Tisztelt Temeriniek! Kedves Emlékezők!

A délvidéki halottak napi zarándoklat hagyománya lehetőséget ad a temerini magyar közösségnek, hogy emlékezzünk azokra, és megőrizzük az emlékét azoknak, akik magyarként, nemzeti önazonosságtudatukat megőrizve éltek itt, ahol a magyarság és az identitás a mögöttünk hagyott évszázadban legtöbbször áldozatot kívánt, szenvedést és megaláztatást hozott.

Emlékezünk, mert emlékezés nélkül elveszítjük azokat a gyökereket nemzeti közösségünket határoktól függetlenül, sőt azok ellenére, de mindenképen azok felett összetartják. S emlékezünk azért is, mert fontos gesztusok ellenére a teljeskörű, az egyes személyeket is megillető igazságtétel még mindig várat magára, de lassan negyed évszázada, hogy legalább szabadon emlékezhetünk.

Emlékezzünk hát mindazokra, akik nincsenek már köztünk, de akik az elmúlt évszázad viharaiban úgy éltek itt magyarként, hogy a szegénység, az elnyomatás és a tragédiák közepette is hozzájárultak ahhoz, hogy ma is van magyarul érző és beszélő közössége a Délvidéknek.

Az évről évre megrendezendő délvidéki zarándokút éppen ezért nem csak halottainkra emlékeztet, nem csak az áldozatok emlékét ápolja, de a nemzeti megmaradás üzenetét is magában hordozza.

A délvidéki vérengzésre való emlékezés komoly adóssága a magyar nemzet egészének. Adóssága azért, mert a nemzeti kisebbségi létben élő magyarok csak kommunista bábállamként tekinthettek Magyarországra a II. világháború utáni évtizedekben, amelytől semmilyen segítségre nem számíthattak, semmilyen védelmet nem remélhettek. Sőt a kommunista hatalombirtokosoknak a sőt, a kommunista hatalombirtokosoknak a – Sütő András szavaival - „kisebbségi lét kígyótorkában vergődő” nemzettársainkkal szembeni szemlélete alig különbözött a szerb nacionalisták érzésvilágától. A II. világháború utáni kommunista bábállam eltűrte, hogy a magyar polgári lakosság mintegy negyvenöt ezer délvidéki tagjával szemben elkövetett pogromot a jugoszláv állam úgy állítsa be a nemzetközi közvélemény előtt, mintha szabályos eljárásban háborús bűnösöket vontak volna felelősségre. A mai napig úgy rójuk le kegyeletünket az áldozatok emléke előtt, hogy egészen pontosan még azt sem tudjuk, hogy hány emberre kell emlékeznünk.

Az 1944-45-ös magyarellenes szerb népirtás áldozatainak még holtukban sem járt végtisztesség, jobb esetben tömegsírokba kerültek, de sokszor a csatornákba, dögkútba dobták, vagy sintértelepeken gyűjtötték a holttesteket. Sőt, nem felejthetjük el, hogy az emberek olyan mértékben is képesek lealjasulni, hogy az exhumált tömegsírokban talált magyar holttesteket enyvgyárban dolgozták fel iparilag. Annak sem volt semmi akadálya,

hogy a megmaradt sírok fölé házakat, utakat, sportpályákat építsenek. Ennek ellenére, hét évtized után nem kérünk mást a valódi nemzeti megbékélés érdekében, csak az igazság megismerésének lehetőségét, azt, hogy biztosítsák a végtisztességet mindazok számára, akik egy kegyetlen világháborút kísérő nemzeti alapú leszámolás elszenvedői voltak. Közel hetven év után senki nem sértheti az elhunytak kegyeleti jogát azzal, hogy bűnösként tartja számon az ártatlant. Senki nem akadályozhatja a múlt feltárását, és senki nem teheti vitássá nemzeti közösségünk elidegeníthetetlen jogát az emlékezésre.

Az emberi élet értéke között származás, illetve nemzethez tartozás alapján különbséget tenni nem lehet, ’44 végén és ’45 elején Délvidéken körülbelül tizenötször annyi magyar gyilkoltak meg, mint amennyi szerb áldozata volt a szintén gyalázatos és megbocsájthatatlan szerbek ellen magyar katonák által elkövetett újvidéki vérengzésnek. Mégsem sikerült elérnünk, hogy a világon mindenütt legalább annyian ismerjék az emberiség történetének e különösen embertelen fejezetét, amennyien a hasonlóan kegyetlen, de nagyságrendileg kevesebb áldozatot követelő újvidéki vérengzés történetét ismerik. De még abban sem állunk jól, hogy legalább azok számára evidencia legyen a délvidéki magyarság szenvedéstörténete, akiknek magyarként a saját véreikkel szembeni tömeggyilkosságra különösen emlékezniük kellene.

Mégis azért vagyunk itt, azért emlékezünk és emlékeztetünk, mert bízunk a közös jövőben, bízunk abban, hogy a magyar nemzet délvidéken is megmaradhat, sőt gyarapodhat is saját szülőföldjén, és azt is tudjuk, hogy ezt a valódi nemzetek közötti megbékélés csak elősegítheti. De az őszinte és tartós megbékélés elengedhetetlen feltétele, hogy a múlt minden eleme feltárható legyen, a végtisztesség mindenkit megillethessen, az ártatlant ne tartsák bűnösként számon, és az emlékezéshez való jogot senki ne tehesse vitássá. Ahogyan az is, hogy ma már ne folyhassanak olyan eljárások magyarokkal szemben – és erre itt Temerinben külön is emlékeztetni kell – amelyek a nemzeti alapon történő hátrányos megkülönböztetés gyanúját joggal vetik fel.

Ez az a remény, melynek beteljesülése a valódi végtisztességet jelentheti mindazok számára, akik emberek, s magyarok tudtak maradni egy embertelen korban. Akiknek magyarságukhoz és e földhöz való viszonya kapaszkodót jelent mindazok számára, akik a ma nehézségeivel szembesülnek. Akik éppen ezért velünk vannak ma is, mert Arany János szavaival:

„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.”

Megemlékezés Járekon (Tiszaistvánfalván)

2013. november 3-án délután a hat és félezer civil áldozatot követelő járeki gyűjtőtábor emlékkeresztjeinél szervezett koszorúzást a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP). Képviselőik, valamint egykori táborlakók hozzátartozói mellett a megemlékezésen részt vett Nikowitz Oszkár, Magyarország belgrádi nagykövete, a szabadkai székhelyű Német Népi Szövetségnek és a VMSZ temerini hi szervezetének vezetői, valamint Ádám István, a temerini helyi közösség elnöke. Miután Szungyi László temerini plébános, főesperes megszentelte az emlékhalmot és a kereszteket és az egybegyűltek elénekelték a himnuszt Csorba Béla, a VMDP elnöke és Rudolf Weiss, a Német Népi Szövetség elnöke tartott beszédet.

 A VMDP elnökének járeki emlékbeszéde

 A törökdúlás során elpusztított Üreg nevezetű középkori magyar falu helyén a 18. század végén II. József császár rendeletére új települést hoztak létre, melyre szorgos kezű németországi evangélikusokat telepítettek, s ők hamarosan gazdag, virágzó mezővárossá változtatták új, közös otthonukat. A felvirágzást a település 1848. augusztusi pusztulása is csak átmenetileg akasztotta meg, és ezt követően a fejlődés lényegében töretlen volt egészen a második világháború utolsó hónapjaiig. 1944 őszén a német hadvezetőség felszólította a Bánát és a Bácska német lakosságát, hogy biztonságuk érdekében kövessék a visszavonuló német haderőt, és költözzenek őshazájukba, Németországba. Járek -- vagy ahogy akkor nevezték: Tiszaistvánfalva – lakóinak többsége eleget tett a felszólításnak, és embertelen körülmények között, példátlan szenvedések árán, de megmentette az életét: ha szétszóródva is, de ismét új hazára nyert az ó hazában. Mintegy félszázan azonban – főként aggastyán korú emberek – a városkában maradtak, tikon abban reménykedve, hogy hajlott koruk és bűntelenségük megmenti őket egy esetleges megtorlástól.

Nem így történt.

Az elnéptelenedett települést először az oroszok szállták meg – egy ideig a főutcai Wallrabenstein-házban volt Tolbuhin marsall főhadiszállása – majd a hadak elvonulása után, 1944. december 2-án Járekot – több más településsel együtt – a jugoszláv partizán hatóságok rendeletére átalakították koncentrációs táborrá a dél-bácskai térség német lakossága számára. Már a tábor első hónapjában 86-an veszítették életüket. Elsőként a helybeli születésű Lottbrein Johann halt meg, 68 éves volt, majd néhány nap múlva követte őt palánkai, sóvéi, bulkeszi, torzsai, futaki, újvidéki, dunacsébi emberek egész hada. Ekkor hunyt el, december 19-én, a temerini Volpert József földműves is, 46 éves korában.

Az igazi megpróbáltatások azonban még csak ezután kezdődtek. Tömegével hajtották Járekra, mindenekelőtt a német településekről a civil lakosságot, közülük is elsősorban azokat, akiket nem tartottak érdemesnek kényszermunka-táborokban rabszolgaként dolgoztatni. Járekra kezdetben öregeket, betegeket, gyermeket és kisgyermekes anyákat internáltak. A gyermekek néhány hétig viszonylag jól tartották magukat, de az éhezés hamarosan megpecsételte a legtöbbjük sorsát: 1945 januárjától kezdve egyre több a gyermekáldozat.

Ma már tudjuk, hiszen a sokáig rejtegetett halotti anyakönyvek kutathatókká váltak, hogy 1944. december 2-a és 1946. április 15-e között a járeki haláltáborban 6429 civil személy lelte halálát. Többségük német vezetéknevű, de a magyar áldozatok száma is megközelíti a kétszázat – ismeretes, hogy 1945 januárjában a járeki lágerba hajtották a csurogi és zsablyai, majd márciusban a mozsori magyarokat is. De nem csak ennek a három, egykor magyarok által is lakott falunak nyugszanak áldozatai járeki földben: temerini, újvidéki, petrőci, kiskéri, kanizsai, palánkai, dunacsébi, dunabökényi magyarok is el lettek hantolva az egykori német temető kriptáiba vagy a temetőn kívül ásott tömegsírokba.

A láger halotti anyakönyveinek tényszerű adatai megrendítő emberi sorsokat rejtenek. Számomra a gyermekáldozatokra vonatkozó bejegyzéseket olvasni volt a legszívszorítóbb. Járekon 1000 (ezer!) ártatlan gyermek vált védtelen prédájává az emberi gyűlöletnek és esztelenségnek és a mindezzel párosuló éhezésnek és járványos betegségeknek. Nem meglepő tehát, hogy a kommunista rendszerben, majd Milošević idején megpróbálták e szégyenletes adatokat eltitkolni, sőt, hosszú ideig még a 2000. évi politikai változások után is tabunak számított e kérdés.

Isten malmai azonban, ha lassan is, de biztosan őrölnek. Tanújele ennek az is, hogy most itt lehetünk, ennél a szerény emlékhalomnál, s a rajta látható magyar és német emlékkereszteknek is megvan a maguk kalandos sorsa: hű mementói annak a buktatókkal és akadályokkal teli küzdelemnek, amit a Duna Menti Svábok Világszervezete és a VMDP (újabban csatlakozott hozzánk a VMSZ is) folytat azért, hogy a hat és félezer ártatlan áldozatra méltó helyszínen emlékezhessünk meg. A temerini község képviselő-testületének legutóbbi ülésén végre megszületett az a határozat, amellyel elhárult az utolsó adminisztratív akadály is az emlékmű megépítésének útjából. Ismerve azonban összetett politikai viszonyainkat, nemkülönben néhány párt eddigi kétarcú viszonyulását, váratlan meglepetések még érhetnek bennünket. Mégis, azt hiszem, jövő ilyenkor, a hetvenedik évfordulón már a mostaninál szebb, európaibb emlékkereszt előtt róhatjuk le kegyeletünket és mondhatjuk el imáinkat a tiszaistvánfalvi rögök alatt porladó halottaink emlékére.

Isten adjon nekik békességet!