Céljuk, hogy növeljék a magyar zászló iránti tiszteletet és megbecsülést, amit teljesítményükkel versenyről versenyre el is érnek. A többszörös világcsúcstartó harci cél- és távlövő íjásszal, a Farkassal, azaz Mónus Józseffel nemcsak eredményeikről beszéltünk, hanem arról is, ami e mögött van: a fizikai és a lelki felkészülésről, valamint – augusztus 20-a apropóján – a nemzettudat fontosságáról.

Ahogyan Árpád vezérünk mesterei, Mónus József, a Farkas is továbbadja a tudását – PS-interjú egy többszörös világrekorder hazafival

Rögtön a dolgok közepébe vágva: évekkel ezelőtt egyszer azt nyilatkozta egy interjúban, hogy ön nem tud íjászkodni, nem is tud lőni. Ez több, mint ellentmondásosnak tűnik, ha az eredménysorára pillantunk. Segítsen ezt feloldani!

Ez csak részben tartalmaz ellentmondást, ugyanis ezen kijelentésem alatt azt értem, hogy én nem tanultam soha lőni, nem tanított soha senki az íjászat mesterfogásaira. Negyven éves elmúltam, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni. Nemcsak én nem tanultam lőni, hanem a fiam sem; ő is és én is belülről érezve akartuk megérteni a lövések titkát. Két évig sportíjászattal foglalkoztam, számtalan versenyen vettem részt, volt év, amikor szinte mindig nyertem, a sok győzelem után már nem inspirált annyira egy-egy ilyen viadal, éreztem, hogy önzőség uralkodik el magamon, ezért új kihívások után néztem.

Azóta vallom: a sportoló magáért harcol. Én pedig már nem akartam magamért harcolni, nekem több kellett! A zászlónk dicsősége kellett! Ebből lett a harci cél- és távlövészet. Amikor belemélyedtem ennek a lövészeti ágnak a múltjába, megtudtam, hogy hazánkban addig 297 méter volt a legnagyobb lőtt távolság. A cél elsőként ennek a túlszárnyalása volt akkor, ami számomra ma már nagyon mosolyogtató.

Mostanra ezt a kategóriát 400 méter fölé sikerült vinnem.

Szavaiból kitűnik, hogy elsősorban nem sportként tekint arra, amit csinál. Miben több vagy miben más az Ön által művelt tevékenység?

Valóban kérdésesnek tartom, hogy vajon mennyire nevezhető sportnak az íjászat általam művelt formája. A sportíjászatban gyakran sípszó van, lövés, indító lámpa, fegyelmezett, kordába szorított emberek. Az íjász a célhoz áll, némán, megfontoltan, felkészülten. Látja a célt és rálő, majd újra csend van. Az én világomban a feladat ugyan talán hasonló, viszont kikapcsolom a lövésemet megszabó és tolongó emberek tömegét, nem figyelek a nem létező sípszóra, a nem létező lámpa fényére, nem érdekel semmi, csak az ösztöneim, a karomon és az arcomon végigfolyó veríték, és az érzelem, hogy el kell találnom a célt.

Amikor ellövöm a nyílvesszőt, kitör belőlem a farkas féktelen ordítása. Abban a pillanatban érzem a megállíthatatlan erőt, érzem a múlt tiszteletét, érzem a harc erejét. Minden benne van a lövésemben, nemcsak a sok-sok gyakorlás, de benne van a győzni akarás, a nemzeti múlt hite, benne van az ösztön, ami valójában a hazaszeretet lángja!

Köztudott Önről, hogy saját kezűleg készíti az íjait. Mi adja ezeknek az íjaknak a különlegességét?

2011-től minden modern anyagú íjamat én készítettem és készítem, a saját műhelyemben, a nagyapámtól örökölt kézügyességgel. A barátaim, részemre készített természetes anyagú íjaival is versenyzek, például Paku Sándor barátom készített számomra szaruból egy török íjat, amivel 2014-ben egy világrekordot lőttem, illetve Nagy Sanyi barátom íjával több világbajnoki címet is lőttünk. Nem ismerek olyan íjat, ami gyorsabb lenne az enyémeknél.

Érzésből készítem őket, sablonok nélkül. Azt mondom, a műhelyemben készülnek a világ legjobb íjai, hiszen azért tudok mindenkit legyőzni. A titkukat természetesen féltve őrzöm, ám fiamnak, Lacinak és az ő párjának, Kiarának folyamatosan tanítom, mint ahogyan Árpád fejedelem íjkészítő mesterei tették egykoron.

Azért kell őriznünk a nagy lövés titkát, mert nem akarom, hogy bárki is a magyar zászló ellen fordíthassa egykor! Kiara és Laci csak született gyermeküknek adhatják majd tovább ezt a titkot, ha arra érdemesnek találják majd őket!

Hol van lehetősége, módja a gyakorlásra?

Mindenütt gyakorlok, ahol módom adódik, de a legtöbbet szülőföldemen, Hajdúnánás határában. Hajdúnánás egyébként is nagyon fontos számomra, hiszen családom, szüleim, tanáraim, barátaim emlékét, múltját és jelenét testesíti meg. Olykor érzem, hogy az emberek örülnek, hogy földijüknek tudhatnak, számomra pedig büszkeség és megtiszteltetés, hogy hajdúnánási ember lehetek.

Csapatáról is ejtsünk szót, hiszen jó ideje már nem egyedül szerzi a nagyobbnál nagyobb dicsőséget az országnak! Kik alkotják a Farkas-csapatot?

Csapatunk tagjai, a feleségem, Mónusné Ruszin Anna, Prokaj Kiara, Mónus László, valamint jómagam, a Farkas, Mónus József. Mi a feleségemmel Hajdúnánáson élünk, a fiam Kiarával él, Budapesten tanulnak, ugyanakkor Eger vagy Hajdúnánás is az otthonuk. A Farkas-csapat valamennyi tagja többszörös világrekorder, többszörös világbajnok. Anna világbajnok, 8-szoros világrekorder, 4-szeres World Archery World rekorder, megnyerte Kirgiziában a Nomád Gamest, Isztambulban a Hódítók Kupáját. Kiara 8-szoros világrekorder, 4-szeres World Archery World rekorder, 4-szeres világbajnok, 2-szeres Európa bajnok. A fiam, Laci 5-szörös világrekorder, 4-szeres World Archery World rekorder, 3-szoros világbajnok, 5-szörös Európa bajnok.

Egy átlagos esztendőben ilyenkor már túl szoktak lenni a legfontosabb versenyeken, állandóan utazva, versenyezve, ezzel is öregbítve a zászlónk tiszteletét. Miként telt és telik az idei, sajnos korántsem átlagos esztendő?

A világ megváltozott körülöttünk, sajnos. Versenyeink törlődtek világszerte. Idén februárban még megvettem a 1,5 millió forint összértékű repülőjegyünket Amerikába, a Utah állambeli nagy versenyre, amelyen világrekordok egész sorát értük el már eddig. Nagy reményekkel készültünk idén is, ám meghiúsult az utazásunk, sajnos. De azt nem szabad hagyni, hogy az akaratunkat, a feladatainkat, a céljainkat bármi is megváltoztassa, ezért ezerrel készülünk továbbra is a versenyekre.

A célok ugyanúgy megmaradtak. Mi tudjuk, és úgy is készülünk, hogy ha vége lesz ennek a járványőrületnek, akkor ott állnak majd a versenyek legjobb harcosai, hogy a békében barátságban megmérkőzzenek velünk.

Mi világrekordokért harcoló emberek vagyunk, azaz a létünk feltétele, hogy még nagyobb távolságokat lőjünk a korábbiaknál. Történelmet kell írnunk a mában, a magyar zászló becsületéért. Ahhoz viszont olyan szintű felkészülést kell végbe vinnünk, amit gondolatom szerint senki sem tud felmutatni a világon. Ez rengeteg munka, amit egyszerűen nehéz érzékeltetni. Mi támogatások nélkül létezünk, szinte mindenünket a világversenyek győzelmeire fordítjuk. Napi 8 óra, 1000 lövéssel, íjak százszámra, nyílvesszők tízezerszámra készítése úgy, ahogyan a legmodernebb íjkészítő műhelyek még gondolatban sem tudnak lépést követni velünk. A világon a legjobbnak lenni számunkra nagyon nehéz feladat, de eddig, hála Istennek, sikerült!

Jellemző, hogy rendre komoly célokat tűznek ki önmaguk elé az év elején, amit aztán meg is próbálnak megvalósítani – szinte mindig sikerrel! Mi volt eredendően kitűzve célként az idei évre?

Anna, mint a Kirgiz nomád olimpia bajnoka, amerikai és angol stílusban készül folyamatosan a világrekordjainak megvédésére, és új rekordok lövésére. Kiara 750 méter, Laci 850 méter fölé szeretné kilőni a nyílvesszőit és ezzel új világrekordot felállítani.

Mindezt úgy, hogy közben Kiara a Semmelweis Egyetem negyedéves orvostanhallgatója lett, míg Laci jeles államvizsgával gépészmérnöki diplomát szerzett ugyan, de most az Óbudai Egyetemen hegesztőmérnökijét kezdi el.

Mennyire lehet kihasználni a jelenlegi helyzetet edzésre, felkészülésre, újabb rekordok célbavételére? Lehet, hogy ebből a szempontból esetleg még profitálni is lehet a több szabadidőből?

Ez fonák helyzet, de valóban így van: a mostani állapot majdhogynem tökéletes a felkészülés szempontjából. A sok munka egyik fontos körülménye a nyugalom, valamint a megfontolt, precíz ötletek megvalósítása. Viccesen szoktuk mondani, hogy ötletben és gondolatiságban talán már a NASA-t is felülmúljuk, annyi elképzelésünk van és annyi új dolgon kísérletezünk.

A korábbi években rendre kénytelen volt megemlíteni, hogy a sportági szakszövetségtől nem kaptak támogatást. Ezen a téren történt előrelépés?

Sajnos semmilyen előrelépés nem történt eddig, soha egy fillért sem kaptunk, semminemű támogatásban nem részesültünk. Történik mindez úgy, hogy az állam bőkezűsége jóvoltából maga a szövetség közel 100 millió forintos éves támogatást kap.

Ennél sokkal nagyobb baj, hogy a valódi lényeget, vagyis a sport mellett, a kísérleti régészeti, kulturális, történelmi vonalát ez a sportág sajnos szinte a mai napig nem építette ki. A mai napig nem tudta a szövetség a „szabad” történelmi íjászokat úgy megszólítani, hogy azok örömmel lépnének be társaik mellé.

Pedig ez komoly tömegbázist jelentene, hiszen rengeteg íjászról beszélünk. Szerencsére azért akadnak jó példák is a történelmi ősiségünk feltámasztásában. Az egyik a Kurultaj Bíró András vezetésével, amely egész szellemiségében a magyar nemzeti megmaradást és a testvérnépekkel való jó viszony elmélyítését szolgálja.

Mérhetetlenül fájlalom, hogy idén a vírushelyzet miatt a Kurultaj is elmarad, mert hosszú évek óta állandó résztvevője voltam és ez idén is így lett tervezve. Illetve úttörőként említhetem a Keleti Gyepűt is, amely értékrendem szerint az ország legkiemelkedőbb történelmi íjász szervezete közel 300 lövőjével, eszmeiségével.

A gyepű mára egy eszmeiség számomra. Amint azt bizonyára sokan tudják, egykoron a gyepű volt az Árpád-kor határvédelmének legfontosabb „eszköze”, rendszere. A Keleti Gyepű – Györki Attila vezérletével – számtalan olyan eszmeiséget fel tud mutatni, ami egykori életünk része volt, s amit az iskolapadba előbb-utóbb el kellene juttatni minden magyar gyermekhez. A szövetségnek többek között ilyen projekteket kellene elindítania és finanszíroznia, a múltunk tiszteletét, az ősi szakmaiságot, az összefogás önzetlen erejét. Sajnos ezt sem teszi meg.

Beszélgetésünk végén engedjen meg egy kicsit emelkedettebb kérdést. Augusztus 20-a alkalmából, mint egy ősi, magyar sportág magas szintű művelőjét és hiteles képviselőjét kérdezem: mit üzen nekünk idén az államalapításunk ünnepe?

Ezt a jeles ünnepet, az államalapítást, úgy kell néznünk, hogy ez az ezeréves földünk, hazánk új rendszerbe történő formázása volt. Most ne nézzük az akkor részt vevő személyeket, ne nézzük, hogy miért volt szükség a turul nép ősiségének átalakítására olyan módon, ahogyan történt.

Nézzünk egy évezrednyi távolságból a magyar nemzet magasztos létezésének ünnepére. Bármilyenek is a körülmények – gondolok itt a világjárványra, az EU Magyarországgal szembeni elképesztő mértékű nyomásgyakorlására, a ciprusi török helyzetre vagy bármi másra –, nekünk, magyar embereknek, egy célunk lehet csak. Gyermekeinket boldogságban, büszke magyarsággal felnevelni, akik így egy szabad, boldog országban élhetnek.

Ebből jottányit sem szabad engednünk, hiszen szabadságunkat, boldogságunkat mindig kiharcoltuk. Ideje lenne félredobni az önzőségeket, a kicsinyességeket, álljunk váll-vállvetve egymás mellé, és menjünk az őseink útján. Segítsünk a segítségre szorulóknak, nézzük és keressük meg a jót. Keressük meg a barátokat, alkossunk közösségeket, hogy a jót még több jóval egyesíthessük. Nézzünk boldogan reggel a felkelő napra, este a csillagos égre.

Én annyira boldog vagyok, hogy miénk lehet a Duna, miénk az Országház, miénk a bugaci puszta, a Balaton. Ez mind a miénk. De miénk nagyapáink földje is, hiába húztak Trianonban gúnyhatárokat rá. Magyar nemzetünk az ott élő magyar testvéreinkkel együtt nemzet, hiszen együtt tiszteljük a piros-fehér-zöld lobogót úgy, hogy hitünket nem törheti meg senki sem.

Kötelességünk tenni érte, hogy ez mind a miénk legyen holnap is, akarjunk történelmet írni a jelenben is a cselekedeteinkkel! A magyar zászlóért egy boldog mosollyal is lehet tenni. Ha a szív, a hit, az akarat, a munka, a vágy és a tudat összeadódik, megvan a győzelem. Ha mindezek párosulnak a zászló tiszteletével és egy egészséges nemzettudattal, akkor a nemzetünk neves és névtelen hőseinek segítségét, lélegzetét érezhetjük magunk mellett az utolsó kilőtt nyílvessző során is. Egy nagy történelmi gondolat alapján szeretnék üzenni egy nagyon fontosat: bízz az Istenben és tartsd szárazon a nyílvesszőid tollát!

NÉVJEGY: MÓNUS JÓZSEF

Hajdúnánáson született 1965. október 5-én.

Pályafutása, sikerei: Egészen 2006-ig a civil életben dolgozott, mint mezőgazdasági gépész üzemmérnök. Ebben az évben kezdett el íjászkodni. Ma már csak a történelmi cél- és távlövő íjászatot űzi. 4-szeres World Archery világrekorder, 14-szeres Harry Drake-aranyérmes. 6-szoros világbajnok, 4-szeres Eurázsia-bajnok, Európa-bajnok. 2008-ban Dél-Koreában megnyerte a Tafisa-Trex Game játékokat, 2012-ban Ordos Nadam bajnoka lett Kínában. 2012-ben Belső-Mongóliában 653 méteres világrekordot lőtt, amelynek eredményeként emlékművet is állítottak a tiszteletére. Megnyerte 2017-ben Isztambulban a „Hódítók Kupáját”, majd több, mint 700 versenyzőt győzött le a „Hős” városban, szintén Törökországban, Kahramanmarasban. 2018-ban ismét hazahozta a Hódítók Kupáját. Mára a cél- és távlövő íjászat hét kategóriájából hatban ő tartja az aktuális világrekordot. Érzelemből lő, eredményeit a magyarság érdekében szerzi. Harcol a nemzeti múlt dicsőségéért. Mindenütt vállalt legfőbb célkitűzése, hogy a győztes jogán megmutassa a világnak a magyar zászlót. Híres bemutató lövéseit, a „Bástyalövéseket” eddig megközelítően félmillió ember nézte meg!

Egyéb elismerései: 2009-ben elnyerte a „Hajdú-Bihar Megye legjobb férfi sportolója” címet és ugyanebben az évben a Duna Televízió „Mentor” oklevéllel tüntette ki. 2014-ben Príma-díjat kapott. 2015-ben és 2017-ben elnyerte a World Archery Világrekorder minősítést, valamint hat alkalommal az Amerika Egyesült Államok legjobb távlövő-íjásza címet. A „Hajdúnánás Városáért” kitüntető cím birtokosa. 2016-ban Magyar állami kitüntetést, Magyar Arany Érdemkeresztet kapott, illetve megkapta a Magyar Nemzetért Érdemérem ezüst fokozatát is. Hajdúnánás Diszpolgára, a Magyar Kultúra Lovagja, Bocskai-díjas, a Gráni Oroszlán Példaképdíj döntőse volt.