A tudományos eredményekről számos publikáció látott már napvilágot a nemzetközi tudományos szakfolyóiratokban, amelyről azonban csak néhány töredék jutott el hozzánk, ezért érdemesnek tartom bemutatni a hunokkal, ezeken belül pedig a déli hunokkal kapcsolatos új tudományos eredményeket.

A hunok története új megvilágításban

A korai kínai történeti forrásokból kiderül, hogy hunok nemcsak különleges államszervezet hoztak létre, hanem a világ akkori legnagyobb birodalmát irányították, amely jóval túlszárnyalja Nagy Sándorét, vagy a római birodalmat. Sőt, a hun birodalom tartósnak bizonyult, hiszen a legújabb publikációkból tudjuk, hogy a pusztai nép történelme valamikor a Kr.e. I. évezred közepén[1] kezdődik, és nem szakad meg Belső-Ázsiában a Kr. u. I. évszázadban, hiszen még jóval később is erős hun államokról hallunk: a mongol régészek[2] azt valószínűsítik, hogy az északi hunok nem tűntek el a Kr. u. 93-as xianbei támadás során, hanem ott még évszázadokkal azután is önálló államisággal rendelkeztek. A mongóliai hun régészeti kultúra ugyanis azt mutatja, hogy még a Kr. u. 3. században is egységes kultúrájuk létezett az adott területen.[3] A mongol kutatók hitelt adnak a Bei-shu kínai krónikákban abban, hogy az északi hunokat csak a zsuanzsuanok hódították meg 410-ben.[4]

A kínai krónikák adatai alapján a kínai történészek, és néprajz kutatók azt állítják, hogy a déli hunok sem tűntek el hirtelen Észak-Kínában, hanem miután Huhanye shanyu behódolt a Han uralkodónak, utána még több évszázadig megmaradt a hunok önkormányzata. Sőt, a Han-dinasztia Kr. u. 220-as felbomlása után a hunok ismét megerősödtek, és a 4. század elején megint hódításokba fogtak. A kínai, de idegen források beszámolnak arról, hogy a déli hunok uralkodója, Liu Yuan még Chang-an-t, majd Luo-yang-ot is bevette, és uralma egészen Közép-Kínáig ért. A hunok több kínai nevű dinasztiát alapítottak: ezek: Han, Han-Zhao, Da Xia és Északi-Liang. A Xian-i történészek és etnográfusok[5] egyértelműen állítják, hogy déli hunokról még a 7. században is van említés, habár akkor már egyesek bizonytalanok voltak hun származásukban.

Déli hunok

A déli hunokról szinte alig jelent meg publikáció mind a nemzetközi, mind a hazai írnak tudományos folyóiratokban. Valószínűleg azért, mert kevés hozzáférhető anyag volt eddig. A kínai kutatások révén azonban jelenleg nagyon sok forrásanyagot publikáltak, így érdemes ezzel a témával is komolyan foglalkozni, hiszen a déli hunok két évszázadon át aktívan szóltak bele Észak-és Közép-Kína történetébe.

A déli, vagy vörös hunok története Huhanye shanyu uralmával kezdődik. A hun birodalomból kiváló, és a kínai vazallusságot választó uralkodó jutalmul a Han udvartól Zhao Jun nevű kínai hercegnőt kapta feleségül, aki akkoriban a négy szépség egyikének számított. A kínaiak azonban nem bíztak meg a hunokban, ezért megkövetelték, hogy minden shanyu saját fiát túszként küldje az udvarba, mert az volt számukra az egyetlen biztosíték arra, hogy a hunok nem támadnak ellenük.[6]

Huhanye halála után a déli hunok egysége megbomlott: a hun előkelők öt fejedelemséget hoztak létre. Nem volt többé egységes déli hun állam, és sok kínai tudós úgy véli, hogy nem volt egységes központjuk sem. A bomlás ellenére a Han-dinasztia vezetői még mindig tartottak erejüktől. A félelem jogos volt, hiszen a Han-dinasztia meggyengülése után, a Kr. u. II. századtól ismét hallunk a hunok egységesüléséről. A kínai forrásokból kiderül, hogy akkoriban a mai Gansu, Shanxi és Shaanxi tartomány környékén éltek.[7] A Han-dinasztia végnapjaiban az egyik, nagyhatalmú hadvezér, Cao Cao hun elit lovasokkal erősítette meg haderejét, és győzelme után megpróbálta letelepíteni a szolgálatába állt törzseket, melyek száma mintegy 30 ezer lehetett. Egy másik forrás szerint a déli hunok 8 pu-val (törzs vagy törzsszövetség) rendelkeztek, amelyet Yamada japán kutató 40-50 ezer embernek számolt. [8] Ezt azt jelentené, hogy egy törzsbe 5000-6250 ember tartozott. Cao Cao a hunokat a mai Shanxi tartomány északi részére telepítette le, ahol már a korai időben is éltek. Más, kínai vélemények szerint a hun törzsek létszáma jelentős volt, és nem 50 ezerrel, hanem milliós nagyságrenddel számolnak. (A kínaiak akkor kb. 16-17 millióan lehettek.) A kínai tudósok véleménye azonban megoszlik a szám nagyságáról. [9]

A déli hunok ötös felosztása megmaradt, 215-216. között Cao Cao tábornok öt részre osztotta fel a déli hunok területeit: ekkor a déli hunok keleti szárnya, mintegy tízezer háztartással Chishi járásban, a mai Taiyuan környékén, a nyugati szárny hatezer háztartással Chixian tartományban, a mai Ningxia – tartományban éltek. A déliek háromezer háztartása Buci járásban, az Ordosz déli részén élt, az északiak 4000 háztartása pedig Chinsin járásban élt.[10] A középső területeken élő 6000 háztartás Tajulingben élt. Ez utóbbi a mai Ordosz északi részén lehetett. A korabeli források megemlítik azt is, hogy a hunoknak négy nagy családnevük volt: Huyan, Po, Lan, Qiao. A Huyan nevet a jobb és baloldali királyok viselték, melynek jelentése: „Napot kergető király”. A Po név a bal és jobboldali „chugu” a Lan a jobb és baloldali „tanghu” és a Csiao a „bal és jobboldali” „tuhou” neve volt.[11]

A Han dinasztia bukása után, Kr. u. 220, kb. három évszázadon keresztül nem volt egységes kínai dinasztia, hanem a hatalmas északi területeken, de közép-Kínában is több, nomád eredetű dinasztia uralkodott. Ezt a korszakot (Kr. u. III–VI. sz.) a kínaiak az „Öt Barbár Tizenhat Királysága” korának nevezték. Az öt barbárnak nevezett nép közül három sztyeppei nomád volt: hun, xianbei, valamint a csie. Utóbbiak a hunok által legyőzött yuechi nép maradékai lehettek. További két „barbár népcsoport”, a qiang és a di Északnyugat-Kínából vándoroltak dél felé, őket tekintik a tibeti, és a tangut nép ősének. A Han után megalakuló, szintén kínai eredetű Chin dinasztia uralkodói a hunoktól való félelmükben húszezer hun háztartást áttelepítettek a Sárga-folyó nyugati részére, amelyet akkor Jinjiannek hívtak, ez ma Ningxia tartománynak felel meg.

A déli hunok önálló közigazgatását Cao Cao tábornok nem hagyta érintetlenül, hanem minden hun vezető mellé egy kínait állított. Sőt, a tábornok bebörtönözte a shanyut, hogy elejét vegye a hunok függetlenségi mozgalmának. Akkoriban a déli hun uralkodó központja a mai Shanxi tartomány déli részén volt, közel a kínai fővároshoz.[12] A hunok azonban nem sokáig tűrték a kínai uralmat. A shanyu nagybátyja, Chun-bei behódolt a hatalomnak, ezért megtarthatta uralmát, sőt régensként élhetett eredeti lakóhelyén. A régens halála után, fia, Liu Bao, a jobboldali bölcs király, aki egyben a bebörtönzött shanyu unokaöccse volt, megpróbálta egyesíteni a hun erőket, de szándékában más hun vezetők akadályokat görgettek. Végül rövid időre megkapta a kínaiaktól az északi törzsek feletti fennhatóságot. Chun-bei ága a III. századtól új törzsszövetséggel hozott létre tartós házassági kapcsolatot: a topákkal, akik a xianbei törzsszövetség egyik jelentős ágának számítottak. Az ő utódaikat a források tiefu hunoknak nevezik, akik az V. században az Ordoszban megalapították a Da Xia vagyis a Nagy Hszia államot.

A III. század második felében az északi hunokat természeti csapások (árvíz, vagy éppen szárazság) fenyegették, ezért sokan dél felé menekültek és elözönlöttek a Sárga-folyó védett területeit. A menekülő hunok elismerték a kínai uralmat. A kínai források feljegyezték, hogy 265-ben egy áradás miatt több mint 20000 háztartás költözött a Sárga-folyó nyugati kanyarulatához. Alig húsz éven belül, 284-ben Hutai Anhou hun előkelő harmincezer hunnal csatlakozott a Chin-dinasztiához. [13]A kínaiak jogosan féltek attól, hogy a hunok új erők segítségével létrehoznak egységes államot, ezért 271-ben egy új közigazgatási felosztást alakítottak ki. Az ellen a hunok fellázadtak, és az északi törzsektől kértek segítséget. Liu Bao hun uralkodónak akkor még nem sikerült az álma: a hun egység megvalósítása, azt fiára, Liu Yuan-ra hagyta örökül.

Hun dinasztiák Észak-Kínában

Az új, északi erőkkel felfrissült déli hunok a III. század végétől kezdve fokozatosan megerősödtek, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy akkortájt ismét számtalanszor szerepelnek a kínai forrásokban. A hunok kínai uralmának fénykora a IV–V. századra tehető, akkor néhány erős dinasztiát alapítottak Észak-Kínában, a mai Shanxi, Belső-Mongólia és Gansu tartomány területén, ezeknek valamely régi kínai dinasztia nevét adták. Ahogyan azt már fent említettem, a déli hunok uralkodója, Liu Bao még a III. század végén vazallusi kapcsolatban állt a Nyugati-Chin dinasztiával, és régi szokás szerint fiát elküldte az udvarba túsznak. Amikor 304-ben meghalt, fia és örököse, Liu Yuan azt kérte az udvartól, hagy vegyen részt apja temetésén. Közben a xianbeik megtámadták a Chin államot, ezért Liu Yuan otthon maradt és hun csapatokat szervezett ellenük. Ugyanabban az évben, 304-ben a hunok felkelést robbantottak ki, melynek vezetését elvállalta Liu Yuan, sőt felvette a shanyu címet, és megalapította a Han dinasztiát (304-319), és támadásokat intézett a kínai települések ellen. Liu Pingyang várost tekintette fővárosának. Liu Yuan hadrendbe állította a hun katonákat. Fia, Liu Cong folytatta apja harcias politikáját. Az ő nevéhez fűződik a Chin állam fővárosának, Lojang-nak a bevétele, 311-ben, ahol magát a kínai uralkodót is elfogták és kivégezték. A hunok a nagy győzelmet követően folytatták a kínai területek elleni támadásokat, és 316-ban a következő kínai uralkodót is elfogták, miután bevették a másik ősi kínai fővárost, Chang-an-t, a mai Xian-t. Ezzel a győzelemmel egész Közép-Kína hun uralom alá került. A déli hunok ekkor érték el uralmuk fénykorát: a két legősibb kínai város kezükben volt! Ezt még Mao-tun, a nagy shanyu sem érte el az egységes hun birodalom fénykorában! A hun uralom azonban nem tartott sokáig, mert belviszályok megosztották az egységet. Az uralkodó testvére, Liu Chuo és az egyik hun tábornok, Shi Le palotaforradalmat robbantott ki, elűzték a törvényes uralkodót, és az új shanyu, Liu Chuo a dinasztia nevét Zhao-ra változtatta, amelynek fennhatósága a mai Shanxi, Shaanxi és Henan tartományra terjedt ki. A nyugati területen, a Sárga-folyó partján élő hunok is egységesültek, és Liu Yao vezetésével elfoglalták a kínaiak által a Kr. e. II. század végén alapított Gao Ping várost és környékét. Ez a város régóta fontos katonai és kereskedelmi stratégiai pontnak számított az Ordosz délnyugati részén.[14] Az energikus Shi Le hun tábornok a sikerek után önálló államot hozott létre, amelynek a Kései-Zhao (Hou-Zhao) nevet adta. A tábornok egyre nagyobb hatalmat akart, ezért 326-ban megtámadta egykori szövetségesét, Liu Hu-t, és rövid harc után felszámolta államát, és maga uralkodott még néhány évtizedig. A kínai források szerint ő volt egyébként Helian Bobo, a Da Xia dinasztia megalapítójának dédnagyapja. [15]

A Sárga-folyón túlra telepített hunok is egységesültek, és az egyik hun előkelő, Chugu Mengxun a mai Gansu-tartomány területén megalapította az Északi-Liang dinasztiát. A dinasztia alapítója fellázadt a terület urai, a Kései-Liang dinasztia ellen. Több hadjáratot vezettek dél felé, a Déli-Liang ellen, és csapataival bevette Guzang várost, a mai Wuwei-t, és a hun előkelő magát Hexi királyának nevezte. Chugu Menghszün 433-ban lerombolta a Nyugati-Liang dinasztiát. Halála után azonban fia, Chugu Muqian nem bírta uralmát fenntartani az Északi-Wei- dinasztia támadásai miatt, ezért 439-ben behódolt nekik. A másik utód, Chugu Mengsu azonban nem hódolt be, hanem nyugatra menekült, ahol megalapította a GaocShang-királyságot, mely nem volt hosszú életű: azt 444-ben az északról betörő zsuanzsuanok romboltak le. Az Északi-Liang dinasztia öröksége azonban máig megtalálható Gansu-tartományban, az egyik hegyet máig hun nyelven Chingling-hegynek[16] hívnak. A térségben a hunok támogatták az idegen eredetű vallásokat: számos buddhista szentély is az ő támogatásuk révén épülhetett meg, ezáltal fontos szerepük volt a buddhizmus keleti elterjesztésében.

Az ősi hun területek központja az Ordoszban volt, amely a birodalom virágkorában (Kr. e. III-II. sz.) a jobb oldali bölcs király szállásterülete lehetett.[17] A hun előkelők sírjait a kínai régészek az Ordosz északnyugati területén, a mai Hangqin járásban találták meg, ahonnan előkerült a híres hun arany fejdísz, és számos míves aranylelet. Ordosz régi kínai neve Henan volt, melynek jelentése: a folyótól délre. A Magyarországnyi területű Ordosz fontos stratégiai pont volt a hun-kínai határvidéken. A kínai krónikák többször feljegyezték, hogy a területért heves harcok folytak, és a kínaiak több erődöt, várat, várost emeltek a térségben. Az Ordosz a későbbiekben is megőrizte fontos szerepét: az volt a tiefu hunok központja, akiket a források kevert népnek írnak le, hiszen apai ágon hun, anyai ágon pedig xianbei csoportokat egyesítettek magukba. Leghíresebb uralkodói ága a Da Xia dinasztia volt, mely az V. század elejétől a hunok őshazájában, az Ordoszban alapított önálló uralmat. Ahogyan azt már fent láttuk, a tiefu hunok már a 4. században önálló politikát folytattak. A 4. században vezetőjük Liu-Hu volt. Amikor ő vereséget szenvedett, akkor az Ordoszba vonult vissza, a mai Yulin környékére. Fia, Liu-Wei-Chen, Helian Bobo apja idején a szintén pusztai eredetű[18] Északi-Wei dinasztia nagyon megerősödött, és Liu-Wei –Chen is egy ütközetben halt meg 391-ben. Fia, Bobo elmenekült, majd a mai Shanxi-tartomány északi részén önálló államot szervezett és megalapította a Da Xia dinasztiát, magát pedig „égi uralkodónak”[19], a nagy shanyu-nek nyilvánította. [20]

Tongwancheng (Fehérvár), a déli hunok fővárosa

Az utóbbi évek egyik legjelentősebb történeti híre az volt, hogy a kínaiak feltárásokat végeznek a déli hunok viszonylag épen maradt városmaradványánál, Tongwancheng-nél amely a régi közigazgatási felosztásban Ordosz, vagyis Ih Juu megye Usin járásához tartozott. A térképészeti adatok Tongwancheng, vagyis Tongwan város a mai Shaanxi tartomány Csinbien járásában található, az Ordosz löszfennsík közepén. Tongwan város a Da Xia dinasztia fővárosa volt 407–431 között. A Jin shu kínai forrás szerint a város az alapító Helian Bobo (407–425) a déli tiefu hunok uralkodójának egyik mondása révén kapta a nevét. Eszerint az uralkodó ezt mondta: „Uralnia az Égalattit, uralni tízezer országot, ezért legyen a város neve Tongwan”. A város nevét is ehhez a kijelentéshez kötik a kutatók. A város nevének kínai jelentése: „egyesíteni tízezer város”. A kínai név a forrásokban őrződött meg, a helyiek azonban a várost Fehérvárnak hívták.[21] A Fehérvár (mongolul: Chagan Balgasun) név többször szerepel a kínai forrásokban, sőt egy XIX. századi orosz utazó, Potanin térképén is, mellette egy megjegyzés áll: „közel Jülinhez”.[22]

A várost, mely az Öt Dinasztia és Tizenhat állam idején (III-VI. század) a selyemút egyik központja volt, nagyon jó helyre tervezték: egy fennsík jól védhető helyén található, amely környékén elegendő vízforrás, a források szerint egy nagy tó és két folyó, a Wuding és a Hong-Liu folyók is körülvette. Az alapító Helian Bobo-ról feljegyezték, hogy eltért az ősi hagyományoktól, nem apai Liu, hanem anyai nemzetségi nevét használta, ezért lett a neve a xianbei eredetű Helian név.[23] Uralkodói éve először a „sárkány felemelkedése” volt, majd azt 419. körül a „Főnix repülése”-re változtatta.[24] A Jin shu kínai krónika szerint Helian Bobo a IV. század végén még a fent említett Gao Ping város környékén élt, oda menekült az Északi-Wei dinasztia elől. Bobo-t a város ura, Mo Yigan befogadta, sőt lányát is hozzáadta feleségül. A város a későbbi fővároshoz, Tongwanchenghez hasonlóan egy fennsíkon feküdt, a Liu Pan-hegység lábánál, amely akkoriban a selyemút egyik központjának számított.[25] Amikor Mo Yigan az Északi-Wei állammal szövetséget akart kötni, akkor Bobo fellázadt apósa ellen, és átvette az uralmat tőle, ekkor saját dinasztiát alapított, melynek a Nagy-Hszia (Da Xia) nevet adta. [26]Bobo előbb Gao Ping-ben lakott, majd új uralmi központot keresett magának. A nagy hun uralkodó közben száos építészeti emlékkel gyarapította az Ordosz vidékét: a mai Yinchuanban például egy pagodát emelt, amelynek mai neve – Hai Bo Ta- máig őrzi alapítójának nevét.[27]

Az Ordosz középső részén ma is lenyűgöző látványt nyújt az a hun város, melyet a kínaiak Tongwanchengnek hívnak, a helyiek viszont megőrizték régi nevét: Fehérvár.[28] A város alapításának ötlete állítólag Helian Bobo király egyik útjával függött össze. Amikor az Ordoszban járt, akkor rátalált egy csodálatos helyre. Ekkor a kínai krónikák szerint ezt mondta: “Szép a domb, közvetlenül tágas síkság van előtte, körülötte tó és tiszta víz áramlik. Sok helyen jártam, de még nem láttam olyan vidéket, amelyik ehhez hasonló szépségű lenne.”[29]

A hun uralkodó ezért azon a helyen új fővárost épített, ahol akkoriban sűrű erdő volt, és a folyók, patakok bő vizűen folytak. Mára sajnos már ebből alig látszódik valami, ugyanis a sivatag szinte elnyelte a várost. A várost a források szerint mintegy százezer ember építette hat éven keresztül: 413. és 419. között. A központ hatalmas méretű volt, és az ősi városépítési elvek alapján készült: külső fala északi részen 6 km hosszú, és négy sarkán őrtornyok vigyáztak a biztonságra, és megakadályozták, hogy a rossz szellemek, vagy éppen hús-vér emberek behatoljanak oda. A falak 16-30 méter vastagok voltak. Annak anyagát homokból, földből és vízből gyúrták össze. A belső fal mérete 2566 méter széles 2470 méter hosszú volt.[30]

Maga a város három részből állt. A vastag falakon belül máig épen maradt lakóépületek találhatók, melyek jól mutatják, hogyan éltek egykor a letelepedett hunok. Az északi, palota negyed mellett egy belső és egy külső negyed található. A belső negyedben a kormányzati hivatalok helyezkedtek el, továbbá az volt a tisztviselők és az uralkodói nemzetség lakhelye. A köznép a külvárosban lakott. A város fénykorában Hou professzor szerint kb. tízezer család (kb. 70000 ember) élhetett a falakon belül és kívül.[31] A későbbi korokban, amikor a természeti viszonyok megváltoztak, a lakosok száma 2300 családra, vagyis megközelítően tízezer főre csökkent le.[32]

A külső és a belső negyedben megmaradt lakások között csak annyi különbség figyelhető meg, hogy a belső negyed lakásai nagyobbak voltak, és a lakás előtt egy előudvar, vagy kert lehetett. A házak közepén állt a két vagy többlyukú tűzhely, akárcsak a nomádok által használt jurtában, vagy a belső mongol házaknál. A tűznek fontos szerepe van a pusztai népeknél istenként tisztelik. A tűzhely mögött volt a családi fekvőhely, ugyanúgy, mint a mongol vidéki fogadóknál. A tűzhely előtt lehetett átmenni egy másik helyiségbe, esetleg kettőbe, amelyek inkább raktárak lehettek, mint lakóhelyek, mivel azok belmagassága nagyon alacsony volt. A tűzhely felett szellőzőnyílást is készítettek, ahol a füst távozhatott a lakásból. Ez szintén a mongol jurta elrendezését mutatja, ahol szintén a tűzhely fölötti lyukon vezették el a füstöt. De utunk során arra is felfigyeltünk, hogy a városrom környékén sok hasonló stílusban épült házakkal találkoztunk, amelyek valószínűleg Tongwan város házait utánozták. Magában a városromban is terepet őrző személyzet rendbe szedett egy-két hun házat, és abban laknak ideiglenesen.

Tongwanról, vagyis Fehérvárról nagyjából egységes kutatói vélemény alakult ki, de azért van néhány vitatott pont is. Az egyik az, hogy az V. század előtt volt-e település a környéken. A vita alapját az a két, Han-dinasztia korából előkerült pecsét képezte, melyet a környékbeliektől gyűjtöttek be a régészek. Mivel nem régészeti ásatáson kerültek elő, ezért sok kutató nem fogadja el, hogy azok egy korai városból származnának, néhány kutató viszont hitelt ad ennek az elméletnek. Annyi bizonyos, hogy az Ordoszban már a Chin kortól számtalan erődítmény állt, hiszen maguk a kínaiak is építettek néhányat, mikor hatalmuk alatt tartották a területet. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy pont Tongwan városnál volt-e valamilyen erőd. A kínai régészek terepbejárás alapján találtak egy régi falmaradványt, melyet még a Keleti-Han dinasztia idején építhettek, ez alapján azt állítják, hogy korábban volt már település ott, csak nem tudni, hogy a kínaiak, vagy a hunok építették-e azt. [33]

A másik vita az, hogy a déli hunoknak volt-e korábban egységes fővárosuk. A többségi vélemény szerint az első jelentős főváros Fehérvár volt, bár a kínai források alapján más hun központok is ismertek egész Észak-Kínában[34]. Annyi tudott, hogy korábban már megemlítik a mai Ningxiában található Gao Pinget[35], mint a hunok központját. Kisebbségi kínai kutatói vélemény szerint nem zárható ki, hogy a déli hunoknak korábban is volt egy fővárosa, hiszen a tisztán nomád életmódot folytató északi hunok területén is számos, nagyváros létezett, egészen a korai időktől kezdve, gondoljunk csak a burját földön megtalált Ivolgára, Deresztujnra, vagy éppen a mongóliai Góbiban lévő Bayanbulag romjaira.

Ősi emberáldozat emléke a pusztai népeknél

Az eurázsiai pusztai népek folklórjában széles körben elterjedt a falba építés motívuma, amely Kínától a Kaukázuson át a Kárpát-medencéig, sőt a Balkán térségig különböző balladákban, történetekben megtalálhatók. Jelen írásomban a motívum az európai kutatók számára jórészt ismeretlen kínai-hun párhuzamát ismertetném.

A vallástörténészek, néprajzos és antropológus szakemberek véleménye szerint egykoron az egész világon elterjedt az emberáldozat, és annak több változata volt ismeretes a különböző népeknél. Az indiai tantrizmus szerint az emberáldozat által az istenek megváltoztatják és jó irányba terelik az áldozatot végző emberei közösség szerencséjét. A keltáknál a feláldozott emberi testrészekből végeztek jóslást. Az szinte általános tendencia volt a világ bármely részén élő közösségeknél, hogy természeti katasztrófa idején emberáldozattal próbálták megnyerni az égiek jóindulatát. A szkíta és mongol népeknél a meghalt uralkodó, egyházi vezető szolgáit mészárolták le, hogy azok uraikat a síron túl is kövessék. Az összehasonlító vizsgálatot végző Green egyértelműen a kínaiakhoz köti az új épületek emeléséhez szükséges emberáldozatok végzését, és példának pont a Kínai Nagy Fal építését hozza fel. Bár a kutatók elismerik, hogy sok helyen az emberáldozatokat a Kr. e. I. évezredet követően már nem végezték el, illetve azokat jelképes áldozatok váltották fel, a folklór hagyományban szinte máig megmaradt ennek az emléke.

A falba épített asszony

Az emberáldozatok emléke az erdélyi magyar folklórkincsben is megtalálható, melyről az elmúlt másfél évszázadban számos tanulmány látott napvilágot. A magyar ballada kutatás egyik legérdekesebb típusa az erdélyi Kőműves Kelemenné története. Erről számos magyar publikáció jelent meg az elmúlt száz esztendőben. Magyar részről a legjelentősebb kutatói eredményt Vargyas Lajos tette közzé az 1960-as évektől, aki összehasonlító forráselemzés és kutatás révén bebizonyította, hogy a balkáni népeknél is meglévő „falba építés” motívum a magyaroktól származik, ők pedig a Kaukázusból hozhatták magukkal vándorlásaik során. Vargyas Lajos szerint a belső-ázsiai hősepikai elemet tartalmazó magyar ballada a honfoglalás előtti időkből származik. [36] Kőműves Kelemenné balladája tehát megvan a távoli Kaukázusi népek folklórjában, úgy mint az örmény, kazáni oszét, grúz folklór kincsben. Kazány város építésének története nagyban megegyezik a magyar Déva várának építésével.[37]

Groom a törökországi folklóranyagban szintén talált egy hídépítési történetet, amely Manoliról és bátyjairól, összesen 12 mesterről emlékezik meg, tehát a magyarhoz hasonlóan szintén tizenkét emberről van szól. A történet, Manoli mester és testvérei szintén megtalálható a Kárpát-medencei moldvai magyar közösségeknél, a csángóknál. Bár a történetet a törökországi cigányok őrizték meg, Groom úgy véli, hogy stílusjegyei, valamint elbeszélési módja miatt nem a cigányok sajátja, hanem azt keletről hozták magukkal. Groom úgy véli, hogy a történet párhuzama Indiában lelhető fel, a „Santal mesék”-ben, a „Hét testvér és nővérük”-ben.[38] A szerző által leírt mese azonban eléggé távol áll a falba építés motívumától, ezért kétséges, hogy ugyanarról a motívumról van-e szó.

Más kutatók felsorolták azt, hogy északi területeken, a mordvinok és az észtek között is megjelent ez a motívum. Juhász Jenő például a mordvinoknál említi meg a fenti történetet.[39] Ha azonban alaposan megvizsgáljuk a történeti magot, ahogyan Vargyas is tette, abból az derül ki, hogy a motívum csakis olyan területen alakulhatott ki, ahol jelentős falakat vagy várakat építettek. Az tény, hogy a Kaukázus térségében számos hatalmas erőd épült az elmúlt évezredekben, és nem lehet kizárni közel-keleti magas civilizációs hatásokat, ahogyan erre Vargyas is utalt, [40] ehhez azonban alaposan meg kellene vizsgálni az adott térségben máig élő közel-keleti népköltészeti kincset, valamint a régi eposzokat és más történeti feljegyzéseket, hogy kiderüljön, kimutatható-e ténylegesen a falba építés motívuma a közel-keleti folklórban, vagy a régi népköltészetben?

Magam, eddigi kutatásaim alapján a távol-keleti és közép-ázsiai kiindulási magot elképzelhetőnek tartom, arra ugyanis számos bizonyíték van. Eszerint a régi pusztai népek öröksége sugárzott ki az északi területek felé, és elért a mordvinokhoz és az észtekhez is. Azért tartom a délről északra való terjedési útvonalat reálisnak, mert nemcsak a Kaukázusban, Törökországban és Közép-Ázsiában, hanem a távol-keleti térségekben is megtalálhatjuk nyomait, még pedig a régi kínai és a hun népek történeti feljegyzéseiben. Ez a határozott nyomvonal arra utalhat, hogy vélhetően az eurázsiai sztyeppék egykori urai, a hunok révén jutott el a falba építés motívuma nyugatra, egészen a Kárpát medencéig. Abban az időben az eurázsiai sztyeppét az ún. szkíta-hun népek uralták, akik változatos civilizációs hatása[41] jól végigkövethető a Távol-Kelettől egészen a Kárpátokig. Rövid írásomban a keleti párhuzamoknak jártam utána, és azt találtam, hogy közbenső állomásként, a Kaukázustól keletre Közép-Ázsiában szintén megvolt a fenti motívum. Az egyik horezmi vár építésének történetét az orosz Tolsztov írta le művében.[42] A történet külön érdekessége, hogy Dév-kala várástól van szó, ahol a dév démont jelent, amely szó megegyezhet a magyar Déva névvel. A horezmi történet megléte azért fontos, mert megmutatja azt, hogy Belső-Ázsia és a Kelet-Európa közti hatalmas nagy távolságot áthidalóan, köztes területen is megtalálható ezen ősi motívum.

A hun változat

Magyar szempontból nagyon ismerős lehet az a történet, melyet a kínai források Tongwancheng, vagyis Fehérvár építéséről jegyeztek fel.[43] A magyar balladából tudjuk, hogy magas Déva várát tizenkét kőműves építette. Amit azonban nappal felépítettek, az estére leomlott. Ezért tanácskozni kezdtek, hogy mivel erősíthetnék meg a várfalat. Végül úgy döntöttek, hogy akinek a felesége legelőbb megy oda, annak testét beépítik a falba, hogy általa megerősödjön a fal.[44] A magyarok által lakott erdélyi területeken 1995-ig mintegy 91 helyről gyűjtötték össze ezt a fajta balladát, amely arra utal, hogy a magyarság körében töretlenül élt ez az ősi motívum, amely a falnak szánt emberáldozatokat örökítette meg.[45] A balladákból az is látszik, hogy a mesélők sokszor már nem is értették annak eredeti jelentését, és a változatlan szövegű balladát a végén már magyarázatokkal látták el, hogy a véres tettet valahogyan érthetővé tegyék. Ez is jel arra utalhat, hogy nem a magyarság között alakult ki és terjedt el a történet, hanem valószínűleg keletről hozták magukkal. Magam 2005. májusában látogattam el a déli hunok fővárosába, Tongwancheng-be, majd a kínai kutatókkal folytattunk konzultációt a hun város történetéről. Jelen hun város történetével kapcsolatban szintén megvan a falba építés története. Ezt a történetet, amely arról szól, hogyan erősítették meg a gyenge részeket. Koichi Matsuda japán történész professzor eljutatott hozzám egy nagyon érdekes történetet, melyet ő maga a Jin-shu kínai krónikából fordított. A déli hunok életét megörökítő krónika, a Jin shu 130. tekercse a következőket írja:

“Amikor Helian Bobo megtervezte Tongwan várost, Chi-gan Ali-t nevezte ki az építkezés főnökévé. Ali nagyon mesteri építész volt, de természete nagyon kegyetlen volt. A palota falait nagy erővel építették. Ha a falon lyukat lehet fúrni, akkor ő (Chi-gan Ali) azonnal megölte a fal építőjét, és testét beépítette testét a falba.”[46]

Összehasonlításul a magyar ballada szövege:

„Megfogták szép gyöngedén, betették a tűzbe,

Az ő gyenge hamvát keverték a észbe.

Avval állíták meg magos Déva várát.”[47]

A hun adat azt mutathatja, hogy a történeti mag az idáig ismert kaukázusi előfordulástól jóval keletebbre, egészen a Sárga-folyó környékén alakulhatott ki és onnan terjedhetett nyugatra. Bár az nem valószínű, hogy a kegyetlen emberáldozat a hunoknál lett volna szokás, hiszen a kínaiak között volt a falépítésnek rituális jelentőssége volt a korai, Xia és a Shang-kor idején. Elképzelhető, hogy a falba építés motívuma egy kollektív, egész népeket érzékenyen érintő trauma volt, melyre a Kőműves Kelemenné ballada az egyik emlék volt a pusztai népek között, amely a magyar ballada hagyományban is ilyen mély nyomot hagyott? Mindenesetre tény, hogy a fal ily módon történt megerősítése gyakran fordul elő a Sárga-folyó menti folklóranyagban.

Ecsedy Ildikó, a korai kínai történelem kiváló magyar kutatója „A kínai állam kezdetei” című monográfiájában többször megemlíti a falépítés rituáléját, amely a korai kínai történet korába vezet minket. A régi kínai forrásokból ismert az, hogy a fal az egységet jelenti a régi távol-keleti nép között, melynek külön szertartásai voltak. A Zhou korban a 13 fejedelemség közül mindig 12-en vettek részt az állami falépítésben.[48] A tizenkettes szám egyébként akkoriban szent számnak számított, amely a teljességet szimbolizálta. Érdekes, hogy a magyar, és a kelet-európai balladák ezt a számot változatlanul megőrizték.

A falba építés motívumának kutatásához legfontosabb adalék a Shi Ji krónika által megörökített történet, amely Meng Jiang nü asszonyról szól. Ez a kínai állam első egyesítőjéről, Chin Shi Huangdi császár kegyetlenkedéseiről szól. Chun Yoon-Ngan, kínai származású kutató interneten is közzétette a Shi Ji krónikában szereplő részt, amely egy bátor asszonyról szól, aki a nagy távolságok és veszélyek ellenére elindult megkeresni férjét.[49]Az elbeszélés szerint a szépségéről és bátorságáról híres asszonyt nyugtalanította az, hogy nem kapott férjéről, Wan Xi Liang-ról hírt. Egyszer a falujába hír érkezett arról, hogy a Nagy Fal építése jól halad, és már keleten, a magas hegyekben folyik a munka. Ekkor az asszony arra gondolt, hogy elindul, hogy meleg ruhával és cipővel lássa el férjét. Az épülő fal mentén sorra kérdezte a munkásokat férje felől, de senki sem hallott róla. Végül, már a hegyek között elérkezett azokhoz, akikkel férje együtt dolgozott, és ők elmondták, hogy férje a kimerültség miatt meghalt, és ők betemették a fal alá. Ekkor az asszony azt kérte, hadd nézze meg, hogy hová temették el urát. Ott elkezdett sírni, és több napon keresztül ömlöttek könnyei, amellyel alámosta a falat, mire az összeomlott. Ez a hír elérkezett a kínai udvarba, és az uralkodó, Jing Cheng, nem hitte el a történetet. Meg akart győződni saját szemével a történet hitelességéről. A császár elment a helyszínre, ahol csodálatba ejtette az asszony szépsége, és feleségül akarta venni. Az asszony azt mondta, hogyha az uralkodó teljesíti három kívánságát, akkor ő hozzámegy feleségül. Az asszony ezután azt kívánta, hogy férje csontjait tegyék koporsóba és a halott kapjon állami temetést. Harmadikként pedig azt kívánta, hogy az udvari tisztviselők tisztelegjenek férje előtt. Minden úgy történt, ahogyan az asszony kívánta. A temetés végén aztán az asszony a mélybe vetette magát, és nem lett a császár felesége.

A régi krónikában lejegyzett szövegnek a kínai folklórban többféle változata létezik, egyik változatot Zhao Bayartu[50], belső-mongol folklór-kutatótól hallottam, aki egyébként a kínai asszony történetét egyértelműen a magyar ballada kínai párhuzamának vélte. Szerinte, amikor Chin Si Huangdi a hadifoglyokkal - akik között szép számmal voltak hunok - építtette a Kínai Nagy Falat, akkor számtalan embert feláldoztak, és testüket beépítették a falba. Így akarták szellemüket odakötni. Meng Jiang nü asszony férje is ott dolgozott, s miután nem kapott róla hírt, az asszony elindult, hogy megkeresse férjét. Elment az építkezésre, ahol azt hallotta, hogy férje meghalt, csontjai pedig a falban vannak eltemetve. Akkor az asszony az uralkodóhoz járult, hogy adja ki férje holttestét. Az csak akkor akarta megtenni, ha az asszony hozzá megy feleségül. Az asszony megígérte, de miután megkapta férje maradványait és, őt méltó módon eltemette, fejét beleverte a falba, és attól meghalt. A fal ennek hatására összeomlott.[51] Polonyi Péter Kína útikönyvében is olvashatunk Meng Jiang nü-ről, szerinte az asszony sírásával omlasztotta le a falat. Sőt, leírja, hogy Meng Jiang asszonyt ma istennőként tisztelik Sanhaiguan-ban, és tiszteletére a Főnix-hegyen egy templomot emeltek.[52] Horváth Izabella megerősítette Bayartu állítását, vagyis hogy a kínaiaknál is számtalanszor előfordul ez a motívum.[53].

Nemcsak a fenti történetekből, hanem a jelenlegi kínai szakirodalomból ismert tény, hogy a fenti elbeszélés nagyon reális, hiszen a kínaiak számára a falak építése fontos szerepet kapott már a legkorábbi időtől. Ecsedy Ildikó szerint már a Shang-kortól (Kr. e. XVII-XII. sz.) vannak írásos bizonyítékok arra, hogy a helyi közösségek egy-egy fal építésénél különböző rituálékat végeztek, ahol szokásban volt az emberáldozatok bemutatása.[54] Jacques Gernet sinológus szintén leírja, hogy a Shang-kori civilizáció egyik legjellemzőbb sajátossága az emberáldozat volt, melyet a különböző épületek felszenteléséhez kötöttek.[55]Ez a tudós szerint csak a Zhou-korban szűnt meg, bár egyes elemei még továbbéltek. Henri Maspero, olasz sinológus feljegyezte, hogy Kr. e. 641-ben egy herceget áldoztak fel, máskor pedig emberek tucatjait.[56]

Plutschow leírja, hogy a régi kínaiaknál általános szokás volt, hogy az épületeket, kapukat emberáldozattal erősítsék meg. Az áldozatok főként hadifoglyok voltak. A források leírják, hogy Cai koronaherceget is feláldozták ilyen célból.[57]A szerző úgy véli, hogy valószínűleg a fontos épületek építésénél végezték el ezeket a véres áldozatokat. Ezt megerősítendő, a régészek több száz emberi csontvázat találtak a palota helyénél.[58]

Az eurázsiai pusztai övezetben meglévő közös folkór motívum megléte arra hívja fel figyelmünket, hogy alaposan át kell vizsgálnunk egy-egy történet megjelenési területét, vagyis a kutatásokból nem hiányozhat az eurázsiai pusztai terület legkeletibb széle, az észak-kínai folklóranyag sem. A közös motívum kincs, más forrásokkal egyetemben azt mutatja, hogy ezek valószínűleg a hun birodalom idején terjedtek el a térség népei között, és azokat a népi hagyomány több száz éven keresztül megőrizte. Az észak-kínai folklóranyag és a régi történeti források tanulmányozása minden bizonnyal más témakörben is elvégzendő feladat lehet.

Fehérvár nevű pusztai fővárosok

A Fehérvár, mint főváros elnevezés gyakori a belső-ázsiai lovas nomád népek között, akik ezt a nevet elvitték Kelet-Európába is. Ismeretes, hogy a hunok, majd a pusztai örökséget továbbadó utódok, a türkök, a dzsürcsik és a mongol népek, de a kazárok, besenyők és a magyar törzseknél gyakori a fővárosuk fehér színről való elnevezés. A mai Északkelet-Kína területéről sok Fehérvár városról tudunk: a dzsürcsik első fővárosa a mai Mandzsúria területén volt, neve Pej-cseng, vagyis Fehérvár. Polonyi Péter könyvében erről így számol be: „Harbintól 355 km-re délkeletre, Miutan Jiang város felé, Anchengnél elérünk Shangchingnek, a dzsürcsik egykori Felső Városának romjaihoz. Az Asi-folyó nyugati partján elterülő romokat a helybeliek Baichengnek, Fehérvárnak nevezik. Ez volt a dzsürcsik első fővárosa a XII. század idején.”[59] Érdekes, hogy a város eredeti nevét a helyiek megőrizték, csakúgy mint Tongwancheng esetében is. Fehérvár név a mongolok között is megvolt: a nagy mongol uralkodó, Kubiláj kán egyik palotáját Csagán Kotának, vagyis Fehérvárnak nevezték el, melynek romjai Dolon-núrtól északnyugati irányban kb. 40 kilométerre látszódnak. Ugyancsak Fehérvár volt az utolsó dzsingiszida uralkodó, a szentként tisztelt Ligden kán központja is.[60] A Sahnáme eposz többször tesz említést „Fehér várerődökről”, amely szintén a Fehérvár meglétét mutatja Közép-Ázsiában.

Minket az elnevezés eredete már csak azért is érdekel, mert a hunok európai megtelepedése után nálunk is elterjedt a Fehérvár városnév, sőt jóval később, szinte a mai napig találkozunk még ilyen elnevezéssel, amely azt bizonyítja, hogy ez a fajta névadás meghatározó jelentőségű volt a lovas nomád népek számára. Érdemes megemlíteni, hogy a hivatalos nyelvészeti álláspont szerint olyan fontos szavunk, mint a fehér (régi alakja fejér) ismeretlen eredetű. A Czuczor-Fogarasi szótár elemzése viszont a fehér szín szentségére irányítja figyelmünket. Szerintük a „fe-ér” szó a felső erővel áll kapcsolatban, mert az a fénytől leginkább megvilágított rész.[61] A szótár szerkesztői már akkor, az 1860-as években felfigyeltek arra, hogy a magyar fejér szó kapcsolatban áll a kínai „pej”, vagyis fehér szóval.

A magyar történeti krónikákban több említés van róluk. Anonymus ált írt Gesta Hungarorum-ban szerepel Bolgárfejérvár és Fejérvár neve is.[62] A krónikában az szerepel, hogy a honfoglaló magyarok Árpád vezetésével a Pilisben megtalálták Attila hun uralkodó városát, amelyet nagy vigasság közepette birtokba vettek.[63] A krónikás még azt is tudni véli, hogy Attila városában temették el Árpád fejedelmet. Sőt, Kézai Simon arra is utal, hogy Attila király városa lett később a magyar királyok székhelye.[64] Az ismert, hogy Fehérvár volt a neve a régi magyar fővrosnak. Ezt azonban sok magán-kutató nem a mai Székesfehérvárra, hanem a Pilisbe helyezi, ás úgy vélik, hogy Attila király egykori központja ott lehetett.[65] Legutóbb Lánszki Imre ökológus végzett kiterjedt kutatásokat, és komoly természettudományos és társadalomtudományi adatokkal támasztotta alá azt a feltevését, miszerint Fehérvár a mai Budakakász közelében lehetett.[66] Érdemes lenne régészeknek és történészeknek ezt a kérdést ismét megvitatni.

A Fehérvár név annyira elterjedt volt, hogy a magyarok más várost is így nevezték el, a régi belső-ázsiai hagyomány alapján: az erdélyi Gyula székhelye Gyulafehérvár volt, a bolgároké pedig „Bolgárfehérvár”, ismertebb nevén Nándorfehérvár. Tudunk Dnyeszterfehérvár létezéséről is, sőt Dalmáciában Tengerfehérváron koronázták meg Kálmán királyt.

A színek alapján történt város elnevezésre több magyarázat született. Bíborbanszületett Konstantin szerint Fehérvárt a várost védő falak színe után nevezték el.[67] Otgoni Pürev, mongol sámánkutató viszont másokra hivatkozva azt állítja, hogy a színek egy-egy égtájat jelöltek: a fekete az északi, a vörös a déli, a kék a keleti, és a fehér a nyugati irányt jelképezte.[68] Ezt megerősíti a kínai krónikás azon állítása, mely szerint a hun paripák égtáj szerint más-más lóval sorakoztak fel.[69] Sinkovics Balázs a magyar történeti forrásokra hivatkozva azt állítja, hogy Fehérvár szakrális központ lehetett.[70] Mi leginkább Sinkovics álláspontját fogadjuk el, mivel az ordoszi Fehérvár, Tongwancheng, a déli hunok fővárosa szakrális központ volt, és ezt a hagyományt még a később oda beköltöző tangutok is ismerték és egészen Dzsingisz kán hadjáratáig, 1227-ig híven őrizték.[71]

Tongwan (Fehérvár) város kései története

A Da Xia dinasztia nem volt hosszú életű, hiszen az alapító után még két shanyu neve ismert, Helian Chang (425-427) és Helian Ding (428-431). Da Xia területét 431-ben a nomád eredetű, hun és xianbei elemeket egyesítő Északi-Wei dinasztia foglalta el, és megsemmisítették a nagy hun dinasztia uralmát. A településen akkor a hun eredetű Fei nemzetség vette át a vezető szerepet, akik adófizetésre voltak kötelezve.[72] A város azonban jócskán túlélte alapítóit, hiszen a történeti források szerint még utána évszázadokig virágzott, neve azonban megváltozott: a VI. századtól kezdődően Fehérvár helyett a kínaiak a Xia Zhou nevet használták, és az katonai bázisként működött. A városban még éltek hunok és kínaiak, de más népek is szemet vetettek a kiváló fekvésű városra. A kínai uralom alatt a város autonómiát kapott, és szinte önálló államként működhetett, Kuan-nei néven, melyet a tut-tu-fu irányított[73]. Fehérvár környékét azonban több belső-ázsiai lovas nomád nép megtámadta. A tangutok már a 7. század végén megjelentek a környéken, és 692-ben mintegy 200 ezres tömege új törzsi központot hozott létre az Ordosz déli részén Ling-chou és Xia-Zhou között. A tangutok mellet egy rövid időre feltűntek a türkök, akik részt vettek a 750-es években zajló, An Lushan felkelésben. Ők azonban hamar visszavonultak. Őket egy rövid időre a tibetiek követték, akik 786. decemberében elfoglalták Xia Zhou-t. A következő évben azonban békét kötöttek a kínaiakkal, és akkor feladták a várost, mert túl messze esett a tibeti határvidéktől. A tibetiek hatalmas pusztítást végeztek a régi Fehérvárban: rabságba hurcolták a lakosság egy részét, akik között sok hun lehetett, felégették az épületeket, és indulásuk előtt lerombolták a falak egy részét. Ennek ellenére a városban nem szakadt meg az élet, a tibetiek után a kereskedelmi és szakrális központ újból virágzásnak indult. A városban a X. századig nagyon sokféle nemzetiség élt, Hou professzor szerint a hunok, a chigu-k, más helyi lakosok főleg kereskedelemből és kézművességből éltek. Tongwancheng sokáig a selyemút egyik központja is volt, és onnan vezetett az út az Északi-Wei dinasztia fővárosa, Pingcheng irányába. A Sui és a Tang-dinasztia korában szintén fontos hírközlési központ volt a hun alapítású város: Chang-antól, Kína fővárosától észak felé, pont Tongwan irányába egy fontos hírközlési út vezetett.

A Wei dinasztia után a kínai eredetű Tang-dinasztia vette birtokába a várost, akik katonai körzetet alakítottak ki. Céljuk az északi nomád türk törzsek elleni védelem volt. A Tang uralom végén, majd az Öt Dinasztia (900-960) idején a város és környéke autonómiát kapott és de facto önálló államként működött. A Tang-dinasztia idejében egyre kevesebb szó esik a hunokról, csupán néhány adatot jegyeztek fel róluk, éppen ezért néhány tudós úgy véli, hogy a hunok akkorra már jórészt beolvadtak a többi nomád népcsoportba. A Shaanxi Egyetem professzora, Hou Yongjian viszont úgy véli, hogy a 7. századra már a hunok utódai közül sokan bizonytalanok voltak származásukban. A Tang-dinasztia idején volt egy híres költő, Liu Yu Si, aki saját feljegyzése szerint bizonytalan volt, hogy ő hun leszármazott-e. A költőnő példája mutatja azt a folyamatot, hogy a kései utódok nem tudták pontosan, hogy vajon hunok-e. Hou professzor a hunok asszimilációját a Tang-kor végére, tehát a IX. századra teszi. Fehérvár azonban továbbra is kínai-nomád határvidék egyik stratégiai pontja maradt. A Tangok bukása után az Északi-Song dinasztia uralta a várost. A kínaiak azonban nem sokáig uralták a várost, mert a nyugatról folyamatosan támadó tangutok miatt a 990-es években a Song dinasztia kiürítette a várost, és az alattvalóikat felszólították, hogy hagyják el a várost. A kiürítés után a tangutok elfoglalták a várost, és Xia Zhou néven az új hódító dinasztia központjává vált. Korábban az orientalisták úgy vélték, hogy a tangutok tisztán tibeti eredetű népcsoport volt, ma azonban már sokan hajlanak arra az álláspontra, hogy a törzsszövetségben jelentős sztyeppei nomád, xianbei elemek is voltak. Azt viszont aligha kutatta bárki is, hogy az ordoszi hun csoportok részt vettek-e a törzsszövetség életében, illetve, a hunok utódai milyen mértékben voltak jelen a tangut államban. Annyi bizonyos, hogy az új hódítók átvették a helyi, hun korból átöröklődött hagyományokat, és szokásokat.

A tangutok előbb magukat Hszi-Hsziának, vagyis Nyugati-Xiának nevezték, mert nyugatra voltak a korábbi Nagy Xia államtól. Tongwan város megszerzése után 1038-ban a tangut uralkodó, Yuanhao birodalmát Da Xiának, vagyis Nagy Hsziának nevezte el, utalva a korábbi nagy hun birodalomra. A tangutok közigazgatási és szakrális központja Xia Zhou maradt, és végsőkig ragaszkodtak birtoklásához. Innen valószínűleg csak a sivatag terjeszkedése miatt költöztek nyugatra, a mai Yinchuan város környékére. A sivatag terjeszkedése akkor már jelentős problémának számított. Egy tangut forrás már a X. század legvégén úgy írt a városról, hogy „mélyen a sivatagban” fekszik. A homok terjeszkedése és az elsivatagosodás reális probléma lehetett, hiszen a kínai források mindig feljegyezték, hogy mikor esett a város környékén eső. Különösen a májusi esőt tartották fontosnak. A régészek kiderítették, hogy a veszélyes homok az Ordosz északi része felől érkezett, és fokozatosan ellepte a várost. Ezután a város elhagyatottá vált, még a tangutok krónikája is azt írta róla 1081-ben, hogy a várost elnyelte a homok. Egy évszázadon belül azonban megváltozott az éghajlat, ezért 1170-ben a tangutok visszamerészkedtek a városba, és alig harminc év múlva, 1184-ben a város Xia Zhou néven ismét katonai bázissá vált. Ahogyan a forrásokból kiderül, a város fontos katonai támaszpont maradt, és többször megállította a keletről támadó kínaiak, majd a dzsürcsik támadásait. 1216-ban a Chin-dinasztia hadjáratot indított a tangutok ellen, és a csapatok az Ordoszból nyomultak nyugatra. Akkor több, ott lévő erődítmény állta a támadók útját, közöttük volt Xia Zhou is. Ezt azt bizonyítja, hogy a város jó állapotban lehetett, mivel kiállt egy erős ostromot.

A tangut birodalmat 1227-ben egy új hódító, a mongol birodalom foglalta el, és akkor a város is mongol kézre került. A régészek kimutatták, hogy a város a háborúban nem pusztult el, sőt egészen a Yuan-dinasztia végéig (1270-1368) lakott volt, sőt helyt adott a nesztoriánus keresztényeknek.[74] A város a későbbiekben elnéptelenedett, csupán egyszer, 1423-ban szerepel egy kínai dokumentumban. A hunok azonban nem tűntek el nyomtalanul, hanem beleolvadtak a későbbi nomád népekbe, de különleges társadalomszervezetük, ősi képzőművészetük és szellemi örökségük, valamint nyelvük továbbélt a többi, utánuk megerősödött belső-ázsiai nomád népekben, akik mindnyájan a hunokat tartják ősüknek. Ha megvizsgáljuk azt az egységes, belső-ázsiai jellegű nomád kultúrát, mely máig megőrződött a török és mongol népek között, de a mi hagyományunkban, akkor valószínű, hogy egy régen, hosszú évszázadon keresztül kialakult, és egységbe forrt hun hagyomány terjedt szét a Sárga-folyótól egészen a Kárpát-medencéig, amely évszázadokon keresztül a hunok és a későbbi nomád népek legnyugatibb lakhelye volt évszázadokig.

. Irodalomjegyzék

ALBERT, Ernő, szerk. (2004): A halálra táncoltatott lány. Csíki népballadák. Albert Kiadó, Sepsiszentgyörgy.

Amar, A. (1989): Mongolin tovcs tüüh. Ulaanbaatar.

Anonymus (1986): Gesta Hungarorum. In: Györffy György (ed.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Gondolat, Budapest.

Bakay Kornél (2004): Őstörténetünk régészeti emlékei. I. László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület, Budapest.

Barfield, T. J. (1981): The Hsiung-nu imperial confederacy: organisation and foreign policy. In: JAS 41. 41-61.

Batszajhan, Z. (2002): Hunnu. Mongol Állami Egyetem, Ulánbátor

Boldbaatar, Dzs.–Lündeedzsancan, D. (1997): Mongol ulszin tör, erh dzüjl tüühen ulamdzslal. Ulaanbaatar.

Cosmo, Nicola di (2005): Ancient China and its enemies. Cambridge University Press. New Zealand.

Czuczor Gergely–Fogarasi János (2004): A magyar nyelv szótára. CD kiadás, Arcanum kiadó, Budapest..

Csáji László Koppány (2004): Tündérek kihalófélben I–III. Napút, Budapest.

Csongor Barnabás (1993): Kínai források az ázsiai avarokról. In: Történelem és kultúra. 9. Orientalisztikai Munkaközösség, Budapest.

Damba, Altad (2003): Hunnu bolod mongol. Belső Mongol Tudományos Kiadó, Höhhot.

DE GROOT, J.J.M (2006): Hunok és kínaiak. A hunok története a Kr. sz. előtti évszázadokban – kínai források alapján. Respenna, Budapest.

DENG, HUI, 2004. Tongwan city, the Monument of the National Cultural exchange and the testimony of Enviromental change. In: Hou, Yonjiang (ed.) (2004): Tongwancheng yizhi zong he yan jiu. (Tongwancheng romváros tanulmányozása, vizsgáata) ShangQin, Xian 1-16.

Ecsedy Ildikó (1987): A korai kínai állam kezdetei. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Érdy Miklós (2001): A hun lovastemetkezések. Magyarországért, Édes Hazánkért, Budapest.

Fogarasi János (1862): A székely népköltészetről. In: Nyelvtudományi Közlemények.

Gernet, Jaques (2001): A kínai civilizáció története. Budapest, Osiris Kiadó.

Gongor, D. (1970–78): Halh tovcsoon. I-II. Ulaanbaatar. Mongol Tudományos Akadémia

GROOM, Francis Hindes (1899): Gypsy Folk-Tales. London, Hurst and Blackett.

Györffy György (ed.) (1986): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Gondolat, Budapest.

Haloun, G. (1926): Seit wann kannten die Chinesen die Tokharer oder die Indogermanen überhaupt? Leipzig.

Hou, Yonjiang (ed.) (2004): Tongwancheng yizhi zong he yan jiu. (Tongwancheng romváros tanulmányozása, vizsgáata) ShangQin, Xian

Hu, Ji (2004): The Tongwan City as One of the Garrison Posts on the Silk road During the Sixteen-states Period – the Commentary on the Study along the Soutern Fringle of Ordos. In: Tongwancheng yizhi zong he yan jiu. ShangQin, Xian, 107-111.

Hucker, Charles O. (ed.) (1985): A Dictionary of official titles in Imperial China. Stanford University Press, Stanford.

Hulsewe, A. F. P. (1979): China in Central Asia. The Early stage: 125 BC – A.D 23.Leiden, E. J. Brill.

KANG, LANYING (2004): The research and investigation of tongwan city. Hou, Yonjiang (ed.) (2004): Tongwancheng yizhi zong he yan jiu. (Tongwancheng romváros tanulmányozása, vizsgáata) ShangQin, Xian 16-21.

Ligeti Lajos (1950): Mots de civilisation de Haute Asie eu transcription chinoise. In: Acta Orientaliae Hungaiae. 1.1. 140–88.

Ligeti Lajos (ford.) (1962): A mongolok titkos története. Gondolat, Budapest.

Loevwe, Michael–Twitchett, Denis (eds.) (1986): The Cambridge History of China. Chin and Han Empires. Vol. I. Cambridge University Press, London, New York, Melbourne.

Maspero, Henri (1978): Az ókori Kína. Gondolat, Budapest.

Moravcsik Gyula (ed.) (1988): Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Akadémiai Kiadó, budapest.

Mote, F. W. (1999): Omperial China 900-1800. Harvard University Press. Cambridge, Massachusetts, London.

Muraközy Gyula (ford.) (1997): Hérodotosz: görög-perzsa háborúk. Osiris, Budapest.

Németh Gyula (ed.) (1986): Attila és hunjai. Akadémiai Kiadó, Budapest

Németh Gyula (1991): A honfoglaló magyarság kialakulása. Akadémia Kiadó, Budapest.

ORTUTAY, Gyula-KRIZA, Ildikó (szerk.) (1976): A magyar népballadák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

PLUTSCHOW, Herbert (1995): Archaic Chinese Sacrificial Practices in the Light of Generative Anthropology. In: Anthropoetics. I. no. 2. december.

Polonyi Péter (1986): Kína. Panoráma útikönyvek sorozat. Budapest.

Potanin, G. N. (1875): Tangutsko-Tibetskaja okraina. St. Peterburg, 1875. I.

Pritsak, Omeljan (1954): Kultur und Schrache der Hunnen. In: Festschrift Dmytro Chyzhewskiy zum 60. Geburstag. Berlin, Harrasowitz, 239–249.

Prusek (1971): Chinese statelets and the Northern Barbarian in the Period 1400-300 BC. Dordrecht, D. Reidel Publishing Co.

Pulleyblank (1962): „The Hsiung-nu Language”. In: Asia Major, n.s. 9. 239–265.

Purev, Otgoni (2002): Mongolin böögijn sasin. Admon, Ulánbátor.

Pusztay János (1977): Az „ugor-török háború” után. Fejezetek a magyar nyelvhasonlítás történetéből. Magvető Kiadó, Budapest.

Sinkovics Balázs (2001): Fehérvár helyneveink. In: Sinkovics, Balázs-Felföldi Szabolcs, szerk.: Nomád népvándorlások-magyar honfoglalás. Magyar Őstörténeti Könyvtár 15. Balassi Kiadó, Budapest, 2001. 130–138.

Szegő Iván (2004): Világörökség lesz a hunok fővárosa? – National Geographic hírlevél. (www.geographic.hu) Elektronikus kiadás. április 8. 1-3.

Szühbaatar, G. (1992): Mongolin tüühijn deedzs bicsig. I-p boti. Ulánbátor, Mongol Tudományos Akadémia

G. Szühbaatar (1980): Mongolcsuudin ertnij öbög. Ulaanbaatar.

Twitchett, Denis (ed.) (1979): The Cambridge History of China. Sui and Tang China. Vol. III. Cambridge University Press, London, New York, Melbourne.

Ucsiraltu (1996): Hunnu-jin keszeg üge-jin szojol szergügelde. (Néhány hun szó rekonstrukciója) 1. In: Journal of Inner Mongolian University Philosophy & Social Sciences in Mongolian. Hohhot, China. 52–66.

Ucsiraltu (1996): Hunnu-jin keszeg üge-jin szojol szergügelde. (Néhány hun szó rekonstrukciója) 2. In: Journal of Inner Mongolian University Philosophy & Social Sciences in Mongolian. Hohhot, China. 101–109.

Ucsiraltu (1996): Hunnu-jin keszeg üge-jin szojol szergügelde. (Néhány hun szó rekonstrukciója) 3. In: Journal of Inner Mongolian University Philosophy & Social Sciences in Mongolian. Hohhot, China. 53–67.

Ucsiraltu (1996): Hunnu-jin keszeg üge-jin szojol szergügelde. (Néhány hun szó rekonstrukciója) 4. In: Journal of Inner Mongolian University Philosophy & Social Sciences in Mongolian. Hohhot, China. 101–119.

Ucsiraltu (1997): Hunnu-jin keszeg üge-jin szojol szergügelde. (Néhány hun szó rekonstrukciója) 5. In: Journal of Inner Mongolian University Philosophy & Social Sciences in Mongolian. Hohhot, China. 104–120.

Ucsiraltu (2004): Hunnu kemekü üge-jin sergügelen. (A hun szó rekonstrukciója) In: Journal of Inner Mongolian University Philosophy & Social Sciences in Mongolian. Hohhot, China. 63–69.

Yamada, Nobuo (1989): The formation of the Hsiung-nu nomadic state. The case of Hsiung-nu. In: Historical studies of nomadic peoples in North-Asia. Tokyo University Press, Tokyo. 295–304.

Vargyas Lajos (1959): Kőműves Kelemen eredete. In: Néprajzi Értesítő, 5-73.

Vargyas Lajos (szerk.) (1988): Magyar Néprajz. V. Népköltészet. Magyar tudományos Akadémia. Budapest.

Vargyas Lajos (1994): Magyar Népballadák. Európa, Budapest.

Vásáry István (1993): A régi Belső-Ázsia története. Szeged.

Vladimircov, B. J. (1934): Obsesztvennij sztoj mongolov. Leningrad.

WANG, GONG (2004): The textual research on the Map that restored the distribution of the Ancient Tongwan city. Hou, Yonjiang (ed.) (2004): Tongwancheng yizhi zong he yan jiu. (Tongwancheng romváros tanulmányozása, vizsgáata) ShangQin, Xian. 199-204.

Watson, B. (1961): Records of the Grand historian of China. Translated from the Shih-chi of Ssu-ma-Chien. New Xork- London, I–II.

Wen, Cuifang (2004): The historical Chronicle of the Great Xia Kingdom. In: Tongwancheng yizhi zong he yan jiu. ShangQin, Xian, 294–310.

Zhou, Weizhou (2004): The Textual research on the New-built Castles During Sixteen – state Period. In: Tongwancheng yizhi zong he yan jiu. ShangQin, Xian. 93–98.