Történelmi paradoxonjaink béklyójában

     Az élet a lehetséges sorsváltozatok ezerféle variációját kínálja. Ha sorsunkat a statisztikai véletlenek alakítanák, a történelem talán sohasem ismételné önmagát. Hogy mégis sok a hasonlóság az egyes történelmi helyzetek és a társadalom válaszreakciói között, azért elsősorban a sztereotípiákban, történelmi frázisokban való gondolkodásunk és probléma-feldolgozásunk okolható. A történelemtanítás és -ismeret egyik fontos célja pedig éppen az lenne, hogy felismerjük és kikerüljük a korábbi buktatókat - hogy a történelem ne ismételhesse önmagát.

De milyen következtetések vonhatók le a magyarság évezredes hazugságok láncoiatára épülő írott történelméből? Azt látjuk, hogy amíg történelmi tudatunkat valós tapasztalatok alakították, addig a magyarság a honfoglaló Árpád, a külbiztonságot megteremtő Vérbulcsu és a türelmi politikát gyakorló Géza vezérek és fejedelem vezetésével tudott gyökeresen új, korszerű választ adni a történelem kihívásaira. Amióta pedig megszakadt a kapcsolat a történelmi valóság és a mesterségesen eltorzított történelmi köztudat között, azóta hibát hibára halmozunk, és folytonosan ismétlődő történelmi zsákutcákban vergődik nemzetünk, ugyanazon problémákkal küszködve, ugyanazt a nótát húzva, mint az elakadt tű a hibás hanglemezen ...

A népeket tanítani hívatott írástudók árulása három alapvető formában jelentkezik: hallgatás a kritikus időben, a hatalmi szempontok tudatos kiszolgálása (történelemhamisítás), és a közfigyelemnek a lényegtelen kérdésekre való irányítása, mely utóbbi, ha tudatosan történik, szintén a hallgatás egy minősített esetének tekinthető. Látható, hogy e három negatív magatartásforma közül a második ítélhető legkárosabbnak, mert eleve megnehezít vagy lehetetlenné tesz minden objektív megismerési szándékot. Az érdekmotivált "koncepciós" történelemírás jelensége annyira általános, hogy már kérdésessé teszi magának a történelemnek, mint a társadalmi folyamatok megismerésére irányuló ismeretanyagnak egzakt tudomány jellegét. A történetírókat természetesen sohasem a jóhiszemű tévedésekért kárhoztatja az utókor - ilyen tévedésekben, hibás következtetésekre vezető szubjektív megfigyelésekben (1) minden tudomány történet bővelkedik -, hanem a tudósi elfogulatlanság nemritkán tapasztalható hiányáért, melyen SELYE János világhírű orvostudósunk a tudományok művelőinek azt a nélkülözhetetlen tulajdonságát érti, hogy "(a tudós) ellenőrizni tudja előítéleteit, és bizonyító erejű adat esetén hajlandó felülvizsgálni őket".

A történelmi eseményeket csakúgy, mint a természeti folyamatokat, sok tényező motiválja, és e motiváló tényezó'k hiányos ismerete majdnem biztosan téves interpretációhoz vezet. Öreg hiba azonban, ha a "tudósban" már az objektivitásra való törekvés szándéka sincs meg.
Már most túllépve az általános jelenségeken, a minden korban minden nép, nemzet, uralkodócsalád történetírásában fellelhető torzításokon, és figyelmünket saját történelmi tárgyú publikációinkra irányítva azt tapasztaljuk, hogy írott történelmünk hemzseg az önellentmondásoktól. Történelmünk lapjait forgatva egy olyan nép képe bontakozik ki előttünk, mely elfeledte, hogy torz beállításban ismeri eredetét, ősi kultúráját, múltját, hagyományait, mely nem érti éppen ezért jelenét, nem látja jövőjét sem. És itt rögtön a szemünkbe ötlik az első paradoxon: ennek a népnek történelmét idegenek írták, vagy ha magyarok, azok munkája vagy elveszett (Ős-Gesta), vagy ők is kritikátlanul merítettek idegen forrásokból, megerősítve ezzel a rólunk terjesztett történelmi torzképek hitelességét(3).
Azt lehet mondani, hogy ezen első számú történelmi paradoxonunknak, hogy máig sincs a magyarságnak hivatalosan elismert nemzeti történetírása, folyománya az összes többi.

Történelmünkben az első tisztázatlan pont éppen a nagy nemzeti seregszemlékkel ünnepelt honfoglalás előzménye, indítéka és pontos lefolyása(4). Tisztázatlan a legősibb magyar néptörzsnek, a székelyeknek az eredete (hunmaradék vagy avar?), szerepük a magyar honfoglalás több mint fél évszázados folyamatában. Semmit sem szólnak a krónikák a magyar ősök Scythiából hozott vallásáról, vagy ha ezt meg is teszik, nem a magyarokat, hanem a "Szítia belsejében lakó népeket" említve (Thuróczy), akkor kritika nélkül idézik a görög és más szerzők e népeket illető rágalmait emberáldozásokról, emberevésről(5).
Joggal vetődik fel a kérdés: hogy kerülhetett bele ez a sületlen rágalom tömeg a minden későbbi történelmi munkák forrásanyagául szolgáló magyarságeredet-történetekbe. Véletlenül aligha. E krónikák királyi jóváhagyással íródtak, az ősmagyar hitet, szertartásokat tűzzel-vassal írtó inkvizítor papok keze munkái.

Tevékenységük nyomán hasonlott meg a lélekben a magyarság, veszett el - először a történelem során - identitástudata, kényszerült megtagadni vitéz és mártír őseit: Lehelt, Vérbulcsut, Koppányt és ősei hitét, melyet immár csak erdők mélyére üldözött, bujdosott táltosaik őriznek egy röpke történelmi pillanatig. Hogy milyen tökéletes munkát végzett a magyarországi inkvizíció, azt nemcsak FEHÉR M. Jenő már hivatkozott könyve bizonyítja, hanem az is, hogy a mindmáig legátfogóbb és legtényszerúbb magyar lexikon, a Pallas millenniumi kiadása még egy szót sem tud a magyar ősvallás lényegéró1 (1. XII. kötet: Magyar mitológia). Ősvallásunk alapjait csak a legutóbbi idóben kezték feltárni a magyar tudomány perifériájára szorított vagy onnan is kitagadott nemzeti történészeink: Zajti Ferenc, Padányi Viktor, Pap Gábor, BadinyiJós Ferenc.

Bár ősvallásunkról már régóta köztudott, hogy az a kereszténység alapjául is szolgáló erkö1csrendben és természetfilozófiában gyökerező, a négy természeti elem: tűz, víz, föld és levegő (ég) tiszteletén alapuló, lényegileg monoteista vallás volt, mely a Nap által megszemélyesített, mindenek fölött álló egy Istenben és földi közvetítőjében, a Természetistenasszonyban (Nagyboldogasszony, Anahyta) hitt, e vallásnak éppen azért kellett eltűnni a magyarság tudatvilágából, mert eszmeileg sokkal közelebb állt az eredeti krisztusi tanokhoz, mint az akkorra már elzsidósított, ótestamentumi alapokra helyezett kereszténységhez.
Mennyiben és milyen módon érintette a vallási szempontoknak alávetett történetírásunk (helye¬sebb lenne egyszeruen történelemhamisításról beszélni!) a történelmi valóság elkendőzését, arra számtalan példát lehet felhozni.

Forrásanyagait ismételve, THURÓCZY a bibliai Noéig vezeti vissza Árpád családfáját, majd a zsidó nép bibliai vándorlásához meglehetősen hasonló útvonalat követve vezetteti Álmossal népét az "ígéret földjének közelébe", Erdélybe, ahol is "Álmost megölték, mert neki nem volt szabad (!) beköltöznie Pannóniába". A korabeli egyházi történészek nyilvánvalóan igyekeztek a magyarság történelmének minden lehetséges mozzanatát zsidó mitológiai alap okra helyezni, azt ilyen értelemben átszínezni, hogy a nép a rákényszerített új vallásban ezáltal is "saját" történelmére - ha úgy tetszik: végzetére - ismerhessen. (Csak megjegyezzük: a magyarság körében sohasem volt gyakorlat a rituális királygyilkosság, és Álmos vezér már jóval elóbb meghalt a bolgárok elleni ütközetek egyikében.) De ugyanígy bibliai ihletésű az ősi földet a felszerszámozott fehér lovon (szimbolikus jelentés: fék = föld; nyereg = víz; ló = föld) megvevő Árpád-legenda is (Judit könyve). Nem valószínű, hogy az ősei jussába visszatérő Árpád ilyen "zsidóízű" csalárdságra vetemedett volna egy "casus belli" produkálása céljából. Ha küldött is Árpád egy felszerszámozott áldozati lovat Szvatopluknak, egesztus megjelenése aligha lehetett több, mint hogy "Szergej, nyergelj, és húzz el, amíg nem késő!"

A honfoglalás után a magyarság közel egy évszázadig élhette a maga elfogulatlan életét. E száz év történelmét a késóbbi történetírók elhallgatták, ahol ezt nem tehették, meghamisították. Kobzosok száját befogták - mert mégis "illetlen dolog lenne", ha ők interpretálnák az Istvánkori "rendszerváltás" eseményeit -, és ha sokat akadékoskodtak, úgy jártak, mint Thonuz apa (Thonuzoba) besenyő vezér, akit I. István király a feleségével együtt elevenen eltemettetett a szeretet vallása nevében, mert nem akarta felvenni a kereszténységet(6). Egyházi történészek igyekeztek minden forrásból összegyűjteni e "pogány" korra vonatkozó terhelő adatokat. A "kalandozások korára" vonatkozóan előszeretettel hagyatkoztak német, francia, vatikáni stb. feljegyzésekre, elhallgatva a hadműveletek tényleges célját, Botond, Lehel és Vérbulcsu hadjáratait közönséges rablóportyázásoknak tüntetve fel. PADÁNYI Viktor a Vérbulcsu c. tanulmányában (Történelmi tanulmányok-Hídfő Kiadó, 1972) pontos korrajzot adva hátterül, európai látókörű és tekintélyű hadvezérnek jellemi Vérbulcsut, és kiemeli azt a fontos szerepet, amit zseniális an vezetett hadjáratai játszottak a magyar érdekben álló európai erőegyensúly megteremtésében. A szerző rámutat arra is, hogy Lehel és Bulcsu tragédiájánál már megjelenik a későbbi történelmünket kísérő fátum: a kimagaslók, élre törők cserbenhagyása és a bukásuk fölött érzett kaján káröröm. Bulcsu és Lehel összmagyarság érdekében végzett törzsi - mondjuk úgy: családi - vállalkozását nem támogatják más törzsek, elmarad a németek árulása és gyalázatos gyilkosságért méltán kijáró megtorlás, sőt - amiről már Padányi nem ír - Vérbulcsu és Lehel vezérek népét büntetésük örök szolgaságra veti az Ottó császár felé politikailag nyitó Géza fejedelem, precedenst teremtve ezzel a honfoglaló magyar tömegek jobbágysorba taszításához(7).

Itt, az augsburgi csatamezőn szembesül a magyarság először azzal a történelmi paradoxonnal, hogy győzelmes erőinket éppen a legválságosabb pillanatban bénítja meg a nemzeti széthúzás; az, hogy a magyarnak a saját faja a legnagyobb ellensége. Az, hogy míg más népek éppen a válságos pillanatokban fognak össze érdekellentéteiket a közös ellenség legyőzése utáni időre halasztva, addig mi éppen nemzettestvéreink nehézségeit kihasználva igyekszünk föléjük kerülni.
A történelmi sorsfordulók mindig ellentmondásokkal terhesek. Államátalakító István király kora szinte "tobzódik" a mindmáig feloldatlan paradoxonokban.
Kezdődik azzal, hogy államalapító királyunkat Géza fejedelem magyar környezetétó1 szigorúan távol tartva főleg külföldön nevelteti. A fejedelem az utódául törvényellenesen kijelölt fia érdekében építteti megközelíthetetlen fellegvárrá Esztergomot, és költözik maga is oda a pilisi ősbudavári udvarából. A történelem itt is hallgat és elhallgat. Miért kellett Istvánt húszéves koráig rejtegetni népe és a törzsfők szeme elől? Miért kellett a budavári gyepűknél is erősebb védelmet biztosító kőfal István védelmére. Mitől, kittől féltette Géza a fiát? Vagy magát féltette volna?
Nos, a félelemre megvolt minden oka. Azzal, hogy a szenioritás elvén alapuló öröklésrendet István kijelölésévei utódjává megszegte, a vérszerződés íratlan, de éppen ezért mindennél erősebb törvényének felrúgására készült. A vérszerződés értelmében viszont a szerződés megszegőit "átok sújtsa", ami bizony több volt, mint életveszélyes fenyegetés.

István tehát idegen vazallusai élén jött az országba haza, majd az ellene jogosan felkelt trónvárományos Koppányt kivégeztette, és népét papok és idegen csatlósai szolgaságára vetette. Történelemírásunk mindmáig nem revidiált álláspontja szerint tehát a trónbitorlóként idegen zsoldos okkal népére törő Istvánnak volt igaza a "lázadó" Koppánnyal szemben.

Az István-kori történetírás ettó1 kezdve mintha már a látszattal sem törődne, szinte halmozza az ellentmondásokat. Koppány bűnéül rója fel egyrészt, hogy "vérfertőző" viszonyba akart lépni Saroltával, Géza feleségével, ami méltán felbőszítette Istvánt. Hiszen az anyjáról volt szó! Hogy "csont van a dologban", hogy nem István anyjáról, hanem Géza fejedelem második feleségéröl lehetett szó, az ezer év alatt csupán egy történésznek, PADÁNYI Viktornak tűnt fel, aki Géza fejedelem második házassága c. tanulmányában elemzi ezt a rejtélyt, rámutatva, hogy az egész mesét csupán István igazolására és Koppány befeketítésére találták ki - valószínűleg nem István király tudta nélkül. Mint ahogy nem az ő tudta nélkül maradt ki a történetből az sem, hogy végül is megölette mostohaanyját - talán éppen azért, mert éppen ellenkezó1eg történhetett a dolog, mint ahogy azt MAKKAl Sándor a Magyarok csillaga c. regényében leírja: Sarolt szíve talán mégis húzott Koppányhoz, és nem árulta el őt. Ha István anyja, Géza első felesége egy lengyel hercegnő volt, mint PADÁNYI állítja, akkor ki volt a második feleség, Sarolt (Saroldu)? MAKKAl szerint Ajtony húga. Kettőjük közötti rokoni kapcsolat valószínűségét mindenesetre erősíti közös sorsuk és az a tény, hogy István gyúlölte mindkettőjüket. Hogy aztán Sarolt volt-e szemében a nagyobb szálka, és az asszony kivégeztetése lázította-e fel ellene a Koppány felkeléséttől még távolmaradó Ajtonyt, vagy Ajtonynak és nemzetségének kiirtásakor került-e Saroltra is sor, ez már majdnem részletkérdés.

Fontosabb kérdés lenne annak kiértékelése ezer év történelmi tapasztalatának birtokában, hogy igaz-e PADÁNYI nevezett tanulmányának végéhez fűzött lábjegyzetének utolsó félmondata: valóban a nemzet fennmaradásának véres és keserű ára volt-e Koppány bukása?(8)
Ehhez először tisztán kell látni, hogy Koppány, minthogy nem elsősorban a kereszténység, hanem sokkal inkább az idegen papság és az általuk képviselt és támogatott és elhatalmasodó idegenuralom ellen kelt fel, felkelése nem pogánylázadás, hanem első nemzeti szabadságharcunk volt az új hazában. A magyarság már korábban is lázadozott Géza fejedelem idegen, elsősorban németorientációja ellen, és felháborodással vette tudomásul, hogy a trónbitorlónak tekintett István német zsoldosokkal jött elfoglalni a trónt. Ha pontosak akarunk lenni, azt kellene mondani, hogy Koppány a német lovagrenddel szövetkezett, globalizáló egyházi világhatalom ellen vette fel a harcot. Ez már viszont a németség történelmi paradoxonja(9). Ami történelmi ellentmondásra mi szeretnénk rámutatni, az az, hogy vezethetett-e út Koppány felnégyelt testén át a nemzeti megmaradáshoz vagy pedig ki kell-e mondanunk végre a fájdalmas igazságot, hogy I. István király trónra lépésével lezárult a magyarság önálló, elfogulatlanul élni képes kultúrateremtő korszaka, és egy olyan "ezeréves haláltusa"(lo) vette kezdetét, melynek mérföldköveit ősi kódexeinkbből rakott máglyák, levert szabadságharcaink, rabbá, koldussá, szolgává alázott honfoglaló magyar népünk könnyei, a hazájukból elűzöttek átkai jelzik mind a mai napig, és ha le is kell vonnunk a következtetést, hogy "ez volt megmaradásunk ára", akkor nézzünk szembe azzal is, hogy ki és mi és hogyan maradt meg e hazában. Ezer éve a magyarság lelkét, megtartó hitét, kultúráját feladva alávetette magát ugyanannak az, akkor vallási köntösben jelentkező globalizáló hatalomnak, melynek ma egzisztenciális létének utolsó szimbólumát: önálló állami létét készül feláldozni.

Történelmünk egyik legnagyobb szabású elidegenítési folyamata zajlik hazánkban. Paradox helyzet, hogy mindezt annak az államalapító István királynak a szellemi örökségére hivatkozva teszik (és tehetik!), aki szájába idegen tanácsadói adták - ha nem utólag hamisították! - Imre herceghez írt intelmeit, melynek az idegenek befogadását szorgalmazó, sűrűn hivatkozott mondata: "gyenge az egynyelvű ország' ma is, mint minden korban, jó ütőkártya a hazánk etnikai felhígításán fáradozó kormányok kezében.

Csak sejthetjük, hogy mit gondolhatott István király akkor, amikor látnia kellett, hogy gyilkoltatták meg ezek a Magyarország feletti egyeduralomra törő erők (a szintén régi mondás: ereszd be a tótot, és kiver a házból" nem innen származik, későbbi eredetű!) koronázása előtt nyolc nappal Imre herceget (állítólag vadkan ölte meg, mely "fenevad" viszont innentó1 lép be, mint sorsformáló erő a magyar történelembe!). A tettes (felbujtó) ugyanaz az unokatestvéréveI, a "német, vagyis inkább velencei" Péterrel összejátszó (II.) Gizella volt, aki kitolatta Vazul szemeit is, és erősen feltételezhető, hogy benne volt a keze István király egészségi állapotának "hirtelen elnehezedésében" is. Nem véletlen, hogy ennek a Gizellának, aki tulajdon férje "dinasztikus érdekből való" meggyilkoltatásával saját magát tette özveggyé, sürgősen távoznia kellett a passaui zárdába, miután Aba keresztülhúzta Péter és Gizella klikkjének uralmi álmait. Jól mutatja, hogy István uralkodásának vége felé hogy hatalmasodott el az idegen befolyás az udvarban, az a tény, amikor az utódjául kijelölt, megcsonkított Vazult eléje vezették (a király), keserves könnyekben tört ki, de ... nem tudta méltó büntetéssel sújtani a gonosztevőket. Magához hívatván tehát Kopasz Lászlónak (PADÁNYI és más források szerint Vazulnak) fiait; Andrást (Endrét), Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, meneküljenek, hogy életüket és épségüket megőrizhessék" (THURÓCZY). Tehát a krónikás már ötszáz éve is tisztában volt azzal, hogy Vazul nem egy István király elleni merénylet miatt vakíttatott meg (amit azután PADÁNYI az István és Vászoly c. tanulmányában be is bizonyít). Az István király életét végigkísérő és élete végét teljesen beárnyékoló ellentmondásos és érthetetlen tények tükrében végül is nem ártana tisztázni: milyen állapotok uralkodtak az udvarban? Ki vagy kik uralkodtak tulajdonképpen? Mennyire volt (lehetett független királyi akarat, ha István hatalma - legalább kezdetben - idegen vazallusai kénye-kedvétó1 függött? Kiknek a tanácsára vagy utasítására, milyen egyházi áldással követte el azokat a kegyetlenségeit, melyeket méltán ír rovására a történelem? Mi lehetett ott, ahol a király képtelen volt megvédeni saját családtagjait, és a fejvesztett menekülést ajánlja számukra? Mert nem a magyarok elől kellett meneküljenek - a nemzet később Andrást is, Bélát is visszahívta, trónra ültette, Pétert és pereputtyát pedig azon mód elzavarta, egyúttal megtisztítva az országot az István által becsődített gyülevészektől, akiktől hatalma megszilárdítását remélte, és akiknek végül őmaga és családja - majdnem az Árpád-ház is - áldozatául esett. Nagy király volt-e István vagy idegenek hálójában vergődő báb, akit a titkos küldetéssel melléje rendelt bajor felesége és klikkje irányított, és akinek családi kapcsolataira hivatkozva formáltak késóbb a német és Habsburg uralkodók igényt a magyar koronára?

Úgy tűnik, élete vége felé István, a népétől elzártan nevelt, vallási fanatikussá tett gyermekből csak látszatra nőtt "nagy királlyá", országalapítóvá. Uralkodása nagy változásokat hozott, de e változásoknak az ősfoglaló magyarság adta meg az árát. A törzsi keretek felbontásával egybeszervezte a magyarságot, de a régi törvények, erkölcsrend, tradíciók eltiprásával, őskultúránk kiirtásával, a nép széles tömegeinek szolgaságra vetésével nagy lelki meghasonlást idézett elő, mellyel egy ezeréves nemzeti destrukció, önfelszámolási folyamat vette kezdetét. Ő volt történelmünkben az első uralkodó, aki nem nemzetségekben, törzsben - tehát fajban -, hanem alattvalókban gondolkozott, és ilyen szempontból mindegy volt neki, hogy az saját fajtájabeli-e vagy idegen. Elmulasztott fajvédelmi törvényt hozni, ezt majd csak II. András királyunk teszi meg az Aranybullában, de ő is csak a méltóságok elnyerésében korlátozza a jövevényeket, valamint kijelenti, hogy "fekvő birtok az országon kívülieknek ne adományoztassék". (Ekkor már az ország nagy része a Géza és István idején beözönlött aleman (frank eredetű német) és francia, majd késóbb olasz kalandorokból lett birtokosok kezén van. Ennek annak idején - THURÓCZY-t idézve - hallván a király hittérítő szándékát "személyesen jöttek segítségére, hiszen rájuk nézve veszedelmes és gyűlöletes volt a magyarok vadsága". Elképzelhetjük, hogy milyen viszony alakult azután ki az alávetett magyarság és az őket "gyűlöletesnek" tartó királyi vazallusok között.)

István királyt az egyháznak tett szolgálataiért szentté avatták, a magyarság pacifikálása, erejének megtörése érdekében kifejtett tevékenységéért, a pápai hűbér elfogadásáért az "országalapító" jelzőt kapta. Történelmi távlatból azonban e jelzők mögött már nem láthatunk mást, mint az Új Világhatalom "érdemrendjeit" , melyeket hűséges kiszolgálóinak osztogatott. A "nagy" király ikonszerűen jellegtelenné festett portréja mögött pedig megsejthetjük az élete végén tévedéseire rádöbbenő, népe körébe visszakívánkozó, udvari méregkeverők hálójában vergődő embert, aki "keserves könnyekben tör ki" a megkínzott Vászoly láttán. A király sír, de könnyeit nemcsak az elétáruló emberi szenvedés látványa váltja ki - láthatott ő már életében ennél különb dolgokat is! -, hanem az, hogy unokatestvére meggyötört arcára pillantva döbbenhetett rá Imre herceg halálának igazi okára, saját végzetére és a népére váró keserű megpróbáltatásokra.

Ez volt István király megtérése. Amikor halála után ötven évvel felnyitották az ősbudavári Mária Regnum-bazilikában levő sírját, jobb kezét épen, el nem porladtan találták. Heuréka! - kiáltott az egyház, a gondviselés jelét látva abban, hogy a kéz, mely a szent dolgokat véghezvitte, ellenállt az enyészetnek. Azok a nagyon öregek, akik még emlékezhettek akkoriban István király uralkodásának utolsó éveire, azonban alighanem csendes megilletődöttséggel nézhettek a síron túli világból érkező jelre. Túl az Orseoló Péter uralkodásával járó megpróbáltatásokon, túl az Aba Sámuel-féle nemzeti restaurációs kísérlet bukásán, az azt követő trónviszályokkal járó nemzeti megosztottságon, I. András hitszegésén, Salamon árulásán,(11) mellyel az országot végleg német húbérré tette, túl a Vata-féle és I. Béla uralkodása alatti, föleg a teutonok uralma és az idegen papság inkvizíciós zaklatásai ellen kirobbant felkelések vérbe fojtásán, és a magyarság első kollektív kifosztásának fél évszázados folyamatán, e királyi jobb kéz különös figyelmeztetésnek tűnhetett. Mintha a Sors e jellel nyilvánvalóvá akarta volna tenni örök időkre a magyarság számára, hogy hol keresse jövendő hányattatásának, idegen érdekek malomkövei közötti, talán örök őrlődésének okozóját.

Az egyházi hatalom által félremagyarázott, síri világból érkező igazi istváni intelem értelmét máig sem fogta fel a magyarság. Idegen papjai és vezetői irányításával elindult az úton, mely múltja elfeledéséhez, nemzeti léte feladásához vezetett. Az István király által "rendszeresített" botos ispánok korbáccsal, karddal hajtották a népet keresztvíz alá, s ha valaki nem akart megválni varkocsától, könnyen a fejétől is búcsút vehetett. Országszerte megindult a hajtóvadászat a sámánok, a magyar nép gyógyítói, a nemzeti emlékezet fenntartói ellen. Két évszázados halálküzdelem után örökre elhallgattak a sámándobok. De ha holdvilágos nyári estén vándor vetődik a pilisi erdőkbe temetett hajdani királyi székhely, Attila városának falain épült Alba Regia regényes romjai közé, még hallhat nagyon halk hangokat. Szentlélek felől mintha harangkondulás hangja suhanna át az erdőn, onnan, ahol István király építtette a nagy bazilikát. Az elsüllyedt magyar Atlantisz harangjainak kondulása ez, s feleletül az erdő mélyén felsír valahol a kuvik - vagy talán régi regősök gyászos énekét hozza a szél Dobogókő feló1, ahol ilyenkor hosszú fürtű táltosok ujjai alatt pereg a sámándob, és halkan dobban az ország szíve. Elfeledett ősök üzennek az éteren át a még élő magyaroknak, akik képtelenek meglátni, felismerni az 1945 és 2000 között végbement társadalmi és vagyonátrendeződési folyamatokban, Európa felé való lázas menetelésükben az ezeréves séma ismétlődését.

István király keze mintha a maga által támasztott veszély elhárítására jött volna vissza közénk. Figyelmeztetve, hogy új formában jelentkező német és pán-európai hegemon törekvések veszélyeztetik ismét nemzeti létünk utolsó maradványait. Ezt az évezredes veszélyt az istváni államátszervezés nem elhárította, csupán elodázta. Akkor kivett ugyan ellenségeink kezéből egy ütőkkártyát, de a fegyverszünet ára a magyarság nagy tömegeinek szolganéppé süllyedése volt. Más kérdés, hogy a magyarokból is lettek urak, ha hajlandók voltak ütni népüket, és idegenek is asszimilálódtak jó magyarokká idővel, de mindezen lehetőségek fölött ott lebegett az egyház világhatalmat építő szelleme, és könyörtelenül szelektálta a vele szembeforduló nemzeti erőket, bármilyen formában jelentkeztek is azok. De már ekkor az egyház is csak eszköz volt annak a látens erőnek a kezében, amely céljai érdekében egyaránt felhasználta az emberi gyengeségeket, hatalomvágyat, a pénzt és a hit erejét.

Ebben a lassan egész Európára ráboruló hármas - gazdasági, politikai és egyházi - hatalmi szorításban vergődik népünk, amióta a Kárpát-medencébe visszatért, és történelmi paradoxonjainak sorozata vezethető vissza arra a tényre, hogy Vérbulcsu óta nem támadt a magyarságnak olyan vezetője, aki e hármas hatalmi szféra összefonódását, közös eredőjét felismerve e ténnyel való szembenézést a magyarság önvédelmi politikája alapelemévé próbálta volna tenni.
Ehelyett István kírállyal kezdetét vette egy asszimilálódási folyamat, melynek elsőként a legfontosabb nemzeti megtartó erőnek számító kultúránk és hitéletünk esett áldozatul. Az ősmagyar keresztény-manicheista természetfilozófiában gyökerező vallásunk és az azt involváló kultúránk természetszerűleg került antagonisztikus ellentétbe az akkorra már világhatalmi célok eszközévé vált, ótestamentumi alap okhoz visszakanyarodott zsidókeresztény egyetemes vallással. Nemzeti királyaink átnevelését e vallás fanatikus papjaivá, majd a nép megtörését, hitének kioltását és múlt jának elfeledtetését annak rabbá tétele és nemzeti függetlenségünk fokozatos elvesztése követte.

A Bulcsu vezérünk által felismert és sikerrel gyakorolt erőegyensúly-politikától honfoglaló magyarság kardjaink összetörésén, és e kardokból kovácsolt rabbilincsbe veré sén át nyílegyenes út vezetett 1241-ig, amikor a magyart először használták védőpajzsul, és dobták áldozatul Európa védelmében. Az egyetlen ésszerű magyar politika akkor a magyarokkal kapcsolatot kereső tatár kánnal való kiegyezés/megegyezés és seregeik átengedése lett volna az országon, hogy "megmoshassák lábukat a nyugati tenger vizében". Ugyanilyen hiba volt később Szulejmán útját elzárni Bécs felé. Így nálunk morzsolódtak fel azok az ellenséges erők, melyek szerencsésebb magyar politika esetén nyugati ellenfeleinket gyengíthették volna(12). Így viszont elértük, hogy a tatár és török hatalom lehanyatlása után Magyarország egy kivérzett, legyengült országként prédájául esett az idegen terjeszkedésnek. IV. Béla fó1eg németekkel telepíti be az országot, akik olyan önkormányzati jogok birtokába jutnak, melyek egész a kiegyezésig blokkolják nemcsak a magyar ipar fejlődését, hanem telepeik körül a magyar etnikum puszta fizikai létét is akadályozzák. A török kiűzését követően a neoaquistica commissio nyiltan a német élettér növelését és a magyarság visszaszorítását célozza, és a peremterületeken is nemzetiségi betelepítésekkel hígítja a százötven éves harcban megritkult, az ország felszabadításáért is legnagyobb véráldozatot hozó őslakosságot.
Sorstragédiánkat elemezve nem a történelmi kényszerhelyzetekben hozott - jelen esetben népesedéspolitikai - intézkedéseket lehet bírálni, hanem egyrészt azt a politikát, mely e kényszerhelyzet kialakulásához vezetett, másfeló1 bűnös szemhunyás nem rámutatni a kényszerintézkedések esetleges távlati következményeire. Ezáltal ugyanis le mondanánk a történelmi tanulság levonásáról, minden történelem és történelem tanítás lényegéről; arról, hogy okulva a múlt hibáin, ne kövessük el újra azokat.

Az idegen hatalmi szempontok szerint átírt történelmünk azonban éppen e tanulságok levonását nem teszi lehetővé mindmáig. A jelen dolgozat bevezetőjében említett első paradoxonunk következménye ez, mellyel kapcsolatban HOMONNAY fentebb hivatkozott művében idézi ACSÁDY Ignác történészünk megállapítását: "A magyar mindenkor inkább csinálta, mintsem írta a történelmet, s tetteinek följegyzését, megörökítését idegenekre, gyakran engesztelhetetlen ellenségeire bízta." Az így lejegyzett történelmünk azután olyan görbe tükröt tartott elénk, amibó1 nemcsak a történelmi folyamatok valóságos természetét és saját történelmi hivatásunk lényegét nem ismerhettük meg, hanem igazi ellenségeinket sem. Dolgozatom végén erre a paradoxonra kívánok rámutatni: jóllehet, a magyarság történelmének utóbbi évezrede szinte egyetlen hatalmas élethalálharc, de ezt a harcot - ritka kivételektől eltekintve, és még szabadságharcaink sem tartoznak mindig e kivételek közé - mindig ellenségeink érdekében, ellenségeink ellenségei ellen vívtuk. E hatalmi malomkövek közötti őrlődésünk során elveszett a magyar érdek, elveszett a haza és elvesztünk mi magunk.
Adassék örök emlékezet Koppány vezérünknek, kiirtott, szolgaságra vetett honfoglaló nemzetségének, a magyar szabadság első mártírjainak.

1. (O. WILDE szerint mindenki tapasztalatnak nevezi saját tévedéseit.

2. Lásd tk. HADANICS I.: Similia Similibus Curantur és a Pál felvilágosított c. tanulmányait - Nap Fiai, XXXVIII. évf. nov.-dec.

3. Középkori történetíróink udvari papok voltak, annak az egyháznak a képviselői, amely felelős volt ősi kultúránk, vallásunk, hagyományaink totális megsemmisítéséért (FEHÉR M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció). III. Béla király Névtelen Jegyzője tollát bevallottan is azon szándék vezérelte, hogy a magyarság ne a "regősök csacska énekéből" hallgassa eleinek vitézi tetteit, mert az "igen illetlen lenne", hanem "ezen irományok bizonyos fejtegetésébó1,.. értse nemesileg a dolgok valóságát". Műve, a Gesta Hungarorum csak töredékben és átiratokban maradt fenn. Bár magyar; de szintén egyházi ember volt a legnagyobb középkori krónikaírónk, KÉZAI Simon. Jórészt külföldi forrásokból és valószínűleg az általa még ismert eredeti Gestából szedi össze krónikája anyagát (nemcsak Anonymus Gestájából, hanem a már II. Endre idején is csak egy-két példányban létezett Ős-Gestából), mely mű azután forrásanyaga lett THURÓCZY J., BONFINI és HELTAI G. krónikáinak is. Az Ős-Gesta megsemmisülése ilyen módon fájdalmas kultúrtörténeti veszteség ugyan, de tartalma nagyjából rekonstruálható. Rekonstruálható, de ezek és a THURÓCZY Magyarok Krónikájának szintén alapul szolgáló egyéb történetek (Képes Krónika, Sarnbucus-kódex stb.) igen zavaros, ellentmondásos, sőt származástanilag hiteltelen magyarságeredet-képet tárnak elénk. A HELTAI-val záródó középkor végéig tehát - kimondhatjuk - a magyarság honfoglalás kori történelme nincs hitelesen megírva. És nem is lesz, mert a török hódoltság utáni történetírásunk már német birodalmi érdekeket szolgál, majd a század elejétó1 fokozatosan zsidó befolyás alá kerül, és maradék nemzeti jellegét is elveszti; a két világháború közötti időszak nemzeti elkötelezettségű történészeibe (MÁLNÁSI, PADÁNYI) a sajtódiktatúra és az emigráció fojtja belé a szót.

4. Ma már kezd teret nyerni a kettős honfoglalás elmélete (jóllehet, három vagy talán négy is volt). A régebbi krónikák az avarokról nem vagy csak nagyon zavaros formában tesznek említést. THURÓCZY kitöltetlenül hagyja az Attila halála és a magyarok második bejövetele (Honfoglalás) közötti háromszáz éves űrt. A Bonfini munkáit alapul vevő HELTAI krónikája viszont kronológiai tévedések sorozatát követi el, és az avaroknak (általa: magyaroknak nevezett) Nagy Károllyal vívott csatáját az augsburgi vereség után teszi.

5. Mindazonáltal HELTAI Gáspár krónikája tekinthető az első igazán magyar szellemű történelmi esemény tárnak. Művéből tudatosan igyekszik kigyomlálni a forrásmunkákban fellelhető, a magyarságra nézve sértő kitételeket. Hasonló törekvés hatotta át már Mátyás király udvari történészeinek munkáit is, amivel kapcsolatban HELTAI azt írja előszavában: "Meghadja pedig Mátyás király mind a püspekeknek, mind apáturaknak és mindenféle deákoknak, hogy elkeresnék mind az egész országot, minden káptolonbeli libráriákat és minden klastromokat, és egybegyűtenének minden jedzéseket, írásokat és minden históriákat, és azokat behoznák hogy megláthatná azokat a Bonfinius rhetor; és egymásután szép rendre hoszhatná, és szép ékes deák szókkal megírhatná azzokat." Ha nyelvezete és szelleme alapján HELTAI-t tekintjük is az első nemzeti krónikaírónknak, az első kollektív krónikaírás és az elkészült mű
"lektorálása" mindenképpen Mátyás király és történészének érdeme.

6. Thonuzoba mártírhalálát a Pallas Nagylexikon így kommentálja: "Szent István idejében visszautasította a kereszténység felvételét, s halála után (!) őt feleségével együtt pogány módra temették el az abádi rév mellé." (XVI. kötet.) Ez esetben tehát - finoman szólva - enyhít a történetíró. A Gellért-legenda esetében viszont a krónikás még "rátesz egy lapáttal", amikor a Kelenföld felé igyekvő, megbokrosodott lovai által a Dunába zuhant püspököt a "lázadó magyarokkal" guríttatja le hordóban (!) a sziklákról. Az első esetben az "Új (Világ) Rend" képviselője által elkövetett kegyetlenséget kellett enyhíteni, a másodikban az annak sérelmére
"elkövetett" tettet felnagyítani.

7. MÁLNÁSI Ödön úgy fogalmazza meg ezt a Vérbulcsu által már világosan felismert és követett hatalom-egyensúlyozó politikát, hogy a "germán, szláv és bizantin expanziós törekvések metszőpontjában a nagy érdekellentétek állandó kiegyenlítése ... azaz a három expanzív szomszéd hatalmi tényező közül mindig a kisebb ellenállás vonalán haladó két gyengébbel szövetkezés." Ez az eróKiegyenlítési és lekötési taktika motiválta Botondot, Lehel és Bulcsu bizánci, déli és nyugati hadjáratait, nem pedig a "fosztogatás". A tragikus 955. augusztusi, eleve rosszul időzített hadjárat esetén a magyar seregek "Vörös" Konrád lotharingiai herceg megsegítésére indultak Ottó ellen. Ide azonban késve érkeztek, mert Ottó időközben kiegyezett Konráddal, és szövetkezett vele az Augsburg alá érkező magyarok ellen. A harcban Konrád bizonytalan körülmények között - alighanem attó orgyilkos bérenceinek keze által - életét vesztette. Nem valószínű, hogy Lehel vezér csapta volna fejbe kürtjével az árulót a vesztett csata után kiáltván: "Előttem fogsz menni és szolgám leszel a másvilágon!", bár jólesik a szép mesét hallgatni.

8. "Akárhogyan is állítja be a dolgot Harwik püspök erősen céltudatos legendája, s akárhogyan is eltorzítja az eseményeket késóbbi, egyházi nyomás alatt álló történetírásunk, Koppánynak az ősi magyar öröklési jog szerint tisztán és megtámadhatatlanul igaza volt. Koppány középkori történelmünknek egyik tragikus hőse, akit a hatalmas Új Erő, a kereszténység gázolt le, és bukása a nemzet fennmaradásának véres és keserű ára volt." (Padányi V.: Adalékok Szent István élettörténetéhez - Tört. tanulmányok, Hídfő, 1972.)
Ez a tétel azonban nem teljesen helytálló. Már Attiláról tudjuk, hogy udvarában vezető szerepet igen gyakran keresztények töltöttek be. A magyarság mindig nagy vallási türelmet tanúsított - mondjuk úgy: vallási kérdésekből nem csinált ügyet. Géza fejedelem - bár ősi hiten élt - maga is felvette a kereszténységet. Koppány sem a kereszténység, hanem a vallási köntösben jelentkező idegen hódítás ellen kelt fel.
9. NIETZSCHE ezt úgy fogalmazta, hogy "az egyház épp német kardok, német vér és bátorság felhasználásával vívta élethalálharcát a földön mindaz ellen, ami nemes!", és megállapítja: "A német nemes mindig az egyház "svájci gárdistája", mindig is kiszolgálója az egyház valamennyi rossz ösztönének - viszont jól megfizetik."

10. Utalás HOMMONAY O. János: Ezeréves haláltusa (Turul, 1975) c. könyvének címére és szellemére. Találó megállapítása: "az európaiaknál a néptömegből, a polgári társaság fonák elrendeléséből forrott ki a romlottság; a magyarok közé kívülről hozatott be" jó adalék a "szép idegen" hasznosságának értékeléséhez.

11. Vörösmarty Mihály Salamonról írt gyönyörű versének sajnos nem sok történelmi alapja van; inkább csak egy lélektani helyzet költői megfejtése.

12. E megoldással kapcsolatos ellenérvek egyike, hogy Magyarország ezt erkölcsileg nem tehette meg, nem igaz.
Hogy a politikai "erkölcs" már akkoriban is mi mindent megengedett, arra jó példa, hogy a Bécsen átmenekülő IV. Bélát - szorult helyzetét kihasználva -Frigyes a szó szoros értelmében kifosztotta, és csak három vármegye átengedése árán engedte szabadon. (Nem a sors fintora, hanem I. világháborús áldozatvállalásunk "jutalma" volt, hogy e területek jó részét - a mai Burgenlandot - Ausztria véglegesen megkapta a trianoni békediktátumban.)
A másik ellenérv, hogy egy átvonuló sereg nagy pusztítást okozhatott volna, szintén el kell vetni. Egyrészt ez a megfontolás fel sem merült, amikor 1147-ben III. Konrád keresztes hordái vonultak át pusztítva, rabolva az országon "királyi engedéllyel", másfelől egy erős seregek által biztosított átvonulás lényegesen kisebb pusztítást okozott volna, még ha lettek volna is túlkapások, mint a tatár- és törökvész pusztításai.

Várgesztes, 2000. http://www.antidogma.hu/node/656