a győztesnek. Ez volna méltó a jóhiszemű magatartáshoz, a szerződésekhez és a követségi jog törvényeihez. De hogy ti, a megállapodás értelmében, megkapjatok mindent, amit kívántok, a biztonságot annyi honfitársatoknak, míg én nem kapom meg, amit én kértem, amiért visszaküldtem azokat az embereket, a békét. Ez az a törvény, amit te, Aulus Cornelius, amit ti, római heraldok, előírtok a nemzeteknek... Kezdjetek háborút, minthogy Spurius Postumius éppen most rúgta meg a heraldot, aki követi megbízatásban jár. Az istenek pedig higgyék hogy Postumius szamnita állampolgár és nem római; és hogy a római követen követtek el erőszakot a szamniták; és ezért most már van alapotok, hogy háborút viseljetek ellenünk... "

Kr. e. 310-re Róma visszaszorította Dél-Itáliában a szamnitákat és fennhatóságát kiterjesztette annak minden tartományára, minden népére. Ebben az évben "diktátort kreáltak" Rómában és megkezdték az előkészületeket a Csonka- Etruria elleni hadjáratra. A diktátor elrendelte az egész fiatalság besorozását, majd, miután minden részlettel elkészült, Etruria határára vonult fel. Háborús okként az szolgált, hogy "hírek érkeztek Etruriából az etruszkok ellenséges szándékairól... "

"Etruria összes államai, Arretum kivételével, fegyvert fogott és erőteljesen elkezdte az ellenségeskedést Sutrium ostromával; amely város, a rómaiakkal szövetségben, akadályként szolgált Etruriával szemben. "

Sokkal valószínűbb azonban, hogy az ellenségeskedést a rómaiak kezdték, vagy ha az etruszkok, akkor római provokálásra. Ezt a feltevést megerősíti az a tény, hogy a "város felmentésére" érkező római légiók minden erőfeszítés nélkül a város falai alatt ütöttek tábort és a sutriumiak mindennel ellátták őket, ami lehetetlen lett volna, ha az etruszkok összereje ostrom alatt tartja a várost. Valójában az etruszk erők csak egy nappal később érkeztek, s csak a következő nap reggelén álltak ki az ütközetre, de nem a város és a római tábor között - ahol a helyük lett volna, ha a várost ostromolják - hanem a római tábor külső oldalán.

Az egymással farkasszemet néző két tábor hosszú ideig tétlenül állt, s a nap a delelőn járt már, amikor megszólaltak az etruszk trombiták és a csata megkezdődött. A küzdelem hosszú ideig egyforma esélyekkel folyt, anélkül, hogy bármelyik fél meghátrált volna. Végül is a rómaiak fújtak visszavonulót, amint a nap leáldozni készült.

Több ütközetre abban az évben nem is került sor, mert mindkét fél erősítésre várt az erőviszonyok megváltoztatására. 308-ban Rómából, konzul vezetése alatt, új hadsereg érkezett. A római felmentő sereg a lapályt szegélyező hegyek lankás lábainál foglalt állást gyalogságával, míg a lovasság a közeli hegyvonulat mögött rejtőzött el. Amint az etruszkok tudomást szereztek az új római erők jelenlétéről, a nyílt mezőn berendezett táborukból megindultak a hegyek felé és harcba bocsátkoztak velük. A magaslat miatt előnyben lévő rómaiak, a támadás kezdetén lándzsáikat eldobó és kardot rántó etruszkokat a bőségesen rendelkezésre álló kövek záporával árasztottak el, amit az etruszkok pajzsa alig-alig tudott elhárítani és a magaslat elleni támadásuk elakadt. Amikor pedig táborukba akartak visszavonulni, a lesben álló római lovasság útjukat állta; s a kétoldali támadás elöl a közeli cimini erdőbe húzódtak. A gyakorlatilag védtelenné vált etruszk tábort a rómaiak két serege két oldalról megtámadta és elfoglalta, védőit pedig lekaszabolta.

"A cimini erdőség abban az időben áthatolhatatlan és félelmetes volt... még utazó kereskedők sem kockáztatták meg az utat rajta keresztül". A konzul bátyja vállalkozott arra, hogy kikémleli a vidéket és híreket hoz. Szokásban volt, hogy a római fiatalságot az etruszk kultúrában nevelték, s így ő gyermekkorában Caerében megtanulta és kifogástalanul beszélte az etruszk nyelvet. Szolgájával, aki szintén vele együtt nőtt fel, pásztornak öltözve bevették magukat az erdőségbe és átjutottak Umbriába, ahol a szenátus elé vezették őket. Itt elárulták kilétüket és a konzul nevében szövetséget és baráti szerződést ajánlottak, amit szívesen fogadtak. A szenátus megígérte, hogy ha a római csapatok megérkeznek, ellátják őket élelemmel, fiatalságuk pedig fegyverben várja parancsaikat.

Amikor a konzul megkapta bátyja jelentését, azonnal menetkészültségbe hozta csapatait és korán reggel útba indította a gyalogságot a csomagokkal. Ő maga a lovassággal hátramaradt és a következő reggel fenyegető módon az erdőben tanyázó etruszkok ellen vonult, hogy az őrség figyelmét magára vonja. Miután egy ideig fenntartotta őket, visszavonult a táborba és az ellenkező kapun előreküldött gyalogság után lovagolt, s estére utót is érte őket. A következő napon elérték a Cimini-csúcsot, ahonnan már látni lehetett Etruria nagy kiterjedésű rónáit. A konzul szabadjára engedte katonáit, akik minden irányban szétszóródtak és megkezdték a zsákmányolást. A váratlanul megjelenő római erők ellen a békés lakosságból, főleg a parasztokból, igyekeztek ellenállást szervezni, azonban a gyakorlatlan és kiképzetlen csoportokat a rómaiak egy-kettőre lekaszabolták. A győztes rómaiak ezután visszavonultak táborukba.

A konzul expedíciójával, ahelyett, hogy a háborút közelebb hozta volna befejezéséhez, csak még nagyobb körben kiterjesztette, mert a Cimini- csúcs környéke, ahol érezték pusztításukat, felháborodásában fenyegetőre vált és fegyveréhez nyúlt nem csak Etruriában, hanem Umbriának közel eső részében is. Ezek nagy tömegekben Sutrium alá vonultak, csatlakoztak az erdőben lábát megvető etruszk erőkhöz és követelték, hogy mielőbb szálljanak hadba. A mezőre kivonuló etruszkok csatarendbe álltak, s helyet hagyva a római erőknek, várták azok megérkezését. Amikor azonban azok nem szálltak szembe velük, egészen táboruk mellvédjéig nyomultak előre, miután az előőrsök is mind visszavonultak. A római csapatokat a konzul visszatartotta minden csatározástól, de elrendelte, hogy fegyveres készenlétben legyenek éjjel-nappal, bármikor kiadandó támadási parancsára várva. Bátorító beszédében titkos fegyverről is említést tett, amivel a katonák lelkesedését felfokozta, majd pihenni küldte őket. Másnap hajnalban, a legmélyebb álom idején, a római csapatok csendben felkészültek, csatasorba álltak, majd megindították a rohamot a legnagyobb részt civilekből álló etruszk tábor ellen, amikor azok "teljes hosszukban ki voltak nyújtózva" álmukban. "Egy részüket megölték, mielőtt felriaszthatták volna szomszédaikat, az ágyban; legnagyobb részüket akkor, amikor fegyverük után szaladtak; igen kevésnek volt ideje arca, hogy védekezzen." A megmaradt etruszkok egy része a mezők felé vette útját, a többi az erdőbe. Az előbbieket még a nap folyamán utolérte az üldöző római lovasság és lekaszabolta. Azon a napon hatvan ezer embert mészároltak le, vagy ejtettek foglyul a rómaiak.

A cimini erdő közelében elszenvedett vereség következtében Etruria fő államai közül Perusia, Cortona és Arretium kért békét a rómaiaktól követei útján. Róma harminc-éves fegyverszünetet kötött velük, s ezzel közép-Etruria államai is a behódolt népek sorába kerültek.

Az etruszk ellenállás gerince azonban még ezzel sem tört meg. Etruriában - már ahol nem volt római megszállás - új csapatokat toboroztak vallási szertartásuk alapján, s minden ember egy másikat választott, akik fogadalmat tettek egymásnak. (Ezt a módszert némely etruszkológus úgy magyarázza, hogy a vagyonosak maguk helyett állítottak katonát, s így kibújtak a védkötelezettség alól.) A nagyszámú és lelkes új etruszk haderő Vadimonnál megütközzön a rómaiakkal. "A csata olyan gyűlölettel folyt, hogy egyik fél sem használt lándzsát: egyedül a kardot használták; és a harcolók dühe még magasabbra lobbant a hosszan tartó küzdelemben.... Semmi jele nem mutatkozott annak, hogy bármelyik fél engedjen, s ahogy az első sor kidőlt, s a zászlók védelem nélkül maradtak, a második lépett az első sor helyébe. Végül az utolsó tartalék is hadba ment, s olyan nagy volt a nehézség és veszély, hogy a római lovasság lóról szállt és a fegyverek és halottak halmán keresztül a gyalogság élére nyomult. Az új hadsereg, mert az volt, előretörve megbontotta az etruszk zászlóaljakat... (Az etruszkok) csökönyössége kezdett felengedni; néhány század elhagyta a helyét, s ezzel megindult a visszavonulás. "Ezen a napon tört meg először az etruszkok ereje...".

Még ebben az évben az etruszk erők maradékával újra megütköztek a rómaiak Perusia alatt, amely város maga is csatlakozott és részt vett az ütközetben. A római túlerő győzött ismét és a várost újból megszállták. Ez alkalommal római helyőrséget hagytak Perusig megszállására.

Az etruszk-római háború és az etruszk nép meghódítása ezzel be is fejeződött, azonban Róma hadműveletei Etruriában nem. Decius római konzul légiói ettől fogva a római terjeszkedés útjába álló egyedüli nép teljes kiirtását szolgálták, s tetteikkel kimerítették mindazt, amit ma "fajgyilkosság - genocídium" modernkori műszó alatt értünk. A már leigázott és semmi ellenállást nem tanúsító tarquiniaiakat arra kényszerítette, hogy haderejét ellássák gabonával és egyéb élelemmel. Volsina állam erődített városait elfoglalta és leromboltatta, "nehogy menedékül szolgálhassanak az etruszkok számára." A minden látható ok nélkül dühöngő terror kiterjedt Etruria minden szögletére, s amikor "az egész etruszk nemzet könyörgőn" a "római szövetségért", megtagadta kérésüket, hogy pusztításukat tovább folytathassa. Annak fejében, hogy az etruszkok kötelezik magukat ellenségük teljes eltartására és minden római katonának "ajándékoznak" két tunikát, egy éves fegyverszünet engedélyezésére volt csak hajlandó.

A halál csendje borult Etruria fölé.

Az erőltetett nyugalmat 307-ben Umbria felkelése szakította meg. Az erejében bízó, egész fiatalságát hadba szólító nemzet lelkesedése magával ragadta az etruszkok egy részét is, és biztatásukra nagy tömegekben csatlakoztak vállalkozásukhoz. A tervek szerint Decius seregeit Etruriában hátrahagyva, egyenesen Róma ellen akartak indulni, hogy ostrom alá vegyék. Az új felkelés híre elég volt arra, hogy - a gall hadjárat óta magát biztonságban sohasem érző - Róma városában félelmet ébresszenek. A szenátus Szamniában tétlenül állomásozó légióit azonnal visszarendelte és Umbriába irányította, s Decius serege is odasietett. Az egyesült római erők Mevaniában találkoztak, ahol az umbriai erők is gyülekeztek.

A váratlanul és nyomasztó fölényben megjelenő rómaiak lelohasztották a felkelők harci kedvét, akikkel semmiképpen sem tudták felvenni a versenyt, nem csak viszonylag csekély számuk miatt, hanem azért sem, mert a háborúskodásban teljesen járatlanok voltak. Az összehívott haditanácsban egyesek azt ajánlották, hogy megerődített városaik falai mögött keressenek menedéket, mások viszont azon voltak, hogy tegyék félre fegyvereiket, mintha sohasem készültek volna háborúra. Kiutat azonban nem találtak, mert tudhatták, hogy a rómaiaktól semmiféle megértésre nem számíthatnak, városaikat pedig egyenként elfoglalnák, tehát a pusztulásuk elkerülhetetlen lenne. A kérdés csak az maradt tehát, hogy becstelenül megadják magukat, vagy becsülettel, harcolva győzzék le őket. Így azoknak az akarata érvényesült, akik azonnali támadást sürgettek, amíg a rómaiak el nem készülnek táboruk megerődítésével.

A természetesen bekövetkező csatavesztést követő napokban Umbria összes államai "szövetséget" kötöttek Rómával és ezzel besorolták a többi meghódított nép egyre bővülő táborába őket is.

303-ban Róma a Latium területén élő régi ellensége, az etruszk aequanok ellen kezdett irtó háborút, akik az utóbbi évtizedekben semmiféle Róma- ellenes kezdeményezésben nem vettek részt, s a rómaiak szerint "barátságot színlelve élvezték a békét." Az aequanok "bűnösségét" akkor fedezték fel, amikor a szamnitákkal békét kötöttek, s kiderült, hogy mind az aequanok, mind a herniciek megsegítették a szamnitákat. Róma tehát hadat üzent ennek az egyébként is meghódított és uralma alatt álló népnek. Az ellentét megvilágítására érdemes az aequanok által a római követeknek adott válaszát teljes egészében idézni, akik elégtételkérés végett érkeztek hozzájuk.

"...ez (az egész elégtételkérés) csak egy próbálkozás abban a reményben, hogy félelmünkben elszenvedjük azt, hogy római állampolgárokká váljunk. De hogy ez a feltétel mennyire (nem) kívánatos, azt megtanították a herniciak, akik, amikor választás elé állították őket, saját törvényeiket választották Róma állam szabadsága helyett. Az olyan nép számára, amelyik szabadon akar dönteni afelől, hogy mit ítél kívánatosabbnak, a római kényszer-állampolgárság egyenlő értékű volna a büntetéssel:"

Az aequanok sebtében összetoborzott hadserege, amelynek sem vezére, sem tisztjei nem voltak, a közeledő római veszedelemmel szemben helyzetét tarthatatlannak ítélte és úgy határozott, hogy az éj folyamán hagyja el mindenki a tábort és különböző utakon igyekezzen eljutni valamelyik városba, ahol az erődített falak mögött nagyobb biztonságban lehetnek. Amikor a rómaiak felfedezték, hogy mi történt, felderítőket küldtek szét, majd az aequan városokat egyenként ostrom alá vették. Az elfoglalt negyvenegy várost földig rombolták, vagy felégették, s az aequan fajt "majdnem teljesen" kiirtották. Az aequanok teljes kiirtására azonban csak 301-ben került sor, amikor még egyszer felkeltek, mert a rómaiak kolóniákat telepítettek földjükre. Az aeqanokat maguk a kolonisták visszaverték, azonban Rómában akkora rémület lett úrrá, hogy azonnal "diktátort kreáltak" ellenük, "mert alig lehetett elhinni, hogy az aequanok, miután olyan fokú legyengítésen estek át, egyedül maguk váltakoztak volna háború viselésére." Az aequanokat azonban senki sem segítette, s ezúttal sikerült úgy "legyengíteni" őket a római fegyvereknek, hogy többé nem hall róluk a történelem.

Még ebben az évben hírek érkeztek Etruria "lázadásáról". A felkelés Arretiumból indult ki, ahol "a Cilnian családot, amelyik korlátlan hatalomra tett szert, egy csoport, amelyik megirigyelte vagyonát, fegyveres erővel akarta elűzni." Egyes legújabb kori etruszkológusok az esetet úgy igyekszenek beállítani, mintha a vagyonos osztály és a rabszolgák között kirobbanó "szociális" ellentétről lenne szó. Az akkori korszellem és viszonyok ismeretében e feltevést minden további nélkül elvethetjük, hiszen tudjuk, hogy nem sokkal korábban még az etruszk társadalom nem ismert rabszolgákat, s ha ebben az időben már voltak Arretiumban, azok a Róma által rabszolgaságba hajtott ősi etruszkok lehettek csak. A Cilnián és egyéb néven uralkodó új nemes osztály elő-ázsiai menekültekből vedlett át rabtartónak, s a rómaiak jóvoltából - római szempontból szövetséges, etruszk szempontból áruló - magatartásuk miatt kerültek az őslakosság nyakába. A jogtalan és erőszakos úton bekövetkező vagyoni eltolódás leszámítása után tehát tisztán áll szemeink előtt egy politikai, nemzeti felkelés a megszálló idegen ellen, amelyhez csak a római törvények szerint nem volt joga az etruszk őslakosságnak, sajátjai szerint azonban igen.

A nyilvánvalóan nem katonákból, hanem lelkes hazafiakból álló szabadságharcosok az ellenük küldött római hadsereget csapdába ejtették és szégyenteljes futásra kényszerítenék; zászlóit elfogatták és nagy személyi veszteséget okoztak benne. A váratlan és fényes etruszk győzelem híre nagy izgalomba hozta Rómát, s a városban tartózkodó diktátort azonnal a csapatokhoz parancsolták, a várost pedig ostromállapotra készítették fel. A diktátor újabban toborzott fiatalok erősítésével érkezett meg Etruriába, s addigra a légiók parancsnoka biztonságosabb helyen ütött tábort. A felduzzadt római erők Rusella állam területére vonultak, ahol ismét majdnem az etruszkok csapdájába estek, amelyet azonban idejében felfedeztek. A rómaiak által korábban lerombolt város falai közül leshelyükből a mezőre kivonuló etruszk erők létszáma nagyjából akkora volt, mint amelyet a diktátor személyesen vezetett, ám a római főerők is útban voltak már, amikor a csata megkezdődött. A diktátor terve az volt, hogy amíg az etruszkokat ki nem fárasztja, addig a főerőket visszatartja. A taktika beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert a hosszú küzdelem után már-már győző etruszkok egyszerre teljesen pihent erőben lévő ellenséggel találták szemben magukat, amikor a diktátor jónak látta a küzdő csapatai kicserélését az érkező pihentekkel. Az etruszkok meghátráltak és visszavonultak táboruk mellvédjei mögé, ahol tovább folyt egy ideig az elkeseredett küzdelem, majd amikor a mellvéden harcolók alatt az építmény összeomlott, a támadt résen kimenekültek a táborból.

A győztes diktátor, miután kötelezte Etruriát a római hadsereg egy évi fizetésének és ellátásának vállalására, engedélyezte az etruszk követeknek, hogy Rómába menjenek békekötés céljából. Róma a békét megtagadta, csak két év fegyverszünetet adott nekik.

A másodszor is döntően megvert etruszkok hazája ismét elcsendesült a betolakodó ellenség terrorja nyomán. Ennek ellenére 299-ben az etruszkok újabb háborús előkészületeiről hallunk, amivel - a rómaiak szerint - megszegték a fegyverszünetet. Ha valóban voltak ilyen előkészületek, azt a gallok betörése megszakította, akik hatalmas sereggel etruszk területre törtek. Ha a római feljegyzéseknek hihetünk, "az etruszkok a gallokat elárasztották ajándékaikkal," hogy az ellenségből barátokat kovácsoljanak Róma-ellenes hadjáratuk megsegítésére. A gallok minden esetre visszavonultak, a háborút azonban nem az etruszkok indították meg Róma ellen, hanem a rómaiak Etruria ellen.

A római konzul, amint hadseregével etruszk területre tette lábát, lovas szerencsétlenségnek esett áldozatul. Az etruszkok, akik úgy magyarázták, hogy az "istenek szálltak hadba oldalukon", az eset következtében bátorságra kaptak és összeszedték erejüket. Az új konzul azonnal Etruriába vezette a légiókat. A nyomasztó túlerő ellen az etruszkok nem kockáztathattak nyílt csatát, hanem megerődített táborukban maradtak, ahol a rómaiak nem merték megtámadni őket. Ehelyett földjeiket pusztították, vidéki házaikat égették fel és városaikat rombolták le.

Egy évi dúlás nem tudta megtörni az etruszk ellenállást, sőt elég erősnek érezték magukat arra, hogy Volaterra közelében - 298-ban - nyílt ütközetre álljanak ki a római légiókkal szemben. A kora reggel kezdődő csatát egész nap hősiesen állták, s az est vetett véget a küzdelemnek, anélkül, hogy bármelyik fél győzött volna. A veszteség mind a két oldalon nagy volt, s az etruszkok úgy határoztak, hogy az éj leple alatt elhagyják táborukat és a város falai mögé vonulnak. A rómaiak ugyanakkor Faleri területére vonultak, s miután csomagjaikat megfelelő őrség állításával a városban hagyták, Etruria pusztításába kezdtek, anélkül azonban, hogy az etruszkok által megszállt városokat megtámadták volna.

Az etruszkok sikerein felbuzdult szamniták is fegyverbe léptek és hadsereget állítottak Róma ellen. A rómaiak erre otthagyták Etruriát és egész erejükkel a szamniták megfékezésére indultak.

A római légiók borzalmas terrort és pusztítást végeztek egész Szamnia területén, mire a szamnita haderő, amely a túlerővel egyetlen alkalommal sem ütközött meg, Etruriába vonult, hogy a természetes szövetségesnek tekintett etruszkokéval egyesüljön. Az etruszk vezetőség nagygyűlésén a szamniták előadták álláspontjukat. Felhozták sok-sok éves harcaikat Róma ellen, amelyeket saját erejükre utalva vívtak a szabadságért. "Megkísérelték azt is, hogy a szomszédos nemzetek segítségét megnyerjék, ám sikertelenül. Miután a háborúskodást nem voltak képesek egyedül folytatni, békét kértek a római néptől; de újra fegyvert fogtak, mert úgy érezték, hogy a béke szolgasággal egybekötve fájdalmasabb volt, mint a háború szabadsággal. Egyetlen reményük maradt most, hogy megkapják a támogatást, amit az etruszkoktól remélnek. Úgy ismerték ezt a nemzetet, mint a leghatalmasabbat Itáliában, mind a fegyvereket, mind az emberanyagot, mind pedig a pénzt tekintve; az ő legközelebbi szomszédaik a gallok, akik háborúban és fegyverben nőnek fel, dühös bátorsággal, természetes vérmérsékletük következtében is, főleg azonban Róma népe ellen, akiket, az igazság megsértése nélküli dicsekvéssel, foglyul ejtettek és (akik) aranyért kiváltották magukat. Ha az etruszkokban még élt az a szellem, amelyik Porsenát és elődeiket eltöltötte, akkor nincs semmi, ami megakadályozhatná, hogy a rómaiakat kilökjék a Tibéren inneni egész területről, s hogy rákényszerítsék őket, hogy saját létükért harcoljanak, nem pedig tűrhetetlen uralmukért, amelyet kiterjesztettek egész Itáliára. A szamnita hadsereg eljött hozzájuk, tettre készen, fegyverrel és ellátással felszerelve és hajlandó követni őket azonnal, ha magának Róma városának megtámadására vezetik is őket."

A tárgyalások következményeként hatalmas, sok államból alkotott szövetség jött létre Etruriában, amelynek fő mozgatója a szamnita Gellius Egnatius lett. A szövetségben Etruria majdnem minden állama részt vett, majd Umbria is bejelentette csatlakozását, s a galloktól segédcsapatok érkeztek. Úgy tűnt, hogy Itália leigázott, de most egymásra talált népei számára ütött a szabadulás órája, s a római igát lerázzák nyakukról.

Róma nem késett válaszával. Mire a szenátus az etruriai szövetkezésről értesült, a második és harmadik légió tizenötezer szövetségessel már útban is volt Szamnia felé, tehát a másik konzul kapott parancsot, hogy az első és negyedik légióval, s tizenkétezer szövetségessel azonnal induljon Etruriába.

A nagy bizakodással etruszk földre lépő római légiókat különböző helyeken, több csatában megverték az etruszk és szövetséges csapatok, s a sorozatos vereség következménye az lett, hogy "sem a római katonák nem bíztak vezetőikben, sem a vezetők nem bízhattak katonáikban". Ugyanakkor a győztesek önbizalma megjött és egyre nagyobb lelkesedéssel harcoltak a betolakodók ellen. A római seregben uralkodó viszonyok és az etruszkok győzelmei a konzult arra késztették, hogy levél útján kollégája segítségét kérje Szamniából.

Róma összhaderejével szemben az etruszk erők ismét jelentéktelenné váltak, a sokszoros túlerőt vitézséggel és elszántsággal nem lehetett kiegyenlíteni, s a római nyomás elől visszavonultak táborukba. Ott, a kedvezőbb körülmények következtében, újra heves harc újult ki, azonban, amikor az ellenséges erők ledöntötték a mellvédet, kénytelenek voltak a tábort is feladni.

Az etruszk vereség után azonban a Szamniából segítségül hívott hadsereg alig hagyta el Etruriát, az egész ország ismét fegyverbe lépett a szamnitákkal, umberekkel és gallokkal együtt.

Az új fegyveres felkelés hírére Róma pánikba esett. Beszüntettek minden közügyet és azonnali sorozást rendeltek el. Az új rendelet szerint nem csak a szabad emberek és fiatalok voltak kötelesek bevonulni, hanem az idősebb állampolgárok és a felszabadult rabszolgák fiai is. A sorozással egy időben a város erődítését is elrendelték. Etruriára vonatkozólag úgy döntöttek, hogy "egy generális és egy hadsereg nem elég" ellene, minthogy az egyesült nemzetek hadereje úgy megnőtt, hogy két különálló tábort képeztek, tehát az újonnan bevonulókból etruriai csapataik megerősítésére szánt hadsereget állítottak fel.

295 kora tavaszán négyezer gyalogos és hatszáz lovas indult Rómából az újonnan választott konzul - és egyben fővezér - személyes parancsnoksága alatt, aki nagyobb sereget nem akart, mert mint mondotta, "én inkább meggazdagodva akarom hazahozni katonáimat, ahelyett, hogy nagy tömeget vigyek magammal." Az Aharna városa mellett állomásozó római tábort azonnal megérkezése után lebontatta és mozgó háborúra rendezkedett be. Még a tavasz folyamán tovább indultak és Clausium mellett ütöttek tábort.

Amint ennek híre érkezett, a gallok azonnal Clausiumba siettek és minden késlekedés nélkül megtámadták a római tábort, mégpedig olyan erővel, hogy kilökték őket helyükből, majd a város és a római tábor között emelkedő dombok felé szorították őket. Kezdetben a magasabb területen elfoglalt új állásuk előnyösebbnek tűnt a rómaiaknak, azonban hamarosan kiderült, hogy a dombtető is a gallok birtokában volt már, s így a római erők teljesen körül lettek zárva. A minden oldalról támadó egyesült csapatok állandó támadásaikkal a római erőket teljes egészében felmorzsolták és gyászos vereségükről senki sem tudta értesíteni Rómát, sem a Clausiumtól nem messze tartózkodó konzult, aki végül is maguktól a gall lovasoktól szerzett tudomást serege pusztulásáról, akik énekelve ünnepelték győzelmüket ahogy náluk szokásban volt - s a "legyőzött rómaiak fejét kopjáik végén, vagy lovaik nyakába kötve" hordozták körül.

A megrettent rómaiak lelkiállapotára jellemző, hogy az Etruriába küldött négy légión kívül, amelyet hatalmas számú lovasság és a római erők létszámát meghaladó latiumi szövetséges csapatok egészítettek ki, a hírek vétele után még két hadsereget állítottak fel, amelyeket a város Etruria felé eső oldalán, Faleri és a Vaticán területén helyeztek készenlétbe.

Az összevont és azelőtt soha olyan erőben nem alkalmazott római légiók szövetségeseikkel Santium területére vonultak, s mintegy négy mérföldre a várostól letáboroztak.

A négyhatalmi Róma-ellenes szövetség közös haditanácsot tartott, ahol elhatározták, hogy egyesült seregeiket nem tartják egy táborban és egész erejükkel nem ütköznek meg a rómaiakkal. Ez a biztonsági szempontokból akkor bölcsnek tűnő határozat később megbosszulta magát, s a végső vereség előidézője lett. A megállapodás szellemében erőiket újjászervezték, a gallokat a szamnitákkal, az etruszkokat pedig a umbriakkal egyesítették. A római hadmozdulatokról szerzett értesülések alapján kidolgozták a haditerveket, amelyek szerint a szamniták és gallok feladata lett volna nyílt csatában megütközni a római légiókkal, mialatt az etruszk és umber csapatok a hátrahagyott római tábor megtámadását és megsemmisítését hajtották volna végre.

A kiváló terveket azonban a csata előtt három clausiumi szökevény elárulta a rómaiaknak. A konzulok a jelentés vétele után elrendelték, hogy a Faleri és Vaticán területén álló két légió azonnal induljon útba Clausium felé, azzal a feladattal, hogy útjukban olyan pusztítást végezzenek, amilyenre csak képesek. E rendelkezésnek az volt a célja, hogy az etruszkokat Santium alól elvonják, mialatt a magukra maradt umbriai erőket többszörös túlerejükkel könnyedén megsemmisíthetik. A terv első része sikerült is, mert az etruriai pusztításról és terrorcselekményekről érkező hírek hallatára az etruszkok azonnal hazaindultak területeik védelmére, az umbriakat azonban nem sikerült nyílt ütközetre bírni, mert - felismerve a római haditervet - csak kisebb csatározásokba bocsátkoztak bele.

Néhány nap múlva a rómaiak összevont erői a szamniták és gallok ellen indítottak támadást. A jobbszárnyat képező gallok ellen az első és harmadik római légió vonult fel, a balszárnyon álló szamnitákkal az ötödik és hatodik légió katonái néztek farkasszemet. A római túlerő ellenére az egész nap folyó küzdelem egyenlő esélyekkel folyt, s "ha az etruszkok és umbriak is jelen lettek volna - akár a harcmezőn, akár a táborban -... a rómaiak veszítettek volna csatát." A balszárnyon így is a szamniták voltak egész idő alatt fölényben a rómaiakkal szemben, a gallok pedig még eredményesebben harcoltak, mert a római gyalogságot hátrálásra kényszerítenék, s csak lovas tartalékaik bevetésével voltak képesek a vereséget elkerülni.

Az ellentámadást maga a konzul vezette, s személyes megjelenése lelket öntött katonáiba, akkor azonban a gallok - első esetben - harci kocsikkal indítottak támadást ellenük. A szokatlan harcmódhoz nem szokott rómaiakat a teljes kétségbeesésbe hajtotta az állatok patáinak és a harci kocsi kerekeinek dübörgése-csattogása. Lovaik megvadultak, ember- állat a porban hevert, a többi pánikszerű menekülésbe kezdett és saját légióit taposta le. A zűrzavar és kétségbeesés átragadt a gyalogságra is, a gallok pedig, kihasználva az ellenséges erők felbomlását, üldözésbe csaptak át, s pillanatnyi lélegzetvételhez sem engedték jutni a vert sereget.

A győzelmesen előnyomuló gallokat a másik szárnyról sebtében átvezényelt lovasság fogta fel és tartotta mindaddig, amíg a konzul a menekülő csapatokat ismét rendezni tudta.

A küzdelem tovább folyt, s mindkét oldal már-már a végső kimerültség határát érte el, amikor új római csapatok érkeztek. Ezeket a konzul addig visszatartotta, amíg saját gyalogsága már majdnem meghátrált, s a friss erőket akkor vetette be a balszárny ellen. A győzelem határán álló szamniták egyszerre úgy érezték, mintha új hadsereggel állnának szemben, amikor a kivérzett rómaiak helyére friss, pihent erők léptek. Az ellenállást nem sokáig tudták fenntartani, s megkezdték a visszavonulást. Az ütközet a mellvédek előtt folyt egy ideig, mert a tábor keskeny kapuján a nagy tömegű visszavonulók nem tudtak bejutni. Ott esett el vezérük, Gellius Egnatius is.

A magára maradt gall sereg keményen állta a sarat, s pajzsaikból falat képeztek, amelyen megtört a rómaiak támadása. Ekkor a római tábornok elrendelte, hogy az eldobott kopjákat összeszedjék és azzal kísérelte meg, némi eredménnyel, a gallok védelmének megtörését. A hosszú hegyű lándzsák ugyanis átütötték a pajzsokat és megsebesítették a mögötte állót, azonban a sebesültek helyére újak álltak, a közelharcban pedig nem mentek velük semmire. Végül is a lovasságot küldték a hátukba, azokat pedig a gyalogság követte azzal a paranccsal, hogy ha a lovasság valahol zavart kelt, azt használják ki a támadásra. A római erők zöme a tábort vette ostrom alá és hamarosan megsemmisítette, majd a körülzárt gallokat számolta fel. A megsemmisítő csatában huszonötezer szamnita és gall katona vesztette életét.

Ugyanebben az időben hasonló sikerrel pusztított a két Clusiumba vezényelt római légió is. Azon felül, hogy a vidéken felmérhetetlen károkat okoztak, lemészároltak háromezer perusiai és clusiumi lakost, s a hazatérő etruszk csapatok is hasonló sorsra jutottak.

A rómaiaknak azonban döntő győzelmük ellenére sem sikerült nyugalmat teremteni sem Szamniában, sem Etruriában. Amint a konzul visszavonta csapatait, Perusia vezetése alatt ismét fegyverben állt az etruszk nemzet, a szamniták pedig becsaptak Vesci és Formiae területére. A római légióknak vissza kellett térni. Ez alkalommal négyezer ötszáz perusiait végeztek ki, ezerhétszázötvenet pedig elhurcoltak, akiket azonban később, váltságdíj ellenében, hazaengedtek.

394-ben a szamniták három hadsereget állítottak fel ismét. Egyiket Etruria felszabadítására szánták, a másikkal Campániát akarták visszaszerezni, a harmadik feladata pedig Szamnia védelme lett volna. A rómaiak - megint csak árulás folytán értesültek a tervekről. A római légiók tehát útba indultak, mielőtt a szamniták elhagyhatták volna országukat. A két ellenfél úgy helyezkedett el, hogy a szamniták meg tudták akadályozni a rómaiakat abban, hogy Szamniába behatoljanak és károkat okozzanak, viszont a rómaiak elzárták útjukat mind Etruria, mind pedig Campánia felé.

Mialatt a két tábor egymással farkasszemet nézett, a szamniták végrehajtottak egy vállalkozást, "amelyet a rómaiak sohasem mertek volna megkockáztatni". Egy ködös reggelen a római tábor kapujáig merészkedtek, s az őrséget rajtaütésszerűen lefegyverezték, majd megostromolták a tábort. Elsőként megrohamozták a questor szállásait, elfoglalták, majd magát a questort is megölték, mielőtt a tábort riadóztathatták volna. A rómaiak nem tudták, hogy mekkora erővel állnak szemben, s ha a konzul erélyesen közbe nem lép, kimenekültek volna az ellentétes kapun keresztül. A lassan fegyverbe lépő tábor katonái végül is kiszorították a szamniták maroknyi erejét, ám a merész vállalkozás a szamniták önbizalmát és harci kedvét megsokszorozta.

A szamnita támadás hírére Róma újabb konzuláris hadsereget küldött a másik megerősítésére. A nyomasztó túlerő elől a szamniták visszavonultak Milionia városába, ahol megvívnák utolsó harcukat. Az első római rohamot sikeresen visszaverték, de amikor a falakat minden oldalról megostromolták, nem tudták megakadályozni, hogy betörjenek a városba. A küzdelem most már a falakon belül folyt, a város minden szögletében, amíg csak a szamnita erők fel nem morzsolódtak.

A két római hadsereg ekkor szétvált, hogy Szamnia városait ostrom alá vegyék. Ferentiumnál hasonló makacs ellenállásra számítottak, azonban alig hittek szemeiknek, amikor a várost üresen találták. A lakatlan házakat feltörték és kirabolták. A néhány visszamaradó polgártól értesültek arról, hogy a város lakossága az előző éjjelen, kevés ingóságát összecsomagolva, elhagyta a várost.

Ugyanezt találták a többi városokban is, amelyeket egyenként, minden erőfeszítés nélkül birtokba vettek és kiraboltak. Még ugyanebben az évben a Szamniában fölöslegessé váló légiók átvonultak Etruriába, ahol Volsinia állam területét pusztították. A vidék védelmére kivonuló csekély etruszk erők fölött döntő győzelmet arattak, kétezer ötszáz etruszkot lemészároltak városuk falainak közvetlen közelében.

A római erők Volsiniaból Busella alá vonultak, területét feldúlták, a várost pedig elfoglalták. A falakon mintegy kétezer etruszk esett el, ugyanannyi római fogságba került.

A két etruszk város sorsát látva Volsina, Perusia és Arretium "béketárgyalásokat" kezdeményezett, s annak fejében, hogy a római seregeket ellátták ruhával és élelemmel, a konzul engedélyezte nekik, hogy követeket küldjenek Rómába. Az előírt hadisarc lefizetése után negyven éves "fegyverszünetet" engedélyezett számukra Róma szenátusa.

Etruria meghódítása befejeződött, most már harmadszor, etruszkok azonban még mindig éltek. A "szolgaság békéje helyett a szabadság háborúját választó" nép maradéka 293-ban ismét fegyverben áll. A Szamniumban kitört szabadságharc következtében az ott lefoglalt egész római erő távollétét az etruszkok arra használták fel, hogy Róma egyéb leigázott népeit felkelésre bírják. A felkelés alapjául az a remény szolgált, hogy "Szamniumban érheti a római erőket valamilyen döntő vereség, vagy tragédia, s ebben az esetben az etruszk erőknek nem tudna ellenállni Róma." Bár nem maradt fenn tudósítás arról, hogy közös etruszk-szamnita tervek következtében lépett fegyverbe a két azonos sorsú, egymásra utalt, volt szövetséges nép, azonban, az előzmények figyelembevételével ez nem lehetetlen.

Az etruszkoknak sikerült, ha mást nem is, a falerieket oldalukra állítani, akik hosszú idő óta a rómaiak "szövetségesei" voltak már. A római szenátus erre úgy határozott, hogy csapatait Szamniából Etruriába teszi át, amit annál könnyebben megtehetett, mert időközben a szamnitákat leverték és több városukat elfoglalták.

Etruriában elsőnek Troiliumot vették ostrom alá. Miután százhetven gazdag városlakót elengedtek - akiknek kilétét nem nehéz megállapítani - a várost visszamaradó lakosságával együtt rohammal bevették Ezután meg öt megerődített várost foglaltak el, ahol kétezer négyszáz etruszk halt hősi halált. Az elfoglalt városok nevét nem tudjuk.

Az etruriai hadjárat befejeztével a faleriek ismét drágán megfizettetett békét kértek Rómától. A 293-as római büntetőhadjárattal a szabadság utolsó szikrája is kialudt a kivéreztetett etruszk nemzet és nép számára.

A hamarosan végleg kialvó, utolsó, pislákoló lángocskák már jelentéktelenek. Fel van jegyezve, hogy 281-ben a szamniták, lucánok és bruttok szövetségében még néhány eredménytelen csatát vívtak különböző római tábornokokkal, s 278-ban ismét egyet - utoljára - ugyanazokkal a szövetségesekkel.

A rómaiak az ellenállásnak ezeket a végső rándulásait, amelyek már csak a halál utáni "reflex"-rángásokhoz hasonlíthatók, arra használták fel, hogy a nagyhatalmi törekvéseik útjában álló, meg-nem-emészthető ellenségüket élettanilag is végképp megsemmisítsék, kiirtsák.

A Kr. e. harmadik század közepe táján egész Itália Róma rabigáját nyögi, s a telhetetlen nagyhatalom megkezdi a félszigeten túli terjeszkedését is, először a ligurok, majd hamarosan az istriaiak és illírek elleni támadásaival.

Etruszkok tetteiről többé nem szól a történelem.


A rovat további cikkei: « Rokonaink Kínában A svájci hunok »

Hozzászólás  

#1 LUDAS MATYI 2012-03-10 13:39
Ma tartanak 2napos előadást Debrecenben, igaz történelmünk kutatói, tanítói: "Szkítiából kijöttek" címmel, amelyet magán pénzadományokból rendeznek.
UGYANAKKOR a finnugrista balatoni rendezvény állami költségvetési támogatást élvez
Ergo, a gengszterváltás hajszálrepedést sem ejtett a "hazugság várán!"

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.