Milyen legyen a nemzetgazdaság korszerű felépítése?

Választ adni erre a kérdésre meglehetősen nehéz és nagy felelősséggel járó feladat. A gazdasági rend ugyanis közvetve megszabja a társadalom szerkezetét és a politikai-szellemi felépítés alapszínezetét, amint mondani szokták: az egész ország "emberi ábrázatát." Az alábbiakban a kérdésre vonatkozó nyugateurópai gondolatokat kívánjuk tolmácsolni, melyek közös kiindulópontja a letűnt liberális gazdasági rendszer bírálata.

I. A magánhaszonra felépített liberális gondolkodás

A termelősejt felépítése. — A magánhaszonra felépített és liberalizmus néven elkönyvelt gazdasági rendszer középpontjában a termelősejt, azaz a vállalat áll. Ez a sejt a tőke teljhatalmán — szuverénitásán — épül fel és a tőke birtokosának a következő előnyöket biztosítja: 1. kizárólagos jogot a vállalat tulajdona felett (tulajdonjog); 2. kizárólagos jogot a vállalat ügyvitelére (igazgatási jog) és 3. kizárólagos jogot a haszon felvételére és tetszés szerinti felhasználására (élvezeti jog). Ezekből a rendelkezési szabadságokból következik, hogy a szabadelvű gazdasági rendszerben a termelősejt célja és hivatása egyszerűen az, hogy tulajdonosának nyereséget biztosítson és vagyont szerezzen. Következőleg, hogy olyan cikkeket gyártson, amelyek olcsón előállíthatók és drágán eladhatók, vagyis amelyek a legnagyobb hasznot biztosítják. Így a liberális rendszerben a vállalati tevékenység kizárólagos mozgatója a minden erkölcsi vagy nemzeti meggondolást háttérbeszorító egyéni érdek.

A nemzetgazdaság szervezete. A liberális gazdasági rendszerben a nemzet egyetemes gazdasági élete a termelősejtek mint autonóm egységeknek egyszerű egymás mellé helyezéséből áll elő. Az egyes sejtek között nincs szerves kapcsolat, azok nem alkotnak semmiféle magasabb rendű gazdasági egységet. Emiatt a szabadelvű nemzetgazdaságban a termelés terv és rendszer nélkül folyik. Pozitív irányítás helyett ebben a gazdaságban csupán fékező berendezés van: a piacon megnyilatkozó szabadverseny (konkurrencia) és az állam részéről megnyilatkozó, inkább a törvényes rend fenntartására vonatkozó szabályozás. A szabad verseny hivatott a kínálat és kereslet szerint határt szabni az árak önző fokozásának, tehát elvileg normális margón tartani a hasznot, ami a vállalatokba befektetett tőke kamatjának és kockázatának ellenértéke.

Mivel a nemzetgazdaság nem jelent saját, külön céllal rendelkező szervezetet, azt is ugyanaz a szellem hatja át, mint a termelősejtet, ott éppúgy a meggazdagodáson van a hangsúly, mint a vállalatban. Ez az oka annak, hogy a gazdasági élet a nemzet keretében a többi közhasznú tevékenységtől — társadalmi, politikai és szellemi élettől — elkülönítve jelenik meg és nem is kíván azokkal más, mint üzleti kapcsolatba lépni. A nemzetgazdaság a haszon fokozása végett arra törekszik, hogy kockázatát csökkentse, sőt lehetőleg teljesen kiküszöbölje, vagyis a kellemetlen szabadversenyt megszüntesse és biztosítsa a haszon (profit) zavartalan megszerzését. Sikerül is megkapnia az államhatalom segítségét a "nemzeti" ipar és "nemzeti" kereskedelem védelmezésének ürügyével: az állam az ország területét — a piacot — védő vámfallal veszi körül s kizárja onnan a külföldi versenytársakat. Az országon belül folyó verseny ellen pedig úgy védekezik, hogy iparágankint központokba és érdekszövetségekbe tömörül (kartel, trust, entente) és a tagok között felosztja a piacot konkurrenciamentes zónákra. A szabadverseny kikapcsolásával valóban a legkisebbre csökkenthető a termelési kockázat és akadálytalanul magasra emelhető a haszon. A korlátoktól és minden kockázattól megszabadulva, a liberális gazdasági rendszer óriási vagyonok szülőanyja lett, de egyúttal lehetetlenné vált a rendszer további fenntartása.

Anarchikus termelés, ciklikus válságok és társadalmi-politikai zavarok. — Abból a tényből, hogy a szabadelvű gazdasági rendszerben a termelősejt tevékenységét a haszonszerzés irányítja, két káros dolog következik. Az egyik, hogy a tőke elsősorban azokat a termelési ágakat keresi fel, ahol nagy haszon érhető el, pl. luxus árucikkek gyártását, viszont elhanyagolja a kevesebb jövedelmet hozó, vagy éppen csak üzleti forgalmat (chiffre d'affaires) növelő közszükségleti cikkek gyártását. Így igen gyakran megtörténik, hogy az árupiacon egyes cikkekben hiány, másokban szükségtelen bőség keletkezik. Ez a jelenség "termelési anarchia" néven szerepel a gazdasági irodalomban. A másik következmény az, hogy az egymással összhangba nem hozott, közös terv nélkül dolgozó vállalatok a fogyasztók kielégítése és a piacok feltöltése után még mindig gyártanak, — raktárra. De a raktározás sem folytatható a végletekig, ezért a termelést lassítani kell, vagy egyenest be kell szüntetni. Ez az állapot már a gazdasági válság állapota, összes pénzügyi és társadalmi következményével együtt. Az anarchikus termelés és a ciklusosán megjelenő "depressziók" a szabadelvű gazdasági gépezet belső szerkezetéből eredő és a rendszeren belül le nem küzdhető jelenségek.

A magánhaszonra felépülő szabad gazdálkodás gazdasági bajainál sokkal veszedelmesebbek társadalmi következményei. Az ilyen gazdálkodás természetéből eredő hatások ugyanis a gépesített termelés révén sokezerszeresen felfokozódnak és a társadalom felépítésében igen gyakran mélyreható változásokat idéznek elő. Ezek legszembetűnőbbike a fizetéses alkalmazottak — főleg munkások és kistisztviselők — társadalmi rétegének kialakulása a társadalmi piramis alján és az óriási vagyonok felett rendelkező nagypolgárság, a felső tízezer kialakulása a piramis csúcsán. A fizetéses alkalmazottak sorsára sok helyen még a két világháború között is jellemző volt, hogy fizetésük csupán az általuk teljesített tényleges munkához volt arányosítva, minek következtében a családos, sokgyermekes alkalmazott gyakran valósággal nyomorban szenvedett. A betegség katasztrófát jelentett az egész családra, az öregség ideje elé pedig — nyugdíj hiányában — mindenki aggodalommal nézett. Az állás maga is bizonytalan lévén, máról-holnapra elveszthető volt s gazdasági válság beköszöntése esetén a biztos koplalást vonta maga után. Miután a munkás ugyanolyan szerepet töltött be a termelésben, mint a többi "eszköz" — gép vagy anyag — s az üzem bővülésével kapcsolatát munkaközösségével is elvesztette, a munkahelyén idegennek és elnyomottnak érezte magát. E jellemző jegyeket magán viselő társadalmi réteg alkotta a proletariátus néven ismert, forradalomra mindig kész tömeget. Ez a helyzet főleg a technikai felszerelés folyamatában lévő országokban volt így, tehát részben Magyarországon is. Az ellenpóluson álltak a nagypolgárság tagjai, a szabadelvű s gépesített tőkés gazdálkodás haszonélvezői, akik szinte államot alkottak az államban. E roppant ellentétek roppant feszültségeket alakítottak ki és e két társadalmi réteg megszokta, hogy kizárólagosan osztályhelyzete szempontjából nézze a világot és sorsát a nemzeti közösségtől függetlenül, abból kiszakítva próbálta biztosítani.

A társadalmi feszültség állapotából a politikai cselekvésre való átmenet nem váratott magára sokáig. Az egyetemes zűrzavarban Európában két új program domborodott ki egyre erősebben: az egyik azért óhajtotta kézbekaparintani az államhatalmat, hogy a nemzeti érdek szerint korlátokat szabjon a szabadelvű gazdálkodás kilengéseinek, megszüntesse az indokolatlan nagypolgári vagyonokat és a jövedelem igazságosabb elosztása (családi pótlék, társadalombiztosítási juttatások) révén az alkalmazottak szociális védelmét megvalósítsa és ezeket az osztályideológiából visszavezesse a nemzeti közösségbe. Ez volt a nacionalista reformprogram. A második elgondolás szintén az államhatalom kézbevevésére törekedet, de osztályideológia alapján és célja haszonélvezővé megtenni a győztes osztályt, azaz megfordítani a társadalmi piramist. Ez volt a marxista munkásállam vagy marxista parasztállam forradalmi programja.

Ha figyelembe vesszük, hogy a magánhaszonra felépített gazdasági rendszer embertelen termelési zökkenőivel milyen súlyos gazdasági, társadalmi és politikai válságokat idézett fel az egyes országokban, nem kétséges, hogy ez a rendszer teljesen csődbe jutott. Emléke ma úgy él a gazdaságtörténelemben, mint valami példátlan lázadás mindenki érdeke, a közjó ellen, következőleg visszaállítására józan ésszel többé senki sem gondol.

II. Az első megoldási kísérletek

Az államilag ellenőrzött tőkés gazdálkodás. — A szabadelvű gazdasági rendszer megjavításának módját legkorábban az állami beavatkozásban keresték. Ezt a gondolatot Közép-Európában alakították ki, ahol az olasz fasizmus és a német nemzeti szocializmus ezen a módon kereste a zűrzavarból való kibontakozást. Utóbb a nyugateurópai országok is erre az útra léptek. Gazdaságtörténeti szempontból nézve a dolgot, az állami beavatkozás hívei abból a helyes — de mégsem a lényegre mutató — megállapításból indultak ki, hogy a bajok kútfeje a szabadelvű gazdasági szerkezet országos szintjén keresendő. Azért lettek a bajok, — vélték — mert a tőke levetette magáról természetes fékjét, a szabadversenyt s így mitől se gátolva, visszaélt hatalmával. Ezért helyes megoldáshoz jutunk, — folytatták az érvelést — ha az állam személyében új szabályozó szerkezetet ültetünk a félretolt helyébe. Az állam szerepét tehát most minden téren fokozták: gazdasági, társadalmi és politikai vonatkozásban egyaránt. Az állam szabta meg a nyersanyag árát, a munkabéreket, az eladási árakat, korlátozta a fogyasztók kihasználását kartel-ellenes tilalmaival, pártolta és nagyra fejlesztette a honvédelem érdekében az egyébként életképtelen gazdasági ágakat és nemzeti önellátást (autarkiát) épített ki Délkelet-Európa bevonásával (nagytérgazdálkodás). Az állam rengeteget tett a fizetéses társadalmi osztály érdekében szociális téren is: munkakódexet vezetett be, állami kézbe vette és általánosította a társadalombiztosítást, rendezte a szabadidő mozgalmat s enyhítette a politikai feszültséget a munkástársadalomnak a hatalomban való részesítésével, a sztrájkjog és politizált szakszervezetek egyidejű korlátozásával. Ez intézkedések révén az állam elérte, hogy a munkásságot visszaillesztette a nemzeti közösségbe, annak hasznos alkatelemévé tette s a tőkét is társította a nemzetszolgálathoz. Az irányzat sikerei vitathatatlanul nagy haladást jelentettek az egészséges nemzeti egyensúly helyreállítása felé és számos elemét a nyomában következő legújabb gazdasági rendszer is felhasználja és beépíti a maga elgondolásába.

Mindeme sikerek ellenére sem állítható azonban, hogy ez az állami beavatkozást hangsúlyozó szociális rendszer teljesen megoldotta volna a szabadelvű gazdálkodás által felszínre vetett szervezeti kérdéseket. E rendszer ugyanis elsősorban a válság külső tüneteinek orvoslására törekedett, abban vélvén felfedezni a lényeget, holott a válság mélyebbről eredt s mint előadtuk, a termelősejt szerkezeti felépítésével állt szoros kapcsolatban. Ám ezen a téren lényeges orvoslás nem történt: a tőke szuverénitása továbbra is érvényben maradt, vagyis az egyéni haszon volt ezután is a termelés rugója s a közjó érdekében való dolgozás nem nyert intézményes biztosítást. Azt sem lehet határozottan állítani, hogy a termelősejteket országos színvonalon szerves egységbe fogták volna össze és a szükségleteknek megfelelő, hosszabb lejáratú tervgazdálkodást léptettek volna életbe. Amennyiben tervgazdálkodás létezett, az inkább a háborús szükségletek kielégítését célozta. E kétrendbeli — alapszinten és országos szinten mutatkozó — fogyatékosság miatt a termelési válságok leküzdése szempontjából az állami beavatkozás rendszere nem alkothatott véglegeset. Azonfelül, éppen a szervezeti reform elmaradása miatt, a közérdek és közrend biztosítása oly messzemenő ellenőrző és megtorló szervezetet — bürokráciát és rendőrséget — tételezett fel és igényelt, ami a rendszernek elnyomó és zaklató jelleget adott. Végül azt sem mondhatjuk, hogy az állami irányítás bevezetése a munkást megszabadította volna alkalmazott jellegétől és ezirányú vágyait megkoronázta volna. Mindezt azért emeljük ki, hogy a megoldatlanul maradt kérdésekre élesebben rávilágítsunk és előre jelezzük, milyen irányokba fordult a legújabb gazdasági gondolkodás.

Az államkapitalista tervgazdálkodás. — A marxista elven felépülő gazdasági rendszerek, mint ezt a Szovjetúnióban és a csatlós államokban látjuk, a szabadelvű gazdálkodáson két gyökeres változtatást eszközöltek: 1. a termelősejtben a tőkés szuverénitását az államra ruházták s a termelőeszközöket valamint a dolgozókat államosították; 2. országos színvonalon pedig a szabadverseny szabályozó gépezete helyett, a fasiszta elgondoláshoz hasonlóan, az állami ellenőrzést vezették be, kiegészítve a dolgot országos tervgazdálkodással. Ami történt, monopolisztikus államkapitalizmus kialakulásához vezetett.

Miután a termelés hajtó motorja, az egyéni haszon a termelősejt átalakításával kiesett és helyére más lelki szabályozó szervet nem tettek, az ellenőrzést a marxista rendszerben nagyvonalúan és szélesebb alapon kellett kiépíteni, egészen a vállalat szívéig hatolva. Így lett a bürokrácia, a pártellenőrzés, a hajcsár munka, a kényszermunkatábor és a börtönök szerves kelléke a monopolisztikus államkapitalista rendszernek. Mert önmagától működő ösztönző eszköz hiányában hogyan biztosítsák másképpen a hatékonyságot, mint fizikai kényszerrel? Az ember ebben a rendszerben kisebb "numero" lett, mint volt a megelőző szabadelvű tőkés gazdálkodásban, hiszen az új gazda — az állam — nemcsak gazdasági szankciókkal rendelkezett, hanem egyidejűleg ő volt a törvényhozó, végrehajtó, sőt igazságszolgáltató hatalom is. Vagyis ha valaki kegyvesztetté lett, normán alul dolgozott, vagy túlsók selejtet termelt, nemcsak állását vesztette el, mint régen, hanem azonfelül szabadságával, sőt életével játszott.

Távol még a gondolatától is annak, hogy alkalmazotti helyzetéből felszabadult volna, úgyhogy a marxista gazdasági rendszerben a fizetéses alkalmazott gyakorlatilag állami rabszolga lett. Ugyané rendszernek további nagy fogyatékossága az, hogy nem a közjó (bonum publicum) megvalósítására törekedett, se nem közérdekű tervgazdálkodás kiépítésére, hanem háborús cél, a világ bolsevizálása szolgálatába állította a termelést. A termelési kiegyensúlyozatlanság tehát éppúgy megjelent itt is és állandósult, akárcsak a Göring-féle "ágyú vagy vaj" dilemmában. Mindezek alapján az államkapitalizmusra felépített tervgazdálkodás, bár gondolatban nyugati eredetű (Marx), mégis a velejáró fizikai kényszer miatt mint sajátosan orosz rendszer jelentkezett a történelemben. A közjó rovására elkövetett liberális visszaéléseket sem gazdasági, sem társadalmi, sem politikai szempontból nem volt képes orvosolni, viszont azzal, hogy a tőke szuverénitását a más funkciókkal is felruházott államra biztosíték nélkül átruházta, a munkásság történetében a legdrámaibb fejezetet nyitotta meg.[44]

A szabadelvű gazdasági rendszer szervezeti válságával kapcsolatban kialakult problémákat tehát sem a fasizmus, sem a marxizmus nem tudta megoldáshoz juttatni. E rendszerek elejét vették ugyan az egyéni önzés korlátlan érvényesülésének, de helyére nem állítottak olyan humánus szerkezetet, amely a közérdek intézményes védelméről önműködőlég gondoskodott volna. Ezeknek a feladatoknak megoldására vállalkozott a legújabb gazdasági elmélet, a "gazdasági-perszonalizmus" néven emlegetett, közjóra irányuló tervgazdálkodás.

III. A közjóra irányuló tervgazdálkodás

A szabadelvű gazdálkodás rendszerbeli csődjét látva, káros kihatásait megállapítva és a megkísérelt orvoslási módokat elemezve nyilvánvalóvá lett a kérdés felől gondolkodók előtt, hogy mélyebbre kell hatolniok a termelőgépezet vizsgálatában. Nem elég a betegség tüneteit eltüntetni s nem elég tartózkodni egy-egy érdekcsoport kívánságainak kizárólagos figyelembe vételétől, parasztállam vagy munkásállam nemzeti katasztrófába vezető erőszakolásától. A fél- vagy torzmegoldások helyett minden társadalmi osztályt egyforma szeretettel összefogva, mindnyájunk közös javát célzó szellemben, szerves munkaközösséget kell építenünk. Az ilyen szerkezetű termelőgépezet megalkotására vállalkozó agynak új formába kell öntenie: az alapszinten a termelősejtet; országos szinten a nemzetgazdaság kollektív szervezetét. E művelet után, melynek sikerét számos kísérlet igazolja, hihetőleg eljutunk a nemzedékek óta sóvárgott gazdasági és társadalmi megbékélés újabb korszakához.

A termelősejt új formája. — A termelősejt jellemvonásait, mint láttunk, a tulajdonjog, az igazgatási jog, a haszonhoz való jog és a velük szervesen összefüggő hivatás együttesen adja meg. A sejt működését elemezve pedig észrevettük, hogy annak sajátos felépítése terelte a tőkés és munkás szellemét a közösség érdekeitől idegen, sőt gyakran annak kárára irányuló célok szolgálatába. Ezen okulva, az új gazdasági elmélet a vállalat szellemét illetőleg az egyéni haszonszerzést, mint célt, háttérbe szorítja — de nem veti el! — s a termelést társadalmi tevékenységnek tekinti. A vállalat a közszolgálati tevékenység egyik helye, éppúgy mint pl. a törvényszék vagy az iskola, nem pedig "magánügy". Következőleg, a termelő sejt hivatása elsősorban a közérdek szolgálata, a vállalatok szelleme pedig közszolgálati szellem kell legyen, nem pedig nyereségszerzés és haszonlesés.

Ez alapvető erkölcsi követelmény felállításával, melyet a pápai enciklikák is alátámasztanak, keresik most azokat a szerkezeti módosításokat, amelyek bevezetésével a vállalat gépezete minden kényszer nélkül, zaklatástól és ellenőrzéstől mentesen, önmagától a kitűzött cél irányában működnék. A tervezett szerkezeti módosítások legfontosabbjai a tulajdonhoz és a haszonhoz való jogra vonatkoznak, míg az igazgatáshoz való jogot, nagyon helyesen, alig érintik.

A tulajdonjog szempontjából a vállalatokat a közösséghez való viszonyuk szerint három csoportba sorozzák: 1. államosított üzemek, 2. fogyasztási szövetkezetek és 3. tőkés vállalkozások. Államosítandók mindazok a termelési ágak, amelyek hatalmas érdekeket érintenek és magánkézben maradva veszélyt hozhatnak a közösségre. Ilyenek a hadiüzemek, közlekedési vállalatok, tájékoztató ügynökségek, hírlapelosztó vállalatok, hitel- és biztosító intézetek, bányák, azonkívül azok a gazdasági szektorok, amelyekben tőkés monopólium keletkezett (szeszkartel, cukorkartel, szénkartel, acélkartel, stb.), ahol tehát a gazdasági tevékenységet a közösség rovására használták ki. A szövetkezeti szektorba utalják azon közszükségleti cikkek gyártását és forgalomba hozását, amelyeknek széleskörű vevőközönségük van és állandó, rendszeres fogyasztás tárgyát képezik. A tőkés vállalatok szektorában marad mindaz, ami a fenti két csoportba nem tartozik, különösen a kézműipar, a kis- és középbirtok és az új találmányok kihasználása. A korszerű gazdasági gondolat tehát a magántulajdon alapján áll, annak az államra vagy más közösségre való átruházását csupán a szükséges mértékre korlátozza, mert a birtoklásban egyebek közt a haladás egyik legfontosabb biztosítékát látja.

A haszonjog tekintetében tulajdonképpen csak a tőkés szektor jöhet komolyan figyelembe, mert a közvállalatok, éppen közszolgálati jellegüknél fogva nem törekszenek üzleti haszonra (a beruházások és jutalmazások kérdése más dolog), a szövetkezetek pedig, ha haszon mutatkozik, azt a bejegyzett vásárlóknak az üzleti év végén térítés formájában visszajuttatják. A tőkés szektor haszonproblémája azonban igen vitatott és elvileg ma sem lezárt kérdés. Csak a tiszta haszon hovafordításáról van persze szó, arról az összegről, amely az előállítási ár és az eladási ár közti különbözetből, az amortizáció és beruházások levonása után megmarad. Ennek egy része, mint a befektetett tőke kamatja ("a tőke munkája") kétségtelenül a tőke tulajdonosát illeti. Ami azonban azon felül marad, az úgynevezett szuperprofit (igen nehéz megállapítani) s ami a régi liberális gondolkodásban a tőkés kockázatának ellenértékeként szerepelt, a kockázat megszüntetésével meg nem érdemeltnek, tehát jogtalannak tűnik fel, azaz hovafordítása megfontolás tárgyát képezheti. Mit tegyünk vele? Vegye el az állam progresszív adók és vagyonváltságok formájában? Ruházzák a fogyasztóközönségre az eladási árak csökkentésével? Vagy osszák szét az üzem alkalmazottai és a tőkések között? Vagy részesüljön benne egyszerre mind a három tényező? De milyen kulcs alapján? Ezernyi kérdés merül fel. Egy más megoldás szerint a Tőke-Munka társítása révén kellene felhasználni, amely egyúttal azonos érdekközösségbe fűzné az alkalmazottat és a tulajdonost és megszüntetné a termelősejten belül mutatkozó feszültségeket. Ez a kérdés — ismételjük — még mindig nyitott és most kísérleteznek gyakorlati alkalmazásával.

Bár a vállalat ügyviteli joga tekintetében is több reformgondolat merült fel, itt mégis az a nézet van felülkerekedőben. hogy a termelés érdekében nem szabad a vállalatvezető felelősségét szétforgácsolni s a parancsnokolás jogkörét üzemi bizottságok felállításával megszorítani. A főnök maradjon továbbra is főnök és intézkedjék teljes felelősséggel, az alárendelt pedig engedelmeskedjék és hajtsa végre feladatát.

A nemzetgazdaság szerves egységének biztosítása. — A nemzetgazdaság szerves egységének biztosítása és a termelés szabályozása a modern közgazdasági írók véleménye szerint az állam feladatai közé tartozik. Az foglalkozik 1. az árak, bérek és haszonkulcs szabályozásával; 2. a termelés irányításával és 3. a munkafeltételek előírásával, mindezt hatalmas gazdasági-társadalmi apparátusán keresztül.

Az első csoportban szereplő sokoldalú tevékenység közül ezúttal csak a bérszabályozásra térünk ki. Az új köztudatban és gazdaságtudományban a "nemzeti jövedelem" egyre inkább úgy jelenik meg, mint a nemzet minden dolgozója közös erőfeszítésének gyümölcse, anélkül hogy a bonyolult termelő szerkezetben pontosan meg lehetne mérni egyesek teljesítményének külön, egyéni értékét. Ezért a közös jövedelem összegét igazságos szabályok szerint kiki szociális helyzetének (családi állapotának) figyelembe vételével kell szétosztani. Innen ered a társadalombiztosítás és az állami költségvetés szoros összefonódása a régi értelemben vett munkabérrel. Az alkalmazott (helyesebben: dolgozó) bére ma azon javak együttes összegével egyenlő, amit az illető (1) fizetés formájában közvetlenül a vállalattól kap, (2) amit az államtól társadalombiztosítási járandóságok címén kap és (3) az úgynevezett szolgáltatások címén (ingyenes közoktatás, közbiztonság, útak stb.) szintén az államtól. Az állam a két utóbbi bérelemet tekintélyi alapon (autoritative) maga szabja meg, az előbbinél azonban megelégszik a legalacsonyabb béreknek a szociális szükségletekhez és a gazdasági lehetőségekhez mért megszabásával, a többit a vállalatokra bízza.

A termelés irányításával — nemcsak ellenőrzésével — szintén az állam foglalkozik. Annak szervei állapítják meg a szükséges termelés mennyiségét s annak előállításához méretezik a termelő gépezetet. Egyszóval tervet készítenek és aszerint dolgoznak az üzemek. Ezen a módon biztosítani lehet a nagy mennyiségben fogyasztásra kerülő javak szükséges készletét, még akkor is ha azok üzletileg nem hasznothajtók és így elkerülhető lesz a zavarokat okozó áruhiány illetőleg túltermelés. A termelési egyensúlyt biztosítva, a nemzetgazdálkodás elkerülheti tehát a válságokat, a velejáró munkanélküliséget és biztosíthatja a dolgozók állandó kereseti lehetőségét (plein emploi).

Az új termelőszerkezet nemzetgazdasági oldalának leírásához tartozik végül a munkafeltételek szabályozása is, ami nem kisebb jelentőségű feladat. E feltételeket a munkakódex — régebben úgy mondták: munka alkotmánya — foglalja magában. A munkakódex intézkedéseket tartalmaz egyebek között a dolgozó állásának biztosítására (e téren olyasféle megoldásra törekszenek, mint a közszolgálati alkalmazottak helyzete), továbbá a dolgozók fegyelmi bíróságára, a bonyodalmak esetén követendő békítő és bíráskodó eljárásra és így tovább. A sztrájkot azonban a munkakódex a legritkábban igénybe vehető, veszedelmes fegyverek közé sorolja. A szakszervezetek ügyköréből az idők folyamán hozzánőtt politikai és gazdasági tevékenységet leválasztja, az előbbit a politikai fórumba (nemzetgyűlésbe) építi be nemzeti alapon, utóbbit a gazdasági-szociális fórumon (az új felsőház) juttatja intézményes szerephez. Mivel a szakszervezetek eredeti ügyköre ekként átmegy az állam ügykörébe, a szakszervezetek működése egyre inkább kulturális térre tevődik át és beépül az adminisztráció szervezetébe.

Ez a gazdasági gépezet az állam legfőbb felügyelete alatt a közjó megvalósítása érdekében önműködőlég fejti ki tevékenységét, mentesen minden felesleges zaklatástól, rendőri beavatkozástól, hajcsároktól és kényszerítő módszerektől. Benne az egyén teljesen kibontakoztathatja személyiségét, de egyúttal a közösség érdekei is biztosítva lennének. Az új gazdasági rend filozófusai erősen hiszik, hogy megtalálták a kivezető utat a nemzedékek óta tartó zűrzavarból s alkalmazásával talán elkerülhető lesz az anarchia és a sok ciklikus válság, főleg ha országokat egybekapcsoló, hatalmas gazdasági területeket lehet kialakítani s annak keretében tervgazdálkodást felállítani, amint ezt a Marshall-terv és az Európa-gondolat is akarja. A legfontosabb eredményt társadalmi és politikai téren remélik, mert az új rendszer megadja a dolgozóknak a lehetőséget, hogy a nyomorúsággal társult bizonytalanságból kiemelkedjenek, arányosabban kapjanak részt a nemzeti jövedelemből és szolidáris lélekkel illeszkedjenek be a nemzeti és állami közösségbe, ahova gyökereikkel szervesen beletartoznak s ahonnan őket csak a liberalizmusból eredő mostoha körülmények taszították ki.

Íme, a két szélsőség, az egyén és az állam diktatúrája után, most azok között félúton foglalva helyet, az emberi személyiség tiszteletben tartásával és az állami tekintély gondos megőrzésével, a közjó jegyében a munka "humanizálásával" keresik a modern gazdaságfilozófusok a jövő boldogulás útját. Ez a törekvés a hagyomány vonalán halad, amennyiben mindegyik megelőző rendszerből örökölt elemeket, de mégis új, önálló és eredeti, amit a neki adott új névvel, a gazdasági perszonalizmussal is kifejezésre juttatnak.

____________________

[44] E rendszer Magyarországon alkalmazott embertelen formáját írja le "A munkás sorsa az államosított magyar gazdasági életben" c. tanulmányom (Hídverők, 1949). Kétségtelen, hogy ez a borzalmas rendszer volt az 1956-os forradalom egyik előkészítője, amint ezt ma világosan látjuk. A rendszert alkalmatlan volta miatt utóbb elhagyták s "gazdasági új mechanizmus" néven más rendszert léptettek életbe, amely e tanulmány III. fejezetében tárgyalt gondolatok jórészét érvényesíti. Ez a szerencsés lépés viszonylagos jólétet eredményezett az országban.

•