A műveiben megtalálható biblikus motívumok alapján Móriczot a Bibliából Krisztus alakja vonzotta leginkább. Jól mutatja ezt például A fáklya című regénye, de az író a Légy jó mindhaláligban mondta el, hogyan kapta az istenhitet édesanyjától hat-hétéves korában. 54 évesen a következőket vallotta: „Van egy kis Bibliám, amit negyven éve olvasok, abban aláhúztam a Krisztus szavait. Bármennyit elmélkedek is felettük, igaznak, hitelesnek és valóságosaknak kell tekintenem őket. Soha nem jut ellenkezésbe azzal a hittel és hangulattal, amit gyermekkoromban oly egyszerűen értetett meg velem az édesanyám: hogy az Isten teremtett és tart bennünket harmóniában.

Ennek a harmóniának érzetében írtam s írom minden könyvemet: s nem tudok okosabb tanácsot adni, mint hogy ti is ezt a Krisztust leljétek meg önmagatokban: az embert..."

← Móricz Zsigmond 1909-ben. Új Írás, 1979. november.

A magyar népi valóság első igazán nagy művészi megörökítője volt, aki szinte riporteri szenvedéllyel alkotott. Meséit az élet hiteles fordulatai alakították.

Egyik vallomásában ezt mondja: „Nem én irányítom alakjaimat. Inkább ők tapossák szét az én meggyőződéseimet. Én tűröm, hogy éljék a maguk életét".

Soha nem érte be az egyszerű fotográfiával: regényeiben, novelláiban, színdarabjaiban problémákat vetett föl, és közelebb is férkőzött azokhoz. Alakjai egyben típusokat is képviseltek: A galamb papnéban a falusi Makrancos Kata pszichológiáját boncolgatta, Az Isten háta mögött című regényében nem érte be egy egész vidéki városka életre szólításával, hanem megrajzolta benne a magyar Bovaryné típusát, kit megvizsgált és bemutatott egész tragikus kicsinységében, amint élni és meghalni sem tud.

Valóságunkból nem „égi mást" akart teremteni, hanem éppen kíméletlen valóságunkba vezetett vissza, s a művészi tükör keretébe emelte köznapi titkainkat. A hétköznapok életerős, keményen küzdő, félelmetes és figyelmeztető képeit hozta el a polgárnak a parasztról dédelgetett „vasárnapi" képei helyett: felfedezte számunkra a valóságos falut és vidéki életet.

Az írás valójában nem foglalkozása, mestersége vagy művészi, alkotó területe volt, hanem az állandó lélegzéshez hasonló testi tulajdonsága. Amikor mély volt ez a lélegzés, akkor született belőle a legnagyobb magyar regények közé a Légy jó mindhalálig, A boldog ember és a többi nagy alkotása. Olykor csak sóhajok mozgatták, ekkor pattantak ki írógépéből azok a rajzai, karcai, elbeszélései, melyek nemcsak az írót, hanem magát Móricz Zsigmondot fogják örökre élőnek őrizni.

Több művét (Sárarany, az Erdély-trilógia, Az Isten háta mögött stb.) idegen nyelvekre is lefordították. Novelláinak tárgyát ugyancsak főként az alföldi parasztvilág életéből meríti (A tűznek nem szabad kialudni, Szegény emberek, Arany szoknyák, Barbárok stb.)

Noha ez a rendkívül termékeny írónk a Nyugat nemzedékének egyik vezető képviselőjeként él a köztudatban, meg kell említenünk a tényt, hogy a Nyugatnak tulajdonképpen azon célból volt szüksége a református Móricz Zsigmondra és Ady Endrére (ahogyan a római katolikus Babits Mihályra, vagy épp az evangélikus Schöpflin Aladárra), hogy ignotusi irodalompolitikájukat legalizálják, vagyis hogy a Nyugat köre, melyben keresztény emberek is vannak, az „elárvult" magyar irodalmat annak megmentőjeként modernizálja. A Nyugat 1911. novemberi, Móriczot ünnepelni akaró ún. matinéja lényegében arról szólt, hogy Móriczot a lehető legerősebben a laphoz akarták láncolni. Erre az alkalomra íródott, s néhány nap múlva a Nyugatban meg is jelent Ady Endre Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című gyönyörű verse, melynek elemzésekor egyes irodalomtörténészek egyedül az idézett sorok értelmét nem mutatják be, s melyben több helyen egyértelmű utalás található a Nyugat körül kialakult akkori helyzetre (egyre erősödő viták Hatvany báró és Osvát Ernő között a kétheti folyóirat szerkesztési elveiről; a példányszám vészes kicsinysége). Említett Ady-költemény hatodik versszakából kiderül, miért van szüksége Móriczra a Nyugatnak:

„Nyugat csapatjának keleti zászlója,
Mi nagy csatázásunk nagy igazolója..."

Ady e versében utalást találunk arra, hogy Móriczcal bizony vigyázni kell, mert nem illeszkedik a Nyugat vezetőihez. A fönti idézet így folytatódik:

„Nyugat csapatjának keleti zászlója,
Mi nagy csatázásunk nagy igazolója,
Néha kényeskedő, de magyar hatalmú,
Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmu,

Papnak indúlt lélek, de szabad, pacsirtás
Szentírásos ember, kinek szent az írás."

Móricz tehát – Ady verse alapján – néha kényeskedik, s ez azt jelenti, hogy szabad, magyar hatalmú lélekhez méltóan nem akar mindig a „modernizálók" maroknyi, ám mindig fizetőképes csapatának szolgálatába állni. Adynak e verse tehát nemcsak álomszép, hanem komoly igazságokat is kimond.

Fontos tisztázni azt is, hogy bár a Móricz írásainak képalkotását elemzők a Móricz-szövegekben gyakran egyfajta „Nyugatos", „a kor divatjának megfelelő" stílustörekvéseket fedeznek föl, az író egyáltalán nem illeszkedett bele a Nyugat egyéb törekvéseibe, még akkor sem, ha több esetben úgy vélik, Móricz bármennyire is úgy gondolta, hogy szemben áll a szimbolista és dekadens nyelvvel, időnként mégis hatott rá a 20. század eleji, sajátos képes kifejezésmód. S az e megállapítás igazságtartalmával kapcsolatban fölmerülő kérdésekről még nem is beszéltünk, hisz azok mindenképpen külön tanulmányt érdemelnek.

Ignotus utoljára a Nyugat 1929. november 1-ji számának volt a főszerkesztője, a következő (dupla) számot már Móricz Zsigmond és Babits Mihály jegyezte. E kettős szám 1929. december 1-jén jelent meg. A döntő fordulatot a lap életében Móricz Új magyar optimizmus című beköszöntő írása adta meg: „Én azért vállalkoztam rá, mert bennem az utolsó években valami csodálatos új magyar optimizmus sarjadt fel. Ez az optimizmus a nemzeti pesszimizmus legmélyebb pontjáról emelt föl. Néhány évvel ezelőtt elmentem az elszakított területekre. Véreresztő kétségbeeséssel léptem át a trianoni határokat s megújhodva, megfiatalodva tértem vissza a megszabdalt kis Magyarországba. Odaát találkoztam a magyar őserővel. Szememnek, fülemnek nem akartam hinni, mikor azt láttam, hogy a magyar fajta, az én véreim, idegen uralmak alatt, elnyomva s megalázva, életerővel tudnak dolgozni [...] Egy új magyar optimizmus fog szállani ezekről a lapokról a magyar olvasók felé s reméljük, hogy isten segítségével nem lesz méltatlan a munkánk a magyar faj sorsszabta rendeltetéséhez" (Móricz Zsigmond: Új magyar optimizmus. Nyugat. XXII. évf. 22. sz., 1929. dec. 1.).

Móricz Zsigmond 1879. július 2-án született Tiszacsécsén, Szatmár vármegyében. A település egykori református lelkésze, Orosz Kálmán levelet is birtokolt, melyben Móricz születési okmányt kér, s azt írja: „de úgy csináld, hogy Péter-Pál napján születtem". Kérésének az volt az oka, hogy ő maga édesanyjától Péter-Pálra, azaz június 29-re tudta születése napját, s az anyai emlékezést minden írásnál hitelesebbnek tartotta. Ez a dátum a beérett, aratásra kész gabona ünnepeként is kedvessé vált előtte, s egy kis misztikus borzongást is kötött hozzá A magyar föld himnusza Péter-Pálkor című, akkoriban kéziratban maradt cikkében. Ezen okokból terjedt el a június 29-e is Móricz ismert születési dátumaként, s olvasható több forrásban, például a Magyar Életrajzi Lexikonban. Mivel azonban a csécsei anyakönyv 1879. július 2-ára mutatja a születésnapot és július 6-ára a keresztelőt, Orosz Kálmán nem teljesítette Móricz kérését, s e hivatalosan bejegyzett dátum maradt meg a köztudatban elfogadott dátumként.

A beérett gabona gyermeke, Móricz Zsigmond minden oldalról meg akarta közelíteni a magyar népet és annak lelkét, mert számára ez volt a legnagyobb kérdés. Amint családfájának, művészetének gyökerei is a népből, a felső Tisza-menti magyarságból nőttek ki. Református szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, s két világ indította őt útnak. Édesapja, a paraszti sorban élő Móricz Bálint révén a szegények küzdelmes világa, édesanyja, Pallagi Mária révén pedig, kinek ereiben – a fölmenő ágból – arisztokrata vér is csörgedezett, s a református lelkészlakból ment feleségül Móricz Bálinthoz, az a szép, makacs, szegényekkel együtt élő világ, amelyben ő az úrságból csak az emelkedettséget őrizte, s a nagy emberi tanításokban való hitet. E két különböző világ találkozása volt ez a házasság, s e két világ ott él Móricz Zsigmond minden alkotásában: mindezt örökségül hozta magával a Tisza mellől...

← Móricz Zsigmond kedves lovával. Tükör, 1965. február 23.

Szülei a hagyományos nemzeti és vallási értékeknek megfelelően, azok tiszteletben tartására nevelték a gyermek Móricz Zsigmondot és életben maradt testvéreit.

Amikor 1928-ban a Református Figyelő megkérdezte tőle, mit köszön ő a kálvinistaságának, a következő választ adta: „Nekem a kálvinizmus a dolgok gyökeréig menő egyenességet, őszinteséget s a szabad szót jelentette... Számomra a magyar kálvinistaság azt jelentette: talpig embernek lenni. S ha ezt kimondtam, kimondtam hálámat, köszönetemet s nagy lelki emelkedettségemet a saját kálvinizmusom által – s azzal szemben".

Középiskoláit a debreceni református gimnáziumban, később a sárospataki, majd a kisújszállási református gimnáziumban végezte, utóbbi tanintézményben érettségizett. Diákéveit alkotásaiból is részletesen megismerhetjük: az elemi iskolai évek történetét önéletrajzi írásában, az Életem regényében beszéli el, a debreceni kollégiumi eseményeket a Légy jó mindhaláligban olvashatjuk, sárospataki diákságát a Kamaszok című regénytöredék, valamint a Pesti Naplóban (1939. július és augusztus havában) megjelent cikksorozat ismerteti. Legbővebben a kisújszállási harmadfél év történetét ábrázolja, Forr a bor és Bál című regényeiben. Említett írói alkotások rajzait és elbeszéléseit a felsorolt iskoláknak megfelelő tanévbeli értesítőkönyvei segítségével tudjuk kiegészíteni, melyek adatai küzdelmekre, megpróbáltatásokra, olykor válságos fordulatokra is mutatnak, viszont e nehézségek nem csupán Móricz lelki erejét növelték, hanem az ekkor szerzett benyomásainak, tapasztalatainak és emlékeinek írói pályáján is nagy hasznát vette.

Próbálkozott a teológiával, a budapesti egyetemen hallgatott filozófiát, a közoktatási minisztérium tisztviselője is volt, de folyton csak az irodalom felé törekedett.

Kora ifjúságában a Kisfaludy-Társaság megbízásából szülőföldjén, Szatmár vármegyében néprajzi tanulmányokkal, népköltési gyűjtéssel is foglalkozott, s a nép körében tett útjai igazán nagy hatással voltak írói tehetségének fejlődésére. Ezen utak alkalmával a népnyelvnek tanulmányozása is önként kínálkozott számára, és lehetősége nyílt a falusi élet mélyre tekintő tanulmányozására, s egyszersmind a bonyolult cselekvések rejtett rúgóit is kutathatta. Több írásában említi ezeket a gyűjtögető utakat, kiemelve, hogy elbeszéléseiben az ily alkalmakkor történt vagy hallott eseményt fogja előadni.

Küzdelmes ifjúsága során újságíró lett, s a Magyarország vármegyéi és városai című monográfia-sorozat szerkesztője. Ebben az időben került sor a Szatmár vármegyét bemutató kötet kiadására, melybe Móricz Zsigmond írta a Szatmár vármegye népe és a Nagybánya című fejezeteket. Az előbbiben a Szatmár vármegyei nyelvjárás ismertetésével is foglalkozik. A nép nyelvének tanulmányozásában otthonos író rátermettséggel, de megfelelő szaktanulmány alapján végezte ezt a feladatot. A Szatmár vármegye népe című értekezés szerint Móricz népköltési gyűjtése is gazdag eredménnyel járt: több ezernyi népdalt sikerült feljegyeznie. A gyűjtemény darabjaiból a szerelem érzésének minden fokozatát végig lehet kísérni, a sóvárgó vágyakozástól a sok szenvedéssel, lelki viharral járó, olykor bánatos, sőt megrendítő drámai végkifejletig. Az általa gyűjtött dalok érzelmi gazdagsággal átmelegített, a fiatal szerelem szépségét a legösszetettebb mélységekig ábrázoló regényeihez hasonlatosak, olyanokhoz, mint például a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, a Harmatos rózsa, vagy épp a Pillangó.

← Móricz Zsigmond Körösfőn, 1941. június 15-én. Korunk, 1979. május.

Ő maga idézett tanulmányában így értékeli gyűjtését: „És Szatmár megye népének nagy dicsősége lesz az a kötet, mely e daloknak gyűjteményét adja, mert a legtisztább, legigazibb, legnemesebb magyar lélekre vetnek művészi világítást".

A közvélemény a magyar próza kimagasló alkotójaként tartja őt számon, aki közönségének nemcsak novellákkal kedveskedett, hanem élesen megrajzolt figurákkal igaz regényeket formált. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a zeneszerzők figyelme mégsem elsősorban prózája, hanem kis rövid gyermekversei felé irányult, melyeket az utókor kevésbé ismer, s melyek annak ellenére életműve elhanyagolt területére szorultak, hogy volt idő, amikor megélhetését ezek biztosították. 1903-ban, 24 éves korában került gróf Tisza István lapjához, az akkor alapított Az Ujság című pesti napilaphoz, ahol a gyermekrovat szerkesztését vállalta, s itt jelentek meg meséi, versei. A kicsiknek szánt apróságai később Erdő-mező világa címmel önálló kötetben összegyűjtve is az olvasók elé kerültek, majd munkája új kiadást ért el, s Boldog világ – Móricz Zsigmond összes állatmeséi címmel a Nyugat vállalata bocsátotta azt újra útjára. A falusi népdalok és mesék hatása gyermekversein és meséin is megmutatkozik.

Az irodalmi tanulmányok készítése, a néprajzi és népdalgyűjtések után a közfigyelmet csak 29 éves korában, Hét krajcár című novellájával vonta magára, melynek létrejöttéről a következő szavakkal vallott: „Második kisfiam koporsója mellett írtam meg az első elbeszélésemet, amely meghozta az első tiszta hangot".

Erdély-trilógiájában a történeti témák felé is nagy elmélyedéssel fordult: Tündérkert című regényében alapos kutatás alapján, elemi erővel rajzolta meg Báthory Gábor, Bethlen Gábor és a korabeli Erdély viharos történetét. A Tündérkert boszorkányát, Török Katát Boncza Bertáról, Csinszkáról, Ady Endre feleségéről mintázta. Lánya, Móricz Lili visszaemlékezései szerint Móricz nagyon szerette Csinszkát. Ő volt az egyetlen nő, akit tegezett. Úgy szerette, „mint a szerelmetes barát, Ady – megmaradt kis cicáját." Mert ez az övé volt. Csinszkán kereste a nagy barát nyomát. Csinszka kedvéért, az ő egyik angol vendége számára egy alkalommal Móricz még egy emlékkönyvbe is beleírta a nevét, s Móricz Lili szerint egyetlen eset volt ez, mert édesapja soha nem adott másként aláírást, csak könyvnapon, saját könyvébe. Az egészet Csinszka – Móricz elvei és szokásai ellenére – „bájolta ki belőle."

← Csinszka. Rónai Dénes felvétele. Pesti Napló, 1934. október 25. (csütörtök), 7. oldal.

Baranyai József baráti körének egyik tagja egy alkalommal azt vetette Móricz szemére, hogy nem is igazi író, mert nem elég bohém: nem iszik, korán fekszik, élete úgyszólván „...rettenetes szolidság." E megállapításra az író a következő választ adta: „Ez mind igaz, de van bennem bohém vonás is. Sokat költök a nőkre! Tudniillik a családom, a legközelebbi rokonságom mind nő. Tudod, három lányom van: a Virág, aki a múlt hetekben járt Komáromban, akit te is ismersz, most tette le a bölcsészkaron a doktorátust, a másik lányom, a Gyöngyi, a gazdasági egyetem hallgatója, a harmadik, a Lili, most iratkozott be a színiakadémiára".

S valóban, Móricz Zsigmond életében a körülötte lévő nők mindig meghatározó szerepet játszottak. 1905. január 5-én vette feleségül a Vashegyről származó tanítónőt, Holics Eugéniát, Jankát, ki imént említett három leánygyermekkel ajándékozta meg az írót. Fiúgyermekeik is születtek: 1906-ban Rozsnyón nyaraltak, ahol augusztus 16-án fiuk, Bandika nyolc hónapos korában elhunyt. Második fiuknak szintén a Bandika nevet adták, de tragikus módon ő is csecsemőkorában halt meg Budapesten.

← Móricz Zsigmond első feleségével, Holics Eugéniával, Jankával. Uj Idők, 1912. december 22.

Az írónak a Simonyi Mária színésznővel kialakult kapcsolata volt az a tényező, amely miatt a feleség, Janka 1925 áprilisában öngyilkosságot követett el, s ezt nem élte túl: nagy adag Veronalt vett be, az orvosok már nem tudták megmenteni. Móricz végül 1926-ban házasságot kötött Simonyi Máriával, ám e házasság sem bizonyult problémamentesnek, ezért 1937-ben második feleségétől is elvált.

← Móricz Zsigmond és második felesége, Simonyi Mária Rómában, 1926-ban. Új Írás, 1979. november.

Élete utolsó éveiben a Kelet Népe című folyóiratának szerkesztése kötötte le idejét. Az öregedő Móricz Németh László szavaival a kivertség magányában egy szegény nemzet szenvedéseinek minden fájdalmát hordozta. Ettől függetlenül ekkor sem mondott le semmiről, amit értéknek gondolt: sem az igazságtalanul meghurcolt magyarságról, sem a Kelet Népének életben tartásáról, sem egyéb terveiről, s megírta, amiről úgy vélte, hogy nélküle megíratlan maradna. Járta az országot – Szabó Lőrinc nevezte őt „az ország vándorá"-nak –, folytatni akarta a Rózsa Sándort, regényt tervezett a magyarok őstörténetéről, a 17. századi Debrecenről. Naplójában írta: „a keserű ifjúság habjaiba szeretnék belemerülni..." Egy év múlva sor került erre is.

1936-ban ismerte meg az akkor húszéves Littkey Erzsébetet (Csibét, Csőrét), ki nevén kívül szülőket nem örökölt, s az állam neveltette fel, majd tanyán és falun, iskola nélkül szenvedés-gazdagságban élt. Megismerkedésük éjszakáján Móricz az öngyilkosságtól mentette meg a fiatal árva lányt, aki később fogadott lánya lett, s az író naplójából derül ki, hogy a nála 37 évvel fiatalabb Csibe és közte jóval mélyebb kapcsolat is kialakult. Az ő történeteiből született Móricz 28 novellája és Árvácska című regénye, amelyekben „fehérré izzított felháborodással" tárta fel a korabeli nyers valóságot: a kis proletárlány meghurcolt életét az egész társadalomtól kéri számon.

1942. szeptember 1-jén jelent meg a Kelet Népe utolsó száma. Móricz ekkor már súlyos beteg volt: erejét felőrölte a tömérdek munka, az irgalmatlan létharc. Augusztus 28-án telefonon kapta a hírt, hogy Gyöngyi lányának kislánya született. Nem tudott válaszolni, a rosszulléttől a falnak dőlt, és leeresztette a telefonkagylót. Estére jobban lett, de 29-én hajnalban agyvérzést kapott: fél oldala lebénult, és beszélni sem tudott. A család mentőt hívott, de Móricz épen maradt kezével takarónak könyveket rakott magára, s maradék erejét megfeszítve, fejét rázva tiltakozott a kórházba szállítás ellen. Mivel állapota nem javult, másnap újabb mentőkocsi érkezett, az orvos altatóinjekciót adott, s az író a klinikán tért magához.

Szeptember 5-re virradóan a világháborús Budapest átélte az első légitámadást: tűzcsóvák jelentek meg az égen, repülőgépek zúgtak, robbanások zaja hallatszott.

Mire odakinn elcsendesedett a világ, az akkor 63 éves Móricz Zsigmond szíve megszűnt dobogni. Szervezete egy hétig küzdött az életéért.

A fáklya című regényéről a Protestáns Szemle szerkesztőjének írt szerzői vallomásában a következő mondatok olvashatók:

„[...] És mégis, ma, Európa ítéletének rabságában, mi kifosztottak, s leláncoltak, mi megalázottak s megkövezettek: csak egy útját találhatjuk meg a jövőnek, az életnek: azt, amelyet mi magunk építünk magunkból s magunkon keresztül.Minden nemzet magára hagyva él, mint minden lélek: de százszor inkább a magyar: az emberiség milliárdjai közt e testvértelen sziget.

Minden ember csak annyit ér: amennyi értéket produkál az élet számára: de ezerszer inkább a világ árvája, a magyar.

Nincs több parancs tehát: teremteni, dolgozni, adni!

Az élet adatott: hogy teremts. Az időnek napjai: hogy gyűjts. S a lélek: hogy adakozz! Teremts, hogy legyen mit felgyűjtened s gyűjts, hogy legyen mit adnod!"

Raffay Andrea, ügyvivő szakértő
Történeti Kutatóközpont
Magyarságkutató Intézet

Forrás: MKI